2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ha túlságosan követed a szabályokat, felkészületlenné válhatsz a meglepetésekkel szemben.
Amikor vissza kérdez és amikor kimondja hogy senkije sem lesz így.. azért nyelek egyet és koppan a súlya minden szavának a gyomromban.. Végül felviharzik hogy össze pakoljon én addig jelzek apának egy időzített drágakőmágiás trükkel. Addig pedig felmegyek Sun-hinek segíteni. Már ha akarja hogy segítsek, vagy hagyja egyáltalán. Csendes vagyok, nincs erőm mára több mindent mondani. Kimondhatatlanul sajnálom Sun-hi helyzetét és a széthulló gondolataim közepette valóban azon agyalok, hogy vajon mégis hogy a fenébe megy majd minden tovább? Mi lesz vele? Ugye találkozunk még a nyáron? Most tényleg ott alszik nálunk? - Al..alhatsz a szobámban. Majd alszom a pótágyon. - nyögök ki ennyit kissé zavartan, főleg hogy amúgy a pótágy is a szobámban van. Amikor pedig készen áll az indulásra segítek neki a bőröndöt megemelni és levinni. A házból kilépve pedig apa ácsorog az utcán a világ legegyszerűbb szerelésében. Vászonnadrág-ing. Meglátva minket látom a kérdőjeleket az arcán. Már tud valamit amit még ki sem mondtunk. Egyik kezemben Sun-hi bőröndje, a másikban az ő keze és megállva apa előtt felnézek rá, ő meg le rám. Végül nem bírom ki és oda lépve hozzá megölelem röviden. Mire meglapogatja a hátamat atyaian és a tekintete Sun-hire téved. - Oh.. - hagyja el a száját egy felismerésszerű hang. Végül pedig eleresztve engem kezet nyújt neki is. - Üdv Sun-hi. A nevem Ivor. - sóhajt egyet végig nézve rajtunk - Jó nehéz nap áll mögöttetek. - és átveszi tőlünk a bőröndöt én pedig vissza sorolok Sun-hi mellé, apa pedig látom hogy a ház irányába néz már aztán ismét Sun-hire. - Ne aggódj, rendben lesz. Jade ugyan nincs otthon, de írok mindenkinek. Vigyázni fognak rá. - ezzel elő szed egy sálat, ami jelen esetben a zsupszkulcsunk lesz. És középre nyújtja, hogy mindketten meg tudjuk fogni. Mielőtt ez megtörténne azért némi magyarázattal fordulok Sun-hihez. - Apa legilimentor.
***
Megérkezve haza, apa asztalhoz ültet minket és egy egy nagy bögre forrócsokit rak elénk nemsokára, meg a még langyos bundáskenyeret. Nem olyan rég vacsorázhattak Amyvel... aki a fene tudja szintén hol van. Én őszintén szólva a történtek után is farkaséhes vagyok úgyhogy gondolkodás nélkül vetem rá magamat, másfelől ha stresszes vagyok, ha fáradt vagyok ha bármi érzelmi kilengésem van, hajlamos vagyok evésbe fojtani. Vállal Sun-hinek kontaktálok azért, nagyjából folyamatosan. Legalább érintőlegesen a tudtára adom, hogy vele vagyok még ha szavakba már nincs is annyira erőm foglalni. Apa pedig velünk szembe ült le egy pergamennel és Sun-hit kérdezgeti, mert... azért mégis jobb valószínűleg szóban egyeztetni a történteket, mint hogy csak leírjon valamit Madame Pomfreynak vagy bárkinek amit kiérzett belőlünk... Bár nem rest rám szólni közben, hogy lassabban tömjem a fejemet mert nem fogok tudni aludni. Másnap valószínűleg fog érkezni egy levél Sun-hi számára és ki tudja mikor... valószínűleg jönnek érte, hogy elhelyezzék valahol. Csupa kérdőjeles helyzet. És nos... apának igaza volt, tényleg nem igazán aludtam aznap..
//Köszönöm a játékot én is, nagyon nagyon cukkerek voltak és remélem lesz még velük kalandunk. :3 <3
Én sem értem az egészet. Néha úgy érztem az életemnek csak valamiféle külső szemlélője vagyok, aki sodródik az árral és valahogy nem gondol arra, hogy mit hoz a holnap, hiszen Madame Pomfrey jól mondta, ezt örökké nem lehet így tartani. A folyamatos leszorítás a mellkasomon nem tett túl jót és persze a tükörbe belenézni nap, mint nap, a folyamatos korán kelések, hogy egyedül legyek a fürdőben. Az életem minden áldott nap feszültségben telt és bevallom fogalmam sincs, hogy milyen lesz ez majd normálisan. Ahogyan azt sem tudom, hogy hogyan viszonyulnak majd hozzám azok, akik most a barátaim. Talán tényleg elfogadnak, ahogyan Ali is, de biztosan időbe telik majd és nem lesz egyszerű. A kérdése az, ami kizökkent a zavaros gondolatok közül, de hirtelen nem tudom, hogy mit mondhatnék. - Amneziálva? - suttogom halkan a szavakat megtorpanva a lépcsőn felfelé menet, hiszen ssze kellene pakolnom, de ez most azért kissé megakaszt. Pörögnek a gondolatok és valahol tudom, hogy egyáltalán nem buta gondolat, hiszen anya nincs jól és talán tényleg ez az egyetlen módja annak, hogy normális életet élhessen. A családja elfelejtésével talán tényleg működhet. - Akkor nem marad senkim... - nyelek egy nagyot, de aztán újra gyorsan szedni kezdem a lábaimat felfelé a lépcsőn, hogy a szobámba nyitva előkapjam a bőröndöt az ágy alól és szinte találomra elkezdjek pakolni bele dolgokat. Biztos, hogy minden nem lesz benne majd, de most nem is megy az, hogy normálisan odafigyeljek, az pedig végképp, hogy rend legyen a táskában. - Talán tényleg nincs más lehetőség. - sóhajtok egyet végül rácsapva a fedelét a bőröndre. A zár hangosan kattan, ami szinte fájdalmasan hasít bele a gondolataimba. - Jobb, ha megyünk. - bököm ki végül csendesen, mert úgy érzem kezd valami szörnyű üresség eluralkodni rajtam és jó lenne, ha egyszerűen csak vége lenne ennek a mai napnak. Persze nem akarom, hogy anyának baja legyen. Remélem, hogy tényleg küldenek érte hamar valakit, és nem fog egyedül eltűnni a házból, hogy aztán féltsem, hogy kárt tesz magában. Madame Pomfrey ha időben megkapja az üzenetet, akkor nem lehet baj. És hogy én hogyan fogom ezt kezelni... azt még nem tudom. Az egész most annyira zavaros és gyors és még annál is fájdalmasabb.
//Szerintem lehet ez a záró. Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! <3//
Ha túlságosan követed a szabályokat, felkészületlenné válhatsz a meglepetésekkel szemben.
Valójában elgondolkozni sem lenne szabad azon, hogy Sun-hi ezt mégis hogyan oldaná meg... elgondolkozni sem lenne szabad, hogy ilyen lehetőség létezhet. De hát ha éveken át ilyen szinten traumatizálva van az ember valaki által akit szeret.. szeretne szeretni.. vágyna az elismerésére, a viszont szeretetére.. akkor nem csoda hát, ha megjelenik mint számottevő lehetőség.. Számomra ez az egész elképzelhetetlen. Én annyira másképp lettem nevelve, szocializálva, annyira más elvárások lettek felém támasztva, annyira másképp lett felém a szeretet kommunikálva.. Szóval nekem ez az egész határozottan megterhelő most és nem kicsit őrültnek hat az egész helyzet. Ráadásul őszintén nem tudom eldönteni, hogy az anyja most közveszélyes, vagy csak Sun-hire nézve "veszélyes" vagy netán önmagára is az lenne...? - Nem! Nem... ilyenre gondolni sem szabad! Nem küldhet el. Nem vihet el magával.. - buggyannak ki belőlem a szavak és egy pillanatig talán jobban kétségbeesettnek tűnök mint maga Sun-hi. Hiszen... oké hogy ezt mondom, de valójában ugyan mennyi befolyásom van erre az egészre..? Csak ölelem és nézek én is magam elé a feltett kérdésekre pedig.. bevallom fogalmam sincs mit felelhetnék. - Én... - a totális tanácstalanság látszik rajtam. Aztán veszek pár reszketeg sóhajt - Pakolj össze! Mindent... Jelzek apának és.. anyuék üzennek Madame Pomfreynak aztán... fogalmam sincs... De biztos hogy nem hagylak itt. - jelentem ki az utolsót az előzőkhöz képest nagyon is határozottan. Aztán elgondolkozom és egy kicsit halkabban felteszem a kérdést. - Mit tennél.. ha édesanyád amneziálva lenne? - a hangom szomorú, hiszen ez egy elég súlyos... bele nyúlás lenne mindenbe. - Nem biztos, hogy együtt bármilyen utat fogtok tudni folytatni.. De talán ha nem fog emlékezni a tragédiáira, vagy arra, hogy veled mit tett.. hogy mire kényszerített.. később magában sem fog kárt tenni bűntudatból.. - a szívem érzem, hogy ezer millión pörög és fogalmam sincs tényleg mi mit tehetnénk. Bár.. ez egy olyan helyzet amit nagyon hamar belátok, hogy rajtam túlnőtt.. És fogalmam sincs hogy ha a felnőttekre bízzuk mennyivel lesz jobb vagy rosszabb bármi.. A zsebemből elő halászok egy kicsi jáde követ amin arany rúna feszít bár egyenlőre nem aktiválom ameddig nem beszéltük meg a "haditervet"... Tény, hogy szorít az idő, de... azért fejjel sem akarok a falnak menni.
Az egyébként is világos bőröm, ha lehet még inkább falfehérre vált, amikor meghallom az anyám hangját. Tényleg nincs magábál és nem tudjuk ebből sehogy sem kimozdítani, hiszen ha egy kicsit is felfogná, hogy mit mond, akkor tudná, hogy azt talán... talán túl se élném. Egy szigorú fiúneveldébe kerülni lányként. Eddig is nehéz volt titkolni, hogy ki vagyok izgából. Ali már csak tudja, hiszen nem véletlenül soha nem fürödtem akkor, amikor mindenki ébren volt és ez azért hosszú távon nagyon megterhelő, de ott ezt mégis hogyan oldanám meg? Főleg, ha szigorú a hely, akkor nagyon hamar kiderülne az igazság, csak kérdés, hogy mi lenne a következménye, hogy milyen alakok járnak oda. Valószínűleg olyanok, akiket a viselkedésük miatt száműztek mondhatni, hogy megneveljék őket. Ki tudja, hogy mit művelnének. Nem is tudok mit mndani, csak azt érem el, hogy rángatni kezd, én pedig még ha próbálok is ellenállni, túlságosan gyenge vagyok hozzá. Rendesen el is kerekedik a szemem, amikor mégis megtorpan és végül elengedi a kezemet. Erre igazán nem számítottam, hiszen határozottnak tűnt és úgy láttam, hogy teljesen biztos abban, hogy én bizony Hollandiába megyek, mindegy, hogy mi lesz a következménye. Elképedve lépek el mellette szó nélkül, megfogva Ali kezét, aki mintha csak parancsokat osztogatna és az anyám láthatóan... hallgat is rá. Megszólalni sem merek, hiszen olyan, mintha Ali minimum megbabonázta volna, én pedig nem akarom ezt véletlenül is megtörni, csak nézem ahogyan felmegy a lépcsőn, becsukódik az ajtó és sírni kezd. Még akkor is kicsit arra felé bámulok, amikor Ali átölel, de néhány pillanat elég, hogy kiengedjem a feszültséget és sírva fúrjam a szőke srác nyakába a fejemet. - Tényleg képes lenne elküldeni abba a fiú iskolába... - suttogom halkan, miután talán egy perc is eltelik és sikerül megtalálnom újra a hangomat. Megtörlöm a mostmár végképp tiszta maszat arcomat és próbálom kitalálni, hogy mi is legyen. - Valakinek szólni kellene. És ha... ha baja esik, vagy elmegy egyedül? - bizonytalanul pillantok az emelet irányába. Nem akarom, hogy elkeseredésében kárt tegyen magában, vagy hát csak fogja magát és eltűnjön, reggelre pedig már üres legyen a ház. Nem hiszem, hogy csak úgy elvihetne, Madame Pomfrey nem hagyná, de azt akkor sem akarom, hogy bezárják, pedig félek, hogy nem igazán van más út. - Madame Pomfrey mindent tud, anyukád tudna neki sürgősen üzenni? Vagy... kinek szólhatnánk? - tanácstalan vagyok, de legalább próbálok kitalálni valamit, ami a jelenlegi sokkos állapotban kész csoda, hogy egyáltalán sikerül. Félek itt hagyni anyát, de attól is, hogy mi van, ha elmúlik az, amivel Ali hatott rá, mert akkor talán néhány óra múlva már a reptéren próbálna végigvonszolni és ki tudja, hogy lenne-e, aki megállítaná. De ettől még nehéz dönteni, hogy mi lenne a jó megoldás. Innen nem tudom, hogy hogyan és kinek üzenhetnénk, ha viszont elmegyünk akármi történhet a házban, amíg távol vagyunk és amíg valaki ideér, hogy megnézze mi van anyával.
