2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ösztönösen védem Kylie-t, ami talán akkor sem fog elmúlni, ha már több évtizede leszünk együtt. Most legalábbis ezt érzem. Mindig kiálltam másokért, hajlamos vagyok helyettük is beszélni, ami valóban rossz szokás, ez amolyan önként felvállalt túlbuzgóság, de ahogyan Kyle megszorítja a kezemet, és Neira furcsálkodva méreget, ocsúdok, és bólintva szabadkozom mindkettőjük felé amolyan félszeg-vidám mosollyal, még a sötét hely ellenére is igyekszem megőrizni a magabiztosságomat. Neira viszont jól látja, még ha én nem is tudom, hogy mit gondol, együtt közlekedünk, megbeszéljük a dolgainkat, s már sokkal korábban be kellett volna avatnom Kylie-t a rémálmokba, s az ágy alól leselkedő rémre. Ami nyilván csak az én képzeletemben létezik, inkább metafórája annak, hogy valami követ, a túlvilágról méreget, és miután nem lettem az övé, továbbra is próbálkozik. Több ötlet is elhangzik, s meg sem lepődök rajta, hogy leszavazzák az ötletemet, már nem a Roxfortban vagyok kviddics csapatkapitány, ahol bármit mondok, úgyis mindenki engem követ. A felnőtt életben mit sem számít a múlt, mindenki egyelő fél, és az észérvek döntenek, ami előtt én is meghajlok, nem erőltetem a saját álláspontomat. - Ha valakinek legalább minisztériumi belépője van, akkor bárhová beengedik, legfeljebb nincsen joga házkutatáshoz, letartóztatáshoz. – Én ugyan magántanító vagyok, de apám minisztériumos, Kylie pedig ténylegesen a bűnüldözésben dolgozik, így már vannak róla fogalmaim. Neira pedig kocsmáros, de nem baj, logikusan ő sem akar meghalni, ezért kár lenne tétlenül ott ülnie. – Akkor ne váljunk szét. A Mungóban legfeljebb a különös halálesetekről szolgálhatnak be, de ami még eszembe jutott.. A Rejtély-és Misztérium-ügyi főosztály. Való igaz, hogy a nekromancia nem éppen egy bevett, divatos tudomány, de.. A halál még a mai napig is a felderítetlen akták közé tartozik. Ha gondoljátok, legyen akkor a mungó elsőre. – Nyújtom oda a kezemet, hogy csoportosan hoppanáljunk. Ha megérkeztünk, Kylie-re villantok egy mosolyt, eljött hát akkor az ő pillanata, hogy jelvényt villantson. Mi hárman, de legalábbis ketten tényleg nem hivatalos közegek vagyunk, hanem civilek. Viszont amint megérkezünk, máris belémnyilal, hogy valami történni fog. A folyosó, ahova kilépünk, mintha megelevenedne, az egyik felső égő pislákolva parázslik, szikrákat szór, alatta egy öreg beteg csoszog felénk, infúziós álványt húzva maga után. Mintha a kettő kombinációja valamilyen láncreakciót indítana majd el, ha nem figyelünk oda..
Mindenféleképpen jobb ötlet volt erre járni, mint összezörrenni ismét apámmal. Úgyse értené meg min megyek keresztül, csak elviccelné a szituáció súlyosságát. Ez az egyik indokom arra, hogy gyűlöljem őt. Sose mutatott komolyságot, neki mindig egy kabaré volt a világ, bármilyen rossz is történjék. Erre tessék... A drágalátos fiának valami komoly agybaja van és állandóan a haláláról álmodik. Cedricre pillantok, majd Kyliera, amikor a további álmokról esik szó.- Egy látónak meglehetősen szar élete lehet.- jegyzem meg nem feltétlenül Kyliet elbírálva, inkább egy egyöntetű véleménynek szánom. Nekem csak nem rég kezdődtek a rémálmok, de már most elegem van belőlük... Elviselni őket egy örökkévalóságig, mint egy látó, az pedig végképp nem az én asztalom. - Akkor mire várunk még? A Roxfort kilőve, marad a Szent Mungó vagy a Minisztérium. Auror szakosként mennyire lehet nehéz bejutni ez utóbbiba?- állapodok meg a temető bejáratánál, majd szavaim végeztével Neirára pillantok, hogy végig hallgathassam a feleslegesnek tűnő körülírását.- Nem bánnám, ha mihamarabb a végére tudnánk járni. Franc se tudja mikor ér utol minket a sors keze...- húzom el számat és morranok is fel nemtetszésem jeleként. Az egy dolog, hogy az álmaimban megannyi alkalommal nyúvadtam már ki, ám a valóságban még nem tervezném a halálomat.
Rose-Neira Brooks
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Little Hangleton 2021-04-22, 18:02
Akik mégsem haltak
meg...
Az életben sok függ attól, kikkel köt szövetséget az ember.
Kicsit furcsa nekem a páros, amikor Kyle-t kérdezem, akkor Cedric válaszol, amikor azt várnám, hogy a srác cselekedjen, akkor Kyle-ra néz nagy szemekkel, hogy mi legyen. Soha nem volt komoly párkapcsolatom, erős, önálló, független nő vagyok, aki nem olvad össze egy masszává, még akkor se, ha vélhetően jól működik az a massza. Nem állt szándékomban kirekeszteni a szuperkellemes gyilkos látomások csapatából, csak tisztázni akartam, hogy ki lát és mit, mert ha később fontossá válnak az álmaink részletei úgy is felbukkant volna a kérdés. Elindulunk, engem aztán nem kell noszogatni, most, hogy már tényleg hiszek az egészben, szívesen lerendezném azonnal és legalább azt tudjuk, hogy a következő lépés kisétálni a temetőből. - Legalább kipipálhatjuk a Roxfortot akkor, azzal is előrébb vagyunk, ha infót nem is nyertünk vele. A minisztériumi levéltár, hm... - gondolkozom el, de egy kicsit lebomlik a magabiztosságom, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nekem se a Szent Mungóba, de a Minisztériumba nagyon nem kéne mennem. Egy olyan arcot viselek, ami nem az enyém, ha felvonom magamra a figyelmet... - Hullaház, nem semmi ötlet, bár a nekromanciát szerintem tiltják a varázslótörvények, szóval nem hiszem, hogy sokan felvágnának ilyen halálon túli mágiával. - jegyzem meg, de azért megengedek egy félmosolyt arra, hogy csavarodott egy gondolatmenet ez, de legalább kreatív. - Az az igazság, hogy én csak egy mezei kocsmáros vagyok, mindkét helyen hülyének néznének, hogy mit keresek ott. Talán a Szent Mungóban van több esélyem, látogatóként. Annyi kómás közül lövök egyet magamnak és kész. - vetem fel, ezzel egy részét annak is megválaszolom, hogy nem ismernek minket. - Ha nem válhatunk szét, menjünk sorban. Talán a Szent Mungó végére többet tudunk és már nem is kell majd a Minisztérium. Vagy, addigra már szétválhatunk. - vonom meg a vállamat, nyilvánvaló, hogy nem fogunk öt perc alatt bízni egymásba. Még is ki a megmondhatója, hogy melyikünk egy pszichopata sorozatgyilkos, aki szintén abban az alternatív életben dobta volna fel a talpát és most boldogan gyilkolászik tovább. Castiel kérdésére először csak megvonom a vállam egy "meh" kijelentésel, aztán szándékosan úgy, hogy mindenki hallja, egy kis "gyengeséget mutassak" még is csak válaszolok. - Csak annyira, mint mindenki más. Nyúznak azok a nyomorult képek, valamilyen Roxforti csatával, meg halálfalókkal, átkok röpködnek mindenfelé, emlékszem, ahogy belépek eléd, de nem tiszta minden, inkább csak szaggatott kép az egész... Vagy csak én akarom elfelejteni, amikor ébren vagyok. - teszem hozzá, hiszen abban a sok zöld villanásból és abból, hogy azt mesélte, hogy látja, ahogy meghalok, van egy olyan sejtésem, hogy amikor belépek elé az a zöld villanás az én végemet jelezte. Legalább hősies halál, meglepően hősies nekem, a probléma csak az, hogy mivel Castielt is kínozzák az álmok, vélhetően utánam ő is feldobta a talpát, ergo tök hiába dögöltem volna meg. Remélhetőleg most egyikőnk se fog se hősi, se egyéb halált halni. Azért be kell vallanom, hogy eszembe jut, hogy Ivort se lenne rossz felkeresni, de lehet, hogy nem is válaszolna a hívásomra, ki tudja. Ő kapásból más világból származik, lehet tudná, hogy van-e valamilyen rém, amit magunkra haragítottunk pusztán azzal, hogy élünk, de ezt a gondolatot egyelőre megtartom magamnak.
