2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Valóban nem láttam bele annak idején a kapcsolatukba Angelával, a húgom pedig sose beszélt valami sokat az okokról, miután Grayson elhagyta őt. Én csak annyit szűrhettem le az egészből, hogy Daniel magára maradt az érzelmileg ingatag lábakon álló anyjával, én pedig szinte rögtön a segítségükre siettem. Egy idő után az unokaöcsém hozzám költözött, hiszen Angela zűrös szerelmi élete - véleményem szerint - nem pont neki való volt. Az a rengeteg költözködés pedig szintén nem tett jót annak idején számára. Nem gondolom rossznak azt, ha az ember világot lát, de mindennek megvan a maga módja és ideje. Különösen egy Danyhez hasonló korú kisgyerek életében. Számukra még kell egy hely, amelyet otthonnak nevezhetnek és ahova hazatérhetnek. Annyira elveszettnek tűnt, amikor Angela ide-oda cibálta Európán belül! Szegénykém még azt is képtelen volt megmondani, hogy melyik országban is volt utoljára tulajdonképpen. Azt hiszem, az volt az utolsó csepp a pohárban részemről. Megmondtam Angelának, hogy ő oda megy, ahova szeretne, de Danielt hagyja Rómában. Ő pedig belement. Nyilván érezte, hogy amit tesz, az nem helyes. Szóval, véleményem szerint még mindig Gray volt Daniel legjobb apafigurája az életében. Sajnálom, hogy végül így alakult a kapcsolatuk a húgommal és a fiával. - Igen, erre számítok én is - biccentek egyet, hiszen az unokaöcsém valóban szinte mindent megbeszél velem, ami az élete fontosabb állomásait illeti. Nem állítom, hogy messzemenőkig ismerek minden egyes részletet vele kapcsolatban, de amit szükségesnek tart, azt megosztja velem. Abban viszont teljes mértékben biztos vagyok, hogy a nevelőapjával kapcsolatban hozzám fog fordulni. Én pedig majd igyekszem pártatlan maradni, de - lássuk be - ez néha igazán nagy falat tud lenni. - Ismerted Angelát, tudtad milyen - mutatok rá a tényekre. Természetesen, egy ehhez hasonló téma sohasem hétköznapi, így megértem, ha esetleg bízott a húgom titoktartási képességeiben. Nos, hiba volt. Én és Angela általában a mindent is megbeszéljük egymással. - Fordulnia kellett valakihez, hogy feldolgozhassa ezt az egészet - vonom meg a vállam. - Egyedül nem bírta volna ki egy napig sem egy ekkora titokkal a vállán. És még tetszett is neki - mosolyodom el. - Eleinte ki volt akadva, de láttam a szemén, hogy örül is közben a dolognak. Mindig is hitt az ilyesmiben. Kamaszkorában sok könyvet kiolvasott a témában. Na persze, ha a bátyja oda járt, ahova, akkor minek is kételkedett volna a természetfelettiben? De még a történtek és az emlékvesztés után is mutatott némi érdeklődést a téma iránt. Mélyen megmaradt ez benne. Gray titka pedig ismét felszínre hozott valamit nála. Danyre pedig annyira büszke volt, amikor megkapta azt a bizonyos levelet a Roxfortból! Szinte ragyogott örömében, habár némi fájdalom mégis együtt járt ezzel. Elvégre Grayson életében is meghatározó szerepe volt ennek az iskolának és emiatt Angela is folyamatosan a férfira gondolt. Pedig akkoriban már majdnem túllépett rajta. - Nem egy gyakori név felétek, de igen, előfordulhat - bólintok egyet a szavai hallatán, miközben a gyomrom öklömnyire szorul. Fenébe! Igyekszem úrrá lenni az arcvonásaimon, ami hellyel-közzel sikerül is, szóval nagyon remélem, hogy nem fogott gyanút egy pillanatra sem a válaszom és a hangnemem alapján. - Nyilván nem olyan lényeges, de ahogy gondolod - vonom meg a vállam, mintha egyáltalán nem érintene meg a téma. Ha lebeszélni próbálnám, abban az esetben bizonyára azonnal gyanút fogna, de így van némi esély arra, hogy elfelejtse a dolgot. - A menyasszonyom sírját jöttem meglátogatni - felelem, miközben magam elé húzom az italomat. - Itt temettük el. Imádta ezt a helyet. Gray nem ismerhette őt, hiszen még pár évvel az ő felbukkanása előtt történt a dolog, de Angela mesélhetett már számára róla. Mély nyomot hagyott ez is bennem annak idején. - De most mennem is kell - állok fel eddigi helyemről, majd kifizetem az italom árát. - További kellemes napot - veszem magamhoz a kabátom. - Szervusz! - fogom is távozóra a dolgot, majd kisietek a helyről. Az a téma, amit felvetett az imént... Remélem, tényleg elfelejti.
