2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nyilván nem most kéne agyalnom rajta, hogy a Brooks vállalat által többeknek tudnék segíteni, mint magántanítóként, ám Neira szavai időszerűek, talán majd átgondolom, hogy valahogy pályát módosítok. A kviddicshez értek, a seprűkben még szakembernek is mondhatom magamat, de egy szemvillanáson túl most nem méltatom többre a Brooks nevet, hiszen látom, hogy közte Markkal bőven feszültség. – Tőlem is csak egy felvetés. De létezhetnek. Ahogyan a természetfelettinek több arca van. Hívhatjuk gonosz léleknek is. – Nem állítom Kylie felé, hogy igazam van, szeretjük egymás véleményét meghallgatni, de nem követjük mindig a másik igazán. Aztán egyszerre több dolog is történik, Kylie-t a könyv kezdi beszippantani, míg Neira az ablakkal bajlódik. Castiel máris ugrik, de láthatóan tanácstalan, hogy kinek is segítsek. Előkapom a pálcámat, s mivel eddig Kylie mellett voltam, nem érek a könyvhöz, nehogy rám is átragadjon a sötét varázs. – Finite! – Nem vagyok benne biztos, hogy egy átoktöréssel tudom semlegesíteni a hatását, de hátha Kylie el tudja rántani tőle az ujjait. Közben fél szemmel a Griffendéles srácra is pillantok. – Neirának segíts! – Hát jól gondoltam, a kréta felszórása kétélű fegyver volt, magunkat is belezárhatjuk, és akkor már nincsen menekülés! A hajam felborzolódik, ahogyan Kylie és Neira riadt ábrázatát látom, én viszont megacélozom a tudatomat, abból nyerek lelkierőt, hogy össze kell tartanunk, egy csapatként viselkedni, akkor le tudjuk gyűrni, bármi is éledt fel. Közben a karomat vizslatom, még rá is csapok a saját számomra, hátha ezzel meg tudom zavarni az entitást, vagy magamra vonni a figyelmét. Nem akarok kiszaladni a házból, de ha szükséges, megteszem, hogy afféle fogócskát játszva be tudjuk keríteni a sötét árnyat, amely a lelkünkre pályázik. Próbálok a ház hullámzásával nem törődni, de mégis egyensúlyban maradva továbbra is megállni a lábamon.
Ha akarnám se tudnám figyelmen kívül hagyni azt, amit ez a Diggory srác mond. A vámpírlét óta minden érzékem felerősödött, azt is meghallom, amit esetleg nem kéne, bár ezesetben nem feltétlenül érdekel. Én sem feltétlen bízom bennük. Most látom a képüket először ilyen közelről, még ha a Roxfortban el is sétáltak mellettem párszor, arra aligha emlékeznék. Neira az egyetlen, akibe bizalmat fektettem már jó pár éve, ő az egyetlen, akiről tudom, hogy nem fog hátba szúrni. Remélhetőleg... - Azért valld be, hogy annak nem sok értelme lenne. - pillantok Markra. Nem szívlelem a srácot egy cseppet sem, ezért ha baromságokat mondd, akkor én sem leszek rest leszólni őt. Mindeközben próbálok tovább fülelni és figyelni az ablakok környékén, mely egyelőre csak nekem tűnik gyanúsnak. A következő pillanatban pedig meghallom a konyhából jövő csattanást, Mark már rajta is van az ügyön, de azért én is odasietek, hogy megnézzem mi történt. Neira persze könnyedén hárítja a szilánkokat, ami már várható volt. Meg tudja magát védeni. - Mi a... - pillantok a felfénylő krétaporra. Még oda is lépek, hogy ujjammal megtapogassam, de az nem akar lejönni. Mintha oda ragadt volna és nem is por formájában lenne tovább, hiába néz ki annak. - Minden rendben arra? -szólalok fel hangosan Cedricnek és Kylienak, hiszen a gerlepárt pont most hagytuk hátra, ki tudja mi történik velük mindeközben. Vissza is sietek hozzájuk, hogy aztán arra lépjek be a szobába, hogy Kylie össze van ragadva a könyvvel. Ha jobban megfigyeljük, látható is, hogy a könyvben lévő betűk lassan felkúsznak a lány karján. A következő pillanatban, mintha a ház is megmozdulna alattunk billenek ki az egyensúlyomból, ám még van annyi lélekjelenlétem, hogy ne essek hassak, viszont minél tovább várunk, annál gyakoribb mozgásokba kezd a ház is. Vagy ez szimplán csak egy illúzió?
Mindenki próbálja fejtegetni a számok jelentését és nem arról van szó, hogy hülye lennék, hogy beszálljak, inkább arról, hogy a számmisztika sem volt a kedvenceim között. Ha kevés az információ és mindenki csak betesz valamit a közösbe, akkor úgy se haladunk semerre csak még jobban összezavarodunk és még több időt fecsérelünk el a témára. A bizalom kérdését valószínűleg senki nem fogja Cedric számlájára róni, mindannyian óvatosak vagyunk, még ha tény is, hogy Kylie azonnal cselekedett, ahogy észrevette, hogy fulladozom és kimentett a helyzetből aztán az otthonukba invitáltak. Én soha nem tennék ilyet, lényegében senki se járt még a titkos kis "leány lakásomban" Castielen kívül. Ha valakivel ejtőzni akarok, akkor megteszem a bárban vagy a másik lakásán, az a része az életemnek tabu, ahogy sok másik része is a titkok tengerében. Az ajtók, ablakok lezárásával foglalkozok és csak fél füllel hallgatom a többieket. Kylie leámenezi a porszórási technikámat, de Castiel közbevetésére kicsit elmosolyodom. - Nem mintha nem lenne irreális, hogy egy marék krétapor állítson meg valami sötét teretményt. - válaszolom, ahhoz képest, hogy aranyvérű vagyok, egyáltalán nem egy átszellemült, mindenre nyitott boszorkány. - Szóval léteznek? Mármint a démonok? - kérdezem elkapva Cedric szavait, kicsit felvonva a szemöldököm. Én "csak" metamorfmágus voltam, de Ivoron kívül semmi furcsasággal nem találkoztam egész életemben, klasszikus boszorkány életet éltem, se angyalok, se démonok, se más síkbeli lények nem háborgattak és főleg nem mentem világmegmenteni soha. Most is a saját túlélésem hozott össze velük, bár tény, ami tény, hogy lehet éreznék valamit, ha az ikerfivérem vagy Castiel feldobná a talpát. Abba bele se szólok, hogy Cedric is dolgozhatna a cégnél, hiszen tehetséges játékos volt, hiába próbálom szépen lassan visszacsepegtetni magamat a vállalat vérkeringésébe, talán kicsit feltűnő lenne, ha véleményt alkotnék a "főnököm" helyett. Amikor a kinti szélvihar felerősödik csak összevonom a szemöldökömet és még gyorsabban szórom a port, amennyire csak lehet, de amikor egy ág csapódik be és berobbantja az ablakot úgy, ahogy van, akkor nyilván reflexszerűen hátra ugrom a szálló szilánkok elől. Eddig senki se figyelt különösebben rám és amikor az ember megvédi magát, akkor amúgy sem gondolja át a tetteit, így hát azzal a lendülettel leleplezem egy képességemet Mark előtt, amikor a védelmemre kelve berohan a konyhába. Nem vagyok olyan elegáns, mint egy telekinézist birtokló boszorkány, de a hatás végül is ugyanaz, az energiáimat összegyűjtve villám gyorsan kaszálok a karommal, amikor betörik az ablak, hogy a lökettel visszaverjek mindent, mielőtt a szilánkok belém csapódnának. Amikor megérzem Mark érintését, ahogy maga mögé akar húzni először ledöbbenek, de egy élő pajzsnak még sem mondhatok nemet, ugye? Soha nem ismertem meg a törődő, védelmezőbb oldalát, mindig csak a seggfejt láttam benne, aki csupán a létezésével kihúzta a karmaimból a céget és aki a családjával is gusztustalan módon végzett Gemmát pedig bedobta vacsinak a haverjainak. Ez most éles váltás, de mint mondtam, szívesen fogadom a megmozdulását. - Azt hiszem, hogy már túl késő. - válaszolom a szavaira, bár én nem látom, hogy mi történik Kylie-val a másik szobában, elfog egy nagyon hasonló rossz érzés, mint a többieket. Valami fenyegető, valami sötét jelenlét érzése, pedig azon kívül, hogy nagyon óvatos és megfontolt vagyok egyáltalán nincsenek ehhez hasonló megérzős képességeim. Sok mindenben jó vagyok, de ebben nem. Ettől függetlenül kiszórom a port, de erősen megnehezíti a dolgomat, hogy a betört ablakból a szélvihar igyekszik mindent eltörölni - jobban mondva elfújni -, ám amikor sikerül körbeérnem, akkor a krétapor felfénylik és már nem lehet csak úgy eltörölni.
Ahogy Kylie képtelen elszakadni a könyvtől, ami szépen lassan megpróbálja bekebelezni az ujjain nem csak a tinta kezd el felszaladni. Mintha az ujja és a könyv egész egyszerűen eggyé akarna válni, masszává alakulva ragadnak össze, miközben a betört ablak miatt még hangosabban tombol a házon kívül a világ. Vajon tényleg kintről érkezik a fenyegetés vagy Cedric felvetésének nagyon is volt értelme és a könyvből árad mindez és az ébredezése miatt kezdődött a kinti vihar. A krétaporral lehet, hogy a jelöltek csak összezárták magukat valamivel ahelyett, hogy kizárták volna a fenyegetést?
// Energiamágus részletek: "Képes az emberi sebesség 3-szorosára felgyorsulni." & "Energia löket: Belső erejét képes úgy koncentrálni, hogy egy ütéssel hullámokat kelt a levegőben, vízben, amivel energia löketre képes, a célszemélyt 10 kg súlyú lökéssel megtaszítva." //
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Nem igazán veszem a szívemre az esetleges rosszalló pillantásokat vagy bármi mást. Nem ismerem ezeket az embereket Neira-n kívül és jelen helyzetben nem egy pajtás partit tartunk, hanem próbáljuk menteni az irhánkat. Még, ha hirtelen elég nevetséges is ez az egész és humbuknak hat. Neira határozottságára majdnem vágok egy grimaszt, de moderálom magamat. Amúgy is meggyült már a bajom ezzel a stílusával mondhatni. - Valóban… Brooks vállalat… Egyszer talán azért megpróbálhatnád, ha akarod. Biztosan találnánk valamit. – felelem neki kivételesen minden bunkóságot lenyelve. Lehet némiképp idióta vagyok a vezetéshez, de próbálok valahol jót is tenni vagy mi a fene… Ezután elővettem a pálcámat és elkezdtem védőbűbájt felvonni nagyjából csak reménykedve abban, hogy nem végezzük valami eledeleként. Az esetleges elszólásra miszerint mit is dolgoztam eszembe ötlik Mia, de elhessentem a gondolatot. Még a végén becsavarodva azt gondolom emiatt az ügy miatt lett baja akkor és az esetleges félresiklott meló miatt. Hallgatva közben a beszélgetést összevonom a szemöldökömet. - A számok akár dátumot vagy koordinátákat is mutathatnak az esetleges „sorszám” helyett. – dobom fel ötletként. Ebben az egész szarhalomban már bármi lehetséges. Én magam is érzékelem a kintről igen csak heves „szélvihart” ami valahol indokolatlan az időjáráshoz képest- Mintha csak egy kellemetlen érzés kezdene felkúszni a csontjaimban. Valamiért előhozakodott az a gondolatszál is a fejemben mi lenne, ha még élne az ikertestvérem. Ő is kapott volna egy számot? Itt lenne? Csomó olyan gondolat ami tökéletesen felesleges és nem is ide való. - Milyen he… - kezdtem meg a kérdésemet intézni Kylie felé és feldobtam volna azt is mi nincs rendben, de ekkor hallom meg a konyha irányából a csattanást. Neira ott van és talán az a valami is ami kintről próbál utattörni magának. Nem hiszem, hogy a legbölcsebb döntést hozom meg egy csapat idegen között, de jelenleg bajtársak vagyunk így fittyet hányva az óvatosságra vámpírgyorsasággal futok át a konyhába. Castiel-re és Cedric-re hagyva a másik lányt. Amennyiben nincs még lehetséges hátrább húzom Neira-t lehetőleg a hátam mögé. Védeni próbálom még, ha talán ő lenézésként is tekinthet erre. Ami tőlem nagy szó mert legtöbbször a saját írhámat néztem egy jó ideig. próbálom felmérni, hogy nem e akar bejönni a kinti igen nyomasztó furcsaság aminek az időjárást köszönhetjük. Olyan érzés támad bennem mint akinek a csontjain keresztül fut végig valami hideg és kellemetlen érzés. - Próbáld lezárni a konyha bejáratot. – intézem a szavaimat Neira-nak. Remélhetőleg az bőven elég lesz, pálcámat elővéve próbálom még visszaállítani az ablakot, ha lehetséges és megelőzni a nagyobb bajt. Persze azért még a lányon is végigszalad a tekintetem nem e vérzik… több szempontból is problémás lenne főleg, hogy két vámpír is van a házban. Megtanultam a vérszomjamat kordában tartani, de nem vagyok egy életbiztosítás… Castiel-ről meg fene sem tudja mennyire gőzőlne be. Csak remélni merem a bentiekre nem hat ez a különös dolog ami bennem is felébredt… mintha hideg ujjak zongoráznának a csontjaimban.