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Castielnek tökéletesen igaza van. Sokan nem hiszik el az ilyesmit. Álmok, látomások, furcsa jelenségek. Vicces, hiszen mégis csak varázsvilágban élünk és ennek ellenére még mindig akadnak bőven, akik nem látnak tovább a maguk által felállított határoknál. Talán még olyasmi is van, amit én nem hinnék el? Nem tudom, hiszen én tudom jól milyen, amikor nem hisznek neked, amikor azt hiszik fura vagy, netán egyenesen őrült, csak mert másképp látsz dolgokat, mint az átlag. De ki tudja, lehet, hogy nekem is tudnának olyat mondani, amiben nem tudnék hinni. - Az emberek nagyrésze nem lát tovább az orránál, hiába élünk mágiával átitatott világban. - jegyzem meg végül halkan a legutoljára érezett srác szavaira. Az viszont jól esik, hogy Cedric lényegében védeni próbál, mintha Neira lenézne azért, mert itt vagyok, de én magam nem láttam ezeket az álmokat. Így csak egy mosollyal szorítom meg Cedric kezét, hogy erre igazán nincs szükség. Valójában már megszoktam, de furcsa most a másik oldalon állni. Eddig én voltam az, aki olyasmit láttam, mint más nem, ezért voltam kirekesztett. Most én vagyok az, aki nem látom, amit ők és megint kicsit kirekesztettnek érezhetem magamat, de még így is én segíthetek nekik a legnagyobb eséllyel. - A könyvekben pedig sokmindenről írnak, de még a Roxfort könyvtára se tartalmazhat mindent. Talán a Minisztériumi levéltár jobb erre. - azért mégis csak más egy iskola és más a Minisztérium. Nekem bejárásom van oda, na de a többiek? Valójában a másik kettőről semmit sem tudok, még ha Cedric gond nélkül be is jöhet velem, a másik kettő viszont inkább csak látogatóként. - De a Szent Mungó is jó ötlet, ott akár arról is tudomást szerezhetünk, ha valaki a közelmúltban halt meg különös körülmények között. Én inkább csak a gyilkossági ügyekbe folyok bele. - magyarázom, bár a többiek számára nem lehet ez evidens, hiszen nem ismernek, ahogyan mi sem őket. Hallom azért, hogy amikor elindulunk a hátunk mögött egy kis susmus indul meg, de illedelmesen nem figyelek rá, hogy mit beszélnek, csak időnként megsimítom Cedric kezét a hüvelykujjammal, ahogyan fogjuk egymás kezét, hogy ezzel is megnyugtassam. Nem volt ideje sem feldolgozni, hogy nem rég az édesanyját látta és ez akárhogy is nézzük, nem lehet neki könnyű. - Nem lenne jó, ha szétválnánk, de jó lenne tudni, hogy mik a lehetőségeink. Nem ismerünk titeket. - torpanok meg végül, amikor elérjük a temető kijáratát. Mennünk kell, de még kérdés, hogy hová. Minisztérium, vagy Szent Mungó? Castiel és Neira gond nélkül bejöhetnek vajon bármelyik helyre? Nekem azért könnyebben adnak ki információt a Szent Mungóban is, hiszen mégis csak aurorokkal dolgozom helyszínelőként, de őket nem tudjuk, hogy hová van bejárásuk.
Bólogatok, itt ez valóban a kegyelet földje kellene, hogy legyen, ám azzal, hogy itt nyugszanak Tudjukki rokonai, és megannyi sötét mágia örvénylik a közelben, ebben szinte semmi szent nincsen. Minél előbb el kéne húznunk a csíkot, legyen szó alternatív múltról, vagy sem. Kész szabad prédák vagyunk, és úgy vélem, a sötétben máris lesnek ránk. Nyomatékosan szólalnék meg, de a levegővétel közben mindig más szólal meg, amit nem akarok ledorongolni. – Kylie álmodik megannyi másról, hidd el, őt másféle démonok gyötrik, gyakorta még nappal is, amikor ébren van. – Veszem a védelmembe Kylie-t már sokadjára, mert talán én voltam az első a Roxfortban, aki hitt neki a látomásaival kapcsolatban. Azóta ez valahogy a védjegyünkké vált, hogy vakon megyünk a másik után. Talán sokkal korábban el kellett volna mondani neki, hogy mi is üldöz. Valahogy féltem őt bevonni, hiszen nyilván sok véres dologgal találkozik a napi munkája során, ám abban igaza van, hogy szeretjük egymást, segíthet is nekem. Amikor már nem bírtam cérnával, akkor a testem is feladta, ezt pedig Kylie is észrevette. Örülök, hogy nem hazugságként élte meg. Ezért van hát, hogy most a lány az, akit afféle rangidősnek, főnyomozónak tartok, itt mit sem számít, hogy én egykor Trimágus tusa bajnok voltam, jól el is buktam, úgyhogy házitanítóként inkább ne legyen nagy a szám. Vetek egy pillantást a másik kettősre, ahol szintén bizalmi gondok merülnek fel, közben viszont a két könyvtár említése mellett bedobok egy harmadik ötletet, miközben a temető széle, a kijárat felé invitálom őket. – Nem vagyok benne biztos, hogy ilyesmiről akár egy tiltott részlegen írnának.. Valami olyan megfoghatatlan. És ha a Szent Mungó hullaházába mennénk? Ott hátha valaki, aki az ilyen halálon túli mágiákhoz is ért.. Nem akarom lebecsülni a könyvek erejét, de.. Lehet, hogy ilyesmi nem kerül pergamenre. – Bárhogy is legyen, nem erősködöm, ha a többiek eldöntenék, hogy könyvtárba megyünk, akkor megyek én is velük, viszont ha megfontolják a javaslatomat, akkor ez egy érdekes szál lehet.
Az öregemmel való találkáról viszonylag hamar lemondok, amikor sikerül meghallanom az ismerős hangokat és végül arcot is sikerül társítanom hozzájuk. A téma mindeféleképpen az életembe vág és bolond lennék, ha hagynám elúszni a lehetőséget, főképp így, hogy Neira részese lett. - Nem sokan tartanák hihetőnek a "mesénket". - jegyzem meg egyszerűen Cedricnek, majd Neirára pillantok a megválaszolandó kérdése elhangzása után. Jobb lesz, ha tényleg félretesszük a részletes bemutatkozás alapjait, hiszen ha ezek tényleg tudnak valamit a történésekről, akkor mindenféleképpen beléjük kapaszkodva fogok véget vetni a rémálmaimnak. - Semmi újat nem, bár a tiltott részleghez nem sikerült még hozzájutnom. Van egyáltalán olyan könyv, ami megmutatja az alternatív múltunkat? - billentem oldalra a fejemet, immáron kérdőn pillantva a látó lányra. Valami ehhez hasonló lehet a probléma forrása, s most a múltunk kísértetei próbálnak visszarántani oda, ahová valóak vagyunk. Persze erre nincs semmiféle garancia és jelenleg is csak a saját fejem gondolataiba merülök el, mire Neira hangjára ocsúdok fel ismét. Mindenesetre, ha a csapat elindul én velük tartok. Eszem ágában sincs szem elől téveszteni a bajaim megoldására való reményt, mely ezekben az emberekben bújt meg. - Ne is foglalkozz vele. Nehéz elhinni azt, amit az ember nem lát.- zárom is le ennyivel. Nem erőltetem a bocsánatkérését, hisz' végül is ott volt nekem, amikor szükségem volt rá az adott pillanatban, s semmi többet nem is kérhettem volna tőle akkor. Most már hisz nekem és ez a fő. Még sem vagyok annyira őrült, mint amilyennek elsőre tűnhetek. - Te jól vagy?- kérdezem meg kettőnk között Neirától, amikor a csapatunk végül célba veszi a kijáratot vagy a könyvtárat. Akármelyik is legyen az első célunk, én ugyanúgy követem őket tovább.
Rose-Neira Brooks
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Little Hangleton 2021-04-08, 16:29
Akik mégsem haltak
meg...
Az életben sok függ attól, kikkel köt szövetséget az ember.
