2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem fogok összetörten szipogni és dörgölni a könnyes szememet, nem vagyok hajlandó az ölelés elmúlta után semmi bánat jelét adni. Nem csak azért, mert ilyen szinten elpalástolom magam előttük, hiszen azt már tudhatom, hogy nem élnek vissza a bizalmammal, hanem azért, mert én se tudom pontosan mit gondoljak. Mark egy olyan ikertestvér volt, akit soha meg sem ismertem igazán, ahogy megjelent kipenderített az örökségemből én pedig sértettségemben faképnél hagytam az egészet, soha egy pillanatig nem akartam jó kapcsolatot tartani, nem a jóhiszeműségéből utalgatott nekem pénzt havonta, hanem azért, mert megzsaroltam. Viszont ettől függetlenül annyira nem vagyok fából, hogy egyszerre vélhetően elveszítve őt és elveszítve Castielt is, lényegében az egyetlen bizalmasomat Nox-on kívül... aki szintén eltűnt... szóval nem csoda, ha kell egy-két pillanat, egy szoros ölelés. Nincsen benne semmilyen szexuális töltet, nincs mire féltékenynek lenni, habár Cedric nagyon is jól néz ki, ez nem éppen az a pillanat, amikor ez akár eszembejutna. - Könyv, medál, és tőr. - szalad a tekintetem a Diggory-k családi ereklyéjére, miután az asztalra helyezi a dobozát és megmutatja. Valamiért ott van bennem az érzés, hogy amennyire nem akarom viselni Kylie medálját, éppen annyira érezném jobban magam, ha Cedric tőre hozzám kerülne. Külön kiemeli, hogy egy Diggory is tudja megvédeni magát, szóval kétlem, hogy értékelné, ha kiemelném a kezéből, de azért fél szemmel figyelem, hogy hova fogja felcsatolni a tokját vagy elrakni a cuccai közé. Amikor színt vall, hogy beköpték Noxot azért kicsit megmerevedek aközben, hogy igazán összeszedve magamat indulásra készüljek. Nagyot dobban a mellkasomban a szívem, szinte megugrik az adrenalin bennem a gondolatra, hogy teljesen mindegy, hogy túléljük-e, amikor visszaérek már nem lesz itt se Castiel, se Mark, se Nox... - Bizonyára azt tettétek, amit helyesnek gondoltatok. - válaszolom diplomatikusan, de azért a megingásomat láthatták. Lehet, ha tudnák, hogy mi mindent követtem el az elmúlt években, engem is feldobnának azután, hogy túléltünk mindent, de lehet, hogy valahol ez az egész élmény, az, ha együtt esünk át rajta, összekovácsol annyira, hogy elsöpörje a korábbi aljas húzásaimat a szemükben. Minden esetre azt nem fogom elmondani, hogy Nox nem csak egy "kapcsolat" volt, hanem a barátnőmnek tekintettem.
Sikerül zsupszkulcsot találni, nem is egyet. Van az a pénz, ami már tényleg könnyedebben nyit meg kapukat, így a trió egy zsupszkulcs láncolattal három lépésből jut el a Hebridákig, hogy ott egy kompra szállva jussanak el ahhoz a szigethez, amin a híres Stonehenge-hez hasonló Állókövek állnak. Ahogy a lábuk a talajt éri mindannyian érzik a nyomasztó érzést, hogy egyszerre a halál szeme egyenesen rájuk mered. Mintha már azzal magukra vonták volna a figyelmet, hogy ide érkeztek, habár eddig a pontig Kylie varázstárgya tökéletesen elrejtette őket, a varázsereje árán. Sietniük kell, most már talpon szinte végigrohanva a szigeten, hogy megtalálják a helyet, de addigra a sötét teremtmény, amit eddig nem is tudtak túlságosan megnézni magukat ott lebeg a közepén, fenyegetően, várakozva. Leginkább egy dementorhoz hasonlít a kisugárzása, ám páncélos sötét szörnyeteg a szemeiből csak nem evilági kék fény szivárog, ahogy a Diggory tőr láttán egy kard is megjelenik a kezében, és azon is végigszalad ez a vérfagyasztó kékség.
Rövidesen kiszúrják, hogy a medál bár már több embert nem tud elfedni, egyet igen, és habár Neira nagyon nem akarta átvenni a medált, most megteszi. Minden mágikus képessége nélkül is gyors és erős, így esélye van beszaladni úgy, hogy a szörnyeteg lényegében ne tekintse őt elsőszámú célpontnak, csak a párt. Habár ebben a pillanatban kezében a fegyver arra, hogy faképnél hagyja őket és az ékszer birtokában hosszú életet élhessen, csupán mugliként, de nem hagyja őket cserben. Amikor Kylie képessége visszatér, egyszerre omlik rá egy újabb látomás, ami elárulja, hogy a könyv, ami már egyszer megpróbálta lényegében megszállni, megoldással is szolgálhat. Amíg Neira bent mindent megtesz, hogy megzavarja a szörnyeteget "mindennapos" fegyverekkel körbetáncolva, addig Kylie újra kapcsolatba kerül a könyvvel, a pergamen tintája újra elezd felkúszni a kezén és félig megszállott állapotban tudja, hogy középre kell mennie, tudja, hogy a látó képességével olyan kapcsolatot tud teremteni a könyvvel, mint senki más. Kylie lényegében az Állókövek közepéhez tudja szegezni egy hasonló sötét képességgel a szörnyet, hogy Cedric a megfelelő pillanatban a tőrrel átszúrjon a rostélyok között és egy velőtrázó sikollyal ernyedjen el a szörnyeteg. A tőrt nem sikerül kihúznia, és habár a lény elpusztul, a páncélja csontvázszerűen marad hátra vibrálva összeolvadva a tőrrel, hogy aztán egy kis kutakodás után - amikor már magukhoz tértek a pánikból, döbbenetből és meg merik érinteni - a páncélzatban már egy obszidián tükröt találjanak és észrevegyék, hogy a szörnyeteg kardja afféle fúzióvá vált az eredeti formája és a tőr között. Cedric a kardot markolja fel, Neira a tükröt, míg Kylie a könyvet, amiből ugyan kisült a sötét erő, amit használt lekötözni az ellenfelüket, de még mindig pulzál belőle... valami.
Hazatérnek, habár mindannyiukat megviselte az egész kaland, így nem csoda, hogy ezek után jó időre Kylie és Cedric együtt, Neira pedig újra teljesen egyedül elvonul a világ elől...
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Neira kérdése teljesen jogos, de láthatja a tekintetemből, hogy a válaszban még én sem vagyok teljesen biztos, annak ellenére, hogy a varázstárgy az enyém. Sokáig nem használtam. Egy időben segített, hogy kizárjam a látomásokat, amikor teljesen elhatalmasodott rajtam az egész, de közben elég nehéz úgy tanulni a Roxfortban, hogy nem varázsolhatsz, mert minden mást is kiiktat. Ezért már évek óta nem vettem el, hiszen megtanultam elfogadni azt, ki vagyok. - Ha elég közel maradunk egymáshoz akkor talán kiterjed a hatásfoka és titeket is elrejt, de ez csak akkor derül ki, ha kipróbáljuk. De, ha rajtam lesz, akkor nem tudom előre jelezni, ha baj van. - teszem még hozzá, de látom én jól, hogy Neira nem igazán szeretné felvenni a nyakláncot, ami valahol érthető is. Mindenesetre, ha nincs más, akkor megteszem én. Ha akár csak egy időre is de elrejt minket a lény elől, akkor talán lesz annyi lépéselőnyünk, ha kilépünk a lakásból, hogy eljussunk a célig, mert egyébként lehet, hogy esélyünk se lenne, ahogyan azoknak se sikerült, akik régen próbálkoztak. Nekünk viszont muszáj. Most hogy az életem egyenesben van, nagyon nem akarok elveszíteni semmit sem, meghalni pedig főleg nem. - Egy zsupszkulcs, ami a legközelebb visz hozzá először jó lehet, hogy minél gyorsabbak legyünk. Mindenképpen olyan megoldás kell, ami a leggyorsabb. - és talán azzal is időt tudunk nyerni, ha Cedric családi fegyvere hatásos a lény ellen. Ha más nem akkor legalább feltartóztatni képesek lehetünk egy ideig, amíg megtaláljuk a megoldást. Mindenesetre a vállamra kanyarítok egy táskát és abba csúsztatom bele a méretes könyvet. Gond nélkül elnyeli a térmágia a vagy feleakkora táskában. Nem vagyok egy akcióhős típus, nem jártam Trimágus tusán és nem híres a családom sem, sőt más alakját se vettem fel. Cedrichez és Neirához képest rettenetes távol áll tőlem a harc, de most nincs mit tenni, meg kell próbálnunk, máskülönben csak türelmesen várhatnánk, hogy mikor jön el a vég.
- Ez tényleg olyan, mint egy visszatérő átok. Valakinek egyszer és mindenkorra le kéne győznie, hogy másokat se rántson be. – Teszem azt, megsemmisíteni azokat az átkozott köveket. Itt most Neira felé tárom a karjaimat, rólam amúgy is mindig hírlett, hogy könnyedén alakítok ki baráti viszonyt, aminek nincs köze az intimitáshoz, még ha lányokról is van szó, Kylie pedig cseppet sem féltékeny típus, főleg nem egy ilyen helyzetben. Neira majd szétszakít az ölelésével, mégsem fáj, sportember voltam egykor, szikár izmaim még ma is védenek. Bátorítóan karolom át, hogy tudja, bennünk támaszra lel, s nem fogok annak szurkolni, hogy ő haljon meg hármunk közül előbb, hogy ketten maradjunk a végére Kylie-vel, akkor már inkább én, hogy a két lány megmenekülhessen. Apa amúgy is önfeláldozónak nevelt, egy férfi dolga az, hogy védje akiket szeret. Megvárom még, hogy a menyasszonyom feltúrja a dobozt, aminek létezéséről én sem tudtam, de lássuk be, egy jósnak mindig maradnak titkai, ezen nem szeppenek meg. Bólintok, akkor nekünk kell majd megvédenünk őt, hiszen a sima mágijáját is elszippantja a madár. – Reméljük be is válik. Ha pedig fegyver kell.. nos az is van. Még a Diggory nagyszülőktől kapták apáék nászajándékba. Sosem kellett kivenni a helyéről, talán most jó szolgálatot tesz. – Miután aranyvérű családból származom, nem csoda, hogy nekünk tényleg van legalább egy ilyen ereklyénk. A ház még nem olyan régóta a miénk, s nincsen semmilyen titkos ajtó Kylie előtt, így egy számára is ismerős bordó doboz kerül elő, amit szimplán az öltönyös szekrényem cipőinél tartottam, alul, de a tartalmát még ő sem látta. Odahelyezem a könyv mellé, és kinyitom. Belül bársony takaróban egy fekete pengéjű tűéles tőr rejlik. Kiveszem, s átnyújtom Neirának, most csak átnézésre. – Obszidián. Egy átlagos farkasba beletörne, mint az üveg, de a sötét teremtmények ellen kiváló. Egy hugrabugos is tudja megvédeni magát! – Húzom ki magamat büszkén, hogy én is hozzá tudok járulni a küldetésünk sikeréhez, nem holmi magántanítóként kell csak támogatni a lányokat. – Éppenséggel.. lehet, hogy mi tehetünk róla, hogy eltűnt. Összefutottunk már vele.. és nem éreztük, hogy helyes, amit tesz. Szóltunk az auroroknak, hogy nézzenek utána egy ügy kapcsán.. – Tárom szét a kezemet, és ha a többienek nincsen több kérdésük, akkor egy tértágított válltáskába teszek el több palack vizet, bájitalokat, sötétségport, és magát a könyvet. A tőrt a dobozba már nem helyezem vissza, inkább felkötöm a bal oldalamra, kissé úgy érzem magamat így, mint valami bátor ereklyevadász, noha a halált készülünk most legyőzni.