Mark kérdésére én is kissé értetlenül nézek, hiszen adtam néhány javaslatot, de hálás vagyok Neirának, hogy a kezébe veszi a dolgot. Nem vagyok különösebben közösségi ember, hiszen világ életemben kirekesztett voltam és mindenki inkább nagy ívben elkerült. Nem vagyok szakértő abban, hogyan kell együtt dolgozni másokkal, főleg ismeretlenekkel, főleg olyanokkal, akik között elég sok a negatív személyiség már első ránézésre is. Inkább a könyvbe temetkezem és csak akkor pillantok fel, amikor Neira kérdez a krétaporral kapcsolatban. Zavart mosollyal bólintok, a fülem mögé tűrve néhány tincset. Tényleg nem mondtam el, hogyan csinálja. Számomra olyan egyértelmű volt és eszembe sem jut, hogy mások nem feltétlenül foglalkoznak ilyesmivel. - Oh hát persze, úgy tökéletes. Próbáld meg körbeszórni a bejárati lehetőségeket. Mármint csak alul, hiszen hat rá a gravitáció. A konyhánál is van egy ablak és a hálóban. - teszem még gyorsan hozzá, hiszen azokat sem árt levédeni, főleg hogy adakint a fák tényleg elég furcsán csapkodnak és hajladoznak, pedig a szél mintha nem fújna olyan vadul, hogy ezt indokolja. Cedric javaslatára ráncolom kissé a homlokomat. Vajon tényleg ilyen bonyolult lenne és nem "csak" az elmaradt halálunkról van szó? - Nem hiszem, hogy bárki pont minket választott volna ki egy alkura. - rázom meg a fejemet egy kedves mosollyal. Nem tartom magamat annyira, sőt ismertnek sem. Cedric előtt nem is igazán volt, aki bármi módon nyitott volna felém, úgyhogy nem sok esélyt látok rá, hogy valaki pont az én nevemet dobta volna be valami alku révén, még ha esetleg az iskolai rémhírek miatt hallotta is már. Inkább tovább nézegetem a könyvet, de egyre kellemetlenebb érzés kerít hatalmába, már annyira nem is figyelek a körülöttem lévő beszélgetésre, annyira leköt a könyv és a benne szereplő halálesetek, amik között akad olyan is, ami számunkra érdekes lehet. Észre sem veszem, hogy egyre szaporábban veszem a levegőt, mintha minimum futnék, mintha valami fizikailag hatással lenne rám és amikor megpróbálok a térképért nyúlni riadtan tapasztalom, hogy nem tudom elengedni a könyvet. - Találtam egy helyet, de... valami nincs rendben. - próbálom lassítani a szívverésemet és a légzésemet, de nem nagyon megy. Odakint viszont a fák egyre vadabbul csapkodnak, amíg a konyha ablak, ami talán épp most próbál valaki vörös krétaporral lezárni egyszerűen hangos csattanással robban be, miután egy közeli ág pont nekicsapódik. Megrezzenek, de a könyv továbbra is látványosan kapacskodik belém, hiába próbálom elengedni, elhúzni az ujjaimat, egyszerűen nem megy, sőt mintha az ujjaim egyre furcsább erezett mintázatot öltenének.
Szerencsére Kylie nem egy szégyenlős, vagy visszafogott alkat, aki zavartatná magát attól, hogy netán magamhoz vonom mások előtt. Én viszont rendkívül érzelmes vagyok, sosem szoktam visszafogni magamat, tapintatból pláne nem. A páromat az sokkal jobban zavarja, hogy az otthonunkba kell bevonni másokat, pedig a ház, amit apától kaptunk, az én stílusomat dicséri, de csakis negatív értelemben, hiszen házitanítóként itt is szoktam oktatni, ezért a dolgozószoba igen kőkori, konzervatív stílust képvisel, de rendetlenségről nem lehet beszélni. A ház többi részén látszik, hogy lakják, nincsen tökéletes rend sem, néhány ledobott ruhát azért összeszedegetek a székek karfáiról, mielőtt a többiek leülhetnének. Ám Kylie foglal egyedül helyet, mert inkább egymás karját nézegetjük, én pedig a lány mögé hajolok be, ahogyan a könyvet nézegeti. – Nem tudom, lehet, hogy tényleg semmi jelentősége a sorrendnek. Ki fog derülni. Ez a Dick tényleg szimpatikus, de jelen környezetben én csak benned bízom. – Cseppet sem izgat, ha netán a többiek is hallják ezt. Kylie kedvéért meghalok ha kell, de azt nem tudom felmérni, hogy a többiek mennyire mentenék a bőröket, ha nekünk kell gáncsot vetniük. Ez a srác, Mark nem éppen egy szimpatikus alak, de ha a helyzet összekovácsol minket, én most akár az ördöggel is lepaktálok, hogy ha a végére tudunk járni. Bólintok Neirának, és Castielnek, amikor meglátom a számaikat. – Naa.. azért ne ragadtassuk el magunkat. A démonok nagyon ritkák, bár.. mondasz valamit. Olvastam egy olyat a Mágia története egyik plusz kötetében, hogy bizonyos entitások rendkívül szeretik az alkukat. Lehetséges lenne, hogy valaki a múltban elveszített egy ilyet, és minket nevezett meg elragadható lelkekként? – Csóválom a fejemet, lehet, hogy csak élénk a fantáziám, hiszen mi most Winky miatt élünk, de mi van, ha az ügy sokkal összetettebb, mint hisszük? Mindenesetre megkeresem Kylie-nak a könyvet, amely a számmisztika története címet viseli, és a lány mellé teszem, hogy majd ebbe is lapozzon bele. – Brooks vállalat? Oh, nekem mindig az életem marad a kviddics, szemeztem nagyon a vállalattal, de valahol nem volt merszem próbálkozni, hogy hátha kellek valamire. – Vetem közbe szende mosollyal, valahogy megrekedtem a szürke házitanító szintjén, ami az egykori Roxfort bajnoka megnevezéstől már nagyon távol van. Telnek az évek, én is változom. – Már csak az a kérdés, hogy jól csináljuk-e. A vörös krétakör jó lehet bebörtönzésre, és kirekesztésre is. – Megint Kylie-ra sandítok, ő azért rúnaismeretből elég jó volt mindig is. Viszont gondterhelten hallgatom Castielt, de nem felelek. Csak reménykedni tudok, hogy ha többen együtt vagyunk, nagyobb az esélyünk is.
Tárgy: Re: A Diggory-Ház (Kylie és Cedric otthona) 2021-08-27, 15:58
A párossal ellentétben én nem fogok fáradozni a bemutatkozással. Már így is eléggé a bögyömben tudhatom ezt a srácot, vagyis... maga a jelenléte veri ki nálam a biztosítékot igazán. Neira utalása után esik a tantusz és értelmeződik is bennem az a rokoni szál... Hát persze. Ez a mitugrász. Nem szívlelem túlzottan, hogy ő is itt van. Még ha semmi hátsó szándéka sincs, valamiért a kapcsolata Neirával képes bennem megfeszíteni az ideget. Túl sok mindenen estem át ebben az évben ahhoz, hogy csak úgy könnyen vegyem egy régi családtag felbukkanását. Mindenben van valami csavar. Követem a csapatot a dolgozószobába, ám én leghátul maradok le a többiektől. Szépen körbe is nézek idebent, puszta kíváncsiságból, de aztán meg ki tudja. Minden eshetőségre fel kell készülni, ezért jobb, ha én is kiismerem a helyet. Cedric és Kylie még mindig nem került fel a BFF-eim listájára, már ha létezne, de mivel nem igen tudok róluk sokat, csak annyit, hogy ők is ugyanabban a szarban ülnek, mint én. Mark szavaira pusztán megforgatom a szemeimet, majd lemondóan fordulok inkább a Kyliékhoz. - Aztán az is lehet, hogy a számok nem is egy sorrendre utalnak... - vonok vállat aztán, miközben a többiek találgatnak, hogy mi lehet a számok jelentése. A végén kiderül, hogy valamit számoltak ezzel az életünkben. Mint például, hogy hány ember haláláért vagyunk felelősek, esetleg hány verziónk purcant már ki a multiverzum trükkös valójában vagy tudom is én... Ettől függetlenül megvillantom a karomon lévő négyest, így az ötösnek Marknak kell lennie. Az egyik ablakon keresztül pillantok ki a sötétbe, hogy jobban láthassak a távolba. - Gondolom igen... Másképp mi akadályozná meg azt a valamit, hogy bejöjjön? - fordulok Neirához, aki már a ház levédésén ügyködik és jobb is ha siet, ugyanis odakintről mintha feléledne a szél is és nem hétköznapi módon. A fákat ide-oda kezdi csapkodni a távolba, s mintha valami közeledni próbálna a lombok között. - Na? Van abban a könyvben valami vagy aludjunk rá egyet? Úgy néz ki a kis haverunk megint visszatért... - utalok ezzel a kint zajlódó szélvészre.
Rose-Neira Brooks
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A Diggory-Ház (Kylie és Cedric otthona) 2021-08-22, 13:47
Akik mégsem haltak
meg...
Az életben sok függ attól, kikkel köt szövetséget az ember.
Castiel nem erőlteti túl magát, hogy leessen neki, hogy ki is ez a Mark én pedig inkább örülök annak jelenlek, hogy a fojtogatás elmúlt és minél előbb pontot tennék az egész történés végére, ezért arra koncentrálok, hogy hol tudom magam hasznossá tenni ebben a humbugban. Nem értek a földöntúli dolgokhoz, jóslás, misztikum, ez nekem mind kínai, de ha konkrétan elmondják hogy mit kell csinálni és hogyan, akkor a legnagyobb precízséggel hajtom végre. - Esküszöm, mintha a számokkal egyszerűen össze akart volna zavarni minket ez a valami... démon... - mintha kínozna, hogy ilyen legendákból és mesékből szalasztott "ellenfelet" nevezek meg, mint a démonok, amik elméletben nem is léteznek. Elméletben. - Lehet visszafelé halad, lehet már akkor a következőre ugrik, ha megkísérelte a kinyírásunkat, lehet, hogy tök más, ráadásul egyes számunk sincsen, egyelőre érdemes lehet ignorálni az információk hiányában. - húzom el a számat, kvázi összegezve, de amikor Cedric sorba akarja tenni a számokat benyújtom a csuklómat bizonyítva azt a hatost. Én nem ülök le, még akkor se, amikor mások elhelyezkednek, bár a könyv, amit Dicktől kapott Kylie nyilván érdekes lehet. A kutatás nem az én asztalom, ameddig megy a csevely és a könyveket is elkezdik bújni én csak öntök magamnak egy kis vizet, amit a lány hozott és kortyolok, elmosva minden maradékát a torkot kaparó méregfelhőnek. Bólintok a nálam jóval visszafogottabb és mondhatni szelídebb lánynak, amikor felveti, hogy miket lehetne elintézni. Valamilyen szinten meglep, hogy Mark is olyan tettrekész, mint én, de az érzés, hogy még is csak hasonlítunk, hiába mások neveltek fel minket gyorsan tovaszáll, amikor nem tud annyira önálló lenni, hogy válasszon valamit a Kylie által felsoroltakból. - Én hozom a vörös krétaport, te pedig elvégezhetsz néhány védőbúbajt, ha jól emlékszem átoktörőként dolgoztál a Brooks vállalat vezetése előtt. - fordulok Mark felé, kiosztva a feladatot, ha magától nem megy, nem zavartatva magam, hogy ki kinek is a feljebbvalója. Amikor rátörtem időpont nélkül az irodájában már akkor tudhatta, hogy nem azok közé a nők közé tartozom, akik hagyják magukat behódolni a hierarchiának vagy éppen a megrögzött nemi szerepeknek. A Brooks vállalatot éppen csak egy leheletnyit kiemelem, még a szemem se rebben, de nyilvánvalóan ez egy újabb utalás Castielnek, hogy leessen neki a rokoni szál. Kylie és Cedric érthető okokból egy egységet alkotnak, hiszen egy pár, együtt élnek, míg a mi hármasunk is valami groteszk ehhez hasonló... Még ha Mark azt is hiszi, hogy csak azért, mert az alkalmazottja vagyok. Azt mondjuk nem tudja, hogy Castiel pedig az enyém és egy szórakozóhelyet vezetek a Roxmortsban. - Akármi is volt az, teljesen elmúlt. Az álmaimból halálos átok fényére emlékszem így még abban is biztosak lehetünk, hogy nem ugyanarra a halálmódra kell számítanunk. - válaszolom neki végül, aztán a vörös krétaport elővéve az ablakhoz sétálok és elkezdem leszórni a keretére, bár egy-két perc után megáll a kezem és visszafordulok a könyveknél elhelyezkedett csapathoz. - Egyáltalán ezt kell vele csinálni?
