2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Kíváncsi vagyok, hogy mit szeretne. Eligazítom hát, hogy hová üljön, hová pakolhat le, aztán kisietek a konyhába, hogy rámelegítsek kicsit a kávéra. Nincs belőle hiány, szinte mindig van egy-két adag, bár most hogy Cedric a Roxfortban tölt néhány napot azért valamivel kevesebb az általánosan lefőzött mennyiség, de azért most sincs belőle hiány. - Megértem, nálam szinte mindig akad egy kevés, ha nagy szükség lenne rá, de a munkahelyemen is könnyen hozzájutok szerencsére. - és persze tudom, hogy túl sokat iszom, de nehéz visszafogni, mivel szeretem és sokat segít. Voltak időszakok, amikor annyira nem akartam aludni, hogy rettentő sok kávét ittam. Na persze nem ez a megoldás egy látó problémáira és a folyamatos zavaró álmokra, de az ember mégis honnan tudja ezt tiniként, amikor csak normálisan szeretné tölteni a napjait? Ezért nem értettem sosem, hogy miért is érzem úgy, hogy az öcsém mintha irigykedne rám. Tényleg ezt akarná a népszerű élete helyette? Hogy flúgosnak és furcsának tartsák? Azért én még mindig hiszek benne, hogy hiába mutatja magát olyannak, amilyennek, hiába nem állt velem szóba az iskolában, azért mégis csak van benne jó is. Valahol mélyen... elnyomva, de ott van az a kiskölyök, akire még halványan elmékszem a születése utáni évekből. - Köszönöm! Nem rég költöztünk be, még azért van mit csinosítani rajta, de kellemes a környék, szeretem. - csendes és nincsenek túlságosan kíváncsi szomszédok sem, akik mindent tudni akarnak rólad. Szeretek itt élni, bár ha idővel családot szeretnénk, akkor lehet, hogy jó lenne egy nagyobb, de addig ez tökéletes. Most egyébként is mindketten próbáljuk a felnőtt életünk alapköveit letenni Cedrickel, nem hiszem, hogy ez lenne a tökéletes pillanat a családalapításra. Egyébként se házasodtunk még össze, nem hajt a tatár. - Dehogy! Mondj el mindent és meglátjuk, hogy mit tehetünk. - mosolyodom el, ahogyan a konyhából pár lépéssel már mellette is termek, hogy leüljek vele szemben a kis fotelben. A kávés csészék egy kis tálcán pihennek, mellette cukor, kis tej, amit és amennyit szeretne bele, úgy készítheti el magának. - Ha esetleg másra van szükséged a kávéhoz szólj nyugodtan, talán van itthon édesítő is. - bár ebben nem vagyok teljesen biztos, de mintha Cedric édesapja többnyire azzal inná és e miatt vettünk egy dobozzal. Habár még eddig nem került elő, úgyhogy valahol a szekrény hátuljában lehet. A sütemény azért meglep, le is teszem magunk közé az asztalra, amikor átveszem tőle és veszek is egyet, mégis csak illik megkóstolni. - Köszönöm! Már az illata is mesés! - harapok bele a sütibe és jóízűen hümmentek. Megvárom azért, hogy igyon pár kortyot, megízesítse a kávéját, ha akarja, nem sürgetem, hogy kezdjen bele miért is jött pontosan, de azért látszik rajtam, hogy kíváncsi vagyok pontosan hogyan is tudnék segíteni neki. Az eltűnt személyeket általában az aurorok kutatják fel, bár tény, hogy a képességem is segíthet.
Az aggodalom, hogy mi vár itt rám. Mit fogok hallani? Jót? Rosszat? Esetleg igazam van és Cosette életben van? Nem mintha számolni akarnék azzal az eshetőséggel, hogy már nincs az élők soraiban. Nem is akarom ezt elképzelni. Talán hazavihetem őt, magamhoz ölelhetem csakis ez kattogott a fejem minden egyes kis zugában. Így várta, hogy a kopogtatás után választ kapjak így mikor végre feltárult az ajtó kedves mosolyt küldtem a nő felé akivel szemben találom magamat. Nem szeretnék egy teljesen depressziós személy benyomását kelteni és leginkább úgy tartom, hogy egy-egy kedves gesztus, kedves szó sokkal többet lejent úgy bárminél. Ezeket a gesztusok olykor feldobhatják az ember napját is. - Köszönettel elfogadom, én a nap bármely szakában képes vagyok meginni olykor még a munkám meg is követeli ezt. Örülök, hogy megismerhetlek. Még egyszer köszönöm, hogy fogadtál. – mondom neki őszintén. Hiszen nem lenne kötelessége bárki ügyes-bajos dolgait meghallgatni és segítő kezet nyújtani felé. Most nagyon örülök, hogy végül mégis csak hallgattam a barátomra aki bíztatott, hogy írjak rá mert nem lesz baj. Egyáltalán nem voltak rossz fenttartásaim vele kapcsolatban. Igen van egy képessége, de az nem azt jelenti, hogy nem lenne ember. Valószínűleg eleve nehéz lehet ilyesfajta képességgel élni. Mindenkinek meg van a maga keresztje. Nekem talán az, hogy a családom széthullott és teljes mértékben hibásnak érzem magamat ezért. Mégis felrázom most magamat és kedvesen nézek a lányra. - Köszönöm. – válaszolom és leteszem a kabátomat arra a helyre, ahová mutatta és leülök lassan a kanapéra. Igazán kis takaros és otthonos lakás volt. Már régen nem éreztem ennyire nyugtatónak egy helyet. Ámbár én sem érzem már nagyon régóta egyik helyet sem az otthonomnak. Így a gyermekkoromban is valahogy feledésbe merült milyen érzés is, ha valaki melletted vannak. Apa folyamatosan dolgozott, el is távolodott tőlem én pedig egyre jobban belesüppedtem az Önvádba. Nem volt más választásom mint lenyelni a keserű pirulát és próbálni élni, megtalálni a saját magamat. Így választottam azt, hogy inkább kedvessé válok még, ha esetleg meg is tartom a távolságot másoktól. Rá nézek a lányra miközben a konyhában ténykedik és ölembe ejtem a kezeimet, ujjaimat összekulcsolva. - Nagyon otthonos, szép helyen laksz. Leginkább én a Legendás Lények között vagyok így szinte csak bezuhanok az ágyba. – mosolyogva néztem felé és próbáltam megtalálni a beszélgetés fonalát, hogy ne úgy üljünk mint a kuka a Hófehérkében. Persze tolakodó sem szeretnék lenni a számára, csak némiképp jó lenne barátságos légkört létrehozni. Nem érzem magamat kényelmetlenül a közelébe és amúgy is olyan személyes dolgok fognak majd elhangzani amit egy sima beszélgetésnél nem igazán osztanék meg másokkal. Feszültségem még mindig tombolt bennem, hogy esetleg rossz híreket kapok. Természetes, hogy nem egy könyvbe leírt igazság a látomás mert ezek is változtathatók. - Biztos nem terhellek a gondommal? – kérdeztem rá azért újra erre, hiszen nem akarom rá erőltetni vagy kihasználni a jó szívét. Most az aggodalmam kerekedett felül és nem a saját problémám miatt, hanem mert tényleg esetleg kellemetlenséget okozok. A látókról tényleg keveset tudok jelen pillanatban. Viszont most jut eszembe, hogy hoztam egy kis apróságot még köszönet képpen a számára így egy szép kis batyuban volt sütemény. - Ezt köszönet képpen hoztam még neked, remélem, hogy nem vagy semmire allergiás. Én sütöttem. – ilyen kis vaníliás teasüteményt készítettem, az általában mindenhez ehető. Üreskézzel nem szerettem volna jönni hozzá. Igaz én és a barátkozás olykor nem vagyunk köszönőviszonyban, de hiába egy munka miatt ültünk össze, megpróbálható nem igaz? < font>