Amikor Cedric odalép mellém, hogy a vállamra tegye a kezét őszintén elkerekedett szemmel meredek rá. Soha nem voltak barátaim, olyanok főleg nem, akik ténylegesen ápolták volna a lelkemet vagy tragédiában megnyugtattak volna. Talán a Braveheart unokatestvéreim az egyetlenek, akiket valaha megöleltem még kisgyermek korukban, de őket se láttam már hosszú évek óta. Nem csak a "halálom óta", előtte is már rég látogattam el Franciaországba, ahol a nagybátyámmal, tehát az apjukkal élnek. Szinte tanácstalanul nézek rá, fogalmam sincsen, hogyan dolgozzam fel az egyetlen bizalmasom és az ikerfivérem halálát és szinte nem értem azt se, hogy ölelésre ajánlkozik. Csak amikor felemeli a kezét, hogy átkaroljon akkor válik nekem egyértelművé és ugyan nem vagyok éppen arra beállítva, hogy majdnem-idegenekkel ölelkezzek, a jelenlegi körülmények ezt felülírják. Megölelem, de nem olyan hozzábújósan, hanem erőteljesen, mintha az életemért kapaszkodnék, ami a helyzetemben eléggé veszélyes lehet, hiszen eléggé nagy bunyós vagyok és még energiamágus is, nem véletlen bontottam az előbb falat. De persze nincs újabb kitörésem, csak erősen megszorítom, reménykedve, hogy ez a furcsa érzés, a gyász minél gyorsabban tovább szalad rajtam mert... racionálisan gondolkozva erre most nincs időnk. - Nem. Rose Brooks hivatalosan meghalt két éve és ennek így is kell maradnia... egyelőre... azt hiszem. Maradjon a Neira... - kezdem megtalálva a hangomat, de a végére kicsit elbizonytalanodva. Ha Mark tényleg meghalt, akkor ez azt jelentené, hogy az összes Brooks örökösnek annyi, lehet, ha felfedném, hogy ki vagyok akkor újra vissza szállna rám a cég, de jelen pillanatban még akkor is brutálisan gerinctelen ezen lamentálni, ha Mark nem igazán volt a legkellemesebb jellemmel ellátott testvér. Viszont ezzel Cedric már egyértelműen be tud azonosítani, hiszen amíg ő a Hugrabug csapatkapitánya volt, addig én Draco után a Mardekáré és így gyakran kerültünk egymással szembe, főleg, mert mind a ketten fogók voltunk. Innen pedig egyenesen vezet az út ahhoz, hogy igen, az a Brooks és igen, Mark az ikertestvérem volt. És hogy... mindig könyörtelen voltam minden ellenféllel. Minden esetre azért nem ölelem sokáig és nem lehet valami kellemes ahogy szorítom, szóval amikor elengedem és ő is hátrébb lép egy hajszállal több tettrekészséggel nézek Kylie-ra, hogy reagáljak a felvetéseikre. - Szerintem sincsen több időnk. - válaszolom röviden, de azért mögötte az is van, hogy eddig hirdettem, hogy könnyedén feláldozom Cody-t, ha ezzel a saját esélyeinket növelem, de azért most, hogy ténylegesen elveszítettünk két embert egy kicsit más megvilágításba került az egész. Az előkerülő medálra felvonom a szemöldököm, én csak hobbiból törtem be helyekre ilyen-olyan varázstárgyakat ellopni, amikor hajtott az adrenalin, de nem vagyok különösebben a szakértője semelyiknek, szóval ameddig meg nem szólal fogalmam sincsen mit akar kezdeni vele. - És csak a viselőjére hat? Vagy elég lenne felvenned és elfedne mindannyiunkat, csak belőled táplálkozna? - kérdezek vissza, nem igazán ajánlkozva arra, hogy én vegyem át a darabot, hiszen nagyon is hozzámnőtt az energiamágusi képességem, a familiárisom, nem igazán lenne szimpatikus, ha egycsapásra felszívódna minden. - Az a hely valahol messze északon van konkrétan egy szigeten a Hebridák fölött. Lenne egy kapcsolatom, aki biztosan megoldaná a feljutásunkat, de Nox egy ideje szőrén szálán eltűnt. - vonom meg a vállamat, pedig ez az eltűnés sem éppen semmiség az életemben, kicsit olyan érzésem van, mintha minden katasztrófa azzal kezdődött volna el. Persze arról mit sem tudok, hogy Kylie-nak és Cedricnek volt hozzá szerencséje és nem éppen pozitív, de hát meglepődni rajta nem fogok, ismerem a sötétebb dolgait. - Egy B tervnek ott van, hogy lényegében bármit meg tudok fizetni, ami csak az eszetekbe jut. - teszem hozzá, bár ez ismét visszakanyarodik Markhoz, ugyanis az egyezségünk alapján neki kéne utalnia hatalmas összegeket havonta, de ha meghalt akkor ennek is vége. Mindegy, most nem listázhatom mi mindent állít feje tetejére az egész, addig nincs értelme, ameddig túl nem éljük. - Azért azt a könyvet is hozzuk el, ne csak medált, hátha van még benne valami. Meg a tudomisén milyen porokat, amiket a múltkor használtunk, bármit, ami távol tartja azt a démont... a legjobb lenne mondjuk egy fegyver, ami ki is nyírhatja, de gondolom ilyen szerencsénk úgy se lesz, hogy csak úgy találunk. - teszem hozzá, lényegében már nyúlok is a dzsekimért egy kicsit felelőtlenül, nekem már minden mindegy alapon, csak menjünk. Ezzel akarom belevetni magam a cselekvésbe ahelyett, hogy túl sokat gondolkodnék, jobb ez így, persze nem mindig érdemes fejjel a falnak rohanni, de nekem azért gyakran bejön az agresszív megsemmisítés.
// Határidő: még nincs //
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Tényleg úgy gondolom, hogy nem feltétlenül az most a fontos, hogy kit hogy hívnak. Sokkal inkább, hogy megússzuk-e ezt és van-e bármi esélyünk túlélni. Így hát én most nem is nagyon figyelek és hagyom, hogy Cedric intézze ezt a név dolgot és megpróbálja összeszedni valahogy Roset, Neirát, mindegy is. Eddig igen komoly volt és határozott, de most rajta is látszik, hogy megviselik a történtek. Vajon Castiel állhatott közelebb hozzá, vagy Mark? Erre sem most érdeme rákérdezni, főleg, hogy nem tudjuk, hogy Markkal egyáltalán mi a helyzet. Inkább a könyvre koncentrálok és hamar kiderül, hogy a név bizony egy helyet jelöl és nem pedig a démont, vagy ami a nyomunkban van. - Lehet, hogy inkább ide kellene elmennünk és nem tenni kitérőket. - vetem fel, amikor már úgy látom, hogy annyival jobb a helyzet, hogy a másik lány is tud rám figyelni. Elég kétségbeejtő a helyzet, de még mindig úgy gondolom, hogy kár lenne plusz egy főt belerángatni, arról nem beszélve, hogy jó eséllyel időt veszítenénk vele. - E szerint egyszer már valakik megpróbálták, de nekik nem sikerült eljutni ide. De, ha itt a megoldás, talán meg kellene próbálnunk, és akkor bizony mielőbb indulni. Esetleg... - gondolkodom el és szó nélkül felállok a helyemről, hogy az egyik szekrényhez menjek és kinyitva azt feltúrjam az aljában lévő egyik dobozt. A doboz tartalma láthatóan nem túl gyakran bolygatott, de végül előkerül belőle egy nyaklánc. Egyszerű bőrszálon lóg egy medál, ami egy fura lényt formáz. Olyan, mintha egy sas és egy sárkány hibridje lenne. Arany színben pompázik.
- Nem igazán volt rá szükségem és a hátrányai is megvannak, de elrejt, bármi elől. Nem fedez fel mágia, talán a démon sem találja meg azt, aki viseli. De egyben korlátoz is mindenféle erőt, ami mágikus. - teszem még hozzá, hiszen ez azt jelenti, hogy ha mondjuk én viselem, akkor bizony nem lesznek látomások sem, amik segíthetnének és tétován pillantok Rose/Neirára is, hiszen nem tudom, hogy csak valaki másnak a nevét vette fel, vagy valami módon a külsejét is. A medál lehetséges, hogy az alakját is visszaváltoztatná az eredetire, ha netán mágiával nyúlta le más életét. A miértekre is talán más esetben kíváncsi lennék, de remélem, hogy nem tett el senkit láb alól, hogy átvegye a helyét.