Cedric könyveiben nem sok minden van, az, amivel most szembe állnak nem természetes ebben a világban így nincs is túl sok információ róla, inkább csak legendák. Magukról a démonokról is inkább olyan ábrázolásokat talál, amik a mugli hitekből származnak, egészen pontosan a keresztény vallás pokolbeli ördögeiről, Belzebúb, Belphegor, Astaroth és így tovább, sok furcsa név rövid leírással, de talán van közöttük olyan, amelyik passzol a mostani történésekhez... Kylie pedig évszázadnyi orvosi feljegyzésnek lehet szemtanúja, főleg olyan halálesetekről, amiknek a kiváltó okát soha nem találták vagy gyanúsan egymás után történtek, mintha valami láthatatlan, kimutathatatlan fertőzés lenne, vagy... valamilyen sorozatgyilkos entitás. Minél tovább lapozgatja annál erősebben szorítja valami a mellkasát, talán a sok haláleset bolygatja fel az érzéseit, veszi el egyre jobban a reményt, hogy élve megússzák, de lehet, hogy éppen az, amitől tartott... az érzékenysége a látomásokra és a varázslatokra kezdi beszippantani?
Az egyik oldalon igen csak furcsa helyszínre talál, hiszen jelölve van az is, hogy ki hol halt meg, márpedig egészen a világ végének tűnik. Ha és amennyiben el akarná engedni a könyvet, hogy térképért nyúljon kínosan veszi észre, hogy nem tudja, mintha hozzátapadt volna, de ha más megteszi, akkor a dátumok sora egy bizonyos helyre vezet, amit ugyan egyetlen elhunyt sem ért el, de a legutolsó halott már csak pár kilométerre volt. A Callanishi állókövek, Lewis szigetén, Skóciában.
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Cseppet sem vagyok elragadtatva a helyzettől főleg úgy, hogy egy mondvacsinált kiscsapat próbál valamit is összehozni. Jelenleg még az sem tölt el nagy bizalommal, hogy Neira itt van a csipetcsapat között inkább iszonyat nagy kérdőjellel lát el jelenleg. Viszont nem leszek bunkó így kezet fogok Cedric-el. - Kellemesebb lett volna valami más körülmény. – vallom be neki ezt a dolgot. A Kylie névre hallgató lány egy elég tömör választ ad amire kicsit felszalad a szemöldököm, de nem teszek fel több kérdést. Hiszen a következő aki a szemem elé kerül nem más mint Castiel. A srácot jelen esetben letudnám ütni mint egy taxamétert talán attól nem érezné úgy magát mint valami búgócsiga. Az pedig cseppet sem segít a helyzetén, hogy fogdossa a karomat. A másik is sajog és ez nem segít a jelenlegi „jó kedvemen” amit okoz ez az ügy. Így is elég nagy szartenger vesz körül kezdve a vérszerinti szüleimmel. Az pedig újfent nem jó opció, hogy a vámpírságom elleni főzeteket se tudtam felvenni ne legyek valami tömeggyilkos féle körülbelül napokon belül. Na jó azért addig csak nem menne el a dolog, de a vér szava nagy úr és talán ez a díjnyertes tökfej tudja a legjobban. - Köszönöm a felvilágosítást nagyfiú. Legközelebb talán a tanmeséből kihagyhatnád mások karjának inzultálását. Amennyiben tényleg ettől voltak a rémálmaim szívesen megszabadulok tőle. – válaszolom kicsit összehúzva a szemeimet majd fixíroztam őt. Megfogtam a sérült karomat és valami mellékes hallgatózásból hallgatom mit is beszélnek a ház tulajai. Próbáltam nem túlkomplikálni a dolgokat mégis valahogy hamar is szerettem volna ennek az ügynek a végére járni. Az idő pénz és nekem még szinte luxus cikknek is számít főleg mennyi minden van a nyakamban. Arról nem is beszélve, hogy még mindig nem méltányolnék egy jó kis hasábot az újságban amin nyámnyoghat a sok unatkozó idióta. Igazából mind igen csak idegesítő és szaft hajhász. Elnyomok egy igen csak keserves sóhajt. - Valamiben tudunk segíteni? – nem szeretek tétlen lenni és tátani a számat. Persze a kérdés Kylie-nak szántam és Dietrich-nek. Viszont az is kíváncsisággal tölt el, hogy Neira pontosan miként is keveredett bele ebbe az egészbe. Csak lesz alkalmam erről kifaggatni azután, ha már esetlegesen nem liheg a nyakunkba az identitás akit Castiel leecsetelt. Felőlem lehet a kaszás is, van még némi elintézni való dolgom és ezt nem óhajtom megszakítani az ő kedvéért sem. A húgom is az eszembe jutott, de jobb most szerintem fontos személyeken nem gondolkodni talán ez az izé még ezt is megérzi. - Neira jobban vagy? – kérdezek rá érdeklődve végül, hisz talán csak jó lenne nem egy paraszt módjára viselkedni a saját alkalmazottammal. Nem feltétlenül vetne rám jó fényt még, ha úgy is néz ki Castiel ismeri Neira-t.
A lakásba érkezve azért kicsit zavarban vagyok. Nem gyakran fogadunk vendégeket, bár ez nem holmi baráti összeröffenés, hiszen alig ismerjük egymást és az összejövetel oka is elsősorban a túlélés lenne. - Kylie, és mind egy cipőben járunk jelenleg, azért a számok. - pillantok Markra, aki nem túl kedves és kimondottan szkeptikus, de ez nem csoda és persze az sem, hogy nem túl lelkes szegény. Én nem mondom, hogy megijedtem a megjelent szám miatt, de tény, hogy eddig azt hittem a többieknek kell segítenem, de most mégis úgy fest, hogy nem csak erről van szó és még jobban aggaszt, ha esetleg Cedric elmélete igaz és a lény netán ugrál közöttünk, akkor most megint ő a célpont, ha Neira volt az utolsó és megmentettük. Remélem mindenki talál magának helyet. Azért hozok a nappaliban lévő kis asztalra egy kancsó vizet, pár poharat, hogy ha valaki akarna inni pár kortyot, akkor legyen rá lehetősége, de egyelőre komolyabbat nem. Nem tudjuk, hogy meddig leszünk itt, valószínűleg épp csak addig, amíg kitaláljuk, hogy a Minisztérium legyen-e a következő lépés, vagy a könyvben találunk-e valami hasznosat. - Vagy csak ugrott egyet és újra előről kezdődik, de nem tudjuk ki az egyes, vagy él-e még, mert ha nem... - Cedricre pillantok aggódva, hiszen akkor ő az új célpont. Bár az is lehet, hogy az egész kiszámíthatatlan, vagy így hogy összeverődtünk nem lehet tudni, hogy mikor ki a következő? De mégis csak lehet valami jelentősége a számoknak. Végül előveszem a könyvet a táskámból és leülök az egyik fotelbe, az ölembe véve a vaskos kötetet. - Dick adta, talán van benne valami, ami hasznos lehet. Már egy ideje ismerem, én bízom benne. - nem mondom, hogy nem fura figura, de végtére is én is az vagyok sokak szerint és hát lássuk be hogy a társaság is eléggé szedett-vedett. Neira nem volt épp kedves először, Castiel és Mark pedig kifejezetten harapósak. Azt hiszem egyikünk sem mondható átlagosnak, még ha talán én is vagyok az, aki a leginkább kilógtam mindig is a sorból. - Néhány védőmágia segíthet, hogy levédjük a lakást. Vörös krétapor is van az egyik konyhai fiókban, az ajtóhoz, ablakokhoz. - pillantok Neirára a kérdés hallatán, hiszen jó lenne, ha időt nyernénk és nyugodtan megnézhetném a könyvet, miközben Cedric is kutakodni kezd a saját kis könyvtárában. Nem tudom, hogy jutunk-e valamire, de mindenesetre elkezdem lapozgatni a nálam lévő kötetet, hogy különös haláleseteket keresek benne. Időnként hümmentek egyet, de aztán tovább lapozok elgondolkodva.
Nagyot nyelve beletúrok a hajamba, Kylie szavaira az eddig sem túl rendszeres lélegzetvételem mind szaggatottabbá válik. Pont azért nem akartam elmondani neki, hogy mit is tapasztalok, az álmok egyre nyomasztóbban telepednek rám, mert teljesen ki akartam belőle hagyni, hiszen lelkileg volt elég baja, amikor a jóslatok csak úgy villanásszerűen nyomasztották. Ám a sorsunk egyre jobban összefonódik, az én életem úgy fest az övét nagyon is befolyásolta, lényegében ő is meghalt volna. Valahol szívderítő, hogy miattam most ő is élhet, de technikailag nem én mentettem meg, nem is tudnám így hősnek beállítani magam. – Oh.. sajnálom kedves, akkor te sem maradsz ki mindebből.. – Ölelem magamhoz a menyasszonyomat, és hangosan fújtatva sóhajtok fel. Valahol jó, hogy együtt tudunk küzdeni, abban pedig igaza van, hogy miért is hagynám ki a bajomból, de az komolyan aggaszt, hogy nem csak rám les a halál, őt is érheti baleset. Egyszerűbb lenne, ha csak a saját reflexeimre kellene figyelni. Láncban megfogjuk egymás kezét, és hamarosan a Diggory-házban vagyunk. Nem félek attól, hogy bárkinek is így kiadjuk a lakhelyünk hollétét, lévén nincsen levédve Fidelius bűbájjal, nem kellenek titokgazdák. Ha valakinek az útjában vagyunk, kár elbújni, úgyis megtalálnak. És itt van nekünk egy született jós, szerint Kylie képessége erősebb, mint holmi fátyolvarázs. – Cedric Diggory. Kár, hogy ilyen körülmények között találkozunk. – Nyújtok kezet fáradt pillantással Marknak, Neira ismerőse nekem is lehet majd jó fej haver, de azért tényleg sajnálom, hogy ilyen pocsék helyzetben kell, hogy társuljunk. Odafigyelek pár pillanat erejéig, elképzelni sem tudom, hogy ki lehet a Dick által említett két lány, hiszen ha nem a mi halálágunkon vannak, akkor mi jelentősége lehet. – Milyen könyvet? – Kérdezek Kylie felé, miközben bevezetem őket a dolgozószobába, ami könyvtárként is funkcionál. Tanár szakot végeztem, és miközben tanítóként dolgozom, rengeteg könyvet halmoztam fel. Többségüket persze apám finanszírozta, gyűjtemények felvásárlásával. – De ha.. Neira a hatos, lehetséges, hogy most megfordult a sorrend. És azzal, hogy őt megmentettük, megy tovább a sor. Ki az ötös? – Kérdezek körbe, hirtelen nem is tudom, hogy amikor egymás karját nézegettük, kinek mi volt a száma. Az biztos, hogy én vagyok a kettes, Neira a hatos, az egyest nem ismerjük, Kylie talán a hármas? Azért a Cassandra elnevezésen aprót mosolygok, az említett jósnőt mindenki gyűlölte, és őrültnek tartotta a jóslataiért. Bár Kylie esetén is volt egy olyan időszak, amikor kitaszított volt, nem ezt kéne megerősítenünk. Most nem foglalkozom azzal, hogy hellyel, vagy frissítővel kínáljak bárkit, ez nem pizsamaparti. Ledobom magamat az egyik fotelbe, miután találomra magamhoz vettem vagy féltucatnyi könyvet, amely sötét mágiákkal kapcsolatos feltevéseket, történeteket tartalmaz, s lázasan lapozgatom őket. Remélhetőleg most van egy kis nyugtunk, nem akarok meglepetéseket. – Ez a Dick mennyire megbízható? – Kérdezek vissza fel sem nézve, láttam már olyat, hogy valaki beépült a hivatalba, de közben ő maga volt a gonosz.