Mikor azt mondja, hogy legalább nincs egyedül ahelyett, hogy hüledeznék, hogy jaj, de érzéketlen - bár ő már azonnal szépít - inkább elmosolyodom. Pontosan értem hogyan érti, hiszen ameddig nem jöttek az álmok addig én is teljesen hülyének néztem Castielt. Picit várakozóan nézek a csendesebbnek tűnő lányra, hiszen bemutatkozást várnék, még ha én se estem túlzásba a keresztnévvel, de semmi. Lehet, hogy azért, mert el akarja hallgatni, de sokkal valószínűbb, hogy Castiel belépője zavarja meg. Szeretem az irányításom alá vonni az eseményeket és nem túlságosan meglepődni, de azért már kiül a kérdés az arcomra, mert az egybeesések napja ez a mai. Nem kérdezek rá, hogy mit keres itt, mert már kezd egyértelművé válni, hogy mindenkit idevonzott a hely, a város, akármilyen indokkal is. - Akkor ebben nagy az egyetértés. Már csak az a kérdés mit kell tennünk az elkerülése érdekében. - vetem közbe, ha már ők alapból ketten vannak akkor lehet, hogy valamivel előttünk járnak a kutakodásban. Valószínűleg nekem a legfrissebb az élmény, talán azért, mert olyan csökönyös vagyok a láthatatlannal szemben, talán másért. Lehet illene bocsánatot kérnem, hogy kicsit sokára hittem neki, még se szólalok meg, inkább hallgatom, amit beszélnek, Cedric apjáról és arról, hogy együtt még is csak jobb. Ezt persze én, akinek egyszerre sosincs egynél több bizalmasa, barátja, igen csak nehezen veszem készpénznek, de jelen helyzetben megkockáztatom, hogy legalább addig, míg mindenre fény derül jó ez a kis csoportosulás. A rémképek se túl kellemesek, de az, hogy kihatással van az életünkre egyenesen elfogadhatatlan. Éppen próbálok megszakadni a Brooks vállalat, a kocsma, és Ginny edzései között, nincs időm szenvedni. Egy kicsit talán furcsállom, hogy a nem annyira karakán, nem is annyira összeszedett lánytól várja a választ Cedric és nem ő veszi a kezébe az irányítást bajnokként, de valószínűleg ez azért van, mert tényleg látó a lány és mondhatni ő a szakemberünk jelenleg. - Akkor te nem is álmodsz róla, csak hozzá tartozol? - teszem fel a kérdést felé fordulva, kicsit biccentve a Hugrabugos bajnok felé, tisztázni a helyzetet, mielőtt tovább megyünk. A könyvtár említésére egy kicsit elmosolyodom. - Én is ezt mondtam, csak a Roxforti könyvtárra, találtál valami érdemlegeset? - fordulok Castiel felé, hiszen azóta nem beszéltünk az egészről, fogalmam sincs haladt-e a kutatással. Én magam mondjuk ezzel szemben nem vagyok az a könyvtárazós fajta, jobban szeretem, ha az embereim már a megszűrt információkat teszik elém és csak néhány lapot kell átnéznem, de hát... jelen helyzetben nem fizethetem le őket, hogy én addig mással foglalkozzam. Nem igazán van kedvem még egyszer elmenni a sírom mellett, szóval ellépek a csapat mellett a kijáratot megcélozva, csak akkor állok meg, ha túl korai még és mindenki csak álldogál ahelyett, hogy követnének a kijárat felé. A kígyóm az éjszaka sötétjében, némán suhan fedezékből fedezékbe néhány méterrel mellettünk, továbbra sem mutatkozva meg senki előtt. Elég rutinos vagyok, jó párszor jártam már itt, tekintve, hogy az egész családunk itt nyugszik, szóval még le is tudom vágni az utat, bár olyan rettenetesen nem nagy ez a hely, nincsen olyan sok varázsló és boszorkány a földön - sajnos. Még jó, hogy hangosan nem mondom ki, mert a végén visszakozhatnék, mint Cedric: nyilván nem több halottat akarok, hanem élőt. - Figyelj, azzal kapcsolatban, hogy nem hittem neked... - kezdek bele attól függően, hogy elindultunk vagy sem állva, vagy menet közben Castielhez fordulva. Olyan, mintha egyenesen a fogamat húznák, pedig a tény az tény, megérdemli a bocsánatkérést, bár attól függetlenül adtam tanácsokat, istápoltam, a véremet adtam, csak a meggyőződés nem volt mögötte.
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
A gyanakvó lány kérdésére csak szótlanul bólintik, hiszen igen mi ettől tartunk, hogy ezek az álmok egy idő után nem csak álmok lesznek, ahogyan Cedric is láttam most az anyját, de cseppet sem tűnt barátságosnak. Félő, hogy a meg nem történt események magukkal akarják rántani őket és igen ezt mi se akarju. Most kezdtük el gyakorlagilag a közös életünket, így se kellemes, hogy futni kell a halál elől, mert a nyomunkban van, még ha nem is szó szerint az enyémben, de nem is kérdés, hogy nem hagynám, hogy Cedricnek baja essen. - Ez egy temető, itt talán minden hangosabbnak tűnik. - és tény, hogy az első szóváltás nem is volt valami halk, de én eddig se emeltem meg a hangomat, inkább ez a Neira volt, aki nagyon kiakadt a varázslat miatt. Jó az ő oldaláról nézve valahol érthető a dolog, még ha nem is volt szándékos, hiszen azt se tudtam, hogy ott van, csak Cedricet próbáltam meg védeni. És hogy mit tegyünk? Az igazán remek kérdés, egyelőre még én sem tudom, csak azt, hogy amíg rá nem jövünk addig nem szabad egyedül hagynom őt, mert ki tudja, hogy mi történhet. - Valószínűleg ez egyikünknek sem. - bólintok a lány szavaira, hiszen nem szimpatikus megoldás, ha azzal záródik a kör, hogy meghalnak és ki tudja, hogy van-e még más hasonló helyzetben. Azt se tudjuk milyen időtávot ölel ez fel, vagy miért most történt, hiszen Cedric esetében már rég történhetett volna, hogy megúszta, ami történt, évekkel ezelőtt. De igen, legalább már nem vagyunk egyedül és több szem talán többet lát, hogy könnyebben rájöjjünk a megoldásra és... - Úgy véljük az mindenképp segít, ha az ember nincs egyedül. - teszem még hozzá, hiszen talán ha Cedric egyedül van itt a temetőben és nem vagyok mellette, akkor az a rém akár magával is ragadhatta volna. Eddig más jelenlétében nem jelent meg, én most sem láttam, és nem is támadott úgy, hogy itt voltam. Talán hátrátatni legalább tudjuk azzal, ha senki sem lófrál csak úgy egyedül, már persze, ha nem annyira makacsok, hogy mindenképp éljék az életüket, mintha nem lenne semmi baj. - Kylie. - mutatkozom be végül én is utolsóként jóval lemaradva a többiektől. A figyelmem azért a mai napig eléggé problémás. Simán képes vagyok percekkel később reagálni valamire, főleg ha elragad egy téma és csak utólag jut eszembe, hogy valamit átugrottam, de hát most sokkal fontosabb holmi neveknél a tény, hogy valahogy meg kell ezt állítani. - Talán meg kellene próbálnunk kutatni a témában első körben. Ha más is van így, mint ti, akkor lehet, hogy valahogy ha együtt vagytok ez a valami összeterel titeket. Talán a városi könyvtárba mennék először. - hát igen világ életemben könyvekben kerestem elsőként a válaszokat. Hollóhátas vagyok, nem a tettek emberek, ritkán indultam neki pontos információk nélkül csak úgy a vakvilágnak. Most is úgy vélem, hogy előbb kutatnunk kellene, hasonló esetek után, vagy okosabbaktól tájékozódni és csak utána próbálni meg szembeszálni a rémmel, hiszen ami még teljesen ismeretlen azzal nem tudunk mit kezdeni, főleg hogy én még csak nem is látom, ha megjelenik.