A szótagolós sms kapcsán enyhén szólva is sokkolva vagyok, de mivel a fura név nekem sem mond semmit, viszont Neira végletes kiakadása engem most mégis lehiggaszt. Felállok, s eltávolodva Kylie-tól odalépek a másik lányhoz, a vállára teszem a kezemet, ha igényli, talán még meg is ölelem. Kylie tudja, hogy hű vagyok hozzá a sírig, ami talán már itt van a következő utcasarkon, de nem szabad, hogy Neira most valami ötödik keréknek érezze magát. Nagyon úgy tűnik, hogy a két másik kereket el is veszítettük, hiszen Neira is ezt támasztja alá, hogy a fiúk esélyesen halottak. – Tehát Rose. Akkor így is hívjunk? – Nem kérdezek rá, hogy miért változtatta meg a személyazonosságát, ám mivel így a véghez közeledve ő is szeretne hinni, bízni bennünk, baráti jobbot nyújtunk. Hátha mi hárman túlélhetjük. Arra már végképp nincsen időnk, hogy másokat is keressünk, akik meg vannak jelölve a démon listáján, de ha ez a Cody már valahogy visszajött a halálból, még jól jöhet, pláne ha hugrabugos. Időnként felnézek Kylie felé, hogy mit talált a könyvben. Mindenesetre addig Rose-Neira felé kérdezek. – Van róla bármi tudomásod, hogy ez a Cody hol van most? Hogyan tudjuk elérni? Nem akarok kapkodni, de ha Mark és Castiel oda, akkor lényegesen leszűkült a lista, ránk. Nincsen időnk, hogy tervezhessünk. – Nyilván az felmerülhet bennem is, hogy Kylie valahogy a látomásával előrébb vigyen minket, ha belehal, megpróbálhatjuk visszahozni, és a halálával akár át is ugorhatja őt, bár ezt felesleges kanyarnak érzem. És különben sem akarnám kockáztatni, hogy például nem tudjuk visszahozni. Várakozóan, sürgetően nézek a két lányra, hozzák meg a döntést, én szolgalelkű katonaként teljesítem, amit javasolnak.
Jól is teszik, hogy nem mondanak semmit a beroppantott falra, mert még mindig képtelen vagyok arra, hogy megállítsam a testem remegését, pedig általában teljes mértékben ura vagyok a helyzetnek, vagy legalább is a saját testemnek biztosan. Szinte tompán hallom a hangjukat, mintha víz alatt lennék, miközben valahol az elmém próbálja feldolgozni az eshetőségét annak, hogy egycsapásra elvesztettem az ikerfivéremet és az egyetlen barátomat, akire valaha is szert tettem huszonnégy év alatt. A Cody-s siettetésre szó szerint meg sem rebbenek, nem indulok meg egyik irányba se, érzem, ahogy megfojt a kétségbeesés, amit még soha életemben nem éreztem, legalább is ilyen fokon biztosan nem. - A hívás Mark száma volt... az üzenetek pedig... Castieltől jöttek... - válaszolok akadozva, mert így kellett lennie, ő az egyetlen, aki tudhatja ezt a számot és aki elküldené nekem a Rose nevet. Közben elkezdik tippelni, hogy az ki is lehet, és annak ellenére, hogy eddig a létező összes információt magamról elhallgattam, a mérgeskígyómat, a képességeimet, hogy pontosan hogyan is vagyok egyszerre Mark beosztottja és Castiel főnöke, most megereszkedett vállakkal minden mindegy alapon, érdes hangon szólalok meg. - Rose én vagyok. Az igazi... személyazonosságom. Ezért tudom, hogy Castiel volt... és azt is, hogy ha Mark túl is élte, ha van bármi esélye... Castielnek ezek az utolsó szavai voltak. - fejezem be, és erőnek erejével végre feléjük fordítom a tekintetem, még ha a kemény, mindig magabiztos arcom helyén most egy összetört lány arca néz vissza. Nem úgy nézek ki, mint aki képes lenne most azonnal Cody felkeresésére indulni, pedig valószínűleg őt is én tudnám leggyorsabban megtalálni, hiszen nemrég felvételizett a votre Santéba pultozni. Persze soha nem az érzelgősségemről voltam híres, de azért ez egy olyan koktél, amit még én se tudok fintorgás nélkül lenyelni, mintha mi se történt volna.
Amikor Kylie elkezdi a könyvet újra lapozgatni, sikerül felidéznie, hogy a legutóbb eljutottak egy érdekes fejezethez. Egy feljegyzéshez, ami arra utalt, hogy ami velük történik már előfordult korábban is és akkor senki sem élte túl. Akkor a csapat, az elődeik sorban haltak meg és a hulláikból ítélve valamerre haladtak, csak nem sikerült leelőzniük a végzetüket.
A Callanishi állókövek hasonlóak a híres Stonehenge-hez, de Skóciától északra a Külső-Hebridák egy szigetén helyezkednek el és a mágikus kisugárzásuk tagadhatatlan, de az évezredek alatt elfeledték, hogy valójában mire is használták őket az első varázslók hajdanán. Csak egy feltételezés csupán, hogy arra haladtak, hogy az lehet a kulcs, de a könyv más helyszínt se fegyvert nem említett eddig, ugyan a legutóbb is tapasztalhatták, hogy a könyv sem egyszerű papír, kapcsolatban van a szörnyeteggel és mágiával van átitatva, lehet, hogy rejteget még további titkokat is.
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Mind feszülten figyeljük a telefonbeszélgetést, ami nem csoda, hiszen akár egyikünk is lehetne most az, akiről ez a nő beszél, bár mi legyalább együtt vagyunk. A francba is, miért nem jöttek vissza inkább ide? Miért váltunk külön? A vonal pedig megszakad és én is csak megdöbbenve figyelem, ahogyan Neira a falon vezeti le a dühét, amit valahol megértek, bár én soha sem csináltam ilyesmit. Volt már igen pocsék dolog az életemben, de esetemben gyakoribb az összeomlás, mint az efféle megnyilvánulás. Mindenesetre egyelőre kivárok, amíg olyan állapotba kerül a lány, hogy nem töri össze a telefont, de az végre abbahagyja a pittyegést, hogy megnézzük mit ír az a bizonyos üzenet. - Callanishi... nem ismerős, mégis mit jelent ez? Melyikük írta? Lehet, hogy... hogy semmi esélyünk? - sóhajtok, de szó se róla lassan kezdek kétségbeesni és nem tudom, hogy mi a fenét csináljunk. Bevonjuk ezt a Codyt, vagy úgyse érne semmit? A Rose név elhangzására felpillantok csak, de már a könyvet kezdem el lapozgatni. Végül csak biccentek, mert úgy sejtem, hogy ez lehet az igazi neve és valamiféle bemutatokzás volt, igazi, ami előtte nem jött össze, de hogy miért titkolózott azt nem tudom, de talán... nem is fontos. - Azt hiszem mindegy kit hogy hívnak, ha úgyis végünk. - mondom végül finoman megvonva a vállamat, nem valami megnyugtatóan, hiszen úgy fest mintha beletörődtem volna, hogy nekünk aztán annyi is. Mindenesetre elkezdem lapozgatni a könyvet, hátha jutok vele valamire és találok benne valamilyen infot arról, amit az SMS-ben kaptunk. - Talán a lény neve lehet, ami üldöz minket. - motyogom, de szinte inkább csak magamnak, ahogyan újra és újra lapozok, átfutva a sorokat. Ezúttal nem aktiválódik a képességem, de talán azért is, mert nem is igazán koncentrálok rá. Tényleg úgy érzem, hogy szélmalomharcot vívunk, pedig az üzenetben az szerepelt, hogy ne maradjunk egy helyen, de mégis hová menjünk? Keressük meg előbb azt a Codyt? De miben tudna egyáltalán segíteni? Ha megpróbálunk jóslatot kicsikarni azzal, hogy egy kis időre meghalok, talán csak megkönnyítjük a lény dolgát, ami üldöz minket és hiába egy gyógyító, kétlem, hogy visszatud hozni, ha közben az a valami ránk támad.
Ha Kylie-nak nem is tetszik, én igenis azon vagyok, hogy bevonjunk valakit. Sosem féltem csapatban dolgozni, és ha az a szörnyű átok, ami minket követ, aligha jelenik meg azon, aki hozzánk csatlakozik. A számok úgymond le vannak osztva, nem változtatunk semmit, ha csak nem olyat vonnánk be, aki hozzánk hasonlóan elkerülte a halált, s pont ennek a sötét teretménynek a listáján van. Ráadásul erről a Codyról mintha már hallottam is volna, ő is hugrabugos. Máris pirosponttal kezd nálam, a saját házam tekintetében mindig elfogult voltam, s büszke arra, hogy mi is tudunk ütőképesek lenni, a borzos tévképzet ellenére! Ahogyan újdonsült ismerősünk telefonál, a vonal másik oldaláról Neira – és vele együtt a kihangosítás miatt mi is – olyan szörnyű visszajelzést hall, hogy én még a rendkívül világos bőröm ellenére is elsápadok. Eddig próbáltam erős lenni, hogy Kylie se roppanjon össze, de most a tenyerembe temetem az arcomat, nagyot nyögve-sóhajtva. A hajam teljesen átnedvesedik, nyirkosan borzolódik össze a rémülettől. – Azonnal keressük meg ezt a Codyt! Tovább nem késlekedhetünk. – Kétlem ugyanis, hogy Markért vagy Castielért többet tehetünk, de ha valahogy meg tudjuk fékezni a szörnyet, megtörni az átkot, hátha az az ő sorsukra is hatással lehet. Kutatok az emlékeimben, eszembe jut az a fiatal lány, Isabella, ő mintha említette volna, hogy Cody egyetemista, méghozzá bestiamester. Talán most is éppen a Roxfortban van. Oda ugyan nem tudunk hoppanálni, de a közelébe igen. Neira utolsó remegős szavaira viszont most mégis megtorpanok, ahogyan olvassa fel az smseket, méghozzá darabokban. – Az kicsoda? Róla nem hallottam.. Lehet, hogy ő áll az egész hátterében? Vagy segíthet nekünk? Mi a franc folyik itt? – Vad-tanácstalan fejcsóválással járatom a tekintemet a két lány között. Ezt sürgősen meg kell oldanunk, mielőtt még elfogyunk. Most menni, vagy maradni? Kutatni, vagy segítséget kérni? Az utolsó szó kapcsán csak felkapom a fejemet, Rose.. Ki az a Rose? Érdeklődve, s ezzel együtt rémülettel tekintek a lányra.