Ha túlságosan követed a szabályokat, felkészületlenné válhatsz a meglepetésekkel szemben.
Nem csak annál fájdalmasabb.. Sun-hi anyja mennél tovább tartja fenn és kényszeríti a lányára ezt az egész helyzetet, annál inkább kockáztatja valójában az ő egészségét is. Ezt nem lehet neveléssel befojásolni. Nem lehet neveléssel dekódolni, ráadásul a halott ikrének a képét ráhúzni... a hideg borsódzik a hátamon... őszintén fogalmam sincs mit tennék, ha apa, vagy anya ilyesmit várna tőlem.. Szerintem világgá mennék. Aztán az egész helyzet kezd egyre meredekebb lenni. Ez nem Noah vagy a bandája. Itt valakinek a szerettéről, konkrétan az anyjáról van szó. Egy felnőtt emberről, ráadásul nő... Nem lökhetem meg, nem léphetek fel vele szemben úgy igazából.. emiatt pedig kissé meglőve érzem magamat a kibontakozó jelenetben. Az anyja nagyon is hallotta a suttogást és felháborodva kérdez vissza - Hová mennénk? El innen! Hollandiában lakik egy unokatestvérem. És van egy kiváló szigorított intézet az engedetlen fiúknak! - mondja némi indulattal aztán a következőkről pár bólintással akarja önmagát is meggyőzni. - Az unokatestvéremmel jóban vagyok. Ő biztosan befogad ameddig talpra állunk újra és... és neked is jó helyed lesz ott! Az az iskola méltán híres és nem olyan elmebajképző mint ez aa... Roxfort..! - azért rendesen megnyúlik a képem arra amit mond és reflexből kiesik a számon a tiltakozás - Nem! Komolyan ennyire nem látja őt, hogy egy fiúiskolába adná? Ezt nem teheti Sun-hivel. - sápadok le enyhét szólva, az amúgy is hófehér bőrömmel. Sun-hit ott kinyírnák.. Már ha lehet hinni a pletykáknak, hogy mégis milyenek az ilyen "szigorított" intézmények.. Ez még akkor is sok lenne, ha Sun-hi tényleg fiú lenne. Ráadásul mugli helyre íratná aminek azért iszonyatosan sok hátulütője akadhatna. Ő is megtalálja a hangját amiért egyébként baromi büszke vagyok rá, csak sajna jelenleg az aggodalom jobban dominál bennem. Reflexszerűen nyúlok Sun-hi keze után de ezúttal nem érem el mert az anyja a saját testével állja az utaz. - Nem! Könyörgöm hallja meg amit mondunk! Eressze el őt! - nem akartam ezt tenni szándékosan, de utánuk megyek nem igazán tud lerázni az anyja és a hangmágusi képességem ekkor lényegében önálló életre kel és sikerül hatást gyakorolnom az édesanyjára aki megakad és olybá tűnik, mint aki valami csoda folytán olyan érvet hallott, amire muszáj volt megtorpannia. Alaposan meglepődöm de persze azért elfog egy szemernyi remény. Igazából nem gondolom, hogy ez a képességemnek köszönhetően történt. Annyira kavarognak bennem az érzelmek, hogy nem jut kapacitásom erre gondolni. Sőt mi több el is ereszti nekem pedig a szívem nagyot dobban és rögtön a tartom a kezemet Sun-hinek. - Ma.. Ma este.. Sun-hi nálunk alszik. - mondom ki még mindig a hangmágusi képességemet használva ösztönösen. - Kérem, gondolja át... gondoljon át mindent. Holnap talán könnyebb lesz.. újra egymás szemébe nézniük. - azért... meg kell hagynom a gyomrom reszket de próbálok határozott lenni. Az anyja pedig nagyjából úgy áll ott mint amikor az ajtóban lefagyott. Félig fellépve az emelet lépcsőjére a gondolataiba veszve. Fodrozódó érzelmekkel teli arccal és ismét elhomályosodni látszó szemekkel. - Jó... - hangzik el tőle végül a "végszó" mint aki egy kissé feladta - Jó legyen holnap. - erősíti meg majd felmegy az emeletre, hátra sem nézve, hallhatunk még egy ajtócsukódást. Halk zokogás hangját és... igazából ennyi. Kiengedem a levegőmet és Sun-hire nézve csak mozdulok és megölelem, gyengéden megtartva a fejét a tarkójánál - Én úgy sajnálom.... - nyögöm ki de igazából ennél többre nem futja, csak nyelek egy hatalmasat és próbálom felfogni az imént történteket. Szerintem ez volt az első alkalom, hogy ilyesmit láttam egy felnőtt és a gyereke között és... el sem tudom képzelni Sun-hi mit érezhet. És oké hogy azt mondtam, ma nálunk alszik de... egyáltalán.. ő mit akar?
Annyira jólesnek Ali szavai, hogy nem tudok nem szeretetteljesen hátrapillantani rá a vállam felett, ami persze az anyám szemében jó eséllyel nem javít sokat a helyzetünkön, pedig ezen már nehéz sokat rontani, hiszen jelenleg se valami rózsás. Anya nem úgy fest, mintha meg akarna enyhülni, vagy megérintenék Ali szavai, pedig jól látja, nekem tényleg fontos, csak hát Madame Pomfreynek igaza van, ezt nem lehet a végtelenségig így csinálni tovább. Egyszer muszáj kiderülnie az igazságnak, és minél tovább tart, annál fájdalmasabbá válik az egész. Észre kellene vennie, ha fontos vagyok neki, hogy mennyire kínoz ezzel. De talán... nem vagyok annyira fontos, mint a testvérem volt, vagy tényleg valami nagyon elpattant anya fejében, amikor Sung-yeun meghalt. Nehéz eldönteni, hogy melyikről lehet szó, de valószínűleg ez a beszélgetés megmutatja majd az igazat. - Nem anya. Ők sem hagytak el, csak... csak meghaltak, apa és Sung-yeun is. Nem tehetnek róla és nekem is hiányoznak. Kérlek... értsd meg, hogy... hogy... - alakadok. Nem tudom, hogy pontosan mit kellene mondanom, hogy mivel győzhetném meg. A hangom is elcsuklik. Annyira nehéz! Ezért is nem próbálkoztam eddig, pedig tudom, hogy muszáj megtenni és nem csak a kényszer miatt, hanem mert normális életet akarok élni és önmagamat adni mások előtt is. Nem akarok többé titkolózni és mindenkit átverni, folyton hazudni. Amikor aztán újra megpróbálom szóra nyitni a számat azonnal belém is fagy a szó, mert olyan hévvel vágja a falhoz a poharat, hogy az darabokra törik hangos csattanással. Megrezzenek egészen látványosan és nagyot nyelek, mert már sejtem, hogy mi következik Újra menekülőre fogná, mint odahaza és el is zavarna a szobámba pakolni. Ijedten pillantok fel rá, de ijesztően eltökéltnek tűnik. - Hová mennénk? Haza nem mehetünk, hiszen ott tudják, hogy mi történt... - suttogom. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy anya hallja a dühe és a halkságom miatt. Megremeg a szám, de próbálom tartani magamat és kicsit kihúzom a hátamat ültömben, mert a tartásom enyhén szólva is összecsuklott az utóbbi percekben. - Nem akarok elmenni anya és... és nem is fogok. Az iskolában is tudják az igazat. - találom meg a hangomat, bár inkább csak igazán az utolsó mondatra, az elején még kissé rekedtes a hangom. Anya persze erre látványosan elképed, hogy nemet merek mondani neki és szembe merek vele szállni. Fel is pattan és megkerülve az asztalt szinte félrelökve Alit ragadja meg a karomat, azzal a célzattal, hogy felrángasson a székből és ő maga húzzon az emeletre pakolni. - Te tetted ezt vele. Jó fiú volt, szófogadó, most meg teljesen megőrült! Tűnj el a házamból! - förmeg rá Alira, én pedig próbálok ellenállni, de hát összességében távol állok az erőstől. Nem véletlen, hogy Jenkins és bandája is olyan könnyedén eltudta látni a bajomat. Nem okoztam nekik túlságosan nagy kihívást. - Anya... kérlek... - most már nem sikerült visszatartani és eltörik a mécses is. Próbálok ellenállni, de olyan erővel és vasmarokkal szorít és rángat ki a konyhából, hogy csak jó eséllyel azt érem el majd, hogy belilul rendesen a karom, de nem tudok szabadulni a szorításából.
Ha túlságosan követed a szabályokat, felkészületlenné válhatsz a meglepetésekkel szemben.