A lányt közvetlenül nem ismerem, noha bőven elképzelhető, hogy egy időben jártunk a Roxfortba, amely olyan nagy, hogy már az egyetem előtt is nyolcszáz diákja volt. Nem gondolom azt, hogy fel kéne vágnom arra, hogy engem mindenki ismert az időmben, vagy akár utána, hiszen számos kiemelkedő tehetségű diák koptatta a padokat. Most gyűlünk, s a negyedik alak színrelépése után elhal a mozgás, de a varázslatok dobálása is. Kinézek a sírok közé, nincs több mozgás, se szövetséges, se ellenség. Ez a semlegesség jelen állás szerint több mint optimális. – Legalább nem vagyok egyedül. Bocs, nem úgy értettem, hogy örülök neki, hogy ez másokat is sújt. Úgy értem, nem őrültem meg. – Pislantok Kylie-ra mosolyogva, évekkel ezelőtt, mielőtt még személyesen is megismertem volna, őt bélyegezték hasonlóvá, de ha mondani lehet, rút kiskacsából ő lett a gyönyörű hattyú, legalábbis ami a képességét illeti, hiszen manapság hivatalosan elismert látó, akire aurorok vannak rácuppanva, hogy nekik segítsen a nyomozásban. És legalább tudja, hogy min megyek keresztül hiszen a túlvilághoz is ért cseppet, na meg annak kezeléséhez, hogy mi van, ha látunk valamit, ami a legtöbbek szerint vélhetően nincs is ott. – Talán kicsit hangosak voltunk, igen. – Halkítom le most már a szavaimat Castiel közbeszólására. A hely sötét, életidegen, nem kéne idevonzzani Tudjukki egykori követőit, talán még most is szent helyként kezelik. Visszasorolok Kylie mellé, de nem fogom meg a kezét, ha futnunk, vagy harcolnuk kell, nem árt, ha szabad a mozgás. Csak akkor kell segíteni, ha valamelyikünk elesik. – Nekem is csak ő hisz, igazából másnak nem is mondtam még. Főleg nem az apámnak. Kikészülne, ha megtudná, hogy mi történik velem. – Felelem csendesen Neira szavaira. Nem, ez nem stressz álom, velem nagyon is valóságosnak tűnik, ami történik. Jó lenne tőle szabadulni, ugyanakkor megtudni, hogy mi az alapja. Meg kell szüntetni a valóságok szétszakadását, hogy később ne térhessen vissza, bármi is üldöz minket. – Oh igen, én is buzgón remélem, hogy nem kell meghalnunk, hogy körbeérjen a kör. -Ám nem tudhatunk mindenkiről, aki szintén meghalt volna, de mégis él. Nem mindenki jár utána. Az ő érdekükben is meg kell valahogy oldani ezt. – Akkor hát? Mit javasolsz? – Most úgy tűnik, hogy nem fenyeget minket követlen veszély, az anyám képében támadó rémet sikerült elűznünk, és talán az sem nagy baj, hogy nem egyedül vagyunk, hanem most már négyen. Az ember tudatalattija akkor érvényesül igazán, ha egyedül van. Akkor éled fel a lelkiismeret, a félelmek, így a démonok is.
Little Hangleton... A szüleim kedvenc üdülőhelye, mely sötét és pocsék, akárcsak a semmirekellő lelkük. Amióta sikeresen felhagytam a tervemmel; miszerint elteszem őket láb alól, minden egyes hely rájuk emlékeztet, ahová valaha elvittek engem is. Most mégis kénytelen voltam ide eljönni, ugyanis apám továbbra is szereti a bolondját járatni velem és egy találkozót facsart ki a köztünk lévő ellenszenvből. Nem tudom mi mást akar még tőlem. Szerintem világosan a tudtára adtam, hogy nem akarom őket többet látni, s lám, lám, lám! Két év után mégiscsak elém meri dugni az orrát az öreg. A hátam közepére se kívánom, így is megvan a magam baja az álmatlan éjszakáimmal és a kicseszett rémálmaimmal... Most se nézhetek ki túl üdén, ráadásul a kapucnis felső és szakadtas farmernadrág sem tűnhet túl bizalomgerjesztőnek. Az arcom sápadt, már amennyire egy vámpír sápadt lehet, s ezt meg is fűszerezhetjük a szemeim alatt ragadt csomagokkal, melyekkel épp Mexikóba indultam költözni, hogy új életet kezdjek, új névvel, új háttérrel... Ez már viccnek is sok. Egy számomra idegen kocsma bárpultjánál várakoztam rá, a neve valami Hanged Man volt, a helybéliek hétköznapi kedvence. Az ott lévő arcokból könnyen rá jöhet az ember, hogy a helyiek nem igazán tudják mi számít jó szórakozásnak, ugyanis akármelyikre pillantok, könnyen megmondom, hogy ezen a kocsmán kívül lószart sem ismernek. Azt viszont páran már rebesgették, hogy Rose Blanche Brooks a helyi temetőben nyugszik, s hogy mennyire tragikus a család vesztesége... Úgy látszik Neira hírneve sose okoz csalódást... Apám viszont nem jelent meg, így távozóra fogtam, s most a temetőben kerestem fel azt a hírhedt sírkövet pusztán a kíváncsiságom érdekében, hogy valóban itt hever-e Rose Blanche Brooks... A sírkövet aligha találom meg, ám három idegennek tűnő sziluettet viszont könnyedén kiszúrok a közelből. Ráadásként roppant hangosak, így még az érzékeny hallásom nélkül is fülsüketítő ricsaj visszhangzik felőlük. Nekem legalábbis nem a legkellemesebb hangok egyike. Egy ideig csak a közelből figyelek és érdeklődő tekintettel vizslatom az arcokat, míg végül a három fél közötti bemutatkozás közepette jelenek meg. Pusztán azért merek közelebb kerülni hozzájuk, mert az imént Neira neve hangzott el az ő ismerős hanglejtése során. - Én pedig Castiel.- sorolok be a magam fapofájával, hogy aztán szemrebbenés nélkül meredjek a számomra kissé ismeretlen párosra. Az arcuk vonásai valamennyire ismerősek, mintha valaha már láttam volna őket, ám a nevük nem ragadt meg. - Mérföldekről lehet hallani a bájcsevejt. Tehát miről is van szó? Az álmok beteljesítőjéről?- nem lepődök meg, hogy ők is hasonló álomról beszéltek az imént. Tudtam, hogy valami nincs rendben, s jelenleg is az a célom, hogy kiderítsem mi is az valójában. Ez a kettő értelemszerűen rendelkezik némi használható információval.
Rose-Neira Brooks
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Little Hangleton 2021-03-17, 17:29
Akik mégsem haltak
meg...
Az életben sok függ attól, kikkel köt szövetséget az ember.
A lány megjegyzésére csak biccentek, jól van, vettem, de azért valószínűleg ő se engedné el egy perc alatt a dolgot, ha mellette suhant volna el egy varázslat. Persze tudja a franc, lehet, hogy ő hozzá van szokva, hogy céltábla, én viszont nem nagyon. - Jól van. - mondok csak ennyit, de Cedricre picit felvonom a szemöldököm. - Feszített tempójú az életem, most értem rá. - nem mintha köze lenne hozzá, de mivel a beszélgetés kezd nagyon is érdekesre fordulni, tudom, hogy hülyeség lenne, ha sarkon fordulnék vagy annyira bunkón válaszolnék, hogy ők távoznak inkább. Arra, hogy beletrafáltam és a lány látó egy kicsit összehúzom a szemöldököm hitetlenül, mennyi esélye volt ennek? A pálcámat szépen lassan elrakom, de még mindig úgy, hogy könnyen hozzáférjek és a láthatatlan familiárisomat se hívom vissza, miközben közelebb lépek hozzájuk. - Azt hittem, hogy ez az egész egy hatalmas humbug, hogy csak valami stressz-álom, ami visszatér és amit az egyik barátom beszélt csak a fejembe, de kezd túl sok lenni az egybeesés. - billentem félre a fejemet, először a srác felé fordulva és hozzá beszélve, de aztán a lány megjegyzésére már kicsit azért kizökkenek a sugárzó konokségomból és magabiztosságomból. - Beteljesíteni, mint... megölni azokat, akik a halálukról álmodnak? - kérdezek vissza, a tekintetem kicsit összeszűköl a fenyegetésre, még ha nem is tőlük fakad és azonnal elkezdem pásztázni a sötétséget körülöttünk. - Úgy egy hete az alkamazottam elmondta, hogy ilyen álmok gyötrik és ébren is megszenvedett egy látomást, én meg hülyének néztem, de egy-két napja valamilyen Roxforti csatározás kínoz engem is. Mit lehet ezzel kezdeni? - kérdezek rá kerek perec a lényegre, hiszen a túlvilág szövete egy kicsit ködös az én praktikus, anyagias, adrenalinfüggő elmémnek. - Már azon kívül, hogy helyreáll az egész, ha meghal mindenki, akinek meg kellett volna, mert ez az eshetőség nem valami szimpatikus, gondolom nektek se. - teszem hozzá, aztán ezúttal előrenyújtom a kezemet, hogy bemutatkozzak, még ha nem is valami hivatalosan és nem is az eredeti nevemen, de hát két éve már mindenk így hív, már rám tapadt a név. - Neira egyébként. Te pedig Cedric Diggory... te pedig...? - fordulok a barnahajú lányhoz, neki is kezetnyújtva, hátha ennyivel elássuk a csatabárdot, hogy annyira felszökkent a szemöldöke a visszaszólásomra. Egy látó... vajon olyan haszontalan, mint Tralewney, akinek életében jó ha két igazi látomása volt, vagy tényleg "megbízhatóbb"? Már ha van egyáltalán olyan, hogy egy látomás száz százalékig megbízható, de remélem a mi álmaink nem ebbe a kategóriába esnek és nem az a végzetünk, hogy mind megdögöljünk. Nem éltem még eleget, bőven van még dolgom a földön, szóval ebbe biztos, hogy nem nyugodnék bele. Nem az erősségem elfogadni, hogy tévedtem, de kezd fogalmazódni bennem, hogy jövök egy kör bocsánatkéréssel Castielnek, hogy semmibe vettem az álmait és a szőnyeg alá söpörtem az egész jelentőségét.