Elgondolkodom azon, amit Luca mond. A megbocsatas olyan kegy, amire igazabol nem szamitok, de Danielnek akkor is joga van ahhoz, hogy tudja az igazat. Nem all szandekomban osszeugrasztani az anyjaval, am teny es valo, hogyha a kulcson kivul a merengot is hasznalja, akkor olyasmiket is meglathat majd, melyek egyebkent rejtve voltak elole. Arra ugyanis mindig nagyon odafigyeltem, hogy ne elotte veszekedjunk. Igaz altalaban ugy tunt, hogy nemtorodom modon kivonom magam a forgalombol es fakepnel hagyom Angelat egy megkezdett beszelgetes kellos kozepen, de valojaban azon a ponton, amikor azt ereztem, hogy innentol kezdve sok mindent mondanank egymasnak csak szepet nem akkor a beke latszolagos megtartasa erdekeben leptem ki a helyzetbol. -Majd kiderul, hogy mikepp reagal. Gondolom be fog avatni teged is. - jegyzem meg szukszavuan. Sejtem, hogy Luca volt az, aki helyettem is apja volt s ezert halaval tartozom neki. Akkor is, ha nem fogom ezt most kimondani. Kerdezek mas temaba fogva, mert ami erdekel az erdekel. A valaszat hallva karcos felmosolyra huzom ajkaim. -Sejthettem volna, hogy a titok szo ebben a temaban se jelentett sok mindent Romaban. - szurok oda finoman. Nem vagyok felhaborodva, utolag mar ugyis olyan mindegy, de azert kicsit szajhuzos a tudat, hogy nem en mondhattam el mindazt, ami tulajdonkeppen az en dolgom lett volna. -Amugy vicces. Annak idejen amikor masodeves voltam mintha hallottam volna a vegzosok nevei kozt egy Maronit. Egyszer meseltem is Angelanak, mikor megismerkedtunk. Jot mosolyogtunk az egyezesen. Kerdezte is, hogy nem tudom-e az illeto keresztnevet. Lehet, hogy utana kene nezzek. Valahol biztos vannak regi evkonyveink. - dobom be csak ugy minden gyanakvas nelkul a sztorit. Fel sem merul bennem, hogy Luca olyan titkot rejtegetne, amit. De ha mar temanal voltunk, s eszenbe jutott hat elmeseltem neki. -Nyilvan nem lehetett egyszeru neki se feldolgozni. Hat meg nektek. Angiet legalabb segitette az emesztesben, hogy szeretett. - zarom le az eszmefuttatast ennyivel. -Nem vagyok biztos abban, hogy tenyleg ezt szerette volna, de ha mar felmerult benne, akkor ugy veltem, hogy ezzel teszek jot. Lehet utolag hatagudni erte, de tovabbra is tartom magam ahhoz, hogy mindenkinek igy volt a legjobb kozuluk. Azt nem mondom, hogy kozulunk, mert nekem nem volt jo. De megbekeltem a sajat dontesemmel es hiszem, hogy igy kellett lennie. -Mit keresel Mantovaban? - dobok be egy kerdest annak remenyeben, hogy a csontvazak eloasasat abbahagyhatjuk mar.
Igen, ennél jobban ismerem Angelát, de - igazság szerint - mindig is bíztam abban, hogy néha igenis képes felülkerekedni az érzelmein Dany érdekeit figyelembe véve. Mindenesetre, egy véleményen vagyok a férfival. Angela soha az életben nem egyezett volna bele abba, hogy tarthassa a kapcsolatot a nevelt fiával. Elvégre, néha még azt is képes zokon venni részemről, ha teljes mértékben szembemegyek az ő nevelési elveivel és van képem egészen mást mondani a fiának, mint amit ő javasolt számára. Képes órákig tartó vitát kirobbantani abból, ha rábólintok olyasmire, amire ő nem. - Danyvel nem lesz gond - mutatok rá a nyilvánvaló tényekre Gray szavai hallatán. - A kérdés csupán annyi, hogy tetszeni fog-e számára az, amit ott talál és képes lesz-e megbocsátani számodra a történtek fényében - folytatom. Vele ellentétben én nem nyúltam az italomhoz már egy ideje, hiszen szeretném teljes mértékben tiszta fejjel meghallgatni az indokait. És - amennyire csak lehetséges - előítéletektől mentesen. Félre kell hát tennem minden ellenszenvemet, minden haragomat, mindent, ami az elmúlt évek folyamán felgyülemlett bennem. Tiszta lappal kell kezdenem, hiszen a magyarázat talán ezt követeli meg részemről. Elvégre, én magam nem lettem volna képes ilyesmit megtenni a családommal. Mégis, egyelőre hanyagolom a személyes nézeteimet a történtekkel kapcsolatban. Figyelmen kívül hagyom a maga elé mormogott mondatot, majd - pár másodperccel később csupán - már valami egészen más köt le teljes mértékben. A kérdése enyhén szólva is meglep, miközben magamban csak áldani tudom az eszemet azért, mert itt és most nem ittam éppen. A végén még egy egész korty sör landolt volna valahol előttem, amit aztán tényleg képtelenség lett volna kimagyarázni részemről. - Lazán? - nevetek fel, noha az örömöm nem teljes mértékben őszinte. - Igen, talán részedről annak tűnhetett a dolog, de Angela és én már nem sokkal a mondandód előtt beszéltünk erről. Sose voltam jó színész - sóhajtok fel, mintha tényleg megviselne a dolog. - Volt időm feldolgozni az információt, még mielőtt elém álltál volna vele. Oké, ez a része valóban igaz. A húgom még azelőtt közölte velem a férfi titkát, hogy maga Paisley állt volna elém vele. De azt ő is észrevette, hogy ez engem nem annyira akasztott ki, mint őt. Még azt is a képembe vágta, hogy egy idióta vagyok, amiért képes vagyok ennyire lazán kezelni egy ilyen súlyú titkot. Ő teljesen kiakadt, de végtére is sikerült megbékélni a történtekkel, majd együtt élni a tudattal. Ez részéről igencsak nagy szó. - Szóval ő szerette volna - dörmögöm magam elé, miközben némán figyelem pár másodpercig a sörömben úszkáló buborékokat. - Ezt sose mesélte el. Elmondott mindent, tényleg mindent, de ezt az egyet kihagyta - állapítom meg. - Sohase említette, hogy ennyire elmérgesedett volna a helyzet kettőtök között. Sajnálom - teszem azért még hozzá őszintén, ettől függetlenül azonban tényleg haragszom még rá. Dany miatt. Elvégre, ez nem az ő kívánsága volt. Ő szerette ezt a figurát. - Angela mindig is nagyon érzelmes volt, a lánya halála pedig komolyan eltört benne valamit - szólalok meg végül. - Évekig túlóvta Danielt mindentől, még a széltől is. És most nem túlzok, egy cseppet sem. Ha tehetné, még most is búra alatt tartaná a kölyköt. Igen, ez az én húgom. A nő, aki elvesztette a lányát és nem áll szándékában a fiát is eltemetni. Se most, se máskor. Képtelen lenne egy újabb, tragikus eseményt feldolgozni. - Valamilyen szinten értem az indokaidat - biccentek végül. - Daniel pedig nagy eséllyel mesélt már róla, de időközben kiderült, hogy nekem is van egy lányom, akinek tíz évig nem lehettem jelen az életében - hozom fel a témát. - Talán ezért is érint ilyen érzékenyen Dany ügye.