Bevallom, számtalanszor felmerült bennem, hogy apa mindkettőnkben ébren tartotta anya képét. Igyekezett kialakítani és fenntartani a kötődést bennünk anya iránt úgy hogy ott sem volt önhibáján kívül és fogalmunk sem volt mikor vagy miként kapjuk vissza, vissza kapjuk-e egyáltalán... És tudom, hogy nem rossz szándékból tette, mégis ott motoszkál bennem a gondolat szüntelen, hogy most hogy anyát vissza kaptuk, cserébe egy világot veszítve el... apa itt fog hagyni minket. Amynek mondtam el egyedül ezt a félelemet. Szóba hoztuk már azt is, hogy jó lenne apát kérdőre vonni egy csomó mindennel kapcsolatban, például, hogy amellett a Nox mellett tényleg olyan szabad mint ahogy a nő állította? És ha igen... akkor velünk tényleg csak színészkedik? És még vagy kismillió kimondatlan kérdés kavarog bennem és minden kérdéssel valahol apa egyre távolabb kerül és egyre erősödik, hogy el fog tűnni az életünkből. Ilyenkor utálom, hogy általában bejönnek a megérzéseim.. És látni Sun-hi édesanyját.. azt hiszem nem számítottam rá, hogy... nem is tudom igazából csak valahogy nem erre számítottam és valahol a szívem szakad meg. Amikor a külsőm miatt szól meg a szemem sem rebben, igyekszem mégsem védekezésből támadni, nem mintha jellemző lenne rám. - Nem, asszonyom. Megbocsásson, de ön nem tudja, hogy mit beszél. Igen valóban furcsa lehetek a varázstalanoknak. De.. kezelje ezt úgy, mint egy anyajegyet.. - mondom halkan, nyugodtan egy kicsit valahol szomorúan. - De nem akarok rosszat a lányának. Szereti önt. Mint gyermek az anyját... A kérdés az, maga is szereti-e annyira, hogy lássa őt valójában..? - talán nem a legkedvesebb legóvatosabb megfogalmazást használom és hatalmasat nyelek is a végére. Igazából fogalmam sincs afelől, hogy hogyan kellene szegény nővel beszélni. Nem akarom bántani... De elénk rakott egy falat, amit se megkerülni se átmászni nem tudunk... Szóval marad az, hogy megpróbáljuk ledönteni.. Azt mondtam nem fogok bele szólni ameddig Sun-hi tudja kezelni a helyzetet és egészen biztos vagyok benne, hogy tudná kezelni még ezt az egészet bőven. Mégis feljön bennem, hogy kiálljak érte. Vagy pont ezzel nem állok ki érte..? Nem tudok egyszerűen csendben ülni és malmozni. És nem amiatt mert némi megszólás ért. Hanem mert Sun-hi anyja ahelyett, hogy arra figyelne amit mondunk, terel. Jelen esetben épp én lettem a bűnbak. Eszembe jut ugyanakkor az is, hogy egyébként mennyivel könnyebben helyre lehetne hozni a nőben ezt a brutális törést, ha a varázsló társadalomhoz tartozna... De esélyes ha így bevinnénk a Mungóba azt is elfelejtené, hogy Sun-hi létezik, nem hogy Sung-yeun meghalt... valószínűleg nem igazán foglalkoznának vele így, csak amneziálnák teljesen. A kérdésemre azonban rám mered mintha át akarna döfni a tekintetével - Hogy mered megkérdőjelezni azt amit érzek a fiam iránt?! - kérdi hidegen, metszően majd lecsapja az asztalra a leveinket, majd rámarkolva össze is gyűri őket és Sun-hire néz kissé kétségbe esve - Mivel tömte tele a fejedet hm? Itt akarsz hagyni miatta?.. Te is el akarsz hagyni mint a testvéred? Mint a férjem..? - csak elkezdett kibújni a szög a zsákból. Azért amikor érzelmileg próbálja manipulálni Sun-hit egy kicsit elönt a düh és össze is szalad a szemöldököm, de igyekszem nem megszólalni kapásból. Akármennyire zavarodott is és borzasztóan sajnálom a helyzetét, nagyon nem szeretem amikor valaki másik érzelmeivel játszik.. Ez az a pont ahol nem igazán tudok elvonatkoztatni és figyelembe venni, hogy amúgy ez a reakció az anyja részéről esélyesen hozzá tartozik az állapotához... És bár nem szólalok meg, cserébe a született jegyeim újra vissza kúsznak az arcomra és a tekintetembe és bár érzékelem, így le is sütöm a szemem, hogy ne telibe az anyját bámuljam így, nem akarom még jobban rá hozni a frászt, esetleg, hogy tényleg fenyegetésnek vegye a jelenlétemet. Hiszen nem fogok átalakulni semmiféle szörnyeteggé. Csak hogy ezt ő nem tudhatja hiszen most lát először és valószínűleg a leveleken kívül semmiféle információja nincs rólam... A következő reakciója azonban határozottan meglep ugyanis azon kívül, hogy szorongatja a leveleinket, a másik kezében ott van a pohár amit most hirtelen felindulással hajít el oldalra, hogyan erővel, hogy ripityára robban a falon. - Nem. Még mit nem! Nem teheted ezt velem! - csattan fel mielőtt egyébként az előzőkre válaszolhatott volna Sun-hi. Majd a kezeibe temeti az arcát és keservesen, vagy épp inkább hisztérikusan zokogni kezd. - Nem teheted ezt velünk! - ismételgeti mint egy mérgező mantrát.. Én pedig bevallom eléggé lefagyok. Azon kívül, hogy rá szorítok Sun-hi vállaira finoman most belém fagy a szó. - Olyan boldogok voltunk itt! - siránkozik tovább - Miért kell mindent elrontanod?! - a fejét csóválja majd jó néhány mély levegő után csak mered a levelinkre amiket a kezében szorongat végül Sun-hire néz dühösen, hidegen. - Menj fel a szobádba és pakolj össze! Elmegyünk! - majd ő is hirtelen áll fel - Nem hagyhatom, hogy itt maradj ezzel.. ezzel a... - mered rám és láthatóan nagyon keresi a szavakat, de inkább kifújja a levegőjét és szigorúan Sun-hire mered. - Indulj!
Bólintok egyet Ali kérdésére, és amikor már megtudom mozdítani a lábamat, elindulok befelé, hogy mutassam az utat. Mert bár próbálok higgadt maradni, de azért ez nem megy olyan könnyen, hiába mutatok valami határozottságfélét, azért nagyon is be vagyok tojva és kissé remegnek a térdeim. Főleg látva, hogy anya mennyire le van döbbenve és nem is érti, hogy mi történik. Nem kellene, hogy ez meglepjen, tudom, de... attól még nem könnyebb, de túl kell lennem ezen az egészen. Madame Pomfreynek igaza volt, nem lehet ezt a végtelenségig csinálni. Aztán végül leülök, amikor beérünk, és hálásan pillantok Alira, hogy próbálja kezelni a helyzetet, hogy poharakat pakol ki és vizet tölt mindkettőnknek. Nagyot nyelek, amikor megfogja a vállamat, aztán nagy levegőt veszek és iszo végül néhány kortyot, hogy ne érezzem annyira kiszáradva a torkomat. Ez az igazság napja és hát volt már egy kemény menetem nem rég, és tudom, hogy ez se lesz egyszerű. Végül anya legalább már leül, de nem lepődöm meg azon, amit mond, még ha ugyanolyan fájdalmas is, mint hogy nap, mint nap Sung-yeunnak szólított. - Nem, most nem azok a fontosak. Azok az én... magánlevelezéseim, amiket nem is szabadott volna elolvasnod. - húzom el a számat, mert hát tényleg semmi köze nem volt azokhoz a gondolatokhoz és érzésekhez, miket leírtam Alinak. Nem tartoznak rá és persze nincs is okom magyarázkodni miattuk. Újra nagy levegőt veszek és kihúzom kicsit magamat. - Te is tudod anya, hogy Sung-yeun halt meg, ő esett bele a tóba és nem én. Csak... csak nem tudtad elfogadni. Azért jöttünk el, mert mások otthon tudják ezt és itt eltitkolhattuk. - próbálom tartani a szemkontaktust, ahogy beszélek, de elég nehéz, mert anya folyton zavartan elkapja a tekintetét. Sejtelmem sincs, hogy mégis mi játszódhat le a fejében és azt sem tudom, hogy mihez kezdek akkor, ha köti az ebet a karóhoz és nem hajlandó elfogadni az igazat. Mi van akkor, ha szakember kell hozzá, vagy... nem is tudom? Mi van, ha őt is elveszítem? - Értsd meg kérlek és... és muszáj elfogadnod az igazat. Nem akarlak téged is elveszíteni. - súgom az utolsó szavakat már kissé elcsukló hangon. Próbálom tartani magamat, de így is újra és újra könnybelábad a szemem, hiába próbálom kipislogni, hogy ne legyen belőle már megint sírás. Elég nehéz, mert folyton a legrosszabbra gondolok, ami megtörténhet. - Nem is tudod, hogy mit beszélsz. Ez a fiú zavarta össze a fejedet, hiszen láttad hogy nézett ki odakint! - csattan fel, a helyett, hogy végre eljutna hozzá, amit mondani próbálok és elfogadná az igazat. Ijedten kapom hátra a fejemet, mert nem akarom, hogy megbántsa ezzel Alit és tudom, hogy tudja, hogy anya nem beszámítható, de attól még biztos, hogy nem esnek neki jól ezek a szavak.
Ha túlságosan követed a szabályokat, felkészületlenné válhatsz a meglepetésekkel szemben.
Az első kör megszeppenés után magamhoz térek főleg amikor Sun-hi megszorítja a kezemet. Viszonzom a mozdulatot és el sem engedem. Nem én! Hiába próbál szétfeszegetni minket szerencsétlen anyja. A szavai valahol mélységesen felháborítanak, de csak mert realizálják, hogy komolyan ebben kell élnie Sun-hinek?! És közben a szívemet facsargatják meg, hiszen, szerintem sosem láttam vagy tapasztaltam még ehhez hasonló jelenséget. Sosem voltam még ennyire megtört és valóságot kizáró emberrel szemtől szemben. Pedig aztán.. nekem is vannak olyan pillanataim mintha teleportálnék. Ő a kezemet fogja én pedig közelebb lépve hozzá, nem hagyva magamat kitaszigálni, úgy konkrétan össze fűzöm az ujjainkat hogy még biztosabban tartsuk egymást. Egyenlőre köpni nyelni nem tudok de úgy néz ki kézben tudja tartani valamelyest a helyzetet, minden riadalmunk ellenére. Így csak próbálok Sun-hi mellett maradni. Amikor az édesanyja lefagy nézek rá fürkészve egy rövid pillanatig. A nő szemei könnyfátyolba borultak egy pillanat alatt és csak mered maga elé egyik kezével a kilincset, másikkal a leveleinket szorongatva. - Konyha? - kérdem nagyon csendesen Sun-hitől az irányt még mindig a kezét fogva. Nem mondom rendesen kapál a szívem. Noah és bandája teljesen más tészta. El kell ismernem, ez ezerszer félelmetesebb most. Az anyja végül bebotorkál a konyhaajtóba de csak megáll ott és néz a lányára kissé zavarodottan. Gondolván egyet, eleresztem Sun-hit és a konyhaszekrényhez lépve keresek két poharat, szerencsére hamar rányúlok és nem kell külön bele kérdeznem a csendben hogy... hol vannak a poharak?.. Kettőt elő szedek és meg is töltöm sima vízzel, majd.. ránézek Sun-hire némán biccentve neki egyet majd az édesanyjára és leteszem az asztalhoz a két poharat, az édesanyjának gondolt széket pedig ki is húzom a nőnek, de utána vissza pártolok Sun-hi mellé, ha leült idő közben, konkrétan mögötte és a kezeimet puhán, biztatóan a vállaira teszem. - Hallgassa meg kérem! - mondom mikor látom a nőn, hogy keresi a hol és mikort. Aztán csak vesz egy ideges lélegzetet és vonakodva bár de leül hozzánk. Bár úgy méreget minket, mintha nem is tudom.. mintha tényleg két fiú lennénk, egy brutálisan konzervatív anyuka előtt és próbálnánk felvállalni magunkat... Aztán inkább iszik egy kortyot, de a csak pótcselekvésképp. - A lányom meghalt. Évekkel ezelőtt. Ezért jöttünk el az otthonunkból. Nem emlékszel...? Nem.. Nem emlékszel a húgod halálára? - na jó itt azért már nyelek egy jókorát, hogy csak úgy koppan. A hölgy megcsóválja a fejét, és komoran néz Sun-hire aztán mintha valami mégis átmenne neki. - Jó lenne, ha inkább erre adnál magyarázatot ahelyett, hogy ostobaságokat beszélsz. - emeli fel a leveleket kissé meglegyezgetve és le is teszi az asztalra mintha minimum gyilkossági bizonyíték lenne.