Cedricnek a Roxfortba kellett utaznia, azt hiszem egy háztársának segít. Nem kételkedem benne, hogy így van, miért is tenném? Sosem adott okot arra, hogy féltékenynek kelljen lennem, csak mert néhány napig külön vagyunk. Nem mondom, hogy jó, hogy nem sokkal azután, hogy összeköltöztünk, de hát nekem itt a munka, nem mehettem vele, ő pedig még se utazhat minden nap órákat, csak mert pár napig a Roxfortban kell ténykednie. Neki is meg kell találnia az útját egyébként is, hiszen nekem már minden sínen van. A Minisztériumban jó állásom van, szeretem is csinálni, ő viszont még azt hiszem keresi, hogy pontosan mivel is akar foglalkozni. A tanítás pedig nagyon jól állna neki. Foglalkozhatna gyerekekkel, lehetne akár magántanár is, de mégis csak neki kell kitalálnia, hogy mit is szeretne pontosan. Mostanában egyébként is nyugtalanabbnak érzem, mint amit megszoktam tőle. Kettőnk közül mindig is ő volt az, aki könnyedebben venne az életet, most viszont kicsit úgy érzem fordulni kezd a kocka és ez aggodalommal tölt el. Beszélnünk kellene, amikor visszatér, csak még nem tudom, hogyan kezdjek bele. Ezt még ki kell találnom. Egyelőre viszont a levél íróját várom. Egy fél órája értem csak haza, lepakoltam és ettem is, plusz egy kávé, hogy az agyam is felserkenjen kicsit, hiszen azért a munka bármennyire is szeretem, ki tud szívni estére, főleg ha nagyon odakoncentrálok. A kopogtatás ránt ki a merengésből, ahogyan a konyhapultnál ülök és élvezem a csendet, meg a kávémat. Felpattanok, hogy ajtót nyissak. Hasonló korú lehet, mint én, a lány, aki az ajtóban áll. A tekintete aggodalmat tükröz. Aggodalmat, fáradtságot és fájdalmat. Legszívesebben megszorítanám a kezét, de ez nem így működik, főleg az én esetemben nem, hiszen a képességem nem fixen irányítható. - Szia! Én vagyok az, gyere csak beljebb. Kérsz egy kávét esetleg? Frissen főtt, bár van, aki ilyenkor már nem szeret élénkítőt inni. - nem nyújtom a kezemet neki, de kedves mosollyal nyitom ki az ajtót. Már elég sokan tudják rólam, hogy ki vagyok és mi vagyok. Egy látónak a legtöbben nem is szeretik megfogni a kezét. Lássuk be az ilyen kontaktus bármit vonhat maga után és sokan nem szeretik kockáztatni, hogy a nyugodt életük felbojduljon valami kellemetlenség miatt. Az emberek többsége, ha csak nem szorul rá, akkor nem akarja tudni, hogy mi vár rá a jövőben, ami teljesen érthető. Én is már sokszor kívántam bár ne lennék erre képes, de sajnos ez nem így működik. - A kabátodat oda teheted, és ülj csak le nyugodtan, ott a kanapé. - mutatok neki a kis nappalival egybekötött konyha részre. Nem nagy a lakás, de hát erre telik. A szüleim már igyekeznek mindennel támogatni, de nincs sok pénzük, hiába állítja a mai napig az öcsém ennek az ellenkezőjét a Roxfortban. Cedric édesapja pedig már így is rengeteget tett értünk, másképp ez a lakás se lenne és egyelőre bőven elég nekünk. A kis nappali a konyhával, és egy kis szoba nekünk hálónak. Ha idővel úgy döntenénk családot szeretnénk, akkor persze át kell gondolni, de most tökéletes ez így. A család így is bonyolult dolog. Őszintén szólva rettegnék tőle, hogy ha gyerekem lenne örökölné-e a képességemet. Bár esetemben is átugrott egy generációt, hiszen nekem a nagymamám volt látó, de nem akarnám, hogy a gyerekem úgy nőjön fel, ahogyan én. Nem volt épp a legkellemesebb gyerekkor zavaros látomásokkal tarkítva, amiket egy kisgyerek nem is ért még.
Valamennyire megkönnyebbülés volt a számomra, amikor választ küldött Kylie. Hiszen megvallva az őszintét féltem, hogy elutasít. Amióta egyre inkább keresem a húgomat egyre több akadályba, kihűlt nyomba és furcsaságok sokaságába ütköztem. Némiképp kezdtem feladni a reményt arra, hogy egyáltalán találok valakit aki érdemben tud nekem segíteni. A barátomnak köszönhetem ezt az utolsó reménysugarat is, neki mertem csak beszélni a terveimről. Természetesen nem említettem kit keresek csak, hogy egy igen fontos személyt. Még apám sem tud arról, hogy elkezdtem keresni Cosette-t, ugyan miért is tudna? Egyáltalán nem vagyunk jó viszonyba, sőt! Szerintem a lehető legrosszabba süllyedtünk amibe csak lehetséges. Eltávolodtunk egymástól, nem viselkedtünk úgy mint egy rendes család, eléltünk egymás mellett és semmi egyéb nem történt. A legszomorúbb az egészben, hogy már én sem tudtam mit kezdhetnék ezzel a helyzettel. Engem már némiképp kezd felemészteni az önvádaskodás, magamat hibáztatom az egészért. Talán, ha nem blokkolok le akkor anya még élne, Cosette is velünk lenne, család lennénk nem csak egy hitvány utánzat. Valahogy ez keserű szájízzel kecsegtet, nem tudok mit kezdeni ezzel az ürességgel ami évek óta tátong bennem. Vettem egy mély levegőt, hogy lerázzam magamról a múlt igencsak sötét árnyait és megnéztem a papírkát amire felírtam Kylie címét. Szétnézek fürkésző tekintettel, kivételesen nem igen mondaná meg rólam senki, hogy Legendás Lények Gondozásával és Kutatásával foglalkozom. Nem tagadom eléggé idegesnek éreztem magamat, izgultam milyen hírek fogadnak majd, tud e segíteni. Természetesen semmi sincs kőbe vésve, ahogy mondani szokás… mégis ez az utolsó szalmaszál amibe még kapaszkodhatok. Ennek is kihűl a nyoma tényleg el kell erősen gondolkoznom mihez is kezdek. Apámtól semmiképpen nem akartam segítséget kérni. Az volt a leges legutolsó dolog amire ráfanyalodnék. Éppenséggel nem a legjobb gondolkodásmód, hiszen, ha tényleg szeretném javítani ezt az egész elburjánzott helyzetet akkor talán pont hozzá kellett volna fordulni. Csak megrázom a fejemet ezzel le is zárva magamban a témát. Ez a legjobb amit tehetek és kész. Saját magamra kell vigyáznom és a sarkamra állni. Így Fordulok be a címen szereplő házhoz. Lehetséges most kivételesen bunkóság, de igazából szét sem nézek milyen éppenséggel a