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Kedves tőle, hogy ő is segítene, de most az a fontosabb, hogy ezt az egészet rendbe tegyük. Ő nem tudja milyen hosszú távon, ha az ember elméjét, az álmait is olyasmi tölti ki, ami félelemmel tölti el és amit nem tud leállítni. Én ezt már ismerem, hosszú évek óta, úgyhogy nincs mit tennie, rám kell hallgatnia és előbb ezt kell megoldani. Kétlem, hogy a kómásokat bármi módon visszahozhatnánk az az életbe, viszont az ő problémája nem is biztos, hogy ezzel tényleg összefügg, vagy csak távolról. A jó ég tudja, de az a biztos, hogy utána járunk és minél többet sikerül kideríteni. Ezt pedig most a felbukkanó lány akadályozza meg, aki cseppet sem tűnik kedvesnek, pedig mi azért elég nyitottan próbálunk elsőre hozzáállni, legalábbis Cedric, mert nekem nagyon nehezen van bizalmam mások felé, főleg egy vadidegen felé, akit nem is ismerek. - Mint mondtam, nem volt szándékos. - szökken fel a szemöldököm a stílusra, amit megüt velünk szemben. Nem fogok én mentegetőzni, ha akar akkor tűnjön el, amúgy sincs semmi közünk hozzá. Cedric viszont úgy fest nyitottabb most is és észreveszi az elejtett szavakat, amikkel én lehet, hogy nem is foglalkoznék, ha csak én lennék itt. A látói képességeimet eddig a legtöbben nem vették komolyan, a maradék pedig kihasználta, vagy csak nem vette elég komolyan. Cedric az egyetlen kivétel és persze Jonas volt, de ő már rég elment. Így hát csak lassan bólintok a párom szavaira, hogy megerősítsem. - Mi is álmok miatt vagyunk itt. Ő... itt halt meg majdnem, az álmaiban viszont ténylegesen és az előbb látott valakit a sírok között, egy árnyat, ami talán... be akarja teljesíteni ezt. - teszem végül én is hozzá a magamét. Persze arra nincs esély, hogy hirtelen valami harc lenne, amiben ez a lány meghalhatna, de hát Féregfark sincs itt, aki végzett Cedrickel az álmában és jó eséllyel nem is kerülne elő hirtelen. Nem az történik meg vele, ami álmában, inkább úgy tűnik, mintha a túlvilágról nyúlna valami utána. - Úgy érzem, mintha... valami félre lenne csúszva a túlvilág szövetében. - teszem még hozzá halkan. Bár nem vagyok kísértetvadász, de megérzem a rosszat, már jó régóta. Így születtem, már gyerekkoromban is olyan rajzaim voltak, amiktől az elején a szüleim nagyon megijedtek. Tényleg ijesztő adottság ez és nekem is félelemetes volt sokáig. Mára már próbálom elfogadni és talán ezúttal a segítségemre lesz majd, hogy Cedricek ne essen baja.
Egyre erősödik bennem az érzés, hogy ne elégedjünk meg holmi összeköltözéssel, és hogy ennyire összefűztük az életünket. Hivatalos lánykérés nem volt, csak amolyan félmondat, hogy összetartozunk, és hogy egyértelműen a másikat tartjuk a nagy Ő-nek. Ezen még az sem változtatna, ha Cho ma betoppanna, hogy csináljunk vissza mindent. Kylie-vel már annyi mindenen mentünk át, mindig kitartottunk, bármilyen nehézség is jött, most is olyan bújósan hagyom magamat simogatni, hogy abban nem sok férfiasság van. De hát na.. hát hol engedje el magát az ember, ha nem a szerelme karjaiban? Igen, eldöntöttem, hogy ha valami nyugalmasabb pillanatunk lesz, belevágok, hogy megbeszéljük a jövőnket. Számomra nem csak egy papír, apa biztosan örülne, ha elkötelezéném magamat, Kylie szüleit nem tudom, de ez rövid úton ki fog derülni, hiszen ha eldöntjük, akkor be is illik jelenteni. Előbb viszont a rémálmoktól kéne megszabadulni. Babázni viszont ráérünk, Kylie felelős beosztásban dolgozik, kár lenne most derékbe törni a karrierjét. – Azért ez fordítva is igaz, szólj, ha valamiben segíthetek. Apa a minisztériumban dolgozik, nekem pedig még mindig van bejárásom a Roxfortba. Sok varázslatot ismerek, talán valamiben a hasznomat veszitek. – Beszéljük meg a sírok között, hogy aztán anyám képmásával szembesüljek, amit Kylie sikeresen elűz, bár attól félek, hogy ez túl egyszerű, s időleges megoldás volt. A helyén a méltatlankodó lány jelenik meg, Kylie vérzését pedig nem nagyítom fel, láttam már hasonlót vatázsolni. – Az éjszaka közepén? – Kérdezek vissza magamhoz képest elég élesen. Van már egy komoly üldözési mániám. A lány ellenben nagyon is élőnek, valóságosnak tűnik, az álmok szócska pedig megüti a fülemet. Bólintok, s az ellenséges stílust visszavonván közelebb lépek ráfogva ismét Kylie kezére. – Ő pont hogy Látó, és igen, azért vagyunk itt, hogy beazonosítsuk, hogy mi történik velem. Álmok gyötörnek, ellenben nagyon is valóságok. Ha téged is, akkor maradj kérlek. Téged mi vonzott ide? – Attól mert beszélgetésbe keztünk, továbbra is éberen nézek körbe, nem akarom, hogy az egyik sír mögül ismét kilépjen Féregfark. Nem akarom újraélni a pillanatot, mégis szembe kell néznem vele. Ám még semmi ilyesmi, minden csendes, s egyben baljós.
Hát nem mondom, hogy a válaszaik sokkal jobban megmagyarázzák a helyzetet, a srác kérdésétől konkrétan égnek áll a hajam az első pillanatban. Oké, konkrétan talán nem, de csak még tovább nő bennem a feszültség, hiszen gondolhatna arra is, hogy én, Rose nem haltam meg, pedig csöppet sem nézek ki úgy, mint akit ebbe a sírba eltemettek két évvel ezelőtt, tehát... miért ismernének fel? A Minisztériumhoz sose volt semmi közöm és valamivel idősebbek nálam más szakokról, de azért Cedric és a Trimágus tusa megragadt az emlékezetemben. Egy jótét Hugrabugos, amennyire tudom, és nem éppen valami alvilági fejvadász a régi haragosaimtól vagy a szüleim nyomozója, akik megneszelhettek valamit, vagy ilyesmi. Azt hiszem... - Csak meglátogattam egy sírt, ez egy temető, tudjátok. És nyilván élek, itt állok előttetek és nem sikerült kilyuggatnotok. - válaszolom először csuklóból, de az utolsó kérdésre átszalad rajtam, egy csöppnyi bizonytalanság és tétovázás. Mielőtt válaszolnék a lány felé fordulok, szerencsére nem veszem észre a vért, mert így jóval bizalomgerjesztőbb, mégha elég szűkszavú is. A lényeget elmondja, nem én voltam a célpont. Még mindig habozok válaszolni, hiszen sosem arról voltam híres, hogy kiterítem a lapjaimat azonnal, de ezek az álmok... nem csak rólam szólnak. Castiel jóval hamarabb elkezdte látni őket és élből hülyének néztem, miközben szenvedett, most pedig az én életembe is bekavarnak a csatával, gyilkos átkokkal, halállal tűzdelt képek. - Álmok. - bököm ki végül, de még mindig bizalmatlanul szorítom a kezembe a pálcát, mintha bármelyik pillanatban ugrásra és futásra kész lennék. A méteres kígyó familiárisom is észrevétlenül bújik meg a ruháim alatt és most kígyózva csusszan ki, hogy a sírkövek között láthatatlanul mögéjük kerüljön, de persze nem szokásom ártatlanokat megtámadni, ez csak egy biztosíték arra, ha rossz irányba haladna ez a beszélgetés. - Ha csak nem vagytok agyturkászok vagy tudomisén, látnokok, hogy tudjátok mi a francért kattogok valami csatán, ami meg sem történt és a nemlétező halálomon, szerintem el is búcsúzom. - visszakozok, de elejtek jó néhány momentumot, figyelve az arcukat, hogy valamire ugranak-e. Cedricet már beazonosítottam és minél több idő tellik el annál biztosabb vagyok benne, hogy a lány is ismerős, de nem tudom, hogy honnan, azon kívül, hogy nyilván Roxfortos. Még mindig szeretném azt hinni, hogy csak Castiel dumálta belém az egészet és egyszercsak elmúlik, de nagyon úgy tűnik, hogy nem. Abba egyelőre bele se gondolok, hogy tényleg erre gondoltak ők ketten, mert annyira irdatlan mázlinak tűnik, ha igen... És még is...