Na igen, nem igazán voltak fiú barátaim, ezért is voltam mindig annyira csendes és félénk a szobatársaimmal is. Alinak sikerült ezt a falat először áttörnie a maga nyitottságával és kedvességével, ami előtte senkinek se sikerült. Oké, a többiek nem is próbálkoztak olyan erősen és jó eséllyel az is benne volt, hogy ők már eleve ismerték egymást, Ali viszont új volt az iskolában, amikor érkezett és még nem volt meg a maga baráti köre. Végül is mindegy a miért és a hogyan, örülök neki, hogy sikerült áttörnie a falaimat, még ha most minden jócskán meg is bonyolódott. Végülis számomra fiú maradt, viszont simán benne van a pakliban, hogy másképp fog viszonyulni hozzám, ha valahogy jobban felfogja, hogy én viszont már nem leszek az szeptembertől. De most még próbálok nem gondolni arra, hogy mi lesz majd akkor, mert félek tőle, hogy kevésbé lennék most bátor, ha még azon is gondolkodnék, hogy milyen nagy változás lesz majd. Azért arra meglepetten torpanok be, hogy beköti a cipőfűzőmet. El is pirulok kicsit, mert azért ez eléggé meghitt dolog és mintha rajta is látnék valami hasonló zavart. Azt hiszem lesznek itt még bőven fura dolgok, de ezekkel talán ráérünk később foglalkozni. Most még ott az akadály, az anyám, akit nem lesz könnyű leküzdeni úgy se. Az ökölpacsi után tehát irány a ház, ahol már ég a villany, tehát jó eséllyel anya tudja, hogy kiszöktem. Nem a legjobb kezdés, főleg hogy ezek után nem sikerül kinyitnom az ajtót, hanem anya jelenik meg és ott vannak a leveleink is a kezében. - Anya! Azok... az enyémek. - kerekedik ki a szemem, hogy megtalálta és még el is vette őket. A kissé ijedt pillantását követve látom meg azt is, hogy Ali külseje változik. Automatikusan jön a mozdulat, ahogyan a keze után nyúlok és megszorítom és nem igazán akaródzik elengedni sem. Végül csak ijedten rázom meg a fejemet, amikor anya rám parancsol és megpróbál behúzni a házba és persze tudom én, hogy ki szándékozik csukni Alit gond nélkül az utcára. - Nem! Nem megyek be egyedül. Beszélnem kell... veled. - nagyot nyelek és talán kicsit kezdem erősen szorítani Ali kezét, de igazán nem szándékos a dolog, csak hát így jön ki a lépés az idegesség miatt. Anyám persze leginkább szikrákat szól tekintet ügyileg és megpróbál rántani egyet a karomon, de nem hagyom magamat. - Mégis mit képzelsz? Kiszöksz este egy fiúval? Mit fognak gondolni a szomszédok rólunk? Most pedig még ellent is mondasz nekem Sung-yeun? - nem mondom, hogy nem remeg meg a szám, de továbbra is próbálok dacosan állni és kihúzni magamat, hogy ne lássa mennyire be vagyok tojva, pedig természetesen így van. Így végül kicsit talán erővel, de megpróbálok ellépni anya mellett még mindig Ali kezét szorongatva, így aztán magam után húzva, hogy vele együtt jussak be a lakásba. Ha az meg van, akkor úgyis a neheze jön. - A nevem Sun-hi és beszélni fogok veled. - szögezem le végre, amitől anya befagy annyira, hogy el tudjunk menni mellette be a házba. Azt hiszem erre igazán nem számított.
Ha túlságosan követed a szabályokat, felkészületlenné válhatsz a meglepetésekkel szemben.
Most még elég zavaros, de idővel bennem is tudatosulni fog, hogy az ami Sun-hivel történt elég durván szét zúzta valószínűleg az önképét. Egy kicsit még katyvasz van a fejemben. Mármint érzelmileg, mert tény, hogy eddig úgy gondoltam rá mint egy helyes srácra, és a személye miatt sokkal közelebb kezdtem érezni magamhoz, főleg amikor azzal álmodtam, hogy megcsókoltam, de ezen túlmenően nem gondoltam bele inkább semmibe. És most hogy kibukott hogy lány, sem feltétlenül értelmeződött át, vagy kezdtem el méregetni hirtelen, hogy így vajon szépnek látom-e vagy külsőleg vonzónak. Gondolom hogy annak látom, hiszen ugyanúgy érzem azt a kis szikrát a gyomromban amikor hallom a hangját, jön egy olyan mimika a részéről, vagy csak közvetlenebb helyzetbe kerülünk. Azt hiszem, az hogy lány és hogy ez egyébként mit is jelent kettőnkre nézve, csak később fog lecsapódni bennem. De az vitathatatlan, hogy amit mondtam szívből úgy gondolom és amikor vissza kérdez, rá is bólintok egy mosollyal. - Igen. - erősítem is meg és érzem, hogy nem csak ő jön zavarba. - Ha nehéz is lesz, sok minden helyre fog kerülni szeptembertől. - értek egyet vele. Valószínűleg ha a srácok így 2002-ben el tudták fogadni és a barátjuk maradt ezzel együtt is, akkor csak nem mondanak le róla, a teljes igazság miatt. Nem úgy ismerem őket. Valahol egy kis káosz vagyok, de azt hiszem Sun-hi is még az, csak az én káoszom kifelé irányul az övé meg talán befelé, de lehet hogy ezt csak én érzem így. Miután bekötöttem a fűzőjét és felegyenesedek, látom a mozdulatát meg szembe tűnik, hogy tényleg nőtt a haja is és egy pillanatra, most így szemtől szemben megfogalmazódik bennem ténylegesen, hogy úristendecuki.. bent is reked egy pillanatra a levegőm, de azzal a lendülettel fordulok oldalt és jön egy visszafogott "köh-köh" csukott szájjal. Izgalmas lesz, ha attól, hogy zavarba jövök innentől spontán rám tör majd az asztmám.. De szerencsére nem erősödik fel és hamar rendeződik minden. - Nincs mit. Ez természetes! - veszek egy mélyebb levegőt - Ideje tényleg szembe nézni mindennel. - azért egy kis szolid öklpacsit még megejtek vele ha vevő rá és őszintén nagyon szurkolok, hogy legalább mérsékelten jól süljön el az egész... Amikor meglátom viszont, hogy a konyhában ég a villany és Sun-hi is megtorpan viszonzom a pillantását és megérintem a vállát is biztatóan. De kimondani már nem tudom, hogy nem lesz baj. Én nagyon reménykedem, de valami azt súgja bajban vagyunk. Egy apró prüszköléssel leplezem amikor nyitna be, de nem jön össze és majdnem lepattan az ajtóról. Azért mégse illene elröhögnöm magamat ebben a helyzetben. Főleg minden jókedvem elszelel amikor bentről ideges lépteket hallani és pillanatokon belül egy középkorú hölgy nyit ajtót, egy kicsit lendületesebben a kelleténél, majd mered ránk egy két pillanatig szótlanul, idegesen, csak az állkapcsát rágva. És csak még inkább meghűl a vér bennem amikor meglátom a kezében a leveleinket. - Áh.. szóval te vagy az az Alistair... - mondja egy fintorral csípősen, bár hirtelen alaposan össze szalad vékony ívű szemöldöke amikor a szeme láttára ütköznek ki a mintáim zavaromban. Azért mégiscsak egy felnőtt előtt állunk. Még a kezét is megemeli mintha reflexből védekezni akarna. Végül csak egy ideges szusszantással mutat a lakás belseje felé parancsoló mozdulattal. - Sung-yeun! Befelé! Beszélnünk kell. Neked pedig jó éjt! - Sun-hi karja után nyúl, hogy behúzza a házba, a másik keze pedig már az ajtón készenlétben, hogy simán rám csukja.
Nem igazán van nagy önbizalmam. Sose volt, mindig is a testvérem volt a bátrabb és ezen nem sokat segített ez az egész, amibe az anyám belekényszerített. Szóval nem csoda, ha úgy gondolom, hogy Alinak érthető módon jobban tetszik egy különleges külsejű, csinos vörös hajú lány, mint... én. E miatt viszont komolyan meglep, amit mond, hiszen ez alapján úgy tűnik talán... nem csak azt a vörös lányt tartja szépnek? - Tényleg? - sütöm le félszegen a tekintetemet, mert ezt én bőven bóknak veszem. - Ez azt hiszem fordítva is igaz. Sose voltak fiú barátaim előtte. - mondom végül én is. Eleve az én világom régen is sokkal visszafogottabb volt. Olyan iskolába jártam, ahol nem voltak fiúk és hát az én kultúrámban nem igazán olyan nyitottak az emberek, mint ahogyan itt. Ahogyan Ali is egészen más családban nőtt fel, mint én. Még akkor is sokkal komolyabb nálunk mindenki, ha azt nem nézzük, hogy anya mibe kényszerített bele. - Ez igaz, találó a vicc és ha azt elfogadták, hogy... meleg vagyok, akkor hátha ezt is. - végtére is nem tudom pontosan, hogyan reagáltak a hírre, de tudom, hogy bár nem mondta senki a szemembe, de beszéltek róla, mert azután, ami történt azért igenis másképp kezeltek egy kicsit. Az ember megérzi az ilyet, főleg akkor ha nagyon odafigyel másokra, ha sokat van egyedül. Talán tényleg azt is elnézik majd nekem, hogy igazából lány vagyok és hogy nem akartam őket szándékosan átverni, csak nem volt más lehetőségem. Persze nem fogom mindenkinek egyesével elmagyarázni az egészet, de a szobatársaim mégis csak megérdemelnek ennyit. Talán tényleg van abban is logika, hogy ne ma beszéljünk anyával, de talán tényleg a mai nap a legjobb rá, hiszen egy ilyen beszélgetésen már túl vagyok és most már biztos vagyok abban is, hogy vissza szeretnék menni a Roxfortba, már csak Ali miatt is. Akkor pedig jobb túlesni ezen minél előbb. Úgy se hiszem, hogy képes lennék ma éjjel aludni, ha nem tennénk meg, még ha ezzel fel is kell keltenem anyát és még ha le is bukom, hogy kiszöktem. - Igen, ez igaz, az első alkalom volt, de nem fogom rád. Ki kell állnom magamért és ez is ennek a része. - sokkal határozottabbnak kellett volna lennem már régóta, de könnyebb volt meghunyászkodni. Sung-yeun biztosan nem tett volna ilyet, nem húzta volna be fülét-farkát, mint én, amikor anya az ő nevén szólított először. El is indulok, nekem aztán eszembe sem jut, hogy akár még orra is eshetek a cipőfűzőm miatt. Csak akkor torpanok meg, amikor Ali megállít és lehajol, hogy visszakösse. Az egész annyira... meghitt, úgyhogy akaratlanul is elmosolyodom, ahogyan nézem az ügyködését. Lehet, hogy sokszor szétszórt, de ez valójában engem sose zavart különösebben, sőt talán pont azért tetszik, mert nálunk mindig olyan komoly rend volt odahaza. - Köszi! - tűröm el automatikusan a hajamat az arcomból, ami előre szökik, ahogyan kicsit előrehajolva figyelem az ügyködését. Már nőtt pár centit és anya még ne szólt, hogy vágni kellene belőle, én pedig már nem is akarok. Bár időbe telik majd mire rendesen megnő, de... bevallom nagyon hiányzik a hosszú hajam. - Azt is, hogy mellettem állsz. - teszem még gyorsan hozzá, de aztán tovább is indulunk, amikor készen van. Nincs messze a ház, épp csak néhány perc séta, amíg megérkezünk. Sötét van az utcában már szinte minden ablakban, de nálunk éppenséggel a földszinten a konyhában ég a villany. Megtorpanok, nagyot nyelek, de aztán igyekszem összeszedni magamat. Még Alira pillantok, egy kis erő merítés kedvéért, aztán végül a kilincsre teszem a kezemet. Az ajtó persze nem nyílik, hiszen én az ablakon másztam be és éjszakára zárni szoktuk, így aztán zavart nevetéssel húzom vissza a kezemet. - Ez eszembe se jutott. - megköszörülöm végül kicsit a torkomat és kopogok. Ijedt vagyok, az látszik rajtam, viszont határozott is. Remélem, hogy minden rendben lesz, muszáj, hogy így legyen!
Ha túlságosan követed a szabályokat, felkészületlenné válhatsz a meglepetésekkel szemben.