Nem reagálok Cedric fejtegetésére, hogy miként hangzik ez az egész, bár valahol egyetértek, hogy hihetetlen. Mondjuk az kutya, hogy eljátszottam a halálomat, hogy megszabaduljak a szüleim által felállított aranykalitkától és egy nem evilági lényt egy erőteljesen alvilági kapcsolaton keresztül kértem meg, hogy játssza el az eretvágott hullámat. Nem mintha ezzel azt mondanám, hogy értem, ami most történik, mert rohadtul nem. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a hármasunkból én vagyok a legjobban elveszve, hiszen nulla percet fektettem mindenféle jósmágiába vagy elméleti hülyeségbe. Az időmet kitöltötte a biznisz, az éjszakai élet, amire a metamorfmágiám lehetőséget adott és az, hogy közben az iskolában hozzam a gazdag, kviddicsbajnok örököst játsszam. Nem mentem a tanulmányaim mélyére, ahogy igazi barátság sem született senkivel, Castielen kívül, aki inkább indult szövetségesnek, mintsem barátnak. Mondjuk, látszik is, hogy nem voltam híres a tanulmányaimról, tűzmágus elemista voltam és senkinek se volt gyanús, hogy a médiában tűzhalált haltam? - Castiel valamivel fiatalabb, de Griffendéles és Auror, szóval esély van rá. - jegyzem meg, de már csak fél vállról, mert a hívással foglalkozom. Furcsaság furcsaságot követ. Már nem az a rész, hogy egy nő veszi fel, mert a legkevésbé sem érdekel az ikerfivérem nemi élete, hanem az, amilyen hangokat hallok. Mivel kihangosítottam mindannyian hallják, egyik kezemmel a telefon mikrofonját tartom a számhoz, a másikat pedig a derekamra csapva várakozom. Lehetséges, hogy azt hiszik ilyen jó színész vagyok, és tény, ami tény, hogy egy gyakorlott metamorfmágus sok trükköt megtanul, de valójában mondhatjuk, hogy ez az igazi énem. Ez nem teszi a bunyós, éjszakai klub-tulaj énemet kevésbé igazzá, nem kell egysíkúnak lennem. Amikor megindul a pittyegés és csak várunk és várunk egy kicsit kiesek a magabiztos parancsolgatásból és Kylie felé fordulok. - Ezek sms-ek. Írott üzenetek, amik megjelennek a telefonon. Viszont olyan gyorsan pittyennek és tűnnek el, hogy nem hagyja megnyitni, az isten szerelmére! - emelem fel a végére indulatosan a hangomat, de mire tovább próbálkozhatnék újra hangokat hallunk a túlvégről. Az ereimben meghűl a vér és meredten bámulok magam elé, még szemkontaktust se tartok semelyikükkel. - Hol vagytok? HOL VAGYTOK? - kiáltom a telefonba, de a pánikoló női hang semmit se válaszol és a vonal megszakad. A telefont majd roppanásig szorítom és egyetlen apró döntésen múlik, hogy ne azt vágjam a falhoz, hanem a másik kezemmel üssek oda. Olyan erővel ragad el az indulat, hogy a pár fala szó szerint berobban, nyilván nem azért, mert ilyen erős anyagból van a készülék, hanem azért, mert a kétségbeesésem egy energialökésben nyilvánult meg. Bocsánatot se kérek, csak a remegő lábaimmal dobbantok egyet és újra a telefonra bámulok, amikor az újra pittyen. Ugyan a tekintetem üveges, nem vagyok hajlandó sírni, az nem fog segíteni semmiben, inkább felolvasom az sms-eket nekik, bár az első néhány szónál a hangom érdesen csuklik el. - Ne. Maradjatok. Egy. Helyen. Megtalál. Mindannyiunkat. Induljatok. A könyv. Callanishi. Lewis. Nem tudok. Már késő. Sajnálom... - és elérek az utolsó szóig, ami már azután érkezett, hogy hallottuk a sikoltást és az a nő rám csapta a telefont. Néhány pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy nem mondom ki, de valami törés bennem még is erre késztet. - Rose.
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Valójában még mindig nem tetszik az, hogy bevonjunk még valakit, de ha nincs mit tenni, akkor nincs mit tenni és talán tényleg igazuk van, hogy kell a segítség, főleg így, hogy ketten eltűntek. Még, ha nem is feltétlenül magam miatt aggódom, de rémes volt látni Cedricet, hogy mennyire ki volt borulva az álma után, vagy amikor az anyját látta. Én azt hiszem kicsit jobban hozzá vagyok már szokva az ilyesmihez, de a minig pozitív páromat nehéz aggódva látni. Arról nem beszélve, hogy nem tudom, hogy mihez kezdenék, ha elveszíteném. Nem hiszem, hogy képes lennék tovább élni. - Jól van, legyen akkor, kérdezzük meg azt a Codyt. - bólintok végül most már tényleg beleegyezve, ha mindketten azt mondják, hogy jó lehet. Főleg akkor, ha komoly jóslatot akarunk kicsikarni belőlem, nem árt, ha kéznél van egy gyógyító. A legutóbbi alkalommal nem sokon múlt, hogy egyáltalán visszatérek-e a halálból, azóta pedig fel sem merült, hogy erővel csikarjak ki képeket a jövőből. Inkább már telefonra koncentrálok, de látni Neira pillantásából is, meg aztán a hangjából, hogy nem pont olyat hallott a túlvégen, ami tetszik neki. A parancsoló hang kicsit talán még engem is megszeppent. Jó eséllyel azért, mert soha életemben nem voltam ennyire erős, vagy határozott és még csak eljátszani se hiszem, hogy képes lennék, ami neki úgy tűnik, hogy zsigerből jön, mintha minimum valami komoly üzletasszony lenne. - Gondolod, hogy Harry ismeri Castielt? - gondolkodom el, vagy hát nem tudom, hogy mégis miért akarja pont őt hívni. Tudom, hogy ismerik egymást, de bőven elég nekem, hogy ezt a Codyt belerángatjuk, még valakit nem szívesen tenném, főleg hogy az újságok szerint néhány hónapja meg is támadták Harryt a nyílt utcán és elvettek tőle valamit, bár arról nem szóltak a hírek, hogy pontosan mit is. - Jesszus! Téged se tanítottak meg normálisan beszélni másokkal. Szólok neki... anyám! - még hallani lehet a telefonból a távolodó hangot, ahogyan az ismeretlen lány szídja Neira bizonyos felmenőit, de a hang végül elhal és nekünk csak az idegesítő másodpercek maradnak, amíg várakozunk, amíg el nem kezd pittyegni a telefon. Nekem nincs ilyen készülékem, de egyértelműnek tűnik Neira reakciója alapján, hogy ez nem pont normális esemény. - Miért pittyeg ennyit? - szólalok meg továbbra is halkan suttogva, bár nem is teljesen tudatosul bennem, hogy ha ki van hangosítva a másik oldal, akkor bizony mi is. Az viszont már megtöri a pittyegést, hogy a másik oldalon újra felhangzik a lány hangja, de most már egész más, mint előzőleg. Akkor inkább álmosnak tűnt, most ellenben zilál és mintha totál ki lenne akadva. - Úristen, valami... azt hiszem elesett a fürdőben... minden tiszta vér és... hívok segítséget! - még hallhatják, ahogyan megszakad a vonal, legalábbis Neira ismeri a készüléket és bizony a hívás végét jelzi ki, de ennek ellenére még egy erőteljes, rövid sikoly hasít a levegőbe, egyértelműen mintha a telefonból hangozna fel. Azt már csak remélhetik, hogy nem a lánytól származik, csak a halál játéka velük, hiszen igazából arról sejtésük sincs, hogy Mark hol van pontosan, csak azt remélhetik, hogy tényleg tud segítséget hívni az ismeretlen, aki vele van. A szobára talán néhán pillanatra néma csend üllepedik, hogy aztán újabb néhány pittyenés jelezze az újabb SMS-ek érkezéést. Az egész rém ijesztő és hirtelen csak annyira vagyok képes, hogy fáradtan leüljek a kanapéra, pedig nem rég keltünk fel, de olyan mintha versenyt kellene futnunk valakivel, aki sokkal-sokkal gyorsabb nálunk és talán esélyünk sincs. Mi van akkor, ha Mark meghalt, vagy ha Castiel, hiszen el se érhetjük egyáltalán? Csak nagyot nyelek, de nem tudom, hogy mit mondjak vagy tegyek hirtelen.
Megértem, hogy ha Kylie nem akarná más életét kockáztatni, egy hagyományos esetben én is így döntenék. A fene tudja, hogy miért kerültem a hugrabugba, hiszen a társaság közepe vagyok, de ez csak egy dolog, mindig bátran álltam ki másokért. Talán arról lehet szó, hogy mindenkiben kevert jellem lakozik, a süveg mintegy előrevetít egy jövőbeni lehetőséget, hogy az illető hol állná meg a legjobban a helyét. Az, hogy nem vezetünk félre senkit, nálam is alap, de ugyanakkor kétlem, hogy ha lenne egy társunk, akkor rá nem vadászna a démon, vagy halál, sors, tudomisén. Mintha lenne egy képzeletbeli lista, és aki nincs rajta, annak ebből kifolyólag nem eshet baja. – Olyan hátborzongató ez az egész, ha elmesélném az egykori barátaimnak, nem tudnák, hogy sírjanak, vagy nevessenek, olyan hihetetlen.. – Bólintok a páromnak, jelezve, hogy ha a két véglet közül kell választani, én is inkább az érzelmes utat követem. Mivel Castielt és Markot hiába várjuk, marad elsőre a telefon, hiszen Kylie-nak igaza lehet, a bagoly és a patrónus nem feltétlenül helymeghatározásra szolgál. Hallottam ugyan vérmágiákról, amely egy térképen határolja be az illetőt, de a jós szerelmem sem él ilyen sötét varázslatokkal. Inkább helyszínelni, vagy jövendőlni szokott. – Igen, vonjuk be közösen, aztán majd eldönti az igazságot hallva, hogy akar-e segíteni. – Mondom ki végül én is, elfogadva a másik lány kijavítását. Ebből is látszik, hogy a felsőbb éves hugrabugosokkal már semmilyen kapcsolatban nem vagyok, hiszen inkább a fiatalokat mentorálom. Lassan már ott tartunk, hogy Cedric bácsinak hívnak. Na igen, már lassan a harminchoz leszek közelebb, mint a húszhoz, fiatalabbak már nem leszünk, ezért is jó dolog, hogy már van egy kialakult kapcsolatunk Kylie-val, amit nem kéne odadobni a halálnak. Amit egyszer már túléltünk, valahogy meg kéne próbálni ismét megugrani. Visszaülök hát a fotel karfájára, hogy hallgassuk a lány telefonját. Sajnos nem sok jó derül ki belőle, pedig már ki is hangosítja. Nem látom értelmét belekotyogni, csak Kylie-nak súgom oda. – És Castiel? Őt sem ismerem, de Harry-nek küldhetnék egy patrónust. Ő legalább közel van. – Ha Kylie bólint, akkor a pálcámat elküldöm a Grimauld tér 12-be, hiszen tudjuk, hogy hősünk még mindig Sirius Black egykori házában lakik, a nagy lamúr már évek óta véget ért a Weasley lánnyal.