Azért azt be kell vallani, hogy olyan random módon lettünk kiválasztva és szegődtünk össze, mintha csak valaki egy könyvet írt volna rólunk. Már ne haragudjon senki, de se Cedric, se Kylie élete nem számít annyira roppant fontosnak nálam, az újonc vámpírunkat pedig ne is emlegessük. Én egyedül arra akarok rájönni, hogy az álmaimtól hogyan szabadulhatok meg. Elég gázos már, hogy egy szabad pillanatom nincs visszaemlékezések nélkül. Az, hogy a számok mellett miféle humbukról van szó, egyelőre nem bizsergeti meg a fantáziámat. Mindezek mellett én sem vagyok idióta, így követem a csapatot tovább és bízom abban, hogy hamarosan válaszokat fogunk kapni. Neira szavak nélküli mutogatására csak bambán oldalra billentem a fejemet. Még ha személyesen ismerném is a fickót, akkor sem emlékeznék rá a jelentéktelensége miatt, bár azért valami csak dereng, amikor ide-oda pillantgatok Neira és a srác között, de nem fogom megerőltetni magamat. - Gondolom itt jön az a rész, hogy meg kell akadályoznunk a halálodat. Mégis hogyan cselezheted ki a halált? - ez a rész azért engem is érdekelne, bár a mondatom végénél Neirára pillantok. Ő egész szépen eljátszotta a halálát, még ha egy eltervezett esetről is van szó. Most viszont valami sokkal hatalmasabb állhat a dolgok felett, nekem pedig nem kellene ismét ujjat húznom vele. Ki tudja milyen gyorsan peregnek le majd azok a sorszámok. Neira kezét megfogva hopponáluk el, míg végül Mark kifakadására kénytelen vagyok unottan megforgatni a szemeimet. Megragadom a srác karját, amelyiken a rúna helyezkedik, majd csak cinikus arckifejezéssel hajolok az arcába. - Meghaltál, Carlyle. Kaptál egy új esélyt az életben, de a felsőbb hatalomnak ez nem tetszik. Most pedig szépen, egyesével akarnak kiirtani minket, amire nekünk megoldást kell találnunk, hiszen gondolom te sem akarsz még egyszer elpatkolni. Bizonyára neked is voltak rémálmaid a saját halálodról, nem igaz? -eresztem el a karját, vagyis inkább lököm el azt magamtól, majd lépek is vissza Neira mellé.
Már végképp tulok lenne az ikerfivérem, ha egyáltalán nem nézne rám sandán és elfogadná, hogy csak úgy véletlenül látott meg és menne tovább. Azt adtam be neki, hogy a Nimbusztól érkeztem így hát nyilvánvaló, hogy simán hihetné azt, hogy "kettős ügynökként" infókat adok ki a riválisnak. Természetesen nem így van, én próbálom összekapni a romokban álló és a csőd felé zakatoló megavállalatot, ami néhány éve még virágzott... amíg fel nem bukkant. Fokozatosan nyerem vissza a színemet és nyugtatom le a testemet most, hogy elmúlt a semmiből jött fulladozás. Bár még alig ismerem a párt, bennem van a természetes túlélési ösztön, hogy ne mutatkozzak gyengének, ami a beosztottam előtt és Mark előtt mondjuk magától értetődő is. Castiel egyelőre nem rakja össze a képet én pedig nem vagyok hajlandó átmenni activity-be, hogy elmutogassam, hogy hahó, a Brooks vállalat örököse, az ikertestvérem, legilimentorok meg nem vagyunk. Frusztráltan fújtatok egyet, amit még nagyon egyszerűen köthetünk ehhez az egész helyzethez. - Álomfogószerű minta volt rajtuk, de nem volt még mivel összehasonlítanunk a betűtípust, bocsi. - sóhajtok fel, nem akarok geci lenni és szurkálódni, de még is csak majdnem megdöglöttem MÉRGEZÉSBEN, miközben egy mérges kígyóm van aki tud méregteleníteni. Ez olyan, mintha elemistaként egy tűzvészben halnék meg... hm... - Talán nem annak a sorrendje, ahogy meg kellett volna halnunk... hanem annak, ahogy most meg fogunk halni. - vetem fel Cedric szavaira, főleg, mert az én rém-álomképeim azt sejtetik, hogy a Roxforti csatába visszatérve Castiel védelmében előbb engem ért el a halál, most pedig ahogy mindenki összehasonlítja a számozást, még is én vagyok az utolsó. Bár Cedric sötétséges szavai kicsit túl drámaira sikerülnek, mintha Nox-ot hallanám, én is összekapaszkodok vele a társas hoppanáláshoz, a másik kezemet Castielnek nyújtva. Bár még mindig fenntartásaim vannak az összeverődött csapattal, Kylie gyors reakciója, amivel kimentett a fulladásból valamennyit enyhített rajta. Nem vagyok naív, pontosan tisztában vagyok vele, hogy vékony jégen járok, hogy nem táncolok ki az egészből most, hogy megjelent Mark, de az az igazság, hogy nincsen választásom. Inkább leplezem le magam, mint hogy megdögöljek. Amikor átérünk és Mark magyarázatot várna nem különösebben állok be a sorba, hogy tisztázzam neki a dolgokat, mintha elvárnám, hogy megmozgassa az agytekervényeit és olvasson egyszerűen a közöttünk lezajló párbeszédekből. Én ezt tenném a helyében, de talán nem véletlen, hogy a vállalat vezetéséhez szükséges dolgokat se képes ellátni. Tökkel ütött úgy, ahogy van. - Nem rossz. - fordulok körbe, bár ha látható növények vannak, akár varázslatosak, engem aztán nem hoz lázba. Elég sok skatulya illik rám, de a bájitaltan és Mardekár párhuzam nagyon nem, egyáltalán nem érdekelnek a gyógynövények, főzetek, állatok, ilyesmik. Ellenben már lényegében semennyire nem érzem azt, hogy bármi is történt volna a Szent Mungóban, ami nem tudom, hogy egyszerűen a távolságnak és az eltelt időnek köszönhető, vagy a familiárisom képességeinek a méregtelenítéssel és az átvállalással. - Mi kell ahhoz, hogy biztonságos környezetet biztosítsunk a könyvvel machináláshoz, Cassandra? - fordulok Kylie-hoz egy vékony mosoly kíséretében várakozóan. Nem jellemző, hogy csak úgy elfogadjam mások parancsait, ezúttal se fenntartások nélkül kérdezem, kútba ugrani nem fogok, de valljuk be se az elemi mágia, se a kviddics, se az alvilági bunyók és tolvajlások nem adnak egyértelmű választ a kérdéseinkre. Rá van szükségünk, így kicsit méregetve függesztem rá minden figyelmem, miután a lakást mértem fel, akármennyire zavarhatja esetlegesen ez a figyelem.
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Mit ne mondjak ez nem éppen az én napom főleg, ha azt vesszük, hogy megsérültem, nem igen szabadulok innen egyhamar és a két fickó is szépen megtalált. Hipp-hipp hurrá, ja nem. Nem tudom mi a fene történik itt és, hogy pontosan Neira mi a frászkarikát lóg ezekkel a fazonokkal. Amúgy is, engem miért is érdekel ez ennyire? Talán mert a cégnél van és sohasem tudni ki a besúgó? Azt hiszem emiatt, de vámpír pajtásom nem igazán van oda értem azt hiszem mire ciccenek kelletlenül egyet halkan. - Akkor lehet jó fogtündér leszel pajtás. – mondom fapofával mert marhára nincs kedvem jobban beleártani ebbe magamat. Vagyis ezt gondoltam mindaddig míg nem kaptam egy szép kis számot a kacsómra. Nem elég a vérzés még ez is?! Ötös micsoda?! Kezd egyre inkább kérdőjeles lenni a dolog nekem. Amikor tehát megindultunk ki én csak csendbe követtem őket pedig a karom igen csak kikérte magának azt, hogy figyelmen kívül van hagyva. Na meg már lassan én is, nem azt mondom, hogy kevés a fájdalomküszöböm, de pokoli kellemetlen a szitu. Kiérve a levegőre kissé szusszanok, de bosszant, hogy nem tudtam megszerezni a főzeteket amiért jöttem. Ki hitte volna, hogy ebbe is peches leszek?! Amikor viszont meghallom Neira hangját felé fordulok és figyeltem az arcát. - Kellemesebb körülményeket is eltudnék képzelni. – nyugtázom a dolgot és kicsit megmozgattam a kezemet, de hamar rájöttem, hogy nem volt jó ötlet. A sok információ próbál bejutni a tudatomba és meg is próbálom érteni a dolgokat viszont én biztonság képpen szétnézek. Valahogy ez már az évek alatt belém ivódott. - Támogatom a lelépés ötletét. Egy páran eléggé kezdenek minket méregetni. Gondolom tetszik nekik a piros szín. – húzom el a számat a dologra. Így tehát megfogom a srác kezét amikor a két lány is megteszi. Amint végül utolsó tagunk is így tesz hamar helyszínt váltunk. Talán több érdeklődést kellene mutatnom, hogy merre is vagyok, de a fontosabb kérdés fogalmazódik meg bennem. - Nos remélem valaki elmagyarázza, hogy mi történik itt és miért lettem megbillogozva egy számmal mint valami tenyész állat. – emelem fel kicsit azt a kezemet amin a szám van. Nem vagyok a kedvesség mintaszobra, régen az voltam… mára ez megkopott és, hogy milyen leszek a jövőben a jó ég tudja. Cseppet sem vet fel az öröm ettől az egésztől. Még, ha a sebem hamar is gyógyulni fog a vámpírságom lévén… nem hiszem, hogy maguktól pukkantak ki például az égők a kórházban. Azért gyorsan végig járatom tekintetemet amivel konstatálom, hogy egy lakásban vagyunk és nem igen akarják letépni a fejemet. Bár nem vagyok túl udvarias, hogy nem mutatkoztam be. Így megemberelem magamat mielőtt ez szóvá lenne téve. - Elnézést a modortalanságért… Neira már ismer… a nevem Mark Carlyle. – ejtem meg a tiszteletkört.