- Héé~ bököm meg finoman a vállát némi szórakozottsággal amikor látom rajta, hogy kellemetlenül érinti, ahogy Adoraról beszéltem. Igazából, semmi olyasmi nem történt, így nekem tiszta a lelkiismeretem. Így pedig ahelyett, hogy reflexszerűen magyarázkodni kezdenék egy kicsit másképp folytatom. - Ez lehet hülyén fog hangzani de tudod, igazából örülök, hogy srácként ismertelek meg. Lányként nem biztos, hogy szóba mertem volna állni veled. - bár az arcomon egy félszeg mosoly játszik, nyelek egyet ahogy bele gondolok, de inkább nem pörgetem túl a processzort és csak annyit tárolok el tanulságként, hogy mindennek úgy kellett történnie ahogy történt. Az, hogy egyszerű barátságként indult, adott egy biztonságérzetet. Az pedig, hogy a lányok miért "ijesztőek", már egy külön történet, annak ellenére is, hogy van egy ikernővérem. Elmosolyodom amikor méltat egy kicsit. Valamiért annak veszem és igazából jól esik, még ha voltaképp csak arra értettem is ezt a más súlycsoport dolgot, hogy Adora két vagy hány évvel idősebb ami nem egy orbitális generációs szakadék, mégis egy két felvetődött téma kapcsán nemes egyszerűséggel éretlennek éreztem magamat mellette. Azért amikor a srácokra rákérdez oldalt pillantok és a visszakúszó mintáim jelzik, hogy felmerült bennem, hogy hazudjak egy orbitálisat, csak a megnyugtatás végett. - Mmmm... eleinte biztosan nem tudják majd hova tenni, de.. - köhintek - Van egy borzalmas vicc, ami igen találó a helyzetre.. - hagyok egy pillanatot, ameddig realizálhatja, hogy igen, most egy borzalmas vicces fogok mondani. - Az idegenvezető a dzsungeltúra során felhívja a figyelmet a turisták számára, hogy ha megmarja őket egy kígyó, akkor a mérget ki kell szívni. Mire az egyik turista megkérdezi, hogy "Jó de mi történik, ha a kígyó a fenekemen mar meg?!" Erre a túravezető csak annyit mond "Nos kétségkívül, akkor fog kiderülni, hogy kik az igazi barátai" - mindezt sikerül tökéletesen komoly képpel végig mondanom. Én is tudom, hogy azért az ő helyzete lényegesen több komolyságot érdemel, de a tanulság valójában igen szemléletes. A kisujjeskü kapcsán bólintok egyet neki. Persze sejtem, hogy ez nem ilyen egyszerű, hiszen első körön fel kell tudni ismernie ha újra olyan helyzetbe kerülne. Biccentek még párat, amikor elismeri, hogy nem tudja megjósolni, mit szól majd az anyukája és csodálatos módon az én megérzéseim is valahol Ibizan nyaralnak. Feltápászkodunk mindketten. Kicsit odébb lépek, hogy ne legyen beszorítva a hinta elé, leporolgatom magamat és egy pillanatra megállok a mozdulatomban mert valamiért én arra gondoltam, holnap napközben ejtjük meg az "akciót". De hamar mérlegelek és úgy vagyok vele, hogy ha most sikerült felszívnia magát, akkor csináljuk ma! Kicsit kelletlenül jegyzem meg - Ha hagyna találkozni a barátaiddal, akkor nem szöknél ki. Ráadásul ez volt az első alkalom nem is rendszeresen csinálsz ilyesmit. Másfelől én biztattalak rá, szóval, nyugodtan fogd rám. ~ teszem még hozzá, hiszen tényleg ez történt. Ez után várom, hogy elinduljon és mellé szegődve követem. Aztán a semmiből lebökök a lábára - Áh! A cipőfűződ! - valahonnan vissza tért a gondolat, hogy miközben beszélgettünk, kikötöttem, szóval most automatikusan mozdulok, hogy vissza kössem neki.
Azért igen, nem esik éppenséggel jól, ahogyan Adoráról beszél, még ha nem is kárhoztathatom e miatt, hiszen rólam nem tudta, hogy lány vagyok és még ennek ellenére is elkezdett benne kialakulni valami, amit csak nem értett és összezavarta. - Igen, világos. - sóhajtok egyet láthatóan kissé azért elszomorodva. Bár rögtön bűntudatom is támad, mert nem fair, hogy rossz érzést keltsek benne, hiszen én végig hazudtam neki és igazán akárki tetszhetett neki és tetszhet most is. Attól még persze nem esik kevésbé rosszul, hogy azon csúszott el a dolog, hogy az a lány más súlycsoport. - Én nem hiszem, hogy más súlycsoport lenne. - teszem azért hozzá egy félmosollyal végül, hiszen egy barátnak ezt kell tennie ugye? Támogatjuk a másikat és Alinak igazán nem kellene magát kevesebbre értékelni, bárki másnál. Nem ismerem azt a vörös lányt, csak látásból, de számomra Ali sokkal kiemelkedőbb személyiség, mint ő. Nekem az számat, hogy mindig mennyire kedves és figyelmes volt, úgyhogy kár lenne magát kevesebbre tartania akárkinél is. Az én szememben legalábbis sokkal jobb és többet ér mindenkinél. - Igen ezt sejtem. Ezért nem is akartam megírni. - bólintok lassan és örülök, hogy még ezekután is úgy gondolja, hogy mellettem lesz, mert valószínűleg tényleg nem lesz egyszerű a szeptemberem, de bevallom nem is gondolok erre sokat, mert először a nyarat kell valahogy átvészelnem és a legnagyobb próbatétel még előtte áll, habár az se volt kicsi, hogy Alinak elmondjak mindent. Viszont az anyámmal beszélni... - Szerinted a srácok nagyon ki lesznek akadva majd? - kérdezem bizonytalanul, ami persze butaság, hiszen honnan tudhatná, hogy mit fognak mások reagálni? A szobatársaim már jó ideje, már azelőtt is azok voltak, hogy Ali az iskolába jött, de csak az utóbbi időben barátkoztam össze velük. Pont ezért lesz majd nehéz elmondani és persze fogadni a reakciókat. Azért még mindig félek, hogy kiakadnak és sose állnak többet szóba velem. Valójában ez sokkal többet motoszkál a fejemben, mint az, hogy Jenkins hogyan reagálna, ami lássuk be butaság, mert a Mardakáros banda sokkal több gondot okozhat még, mint a szobatársaim, akik azért biztosan idővel megpróbálják lenyelni a békát valahogy. Amikor viszont felszólít és felemeli a kezét meglepetten pillantok rá, hogy mit szeretne. Akaratlanul is elvörösödöm, mert gőzöm sincs, hogy ez menni fog-e. Sosem voltam elég erős jellem, pedig tudom, hogy meg kellene erősödnöm. - Jól van. Meg... megpróbálok mindent megtenni, hogy ne legyen ilyen. - kulcsolom végül a kisujjamat az övé köré egy félmosollyal. Persze agyban már valahol máshol járok, egy kicsit előrrébb, hiszen az anyám elé kell állnom. Abból ki fog derülni, hogy kiszöktem és el kell mondanom neki, hogy ez nem mehet így tovább. Sejtelmem sincs, hogy mit fog reagálni. - Nem tudom. Ezt se hittem volna soha, hogy megtörténhet. - vonom meg esetlenül a vállamat, hiszen tényleg nem hittem, hogy anya ilyesmit vár el tőlem, amikor a testvérem meghalt. Hogy most hogyan reagál majd, hogy mit tenne, arról e miatt aztán végképp sejtelmem sincs. De nagy levegőt veszek és végül csak ráveszem magamat, hogy feltápászkodjam, az Alitól kapott ceruzákat szorongatva. - Így az is egyértelmű lesz, hogy kiszöktem. - teszem még hozzá halkan, de végül bólintok, hogy menjünk. Azt hiszem tényleg jobb, ha nem egyedül csinálom, úgy még ijesztőbb lenne, hiába agyaltam egész nyáron rajta, hogy mi lesz majd.
Ha túlságosan követed a szabályokat, felkészületlenné válhatsz a meglepetésekkel szemben.
Amikor "azt a vörös lányt" szóba hozza pillanatra annyira meglep, hogy valamiért az agyam még azt is próbálja helyre tenni jelenleg, hogy mit keres a beszélgetésben. Látszik mennyit gondoltam rá főleg az utóbbi időben... De szerencsére nem vagyok fogyatékos, még az összefüggések is meg vannak általában. Egy kicsit fészkelődöm ültemben - Adora.. Igen.. nagyon jó társaság meg minden és tényleg tetszett, de... messze más súlycsoportban vagyunk. - mondom ki őszintén egy vállvonással. Ha a kezdetektől lányként ismerném egyébként lehet nem tudnék ilyesmiket csak így kimondani, vagy legalább "figyelnék a számra". - Merőben más dolgok érdeklik... - van ez így és ez még az előtt kiderült, hogy bármit mélyebben érezhettem volna vele kapcsolatban így nem igazán bánt, hogy így alakult. Meg aztán.. kamaszodunk... ki nem tetszik ilyenkor? És igaz, hogy voltunk együtt koncertezni és az egyik fele elképesztően király volt, a másik fele viszont rohadtul ijesztő.. Volt egy pillanat ugyanis amikor elvesztettük egymást a tömegben, Adora meg pánikrohamot kapott és elájult.. Aztán inkább kimentünk beszélgetni és bennem is tudatosult, hogy bizonyos szempontból lényegesen érettebb mint én. Egy csomó szóviccre csak néztem hülyén, aztán meg belesült a fejem amikor leesett. Bár szerencsére sikerült a legtöbbet elviccelnem. Aztán amikor mesélt kicsit magáról, meg a közegéről... hát jah.. nagyon mások vagyunk. Bár jóban maradtunk, de ennyi. - Jobb igazából, hogy szóban mondtad el most. - ismerem el. - Egyrészt, nincs annyi fa a világon, amennyi pergament telekörmöltem volna a kérdéseimmel. Másfelől bizonyosan hülyét kaptam volna ameddig várom a válaszokat rá. - nevetem el magamat röviden. Ráadásul így legalább látom őt, a reakcióit, mindent. Nem igazán tudjuk túlgondolni a helyzetet, nem tudunk órákat ülni afölött, hogy hogyan fogalmazzunk és óvjuk a másik lelkivilágát a végtelenségig. Őszintébb, helyenként fájóbb, hirtelenebb de jobb így. Bele gondolva pedig abba, hogy szeptembertől tényleg a lányokhoz kerül - Hát... biztos hogy nem lesz egyszerű menet. És biztos, hogy sok olyan helyzet lesz, ahol muszáj leszel kiállni magadért, de.. én tuti hogy ott leszek. - egy biztató mosolyt is hozzá toldok aztán egy pislogás után kiegészítem - Már... nem a lányok körletében, hanem úgy... melletted. - remélhetőleg nem lesz olyan aki nagyon rászáll, olyasmivel, hogy akkor most fiú vagy lány-e ténylegesen.. És remélhetőleg senki nem fogja félre érteni a szitut. Tudom, hogy ez olyasmi ami mindenkinek a magánügye, egyáltalán nem kellene hogy ebbe bele másszanak mások akiket nem akar az ember beavatni, de fogalmam sincs hogy lehetne ezt kikommunikálni olyan formában, hogy a lehető legkevesebb kárt szenvedje... nyilván az igazsággal. Csak... Hát jah... rohadt nehéz lesz. Az embereket baromi könnyű "össze zavarni". Jenkinsékbe meg inkább bele sem gondolok mit lennének képesek csinálni valakivel, aki "fiúból lánnyá vedlett".. Kicsit félszegen, de az államat végül én is csak megtámasztom az ő vállán amikor érzem, hogy eltűnik a vállamban és bátorítóan lapogatom meg a lapockáját. - Ne hülyéskedj! - eleresztem lassan. Azt nem mondom, hogy nincs minek helyre kerülnie, de aligha hiszem, hogy pont a felé irányuló düh, vagy utálat lenne a legjobb. Másfelől nem vagyok az anyja, előttem nem kell megalázkodnia és azt hiszem kellően szabad szellemben lettem nevelve ahhoz, hogy el se várjam tőle, hogy az alárendelt szerepet. Vagy jelenleg kihasználjam a helyzetét csak hogy erőt demonstráljak vagy ilyen hülyeségek amiket néhányan csinálnak egymással... - Viszont! - mutatom fel a kisujjamat - Ígérd meg, hogy nem hagyod többet, hogy szeretetért cserébe kihasználjanak! - igen voltaképp kisujj-esküre invitálom egészen komoly képpel. Végül pedig még azt is felvetem neki, hogy menjünk ketten elébe ennek az egésznek. - Lehet naiv vagyok, de szerintem eleget nyeltél tőle. Nem szólnék bele semmibe, csak ha... rosszul sülnek el a dolgok. Nem akarom hogy elvigyen... Egyáltalán mit csinálna veled utána? - borítom rá a kérdéshalmazt de inkább nem feszegetem - Szeretnék veled menni. -persze ha ez után is inkább azt mondja hogy nem, nem jó ötlet, akkor nincs mit tenni azt hiszem.