kert, maga a ház külleme, egyszerűen menetirányként lépdelek a bejáratiajtó felé. Így megtorpanok előtte, próbálom minden kis gondolatmorzsámat összeszedni és felemelve a kezemet és kopogok. A lélegzetemet is visszatartom akaratlanul amire hirtelen rá sem jövök. Vajon mikor voltam utoljára ennyire izgatott és ideges? Talán amikor vártam valamiféle csodát a javulásra, vagy azt, hogy mikor kapunk híreket a húgomról. A gondolataimból az ajtó nyitódása szakít ki és mosolyt varázsolok ajkaimra, kedves kifejezést arcomra is. Nem akartam egy teljesen depressziós embernek kinézni, de a szemeim mégis nyugtalanságomat tükrözték. - Jó napot, Kathleen Morgenstern vagyok, Kylie Bryson-t keresem. – nézek az ajtóban álló nőre, nem szerettem volna tolakodónak tűnni így az idegesség mellett némi érdeklődés is megcsillant szemeimben. Reménykedtem benne, hogy nem tévedtem el mert az eléggé kellemetlen szituációkat szülne. Mégis, hogy végre valóságossá válik ez az egész, ahogy megteszem az első lépéseket előre a nyugalom kezdi elönteni lelkem egy részét. Reménykedem benne, hogy ez a beszélgetés egy új fejezetet kezd megnyitni az életemben. Leszeretném legalább a nehéz láncaim egy részét szakítani. Önző lennék, hogy azt kívánom egyszer szeretettel ölelhessem magamhoz a húgomat és ezáltal kissé szabadnak érezzem a lelkemet? < font>
- Köszönöm Kylie. Ez nagyon sokat jelent. – Bólintok, egészen elmerülve a simításában. Valóban nem valami anyapótlék kell nekem, de a gyengédség, az odafigyelés most mindennél többet ér. Az a korszak már lezárult, amikor a Roxfort egyik leghíresebb diákja voltam, aki nem tud kviddicsben veszíteni, vagy akár a tanulmányaiban kicsit is hibázik. Főleg Flitwick professzor bátorításai segítettek, amikor például éneklő furulyát alkottam a semmiből, azt mondta, hogy erre még ő sem volt képes fénykorában. Átkokból, és védővarázslatokból is kiemelkedő voltam, mégsem tudtam most mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy álom s valóság kezd összemosódni. Kyliet azonban nem lehet megijeszteni, velem van, akár a halálos veszéllyel szemben is. Odapusszantok még a szájára, jelezvén, hogy elfogadtam, hogy többé már nem kell félelelmből titkolóznom. Másból pedig nem szoktam. Gyorsan elmegyek hát tusolni, s tiszta ruhába bújva már a cipőmet veszem. – Vissza kell majd mennem a Roxfortba is. Ott vannak a legtöbben azok közül, akiket ismerek. Hátha valami feltűnik. Legalább pár napra. Valami olyan indokot fogok találni, hogy Flitwicknek segítek, vagy ilyesmi. Estére mindig megjövök. – Tudom, hogy őt a munkája Londonba köti, holnap is korán kell kelnie, de most mégis velem tart a temetőbe, de több napra nem rabolhatom csak úgy el. – Csak azt sajnálom, hogy nem találkoztunk hamarabb, akkor másokkal is el tudtuk volna jó korán hitetni, hogy valóban látod a jövőt. – Húzom el a számat kényszeredetten, hiszen nyilván évekig bolondnak hitték, s csak mellettem kezdték őt úgy igazán becsülni. Meg talán az a Black, akiről alig tudok valamit. Ha ő is készen van, akkor már hoppanálunk is a temetőbe. Átfut rajtam az előbbi érzés, hogy igen, voltaképpen a haláltól mentett meg az a manó a pajzzsal, de közben pedig ténylegesen meghaltam volna, ha ő nincsen. Mintha.. tényleg megtörtént volna egyszer, csak valahogy visszacsinálta. A gerincemen végigfutó hideg lehellet azt jelzi, hogy nem vagyunk egyedül, valaki figyel minket. Azt viszont nem élném túl, ha Kylie-val történne valami. – Érzel valamit? Szerintem nem vagyunk egyedül.. – Pálcát húzok, de a másik kezemmel az övét fogom meg, nem szakadhatunk el egymástól a sírok között lassan lépdelve, egyenesen az idősebb Tom Denem nyughelye felé indulunk.
Nekem legalább ennyi előnyöm van, mindkét szülőm él és mindig támogattak. Velük mindent megbeszélhettem, de Cedric életéből tényleg hiányzik egy óvó és védelmező anya. Na nem mondom, hogy az én dolgom lenne helyettesíteni, de ezt a fajta kötődést azért kialakíthatjuk, vagy már meg is van, csak meg kell szokni neki is, hogy nekem mindent elmondhat és nem terhel vele. Persze ez rám is él, de most tényleg ő van rosszabb állapotban, nem fogom terhelni a saját aggodalmaimmal és ki tudja, lehetséges, hogy ezek még valami módon össze is függnek, az én álmaim az övéivel. - De már nem vagy egyedül, hogy egyedül kelljen megoldanod és ez a lényeg. - simítok végig finoman az arcélén. Ezt még mindkettőnknek tanulni kell, de erről szól az együtt élés nem igaz? Nem vagyunk még benne tapasztaltak, de majd egyre jobban fog menni. Az a fő, hogy együtt fejlődünk. Cedric másféle életet élt, mint én. Engem nem óvhattak meg a szüleim saját magamtól, őt viszont az édesapja jó eséllyel mindentől megvédte, amitől csak lehetett, így nem nagyon kellett az élet árnyoldalaival is szembesülnie. Jó lehetett, de közben nem készítette fel arra, ami várt rá. - Talán, ha ugyanazt élitek át, akkor te is rájöhetsz kik azok. Ha nem félsz az álmoktól.. talán többet is látsz. - vagy persze én a temetőben, amikor odamegyünk. Ez nem egy irányítható dolog és vele se tudjuk pontosan, hogy mi történik, ezért főleg nagyon nehéz rájönni, hogy mit tegyünk. Az biztos, hogy nem lesz könnyű rájönni, hogy ez a problémáa másokat is érint-e, de első körben megpróbálhatjuk tényleg megnézni azt a temetőt és majd meglátjuk utána mi legyen a következő lépés. Ha ketten csináljuk akkor máris könnyebb. - Volt hát, csak másfajta, de már nem kell mindig azt mutatnod, hogy minden rendben. - hiszen a Roxfortban népszerű volt. Cedric Diggory, aki Harry Potterrel megosztva nyerte el a tűz serlegét. Azért ez nem kis dolog, pedig neki már előtt is bőven volt hírneve és sokan ismerték, rajongtak érte. Érthető, hiszen helyes srác és még kedves is, de én mindig éreztem, hogy nem biztos, hogy számára az a tökéletes élet. Lehet, hogy mindig kicsit nyugodtabb légkörre vágyott, kevesebb emberre maga körül, akik túlzásba viszik a rajongást. De most már nem az iskolában vagyunk, még ha csak fiatal felnőttekként is, de a saját életünket kezdtük meg és már nem kell másokkal foglalkozni, se elvárásokkal, se mással. Én addig elrendezem a bögréket és felöltözök, amíg lezuhanyozik, hogy minél előbb indulhassunk. Jobb is, ha nem fényes délben megyünk oda, sokkal kevésbé feltűnő.