Nem nevezném magamat teljesen nyugodtnak, hiszen valahol féltem, hogy a kentaurok esetleg ellenséget fedeztek fel Cosette-ben. Viszont abban Kylie-nek is igaza volt, nem jó ötlet ebbe belevonni a Minisztériumot. Több kárt okoznának mint hasznot. Általában amúgy is mindig csak egyre rosszabbá tudják változtatni a dolgokat amik szinte idegesítőek. A munkám során is nem egyszer ütközök bele a falba, ha olyan Legendás Lényről van szó akit nehezen lehet kezelni, megtalálni vagy elhozni. Majdnem már erre eleresztettem egy fáradt sóhajt, de nem ennek van itt az ideje! Főleg, hogy végre valamit tehetek a húgomért ennyi év távlatából. Egyszerre vagyok boldog, aggódó és rettegek, hogy mi lesz, ha valami rosszul sül el. Persze ennek minimális is lehet az esélye, de azt hiszem jobb, ha erre is felkészülök. - Igazad van, több velük néha a baj mint a haszon… már meg ne haragudj. Ami pedig apámat illeti… nem. Egyrészt azt hinné, hogy bolond vagyok. Másrészről pedig valószínű, hogy összevesznénk még ezen is. – a mondat végére eléggé magányossá vált a hangom. Hiszen, ha nem lenne ennyire rossz a viszony kettőnk között akkor talán őt is beavathatnám ebbe az egészbe. Persze lehet hamis remény lenne, de remény. Viszont így… csak még jobban hibáztatna és valószínűleg én még inkább magamra venném. Csak legyen meg Cosette. Próbálok arra összpontosítani, hogy él és nincsen semmi baja. Esetleg rosszul tenném? Magam sem tudom igazán, de ez a remény ad még reményt az életre számomra. Hiszen konkrétan csak a munkának éltem eddig a gyász és a bennem rejlő elkeseredettség mellett. - Jól van, akkor érted jövök és innen indulunk. Mindent összeszedek amit lehet… szerintem azóta már új házat építettek a helyére. Vagy… magam sem tudom, őszintén szólva ritkán járok arra. Amikor utoljára ott voltam mintha a múlt megfagyott volna teljesen. – vallom bel lehunyt szemekkel majd felszusszanok egy kicsit. Ez annyira zavaró és rossz. Nem tudom miként fogok visszamenni úgy, hogy ne sírjam el magamat. Viszont itt az ideje, hogy meginduljak én is és elkezdjem összeszedni a szükséges dolgokat. Így megindultam haza elköszönve Kylie-tól és mentem haza. Felírtam mindent, beszóltam a munkahelyre, meghagytam mit miként kell csinálni. Engem az üres lakás fogadott ami némiképp szomorú, de azt hiszem hozzá szoktam. Még, ha néha eléggé kellemetlen és nyomasztó is a csend. Legtöbbször ide menekülök, ha apával nem akarok találkozni. Ami elég sűrűn van, hisz ő is nagyon sokat dolgozik eleve. Ami pedig azt illeti, ha találkozunk lehet a végén egymásnak esnénk és az sem kényelmes. Így mindent összegyűjtöttem és a babát nézve leültem a kanapéra. Remélem megtudunk valamit holnap… vajon milyen lehet most Cosette? Jól van? Csak azt kívánom, hogy megtalálhassam éppen és egészségesen.
//Köszönöm a játékot! Akkor, hát itt ideje a hugi kereső akciónak. //
Egyetértően bólintok a szavaira. Kentaurokat keresni amúgy se könnyű feladat, mivel nincsenek oda az emberekért különösebben, ami amúgy érthető. Csökken az életterük és a Minisztériumtól se számíthatnak valami jó bánásmódra. Sajnos ebbe mi nem is szólhatunk bele. Túl kis pontok vagyunk Kathleennel együtt, de attól még megpróbálhatjuk megkeresni a testvérét, vagy legalább kideríteni, hogy mi történt vajon vele. Azt pedig én is úgy gondolom, hogy nem lenne okos ötlet bevonni a Minisztériumot. Nem mindig hasznos a jelenlétük, főleg hogy tényleg akadnak odabent fafejek, akik úgy se értenék, hog ymit is akarunk. - Így van. Egyébként is zokon vennék, ha jutnánk valamire, ők pedig nem. Az apádat beavatod? - bár sejtem, hogy erre is nemleges lesz a válasz, hiszen ha az apja már feladta, akkor nem akarja felesleges reménnyel kecsegtetni, főleg ha nem a legjobb amúgy sem a viszonyuk. Ki tudja, talán a családjuk is helyrejöhetne, ha előkerülne a húga. Lehet, hogy nem vagyok olyan erős, vagy hősies, mint Cedric, de attól még szeretek segíteni és ha csak kicsivel is, de hozzájárulhatok a családjuk jobb helyzetéhez, akkor megteszem. Nekem is hiányzik, hogy a családom kicsit jobb legyen, mert bár a szüleimmel remek a kapcsolatom, de ott az öcsém... Nem tudom, hogy Austinnal lesz-e vajon valaha jó a viszonyom. - Rendben, így tökéletes. Te tudod úgyis a címet. Addig felkészülök, lehet hogy nem árt vinni ezt-azt. Az erdő veszélyes is lehet és kentaurokat keresni nem játék. - bár persze az embernél ott a pálca és vannak lehetőségeim is, de jó lenne nem felhívni magunkra a figyelmet és persze nem csetapatéba keveredni. Nem vagyok auror, sem harcos alkat és ha jól sejtem akkor Kathleen sem az, bár ő biztoyan jobban ért a mágikus lényekhez, mint én. Szóval nekem tökéletes, ha eljön értem, én pedig addig felkszülök. Azért küldök egy baglyot Cedricnek is, hogy tisztában legyen vele, hogy elmegyek egy napra, ha netán korábban érkezne vissza. Elvileg néhány napot tölt egy fiatal Hugrabugos lány miatt a Roxfortban, de bármi történet, ami miatt végül megszakad a látogatás és akkor nem szeretném, ha aggódna, hogy hol vagyok. Nincsenek titkaink egymás előtt, még ha nem is mondok el minden részletet, mert egy másik ember titkait nem teregethetem ki, attól még nagyjából tájékoztathatom, hogy hová megyek, hogy ne féltsen, hogy bajom lesz.
Érthető, hogy mire szeretne kilyukadni Kylie, hiszen a kentaurokat még csak úgy rendes kutatás szintjén is egyszerűen nehéz nyakon csípni. Így pedig, hogy még inkább szükségünk lenne egy bizonyos csapatra… még nehezebbé válik a helyzet, hiszen egyáltalán nem szeretném elkapkodni a dolgot. Legalábbis annak a fényében, ha úgy döntenek nem bízhatnak meg bennem akkor még információt sem tudok meg Cosette-ről. Már, ha tényleg náluk kötött ki azon az éjszakán. - Ez ilyen szempontból tényleg nagyon problémás az-az igazság. Mikor olykor én próbáltam keresni őket akkor sem volt egyszerű dolgom. Most pedig egy bizonyos csoport kellene. – sóhajtok fel és próbálom összerakni az apró puzzle darabokat nagy egésszé abból kiindulva amit eddig tudunk. Tudom ezek csak feltételezések, talánok és régmúltban történt képkockák, de akkor is kiindulásipontok. Ez már egy nagyon apró reménysugár ami több a semminél mindenképpen. - Igen, ebben teljesen igazad van. Nem mintha kétségbe vonnám a Minisztériumot mint intézményt, de… vannak odabent gondok pár emberrel. – próbálom a legóvatosabban megfogalmazni a véleményemet, de talán nem sikerül. Nem mintha azok a tapasztalatok határoznának meg amit apámon keresztül is megtapasztalhattam. Leginkább a munkám velük ami leginkább nehézzé teszi a dolgot. Igen gondozom és kutatom is a legendás lényeket, de ha esetlegesen velük is kereszteződik az utam vagy hasonló. Nos nem mondanám sokszor fáklyás menetnek a találkozásunkat. Hiszen leginkább a magam feje után tudok menni és úgy intézni a dolgokat. Mégis csak én végeztem Bestia szakon nem az Aurorok. Mindegy is ezen most kár bosszankodni, arra kellene leginkább felkészülnöm miként is akarom kivitelezni ezt az egészet. Az pedig, hogy Kylie is velem tart nagyon jól esik. Nem érzem magamat teljesen egyedül ezzel az egész helyzettel. Talán nem tudnék teljesen higgadtan és logikusan gondolkodni. Ami valljuk be nem a legjobb lehetőség egy ilyen fontos dolognál és a kentaurok sem igazán repesnének az örömtől. Annyit érnék el, hogy bizalmatlanságból nem segítenének semmit. - Rendben. Én nekem mégis ez sokat jelent. – kedves hangon mondom mindezt a számára és el is mosolyodom, ahogy végre sikerül teljesen összeszedni magamat. Olykor elgondolkodom, hogy anno a süveg jó házba osztott e be. Igaz bármi is legyen nem nagyon foglalkoztam az emberekkel leginkább a tanulás foglalt le. Ezért is van azt hiszem egyrészről kevés barátom a másik része a bizalmatlanságom. Mégis mindenki valamiért meglepődött amikor Bestiamester szakra mentem. Így legalább anyához közel érezhettem magamat, ha már amúgy teljesen magányosan voltam a saját kis belsővilágomban. - Holnap tökéletes. Én is beszólok, hogy nem megyek be és akkor akár eljöhetek érted és tovább állhatunk a régi házunkhoz. Addig is ma megpróbálok némi információt szerezni, hogy mennyire változott arra felé a környék. – nézek rámajd lassan elteszem a babát. Valahol némi magányt és szomorúságot érzek még mindig, ha rá nézek a remény és az emlékek mellett. Így próbálom összeszedni magamat, hogy ne tőrjön el újra a mécses. - Vagy máshol szeretnél találkozni? – vetem fel neki, hiszen nem tudom számára hol lenne kényelmesebb. Hiszen, ha a Minisztérium mégis csak kiszimatolja mit szeretnénk abból akár kellemetlenség is származhat az ő számára azt pedig nem szeretném. Nagyon diszkréten kell ezért eljárni. Nem igen repesnének azért, hogy valaki magánakcióként belekezd valamibe. Csak a fene tudja miért veszik az ilyesmit zokon. Persze az is lehet, hogy akár ott találkozunk igaz ez rajta múlik. Nem szeretném rabolni szegénynek az idejét biztos szeretne pihenni még a mai nap folyamán vagy éppen teendője van.
Én is csak tippelgetek, de akkor a húga mégis csak túlélhette azt a tüzet és a támadást, bár persze ez még nem jelenti azt, hogy azóta is életben van, hiszen több mint tíz év eltelt már és az erdőben, ha nem tudták eléggé megvédeni... - Talán, de nem lehetünk biztosak benne. Lehet, hogy csak megvédték, elrejtették. A kentaurok közismerten nagyon bizalmatlanok. - és nem is könnyű a nyomukra bukkanni, tehát tudják hogyan kell elrejtőzni mások elől. Ezért is nem lelhettek rá a húgára az aurorok, de ez nem jelenti még feltétlenül azt, hogy azóta se történt semmi baja, hiszen amit én láttam az már évekkel ezelőtt történt, bár a látomás azért enged arra is következtetni, hogy mégis csak életben lehet, hiszen talán akkor holtan láttam volna, netán egy sírt. Nehéz ezt kitalálni, még mindig sötétben tapogatózunk, de valahol egy távoli sarokban már pislákol egy reményt adó gyertya. - Sajnos igen. A Minisztériumban még mindig elég sokan vannak, akik... hogy is mondjam, túlságosan régimódiak. - mondom óvatosan. Nem ismerem Kathleent, de az, hogy nem akarja bevonni őket azért mégis csak azt jelenti, hogy ő is tisztában van vele, hogy jobb óvatosnak lenni a Minisztériummal. Nem tudni, hogy mit hogyan kezelnek és hogy mi lenne a vége, ha ők mennének az erdőbe. Türelmesek várok, amíg sikerül összeszednie magát. Sejtem én, hogy mennyire nehéz lehet ez neki. Néha én is úgy érzem, mintha az öcsémet már rég elveszítettem volna. Sose voltunk igazán jó testvérek. Talán azért is van bennem motiváció, hogy annak, akinek fontos a testvére segítsek. Austin kétlem, hogy az esetleges eltűnésemet így reagálná le. Az iskolában kvázi letagadta, hogy rokonok vagyunk, ami sokmindent elmond a testvéri viszonyunkról sajnos. - Kivehetek egy szabadnapot holnapra. A párom pedig egyébként is jelenleg a Roxfortban van. - hárítom gyorsan a szabadkozását. Igazából mindig örülök neki, ha segíthetek valakinek. Ha bátrabb lennék, akkor biztosan a Griffendélbe osztott a süveg, de hát Hollóhátas voltam, ami afféle átmenet, hiszen ott sokféle lehetsz, én akár még a Hugrabug sorait is erősíthettem volna, ha nem foglalkoztam volna annyit az elmélettel kapcsolatok és barátok híján. - Igen, én is úgy gondolom, hogy az erdőben kellene kezdeni a régi házatok mellett. Sok év távlatából nehéz lesz, de talán a környéken többet tudnak mondani. Holnap? - persze kelleni fog egy cím is, de úgy gondolom, hogy ez lenne a legokosabb ötlet. Ha szépen odamennénk és megnéznénk. Én pedig szépen betelefonálok reggel, hogy nem vagyok jól és mehetünk is. Nem szoktam hiányozni, úgyhogy nem fogják zokon venni, egyébként is megbízható vagyok a munkámban és csak egy napról van szó.