Csendesen hallgatom, ahogyan beszél. Nem merem félbeszakítani, hiszen látszik így is, hogy nagyon nehezen szedi össze a gondolatait és hogy mit is akar pontosan mondani. Azért az meglep, hogy csókról álmodott, egy kicsit sikerül bele is pirulnom, de aztán tovább próbálja magyarázni, hogy mit érez és gondol, úgyhogy hagyom, hogy igyekezzen összeszedni a gondolatait, ami biztosan nagyon nehéz lehet. - Én meg azt hittem, hogy az a vörös lány tetszik neked. - bököm ki, Adorára célozva, bár nem mesélt róla sokat, de azért említette, hogy még bulizni is voltak együtt és hát végül is egy olyan különleges hajú, szép lány kinek ne tetszene? A szobatársaink még füttyögtek is egy sort, amikor felmerült a neve. - Sajnálom. Nem volt bátorságom elmondani és amúgy se akartam levélben megtenni. Nem... nem akartalak bántani ezzel és összezavarni. - biggyed le kicsit újfent a szám, hiszen tényleg nem akartam rosszat, csak azt hiszem húztam-halasztottam a dolgot, hogy minél később kelljen megtennem Részben talán az is benne volt, hogy nem tudtam, hogy mi lesz és féltem tőle mi van, ha anya valami olyat reagál vagy tesz, amivel meglep és aztán... nem is tudom. Mi van, ha el akar vinni haza és nem enged vissza az iskolába? Lennék elég erős, hogy ellentmondjak neki és ne hagyjam? Mégis csak az anyám. - Tudom és megértem, hogy nehéz feldolgozni és biztosan időbe is telik majd. Teljesen megértem. Tényleg... sajnálom. - ismételem el újra, mintha bármin is változtatna, hogy újra és újra bocsánatot kérek. Igazán nem akartam én senkit bántani, ezért is maradtam láthatatlan és nem barátkoztam senkivel, hogy ne is történhessen ilyesmi, de Ali más volt, vele valahogy nem tudtam nem foglalkozni már az elején se, aztán pedig már végképp. Túlságosan jól esett a társasága és képtelen lettem volna nem barátkozni vele. Még arra is rávett, hogy lemenjek a faluba, ami senki másnak nem sikerült! Más kérdés persze, hogy nem lett épp jó vége. A kérdésre, ami végülis nem az, csak bólintok egyet. - Igen, gondolom. Ha jól sejtem Madame Pomfrey már úgyis elmondta az igazgatónak. Még nem tudom milyen lesz, és... mások hogy állnak majd hozzám. - végülis lássuk be átkerülök a lányok hálóiba, még hozzá olyanok közé, akik eddig az évfolyamtársaim voltak és azt hitték fiú vagyok. Vajon felismernek, vagy mondjam azt, hogy új diák vagyok az iskolában? Még ezt se gondoltam át. Könnyebb hazudni inkább, vagy is eltitkolni az igazat, vagy őszintén elmondani, hogy mi a helyzet? Lehet, hogy lesz köztük olyan is, akivel már beszéltem, vagy aki ismert akár csak névről. Nekem is eléggé kavarognak a gondolataim, ezért is esik olyan jól, amikor Ali kitárja a karjait. Ő mindig olyan közvetlen és az én zárkózottságomon is rengeteget javított ezzel és most egészen más ez az ölelés, ahogyan közelebb hajolok hozzá egészen belefúrva a fejemet a vállába. - Kösz, hogy nem utálsz. - szipogok fel újra. Nem sokon múlik, hogy ne kezdjek el megint bőgni, de megpróbálom visszatartani, mert még rá is kérdez, hogy mi lenne, ha elkísérne. Nem is tudom, hogy az a jobb, ha egyedül beszélek anyával, vagy ha vele. Amúgy se mára terveztem, de lehet, hogy jobb túlesni rajta. - Nem is tudom. Lehet, hogy támadásnak venné, de... kicsit félek, hogy nem fogja tudni kezelni, vagy hogy elvisz innen. - sóhajtok újfent egy nagyot, ahogyan újra kicsit hátrébb húzódom. Tényleg félek kicsit, hogy nagyon rosszul is alakulhat minden. Próbálok megbarátkozni azzal, hogy lányként térek vissza az iskolába, hogy az életem normális lehet, de azért még mindig benne van a pakliban, hogy mégis minden rosszul alakul, vagy még jobban felborul, mint eddig és nem tudom, hogy képes lennék-e még tovább a testvérem életét élni ezekután.
Ha túlságosan követed a szabályokat, felkészületlenné válhatsz a meglepetésekkel szemben.
-Csak egy csók volt! - szögezem le feltartott kezekkel, mintha minimum védekeznem kellene, zavartan ficergek is egy sort. Aztán elgondolkozom azon amit mond és pár pislogás közepette rábólintok - Gyakorlatilag ilyesmi igen.. - szusszantok egyet kissé lenyugodva és megvakarom a szőke üstökömet. - Illetve.. azt tudom hogy nagyon megkedveltem azt a furán zárkózott, de jópofa művészlelket aki vagy... - és ezek szerint ez tényleg ő. Aminek amúgy örülök, de jelenleg tényleg össze zavarodva érzem magamat. - Amikor írtam a leveleket és próbáltam kipuhatolni, hogy srácként a srácok vonzanak-e.. azon kívül, hogy szerettelek volna megérteni, a magam érzéseit is próbáltam hova tenni. Dee bevallom a levelekkel nem sokat segítettél. - ismerem el de azért itt már némi mosolyféle is az arcomra kúszik. Nos igen, végig elég ködösen válaszolt a témával kapcsolatban, most már értem miért, de akkor is! Meg persze nekem se volt merszem annyira nyíltan leírni bármit. Így meg elég nehéz. - Viszont más srácok meg hidegen hagynak, szóval arra gondoltam, hogy ez csak így... feléd irányul, neked szól. - fejtegetem tovább. - Ha hallgattam egy zenét, eszembe jutottál; úú tök jó lenne megmutatni, ezt vagy azt a számot, hátha tetszene, hátha szeretnél rá rajzolni. Ha anyunak segítettem a konyhában eszembe jutottál; wao ezt vagy azt tök szívesen megmutatnám, hátha ízlene.. meg.. ilyenek. - nyögöm ki egy kicsit darabosan és egyben hadarva. Aztán csak egy nyeléssel befogom. A szívem még mindig zakatol és a fülemben hallom a zúgását. - Nem mondom, hogy nem könnyebbültem meg egy kicsit, hogy nem vagy srác de... - zavartan nézek el oldalra, még mindig feldolgozás alatt áll az információ, ez úgy a fejemre van írva. Aztán csak a mellettünk lévő csúszdát kezdem fixírozni és nem igazán sikerül, hogy megfogalmaznom azt az újabb zavart, hogy évek óta a srácok hálókörletében volt és oké, hogy mi sem vagyunk mind magamutogató pörgettyűk, de azért most ez kicsit megül. -.. Szeptembertől akkor... gondolom másik szobába is kerülnél. - vissza nézek rá, a gondolataim és a mondandóm is enyhén szólva össze vissza csapong, de nem is én lennék. Őszintén csodálom, hogy mindezek után hisz abban, hogy az édesanyjával rendbe jöhet minden. Valahogy olyan megérzésem van, hogy még anyáéknak újra egymásra találniuk is több esélyük van, mint erre. Ugyanakkor lecsapódik bennem az is, hogy Sun-hi mennyire vágyhat az anyja szeretetére, ha mindeddig kitartott. Egészen csodálva nézek rá, a mintáim is elkezdtek halványodni és a tekintetem is vissza áll. Végül sóhajtok egy orbitálisat és széttárva a karomat annyit mondok csak neki. - Na jó gyere ide! - közben derékból felé mozdulok, átkarolom a hátát és magamhoz húzom. Egyszerű, baráti egyenlőre még mindig, de szívből jön. - Mi lenne, ha veled tartanék? - tudom, hogy ennek privát beszélgetésnek kellene lennie, de talán segíthet számára ha nincs egyedül amikor az anyja elé áll, aki ennyi időn keresztül egy másik életet várt el tőle.
Tudom, hogy most minden bonyolult lett, de mégis muszáj belőle kicsikarnom valami válaszfélét és mivel nem látok a fejébe, elég nehéz kideríteni, hogy mi járhat benne, ha nem mondja ki. Látom, hogy őrlődik, hogy jár az agya, csak hát nem tudom, hogy mi lehet most odabenn. Rajta múlik, hogy visszatérek-e az iskolába, bár ha nem, akkor nem tudom, hogy mi lesz. Madame Pomfrey nem adott választási lehetőséget, csak időt és tudom, hogy igaza van. Nem tehetem meg, hogy nem gondolok a jövőre, hanem csak mindig a következő napig nézek előre és hát lássuk be ez hosszú távon nem működik, hiába vártam rá, hogy majd talán anya magától felfogja, hogy nem normális, amit tesz, amit kér tőlem és bocsánatot kér. De nem tette és már túlságosan elhúzódott ez az őrület. Kicsit azért megrezzenek, amikor Ali kicsit felemeli a hangját és olyan hirtelen válaszol. - Álmodtál? - lepődöm meg, hiszen valójában sose gondoltam volna, hogy ez a valami kölcsönös lehet. Ali mindenkivel nyitott és kedves, ezért nem is gondoltam bele, hogy esetleg ő is gondolhat rám úgy, de aztán persze leesik, hogy miért is olyan bonyolult ez, hiába jelenik meg egy apró mosoly a szám szegletében először. - És most nem tudod, hogy Sung-yeunt kedvelted-e, vagy... valahogy láttál mögötte engem. - összegzem végül egy sóhajjal a szavait, hiszen erről van szó és igen végülis csalódott valószínűleg bennem és most nem tudja, hogyan is kezelje ezt az egészet. Teljesne érthető, és még én magam sem tudom, hogy mi is van most és mit lehet ezzel kezdeni. Talán majd az idő segít, csak hát mi van akkor, ha rossz irányba mozdulnak az érzései és végül a csalódottság erősödik benne? - Nagyon sajnálom, hogy így összezavartam a dolgokat. - törlöm meg kicsit a szememet, miközben átadom neki a vázlatfüzetemet. Na nem mintha sokat érne amúgy a szemörölgetés, mert hát nem nagyon akarnak elfogyni a könnyek, ahogy megindulnak. Nem zokogok, vagy ilyesmi, inkább csak úgy érzem, hogy az állandó feszültség után most átszakad a gát és csak hullik, hullik szép lassan megállíthatatlanul a könny. Aztán meglepetten pillantok rá a kérdését hallva, végül lassan bólintok. - Nem tehetek mást. Tudom, hogy hibázott, de mégis... mégis az anyám. Úgyis muszáj beszélnem vele. Ha én nem teszem, akkor Madame Pomfrey és talán, ha én teszem megérti és... és minden normális lesz. - hogy tényleg hiszek-e ebben? Nem, valójában azt hiszem valahol legbelül nem így van. Ha anya rosszul reagál, akkor nem tudom, hogy mit fogok csinálni. Azt sem tudom, hogy milyen lehetőségek vannak a rossz reagálásra. Talán kiborul, kiakad és nem tudja kezelni, vagy dühbe gurul, mert ellenkezem. - Egyszerűen csak megpróbáltam nem gondolkodni, hátha majd megoldódik magától. Tudom, hogy butaság, de nem tudtam, hogy mit csináljak. Rossz álomnak tűnt. - valójában valahogy tényleg erről volt szó. Azt hittem, hogy felébredek és kiderül, hogy nem volt más csak egy rossz álom és hogy ilyesmi nem történhet meg, de aztán minden reggel felkeltem és a tükörbe nézve nyilvánvalóvá vált, hogy ez bizony valóságos, hogy a szobatársaim fiúk, hogy a tükörből a testvérem néz vissza rám és így minden nap át kellett élnem hogy meghalt és elveszítettem. Az pedig ugye, hogy anya gyakorlagilag őt választotta fontosabbnak helyettem, olyasmi volt, amire próbáltam nem is gondolni. - Talán egy kicsit félek... beszélni vele. - bököm ki végül egy kis hezitálás után, pedig tudom, hogy meg kell tennem, de még nem tudom, hogy mit fogok mondani és hogy mit fog majd reagálni rá, azt pedig végképp nem tudom mit csinálok, ha rosszul reagál. De még se tehetem, hogy csak úgy rárontom mindenféle felmentősereggel a hátam mögött, gyakorlagilag letámadva őt. Akkor semmi esélye, hogy jól reagál majd és én nem akarom, hogy elvigyék valahová és bezárják, vagy tudom is én.
