2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Charles Angelthorne Születési hely és dátum: Lawrence, Kansas, 1975. június 3. Csoport: Varázshasználó Patrónus: Bagoly Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Vámpírvadász Képesség: Tündér Mágikus adottság: Vízmágus Familiáris: - Kiemelkedő tudás: Sötét varázslatok kivédése - Kiemelkedő, Legendás lények ismerete - kiemelkedő Kihez tartozol: Lorelai McGregor
Jellem: A kansasi farmon nőttem fel. Tűnhetek úgy, hogy a túl egyszerű élethez szoktam, ami igaz is, apám szerette, ha mi magunk is megtanuljuk az állatok ellátását. Ám a családi hírnévnek, múltnak köszönhetően az úri etikett betartását is meg kellett tanulnunk. A bátyáimmal együtt a konzervatív, dolgos, de udvarias modorhoz szoktunk. A becsület a mindenem, sosem sértenék meg senkit, és az alattomos csapdák is távol állnak tőlem, kivéve ha sötét teremtményekről van szó, ott adott, hogy valahogy lépre kell csalni. A nőkkel szemben visszafogott, távolságtartó vagyok, köszönhetően a naivitásomnak, ami fiatalkoromtól elkísért. Tanultam belőle, de ez nyomot hagyott rajtam. Szeretek tervezni, előregondolni, mást sem tudok, amikor éppen bénultságra vagyok kárhoztatva. Lendületes, karizmatikus alkatnak gondolnak, s mint egyedüli örökös, nem is engedhetem meg magamnak, hogy elengedjem a gyeplőt. Hinnem kell a gyógyulásban is.
Kinézet, megjelenés: Magas, délceg alak vagyok, a felmenőim között minimum valami tündér herceg lehetett, hogy ennyire kimagasodok a tömegből. A bőröm sötétebb, az amerikai keveredésnek köszönhetően, mégsem éjsötét, amolyan kellemesen világoscsokis. A hajam göndör, ám katonás rövidségben hagyom meg, ehhez szokásom valami pár napos, jól ápolt arcszőrzetet párosítani, hogy ne legyen csupasz az arcom. Amikor éppen lebénulok, akkor is a környezetemre parancsolok, hogy végezzék helyettem a nyiratkozást, még pocsék állapotomban sem szokásom elhanyagolni magamat, bármikor jöhet valami magasabb rangú vendég, vagy visszatérhet az erőm, és akkor nem a tisztálkodással leszek elfoglalva. Ám amikor éppen olyan ciklust élek meg, hogy mozoghatok, komoly testedzéseket végzek, hogy szinten tartsam, akár még erősebbre is gyúrjam a testem, hogy legyenek tartalékaim. Hatféle küzdősportban vagyok fekete öves, mert nem hiszek egyetlen teknikában, ezen felül jól kezelem a mágikus pisztolyokat, kardokat. A varázslatok sem állnak távol tőlem. A külsőm alapján még akkor is maximálisan elegáns vagyok, ha vámpírvadászat miatt az avarban kell kúszni. Tekintetem nyílt, megnyerő, ám a stílusom alapján vagy félnek tőlem, vagy tisztelnek.
Előtörténet: Ahogy itt ücsörgök a karosszékben, visszagondolva mindenre, ami mögöttem áll, úgy festhet, mintha valami öregember lennék. A koromat tekintve mondhatnám, hogy még előttem az élet, de ez sem lenne igaz. Fiatal testben, öreg, elgyötört lélek volnék? Inkább csak az elmúlt másfél-két év kínszenvedéseiben roppantam össze, s most lett elegem. A kísérletezésből, a tétlenségből. De lássuk csak, hogy is kezdődött.
Lawrence-ben Kansasban nőttem fel, életem első tizenhét éve mondhatni érdektelen. Az ottani mágusképzőben tanultam, a szüleim nemzedékek óta vámpírvadászok, családon belül tanuljuk a szakmát. Nem az aranyvér, inkább a becsület bajnokai, hiszen több generációban is kiütközött már, hogy nemes tündérek leszármazottai lehetünk, s fény szolgájaként kötelességünk a sötét ellen harcolni. Három bátyám volt, mindhárom áldozatul esett a vámpírok, féktelen bestiák harapásainak. A legutolsót temettük, amikor hallottuk, hogy a szomszéd farmról eltűnt egy lány, nagyjából velem egykorú lehetett, még fel is merült, hogy netán segíthetünk megkeresni, de végül ebből nem lett semmi, én magam is gyermek voltam, nem folytam bele. Állítólag volt egy huga is, de mivel a farmerek nem arról híresek, hogy jóban vannak a szomszédaikkal, mi sem mászkáltunk át.