Felhorkanok, amikor meghallom a kompromisszum szót. teátrálisan meg is forgatom a szemeimet, jelezve ezzel, hogy pontosan mit is gondolok az egész felvetésről. Szerintem szavakkal nem is kell elmondanom, hogy mekkora képtelenségnek érzem egy lapon említeni Angelát és a kompromisszumkészséget. Ezen témában pedig pláne. - Bizonyára megengedte volna, amint esetleg a pokol kénköves bugyraiból rózsaszín, szivárványt hányó unikornisok pattognak elő patás ördögök helyett. Ugyan már Luca, ne röhögtess! Ennél nyilván jobban ismered a testvéredet. - kortyolok bele a sörömbe, lenyelve annak kesernyés ízével a múltidézés által torkomba gyülemlő keserű pirulát is. - Naugye. Örülök, hogy rádöbbentél magad is, s nem kellett újabb szemléletes hasonlatokkal élnem. - utalok vissza az előbbi színes-szagos képre, mellyel jellemezni próbáltam a lehetetlent. - Folyamatban van. Ha elég ügyes, akkor megtalálhatja. - célzok rá, hogy Dany és a levelek nincsenek már olyan messze egymástól. Valójában a kulccsal, melyet nekiadtam bebocsátást engedtem számára egy olyan szegmensébe az életemnek, vagyis az életem "mementójának", mely vagy nagyon üdítő hatással lesz a kapcsolatunkra, vagy nagyon felpaprikázza az amúgy is gyakran viharos kedélyeket. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy Dany mikor jut el addig, hogy használja is a kulcsot. (Ha tudnám, hogy épp milyen közel áll hozzá, valószínűleg a torkomba ugrana a szívem, de az áldásos tudatlanság köde borít el ebben a témában jelenleg, s jobb ez így.) - Bár nem vagyok abban biztos, hogy jó ötlet-e. - fojtom bizonytalanságomat egy újabb kortyba, s közben átkozom magam, amiért ezt kimondtam hangosan is, s éppen Luca előtt. - Kihívásnak is lehet nevezni. - vonom meg vállamat. - Mondd, ennyi év távlatából még mindig érdekel, tehát megkérdezem: hogyhogy ennyire lazán vetted, amikor kiderült, hogy mi is vagyok? A muglik - azok akik már kinőttek a gyerekkorból - általában nem tartják ennyire magától értetődőnek, hogy vannak varázslók és boszorkányok, s annak idején tartottam attól, amikor Angela kitalálta, hogy avassuk be a bátyját. Luca temperamentumos természetétől szinte vártam egy adag vaffanculot vagy más egyéb namegajóanyáddalszórakozzpaisley-féle megjegyzést, de olyan simán ment le az infó, mintha az időjárásról csevegtünk volna. Akkor azt hittem csak tiszteli a húgát és nem akarja lehülyézni a választottját, de így utólag azért vannak kétségeim. Éppen ezért is kérdezem. - Akkoriban gyűlölt engem s ezt válogatott módokon a fejemhez vágta. Gyűlölt, mert Vittoriát látta bennem, mert én éltem és ő nem. Hetekig aludtam a kanapén, mert nem engedett be a hálószobába, ha beléptem egy helyiségbe, ahol volt akkor felállt és kiment. De tűrtem. Vártam, hogy elmúljon és ott legyek neki. Átjártak hozzá a barátnői, velük próbálta feldolgozni a gyászt és jó volt ez így. Tiszteletben tartottam. És azon a ponton, amikor Marianak azt mondta, hogy nem tudja hogy mondja el nekem, hogy azt szeretné, hogy elmenjek.. eldöntöttem, hogy leveszem ezt a terhet a válláról. Szenvedett eleget. Nem akartam, hogy még a házzasságunk végéről is úgy érezze, hogy az ő döntése volt.. Nagy levegőt veszek, de végül nem folytatom. A sörbe feledkezem, mert rájövök, hogy nem akarok többet beszélni erről. Pedig kelleni fog, én ajánlottam fel. De még mindig nehéz, hiába békéltem meg a döntéssel, amit hoztam annak idején.