Én nem vagyok hajlandó elkönyvelni, hogy halottak, de az esetemben azért ez érthető. Valahogy ők is kicsit komolyabban vennék, ha az egyikük tűnt volna el és nem két kvázi idegen. De nekem az egyetlen barátomról van szó és az ikerfivéremről... Még a gyomrom is felfordul olyan szinten felhúzom magam mennyire könnyen ment a beszélgetés el arra, hogy úgy is halottak, lépjünk tovább. Ha bármi közöm lenne a mentálmágiákhoz és tudnám, hogy Cedric már azon agyal, hogy vajon miért nem olvasta a lapokban... - Nos, azóta már egy kicsit más vizekben evez, a Gyógyító három évét már befejezte és most Bestiamesteren van. - javítom ki Cedricet, de azt nem teszem hozzá, hogy a jellemére is rátette a bélyeget az egész. - Nem fogom félrevezetni, tiszta lappal adom majd elő neki a lehetőséget. Ha akarjátok, akkor közösen. - vonom meg a vállamat, bár még ezen a gesztuson is látszik, hogy nem őszintén vagyok érdektelen, hanem inkább frusztrált. Talán mondhatjuk, hogy nem véletlenül a tűz az elemem, amiért még nagyobb fricska, hogy Rose Brooks tűzben vesztette életét a lapok szerint. Elfordulok tőlük félig, ameddig a kagylót a fülemhez emelem, hogy ezzel is elfedjem az arckifejezésem. Nem akarom, hogy lássák rajtam a zavarodottságot vagy a keserűséget, ha nem veszik fel a telefont. Feszülten várok, ameddig kicsöng, aztán ahogy hallom, hogy felvették már nyílni a szám, hogy megsürgessem a beszélgetést, de... Valami nőcske veszi fel? - A "nem igazán" nekem nem elég. Azonnal beszélnem kell vele, akármit is csinál, nem érdekel, ha a fürdőszobában van, ha alszik, tőlem aztán szajhák közül is kiszedheted, de azonnal jöjjön a telefonhoz. - mondom parancsoló, hideg hangon, szinte látszik, ahogy a testem megfeszül és kihúzom magam, mint aki egész életében parancsok osztogatásához szokott és nulla ellentmondáshoz. Visszafordulok teljesen Cedrichez és Kylie-hoz és elvéve a fülemtől a telefont rányomok a kihangosításra, hogy ők is mindent halljanak, ha a nő válaszol, akárki is legyen. Rá se kérdezek, nem is igazán érdekel, be sem mutatkozom, de azért tudja az ember, hogy aki ilyen gőggel beszél, az tényleg akar valamit és tényleg fontos az egész. Mondjuk az, hogy azt mondja visszahívhatom később már arra enged következtetni, hogy nem arról van szó, hogy meghalt. Furcsa módon, miközben rányomok a kihangosításra és várom a választ, a telefonom elkezd hangosan pittyegni, sms üzenetek érkeznek folyamatosan, szinte gyorsabban, mint másodpercenként, de nyilván nem tudom megnyitni, miközben telefonálok, ott még nem tart a mugli technológia 2002-3 környékén. - Mi a franc... - suttogom halkan, ebből ítélve a mugli eszközökhöz nem szokott pár is tudhatja, hogy a gyors pittyegés nem normális.
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Nem is tudom, nekem még mindig nem tetszik az ötlet, hogy mást is belevonjunk ebbe és kockáztassuk az életét, pedig egyértelműen látom, hogy Neirában szemernyi kétgés sincs affelől, hogy a másodikat választaná. Viszont ez a döntés nem csak az övé, még ha talán úgy is érzem a szavai alapján, hogy esetleg Cedric is hajlana felé. - De csak, ha az illető pontosan tudja, hogy mibe rángatjuk bele és hogy milyen hatással lehet rá. Csak, ha tudja, hogy meghalhat akkor vagyok haljandó belemenni. - felelem végül, mert őszintén szólva nem vagyok abban teljesen biztos, hogy Neira ezt egyértelműnek veszi-e. Nem mondom, hogy rossz ember. Nem szoktam rosszat feltéelezni másokról, de azért úgy érzem, hogy ő azért kissé másképp van bekötve, mint mi. Valahogy kinézem belőle, ha nem is ejtene át valakit, de azért megpróbálná úgy árnyalni a dolgot, hogy az illető ne tudjon meg minden részletet és végtére is valahol ez is egyfajta átejtés. - Normál esetben nem, de ez most nem az. Csak van oka, hogy nem jelentkeztek és tudják, hogy mi az első gondolatunk ilyen esetben. - nem akarok én eleve a rosszra gondolni, de amikor a halál jár a nyomodban akkor egészen más, ha nem mész el egy megbeszélt találkozóra, mintha mondjuk csak egy szimpla hétköznapi kávézásról késnél. Cedric ötletei se rosszak, bár a bagoly általában címre megy inkább, így nem lel csak úgy meg egy eltűnt személyt, a patrónust pedig nem lehet elküldeni azért akármilyen távolságba. Nincs mit tenni, türelmesen várok, amíg Neira a hívást intézi. Talán nekünk sem ártana jobban elmélyülni a mugli készülékek használatában, de valahogy még nem vitt rá a lélek. Ha varázslócsaládba születsz, akkor az ilyesmi olyan távol áll tőled. Itt még háztartási gépek se nagyon vannak a lakásban, egyszerűen nem passzolnak hozzánk. Ez a telefon is olyan idegen számomra, valószínűleg nagyon nehezen tanulnám meg, hogyan kell használni, pedig igazából eléggé praktikus darab. Szóval a telefon végül gond nélkül kicseng, bár jó ideig csak az ütemes újra és újra felhangzó búgást hallja Neira, amíg már arra nem számít, hogy bizony rögzítőre kapcsl majd, ami semmi jót nem jelent. Az mondjuk valami, hogy kicseng, de azt is jelentheti, hogy Mark otthon hagyta a telefont. Végül egy ismeretlen női hang szólal meg a vonal végén. - Hallo! Igen? Mark Carlyle telefonja. Ő most nem igazán tud a telefonhoz jönni. Hagy neki valamilyen üzenetet, vagy visszahívja később? - Neira számára teljességgel ismeretlen a női hang, amit hall a telefon másik végén. Annyit nagyjából érzékelni tud, hogy elég fáradtnak tűnik. Talán valami nőcinél van Mark? Kiakadt, leitta magát, aztán ki tudja hogy hol kötött ki? De akkor vajon hol lehet Castiel és Mark miért nem tud a telefonohoz jönni?
Nem akarom szavakba önteni, de én meg olyan balsejtelmet fogalmaznék meg, hogy mi van, ha a két másik illető, Mark és Castiel olyan rémisztő módon lelte a halálát, hogy még egy Rita Vitrol jellegű zugfirkász sem meri megírni. Emlékszem, hogy az a nő mennyire nyomulós volt, de még benne is lehet annyi emberség, hogy nem akar sokkolni tömegeket. Vagy lehet, hogy nem is az ő döntése, hogy mi kerül végső nyomtatásba? Bárhogy is legyen, egyetértek Kyie riadalmával. Ez az egész nekem is nagyon sok, hogy így felmérjem, egyszer mindannyian meghaltunk egy másik valóságban, amely most meg sem történt, de a természet egyensúlya ezt igyekszik helyrebillenteni. Vajon érdemes vele packázni? Hívhatjuk halálnak, sorsnak, vagy akár valami démonnak, aki mindenáron igyekszik betartani az eredeti idővonalat. – Azt hiszem Kylie, az ember ha tudatosan él, mindig hozhat olyan döntéseket, ami valamin változtat. Csak remélni tudjuk, hogy jól cselekszünk. – Ingatom a fejemet, de igenis szeretném megoldani mindezt. Tudom, hogy Kylie szülei is rettentően kiborulnának, ha a lányuk meghalna. Ahogyan azt is, hogy a szerelmem a fiatal korát mások által őrültnek tartva élte le, s most, hogy alátámaszthatóak ezek a látomások, mások szolgálatát tudja vele véghezvinni. A saját szerepem itt kevésbé fontos, de most, hogy végre boldogok vagyunk, nem lenne jó kukába dobni holmi sors miatt. – Ahogy mi is így vagyunk ezzel. – Felelem bátorítóan, nem éreztetem hogy netán ő lenne a felesleges kerék. Az egy dolog, hogy Kylie a párom, és együtt is lakunk, a feladatunk tekintetében ugyanúgy sújt mind az ötünket az átok, vagy mi is az, amibe keveredtünk. Jobb lenne ha Mark és Castiel is megérkezett volna, de mivel még jelzést sem kaptunk róluk, hogy késnek, vagy nem jönnek.. Félő, hogy már nem is fogunk. – Codyról már hallottam. Ugyan már régen végeztem, de gyakran visszajárok korrepetálni a hugrabugosokat, ő is mostanság fog diplomázni, ha jól tudom. Személyesen nem találkoztunk, de hasonlóan segítőkész, mint én egykor. – Bólintok rá, úgy gondolom, hogy bevonhatnánk az illetőt, noha kissé megborzongok a lány szavaitól, és jobbnak érzem nem belekérdezni, hogy mit is jelent, hogy megjárta a poklot szó szerint. Más az, ha átvitt értelemben használjuk. A leányzó azonban mintha olvasna a gondolataimban, jól sejti, hogy mi fogalmazódott meg bennem, de az is közrejátszhat, hogy Kylie ki is mondja. – Patrónust lehet küldeni, vagy akár egy baglyot is. Halottak, vagy már nem tudnak magukról. Kétlem, hogy egy ilyen horderejű ügyben csak nem foglalkoznának azzal, hogy értesítsenek minket. Nagy a baj, ez biztos, és mivel nem tudjuk, hogy hol lehetnek, segíteni sem tudunk. – Talán kérdezősködhetnénk, megpróbálhatnánk őket valahogy betájolni, de ebben az esetleg lehet, hogy most már magunkra kell figyelnünk. Hiába vagyok önfeláldozó, azt nem teszem mérlegre, hogy elveszítsük egymást, és boldogtalanul éljük le az életünket, Kylie és én. Amíg Rose telefonál, addig rosszat sejtve várakozunk, a bűbájok valóban el vannak helyezve, de attól még a mugli dolgoknak is működnie kéne, végülis ez nem valami varázslófalu, hanem London kertvárosában egy ház. Itt nem durrogtatunk látványmágiákat, hanem mindketten hagyományos mugli öltözékben járunk el dolgozni. Kicsit megropogtatom a kezeimet, ahogyan várakozunk, Kylie arcát vizslatom, ő azért jóval fogékonyabb a túlvilág rezdüléseire noha a látás adományát nem biztos, hogy illik ilyesmire használni.