Igazán szerencsés vagyok, hogy Kylie-val találkoztam. Nem csupán azért, mert Látó, az csak segítséget nyújt, de ezt barátként is meg tudná tenni. Azon túl, hogy gyönyörű lány, igazi különlegesség, nekem inkább az mélyíti el a szerelmünket, hogy mennyire érzékeny, odafigyel rám, és a korához képest lényegesen érettebb, szinte anyáskodó. Sok éven át azt hittem, hogy tökéletes az életem, minden olyan jól alakult, de az utóbbi időben kezd olyan borússá válni az, hogy valami ott történt, ráadásul sötét fellegek gyülekeznek, kezd ténylegesen valami olyan megfogalmazódni a világunkban, amely nem jelent túl sok jót. – Igazad van. Tudod anya már olyan régen meghalt, nem igazán tudom felmérni, hogy mit lehet megosztani a másikkal. Talán mindent. Igen. Valahogy azt hittem, hogy mindent meg tudok oldani egyedül. – Ahogyan apa is egyedül viselte a gondomat, s igyekezett mindent megoldani a fejem felett. Viszont nekem itt van Kylie, aki nem csak hogy összeköltözik velem, már most úgy viselkedik, mint aki egy életre elköteleződött felém. Nem hiszem, hogy csak azért, mert én voltam aki elfogadtam a különcségét. Biztosan volt egy-két másik barátja is mellettem, például az a Black. Viszont mellettem kötött ki, s igyekszünk félszavakból is megérteni egymást. Talán nem voltam a legügyesebb nyomozótársa a minisztériumi felkérésnél, de már ott is éreztem, hogy valahogy rányomja lelkemre a bélyegét az, hogy valami sötét mágia leng körül. Valami, ami nem enged felébredni, s utánamnyúl még ennyi év után is. Valami, ami azóta is elkísért. Eddig tudat alatt el tudtam nyomni, de a fekete mágia olyan hatással van rám, hogy ha fizikailag meg is menekültem, befészkelte magát a lelkembe, s most utat tör magának. Szakadozó lélegzettel hallgatom az időről elgondolt elméletét, nem csak szép, hanem okos is. Ha ez a furcsa múlt most életre kel, talán beszippant mindent, aminek nem szabadott volna megtörténnie. Például az én túlélesemnek. – Reménykedhetünk benne, hogy csak engem érint, de mi van, ha nem. Ha mások is vannak, akik kétségbesetten próbálnak rájönni, hogy mi lehet ez a nyomasztó érzés.. Ám hogyan találhatnánk meg őket? Mégse plakátolhatjuk ki, hogy „érezted azt, hogy valami elkísér az álmaidon a valóságba?”. – Nem mondom ki, de azt hiszem ugyanolyan őrültnek vélne mindenki, mint egykor pont őt. Én nyilván tudom, hogy ő mikre képes, de aki olvasná a felhívásaimat, úgy megriadna, hogy talán soha senki nem kérné a tanításaimat. – Te aztán bátor vagy! És tettrekész! Nem is értem, hogy volt-e életem előtted. – Nevetem el magamat most egy picit vidámabban, mert ha hátrahúzódik, hogy a szememben nézzen, és lehajolok hozzá, hogy megcsókoljam. Csak egyetlen szájrapuszi mindez, hogy aztán ismét a kakaóm felé forduljak. Gyorsan felhörpintem, hogy elsiessek utána zuhanyozni, hiszen szinte úsztam az izzadtságban, amikor felriadtam. Ha pirkadatkor indulunk, talán addig tényleg össze tudunk pakolni. Már előre rémisztő a gondolat, hogy vissza kell térnünk abba a temetőbe. Ám ha nincs más út?
Nem veszem zokon, pedig talán rosszul is eshetne, hogy nem mondta el nekem, de megértem, hiszen én se mindig mindenbe avattam be eddig és most sem szóltam, hogy a zavaró álmok is megsokszorozódtak az utóbbi időben. Azt hiszem ez valami olyasmi, amit még mindketten tanulunk, hogyan kell kapcsolatban élni és feltétel nélkül bízni abban, hogy a másik mindig segít és mellettünk áll. Bár ő mindig is népszerű volt, ezért talán e miatt neki egy fokkal könnyebb dolga van, de ezek szerint a rosszat pont e miatt tudja nehezen kezelni, mert még nem történt vele ilyesmi. - Szeretném is. Ha kímélni próbálsz azzal csak azt éred el, hogy elvész az, hogy melletted normálisnak érzem magam, tudod? Csak kezelj úgy, mint eddig. - mert igaza van neki eddig átlagosabb élete volt sokkal. Én ellenben már sok mindenen mentem keresztül, kirekesztve és egyedül, de pont akkor lehet rendezett életem, ha mostmár mindent együtt oldunk meg és ha baj van akkor se próbál megóvni tőle csak mert már sokmindent tapasztaltam. A közös dolgaink legyen az jó, vagy rossz, akkor is a közös dolgaink és együtt kell foglalkoznunk vagy megküzdenünk velük. - Nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne. Ha két eltérő jelen egymásba folyna az túl sok mindent változtatna meg, talán kioltanák egymást és egyszer csak megszűnne mindkettő. Beláthatatlan következményei lennének. - és persze nem csak ránézve, hiszen ha megtörténik az, ami akkor nem, nem tudhatjuk mi lenne más, mi alakul másképp nem csak a mi életünkben, hanem másokéban is. Azt hiszem ezt nem tudná a világ kezelni. - Talán csak benned kuszálódott ez össze, mert olyan közel volt egymáshoz az a két pillanat, hogy túlélted és, hogy... nem. - nehéz, nem tudom csak úgy kimondani, hogy meghalt. Belegondolni is rémes, hogy ha nem jön ki a labirintusból élve. Akkor mi se találkozunk soha, akkor ki tudja talán már a Szent Mungóban kezelnének néhány idegösszeomlás után végleg bentlakóvá válva. Nem akarnám tudni, hogy milyen életem lenne, ha nem találkozunk akkor az erdőben és nem alakul minden ennyire jól közöttünk. - Talán egy próbát megérhet. Jól van, megisszuk a kakakót, összekészülődünk és megvárjuk, amíg legalább felkel a nap rendben? - nem engedem el, csak kicsit hátrébb húzódom, amíg beszélek, hogy a szemébe nézzek. Érzem én, hogy egészen menyugszik most így a karjaim között és ez a lényeg. Próbáljunk meg szépen rájönni, hogy mi ez az egész, és hogy mit tehetünk azért, hogy elmúljon.