Teljes mértékben megbízom Kylie-ben, ha esetlegesen nem lesz semmi hatása ennek az egésznek azt sem az ő rossz képességére fogom rá. Nem mindig lehet mindent megkapni az életben és talán ez a húgomra is igaz bármennyire nem szeretném. Természetesen még egy kis maréknyi reményt füzök a megtalálásához, hogy végre… egyben lehessen a családunk. Annyi év után lehetséges, hogy fura lenne ez, de talán nem lehetetlen. A Minisztérium talán elsiklott volna valamin? Nehezen tudom elhinni főleg, ha apámról van szó, de nem minden lehetetlenség. Így is a magánkutatás is lehet őrültségnek hangozhat bárkinek is még, ha ezt apámmal nem is osztottam meg. Amúgy sem sokat találkozunk, ha igen alig váltunk talán pár szót egymással. Mégis mikor arra kér teljesen odakoncentrálok és Cosettere gondolok. Így várom mi fog történni vagy mikor lesz jobban hisz gondolom őt is megterheli ez az egész és nem annyira könnyű. A megkönnyebbülés fut végig a testemen és majdnem el is sírom magamat, de egyenlőre tartom a legnagyobb érzelem kitörést. - Lehetséges, hogy igazad van… nem tudom hátul mi történhetett, de talán ezen elindulva… - nem fejezem be a mondatot mert igazán még mindig nem tudom elhinni, hogy lehet esély. Igaz talán nem most kellene ennyire kishitűnek lennem, hogy féljek a jövőtől. Eddig kitartottam ez nem most fog megváltozni. Talán az emlékei… visszaszerezhetőek mégis félek mi lesz, ha emlékezni fog. Ámbár előbb meg kell találnom, hogy megtudjam mi történhetett. - Amikor még kicsi volt nem… mutatkozott meg semmi sem tudtommal. Vagy anyáék nem szóltak fogalmam sincs… Gondolod, hogy valami képessége van? – kérdezek rá kicsit elveszve, hiszen én talán tényleg sok mindent nem tudhatok. Nehéz ügy ez, ha úgy nézzük mert apámat se szívesen faggatnám erről. Felsóhajtok és hallgatom tovább Kylie-t. Van benne valami, hiszen a kentaurok nehéz fejűek és igen büszkék is. Amivel nem is lenne baj, de tudatosan kerülik az embereket. Igaz ezt jogosnak is tartom sokszor. - Valahol igazad van abban, hogy emiatt nem keresték a szüleit a gyermeknek, ha tényleg be is fogadták. A Minisztérium bevonása pedig… igazából botorságnak tűnik. Esetlegesen, ha rájuk uszítom a Minisztériumot és az Aurorokat többet ártok mint használnék. Akkor lehetséges még információkat sem tudnék meg. – sóhajtok és megrázom a fejemet. Újra kezd rám törni a megkönnyebbülés érzése és bekönnyeznek a szemeim. Istenem, talán tényleg életben van. Próbáltam visszafogni az érzelmeimet és nem teljesen kiborulni szegény előtt. Mégis évek óta várok egy ilyen reménnyel teli válaszra. Jó persze ez kis kevéske, de mégis valami. Nem csak a sötétben tapogatózom viszont a tervem miszerint bevonom a Minisztériumot tényleg ostobaságnak tűnik. Több kárt csinálnak néha mint hasznot, ha a helyzet úgy hozza még, ha nem is rossz szándék vezérli őket. Ezzel természetesen nem a rendfenntartást akarom becsmérelni csak vannak olyan szituációk mikor jobb, ha ők nincsenek a képben. Felnéztem rá nagyjából összeszedve magamat, hogy ne egy bőgőmasinává változzam pedig most szívem szerint úgy érzem jobban járnék, ha kiengedném. Meglepetten néztem rá egy kicsit ám hamar felváltja a hála és a kedvesség. Biztos ezer meg egy dolga lehet nem csak az, hogy nekem segítsen. - Azt… megköszönném. Azt hiszem egyedül most ehhez túl kevés lennék főleg, hogy félek elvisznek az érzelmeim. Lehetséges félek egyedül szembenézni a dologgal is hiába hangzik ez szánalmasan. Már, ha nincs semmi sürgős dolgod akár a munkádban vagy bárhol máshol. – teszem hozzá gyorsan mert nem szeretném hátráltatni sem. Mégis jó lenne valakivel odamenni és nem csak egymagamban hadakozni. Nem azt mondom némiképp hozzászoktam a magányhoz, de olykor jó, ha van mellettünk egy kedves támasz. - Mit gondolsz? Elsőlépésként akár a kentaurokat is meglehetne keresni, ha esetleg megtudom nagyjából merre vándorolnak… akkor egész könnyen sikerülhet. Igaz ahhoz vissza kell mennem a régi házunkhoz, hogy az erdőben töltsek legalább egy napot. – sóhajtok fel és piszkálom az ujjaimat elgondolkodva majd a tekintetemet Kylie-re emelem ő mit is gondol erről. Hiszen lényegében belerángattam ebbe. Ha aznap nem beszélek a barátommal most nem ülnék itt… semmit sem tudnék. Igaz életem végéig hálás leszek Kylie-nek és nem tudom miként hálálom meg mindezt. Nem lenne kötelessége engem kísérgetni és segíteni rajtam. Egy kedves mosoly húzódik ajkaimra, rég volt már, hogy megbíztam valakiben első találkozásra. < font>
Bár nem akarom letörni, de azt sem, hogy reménykedjen és végül ne jussunk semmire, esetleg valami kifejezetten rossz hírrel szolgáljak. Úgy érzem, hogy muszáj legalább megpróbálnom felkészíteni arra, hogy rosszul is alakulhatnak a dolgok és akkor talán kevésbé borul majd ki, vagy ha egyszerűen semmit se látok, mert az is benne van a pakliban. - Remélem azért, hogy tudok is segíteni. - teszem még hozzá egy félmosollyal, mert letörni sem akarom teljesen, de igen jól látja egyelőre csak arról van szó, hogy megpróbálom és majd meglátjuk, hogy mit sikerül kihozni a dologból. Azért remélem, ha már ennyire szeretne tudni valami konkrétumot a húgáról, akkor jutunk valamire. A régi baba talán segít, vagy egyszerűen csak ha elég erős a mágikus lenyomat, hogy a képességem érzékelje, amit a varázslók szimpla mágiája nem tudott, az is elég lehet. Azért még manapság is kevés olyan lávó van, akinek hisznek is, aki ténylegesen képes is használni a képességét és aki nem csak azt mondja, hogy az. Én se vagyok profi, de végtére is ezért jutottam be a Minisztériumba és azt hiszem szeretem is a munkámat, még ha még idő is, amíg teljesen beletanulok. És ahogyan hozzáérek a babához, már jönnek is a képek egymás után, amikor pedig magamhoz térek csak lassan bólintok a kérdésére. - Igen, úgy sejtem, hogy arrafelé menekülhetett. Rémült volt és talán megsérült. - bizonyára a feje, vagy csak egy kisgyerek, aki nem tudta kezelni a sokkot, az édesanyja halálát és ezért a memóriája önként blokkot állított fel, mint egy védőfal, hogy ne legyen fájdalmas visszagondolni arra, ami történt. - Talán az aurorok mágiája nem mutatta ki a nyomait. Nem lehet a húgodnak valamiféle adottsága, ami miatt ez lehetséges? Az is lehet, hogy csak a spontán mágia segített neki és önkéntelenül hoppanált. - biztos helyen akart lenni, távol a tűztől és így jutott az erdőbe, így pedig már a nyomait se tudták lekövetni, ha pedig ott már a fák között nem keresték, netán eleve valamilyen mágiával átitatott erdő mellett éltek, akkor nehéz lett volna megtalálni. - A kentaurok igazán maguknakvalók, lehet, hogy azért nem is keresték a talált gyermek szüleit. - vagy nem tudtak kiszedni belőle semmi infot, ha blokkolt a memóriája és annyira pedig tartózkodnak az emberektől, hogy eszük ágában se volt a felbolydult varázslók közé menni az égő épülethez, hogy utána járjanak ki a lány, akit találtak. De az is benne van a pakliban, hogy csak később találtak rá, amikor már nem volt ott senki. - A Minisztérium... gondolod okos ötlet lenne bevonni őket? Ha kiderül, hogy a húgod egy kentaur csordánál van és nem adták vissza... Lehet, hogy nem akartak rosszat, de bajba kerülhetnek. - bár én nem vagyok bestiamester, nem annak tanultam, de azért mégis csak úgy gondolom, hogy bajt csinálhat az ember egy ilyen információval, főleg ha még az egész bizonytalan. Akadnak olyanok, akik nem szívlelik a varázslényeket túlzottan. Látom én azért, hogy Kathleent elöntik az érzések, ahogyan felszakad benne az aggodalom és a stressz. Teljesen érthető egyébként és nem gondolom, hogy e miatt zavarban kellene lennie. - Semmi baj, megértem, hogy ez most nehéz. Biztosan el lehet indulni rajta, talán ott, ahol a testvéred eltűnt, abban az erdőben helyben többet megtudhatsz. Szeretnéd, hogy segítsek? - teszem fel a kérdést. Végülis Cedric a Roxfortban van, nem feltétlenül okoz gondot, hogy kivegyek egy napot és esetleg vele tartsak, hátha helyben könnyebben kiderítünk valamit. Esetleg, ha a helybéliek tudnak valami a csordáról. A kentaurok általában egy bizonyos területen belül mozognak, viszont ha jól tudom akkor nem maradnak mindig pont ugyanott. Nagy távokat képesek bejárni, de erről valószínűleg Kathleen többet tud, hiszen mégis csak ő foglalkozik varázslényekkel.