Akármilyen szörnyeteg vagy démon, vagy nevezzük akárminek szimpatikusabb ellenfélnek tetszik, mint a megfoghatatlan Halál vagy Sors. Előbbieket biztosan el lehet pusztítani, utóbbiakat pedig... nos, az biztos, hogy még tovább bonyolítaná a dolgot. Cedric igen csak félvállról kezeli, hogy magunkra vagyunk utalva és ha meghalunk, akkor bizony meghalunk, de bennem azért jóval erősebben munkál az életösztön. Fogalmam sincsen, hogy abban a másik idősíkban honnan merítettem az erőt és a gerincet, hogy visszamenjek a Roxforti csatára, beugorjak Castiel elé, megpróbálva megmenteni őt, de itt és most nincs kedvem senkiért feláldozni magam, sőt. Miután beengednek a lakásba és leülök a kanapéra még jócskán kínoznak a meg sem történt emlékek és a rémálmok, ami az üldözöttséggel jár. - Nem szándékozom meghalni, szóval érdekemben áll fentartani az életemet addig is, ameddig megoldjuk a helyzetet. Hívott a kötelesség. - válaszolom, egyértelműen érződik a kimerültség a hangomon, de a konokság is. Üzletasszony vagyok, még ha nem is a Brooks vállalat vezérigazgatója is, hanem csak csendes kis tanácsadó, és csak egy kocsma ténylegesen az enyém, akkor is. - Ha azt tesszük mérlegre, hogy valaki segíthet és mindannyian megmenekülünk és azt, hogy valaki belehalhat velünk a küzdelembe... - fordulok a lány felé, a tekintetem komoly, nem fejezem be a mondatot, helyette a kezeimet beszéd közben felemelem, egyik tenyerembe a megmenekülést és a másikba a halált helyezve és egyértelműen kiemelem a mozdulattal, hogy nekem bizony a megmenekülés ér többet. Minden forrást amit csak meg tudok ragadni, meg fogok ragadni, és nem igazán tart vissza a veszély, amibe keverem az embereket. Majd kínálunk nekik pénzt vagy bármit, amire vágynak, elmondjuk a lehetőségeket és ha beszálltak, akkor ők döntöttek így. Ha nem... akkor Talán nem fogom őket belekényszeríteni valamilyen aljas manipulációval. - Nem tudom, hogy miért késnek. Először azzal próbálkoztam, akinek különleges ismeretei lehetnek démonokkal, szörnyetegekkel, de nem bukkantam a nyomára. Viszont a gyógyító, akiről beszéltem, egy bizonyos Cody Mortimer. Szó szerint megjárta már a poklot és visszatért, szóval nála alkalmasabbat nem hiszem, hogy találunk. Talán még immunins is lehet arra, hogy célpont legyen, ki tudja. - villan itt a tekintetem Kylie-ra és arra, hogy senkit nem akar belekeverni. Amikor visszakanyarodunk Mark-ra és Castielre és a lány egy az egyben kimondja, hogy már halottak is lehetnek, a szemem határozottan összeszűkül és az állkapcsom is kissé megfeszül. - Attól még, hogy nem jöttek el, nem egyértelmű, hogy halottak. Ha ti nem értetek volna oda egy találkozóra, akkor is normális lenne azonnal a konklúzióra ugrani? - állok fel ezúttal a kanapéról, ahol eddig ültem és idegesen elkezdek fel-alá sétálni előttük. Tudják, hogy Castiellel ismerjük egymást, ahogy azt is, hogy Mark a főnököm, mondhatni, viszont arról fogalmuk sincsen, hogy az előbbi az egyetlen bizalmasom az utóbbi pedig, akármekkora seggfej, az ikertestvérem. Nem különösebben láthattak eddig tőlem érzelmi kirohanást, nem mintha olyan istenesen régóta ismernénk egymást. - Marknak van mobiltelefonja, de általában csődöt mondanak ezek a mugli eszközök, ha a környezetben erős a mágikus esszencia, szóval nem bizonyít semmit, ha nem veszi fel. - kezdek bele, de azért előveszem az enyémet és elfordulok tőlük, hogy miután benyomtam a nevét, a fülemhez emeljem a készüléket. Attól is lehet, hogy meggajdul, hogy a legutóbbiak óta vélhetően Cedric és Kylie is bűbájokkal halmozta el a lakást, szóval nem várok nagy csodát, ha elkezd kicsöngeni, de azért valahol remélem, hogy felveszi és megmagyarázza hol vannak.
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
A komoly jóslatok előnye, hogy az emberből rendesen kiveszi az energiát és ennek következtében bizony az, hogy utána úgy alszol, mint a bunda. Szóval amikor Neira megérkezik valószínűleg én vagyok a legfittebb, mivel az első éjszakát úgy aludtam végig, mint a bunda és bár előtte is akad néha egy-egy rémálmom, de nem olyan erőteljesek, mint Cedricnek. Ő már eleve nem valami kipihenten futott neki ennek az egésznek. A fotelben ülök ezúttal kávét szürcsölve, amikor Cedric kinyitja az ajtó és egy halk szia és egy intés kíséretében köszönök az érkező lánynak. Látom, hogy elég ramatyul néz ki, ami valójában egyáltalán nem meglepő, hiszen kétlem, hogy egyedül elég biztonságérzettel aludt még akkor is, ha az otthonát a tanácsaimnak megfelelően védte le a gonosz szellem bejutásától. - Talán mégis jobb lett volna, ha itt maradsz a kanapén. - szólalok meg csendesen, hiszen amikor távozott felajánlottam a lehetőséget. Bár nem ismerjük jól egymást és mindig megérzem a kellemetlen rezgéseket az emberek irányából, tehát sejtem, hogy a látói tudományban nem hisz különösebben, de ezt már megszoktam. Az viszont tényleg nagyon aggasztó, hogy semmit sem tudunk a másik két résztvevőről. Talán, ha meghaltak, akkor arról cikkeztek volna az újságok, főleg ha jól tudom az a Mark elég ismert valaki, valami nagy cég várományosa. Sose voltam elég tájékozott komoly ügyekben, de ennyit még én is tudok. - Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy okos ötlet mást is belekeverni. Mi van, ha felhívjuk az illetőre az Ő figyelmét és csak magunkkal rántjuk? - célzok itt egyértelműen a Halálra, aki a nyomunkban van. Tudom, hogy iszonyú kockázatos lenne bármiféle halálközeli élményt előidézni úgy, hogy nem vagyunk szakavatott gyógyítók, de mi van, ha belekeverünk ebbe valaki mást is, akit nem kellene és ezáltal ő maga is a részévé válik? Eredetileg azt sem tudtuk, hogy nekem közöm van az egészhez és tessék, mégis ott a szám a karomon. Talán jobb lenne óvatosnak lenni, főleg ha Mark és Castiel nem kerültek elő. - Megpróbálhatjuk megkeresni őket, de ha már nem élnek... vajon tudnánk? - célzok itt arra, hogy akár Neira olvasott e bármit az újságokban, vagy az a gyógyító ismerőse tudhat-e ilyesmikről, ha netán a Szent Mungóban dolgozik. Túl sok egyelőre a kérdés és mind nagyon fáradtak vagyunk, de még sem adhatjuk fel csak úgy. Túl sokat veszítetnénk vele, az egész életünket és engem nem vonz az, hogy majd egy másik életben talán újra találkozhatunk Cedrickel.
Amíg Kylie hozzám bújik, megsimogatom a fejét, és odapuszilok, míg Rose-Neira vizet hoz. Ekkor elengedem a kedvest, hogy tudjon inni, s én magam tovább agyalok, hogy mit is lehetne kezdeni a helyzettel. Valami sötét lehet a nyomunkban, ez már egyértelmű. Kylie látomásai a nyomába sem érnek ennek a gonosznak, ami valahogy úgy megváltoztatta az életünk vonalát, amit nem is lehet egykönnyen helyrehozni. Ha nem teszünk valamit, akkor egymás után fogunk elhullani. – Nem, szerintem sem. Nekünk kell szembenézni a halállal, és ha belebukunk, hát meghalunk. – Talán valóban a griffendélbe kellett volna osztani a süvegnek, de ez vagyok én. Az önfeláldozás mindenek felett, és fel sem merülhet, hogy mást lökjek oda. Ebben az is benne van, hogy el kell válnunk Kylie-val, ha az egyikünk nem élné túl, de mégis ez a helyes. Akkor majd egyszer, egy másik világban, egy másik életben ismét együtt leszünk. – A temető.. anyám feltűnése.. Én sem értem. Talán a túlvilág maga az, amely kinyúlt most felénk. – Vetem a pillantásomat a másik lányra, aki felvezeti, hogy gyógyítót ugyan nem, de valami másféle szerzetet ismer. Érdeklődve fintorgok, aki nem gyógyító, az hogyan segíthetne? Vagy.. a sötét tudományokhoz ért? Mondhatni sötét mágiával a sötét mágia ellen? Nem fog abban szétszakadni a lelkünk? Nyelek egy jó nagyot, de tekintve hogy már annyit variáltunk, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármit is helytelenítsünk. Sóhajtok végül egyet, és megnyilvánulok. – Jól van, akkor szólj ennek az illetőnek, a lelkünket azért nem adjuk el az ördögnek, de.. valami megoldás kell. – Egyezem végül bele, nekem megfelel, hogy most néhány napot megpróbálunk túlélni, arra áldozni pénzt és energiát, hogy előásunk valami precedenst, amivel korábban ugyanez már meg lett oldva. Mivel mi vagyunk otthon, a többieket lassan elbocsájtjuk, és próbálunk megnyugodni. Pár nappal később engedem be a kopogtató lányt, én azért egy fokkal értelmesebben nézek ki, a szerelem és az egymásrautaltság egy picit azért segít, hogy ne törjünk össze nagyon. – Hát mi se sokat. A többiek viszont sehol. Azt hittem, hogy veled jönnek, de hírt sem kaptunk róluk. hogyan lehetne elérni őket? – Én is kávén élek napok óta, ami azért nem a legjobb megoldás, hiszen csak megdobogtatja a szívemet, pörgök, de mivel nem tudok mit tenni, így csak stresszforrás. – Nem sokat tudtunk meg az elmúlt napokban. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy mit sikerült egyeztetned azzal a nem gyógyítóval. – Engedem beljebb, akár hellyel kínálva. Látszik rajtam az elgyötörtség, szeretnék már túl lenni rajta, és valami érdemi megoldást kieszközölni.