Beleborzongok az érintésébe, amolyan jólesően. Annak idején azért is osztott a hugrabugba a süveg, mert társaságfüggő vagyok. Anya nélkül felnőni nem a legjobb ómen, hát próbáltam mások felé én lenni a kezdeményező, a támogató, apa szeretete pedig oly erős volt mindig, hogy nem éreztem magamat egyedül. Ám a szerelmet illetően mindeddig nem találtam meg azt a lányt, akire nem úgy kell néznem, mint egy anyapótlékra. Az iskolában abszolút vezető voltam, és csapatkapitány a kviddicsben, mégis oly kevesen ismerték a nem annyira erőteljes, vagy vicces oldalamat. Mert van nekem egy érzékeny, elesettebb felem is, aki most arra vágyik, hogy csak vigaszra leljen a párja karjaiban. – Együtt. Ez olyan jól hangzik. Nem is mertem azt gondolni, hogy téged lehet ilyesmivel terhelni. – Kettőnk közül sokáig nekem volt rendezettebb a világom, fel sem merült, hogy bármi bajom eshet, csupán értetlenül konstatáltam, hogy így kurta-furcsa vége lett a Trimágus tusának, lényegében győztes nélkül. Nem a versenyszellemem csorbult, sokkal inkább riasztó volt, hogy Tudjukki majdnem visszatért. – Igazad van, jó a látó a családban. – Mosolyodom el, immár úgy, hogy együtt élünk, már tényleg olyan, mintha a feleségem lenne. Ám olyan sok, zavaros esemény történt, meg még fiatalok is vagyunk ehhez. Apa biztosan az áldását adná, de még csak most költöztünk össze, nem kell rohanni. Ám ha belegondolok, hogy lassan négy éve vagyunk együtt, talán túlaggódom ezt is. – Alig emlékszem már rá, akkoriban inkább a kviddics foglalt le. – Nem veszem észre a pírt, vagy ha igen, nem tulajdonítok neki jelentőséget. Ha tetszett neki az a férfi, az előttem lehetett. Én akkor egyébként is a Cho-val történt szakításomat sirattam, főleg, amikor megláttam nagyon bizalmasan sutyorogva pont egy háztársammal. Régen volt, néha azért eszembe jut, de a vakszerencse egy másik, édesebb hollóhátast sodort akkor mellém az erdőbe. – Ez.. ha igen, olyan, mintha a jelenünk valami féregjárat lenne. Minden, ami volt, vagy eltűnt, vagy párhuzamosan létezik tovább.. De.. mi van, ha a két valóság egyszer mégiscsak valahogy egyesülni akar? Akkor meghalok ténylegesen? – Azért jó lenne, ha tudnánk, hogy mást is üldöz-e a halál, ha Winky nélkül rajtam kívül is meghalt volna valaki. De azt megértem, ha Kylie nehézkesnek tartja úgy beleorrontani a jövőbe, hogy ekkora kockázata van. – És ha.. elmennénk abba temetőbe, ahol történt? Hátha ott.. rájövünk valamire. – Nem mondom, hogy nem félek, de ha valami látomás ott megtalálja, akkor nem kell azon aggódnunk, hogy miért akarunk mesterséges jóslatot az elméjéből megnyitni. Viszonzom az ölelését, mi már valóban egyek vagyunk, nem is tudom, hogy mit tennék, ha nem lenne.
Tudom igaza van, ha nem az a nő szabadítja ezt el benne, akkor megtörténhet máshol, vagy más által is, de attól még valakit hibáztatnom kell és ebben a pillanatban azt a Noxot tudom csak, hiszen lényegében ő indította el Cedricben ezt a rémséget. Olyan rossz látni, hogy ennyire ki van borulva, hogy ilyen rémálmok gyötrik, hogy ilyen nehezen sikerült visszatérnie a valóságba. Tudom, hogy milyen ez, voltak olyan jósálmaim, amik után még órákkal is néha felvillantak a folyosókon már ébren apró részletek, teljesen valóságosnak tűnve. Ha neki is ennyire beférkőzik ez a valóságába... akkor csak egyre rosszabb lesz majd. - Valahogy megpróbáljuk leállírani együtt, rendben? - finoman végigsimítok az arcán. Ha már eddig is elmondta volna... de nem hibáztatom, hiszen én sem mondtam, hogy újabban erősödtek a jósálmok, ami mindig annak a jele, hogy egyre több dolog történik. Ezek csak álmok, nem mindig könnyű beszélnem róluk főleg akkor ,ha én magam sem értem pontosan, hogy mit jelentenek. Vagyis addig nem is igazán van értelme bárkinek is elmondanom, amíg nem tudom, hogy van-e értelme. Előfordult már, hogy egy álmot annyiban hagytam és idővel kikopott. Nem mondom, hogy gyakran, de... volt már rá példa. - Oh, de hát pont ezért tudod, hogy én tudom a legjobban kezelni az ilyesmit és tudod, hogy nem múlnak el csak úgy, ha már többször is ismétlődtek. Persze jó lenne, de nem így működik. - ha egy álom, ha rémálom is ennyire beivódik az ember fejébe, akkor nem lehet onnan csak úgy kitakarítani, vagy iszonyú nehezen. Talán, ha kezdeti fázisban kajuk el akkor könnyebb lett volna, de persze az em biztos, ezért ezt nem mondom, mert nem szeretném, hogy e miatt rosszul érezze magát. - Igen sajnos igazad van. Ahol Jonas járt... Sajnálom, de erről én nem beszéltem. Emlékszel rá? Jonas Black, az iskolában dolgozott, az ő háza robbant fel. - kicsit azért sikerül elpirulnom. Akkor még nem voltam együtt Cedrickel és persze mindenki arról beszélt, hogy a zizis látólány fehérneműben, mezítláb rohangált véres lábbal az iskolában miután felrobbant a háza. - Visszajött. Néhány hónapja, épp csak egy rövid beszélgetésünk volt, de ő a jövőben járt. Az egész nekem is zavaros, de tudod a jövő soha sem fix. A mi jelenünkben megváltozott valami, de nem tudhatjuk, hogy más érez-e úgy, mint te, hogy más meghalt volna-e, ha Winky nem tér vissza. Nem tudom, hogyan járhatnánk ennek utána. Akkor egyszer próbálkoztam azzal, hogy jóslatot csiholjak ki, de az nagyon veszélyes volt. - gyakorlatilag meg kellett halnom hozzá néhány másodpercre, hogy az a komoly jóslat bekövetkezzen. Nem tudom, hogy mennyire lenne okos ötlet újra ilyesmivel próbálkozni, hogy kiderüljön belőle valami. Célzatosan jóslatot idézni nagyon nehéz, szinte lehetetlen dolog. Más előre látni, hogy másnap esni fog-e és más olyan dolgokról tudni, amik az egész világot befolyásolják. - Valahogy utánajárunk rendben? Nem lesz semmi baj! - ölelem át. Aggódik és most már én is. Mi van akkor, ha a dolgokat nem lehet megakadályozni? Mi van akkor, ha nem játszhatod ki a halált azzal, hogy visszamész az időben, hogy mindent megváltoztass? A halál ereklyéi... ott is csak egy testvér volt képes rá, hogy kijátssza a halált és ő is úgy, hogy egész életébne rejtőzött előle.
Annyira különös, hogy ha annak idején, amikor az a házimanó, Winky megvédett, mégis sokkolt, hogy majdnem meghaltam. Jó eséllyel ezért is mentünk szét Cho-val, ő se nagyon tudta megemészteni, hogy ennyire közel volt a halál. Ha annak idején nem vele, hanem Kylie-val vagyok, talán sokkal egyszerűbb lett volna túllendülni. Egy látóval, aki ráadásul ennyire szereti az embert, minden gyorsabban megoldható. Ám nem így alakult, én valamit túléltem, s most neki van igaza, talán eredetileg nem ez történt. És mivel egy sötét varázsló birtokán jártam, az a valóság nem tűnt el teljesen, velem maradt, a részemmé vált. – Ha akkor nem, akkor valaki más, máshogyan teszi meg. Ez.. itt van a fejemben, sőt, körbevesz. – Ő azért mégiscsak kijárta azokat az iskolákat, amikben rá tud készülni az ember, hogy felismerje a jeleket. Én ugyan a Roxfort bajnoka voltam, de sosem gondoltam, hogy majd auror leszek, vagy bármi módon hasznosítom a tehetségemet. A kviddicshez is értek, de pár évnyi versenyszerű sport után mégiscsak ahhoz tértem vissza, hogy segítsek, támogassak másokat a tanítás által. Én abban vagyok jó, hogy boldoggá tegyem a környezetemet. – Nem akartalak vele terhelni. Tudod volt egy idő, amikor alig hitt neked valaki, nem tudtad uralni a látomásaidat. Én meg azt hittem, hogy csak valami visszatérő rossz álom, és majd elmúlik. – Sajnálom, tényleg, hogy visszahúzódtam, de Cho-val is azt hittem, hogy majd jól megleszünk, nehéz elfogadni, hogy valaki ennyire ragaszkodik hozzám. Végtére is lassan már tényleg el kéne hinnem, hogy ez egy felnőtt kapcsolat, nincsen helye titkoknak, együtt kell megoldanunk, ami csak szembejön. – Nem.. semmit.. És én is arra gondoltam, hogy.. Mi van, ha a két valóság most kezd összemosódni? Mintha nem megakadályozta volna azt, ami történt. Csak félresöpörte. A sötét mágia viszont.. nyomot hagy. És most újraéled.. – Borzongok meg. Úgy vélem, hogy nem csak én, hanem megannyi más is meghalt volna, ha Tudjukki nem leli ott a végzetét. És ezek a halott lelkek, velem együtt.. Mi van, ha más is azt érzi, amit én? Meghaltunk volna, de így mégsem.. [/color]– Beleborzongok, szinte jegesnek érzem az ujjaimat, mintha még most is ott ácsorognék a temetőben, nem messze Harryval. Gyorsan inkább odabújok Kylie-hoz, letéve a forrócsoki maradékát az asztalra. Furcsa dolog, hogy tőle várom, hogy védjen meg, találjon ki valamit, de ezt már egyedül nem tudom kezelni, megoldani meg végképp nem..