••• Cradles ••• c •••
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Nehéz ez az egész neki, tudom, hogy milyen, átérzem és pont e miatt igyekszem annyira, hogy minél többet tegyek azért, hogy jobban legyen. Ehhez pedig sajnos szembe kell nézni a dologgal, mert másképp nem tudjuk kideríteni, hogy pontosan mit jelentenek ezek az álmok. Vajon valóságot tükröznek, valamiféle veszélyt, vagy egész másról van szó? Ki kell derítenünk, mert aggódom Cedric miatt és nem tudom, hogy mihez kezdenék, ha valami baja történne. Olyan jó volt, hogy kezdett minden egyenesbe jönni, de mintha lehetetlennek tűnne, hogy az ember élete normális legyen, hogy egyszerűen csak boldogok legyünk. Mindig valami közbeszól. - Akkor nem hagylak egyedül, rendben? - simítok végig az arcán gyengéden. Nem, nem akarom, hogy így érezze magát, bár az álmaiba nem léphetek be és nekem is van munkám, de pár nap szabadság belefér, amíg megoldjuk ezt, vagy rájövünk, hogy mi történik. Ahhoz túlságosan bizalmatlan vagyok, hogy csak úgy bárkinek elmondjuk. Sajnos nincs jó tapasztalatom az emberek tekintetében, hogy mennyire lennének megértőek, vagy segítőkészek, ami a furcsaságokat illeti. - Nem tudom, de ki kell derítenünk. Már én is érzem egy ideje, hogy valami nincs rendben. Talán a sok kómás beteg... nem tudjuk, hogy ez milyen hatással van a világra. - és persze azok a dolgok, amik körülöttünk történnek. Az amit Grindelwald művel, ki tudja, hogy mi van még a háttérben, ami sok mindent megzavarhat, vagy összekuszálhat. Pletykálnak olyanokról, akik nem is erről a világról származnak, de nem tudom ebből mennyi az igazság. A Minisztériumban sok mindent hallani, ha az ember nyitva tartja a fülét. A fény hatására viszont nem csak a rém tűnik el, akit én nem is látok, hanem egy lány is feltűnik a sírok között, elég vehemensen és nem túl kedvesen. Jó talán érthető, de hát sose voltam jó kapcsolatteremtésben, hiába én magam mondtam, hogy talán másokat is érinthet a probléma. Engedem is, hogy Cedric szólaljon meg, én csak néhány pillant múlva, hogy már összecsuktam a tenyerem és a fény is elhalványult szólalok meg. Néhány csepp vér még kószán a földre hulla az ujjaim között, de a seb hamar begyógyul majd úgyis, úgyhogy nem foglalkozom vele. - Ne haragudj, nem ellened volt. Olyasmik történnek, amik ellen védekeznünk kell. - bököm ki, bár Cedric már a közepébe vágott. Hát igen ugrabugos, velem ellentétben, aki sosem tudtam ennyire nyílt lenni másokkal. Nem tudjuk, hogy ki ez a lány, de nagyon vehemensnek tűnik. Viszont, ha csak simán őrültnek gondol minket, akkor maximum lelép és kész. Azért persze csak úgy hipp-hopp nem fogok tudni megbízni benne, ha esetleg azt mondja ő is hasonló okból kifolyólag van itt, mint mi. Mondani bármit lehet és nem tudni, hogy az a rém milyen módon próbálhat Cedric életére törni, nekem pedig az ő élete a legfontosabb jelenleg.
Nem akarom arra szánni az egész életemet, hogy olyanokat keressek, akinek a megváltozott idővonal miatt most félelmetes árnyképek rémisztgetik az éjszakáit. Nem vagyok hősies alkat, a Trimágus tusa inkább arról szólt, hogy kellett egy csapatvezető, aki megmutatja, hogy az apja büszke lehet rá a tudott varázslatok tekintetében. Ám az, hogy én mentsek meg másokat.. Ehhez több bátorság kéne. Ha auror lehetnék, akkor már hamarabb Kylie oldalán dolgozom. Ám nem, engem más fából faragtak, jobban szeretem a költészetet, egy jó bort meginni, mint gyilkosok nyomában rohangálni. Ha valahogy sikerül legyőznünk a halált, amely a nyomomban jár, talán úgy segíthetünk másoknak, hogy valami módon felhívjuk az érdeklődők figyelmét, hogy mi a teendő. Addig el kéne jutni. – Nekem most csak az is elég, hogy te itt vagy. Akkor erősödik fel minden, ha egyedül, sebezhetőnek tűnök. – Rázom meg a fejemet. Remélem, hogy nem tart gyávának, de már elmúltak azok az idők, hogy valami csapat élére állok. Ráadásul a hugrabugosok a barátaim voltak, ismeretleneknek hogy is adhatnék én tanácsot? – Igen, minden összefügghet. Mintha a több sík, s az élet meg a halál mezsgéje is kezdene összemosódni. Én is gondoltam már erre. Csak aztán kérdés, hogy neked, Látóként, mennyire zavarják meg a képességeid, ha már nem tudjuk, hogy mi a múlt, mi a jövő. Egyáltalán a valóság. – Kerülgerjük a sírokat, olykor találkozva, így cikkzakkozva, hogy fel is fedezzük a környezetünket, de nem is szakadjunk el egymástól. A jelenés egyáltalán nem az anyám, ebben biztos vagyok. Valamilyen sötét teremtmény, amely az alakját veszi fel, belemászik a lelkembe, hogy élve felzabáljon. Erőtlenül mutatom Kylie-nek az irányt, aki már lövi is a fénysugarat, ám legnagyobb meglepetésünkre egy méltatlankodó lányt kap majdnem telibe. Aki nagyon is élőnek tűnik. – Te is élsz? Mit keresel itt? Téged is üldöz valami.. odaátról? – Talán kissé ködös a felvezetésem, de ha tudja, hogy miről van szó, elég lesz a célozgatás. Mivel „anyámat” már sehol sem látom, Kylie mellé lépek, intve, hogy leengedheti a pálcáját, de csak hunyorgok, hogy ki lehet a lány. Velünk egykorúnak tűnik, de cseppet sem ismerős. Mondjuk alig tartom valakivel a kapcsolatot, még egykori iskolatársam is lehet.
Furcsa dolgok, ezek az álmok. Soha nem hittem bennük, soha nem hallgattam rájuk, de van az a pont, amikor már annyira megkavarja az ember fejét, hogy nagyon nehéz lenne ignorálni. Nem mintha tudnám, hogy mit is kezdjek vele. Valószínűleg csak a stressz, hogy hirtelen a Santé és Ginny edzése mellett még a Brooks Vállalat is felkeltette újra a figyelmemet, amit nem éppen egyszerű beleilleszteni az életembe, miután önként és dalolva vetettem véget neki. Mármint az életemnek. Egészen pontosan Rose Brooks életének, még ha csak megjátszva is. Az álmomban valamiféle csata dúlt a Roxfortban, ami már önmagában is abszurdum, és a diákok, tanárok, néhány teljesen idegen küzdött a születésem környékén még rettegett Voldemorttal és a Halálfalóival, óriásokkal és vérfarkasokkal. Milyen idióta veszi komolyan az ilyen zagyvaságot? Csak villanásokra emlékszem, alig valamire, és mindig az az álom vége, hogy zöld fény lobban és felébredek. Nem kell észlénynek lenni, hogy rájöjjek, hogy egy halálos átkot vizionálok az álomba, bár még soha életemben nem repült felém és nem is láttam alkalmazni, hiszen a Minisztérium árgusan figyeli a törvényszegést. Ha nem ébrednék fel minden nappal zavarodottabb fejjel és kimerültebben, akkor hagynám is a fenébe. De szeretem, ha tökéletes tudatába vagyok a testemnek és annak, ami történik velem, nem véletlenül nem nyúltam soha tudatmódosító szerekhez, akárki is ajánlotta. Hallom, hogy nem vagyok egyedül a temetőben, ahogy különösebb érzelmek nélkül bámulom sír feliratát a kis elkerített részen, ami ugyan nem családi kripta, de kijelölt terület, hogy csak olyan nyugodjon itt békében, aki hozzánk tartozott.