Ha túlságosan követed a szabályokat, felkészületlenné válhatsz a meglepetésekkel szemben.
Egyre inkább elönt valamiféle összetett hülyeség, mármint számomra hülyeség mert túl bonyolult jelenleg. Ami attól kezdve, hogy frusztrál, a frászt hozza rám és a fülembe üvölti, hogy "demiértnemszóltál???". A frászt amiatt hozza rám, mert bár az én családom is nagyon fura és még csak nem is az idilli együtt van apu-anyu koncepció, mégis elképzelhetetlen számomra, hogy valaki ilyesmit tegyen a gyerekével. Mivel nem ezt láttam, nem ezt tanultam, nekem ez üvölt, hogy nem normális. És felbugyog bennem valamiféle aggodalom, hogy Sun-hit most és azonnal!!! de mondom AZONNAL! el kell tüntetni otthonról. És persze felkavarodik bennem egyfajta düh-szerű dolog is. Ami valójában nem is Sun-hinek szól, hanem a helyzetnek, meg az anyukájának, de utóbbi kettőnek nagyon. Közben sikerül letennem a hátsómat és elbíbelődnöm a cipőfűzőjével. Amikor pedig nekem szegezi hogy tudnia kell amit nem mondtam ki, érzem, hogy a szívem iszonyatosan meglódul, a torkomba ugrik és felkapom a fejemet. Az előzmények miatt pedig egy kissé felpaprikázódva esik ki a számon bár nem emelem meg a hangomat még így sem. - Rohadtul dilemmába ejtettél mert..! - össze préselem a számat és egy kicsit a levegőm is bent reked aztán egy szusszra kimondom - Mert nagyon megkedveltelek... úgy... nagyon... - mutogatok rá tetőtől talpig mindkét kezemmel gesztikulálva, hogy véletlenül se lehessen félre érteni kiről van szó - és közben meg nem érzem úgy, hogy a srácok.. igazából érdekelnének. De veled meg még álmodtam is! Tejóég!- nyögöm ki, voltaképp azzal a résszel együtt amit nagyon nem akartam így az arcába közölni, de ennek örömére csak a combomra könyökölök, arcomat a tenyerembe temetem egy kisebb csattanással a homlokomon és letargikusan újra rákvörösre pirulok. Most komolyan kimondtam? Nem vagyok normális!! Akkor nézek rá ismét, de így is a fél arcomat továbbra is kitakarva amikor kimondja a nevét. Az igazi nevét. És akkor sikerül lehiggadnom, amikor elkezd mesélni a testvéréről. Nem szakítom félbe a mondandóját és nemsokára már mindkét kezem az ölemben landol és vissza tér az, hogy most azonnal a hónom alá csapom és haza sem engedem... Nyelek egy nagyot, nézem ahogy lecsúszik a hintából és leül velem szemben. Úgy érzem egy kissé belém szorult a szó. Főleg amikor átnyújtja a vázlatfüzetet amit át is veszek tőle és elsőre bizonytalanul fellapozom. Az állam valahol koppan és pislogni is elfelejtek egy rövid időre, csak lapozgatom a füzetet, aztán csak határozottan becsukom és felnézek rá. A szemeimben valami nagyon csillog. Akkor.. akkor ez most azt jelenti, hogy amit érzek az kölcsönös..? És.. ez mit is jelent pontosan? Nyelnék egyet újra de érzem, hogy kiszáradt a torkom. - Sun-hi..- nem árt gyakorolnom a nevét, hogy megszokjam, hiszen innentől nem hívhatom Sung-yeunnak. Te jó ég ez is mekkora kínzás lehetett már neki is.. Folyamatosan a halott testvére nevét hallotta. - Figyelj csak... biztos, hogy vissza akarsz menni a.. mármint haza? - úgy döntöttem vissza térek egy előző gondolatra amit még biztosan képes vagyok értelmezni most és azonnal, és piszkál már mióta elő állt az igazsággal. - Hogy a fenébe volt lelkierőd, hogy eddig húzd...? - megcsóválom a fejemet, mert úgy érzem menten felrobban a gondolataimtól. Egy gyakorlott legilimentor se tudná követni a fonalat nem hogy én!
Igen a medálban egy családi kép van, azon még ott van apa is és még minden teljesen normális volt, csak azóta őrült meg minden körülöttem, hogy a tragédiák sora mindent felborított és hát igen már én is kezdem úgy érzeni, hogy anyával valami baj van. Próbáltam én óvatosan az évek során kipuhatolni, hogy vajon hajlana-e a normális életre, de sose értem el semmit és most már nincs is mód az óvatoskodásra. A szemébe kell mondanom, hogy én nem a fia vagyok, hiába akarta ezt annyira és el kell fogadnom, hogy talán... rám nincs is szüksége így majd. - Igen a szemünk és sok más is, ami a külsőnket illeti. - teszem még hozzá rendesen, de azért látom én rajta, hogy elég rendesen összezavartam és hogy kezd kiakadni. Nem tud megállni, járkálni kezd és láthatóan változik is a teste, ami amúgy teljesen érthető, ha egyszer nem tudja kontrollálni az érzéseit és most biztosan egy csomó minden kavaroghat a fejében. Bár tudnám, hogy pontosan mi is! Hagyom, hogy próbálja feldolgozni, és csak csendben igyekszem törölgetni a szemeimet. Persze, hogy most is a legrosszabbal számolok, hogy majd mindjárt faképnél hagy, hogy úgy érzi átejtettem és hogy ezek után látni sem akar. Ahogy pedig erre gondolok újra csak könnybelábad a szemem, hiába törölgetem olyan bőszen. Az elakadt mondatra viszont már felkapom a fejemet. - Nem mindegy Ali, dehogy mindegy! Tudnom kell... muszáj tudnom, hogy mit gondolsz, hogy... hogy... - megremeg a szám és én is elakadok. Látom, ahogy leül. Ez legalább valami, hiszen akkor nem fog most azonnal faképnél hagyni, bár lehetséges, hogy csak még nem tudja, hogy megtegye-e. Ki kellene mondanom, de nem tehetek ekkora terhet a nyakába. De akkor is így van, csak rajta múlik, hogy visszamegyek-e az iskolába. Ha nem tudja elfogadni, ha harqagszik rám, én... én nem hiszem, hogy akarom. Képtelen lennék a Roxfortban tölteni még éveket úgy, hogy Ali nem áll velem szóba. Lassan bólintok csak a szavaira. - Sun-hi. A nevem, Sun-hi. - egészítem ki a mondatát, de cseppet sem bántó, hogy nem emlékszik a nevemre, hiszen nem is nagyon mondtam ki. Az már olyan komoly hazugság lett volna, hogy inkább mindig csak a testvéremet említettem, és így könnyebb volt, hiszen nem vagyok jó az ilyesmiben. Könnyebb volt, amikor még nem ismertem senkit, amikor még nem barátkoztam, mert nem kellett úgy éreznem, hogy bárkit átejtettem, de aztán Ali betoppant az életembe az elveszett nyaklánccal és a dolgok nagyon megváltoztak. A kérdése pedig teljesen jogos és azt is látom, ahogyan a cipőfűzőmmel kezd el játszani. Nem tehetek róla, de ez annyira jellemző rá és akaratlanul is elmosolyodom egy pillanatra, de aztán nem válaszolok azonnal, hanem a táskámért nyúlok, hogy először belesüllyesszem a kapott ajándékot, aztán kivegyem belőle a vázlatfüzetet, ami mindig nálam van és ezúttal se hagytam otthon. A nyáron természetesen jó sok plusz rajz készült, azóta, hogy a régit Jenkinsék tönkretették már majdnem ez is megtelt, amit a srácoktól kaptam a Gyengélkedőn töltött idő alatt. - Sung-yeun imádott kviddicsezni, ő... szeretett sportolni és sokkal ügyesebb volt nálam mindenben. Mindenki szerette, mert nyitott volt, érdeklődő és kedves. Velem ellentétben, aki... mindig inkább elvoltam magamban és rajzolgattam. - mondom, ezzel próbálva azt megértetni vele, hogy nem próbáltam meg a jellememben a testvéremhez igazodni. Nem is ment volna. Csak a külsőm volt az övé és persze otthon kellett valamelyest úgy tennem, de anya is azt hiszem csak a látványt akarta, csak a fejében volt valami, amit ő elképzelt és nekem ehhez nem kellett mindenben asszisztálnom. Közben pedig óvatosan kicsúszok a hintából és leülök bele szemben a porba, kicsit behúzva a nyakamat, mert hát nem férek el rendesen a hintának hála, de ez most nem érdekel különösebben. Nagy levegőt veszek és óvatosan odanyújtom neki a vázlatfüzetet, amit sose mutattam meg senkinek, még neki sem, hiszen bár sokféle rajz van benne, de igen nagy százalékban történetesen ő szerepel rajtuk. - Azt hiszem Jenkinsék főleg ezért csinálták. A rajzaim miatt rángattak el az erdőbe, mert ezekből egyértelmű, hogy... hogy ki nekem a legfontosabb. - mondom ki végül, még ha nehezen is sikerül rendesen megfogalmazni a dolgot. Próbálok ránézni, hiába nézi ő annyira a földet és hiába könnyes még mindig a szemem. Hát igen, a rajzok sokat elmondanak és nem, az ember nem a barátjáról rajzolgat ennyit. Ez ennél sokkal komolyabb.
Ha túlságosan követed a szabályokat, felkészületlenné válhatsz a meglepetésekkel szemben.