Sejtem, hogy mit élhet át most, vagy mit élhetett. Tudom mennyire nehéz megkülönböztetni ilyenkor a valóságot és az álmot, csak esetemben nem volt senki, aki segített volna, vagy mellettem lett volna, hogy támogasson. Ő ennyivel szerencsésebb, nekem ezzel egyedül kellett megküzdenem és fiatalabban és csak annyit kaptam érte, hogy az iskolában kigúnyoltak és flúgosnak néztek. De nem gondolok már erre, eljöttem a Roxfortból és annak is volt értelme, hiszen segítettem Jonasnak, Cedrickel pedig sose találkoztam volna, ha az a sokminden nem történik meg. Összességében örülök, hogy így történt. - Lehetséges, hogy amikor belemászott a fejedbe felszabadított valamit, ami már ott volt, de most felerősödött. Nem... nem kellett volna odamennünk. - rázom meg a fejemet. Ő nem auror, én pedig helyszínelőnek készülök, nem pedig nyomozónak. Mondhatni nem volt rossz dolog ez gyakorlatnak, de összességében ha ez lett a következménye akkor jó sem, bár az is igaz, hogy e nélkül lehet, hogy ki se derül, hogy Cedricnek milyen álmai vannak, mert megpróbálta volna inkább magában tartani. - De... de miért nem mondtad el nekem? Segíthettem volna előbb is. - nem szemrehányás ez, igazából megértem őt. Jó oka lehetett arra, hogy nem volt velem őszinte, végtére is én sem mondtam el neki minden álmot, azt amit pl. Janette apjával kapcsolatban láttam, amikor aztán olyan megalázóan beszélt velem. Nem tudom, hogy azóta jutott-e valamire, de... de igazából nem is érdekel. - Mindennek van értelme. - szorítom meg kicsit a szabad kezét bátorítóan. Én már csak tudom! Olyan sokszor kérdeztem ezt magamtól, amikor az álmokat láttam, amikor Freddel elmentem a Tiltott Rengetegbe unikonisokat keresni, csak mert róluk álmodtam. Szóval nálam gyakran felmerült ez a kérdés, hogy van-e ennek egyáltalán értelme. - Winky nem beszélt veletek semmiről ugye? Azt mondtad csak megjelent és mindent elrendezett, de... de mi van akkor... - elharapom a mondatot és kicsit elakadok. Olyan abszurdnak tűnik ez az egész, de mégis csak lehet benne valami, hiszen Jonasért a jövőből jöttek el és őt is oda vitték. Nem mondott sokat, amikor néhány hónapja újra felbukkant, de ennyit igen és akkor... - Mi van, ha tényleg megtörtént, de ő visszajött és megakadályozta? Valamit megtört az időben, mert meg halátál volna, de ő megmentett és most nem tudod kezelni, mert az álmaid újra és újra visszatérnek róla. - mintha valami megkuszálódott volna a jövő és a múlt szövetében azzal, hogy az a manó belenyúlt abba, ami történt. Az idővel nem szabad játszani, én már csak tudom. Egy jóslatot megbolygatni is nagyon veszélyes, de konkrétan visszamenni az időben és megváltoztatni a múltat... talán beláthatatlan következményekkel járhat, mint az az időrobbanás, ami a kunyhónál történt.
Eltelik pár perc, mire képes vagyok úgy megnyugodni a karjában, hogy felfogjam, ez már a valóság. Ugyan ide is elkísért azt a rossz érzés, amitől még mindig jéghideg veríték csurog le a hátamon. Azzal hitegetem magamat, hogy ha lenne itt valami, Kylie a képessége folytán biztosan látná. A mumus pedig aligha rejtőzik az ágyunk alatt. Felpillantok, az arcához érve sajnálkozva húzom el a számat, annyira rossz, hogy még őt is megütöttem véletlenül, a láthatalan ellenséggel dulakodva olyan volt, mintha magával ragadna, lehúzna valami. Fuldokoltam, s mint tudjuk ilyenkor az ember görcsösen kapaszkodva azt is magával rántja, aki mentené. – Köszönöm szerelmem. – Bólintok most már minimális mosollyal, nagyokat lélegezve szívom be a valóság illatát, ami ezúttal maga a forrócsoki gőze. Kiszáradó torkomnak jó lesz, hogy a csoki édeskés forrósága csurog majd le. Megfújom kicsit, és belekortyolok, éppen annyira, hogy ne égesse meg a nyelvemet. – Nem tudom, talán már előtte is volt ilyen. Vádaskodhatnék, hogy miatta volt. Ő csupán mintha felhívta volna a figyelmemet, hogy jobban figyeljek az álmaimra, tudatosabban élem meg őket. – Sóhajtok fel, és odapusszantok a szájára, olyan, mintha már ezer éve együtt lennénk, egymásba tudunk kapaszkodni. – Jól van. Biztosan tudod, hogy Féregfark megölt volna, ha nincs ott az a manó, Winky. Az utolsó pillanatban egy fénypajzsot vágott elém, ezért csúszott le róla a halálos átok. Én.. fel sem fogtam, hogy ott megölhetnek, és megkönnyebbültem. Az utóbbi időben viszont úgy érzem.. hogy mégis meghaltam ott. Van ennek bármi értelme? – Próbálok magyarázkodni, de talán jó helyen vagyok, egy látónak a saját viziói is gyakorta ködösek. Nem tudom, hogy ki tud-e hámozni bármit is a mondandómból. Ha nem, akkor igyekezhetem még részletesebben leírni, ez most csupán felvezetés. Tudom, hogy Kylie nem ijedős alkat, s mostanság végre hasznát tudja venni annak, amit egykor alig hitt el valaki.