Némán hallgatok, ezzel is elismerve Paisley igazát. Igen, könnyebb másokat hibáztatni. És nem, a világ valóban nem csak fekete és fehér. Árnyalatok tucatjai suhannak át a fejünk felett nap, mint nap, de ez a tragédia az én szememben maga a komor éjszaka. A mély sötét űr, amely mindent magába szippant. A gyászos fekete. Ez - akármennyire is igyekszem másként szemlélni - csakis egy színben pompázik. Hiszen számomra idegen, mi is játszódott le a két felnőtt között akkoriban. Csakis Vittoria halálát láttam, amelybe Angela teljesen beleroppant. És ami engem is igencsak megviselt lelkileg. Nehéz volt egyszerre a húgom és a fia támaszának lenni, miközben a saját gyászomat is fel kellett dolgoznom. - Angelával nyilván képesek lettetek volna kompromisszumot kötni - ingatom meg a fejem. - Bizonyára megengedte volna Danielnek, hogy a hétvégéket veled töltse, ami azért rengeteget jelentett volna mindkettejüknek. Ismerem a húgomat, tisztában vagyok azzal, mennyire nehéz eset tud lenni néhanapján, ahogy azzal az aprócska ténnyel is, hogy Vitta halála után még egy évig bizonyára nem lett volna képes a férfival tárgyalni ilyesmiről. Én azonban tudtam volna hatni rá, meggyőzhettem volna és tényleg hiszek abban, hogy Dany számára ez rengeteget jelentett volna. Grayson mindig is jó hatással volt rá. Igazság szerint örültem is annak, amikor Angela végül mellette kötött ki. Sokkal jobban járt vele, mint Dany vér szerinti apjával. - Igen, nyilván így tett volna - biccentek egy aprót, ezzel is elismerve ama tényt, hogy Angelának igenis vannak hibái. Az érzelmessége ezek közül pedig csupán az egyik. - Biztos nem örült volna neki, ha továbbra is Daniel élete része lettél volna - sóhajtok egyet gondterhelten. Ezzel pedig máris el is lett vetve az iménti feltevésem, miszerint a férfi a hétvégéket Daniellel tölthette volna. Angela minden bizonnyal nem örült volna ennek és csak igen nagy könyörgések árán engedte volna el a fiát maga mellől. Ami ugyancsak nem tett volna jót senkinek sem. - Add át őket most neki - vetem fel az ötletet. - Ha megtartottad őket, fogd és add oda Danynek. Hátha mindent meg fog érteni a történtekkel kapcsolatban. A látszat ellenére nem örülök annak, ami történt. Tényleg nem. Kedveltem Graysont, de az se tetszik számomra, hogy ismét felbukkant az unokaöcsém életében. Ott kellett volna maradnia, ahol eddig volt. Sose kellett volna másodjára is az életünkbe csöppennie. Már csak abban reménykedem, hogy ez nem jut vissza Angela fülébe. A végén még felkavarja az egyébként is elég labilis érzelmi életét. - Igen, valahogy sejtettem, hogy ez számotokra is kihívás - jegyzem meg a gondolataimba mélyedve. Se ő, se a húgom nem tudta, de annak idején én is a könyveket bújtam Vitta betegségének gyógyírét kutatva, de semmit se találtam. Ellenkező esetben már rég felfedtem volna a titkomat mindenki előtt és engem se érdekeltek volna a következmények. Mágusként elbuktam, másodjára is. Az a világ egész egyszerűen nem nekem való. - Nem sokat - felelem a kérdés hallatán. - Vittoria betegsége alatt érthető módon nem szeretett erről beszélni, utána pedig már nem is akart, én pedig nem faggattam. Danytől hallottam egy-két részletet, de úgy érzem, hogy még ő se látja át tisztán a történteket. Szóval? - vonom fel a szemöldököm. Tudni szeretném, mi vezetett egészen odáig, hogy elhagyja őket. Amennyire szerette a családját, csakis igen nyomós érv játszhatott közre ebben az egészben.
Megfeszül az állkapcsom a gyáva szó hallatán, de lenyelem az önérzetem békáját és inkább maradok a korábbi hűvös és távolságtartóan hideg , kemény falak mögötti társalgási módnál, amikor felelek rá valamit. - Te így látod. Felesleges volna megpróbálnom tiltakozni, úgyse változtatna semmin. Bizonyára könnyebb haragudni valakire, mint elfogadni, hogy az életben semmi sem fekete és fehér. Hanyagul vállat vonok. Rohadtul nem voltam gyáva. Életem legnehezebb döntése volt kitépni a saját szívemet és elhagyni a nőt, akit szerettem, a családot, amiért éltem csak azért, hogy Angela egyszer majd boldog lehessen újra. Biztos voltam - és vagyok most is - abban, hogy mellettem erre semmi esélye nem lett volna, hiszen mindig Vita elvesztését juttattam volna eszébe és azt, hogy nem segítettem neki. Nem mellesleg pedig hagytam egy levelet, melyről nyilván nem számolt be a bátyjának.. - Mert ott volt neki az anyja és ott voltatok ti. És mert nem vihettem magammal, ugyanis nem a vér szerinti fiam. Igen, megfordult a fejemben, hogy elviszem. Hogy felajánlom neki a lehetőséget, hogyha akar, akkor jöjjön velem. Leültem volna vele megbeszélni, ha vagyok olyan szemét, amilyennek hisznek. Mert ha megcselekedtem volna effélét, akkor azzal rám lehetne vetni a bélyegét annak, hogy az anyja ellen akartam fordítani vagy jobbnak hittem magam az anyjánál. Ami egy bizonyos szinten igaz is, hiszen Angela akkoriban képtelen volt tisztán gondolkodni. Mindenkire másként hat a gyász, nem hibáztattam és most sem teszem. Luca pedig rájöhet abból, amit mondok, hogy megint csak olyasmit vetett fel, melynek épp a felszínét kapargatja, semmi mást. - Sajnálom, amiért így érez és ezt vele is megosztottam már. Leveleket pedig írtam, de valóban egyet se küldtem el. Úgy sejtem egyébként sem kapta volna meg őket, vagy tévedésben élek amikor azt gondolom, hogy a húgod elrejtette volna előle őket? Az olasz virtus. Az elrejtette igen enyhe kifejezés arra, amit gondolok. Inkább a máglyán elégette volna lenne a helyes. Mindig szerettem ezt a fajta, kultúrális temperamentumot, így mos is átszalad arcomon egy kóbor mosoly, mely a helyzet jelenbeliségéhez ugyan nem illik, de pon t nem is érdekel. - Ez nem törvény, hanem képesség kérdése. A törvény nem érdekelt volna. Ha csak azon múlik, hogy megbüntetnek érte, de Vittoria életben marad, akkor nem tétováztam volna. De halálos betegséget gyógyítani a lehetetlennel egyenlő. Nem tudom, hogy tudja miről beszélek. Dunsztom sincs arról, hogy miféle, s azt hiszem ez jobb is így. A végén még egész másfelé terelődne ez a beszélgetés, ha kiderülne, hogy mekkora hazug fráter. - De. Igazad van. - bólintok, amikor tovább magyaráz és befejezi végül a mondandóját éppen azzal a jelentéstartalommal, amivel én is tettem volna. - A helyedben nekem is jólesne, de ettől még nem lesz igazad mindenben. - nevetek fel karcosan, amikor a behúzásra terelődik a szó. Arra, hogy jobban teszi nem licitálok rá, csak egyetértően bólintok. - Mennyit mesélt el neked azokról az időkről, amikor megkaptuk a diagnózist egészen addig, hogy el kellett temessük őt? A vitákat. Veszekedéseket. A fejemhez vágott gyűlöllekeket, amiért nem segítek Vitán. A nem vagy az apja, ne mondd meg nekem, hogy mi a jó neki-ket, hogyha meg mertem jegyezni, hogy csendesebben öntse a fejemre a mérgét, mert Dany alszik és nem szeretném, hogyha arra ébredne, hogy veszekszünk.. Nem éltünk jól akkoriban, de nem tudom, hogy erről mennyit tud a család. Ezért is kérdezem.