Nem tudtam már miben bízni, hiszen a Minisztérium keze ennyire meg volt kötve vajon én egymagam, magányos seregként mit is tehetnék? Jó, persze kapok segítő kezeket amik felhúznak a felszínre. Mégis nem akartam senki jó indulatát teljes mértékben kihasználni. Legbelül hittem a húgom biztonságában, hogy él és nincs semmi baja. Amikor megszálal Kylie őt figyeltem és nem igazán tudtam kétségbe vonni a feltételezését. Melyik épelméjű ember nem vetné fel ezt a lehetőséget? Azért egy kedves mosolyt varázsoltam az ajkaimra ami talán halovány volt, de ott játszott a számon. - Teljesen megértem mit szeretnél mondani… nem biztos semmi. Lehetséges, hogy elindulhatunk valami nyomon, de lehetséges az is, hogy nem. Esetleg… valami mást látsz… - mondom halkan és ez kissé aggasztott. Hiszen semmi sincs kőbevésve. Mármint sohasem tudhatom, hogy mivel találom szembe magamat. Esetleg valami nehéz helyzettel? Lehetséges, hogy történt vele valami súlyos? Annyi a kérdés és nincs egyetlen egy válasz sem amiben talán megnyugvást lelnék, esetleg elindulhatnék azon az úton. Amikor elkezdtem a Legendás Lényekkel foglalkozni némiképp anyánk előtt is tisztelegtem, de én magam is imádom ezt csinálni. Lehetséges ezzel is fent szerettem volna tartani a már elveszett kapcsot a családunkban. Talán egy kis árny átsuhan az arcomon, ahogy ezekre gondolok, hiszen nem a legszebb emlékek és téma a világon. Mégis szeretném megtartani azt a jelemet amit sikerült nagy nehezen kifejezni. Mosolyogni és kedvesnek lenni mások felé, hogy véletlen se látszódjanak a kétségeim. Így hát újra rá emelem a tekintetemet a velem szemben ülőre. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy nem figyelek oda rendesen és álmodozom. Leginkább kétségek mardosnak, de egy ilyen helyzetben mennyire lehet ez meglepő? - Valószínűleg igazad van. Olykor nagyon nehéz megtenni az első… vagy az utolsó lépéseket. Valahol ezt is egy ördögi körnek lehetne nevezni. – mondom halkan majd kicsit összepréselem az ajkaimat majd lehunyom a szemeimet. Igen nagyon is nehéz ez a dolog. Főleg, ha arra gondolok apa mit is tett miután megtörtént ez a baleset. Rémisztő az a tudat, hogy nem tudod miben segíthetnél valakin… és az-az ember még el is taszít magától tudatosan vagy öntudatlanul. Kinyitva a szemeimet újra hallgatom őt. Lassú bólintással jeleztem, hogy megértem amit mond. Semmire sincs garancia. - Ez természetes dolog… azt hiszem mindennel kapcsolatban. Mégis nekem már az is sokat jelent, hogy megpróbálsz segíteni. – hálás hangon mondom mindezt neki. Talán már magam sem tudom, hogy hanyadjára mondok köszönetet, de azt hiszem erre nem is lehet elégszer. Amikor mondja pontosan mi is lesz bólintok, hogy megértettem. Összekulcsoltam az ujjaimat akaratlanul is, ahogy Cosette-re kezdek gondolni. Azokra az időkre amikre még emlékeztem vele kapcsolatban, hogy milyen is volt annakidején. Ámbár néha nekem úgy tűnt, hogy örökre az emlékezetembe égett ez az egész. Soha nem tudnám már kitörölni még, ha rá kényszerítenének akkor sem. Annyiszor pörgettem le magamban azt a napot reggeltől a szörnyű éjszakáig… Akkor kapom fel csak a fejemet amikor szavakat kezd mondani Kylie. A szívem akaratlanul is elkezd hevesebben verni és felpörög. Jó vagy rossz? Ezt magam sem tudom, de nem szólalok meg félek, hogy csak megzavarnám őt. Úgy éreztem a gyomrom lassan összezsugorodik a bennem lassan feltörő aggodalomtól. Féltem milyen válaszokat kapok, mit láthatott. Ámbár ő miatta is aggódtam, nem igen lehet könnyű egy ilyen dolgot megtenni. Kérdésére kicsit összevontam a szemöldökömet. - Igen, volt egy erdő, tele nagy fákkal szép környék volt és mindig madarakat lehetett hallani onnan. Bár nem sokat jártunk arrafelé, nehogy bajba kerüljünk. Gondolod, hogy arrafelé menekülhetett amikor összedőlt a ház? – teszem fel talán a költői kérdést, de ez is nehéz így. Kentaur csorda? Nem is tudom, hogy őket egyáltalán meg lehet e találni könnyen. Ezekről az Aurorok miért nem beszéltek? Apánk egyáltalán talált valami ilyesmit? Most kezdem érezni egyre jobban annak a hatását, hogy soha sem kommunikáltunk egymással igazán. - Megmondom őszintén én eddig… erről sohasem hallottam. Mármint… a kentaurokat meg lehet találni, ugye? Tudom mit tartanak róluk, de nem lehetetlen. Apám mégsem említett semmi ilyesmit. – némiképp értetlenül álltam az egész előtt. Persze boldog voltam nem kaptam teljesen olyan választ, hogy Cosette meghalt és nincs tovább, nem tehetek semmit, hanem csak bele kell törődnöm. Legszívesebben Kylie-t magamhoz ölelném könnyek között, de azt hiszem nem lenne jó ötlet. Nemrég volt egy látomása és, ha hozzá érek lehetséges miattam is lenne. Igaz nem sokat tudok erről, de mégis csak kapizsgálok valamit. - Mit gondolsz, ezen a vonalon… valamiképpen el lehetne indulni? Ha szerinted nem persze azt is elfogadom, de… a Minisztériumi dolgokhoz nem értek igazán. – vallom be töredelmesen. A lények gondozása és felkutatása nem feltétlenül arról szól, hogy mit is adhatok át a Minisztériumnak. Az időm nagy felét a saját kis jegyzeteim tudják lefoglalni, na meg a lények. Egyenlőre csak ennyi volt a megnyugvás ebben a sötétségben amit a lelkemben érzek. Űr amit soha nem tudok igazán kitölteni. A szemeimen kezdenek látszani, ahogy lassan bekönnyezek. Ez teljesen akaratomon kívüli reakció, talán a megkönnyebbülés valamilyen formája?! Magam sem tudom. - Ne haragudj, azt hiszem… kicsit fellélegeztem, hogy nincs talán minden veszve… csak a kérdés a hogyan tovább… - mosolygok haloványan mégis több érzés kavarog bennem mint ami látszik. Kérdések, félelem, boldogság, aggodalom és a remény. Vajon mi történhetett vele? Amennyiben igaz a felvetése Kylie-nek mitől alakult ki az amnézia? Gyorsan elővettem egy zsebkendőt és megtörölgettem a szemeimet. Nem szoktam idegenek előtt sírni így számomra ez eléggé zavarba ejtő szituáció. < font>
Furcsa azért, hogy valakit csak úgy a föld nyelt el. Valami módon biztosan lekorlátozták, vagy olyan helyre került, ahová nem ért el a Minisztérium keze, de ha eddig sem találtak rá, akkor ki tudja, hogy mi történhetett pontosan, vagy hogy... Nem, egyelőre ezt nem mondom ki nyíltan, mert látom rajta mennyire reménykedik. Még se nekem kellene annak lennem, aki kimondja, hogy akár meg is halhatott már rég a húga, ezért nem találták a nyomát sem mágikusan, sem másképp. Biztosan ők is gondoltak erre, sőt ha az apjuk feladta, akkor minden bizonnyal ő már gondolatban megtette ezt, eltemette a lányát. - Ha csak nem olyan helyre került, ahol a nyomait elnyomta valami, valaki, vagy... - végül csak sóhajtok egy aprót, mert még mindig nem akarom kimondani, ami azért nekem ott motoszkál a fejemben, még ha ő nem is szeretné, hogy kimondjam. Nem könnyű ez, bár én sose voltam jóban az öcsémme, de biztos vagyok benne, hogy ha bajaesne, ha eltűnne, akkor én is minden erőmmel abban reménykednék, hogy jobban lesz és megkerül. Értem én, hogy Kathleen is miért reméli ennyire, hogy még él, hiába felt el az eltűnése óta már tíz év. - Sajnos általános tény, minél tovább nem találnak valakit, annál kisebb az esély, de azért hátha. - próbálok bíztató maradni, de mégis kicsit belecsempészni a szavaimba, hogy azért mégis csak lehet arra is esély, hogy nem tudok neki segíteni és hogy talán neki is bele kell törődnie, mint az apjának. A válaszok, amikkel szolgálhatok lehetnek rosszak is sajnos, nem csak jók. Figyelem, ahogyan előveszi a babát és elöntik az emlékek. Megértem, már hogyne érteném? Látó vagyok, az életem gyakorlatilag erről szó, csak esetemben nem egy személyhez köthető és nem irányítható. - Az ilyesmi előfordul, ha már lesznek válaszaid, akármilyenek is, könnyebb lesz továbblépni. - bíztató mosolyal pillantok rá, de nem nyúlok oda, hogy megszorítsam a kezét. Egyrészt még nem ismerem olyan jól, másrészt esetemben nem feltétlenül működik csak úgy fizikai kontaktusba kerülni akárkivel. - Oh ebben nem sok mindent tehetsz. Tudod nem mindig irányítható és nem működik csettintésre. Mindig benne van az esélye a kudarcnak is. - magyarázom, bár nem akarom elkeseríteni, de ezt mégis csak tisztázni kell. Eddig egyszer sikerült szándékosan látomást előidéznünk, komolyabbat, azt is évekkel ezelőtt, mielőtt még Jonas elment és gyakorlagilag néhány másodpercre meg kellett halnom hozzá. Nem olyasmi ez, amit az ember gyakran megtehet. - Csak megfogom a babát és ez talán elég, és persze a jelenléted. Gondolj rá, koncentrálj arra, milyen volt, idézd fel az arcát. - nyúlok most már a baba után, hogy átvegyem tőle. Előtte azért akaratlanul is nagylevegőt veszek, mint amikor víz alá merül az ember és tudja hogy fel fog majd bukkanni, csak még nem tudja, hogy mikor és milyen állapotban. Sok nem is kell, megrezzenek, ahogyan néhány gyors villanás jön egymás után, ahogyan megfogom a babát. Egy szépen berendezett ház, tűz, sikolyok és kiabálás, majd a futó lábak ütemes koppanása a földön. - Egy erdő... kentaurok. Rengeteg füst, kiabálás... - ejtem ki kissé tagoltan a szavakat, hogy aztán köhögve térjek magamhoz, mint aki önmaga is érezte a folytogató füstöt és még mindig alig kap levegőt. Kell néhány pillanat, amíg sikerül összeszednem magamat, és letenni a babát az asztalra magam előtt. - Úgy éreztem, mintha futna. Volt erdő ott, ahol éltetek? Sok fát láttam és egy kentaur csordát is, aztán elsötétült minden. Talán elájult, beverhette a fejét. Lehet, hogy nem emlékszik. - és talán e miatt nem kereste fel a családját, vagy próbált hazatérni. Persze az emlékeket a trauma is elveheti, nem feltétlenül csak fizikai sérülés okozhatta a bajt.