Rose Blanche Brooks 1978. február 20. - 2000. augusztus 16.
Még arra se vették a fáradtságot, hogy valami szívhez szóló idézettel gazdagítsák a követ. Tőlem szokatlanul teljesen elveszek a gondolataimban és csak arra eszmélek, hogy egy erős fénysugár fénylik fel a mindig baljóslatú temetőben. Felhőkölök és oldalt lépek az irányából, pedig vélhetően a fény nem ártana nekem és a külsőmet sem ilyen egyszerű megtörni, még is, a meglepettség és az életösztön ezt mondatja velem. Fogalmam sincs mire irányult, de túl közel volt hozzám és az első döbbentség után a kezembe csúszik a pálca és a holtak tiszteletével mit sem törődve kezdek el kiabálni. - Hé, ki van ott? Majdnem pofán lőttél, normális vagy? - szakad ki belőlem önérzetesen, hát, nem a legjobb indítás, de a meglepettségtől azonnal kimutatom a fogam fehérjét. Ha ez még is valamiféle támadás volt és nekem szólt, akkor nincs is szükség jópofizásra. A fény egy kicsit bezavart a látásomba, de próbálom kivenni a két alaknak a külsejét és belőni, hogy mennyire lehetnek erősek és mit akarhatnak, mert nem szép dolog a futás, de annál hasznosabb.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
- Na látod, tökéletes helyed volt a Hugrabugban. - és hát lássuk be nem is illett volna a folyton elmélkedő Hollóhátasok közé. Persze nekem könnyebb dolgom lett volna, ha már hamarabb megismerem, de az élet nem így akarta, bár ha azt nézzük, hogy Choval jár egy ideig, aki szintén Hollóhátas... de hát ő jóval népszerűbb lány volt mindig is, mint én. Meg aztán az embert, ha eleget piszkálják, akkor megpróbál láthatatlanná válni. Én sose kezeltem ezt olyan jól, mint mondjuk Luna. Egyáltalán nem hiányzik az iskolában töltött idő, pedig ennek köszönhetem, hogy megismertem végül Cedricet, de örülök neki, hogy tiszta lappal kezdhettem új életet és bár most ezek az álmok próbálják beárnyékolni, de azért mindent megteszünk, hogy ennek gyorsan vége legyen. - Igen, de nem tudhatjuk, hogy kire volt ez az egész még hatással. Talán mások is vannak odakint a világban, akik most rettegnek, csak nem tudják, hogy ki segíthetene. Megtalálhatnánk őket. - legalábbis egy próbát megér. Talán nincs más, talán csak őt érinti, mert olyan közel volt a majdnem halála és a megváltozott helyzet, de nem tudatjuk, hogy ettől még nem volt-e ez másokra is hatással és ha valahogy tehetünk ellene, megváltoztathatjuk, akkor nem is kérdés, hogy muszáj lépnünk. Ki tudja, talán valami módon van összeköttetés közöttük, vagy Cedric révén én magam lehetek az, aki megtalálom a többieket, mielőtt még komoly baj történik, ahogyan valami Cedricet is próbálja környékezni. Nem tudhatjuk, hogy mások nem pont ugyanígy vannak-e vele. - Nem tudom, talán nem volt a legjobb ötlet ide jönni, de ha tényleg el akar kapni, akkor lehet, hogy máshol se jobb. - sóhajtok egyet, de nem engedem el az arcát, hogy ne nézzen oldalra, hogy ne nézzen oda, és kisebb eséllyel kínozza a látomás, vagy az árny, ki tudja, hogy mi ez pontosan. - Csak rám koncentrálj rendben? Ha úgy érzed, inkább menjünk. Csak nem értem miért most... talán a kómában lévők miatt? Hallottam pletykákat a lányról is, aki egy másik síkról érkezett. Ki tudja, hogy mihez van köze. - a túlvilág kapui nem záródtak be rendesen, vagy valami odaát nincs rendben vajon? Netán a párhuzamos világok kavarodnak össze, ezért lehet, hogy egy másik idősík próbál keveredni a jelenlegivel és ezért lehet rá ilyen komoly hatással? Csak tippelgetni tudok egyelőre, maximum próbálok rákoncentrálni a rémre, de nem vagyok kísértetvadász, nem értek a halottakhoz. - Ne nézz oda, de mondd, hogy merre van. Elűzhetjük valahogy, ebben biztos vagyok. - ha megpróbálom belőni a helyét, akkor mágiával elzavarhatjuk. A legtöbb sötét teremtmény nem bírja a fényt, és egyszer már kiválóan sikerült alkalmaznom egy sötét varázslatot, ami mégis a fényt idézte meg, rúnamágiát és vérmágiát ötvözve, még évekkel ezelőtt Freddel a Tiltott Rengetegben. Ezúttal is beválhat, de tudnom kell a lény pontos irányát. Előveszem hát a pálcámat, hogy újra elvégezzem a varázslatot. A rúnát ezúttal is a tenyeremebe karcolom bele a pálcám segítségével. Ezúttal már fel sem szisszenek, mint amikor először csináltam, pedig a nyoma jó ideig megmarad majd. - Mutasd meg, most! Fulgliss! - engedem el mostmár Cedric tekintetét, hogy az erős fénysugarat a rém felé irányítsam és ezzel próbáljam meg elűzni a temetőből és egyelőre a közelünkből is.
- Igen, semmi pénzért nem cseréltem volna le a barátaimat. – Borzongok bele az érintésébe, amely oly lélekig hatolóan édes, hogy most szó sincsen arról, hogy netán anyakomplexusom lenne. Kylie egy aranyos, és gyönyörű lány, akinek úgy vág az esze, mint a borotva, a képességei pedig olyan adottságot jelentenek, amivel buta lenne, ha nem élne. Ettől függetlenül különös, hogy a hollóháttal ennyire sok a párhuzam, hiszen Flitwicktől tanultam legtöbbet, na meg ott volt Cho, most pedig Kylie. Kylie, aki lényegében már a menyasszonyom, nemhivatalosan akár a feleségem is, holott sosem beszélgettünk ilyesmiről. Talán a korunk folytán még nem kell ennyire komolyan venni magunkat, de az egyértelmű, hogy szeretjük egymást, csakis együtt képzelhetjük el az életünket. – Nem is tudom, hogy minek drukkoljak. Ha sokan vagyunk, az rémesen hangzik, de legalább segíthetünk egymásnak, megtalálhatjuk a másikat. S ráadásul nekem itt vagy te. – Hajolok oda, hogy megcsókoljam, mindössze ez egy finom puszi, jelezve, hogy nagyon hálás vagyok, hogy így erőlteti a látást, amit ténylegesen nem lehet csak úgy kifacsarni, a jósmágia nem így működik. Ám már instrukciók alapján is előrébb juthatunk, mintha csak találgatnék. Nem akarom, hogy apa fülébe jusson, hogy milyen napokat, heteket élek meg, ezt magánügyként kell kezelnünk, noha másoknak jó lenne segíteni. Megölelgetjük egymást, támogatni a másikat arról, hogy történhet bármi, akkor is együtt leszünk. Végül nagy levegőt veszek, elkezdem kerülgetni a sírokat, remélve, hogy nem ismétlődik meg az, ami egykoron, hogy a semmiből megjelent a két sötét varázsló. Akkor tényleg leszámoltam az életemmel, de azóta sem oldódtam fel igazán. Most itt kell mindennek megoldódnia. Ahogyan anyámat látom, szinte teljesen lefagyok, tudni akarom, hogy ez a valóság, vagy sem. Mégis, Kylie ki tud zökkenteni, maga felé fordítja a tekintemet, láthatja, hogy szinte kisgyerekként rettegek. – Őt látom. Anyát. Ő meghalt. Ez hogy lehetőséges? – Próbálnám rázni a fejemet, de elszakítani nem akarom a tekintemet a szerelmemtől, mégis úgy érzem, hogy ha egy pillanatig is magamra hagyna, akkor biztosan elragadna a halál. Mintha csak azért nem lenne veszélyesebb a sötétség karma, mert tanu is van itt a látó lány személyében. Ez mondjuk nem rossz tapasztalat, ha nem hagyjuk egyedül azt, akire les a halál, azzal lényegében meg is védhetjük. A jelenés nyilvánvalóan nem az igazi anyám, csak valami rém, de Kylie közelsége miatt jelenleg nem mozdul.