Ha hallanám Grayson jelenlegi gondolatait, minden bizonnyal az arcába tolnám az öklöm és egy pillanatig se sajnálnám. Ezek után még van képe azt várni tőlem, hogy magamban háborogjak? Hogy ne tegyem szóvá az Angelát ért sérelmeket? A húgom minden bizonnyal nem így reagálna, hiszen a légynek se lenne képes ártani. Igyekezne minden szempontból megérteni a volt férje akkori lépését, még abban az esetben is, ha ez számára annyira fájt annak idején. Én viszont nem ilyen vagyok. Ha csak egy pillanatra is felidéződik bennem Dany fájdalmas pillantása, amikor megkapta a levelet a Roxfortból... Sejtem, mennyire szerette volna, ha akkor és ott vele lett volna az a férfi, akit minden tekintetben az apjának tartott. - Igen, tudom – biccentek, ezúttal neki adva igazat, hiszen – bármennyire is szeretném néha ezt hinni – Angela se szent. Neki is vannak hibái, ő se felelhet meg mindenkinek. - Nekem is volt már kapcsolatom, nem is egy. De, amit te tettél... Gyáva voltál, ezt be kell látnod. Vittoria épp csak meghalt, amikor fogta magát és se szó, se beszéd lépett le. Nem állítom, hogy más esetben nem haragudtam volna rá a döntése miatt, de ezt másként kellett volna intéznie. A felesége elé kellett volna állnia és a szemébe mondania mindent, amit tenni szeretne. Hogy elhagyja. És igen, Angela könyörgött volna azért, hogy ne tegye, hiszen kellett neki egy társ, de ha igazi férfi, akkor így cselekszik. Nem pedig gyenge módon oson el, mindenféle magyarázat nélkül. - Ennyi? - vonom fel a szemöldököm az egyszavas válasz hallatán, miközben indulataim még inkább felkorbácsolja ez a látszólag nemtörődöm hozzáállás. - Talán igen, egyoldalúan szemlélem, de – és itt jön a lényeg – miért hagytad Danielt is szenvedni? - teszem fel a számomra legfontosabb kérdést. Angelával nem működött a kapcsolatuk, elfogadom. Egy gyermek halála mindenkit mélyen megérint, nem csoda hát, ha szétmentek. Nem a legjobban intézte a dolgot, de igyekszem megérteni és elfogadni, amennyire csak képes vagyok rá. - A fiadként nevelted szinte a születése óta. Megoldhattad volna, hogy legalább vele tartod a kapcsolatot. Levelek, személyes találkozók nálad, bármi, ami csak a javára vált volna. Ehelyett viszont őt is eldobtad magadtól, egy percig se érdekelt, mi a helyzet vele. Semmit se tudott rólad, azt hitte, ő a hibás, amiért elmentél. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy nem, de sose hitte el ezt teljes mértékben. Láttam a kételkedést a pillantásában. A húga halála eléggé megviselte, még abban az esetben is, ha nem teljesen tudta mire vélni a halál fogalmát. Annyit látott, hogy az anyja maga alatt van, Vittoria és az apja pedig nincsenek többé. Graysont is meg kellett gyászolnia bizonyos szempontból. - Igazság szerint? - kérdezek vissza, miközben tűnődve szemlélem a férfi arcát. Látom a szemében lévő indulatokat, de nekem jót tesz, hogy mindezt a képébe vághatom, még abban az esetben is, ha ő nem ért egyet a módszereimmel. - Gondolom, nektek is megvannak a magatok törvényei – igyekszem a lehető legóvatosabban fogalmazni, hogy még véletlenül se jöjjön rá, hogy én és ő talán nem is különbözünk annyira. - Nem nézem ki belőled, hogy hagytad volna szenvedni a lányod, ha lett volna hatalmad arra, hogy meggyógyítsd őt. Vittoriának azért kellett meghalnia, mert erre a ti világotok sem ismer gyógyírt. Nincs igazam? Tisztában vagyok a válaszával, hiszen ismerem a mágikus világ felépítését is. Ez a betegség olyasvalami, ami mind mágust, mind muglit a földre kényszerít. Hogy nyert volna-e időt a lányának? Kétségtelenül. De annak csak a szenvedés és fájdalom elnyújtása lett volna az eredménye. Bármennyire is fáj beismernem, de hasonló esetben én se szerettem volna meghosszabbítani a saját gyermekem haldoklását. - Nem tagadom, jól esne behúznom egyet, de van egy olyan érzésem, hogy jobban teszem, ha meghallgatlak téged – intek egyet beszéd közben a csaposnak, újabb adag italt rendelve magamnak. Ha még utána is meg szeretném ütni, hát meg is fogom tenni, ez nem kétséges. Neki is megvannak a maga indokai és nekem is. Szép az élet. - Hallgatlak – fordulok felé érdeklődve. Dany beszélhet vele az iskolában, Angela azonban... Nem is tudom, felhozzam-e számára a találkozásomat a volt/jelenlegi férjével.