Kylie erejéből rendesen kivesz az iménti izgalom, amit még laikusként is megértek. Igaz, hogy belőlem egy árva jóslatot se lehetne kicsikarni és ha tudnám, hogy Mark és Gemma azért lett elragadva az igazi családjuktól, mert valamilyen jóslatot akartak megakadályozni, akkor talán szembe is röhögném. Viszont azután, hogy Cedric milyen magabiztosan állítja, hogy látó, és hogy én is hallottam már róla pletykákat nem egyszer, hiszen évfolyamtársak voltunk, nehéz lenne elbagatelizálni. Az a rész, hogy ő maga se érti néha a jóslatokat nem a kedvencem, hiszen még ingatagabbá teszi az egész hasznosságát, de azért elindulok azon az úton, hogy figyeljek arra, mit mond és ne hesegessem el, ha megérzése van. Én kész lennék mást feláldozni a saját életemért, de határozottan egyedül vagyok vele, Mark az egyetlen, akinek a szemében megcsillanni látom az egyetértést. Milyen szép is, hogy most, a "halálom után", ismeretlenül ilyen szép vonásban hasonlítunk az ikertestvéremmel. Ha lenne rá mód én simán besétálnék az Azkabanba valami halálra ítéltre áttapasztani az egészet, jót teszünk magunkkal, jót teszünk az Azkabannal, kevesebb kaját kell adniuk és kevesebb meló a dementoroknak. Minden esetre ha ötből három jótét lélek van a csapatban inkább nem kezdem el tovább bontogatni az ötletet, öntök egy pohár vizet Kylie-nak, ha Cedric elengedi az öleléséből annyi időre, hogy inni tudjon. Mindig ott vannak egymás oldalán, szinte összeforrva, szerelmesek, fúj, undi. - Nem valami szimpatikus ez a meghalósdi. - válaszolok csak ennyit Castielnek, egy jelentőségteljes pillantással. Haltam én már meg eleget. - Viszont én ismerek valakit, aki nem éppen gyógyító, de meg lehet a tehetsége ehhez... is. - gondolok itt Ivorra, aki a jelenlegi formámba juttatott és biztosította, hogy véletlenül se jelenjen meg öntudatlan állapotomban se a vörös hajam, zöldes szemem, valamivel magasabb hangom, és így tovább. - Meg azt hiszem rajta keresztül elérhetnék egy erős gyógyítót is. Viszont a megbízhatóság itt is kérdőjeles. Kifogytam. - gondolok itt pedig Cody-ra, akit alig ismerek, csak hírből hallottam, de annyit tudok, hogy ő már szó szerint megjárta oda-vissza a halált, nem csak eljátszotta, mint én és nagyon erős gyógyító képessége van. A probléma csak az, hogy szerintem egyikük sem elérhető a feladatra. - Castiel, te auror vagy, Mark, te... gazdag. Használjátok a kapcsolatot, használjátok a pénzt és találjatok akárkit, aki érthet ilyesmihez. Mi pedig addig, nos, megpróbáljuk tovább fejtegetni a könyvet és a mondókát és mindent megteszünk, hogy életben maradjunk?
***
Néhány nappal később ugyanitt találkoznánk, de se Mark, se Castiel nem jelenik meg a megadott időpontban. Cedric és Kylie itt lakik, szóval nyilván én vagyok a kívülálló, de nem vagyok annyira birka, hogy az ajtó előtt álldogálva várjak a többiekre hosszú perceket, kopogtatok idegesen, kicsit űzött vad tekintettel. Nem azzal a fajtával, aki megriad és lefagy, mint valami szarvas a főúton, hanem egy nagymacska tekintetével, akit addig húzott fel a feszültség, hogy ki tudja mikor fog agresszívan kitörni. - Ez volt életem leghosszabb három napja. Alig aludtam valamit. - morgom, ha ajtót nyitnak, a szemem alatti karikák elárulják az állapotomat. Nekem nincsen senkim, akivel felváltva aludhatnék, aki vigyázna rám, szóval a paranoia és a halálközeli élmények elég rendesen megviselnek, még ha könnyek nyomát nem is lehet rajtam észrevenni, megtörni nem fogok. Soha életemben nem sírtam semmiért és ezt szándékozom így is tartani a halálom napjáig, legyen ez akármilyen közel vagy távol.
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Kell pár pillanat és persze az energia, amit elszívok akaratlanul is a környezetemből, hogy szépen lassan magamhoz térjek, de kinyitom a szememet és nagyot sóhajtva bújok oda Cedrichez. Furcsa, de még a mai napig nem szoktam meg, hogy van valaki, aki feltétel nélkül segít és mellettem van. Minden alkalommal ugyanaz a megepett jó érzés tölt el, amikor megtapasztalom, pedig már évek óta együtt vagyunk. Nem is tudom, hogy ez valaha változni fog-e és idővel vajon elfogadom-e, hogy az élet tényleg így is működhet. Egyelőre viszont csendben maradok és megvárom, hogy tippelgessenek, no meg Cedric magyarázatot adjon arra, ami történt, hiszen a szobában nem feltétlenül mindenkinek evidens, hogy mire vagyok képes, még ha a Roxfortban eléggé el is terjedt a pletyka látói mivoltomról. Habár igaz, ami igaz sokan egyszerűen úgy vették nem vagyok komplett és kész. - Nem ölhetünk meg mást magunk helyett. - rázom meg kissé rekedten a fejemet, hogy aztán nemlegesen intsek Neira kérdésére is. - Esetleg egy pohár víz jól esne. - teszem aztán hozzá, mert inni nem akarnék, hiszen most tiszta fejre van szükség, amit nem biztosít semmiféle alkohol. Cedric démonos felvetése is távol áll tőlem, bár a jövő kutatása, vagy a vérmágia által még lehetne is közöm hozzá, de valójában a démoni világ azért még olyasmi, ami nem elterjedt még a varázsvilágban sem. - A temetőben más nem volt ott, csak te, legalábbis akkor. - és akkor mi alapján lenne a többieken is a szám? Ez valami másról szólhat, csak egyelőre még nem tudjuk, hogy miről, maximum csak sejtéseink vannak. Ha viszont azért kerget minket valami, mert meg kellett volna halnunk, akkor talán tényleg megoldás lehet Castiel javaslata. Én haltam már meg rövid időre, nem különösebben nagy élmény, amikor Jonasszal úgy tudtunk jóslatot előcsikarni és akármennyire profi is a gyógyító, akit segítségül hívunk akkor is benne van a pakliban, hogy valami végül félresikerül és esetleg valaki... - Én nem ismerek sok gyógyítót, de olyan kell, akiben maradéktalanul megbízunk és nem néz bolondnak, ha azt kérjük öljön meg és hozzon vissza, mert valami üldöz. - én pedig éppenséggel nem rendelkezem komoly bizalmasokkal és őszintén szólva amennyire rövid idő alatt megismertem a többieket valahogy róluk is nehéz elképzelni, hogy komoly bizalmasaik lennének. Mark és Castiel sem volt eddig különösebben barátságos, Neira is inkább magánakvalónak tűnik. Nem tudom, hogy ki lehetne ebben a segítségünkre, meg aztán ide is kell hívnunk, vagy odamenni hozzá, ami megint csak kockázatot jelent, mert ki kell lépnünk az ajtón.
Amíg a többiek a konyha környékén szervezkednek, próbálják biztonságossá tenni a házat, addig én Kylie kezéből próbálom meg kiverni a könyvet. Amint sikerül, fújtatok egyet, de mégsem lélegezhetünk fel, hiszen a tinta marad a kezén. Mintha a könyv egyfajta katalizátor lenne a minket üldöző halál, vagy démon megjelenéséhez. Az érkező többiek már vetik is fel az ötleteket, én viszont többször visszamondom hangosan Kylie szavait, miközben felállva odahajolok, és a mellkasomra vonom az elaléló lányt. – Ez nem mondóka volt. Kylie születése óta Látó, képes spontán jóslatokra, amiket ő maga sem ért feltétlenül. Ki kell mondanunk azt, hogy a belső moralitás ide vagy oda, azt is egy eshetőség, hogy valaki másra ragasztjuk át a halálos átkot. De ki vagyunk mi, hogy eldöntsük, hogy ki az, aki halált érdemel? – Csóválom a fejemet Castiel szavaira, én is vele értek egyet, vajon tükörbe tudnánk nézni, hogy csak mert rossz embereket keverünk bele? Nekik rács mögött a helyük. Az átkot meg kéne törni, de legalábbis utána járni, hogy mi a háttér, mielőtt drasztikusat lépünk. – És értünk a démonöléshez? Sürgősen utána kéne nézni, hogy mi hozhatta elő a sötét lényt. Hallottam már olyat az egyiptomi varázslásban, hogy ha valamilyen nyughatatlan lélek sírhelyét megbolygatják.. Visszatér, és számonkéri. Mi van, ha abban a temetőben nyugodt ő is, és most.. Azzal, hogy mi élünk, valahogy ott felborult minden? – Kylie lassan magához tér, visszaültetem a fotelbe, hogy Neira meg tudja itatni. Az államat dörzsölgetve járkálok a szobában, most mintha némi szünet lenne, lehet időnk gondolkozni, de az biztos, hogy nem tart sokáig ez a békés átmenet. – Egy próbát megérhet. Ki a legerősebb gyógyító, akit ismerünk? Ha általa vissza tudunk térni, és lekerül az illetőről a szám.. – Nézek körbe a társaimon, javaslatot, megerősítést várva. Hiába érzi magát pocsékul Kylie, mozgásban kéne lennünk mielőbb. Hiszen még a saját otthonunk sem menedék.
Markkal továbbra sem vagyok kibékülve, sőt... ami azt illeti egyenesen feleslegesnek érzem a jelenlétét, ám a többiekre való tekintettel most már inkább megpróbálok átnézni a srácon, mintsem hogy ismét beleálljak. Úgy látszik ő is ezt a tervet veszi igénybe. Neira pedig jól van, bár valamelyest sérti a büszkeségemet, hogy miféle arckifejezést vág az irányomba. Na nem mintha az élete az én kezeimben lenne. Jelenleg mindannyian ettől a sötét árnytól menekülünk és ki tudja mikor döntenek úgy, hogy elvágják az életfonalunkat. - Zseniális ötlet... - húzom el a számat Neira ötletére, miszerint öljünk meg valakit a helyünkben. Aurornak készülök ugyan, ám kétlem, hogy az egyetem után folytatom a pályát. Mindezek mellett nem áll szándékomban megölni valakit. Amióta megbékéltem a szüleimmel, azóta nincsenek gyilkos hajlamaim. - Van arra módszer, hogy ideiglenesen mi haljunk meg? - vetem be talán a még őrültebb ötletet Neiráé után. - Ha csak egy pillanatig áll meg a szívünk, akkor ki tudnánk cselezni azt a valamit. Rizikós persze, de ha a végén nincs más ötlet, akkor vagy így halunk meg, hogy teszünk egy próbát, vagy amúgy is meghalunk. Az esély ott van. - vonok vállat végül. Meg persze a halál úgyis utolér, ha végleg kifogyunk az ötletekből, akkor ideje lesz a kezünkbe venni a dolgokat és nem elrettenni a következményektől. Hiszen az álmainkban már számtalanszor meghaltunk... szinte már fel is vagyunk készülve rá.