Cedric az esze alapján simán beillet volna a Hollóhátba is, ez nem is kérdés, de valahogy mégis úgy érzem, hogy a jelleme alapján ő igenis Hugrabugos. Sose gondoltam úgy, hogy a borzok lenézendőbb ház lennének, mint bármelyik más. Náluk a legerősebb az összetartás talán ont a miatt, mert olyan nyitottak és kedvesek, mint Cedric is. Sose érzékeltem tőle egyetlen negatív gondolatot sem, sőt ha jól tudom ő sosem támogatta azt a fajta ellenségeskedést, amit Harry kapott a Trimágus tusa alatt a többi Hugrabugostól. - Mégis inkább a Hugrabugba illesz. - mosolyodom el finoman végigsimítva az arcán. Nehéz feladat vár most ránk, úgyhogy ki kell használni még minden pillanatot, amíg még egy kicsit nem gondolunk rá. Mintha a világ rendje sehogy se akarna helyreállni, pedig annyira nagyon igyekeznek sokan tenni érte. Mi van, ha nem is lehet megoldani, mert már így is túl nagy kárt okozott az manó? - Ha azt élik át, amit te, akkor talán igen. Az emberek mindig keresik a válaszokat, ha valami furcsát tapasztalnak és kétségbeejtő tud lenni, ha nem találják őket. - én már csak tudom, hiszen amikor megjelent a képességem még kisgyerek voltam és egyszerűen nem is értettem, hogy mi is ez az egész, ahogyan a szüleim sem tudták, hogy mi történik velem. Amikor végre megértettük, akkor már sokkal könnyebb volt nekik is és nekem is, legalább tudtuk, hogy mi történik és hogyan lehet kezelni. Ha vannak odakint olyanok, akik arról álmodnak, hogyan haltak meg, valószínűleg nem tudják mi történik velük és talán folyton azon őrlődnek, hogy elmerjék-e mondani valakinek, vagy kezdenek-e megőrülni. - Én is szeretlek! - állok meg és ölelem át egy pillanatra, hogy legalább valamivel jobban érezze magát. Tudom, hogy nehéz neki most, nagyon és sejtelmem sincs, hogy mi játszódik le pontosan a fejében, hogy mit érez, csak tippelni tudok. - Ced... - szólok utána, amikor elengedem és épp csak körülnézek, de neki ennyi is elég arra, hogy elszakadjon tőlem és nekem sejtelmem sincs róla, hogy mégis mit láthat, hiszen én nem látok ott semmit sem a kút mellett. Gyorsan sietek hát utána, hogy elkapjam a kezét, mert látom rajta, hogy úgy indul meg, mint, akit hipnotizáltak. - Mit látsz? Meséld el nekem, kérlek! - próbálom megállítani és finoman magamfelé fordítani a fejét. Remélem elég vagyok, hogy elszakítsam a látomástól, és nem kell erőteljesebben próbálkoznom. Az se jó, ha az embert túl erősen zökkentjük ki ilyen esetben, ezért muszáj óvatosnak lennem.
- Nem is tudom, talán. Érdekes, hogy mennyivel közelebb állt hozzám, mint Bimba. Ha nem lett volna annyi barátom a Hugrabugban, azt hiszem Hollóhátas lettem volna. – Mind a szorgalmam, mind az éles logikám alapján lehetett volna ott a helyem. Ám túlságosan társasági lény vagyok, ezért is köthettem ki a Hugrabugban, és úgy mindent összevetve nem bánok semmit. Csak éppen azt, hogy nem voltam jobban felkészülve arra, ami Harryvel is évekig történt, noha aki nem volt a közvetlen barátja, alig tudott valamit. Hogy Tudjukki a háttérben munkálkodott. Volt ugyan néhány jel, mint a Bölcsek kövének ellopási kisérlete, vagy hogy a Titkok kamrája feltárult, ám ezek elszigetelt esetnek számítottak, s a varázsvilágban a felnőttek nem is beszéltek róla, így nem volt köztudatban, hogy Voldemort mégis élhet valamilyen alakban. Hogy aztán egyik pillanatról a másikra megjelenjen, s átírja a jövőmet. Vagyis kitöröljön, azt hiszem. – Másoknak viszont segíteni akarok. Lehet, hogy ők sem tudják magukról, hogy mi történik velük. Hogy mi történt, ami miatt most mégis élnek. Vajon hisznek majd nekem? – Merengek el, miközben hoppanálunk Voldermort egykori családjának birtoka közelébe, a temetőhöz. Fázósan összehúzom magamat, hát itt történt. Vajon a múlt ennyire utánam nyúl? – Szeretlek! – Mondom ki, hiszen képes a saját ép elméjét is kockáztatni. Holott neki aztán nyugalomra lenne szüksége, így is rátör megannyi látomás, a munkája sem stresszmentes, és most a magánéletben is ilyen sötét dolog után kutakodunk. – Nem? Be kell vallanom, hogy félek tőlem, hogy ha nem nézek vele szemben, magával ránt valami. Mintha azóta is velem lenne, csak nem figyeltem rá. – Meresztem a szememet, de nem Voldermort az, és még csak nem is Féregfark. Anya? Automatikusan csúszik ki a kezem Kylie ujjai közül, s kút mellett álló nőalak felé indulok, szinte hipnotikusan.
Persze, hogy segítek neki, ahogyan ő is segített nekem, amikor nehéz időszakom volt és persze mindezt úgy, hogy tisztában volt vele mindig is, hogy még lesznek bőven nehéz időszakok az életemben, ezáltal az övében is. Egy látó örök életére az marad és sokan őrülnek bele ebbe. Persze sokan pont azért, mert nem hisznek nekik, vagy mert nincs velük senki, aki támogatná őket, de akár hogy is lesz, én tudom, hogy ő mellettem lesz és most ez az igazán fontos. - Ha ez kell, akkor ez kell, hátha találsz ott valamit, ami segít. Talán... beszélhetnél erről másnak is, Flitwick nem segíthet? - tudom, hogy jóbal volt mindig is a házvezetőjével, hiszen kiemelkedő diák, aki rengeteget tett az iskoláért és persze emelte a Hugrabug hírnevét. Tudom persze, hogy ilyesmiről nehéz beszélni másnak, hogy nem könnyű bevallani azt, hogy baj van, és persze ott a félsz, hogy nem hisznek neki, de talán egy próbát mégis megérhet. Én sose kértem igazán segítséget, ez volt az egyik legnagyobb hibám, de ő sokakat ismer, talán könnyebb dolga lenne. - Semmi baj, ezen már úgyse lehet változtatni. - mosolyodom el, hiszen e miatt végképp nem lenne jó, ha emésztené magát. Végtére is nem tehetünk róla, mikor találkozunk, neki pedig ott volt Cho és persze a népszerű élete. Nem vett észre olyasvalakit, mint én, aki profin húzódott meg a háttérben. Nem is fontos most ez, hiszen összekapja magát, én is felöltözöm addig, hogy hamarosan már hoppanáljunk a temetőbe, ahol biztosan nagyon nehéz lesz most neki, ezért automatikusan megfogom a kezét. Én sem akarom, hoy elszakadjunk egymástól akár csak véletlenül is, bár ez csak egy temető elvileg, miért kellene bármitől is tartanunk? - Nem... én nem érzem. Talán a hely van rád ilyen hatással. Lehet, hogy itt jobban megkavarodik az idő, mert itt volt a központja annak, ami történt. - bár még én is csak tippelgetek, de nem érzem úgy, mintha lenne itt bárki is rajtunk kívül egyelőre. Attól persze, hogy látó vagyok még nem szerteágazó annyira a képességem, hogy mindent érzékeljek. Lehetséges, hogy tényleg van itt valaki, aki figyel minket, vagy ezt csak azért érzi így Cedric, ami itt történt, vagy még mindig az álom nyúl ilyen formában utána.