Hosszan szívom be a levegőt, benn is tartom és lassan engedem ki mielőtt reflektálnék Luca in medias res szavaira. Nem mondom, hogy nem sejtettem, hogy ilyesmivel fog kezdeni, de ettől még nem tetszik jobban. Értem én a felháborodását, nyilván én is így viselkednék fejben, hogyha az én húgommal esett volna meg. viszont valószínűleg előbb gondolkodva mérlegelném van-e közöm az exsógor - vagyis ha szigorúan vesszük, akkor jelenlegi, hiszen Angela és én nem váltunk el egymástól - képébe tolni mindezt. Magában mindenki úgy háborog, ahogy akar. De számomra az érzelmileg intelligens embert az különbözteti meg az érzelmi roncstól, hogy gondolkodik, mielőtt szidalmakat a másikra önt. - Az éremnek nemcsak egy oldala van, Luca. - közlökm vele higgadtan, megőrizve a hidegvéremet. Ettől függetlenül szinte direkt hergelem tovább, mert úgy vélem jobb túlesni a cécón hamarjában, s nem húzni soká azt, ami amúgy is felesleges szájtépés. Ha meg akar ütni hát tegye. Nem valószínű, hogy tettleges válasz nélkül hagyom, de erre nyilván fel van készülve ő maga is. - Fel. - jegyzem meg tömören. Torkomat kapargatja belülről némi hosszabb, idegesebb válaszadás, de lenyelem a mérgemet, s inklább őgy viselkedem, mint aki maga szopogatta a jéghegyeket csúcsosra. Az legalább lehűti az éledő indulataim. - Minden tisztelettel mondom, hogy rohadtul egyoldalúan látod ezt a kérdést. Holott ennél sokkal éleslátóbb személynek ismertelek meg annak idején. Nem emelek viszont hangot, nem emelkedek - vagy süllyedek, nézőpont kérdése - Luca érzelmi szintjére, de ez nem jelenti azt, hogy nem dühít, s hogy nem kezd felmenni bennem is a pumpa. A túltolt ridegség már az a kategória nálam, ami az indulatokat hivatott elfedni. - Van róla sejtésem. És te vajon tisztában vagy azzal, hogy mennyire szenvedett attól, hogy én ott voltam, Vittoria pedig nem? Az egy dolog, hogy Daniel nem értette. Nem is vártam tőle, hiszen 16 éves, kölyök, kamasz, másképp látja az életet, hiszen nincs meg hozzá a megfelelő élettapasztalata. De Lucaból tényleg többet néztem ki ennél. Felnőtt férfi, aki pontosan tudja mi az a veszteség, éppen ezért tudnia kellene az ítélkezésen túl is látni, s megszemlélni más aspektusból is a kérdéseket. Nem várom, hogy egyetértsen a döntésemmel. Nem várom, hogy örüljön neki. De az, hogy ilyen korlátolt módon kizárja az elméjéből a lehetőségét annak, hogy nem egy utolsó rohadt szemétláda vagyok, hanem hosszas mérlegelés után hoztam meg a döntésemet.. nos kiábrándító. - Ugyanez a kisfiú zokogva aludt el minden este, mert hallotta az anyját és az apját veszekedni. Mert nem látott mást csak azt, hogy az anyja az apjára nézve minden alkalommal sírva fakad. Anyára volt szüksége, olyanra, aki talpra tud állni. Amíg ott voltam, addig erre esély sem volt. Tudod rólam, amit ő tudott. Vajon neked nem fordult meg a fejedben az, ami neki? Hogy az én hibám, amiért nem mentettem meg őt? Az időközben megérkező söröm felé fordulok, elszakítva tekintetemet Luca arcáról. A dühe bennem is felkorbácsolja az állóvizet, de nem akarok kiabálni. Nem volna értelme, ahogy nem lett volna értelme maradnom sem annak idején. Ha egyikük sem érti, hogy szeretetből döntöttem így, s hogy nekem is ugyanannyira fájt, akkor azt nem tudom a szájukba rágni. El kell fogadnom ezt is ugyanúgy, ahogy annak idején le kellett nyelnem azt a békát is, hogy a feleségem engem hibáztat a lányunk halála miatt. Nap nap után. - Nem miattam szenved, hanem a gyász miatt. - rázom meg a fejem szomorkásan, de kategorikus kijelentést közölve. - Képes vagy venni pár mély lélegzetet és kihúzni a fejedet a seggedből, s meghallgatni engem vagy feleslegesen tépném a pofám, mert úgyis csak bokszzsákot akarsz látni bennem? Mert ha utóbbi az igazság, akkor essünk túl rajta, aztán húzz a büdös francba! Ha viszont az előbbi, akkor rendelj egy sört és nyisd ki a füled. Hosszú éjszakának nézünk elébe.