Olykor egy jó kávé teljesen megmenti az életemet a munka közben, hiszen amikor fáradni kezdek akaratlanul is apám vagy Cosette jut eszembe és nem tudom, hogy hirtelenjében mit is kezdhetnék ezzel. Bűntudat és hiányérzet kavarog bennem folyamatosan. Talán nem kellene meglepődnöm ezen, de mégis fáj. Így hát nem csoda, hogy általában csak a munka hajt jelenleg és az, hogy húgomat megtaláljam minél hamarabb. Mégis az egyik felem rettegett a rossz hírektől, mi lesz, ha valami nem úgy sül el mint szeretnénk? Az élet felett nincs hatalmunk, ahogy a sors felett sem. Természetesen valamilyen szinten befolyásolhatjuk a jövőnket, de mennyire? Sok a talán ebben az egészben mégis Kylie az utolsó reményem erre az egészre. A szívem szinte úgy dobog, hogy majd kiugrik a helyéről. - Tényleg köszönöm. – mondom hálás tekintettel és haloványan el is mosolyodom. Jólesik a kedvessége, néha a sebekre ez a legjobb gyógyír bárki bármit mond. Az a legszomorúbb ebben az egészben, hogy kevés embernél lehet megtalálni és még kevesebben hajlandóak kimutatni. Nem tudom jelenleg milyen világban élhetünk, de néha több jóság elkellene az már egyszer biztos. Nagyot nyelek majd felnéztem a szemeibe érdeklődve. Kicsit megrázom a fejemet. - Nem igazán tudom, hogy mi történhetett. Tudod eddig apám próbálta keresni, de semmi nem volt. Mintha a föld nyelte volna el… igaz nem sok mindent osztottunk meg egymással. – bököm ki talán kicsit kellettlenül. Kinek lenne kényelmes beismerni, hogy az apjával nagyjából megélnek egymás mellett és ennyi az egész? Kérdésénél rá figyelek és láthatóan nagy levegőt kell vennem. Igazából tényleg nem szeretném, ha bolondnak nézne vagy ehhez hasonló így kicsit talán jobban meg is válogatom azt amit mondok. Tudom sokan keresik elkeseredetten a szeretteiket ami valahol érthető is, de nem feltétlenül mutat jól egy ember lelkiállapotán. Mégis… ezt nem tudom elengedni és beletörődni, hogy biztos meghalt vagy megölték. - Lehetséges, hogy furcsán hangzik, de valami belül… nem hagyja, hogy azt gondoljam ő meghalt. Mintha érezném, hogy él. Természetesen reménykedem is benne, de valljuk be a holttestet így vagy úgy megtalálták volna. Akár varázsnyomokat az Aurorokat nem ejtették a fejükre. Egyszerűen érzem, hogy valahol jól van… csak azt nem tudom miért nem kereste a családját. – mondom kicsit szomorúbb hangon, de tartom magamat, hogy ne sírjak úgy mint egy gyermek aki hirtelen nem találja a játékát vagy az édesanyját. Valahol azt remélem, hogy a húgommal újra egy családdá válhatnánk. Talán apa sem lenne olyan elveszett és nem lebegne kettőnk között a múlt árnya? Magam sem tudom, de már évek óta próbálok azért vezekelni mert én itt vagyok… ők meg sehol. Rémálmok gyötörnek arról az éjszakáról a mai napig, amit egyáltalán nem mondtam még el eddig senkinek sem. Nem is nagyon tudnám kinek az-az igazság ami elég szomorú. - Ami azt illeti, de van. Volt egy amolyan közös babánk. Leginkább Cosette játszott vele és nem is egyszer vele aludt, de volt amikor nálam hagyta, hogy vigyázzon rám. Tudom bután hangzik, de magamnál hordom mintha valami kabala lenne. – rázom meg a fejemet mint aki saját magát nem hiszi el, hogy ilyesmit csinál. Így kinyitom a táskámat és nemsokára előveszek egy rongybabát. Mindig vigyáztam rá így nincs semmi hibája sem, hiszen mégis csak tőle kaptam. Annyi eszem volt legalább, hogy a tűzből kimentsem mikor apu menekített. Ezt ölelgettem még akkor is amikor anya a húgomat szólongatta és engem. Szinte érzem újra, ahogy elönt a pánik és talán ez meglátszik az arcomon is. Lassan elfehéredem, ahogy nézem a játékot és enyhén remeg a kezem. Hirtelen riadok fel, talán Kylie szól hozzám vagy csak valami belső indíttatásból, de rá rebben tekintetem a nőre. Kissé kínosan elmosolyodom és halkan megköszörülöm a torkomat és a felgyülemlett könnyeimet kitörlöm a szemeimből. - Ne haragudj, néha elkap annak az éjszakának az emléke és… öhm… azt hiszem pánikroham féleség tör rám. – mondom halkan majd leteszem az asztalra a babát. Reméltem talán ez tud segíteni valamit, hogy van e még róla valami Cosette-ből fogalmam sincs. Kylie érintésétől sem féltem, hiszen mit titkolhatnék? Az apámmal való kapcsolatomat? A munkámat? Azt, hogy magányosnak érzem magamat? Esetleg azt a szörnyű estét? Egyiket sem fogom titkolni főleg akkor, ha Cosette megtalálása a tét. A múltunk megtörtént, velünk jár és kár miatta szégyenkezni. Még, ha én megbánással a szívemben élek továbbra is amiatt, hogy akkor nem mentem ki hozzájuk. Akkor talán tényleg együtt mehettünk volna ki ebből a tűzből és mindenki boldogan együtt lehetne. Normális élettel. - Tudom lehet ostoba kérdés, de akkor pontosan mit is kell tennünk? Nem tudom én majd mennyire lehetek egy támpont. Lehet majd leginkább az érzéseim is előtérbe kerülhetnek az esettel kapcsolatban. – vallom be neki én magam, hogy esetleg ne érje meglepetésként a dolog. Jobb ez így mintha csak egy megtört embert pillantana meg, ami nem feltétlenül meglepő. Egy halovány kedves mosollyal nézek rá és szemeibe nézek. Nem tudom miként fogom ezt a segítséget meghálálni neki. Kevés ilyen embert ismerhettem meg eddigi életem során, de mindegyiket meg kell becsülni az én meglátásom szerint. Ha jót adsz, akkor biztosan fogsz visszakapni valahogyan, valamikor visszakapni ebből a kedvességből. < font>
- Ezt teljesen megértem. - mosolyodom el, bár nekem azért könnyebb a dolgom, hiszen a Minisztériumban mindig könnyen hozzájutok a kávéhoz, nem kell magammal vinnem és azért még olyan sokszor kezdőként nem visznek ki helyszínekre, habár volt már rá példa. Na olyankor azért elkél a kávé, de általában van időm inni előtte és helyszínelőként nekem már azért nem kell olyan sok időt ott töltenem, csak amíg felmérjük a terepet és begyűjtjük azt, ami fontos lehet. Persze volt már rá példa, hogy e miatt elhúzódott a munka, főleg ha majdnem a munkaidő végén hívnak ki valahová, de Cedric szerencsére elég jól kezeli az ilyen váratlan helyzeteket és eddig még sosem tette szóvá, ha e miatt később értem haza. - Akkor meglátjuk, mit tehetünk. - bíztatóan igyekszem mosolyogni, de azért nem könnyű, mert nem akarok hamis reményt sem kelteni benne és hát ki tudja, hogy jutunk-e valamire. Az is lehet, hogy üres kézzel lesz kénytelen távozni majd, pedig azt igazán nem szeretném, de ez nem rajtam múlik. A képességem nem teljesen irányítható és főleg nem mindig működik parancsra. Hiába érzek meg olyasmit is, mint mások, még az sem mindig egyértelmű, hogy értelmezni tudjam a jeleket sajnos. - És eddig senki se akadt a nyomára? Ez tényleg elég furcsa. - hiszen egy kis boszorkány mágiáját érzékelhetik az erdőben is és ha ő úgy nőtt fel, hogy a varázsképességei kezeletlenek voltak, annak kitudja milyen hatása lehet rá nézve. - Miért gondolod, hogy életben van? Megérzés féle, vagy... csak remény? - kérdezem óvatosan, netán van még valami apróság, amit nem mondott el? Akármilyen butaság is velem mindent meg kell osztania, hogy tisztán lássak és hogy legyen esély rá, hogy jutunk is valamire. Persze, ha valaki eltűnt, még nem jelenti, hogy meghalt, de ott veszhetett a házban is, amit mondott, a tűzben. Bár, ha a szellemét nem érzékelte egy halottlátó sem... Lehet, hogy már elindultak ezen a vonalon, de akkor mégis hol lehet az a lány, ha nem találta meg senki. Valamilyen varázslat rejtheti, vagy valami más magyarázat van rá? - Van valamid, ami esetleg az övé volt? Valami, amit nem emésztett el a tűz és kapcsolódott hozzá. Az sokat segítene, lehet egy tárgy, vagy bármi más, bár a legjobb a fizikai kapcsolat lenne, de gondolom nem tartasz magadnál hajszálakkal teli hajkefét. A testvéri kapcsolatotok is segíthet, de... ennyi idő elteltével ez nehezebb út lehet. - hiszen látó vagyok. Ha az eltűnt személyek megkeresése egy csenttintésre menne, akkor sokkal kevesebb ember lenne eltűnt személy, hiszen bárkit meglehetne találni, de sajnos ez nem egyszerű feladat. Egy személyes tárgy mindig fontos kapocs lehet, akár már arra is adhat választ, hogy tényleg életben van-e, ha az nem is derül ki egyből, hogy hol van. Egyelőre még mindig nem azzal kezdem, hogy Kathleen kezét fogom meg, mert a látnokság nem irányítható és azzal akármit láthatok, nem feltétlenül a húgához vezet majd elsőként. Nem ismerem ezt a nőt, nem tudom, hogy van-e bármi, amit rejteget és nem akarja, hogy akárki megtudja, bár ha idejött, akkor bizonyára tisztában van vele, hogyan működik a képességem.
- Sokszor termoszban hordom magammal a kávét így melegen is tartom na meg nem kell visszaszaladgálnom sehova sem érte. A munkába olykor annyira belemélyedek szinte lehetetlen kiráncigálni. – fecsegem neki. Próbálom most kivételesen feloldani azokat a dolgokat amik folyamatosan arra sarkallanak ne nyíljak meg senki számára, de most ez nem lesz igazából opció. Pont azért jöttem ide, hogy eléggé belemásszunk az életem dolgaiba. Meg kell találnom a húgomat jelenleg ez az egyik nagyon fontos napirendipont nálam. A munka olykor már nem is segít, hogy erre ne gondoljak. Mikor lesz vajon vége ennek az egész rémálomnak? Kedves mosoly terül szét az ajkaimon, ahogy mondja szereti a környéket. Tényleg igazán csodálatos, csendes. Én magam is szívesen megtelepednék majd egy ilyen helyen. Ámbár ahhoz talán valami partnert is találnom kéne, de ez nem olyan egyszerű mint az ember hiszi. Igaz induljak én ki magamból, teljes csődtömegnek mondanám magamat párkapcsolatok terén, nem bírok rendesen megnyílni senkinek és félek a kötődéstől is. Mi van, ha elveszítem azt akit szeretek? Nehéz kérdések ezek, súlyos vonzatokkal amit majd egyszer mindenképpen át kell rágnom. Nincsen olyan, hogy esetleg vagy talán. Önkényesen vágtam ebbe bele és, ha megakarom találni Cosette-t magamon is kell formálnom. Legalábbis azt hiszem, igaz könnyebb ezt mondani mint megtenni. - Ha már egy kicsi reménymorzsa adódik én már annak is örülni fogok. Tökéletes lesz cukorral! Azt hiszem ehhez kelleni fog ez a kis löket. – mosolygok rá ártatlanul. Így lassan elkészítem magamnak a kávét. Némi cukor és tej beletételével elkezdem kevergetni. Nem is tudom mikor szoktam ennyire rá, hogy cukrozzam a kávét. Azt hiszem mikor egyre jobban elveszettebbnek éreztem magamat ebben a fekete semmiben amibe beleragadtam. Apa meg amúgy is valószínűleg örült, ha iskolába voltam. Addig sem kerülgettük egymást. Ahogy az egyetemnek vége lett én pedig őrült módjára kezdtem dolgozni. Kényelmesebb volt az elkerülés mint a szembenézés a problémákkal. Olyan érzésem van, ha elkezdem én ezt bolygatni akkor csak szítok egy olyan tüzet amit nem feltétlenül ajánlatos. Miután beleittam a kávémba elmosolyodom és a szemeibe néztem. - Köszönöm, isteni a kávé. Nos, tudom közhelyes, de elég nehéz nekem erről beszélni. Igazából az elveszett húgomat keresem. Nem tudunk konkrétan semmit róla, gyermekként valaki varázstűzzel felgyújtotta a házunkat. Édesanyám Cosette-t mentette míg apánk engem. A ház összedőlt, anyámat megölték, Cosette eltűnt minden nyom nélkül, apám megsérült maradandóan, de túl élte. Én pedig vicc, de karcolás nélkül túléltem. Azóta apámmal nem a legjobb a kapcsolatunk, próbálta keresni a húgomat, de most én saját szakállamra újra belekezdek ebbe. Nem hiszem, hogy meghalt volna. Fogalmam sincs merre lehet vagy mit csinálhat, de hibásnak érzem magamat mert elszakadtunk. – leteszem a csészémet és próbálok nem kiborulni teljesen ettől az egésztől. Végül tekintetemet újra Kylie-re emelem megemberelve magamat és némi mosoly kúszik ajkaimra, igaz haloványan. Szemeimben leginkább a félelem és a szomorúság kapott helyet, de ez már szinte mindennapossá vált az eset óta. - Lehet botorság ennyire kapaszkodni valamibe, de valami azt súgja él. Nem tudom ez mennyire segít abban, hogy tudj segíteni. Nem tudom pontosan apám miként próbálta keresni őt, a legtöbb időt én az iskolában töltöttem. Téged is egy barátomon keresztül sikerült megtalálnom. – vallom be töredelmesen a dolgot úgy nézek a szemeibe. Hiszen semmi értelme nem lenne hazudozni amúgy sem vagyok annak a híve. Csak reményeim voltak aziránt, hogy ezen az egészen lehet némiképp segíteni. Na nem mintha nem félnék a választól, lehet benne van a pakliban, hogy hiába reménykedem Cosette már nem él. - Mit gondolsz, lehet valamit tenni az ügyben? – némiképp félénken kérdezem meg ami talán egy felnőtt nőhöz képest fura lehet. Végülis én kérek szívességet és nem fordítva. Próbálom továbbra is tartani magamat mint egy bástya, de olykor a tartópillérek meginoghatnak. Olykor nagyon magányosnak érzem magamat, ilyen helyzetekben a legfőképpen. Igazából úgy érzem már az ördöggel is képes lennék lepaktálni csak a húgom meglegyen. < font>
Akkor, hát itt ideje a hugi kereső akciónak. 
// 