Az első szerelem tizenhat évesen talált rám. A varázslóiskola, ahova jártam, arról volt híres, hogy a valós tapasztalatokra készíti fel az embert, főleg gyakorlati képzésekkel, ide jártam a bátyáim is. Ketten közülük egy különös, de szép lány, bizonyos Jesabelle csáberejének estek áldozatul, csak a középső nem, Jeremaiah talán nem is vonzódott a lányokhoz. Jesabelle előbb a legidősebb, majd a legfiatalabb bátyám jegyese lett, és csak miután mindhárom testvérem meghalt, én magam is elkezdtem érdeklődni a családunkat gyakran látogató lány iránt. Talán jobban kellett volna figyelnem, de oly vigasztaló, oly bájos volt, hogy bizony a szinte anyagi gondkoskodása megbabonázott. Láttam ez időben egy fiatal kis szőke lányt, aki éppen a szomszéd farmról költözködött, fél füllel halottam, hogy Angliába költözik. Egész kis bájos volt, szomorúság ült a tekintetében, én pedig oly szerelmes voltam, hogy végül nem gondoltam bele, hogy mi lehet a bánata. Ráadásul oly fiatal volt, egy sármos kissrác kísérgette, úgyhogy csak azon töprengtem, ha ő volt a szomszédom, vajon miért nem ismertük meg egymást.
A szüleim egy idő után elkezdtek eltiltani a lánytól, amit nem értettem. Ha két idősebb hátyámmal is romantikus kapcsolatba kerülhetett, akkor velem miért nem? Jó, kicsit morbid, hogy Jess szinte végigment az egész családon, de hát istenem, ilyen a szerelem! Még azt is meg merték lépni, hogy a Roxfortba küldtek, mondván ott egyetemre is járhatok, kiteljesedhetek! Pedig már ott tartottam, hogy elég idős vagyok hozzá, hogy akár feleségül is kérjem a csodaszép, és páratlan lányt, ám a szüleim a fejembe verték, hogy én vagyok az utolsó örökös, és öregbítenem kell a család hírnevét. Örökösök kellenek, ez egyértelmű, de valahogy nem tudták Jessabelle-t elképzelni a családban, bárhogy is faggatóztam. Annyit azért elértem, hogy titokban megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, akkor mindenképpen találkozunk, ha olykor visszajövök, és talán ő is meglátogathat engem.
Egyre jobban kiütközött rajtam a tündér vonás, ami nyilvánvaló volt, hogy valamelyik idősebb generációban már megfordult, de a bátyáimnál ez nem lett nyilvánvaló. Esetemben viszont igen, egyre jobban értettem a fénymágiákhoz, a sötét teremtmények rettegni kezdték a nevemet. A Roxfort utolsó éveihez készülődtem, immár arra, hogy majd én magam is levadászom azokat, akik másokat bántanak, bennük látják a vacsorát. A családom generációk óta foglalkozik mindezzel, én pedig egyedüli örökösként viszem majd a hírnevünket. Ekkor érkezett meg Jessabelle, hevesen érdeklődve az új képességeim iránt. Lelkesen meséltem róla, hogy generációk óta bennem ütközött ki ismét. Azt hittem, hogy mindez lenyűgözi, ám nem vettem észre, amit talán már lassan tíz éve látnom kellett volna, készül valamire a családunk ellen. Ezért is csábította el a bátyáimat, majd engem. Szó sem volt szerelemről. Egy vérszomjas vámpír, aki bosszút esküdött, mert vagy háromszáz évvel ezelőtt valamelyik tündér felmenőm borzalmas vámpírvadászatot tudott le, kiírtva Jesabelle őseit. Ez tipikusan amolyan az apák bűneiért a fiúk felelnek majd. Ráadásul mindez nem is a mi világunkban történt, az ősöm egy másik párhuzamos világban járt, talán onnan ez a tündér vonal, s Jesabelle bár született, már a szüleivel együtt átjött ide, hogy bosszút álljon. Olyan csáberővel rendelkezett, amit ebben a világban még a vélák sem feltétlenül tudnak birtokolni. Vámpír is, véla, és még ki tudja, hogy mihez ért. Tudta, hogy a vas árt nekünk a legjobban, így mágiával már korábban átalakította a fogait, hogy amikor belém mélyesztette őket, egy életre megnyomorítson. Vasfogai voltak! Mert megölni nem tudott, a szüleim már régóta sejtették, hogy ki lehet ő, sajnos én voltam a csali, hiszen ők is későn jöttek rá. El tudták űzni, Jesabelle elmenekült, ám végérvényesen nyomot hagyott rajtam a harapása. Lehet, hogy jobb lett volna, ha inkább a vonat környékén látott szőke kislány után megyek annak idején.
Azóta két pólusú az életem. A medimágusok kiderítették, hogy nem válltam vámpírrá, ez jó hír. Viszont a vasnak köszönhetően olyan betegség terjed bennem, amely szép lassan falja fel a testemet, amíg valahogy ki nem találom, hogyan ürítsem ki a testemből a vasat, ha ez lehetséges egyáltalán. Egy idő után fel is adtam, hogy a szüleim neves medimágusokat hívjanak hozzám, inkább végzem a munkámat, amikor tudom, közben edzek, hogy a fizikumomat legalább szinten tudjam tartani, hátha el tudom odázni a teljes hanyatlást. Időnként furcsa rohamok törnek rám, amelyek vagy epilepsziaszerű görcsös rángatózást okoznak, épp csak a szám nem habzik. Vagy a teljes bénulás, nyaktól lefelé, akár napokra. Mindkét esetben teljesen kiszolgáltatott vagyok. Most is itt ücsörgök a karosszékemben az ablakhoz tolva, mert a szüleim valami testőrt hívtak mellém, hátha Jessabelle visszatérne, az életemre akarna törni. Mondanom sem kell, a nőkbe vetetett hitem végérvényesen szétesett, hogyan is bízhatnék bárkiben?