Ha Grayson felém biccentené azt a bizonyos poharat, én pedig úgy szembesülnék ama ténnyel, hogy ki is ül mellettem, nyilván habozás nélkül behúztam volna neki egyet. Hatalmas szerencséje van hát az időzítéssel és nyilván nekem is. Nem áll szándékomban ugyanis egy mugli rendőrségen tölteni az est hátralevő részét. - Ó, nem, az túl kevés lenne azért, amit a húgommal és a fiával tettél – csóválom meg a fejem és komolyan is gondolom a szavaimat. Üssem meg? Azt hiszi, ennyivel megúszhatja a dolgot? Vittoria meghalt, ő pedig elhagyta a családját. Nincs az az indok, amivel képes lenne megértetni velem a döntése mibenlétét. - Felfogtad te egyáltalán, hogy mit tettél annak idején? - szegezem neki a kérdést rideg hangon. Régebben jóban voltunk, el se tudtam volna képzelni, hogy egy ehhez hasonló helyzetben találjam magunkat. Tényleg nem. Mára azonban megváltozott a viszonyunk, vagyis leginkább az élet művelte ezt velünk és a döntése. - Tisztában vagy azzal, mennyire szenvedett a húgom, miután leléptél? - emelem fel kissé a hangom, melynek hallatán néhányan felénk kaphatják a fejünket, ez azonban itt és most egy cseppet sem izgat. A düh, amely bennem dübörög évek óta, most nyer teret magának, én pedig engedem, hadd mutassa az utat. - Nem elég, hogy a lánya meghalt, erre te is magára hagytad egy kisfiúval, aki folyamatosan az apját kereste. Téged! Te voltál az életében az egyik biztos pont az anyján és a húgán kívül, erre mindkettőt el kellett veszítenie. Angela pedig... - indulatosan csóválom meg a fejem. Nem a szavakat keresem, hiszen van még bőven mondandóm számára. Egyszerűen le kell higgadnom. Évekkel ezelőtt azt hittem, elég lesz egyet bemosnom számára, de ez úgy tűnik, nem igaz. Az arcába szeretném vágni mindazt, amit a családommal tett. Amit Danyvel és az anyjával művelt. - Lelkileg teljesen összetört, a mai napig nem találja a helyét. Szenved, miattad. Igen, a mai napig. A futó románcai, a túlféltése Dany iránt... Fél, hogy a fiát is elveszíti egy nap, a kapcsolatai pedig inkább szólnak a testi, semmint a lelki kielégülésről. Nem, Angela már nem lesz többé szerelmes, hiszen Grayson volt az, akit igazán szeretett annak idején. Ez pedig csak egyszer adatik meg egy ember életében. - El se hiszem, hogy te ezt így fogod fel – feszül meg a testem egy szempillantás alatt. A férfi szavai mellkason vágnak, hiszen minden, amit mond, arról árulkodik számomra, hogy valóban nem fogta fel annak idején a helyzet súlyát. - Éreztél egyáltalán bármit is irántuk? - teszem fel a kérdést a lehető legkomolyabb arckifejezésemet magamra öltve. Hogy kedvem lenne-e megütni? Igen, és talán meg is fogom tenni. Egyelőre azonban uralkodom magamon. Lehetséges, hogy akadnak elfogadható válaszai.
Megvan az a tulajdonságom, hogyha kikértem az italomat és egyedül üldögélek a pultnál, akkor odabiccentsek a mellém telepedőnek, felé lendítve a poharam. Most viszont még nem döntöttem el, hogy tejsavbaktériummal savanyított, laktózzal selymesített, citromhéjjal ízesített IPA vagyis limoncello sört vagy fekete, tömény csokis, kakaós és kávés, testes, visszafogottan alkoholos verziót válasszak.Épp ezért eshet meg, hogy váratlanul ér a kérdés, s kizökkent a választás professzionalizmusából, így a limoncellot megrendelem gyorsan, majd az itallapot visszacsúsztatva a csaposnak srévizavé fordulok, hogy rálássak arra, aki a nevem emlegeti. - Az attól függ, hogy ki kérdezi. - eresztek meg egy finoman karcos humormorzsát, ezzel próbálva a vonáselemzésnek időt nyernem. Elmém összes zugát kapargatja az emlékek hada, ahogy pörgetem fejemben a családi összeröffenéseket, baráti találkákat, hivatalos utakat, mígnem leesik a képzeletbeli tantusz, s vele együtt egy óhogyazajóédes is világítani kezd agytekervényeim között. - Nyugodtan idd meg, mielőtt bemosol egyet. Kellhet a célzóvíz talán. - szólalok meg hidegvérrel, miközben teljesen szembe fordulok Lucával. Nem mondom, hogy én vagyok, akit keres és azt sem közlöm vele, hogy tudom ki ő. Mindenesetre a válaszomból nyilvánvalóvá válhat mindkettő. Nem mondom, hogy nem lenne jogos, ha a húgát ért, kívülről felszínesen átlátott sérelmekért megtorlást eszközölne rajtam, de azért muszáj vagyok jelezni számára, hogyha így akarna tenni, gyerekesen viselkedne. Egyiket sem mondom ki, de a magam sorközött olvashatón beszélő stílusában eléje tárom. És arról azért nincs szó, hogy hagyjam csak úgy túlkapni az indulatait irányomba. Nem vagyokm bokszzsák és papírkutya sem. - Idebent szeretnéd intézni, vagy párbajozzunk odakint? A kardomat alighanem otthon felejtettem, de ha gondolod kérek kölcsön egy kesztyűt, amit az arcomba vághatsz. - fűzöm még hozzá hanyagul, de provokatívan. Kíváncsi vagyok mi lesz ebből. Talán agyamra ment az unatkozás a horgászat alatt. Pláne, hogyha nem is Luca Maronival szemezek épp, hanem megcsaltak érzékeim.