Nem nagyon van idő emésztgetni, hogy milyen démonnal állhatunk szembe és hogy miként is állíthatnánk meg, mert beindulnak elég rendesen az események. Szerencsére a reflexszemre sose volt panasz és ez nem csak a kviddicsből adódik, hanem a képességből, amit csendben fejlesztgettem és persze a harcművészetekből, amikhez felettébb vonzódom. Elfogadom a lehetőségét, hogy Mark élő pajzsként úgy csináljon, mintha nagyon megvédene, de háta mögött amikor Castiel befut vágok egy szemforgatást jelezve, hogy az alfa hím mennyire bevágta magát a helyzet közepébe. Rosszmájúak vagyunk egy cseppet, de csak egyetlen pofát vágok, miközben próbálok talpon maradni a ház erőteljes rázkódása közben. Őszinte leszek. Nem pontosan tudom, hogy mit kell csinálnia a krétapornak, de azt hiszem az, hogy így összeállt és már nem olyan porszerű azt jelenti, hogy elkezdett hatni. A probléma csak akkor van, ha már túl késő és bent rekedtünk a... valamivel. - Rendben, hátha ők tudnak valami okosabbat. - válaszolom, de amikor belépünk és látom, hogy a könyv éppen elválik Kylie-tól és a betűk csorognak vissza a kezéről a lapokra egy kicsit elkerekedik a szemem. Nem mondanám, hogy riadt vagyok, inkább tettre kész és persze teljesen tanácstalan és képzetlen a természetfeletti ellen, de a legkevésbé sem kétségbeesett őzgida. - Vagy nem. - teszem hozzá, aztán egy kicsit köhintek. - Khm, Mark, a karod. - szólok rá, amikor látom, hogy a ruhája, amin már korábban rozsadabarnára vált a vér most újra friss vörösen csillog. A Minisztériumban fogalmam sincs mi történt vele, bár hallottam az ablaküveg csörömpölését, szóval azért vélhetően neki nem volt olyan szerencséje, hogy elkerülje a vágásokat és az nyílik fel újra. Nem kötöm össze, hogy a sebe szétnyílása és Kylie erőre kapása között van párhuzam, pedig ez egy igen izgalmas kérdés lenne. Mondjuk nem is nagyon gondolom tovább, mivel a látó lány szemei elsötétülnek és elkezd mondókázni. Amikor lehanyatlik nem ugrok előre, hiszen Cedric minden bizonnyal ott van, hogy elkapja, de imbolygó léptekkel, a lassan elcsendesülő ház hullámzásához igazodva azért fölé állok, hogy lássam rendben van-e. Nem tudom, hogy illúzió-e a rengés, vagy sem, de teljesen mindegy, ha az érzékeimet becsapja és nehéz egyenesben maradnom. Nem mintha értenék a gyógyításhoz, de gyilkos lélekmelegítőket tudok keverni. Igen, alkoholról beszélek. - Nyírjunk ki valakit magunk helyett feláldozva? Vagy nyírjuk ki azt a démont? - vetem fel a lehetőségeket, amik eszembe jutnak ám erősen kétlem, hogy az Auror tanonc, a Minisztériumi Hugrabugos fia vagy a Minisztériumi Helyszínelő bármilyen szinten nyitott lenne arra, hogy másokat áldozzunk fel magunk helyett. Ellenben Mark... benne lehet, hogy erősebb a túlélési ösztön mint a tisztesség, ebben erőteljesen hasonlítunk. Bár azt a mutatványt, amit Gemmával és a nevelőszüleivel meglépett... Na, azzal még én se tudok azonosulni. - Ez az egész világvége hangulat akkor a könyvből jött és nem jutott be az a valami a házba. - teszem hozzá, hiszen minden megnyugodni látszik és a borzongás is mintha visszahúzódna lépésről lépésre. - Kérsz valami erőset, csajszi? Már, ha akad. - pillantok le Kylie-ra és nem nagyon zavartatom magam, ha igent bólint, akkor átnézem a piáikat tölteni valamit. Logikus, hogy a pohár víz helyett - ami már amúgy is az asztalon van - ez jut eszembe, nem?
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
- Van jobb ötleted Sherlock? – kérdeztem vissza még Castiel kételkedő mondatára. Nem mindig olyan dolgok a megoldások ami a szemed előtt van. Csak ezután mentem Neira-hoz, ahogy elszabadult a pokol. Valahogy nagyon szarul állt a szénánk és nem voltam elragadtatva a helyzettől sem. Számok, démonok, ki tudja milyen lények és még aggasztóbb, hogy ez a dög tényleg bejutott. Amennyiben pedig a vörös pór teljesen használ fogócskázhatunk idebent a lakásban ezzel az izével. Nem tántorítottam és próbáltam Neira-t védelmezni még az idegesítő Castiel-t is magasról letojtam. Most nem annak van itt az ideje, hogy játszam az agyamat. Azzal senkinek sem teszek jót. A hideg érzete egyáltalán nem óhajt elmúlni és szinte már idegesítően kellemetlen, ahogy táncol rajtam. Mintha valaki hideg ujjaival próbálna beférkőzni mindenem alá. Ilyenkor érzem haszontalannak a vérmágiámat a megfoghatatlan ellen nagyjából semmit sem tehetek. Ámbár arra is figyelmes leszek, hogy a benti események talán kezdenek felgyorsulni, hisz imbolygás fut végig a házon. - Jobb, ha vissza megyünk a többiekhez… rossz sejtésem van. – húzom össze a szemeimet majd rá pillantok a lányra. A pálcám még mindig a kezemben virít. Nem fogom eltenni attól még rosszabb ez az egész. Tekintetem most Castiel-re vándorol. A hátam közepére kívánom a srácot, de talán szájhúzva, de vele is megkell próbálni valamifajta szövetséget kötni. Bármi is történt odabent csillapodni kezd így az épület furcsa imbolygása is alábbhagy. Legalább így a gyomrom nem érzi azt, hogy egy hajóra tévedt. A konyha ablak stabil. Ami jó hír. Megmaradhat valamiféle érzet mintha figyelne minket valaki. Talán Kylie-val történtek miatt vagy éppen a kinti szerzet ami önkényesen hívatta meg magát… mégis talán valamelyikünknél egy fura hideg borzongás végigfuthat a gerincén. Reménykedve abban, hogy Neira és Castiel is követ visszamegyek Kylie-hez és Cedrichez. - Idebent minden rendben? – kérdezem meg tőlük szemeim rögtön az ablakok felé tévednek itt nem e bolygatta meg a port a mi drága démonunk vagy tudja a fene mi is ez. Kylie nem néz ki túl jól per pillanat és újfent sajgást kezdek érezni a kézfejemben ahol a szám virít. Felcicenek kelletlenül és ránézek a kezemre, Diggory-ra nézek. -Ha jól hallottam egy mondókafélét mondott… sikerül megfejteni lehet, letudjuk szedni magunkról ezeket a jeleket… ámbár a vége… a halált csak a halál cselezheti ki… – valahol kezd feléledni bennem a régi szakmámból adódó „rutin”. Talán most jól jön az ottani hókuszpókusz… bár a végzetes részekhez vezető emlékeket inkább megpróbálom elhessenteni. Hirtelen eszembe jut a mese a három fívérről… jól jönne most az-az átkozott láthatatlanság köpeny. Nem mintha az örökké megmentene. Mivel rizikós lett volna így nem nyúltam a könyvhöz hozzá nehogy újra aktiváljunk valamit vele.
Tisztában vagyok vele, hogy sokan még mindig nem hisznek bizonyos dolgokban. Mármint persze boszorkányok vagyunk és varázslók és kapásból olyan világban élünk, ami egy egyszerű mugli számára elképzelhetetlen, de még ezen túl is akadnak dolgok, amikben még a magunkfajták sem értenek egyet. Legyen szó túlvilágról, más világokról, időutazásról, vagy hogy valaki megérzi a jövő rezdüléseit. Én már csak tudom, hiszen évekig tartottak sültbolondnak és még mindig akadnak, akik ezzel így vannak. - Sokminden létezik, amiről még nekünk sincs fogalmunk. - bököm ki végül Neirára pillantva, még azelőtt, hogy a könyv komolyabb hatással kezd lenni rám és kezd szépen lassan egybeépülni velem, legalábbis a betűk és a tinta elkezd felkúszni a karomon. Én sem vagyok benne teljesen biztos, hogy az ablak lezárásával vajon kizárjuk a gonosz, vagy pont hogy be magunkhoz, vagy ez a könyv nem más szörnyűséget rejt-e, ami aktiválódott a képességemnek hála. Nem tehetek róla, de pánikba esem, csoda, hogy a képessem ezáltal nem lesz rossz hatással a többiekre. Ha esetleg valakinek van sérülése, akármennyire is kis horzsolás, akkor elkezdi gyengébbnek érezni magát és a sérülés lassan tágulni kezd, ahogyan abból próbálok erőt megríteni akaratlanul is. Én is érzem, mintha még az épület is mozogni kezdene velünk együtt, de bizonytalan vagyok, hogy ez vajon nem csak valami illúzió-e. Cedricnek sikerül elérnie, hogy a könyvet végül eltudjam engedni, csak épp a betűk és a tinta már nem tér vissza a lapokra, hanem a kezemen marad. - Ez nem jó... nagyon nem. - kellemetlen, de kicsit ismerős érzés jár át, ahogyan elengedem a könyvet. A tinta szépen eloszlik a bőröm alatt, felkúszva egészen a szememig, bár ülve maradok, de a szemem egészen elfeketedik és furcsán mély hangon szólalok meg. - Fuss, fuss, de hiába menekülsz, körülvesz a sötét akárhová bújsz. Számokat rajzol rád valaki, de a halált csak a halál cselezheti ki. - a következő pillantban el is ernyed a testem, elájulok, és a könyv tintája szépen lassan kezd el kifolyni belőlem, ahol csak tud, az orromon és a fülemen. Eltelik jónéhány pillanat, mire kezdek lassan magamhoz térni és ébredezni. Hasogat a fejem, de úgy tűnik, hogy ezidő alatt a szobában kezdenek rendeződni a dolgok. A konyha ablak fixen tart és az épület imbolygása is megszűnni látszik.