Tudom, hogy milyen ez. Olyan dolgokat látni álmodban, amik annyira valóságosnak tűnnek, mintha megtörténtek volna. Ezért is érzem át olyan könnyen, amit átélt és próbálom megnyugtatni, hogy jobban legyen és összetudja szedni magát legalább annyira, hogy rendesen beszélni tudjon róla, hiszen jól sejtem, hogy ez nem valami újkeletű dolog, hanem már egy ideje kísérheti és ha egyre rosszabb az semmi jót nem jelent. Ahogyan érzem, hogy lassan a remegés alább hagy és talán kezd lassan megnyugodni úgy próbálom meg elvinni a figyelmét és kimozdulni lassan az ölelésből. Persze tartom, amíg úgy érzem, hogy szükséges, de most nem elég pusztán megnyugtatni, mert ha ez újra visszatér akkor valahogy elébe kell menni, ez a legfontosabb. - Idd meg, jót fog tenni! - hívom oda az asztalhoz és ejtek meg egy halvány mosolyt, amikor leér és leteszem elé a forró csokit, hogy aztán én magam is leüljek mellé húzva a széket, hogy megtudjam fogni a kezét. Muszáj beszélnie róla, részletesen és tudom jól, hogy az ilyesmi soha sem könnyű feladat. - Azóta, hogy ott voltunk annál a nőnél? Vagy ő csak felerősítette? - tudom, hogy akkor is nagyon durva dolgokat küldött a fejébe az a Nox, de mi van akkor, ha nem ő csinálta, csak felerősített valamit, ami már előtte is ott volt és kísértette Cedricet? Egy csepp szünetet tartok, én is kortyolok a forrócsokimból. Nem igazán foglalkoztat most az, hogy bedagad-e a szemem, vagy az orromon marad-e nyoma a könyöklésnek. Elmúlik és rendbe is lehet hozni, az most sokkal fontosabb, hogy mi történik vele. - Az álmok mindig jelentőséggel bírnak. El kell mesélned, hogy mit láttál pontosan és hogy mióta tart. Ha készen vagy erre. - teszem még azért egy kis szünet után hozzá, mert tudom, hogy nem könnyű az ilyesmiről beszélni, de most kellene amíg még olyan friss, mintha még mindig nem ébredt volna fel. Muszáj elmesélnie részletesen, akkor azt is jobban látja majd, hogy hol van a határ álom és valóság között, hogy most itt ül az az igazi és az, amiről álmodott nem történt meg, csak a fejében játszódott le. Esetemben persze ez más, amit látok megtörténhetett, vagy megtörténhet később, de Cedric nem látó, viszont ha ezek visszatérő álmok, akkor igenis fontos jelentésük van, úgyhogy foglalkoznunk kell velük.
Hirtelen kisgyerekké változom, ahogyan vigaszt lelek a karjaiban. Nem sírok, ám hangtalan remegésemből érezni, hogy teljesen le vagyok sokkolva attól, amit az előbb átéltem. Kylie karjaiban találok egyedül megnyugvásra. Nem csupán azért, mert kölcsönösen viszontszeretjük egymást. Azért is, mert tudom, hogy látóként tisztában van az álmok, s a víziók hatalmával. Nem minden butaság válik valóra, ami az ember képzeletében kel életre, mégis, van egy bizonyos vékony határ, amely néha nem is érzékelhető. Kylie nem csak a szerelmem, a társam is egyben, s egy olyan női példa, amit anya hiányában nagyon régen nem tapasztaltam már meg. Korábban úgy festett, a kapcsolatunkban én vagyok a domináns, mert ő volt a különc, furcsa lány, akire csak a Roxfort bajnoka, a mindenkivel kedves srác figyel fel. És mégis, hihetetlenül összepasszolunk, az első percről kezdve el volt rendelve, hogy köztünk igazi mély szerelemnek kell lennie. Semmilyen lesajnálás nem volt bennem, hittem a látomásaiban, most pedig lehet, hogy éppen ezek segíthetnek. Most már elismert látó, de talán sosem felejti majd el, hogy én mindig kiálltam érte. Mondhatni ez a kapcsolat a jóban rosszban elvre épült, ennél szilárdabb táptalaj pedig nincs is a világon. Jól sejti, percekig nem tudok mozdulni, csak odafúrom az arcomat a vállgödreibe, hogy le tudjon húzni szinte addig, hogy a szívverése üteme nyugtasson meg a testmelegén túl. A jéghideg veríték, amiben ébredtem, lassan elpárolog, már képes vagyok felülni. – I-Igen. Az jó lesz. – Fogadom el a sorsomat, ezúttal nem vívódom, rá bízom magamat. Kikászálódok a háló melletti fürdőszobáig, ám még mindig úgy érzem, hogy valami velem van. Papucsba nem lépek, ezért a csempék jeges érintése a meztelen talpammal találkozva nem éppen kellemes érzet. Gyorsan megmosom az arcom, hogy minél kevesebb időt legyek távol a kedvestől. Lesietek hozzá a konyhába, hiszen a háló az emeleten van. – Fú.. ilyet nem éltem már át korábban, de ez.. hetek óta tart. Egyre valóságosabb. – Támasztom meg az ajtófélfát, hogy nézzem a karcsú, kecses alakját, miközben a forrócsokikat készíti. Még mindig lelkiismeretfurdalásom van, hogy úgy szemen, meg orrba vágtam, talán nem dagad be egyik sem. Apának persze a rémálmokról sem meséltem, kár lenne őt is aggodalomba kergetni.
Cseppet sem érdekel most, hogy vérzik az orrom. Egyébként sem vészes, volt már ennél rosszabb is, amikor túlerőltettem a képességemet. Nem is foglalkozom vele igazán, sokkal aggasztóbb az, ahogyan Cedric dobálja magát. láthatóan teljesen ki van készülve az álomtól és ez csak olyan esetben történhet így, ha az az álom nem csak egy egyszerű álom. Én már csak tudom, az én esetemben az ilyesmi egyáltalán nem ritka, de ő... mégis hogyan, vagy mi lehet ez? - Dehogy! Nincs semmi baj, egyáltalán nem vészes. - nyugtatom meg, ahogyan ráfogok a kezére, amivel az arcomhoz ért és most már legalább a pizsim ujjával megtörlöm az orromat, hogy ne cseppenjen el a vér. Nem ömlik úgyhogy ez is elég, hogy újfent kicsit hátráltassam azt, hogy zsepit kelljen keresni, vagy pálcát, hogy rendbe hozzam. Az most fontosabb, hogy rá koncentráljak, hogy kiderüljön mégis mi történt, ami ennyire felzaklatta álmában és ami ennyire valóságos volt. Egyelőre tehát nem látom el magamat jobban, csak ha ragaszkodik hozzá, hiszen szinte remeg még most is. Nem pár csepp vér a fontos jelenleg. Inkább azonnal megölelem, nem is kell bújnia, vagy talán épp egyszerre mozdulunk. Adok néhány pillanatot, akár perceket, hogy kicsit megnyugodjon és összetudja magát szedni a karjaim között. Csak akkor vagyok hajlandó elengedni, ha már úgy érzem, hogy nem reszket és legalább egy fokkal jobb állapotban van. - Na jó, te megmosod az arcod, én megtörlöm az orrom és készítek két forrócsokit, aztán szépen elmeséled az egészet rendben? Tudod, hogy én megértem akármi is ez. Tudom... tudom milyenek a rémálmok. - a másféle rémálmokat is jól ismerem, amik valóságosak, vagy amik már tényleg valósággá is válnak. De muszáj beszélnie róla, ahogyan tudom, hogy nekem is el kellene mondanom, hogy időnként visszatérnek a rossz álmok, de én azért még nem kerültem ilyen állapotba, de csak mert már évek óta megtanultam kezelni az egészet. Ő ellenben láthatóan nem tud ezzel mit kezdeni. Adok még egy csókot neki és egy bíztató mosollyal simítok végig a fején, hogy most már tényleg zsepiért nyúljak és előkotorjam a pálcámat is, hogy rendbe tegyem az orromat és két forrócsokit is készítsek, amíg ő kicsit megmossa az arcát. Az segít lehiggadni és felébrednie is, visszatérni a valóságba, ahol minden rendben van és nem kell semmitől sem félnie.