Mantova történetesen egy olyan hely, ahova nem szívesen teszem be a lábam, de évente egyszer-kétszer le kell vezetnem ezt a távolságot. A kölykök a cukrászdában jól végzik a dolgukat, jelenleg Dany kezében az irányítás, noha terveim szerint holnap már én is ott leszek. Tényleg nem szándékozom sokat itt időzni, általában csak jövök és megyek, nem szokásom ezen a helyen tölteni az éjszakákat. Inkább vezetek órákat, semmint a kelleténél tovább maradjak. Pedig maga a város igazán kellemes, a szokásos olasz nyüzsgés fogad itt is, az épületek szépek, az emberek kedvesek és hangosak. Egy rossz szavam se lehet rá, ráadásul Melody kedvenc helye is volt annak idején. És igen, itt jönnek a gondok. A sok szép emlék rám tör a kis utcákat járva és magával ránt a gyász. Itt temettük el őt évekkel ezelőtt, az itteni temetőben nyugszik ő és a meg nem született fiam is. Még a halála előtt beszéltünk arról, hogy ki hol szeretne örökké pihenni, ha egyszer oda kerülünk, ő pedig ezt a helyet nevezte meg. Őszintén szólva még csak nem is sejtettem, hogy ennyire hamar állnom kell majd a szavamat és ide hozatni a testét. Fájdalmas pont hát számomra ez a városka, az otthoniakkal pedig nem is közlöm, merre járok éppen, ha ide jövök. Hadd higgyék azt, hogy anyagbeszerző körútra mentem. A kézműves sörök bárja azonban még számomra is igen hívogató, szóval engedek a kísértésnek és betérek ide. Ha sokat innék, felhívom Danielt vagy Angelát, hogy ma már ne várjanak haza, de holnap igyekszem minél korábban útnak indulni. A húgom még helyeselné is, hogy nem a sötétben vezetek, Dany pedig talán kissé felnőne végre a feladathoz, ami az üzlettel jár. Jó gyerek, keményen dolgozik, de számomra továbbra is fájó pont, hogy nem ott képzeli el a jövőjét. Annak idején a szüleim is így érezhettek velem kapcsolatban. Betérek hát a kellemes hangulatú helységbe, ahol szintén zajlik az élet, majd a pult mellett telepedek le egy hosszú hajú és szakállú egyén mellett. Egyelőre nem nézem meg jobban magamnak, nem szokásom mások arcát hosszabban megbámulni, de már most úgy érzem, ismerős számomra valahonnan. A gondolatot azonban elhessegetem, nem is pazarlok több pillantást a fickóra. Helyette intek jobbommal a pultos irányába, ezzel is jelezve rendelési szándékomat. Az italt kikérem, megkapom, végül jólesően kortyolok bele, miközben tekintetem újra és újra a férfi felé siklik. - Paisley? - áll meg útközben a korsó valahol a pult és a szám között, miközben testem minden egyes porcikája megfeszül és a levegő is lehűl körülöttem egy szempillantás alatt. Fagyos tekintettel mérem végig a férfit, aki olyan könnyedén eldobta magától a húgomat és a fiát, most pedig úgy olvasgat itt, mintha mi sem történt volna annak idején. Az indulataim lassan forrongva törnek bennem a felszínre, miközben italomat a pultra helyezem, nehogy az arcán kössön ki az értékes nedű. Egy ilyen emberre nem pazarlok semmit sem. - Grayson Paisley? - teszem fel ismét a kérdést, mintha kételkednék a válaszában. Nem, talán csak hasonlít rá és nem lehet ő. Elvégre, évek óta nem láttam.
Tekintettel arra, hogy a horgászat hosszútávon rettenetesen unalmas egy sportág, szinte üvöltöttem már egy olyan estéért amelyet nem a halak társaságában töltünk. Franco remek ember, jó barát, de a monotóniatűrése sokkal fejlettebb az enyémnél, így nehezen vergődtünk zöldágra azt illetőn, hogy hova is jöjjünk. Szerinte a parton megivott pár üveg sör is ugyanennyire lett volna megfelelő, de ma nem hagytam magam. Amióta csak megnyitottak azóta el akartam jönni a kézműves sörök bárjába, így most széles vigyorral szakállas képemen csapom le magam a pult mellé, hogy rögvest intsek is a csaposnak, jelezve ezzel, hogy rendelnénk. Amióta nem folyik a tanév, azóta még kevésbé volt kedvem borotválkozni, így a minduntalan a megjelenésem részét képező borostám korrekt szakállá nőtte ki magát, melyhez kócosnak ható, férfifrizurában már félhosszúnak mondható haj dukál. Valahogy így néhzettem ki a húszas éveimben is, eltekintve attól, hogy akkoriban a túlzott tejfelesszájúságomat próbáltam ezen arcszőrzet mögé rejteni. Egyszerű fekete póló és farmer kombinációmról csak a citromsárga - valamikor szép, élénk színű, mára már igencsak viseltes, s most a balosa épp eléggé sáros - tornacsuka virít le, mint valami furcsa, oda nem illő darab. Pedig ez is épp annyira én vagyok, mint a télen viselt kockás ingek, vagy az örökös elemzésmánia. Megvan már ez a cipő is vagy tíz éves, de nem az első darabom. Amióta piacra dobták ezt a színt, azóta vásárolok újabb és újabb darabokat belőle, mert annak idején tőle kaptam először, s nem tudok megválni a darabtól, illetőleg attól, amit számomra jelent. Igaz, hogy egy elvesztett fogadás eredménye volt, hogy épp ezt a színt kaptam, de azóta büszkén viselem. Oldalvást pillantva realizálom, hogy Franco épp két asztallal a pulttól odébb egy csinos szőkét fűzöget, vigyorogva legyintek hát emígyen keresztet vetve a közös iszogatásra, de ha már itt vagyok én biz' ki nem hagyom a sörkóstolást. Igaz nem vagyok nagy rajongója a kesernyés italnak, de némelyik annyira bizarrul hangzik, mint sörkülönlegesség, hogy az már felkelti a kíváncsiságomat. Böngészem hát az itallapot, ebbe merülök és nem igen foglalkozom azzal, hogy miféle személyek telepszenek mellém esetlegesen.
Mantova (latinul és régies magyar nevén: Mantua, lombardul Mantoa, vagy Mantua) jelentős város az olaszországi Lombardiában és az azonos nevű megye fővárosa. [You must be registered and logged in to see this image.]
)