Félhetném én is Kylie-t, de tekintve, hogy aurorként nem közvetlenül bűnözőkkel kell foglalkoznia, „csak” helyszínelni, a látomásai alapján segíteni, ezért remélhetőleg nincsen közvetlen életveszélyben. Ezért nem rettegek, nem helyezek rá nyomást. Ellenben az utolsó jó néhány éjszakám egyre rosszabb, eddig tudtam titkolni, hiszen ha későn fekszem le, mondván a záróvizsgámra készülök, vagy magántanulós válaszokat írok szülőknek, az még érthető, de tekintve, hogy a diploma megvan, és már össze is vagyunk költözve, bármikor előfordulhatna, hogy lebukok, valami üldöz. Önhibámon kívül ez az éjszaka az, amikor már annyira ki vagyok idegileg, hogy nem ébredek fel, benne ragadok a rémálomban, amely annyira valóságos, hogy a fizikai létben is küzdök ellene, s a nagy kapálózás közepette szemen, majd orron is vágom Kylie-t, de még erre sem ébredek fel, csak arra, hogy már ébresztget. Izzadtságban fürödva pattan ki a szemem, s egyből rájövök, ezt én okozhattam. – Jaj, úgy sajnálom. – Nyúlok egyből az arcához, egyből elönt a lelkiismeretfurdalás. – Borzasztó butaságot álmodtam, ne haragudj kedves. Nem szokásom ennyire beleélni magamat. Nagyon fáj? – Az aggodalmam őszinte, mint ahogyan azt is tudom, hogy egy Látót nem fogok tudni átverni, és miért is akarnék? Egy pár vagyunk, ebből már semmi sem változhat, sőt, össze is vagyunk költözve, nem így kéne tovább alapozni a kapcsolatainkat. Csak megvárom, amíg ellátja magát, de ha szükséges, segítek. Még mindig remegek ugyan, és tiszta víz a hajam is a félelemtől, még most is olyan, mintha lenne rajtunk kívül valaki a szobában. Valami elkísért kintre is, a való életbe. Ám csak így van, hiszen Klyie talán azt is látná. – Sajnálom. Azt hiszem.. valami üldöz. – Egyszerűbb kimondani, mint megvárni, míg rákérdez a nyilvánvalóra. Különben is, a közös életünk első napjaiban nem folytathatom tovább ezt a titkolózást, még akkor sem, ha ezzel őt védtem, vagy nem akartam terhelni. Még szerencse, hogy ez a ház kettőnkké, apa biztosan halálra aggódná magát, ha ennyire kiborulva lát. Végül nem csak Kylie arcához nyúlok, hanem oda is bújok, mintegy vigaszért, holott neki fáj az arca.
A kapcsolatunk akár tökéletes is lehetne, ha nem titkolóznánk mindketten a másik előtt. Az iskolának vége, mindketten sikeresen befejeztük. Cedric még nem tudom, hogy pontosan mihez is akar kezdeni, az édesapja nagyon rendes volt, hogy segített a közös indulásban a közös házzal. Ha jól tudom már pedzegette, hogy Cedric akár mellé is mehetne dolgozni, de nem tudom még, hogy mit szeretne pontosan. Felmerült, hogy szívesen foglalkozna gyerekekkel is, de tanárként elhelyezkedni azért nehézkes, bár gyakran keresnek házitanítót a tehetősebb családok még az előtt, hogy valaki elkezdi a Roxfortot például. Nekem már meg van a helyem, végülis elég jól jött a nyári gyakorlat, így szinte nem is volt kérdés, hogy munkát kapok a Minisztériumban az Auror parancsnokságon a helyszínelőknél. Már abban az egy évben is dicsérték a munkámat és végülis okkal kértek fel a nyomozásra is néhány hete. Szóval minden szép lehetne, ha nem lenne titkunk egymás előtt. Nem tudok a rémálmairól, ahogyan én se meséltem a jósálmokról, amik már hónapok óta visszatértek és újra úgy érzem, hogy képtelen vagyok elnyomni őket és kontrollálni. Nehezen ébredek fel, hiába mocorog mellettem Cedric, csak akkor pattan ki a szemem, amikor egy jól irányzott csapással sikerül arcon vágnia. A szememet találja el, hogy aztán a következő vergődő csapás még az orromat is telibe kapja. Megered a vér, na nem patakokban, csak lassan csörgedezve, amivel most nem foglalkozom, hiszen ahogyan magamhoz térek jól látom, hogy mennyire pocsék állapotban van. A szeme folyamatosan jár a szemhéja alatt, a vak is látná, verejtékben úszik... rémálom, de valami nagyon komoly, ha ilyen hatással van rá. - Ced! Cedric, térj magadhoz! - itt most nincs esély arra, hogy finoman ébresszem, mert csak újra eltalálna, ezért marad a drasztikus módszer. Megpróbálom megrázni, ha nem hat, akkor picit megütögetni az arcát és a végső megoldás, hogy egyszerűen képen öntöm az éjjeli szekrényen lévő pohár vízzel. Ha pedig mindez így nem hatásos, akkor mászom ki az ágyból, hogy gyorsan magamhoz vegyem a pálcámat és egy stimulával próbálkozzam. Ha más nem, hát a mágiának vissza kell hoznia a rémálomból, ami magával rántotta!
Már megint a labirintus! Hiába a szép új ház, amit apa vett nekünk a mesterdiplomámra, mégsem tudom élvezni Kylie-val, akinek még nem is beszéltem a rémálmokról, nehogy megijesszem, inkább arra hivatkoztam, hogy zaklatott voltam a záróvizsgák miatt, ezért alszom ennyire rosszul manapság, úgyhogy később megyek aludni, mint ő, hogy mélyen aludjon, s ne riasszam fel, ha netán kiabálnék. Fogalmam sincsen ugyanis, hogy kívülről mi tapasztalható. Ám az Aranyvarjúban történt látogatás óta valami megnyílt bennem. Egy emlék, amiről nem is biztos, hogy tudni akarnék. Valami, amit talán egykor nem vettem észre. Ám csak futok, Potterrel a nyomomban, s nem is a sövénylabirintus, vagy a beépített csapdák jelentik az igazi félelmet. Nem, szó szerint úgy érzem, hogy a halál les rám. Túlságosan valóságos az álom, szinte érzem a jeges fuvallatot az arcomon, s tudom, hogy ez csak álom. De miféle álom az, ahol az ember tisztában van vele, hogy ez nem a valóság, és valójában alszik. Kívülről az látszik, hogy egyre jobban dobálom magamat, egyik oldalról a másikra kapom a fejemet, artikuláltlanul fel-felkiáltok, Potter nevét üvöltöm, hogy jőjjön már, ki kell jutnunk. És védekezően csapkodok, ki tudja, hogy talán még a mellettem alvó Kylie-t is szemen csapom a könyökömmel. Ha felébred, láthatja, hogy szinte úszom a vízben, tűzforró a homlokom, noha beteg nem vagyok. Csak futok. Talán éppen az életemért. Még a lábamon is látható a rángatózás, mint az éberen alvó kutyáknál. Valami legbelül fogvatart, s nem enged.