Mindig nagyon kötötte az ebet a karóhoz és mindig igyekezett még az édesanyja távollétében is az ő szigorára hivatkozni, így meglep a mostani, az előzőkhöz mérten hevesnek ható tiltakozása és össze is vonom a szemöldökömet a megfogalmazásra. Egyáltalán nem hangzik jól. Nem akarok én senkit elítélni, főleg egy felnőttet, főleg egy szülőt, vagy hangosan méltatlankodni olyasmiken amiket eddig hagyományként emlegetett, nekem meg a hajam égnek állna tőle, ha ennyire be lenne szabályozva az életem anyáék által. De az édesanyjával kapcsolatban már gomolyog bennem egy ideje egy megfoghatatlan egyre erősödő ellenérzés. Amolyan.. "Nem vagyok benne biztos, hogy ez tényleg normális..még ha hagyomány is". Fel is kapom hát a fejemet egy kicsit, amikor kiengedi a hangját és a saját érzését, a saját gondolatát mondja ki végre. Persze a figyelemzavarom miatt, hamar félre terelődik a téma és elkezdek másról is beszélni amire rákérdezett még, de aztán vissza terelem a figyelmemet őrá inkább mert az agyam hátuljában kaparászik valami, hogy most muszáj koncentrálnom! Amikor átadja a medált újra felpattintom és újra bele nézek. -.. Mmm, nem... Tényleg nem mondtad ki. Bocsánat, össze mosódott azzal, amikor először bele néztem és megállapítottam, hogy mennyire hasonlít a szemetek... - hiszen a medálban elvileg még mindkettejükről önazonos képek vannak, amiből látszik, hogy ahogy Amy és én, ők is fiú-lány páros voltak. Azt hiszem az agyam ezzel mosta össze a dolgot valami faramuci módon. De ahogy ezt kimondom, most felnézek rá, bele a szemébe és valami kattan bennem, persze határozottan sokat segít a magyarázata is amit egyenlőre egyre elkerekedettebb szemekkel hallgatok. Amiket megoszt egy kissé azt hiszem megfekszik a gyomromat mert érzem, hogy émelyegni kezdek a lábam pedig folyamatosan járni kezd. Végül pedig fel kell hogy álljak a hintából. Éreznem kell a talajt a lábam alatt. És bár teszek pár feszültebb lépést ide oda, de nem fordulok el tőle és nem is lépek le. Már csak azért sem fordulok el tőle, mert érzem, hogy elvesztem a kontrollt és kiütköznek az örökölt jegyeim és nem biztos, hogy egy spontán járókelő arcába akarok így bele bámulni. Végül többször is szóra nyitom a számat és tátogok egy sort, mint valami partra vetett hal, de végül csak annyi bukik ki belőlem nem túl hangosan- Ez valóban elég őrülten hangzik. - és ekkor felüvölt bennem még valami ami miatt -nem szeretném- de tényleg átverve érzem magamat. - ..Én meg azt gondoltam, arról lesz nehéz beszélnem veled, hogy a nyáron nonstop eszembe jutottál és azt hiszem... - préselem ki magamból aztán össze is szorul a szám meg az állkapcsom is és nem fejezem be. Némi toporgás után, amikor meglátom a könnyeit inkább csak leülök elé a homokba. Veszek pár mélyebb levegőt -...Mindegy.. - nyelek egyet és inkább úgy teszek, mintha ki se mondtam volna semmit és nem lenne látványos, hogy a márvány fehér bőröm épp kigyulladt nagyjából a mellkasomig. Megpróbálok neki futni újra, de be kell látnom, a levélben ígért soraim össze omlani látszanak így hirtelen. Sok mindenre számítottam, és általában nagyon jók a megérzéseim, de most valamiért annyira cserben hagyott, mintha gumikucsával akartam volna szöget falba verni. - Szóval.. Édesanyád bebörtönzött a testvéred emlékébe... - mondom ki csendesen és egy kicsit azért átértékelődnek bennem a dolgok. Nem mondom, hogy nem vagyok kevésbé zavart, vagy frusztrált, de már vegyül belém valami amit leginkább úgy jellemeznék "hajlandóság a megérteni akarásra(?)". - Akkor a te neved... - említette már, emlékszem, hogy említette a "testvére" nevét de jelenleg annyi minden kavarog a fejemben, hogy pillanatnyilag akkor se jutna eszembe, ha ágyúhoz kötnék a fejemet. - Mennyi volt igaz belőled? - teszem fel a kérdést, mert bár olyan nagy, örök értékű dolgokat nem mondtunk egymásnak eddig, de mégis osztottunk meg egymással olyasmiket, amiket mással mondjuk nem feltétlen. Egy kicsit talán a gubójából is sikerült kihámoznom. És mindenestül a barátomnak tekintettem, az utóbbi időben meg ráadásul más irányú gondolatok is felmerültek bennem... Azon már nem kezd el pánikolni az agyam, hogy amúgy úr isten ráadásul lány és mindent látott a hálókörletben! Nem, ezt majd később, ha jut rá kapacitás. Mivel nem igazán tudok megülni a seggemen, valamit matatnom kell, szóval előre nyúlok és kikötve a cipőfűzőjét azzal kezdek szórakozottan a homokba rajzolgatni. Figyelek rá valójában, csak valamit muszáj csinálnom közben, hogy eltereljem a frusztrációmat az érzelmi ellentmondások garmadájáról magamban. Másfelől, a cipőfűző a cipőjéhez tartozik, az meg a lábán van én meg keresem a kontaktot, még ha ilyen nagyon... burkoltan is.
Olyan nehéz ez és én olyan nehezen szedem össze a nem létező bátorságomat. Sose lennék jó Griffendéles, hiszen nyilván nem sok nálam gyávább ember van a Földön, pedig most muszáj valahogy bátornak lennem és elmondanom az igazat. Ha megteszem, letépem a ragtapaszt, akkor legalább túlleszek rajta. Ha ezek után nem akar majd szóbaállni velem, akkor legalább tudom és nem őrlődöm majd egész nyáron, hogy mi lesz, ha visszamegyek az iskolába. Talán... talán akkor vissza se megyek. - Nem, én... nem tehetem meg, hogy mindig csak azt teszem, amit kell. Már így is túl sok mindent megtettem anyának. - sóhajtok egyet, amiből azért sejthető, hogy itt nem csak arról van szó, hogy mondjuk időnként túl sok házimunkát kér tőlem, vagy ilyesmi, főleg hogy végülis év közben eleve nem is vagyok otthon, hogy ugráltasson. Azért azt nem tudom megállni, hogy vissza ne térjen a mosoly és még egy röpke kuncogás is, amikor mesélő a kukába esős történetet. Nem is ő lenne, ha nem ilyen lett volna a dolog vége, de ettől még nem kevésbé különleges, hogy volt elég bátorsága hozzá. Én nem vagyok kifejezetten ügyes, pedig a kézügyességem kiváló, de a fizikai erőnlétem valami rémes. A hintában a szavaira azért rendesen meglepődöm. Én már egészen máshol járok, ő pedig a ceruzákról beszél még mindig. Hát igen, tudom, hogy Ali ilyen. Kicsit szétszórt, kicsit dekoncentrált, de ez engem mondjuk sosem zavart. Talán, ha más lenne, akkor nem nyitott volna felém és nem változtatott volna az itteni életemen a felbukkanásával, hiszen a szobatársaink is neki köszönhetően nyitottak felé, úgyhogy végtelenül hálás vagyok neki e miatt. Kár, hogy talán az egésznek itt és most vége is lesz. - Azt hiszem inkább csak azt mondtam, az ikertestvérem meghalt és... ez igaz is. - mondom, mert láthatóan nem érti és ez sokkal jobban megnehezíti a helyzetemet, hiszen nem elég, hogy el kell mondanom, még magyaráznom is kell. Igazából nem emlékszem már rá, hogy mit is mondtam, de általában próbálom a konkrét hazugságot elkerülni és ha azt mondom a testvérem meghalt, azzal végülis nem hazudok, még ha már egy puszta bemutatkozás is gyakorlatilag nem fedi az igazságot. - Ketten voltunk, Sung-yeun és én. Tudod mindig nagyon hasonlítottunk és a te szemednek biztosan még inkább. - próbálom elmagyarázni a dolgot, hiszen a fehérek eleve nehezebben tesznek különbséget két keleti ember között, ezért is költöztünk el azt hiszem otthonról. - Amikor ő meghalt anya... azt hiszem képtelen volt kezelni a dolgot. Egyszer csak úgy hívott, mint őt, és az egész valahogy így alakult. - szaporán pislogok időnként a földet bámulva, időnként Ali pillantását keresve. Nem tudom, hogyan mondjam el másképp. Ha még mindig nem érti, hát persze nem lehet más választásom, egyszerűen ki kell mondanom a nevemet. Miért ilyen nehéz ez? Olyan sokáig próbáltam magamat átszoktatni, hogy most talán még nehezebb lesz majd visszaszokni a régi nevemre. - Amikor a Gyengélkedőn voltunk lebuktam és Madame Pomfrey azt mondta, hogy vagy beszélek anyával és befejezzük ezt, vagy ő teszi meg. A nyárra adott haladékot úgyhogy... nem volt választásom. Sajnálom, hogy hazudtam neked... mindenkinek, csak anya... Félek, hogy nem tudja majd kezelni, hogy valami baja van, hogy... elviszik valahová és bezárják, mert ő meg... megőrült. - az utolsó szót szinte már sutogva ejtem ki, mint a legnagyobb bűnt, amit csak lehet, hiszen mégse mondhat az ember ilyet a tulajdon anyjáról nem? Csak összeroppant és majd jól lesz. Talán, ha beszélek vele bocsánatot kér és minden rendben lesz... és ha nem? Persze mostanra már csak a földet bámulom, a kapott ajándékot szorongatom és egy-egy könnycsepp is a porba hull az arcomról.
Ha túlságosan követed a szabályokat, felkészületlenné válhatsz a meglepetésekkel szemben.
Nem, egy részét ignorálja az agyam dolgoknak, nem tűnik fel, hogy valami nem stimmelt. Friss öblítő illatom van. Valami erdei. Fogalmam sincs anya mit használ, de imádom én is. Így közvetlen közelről pedig én is érzem az ő illatát és bár bennem van, hogy úgy.. csak úgy bele punnyadjak ebbe a helyzetbe, mondjuk csak úgy bele dőljek a vállába. Mégis eleresztem. Valójában mindig csak azt az összetéveszthetetlen tiszta illatot éreztem a közelében. Érzem, hogy nagyon feszült, de egyenlőre fogalmam sincs mi miatt. Olyan jó lenne, ha valahogy tudnék neki segíteni, hogy könnyebb legyen. De azt hiszem ezt az utat mindenkinek magának kell végig járnia. Tényleg csak annyit tudok tenni, hogy biztosítom, hogy amennyire tudok, mellette állok. Ilyesmit kijelenteni, talán felelőtlenség, hiszen akár az új Deneira is lehetne felemelkedőben, de valahogy aligha hiszem, hogy erről lenne szó. A naivitás nem idegen tőlem. Én még azt hiszem nem sérültem annyit, hogy a rosszabbik kimenetel legyen az első ami eszembe jut. Viszonzom a mosolyát, de közben a kezem a tarkómra csúszik. - Remélem nem bánod, hogy tilosba viszlek.. - mert valójában tényleg abba viszem. De bízom benne, hogy az édesanyja valóban vak lesz erre a kis szökésre. Bevallom nagyon sajnálnám, ha ez lenne az első és utolsó ilyenünk. A kézenjárásra rálegyintek - Oh láttad volna mennyit bénáztam mire elsőre sikerült normálisan megtennem pár métert.... Utána természetesen egy kukában landoltam, de legalább a parkban jót nevetett a néni. - azért nem tudnám letagadni, hogy imponál a reakciója... na jó de le tudom, sőt ezt le is kéne tagadnom nem? Mire megválaszolhatnám magamnak a dolgot már fényéveket megtettem fejben és már a festékeknél és az ecseteknél tartok. Közben átorientálódunk a hintákhoz és szabályosan izgatottan lesem, hogy mit reagál rájuk. Aztán ahogy lefittyed az öröm az arcáról, úgy növekszik bennem is valami és ki is bukik belőlem a kérdés. - Jó ég.. nem is az akvarellt hoztam el igaz? - Neem.. ennyire nem lehetek béna. Fókusz! Mielőtt túlaggódom magamat inkább arra figyelek amit mondani akar. És ahogy hallgatom úgy ül ki az arcomra az értetlenség még zavartan rá is pislogok, amikor a medált leveszi és átnyújtja. Elveszem végül, hiszen azért adja oda gondolom, hogy bele nézhessek újra. Felpattintom a pici medált és miközben beszél a két pici képet nézem. Kismillió értetlenkedő gondolat cikázik át a fejemen aminek a végén csak felnézek és annyi jön ki belőlem - De.. de azt mondtad az ikertestvéred.. lány volt. - nem hazudtoltam meg magamat. Az persze megint egy más kérdés és nem igazán jut eszembe hogy attól, mert Amyvel mi maximum az apától örökölt jegyekben, meg abban hasonlítunk, hogy szőkék vagyunk, ettől még más kétpetéjű ikerpárok hasonlíthatnak a megszólalásig. Én igyekszem figyelni és nagyon koncentrálok, hogy értsem a mondandója lényegét, főleg, hogy tudom mennyire nehezen mondott bármit is a testvéréről. Valahogy mégsem akar össze állni a kép ami miatt szabályosan bűntudatom lesz.
Hajlamos vagyok mindig a legrosszabb kimenetelben gondolkodni, mint ahogyan most is arra számítok, hogy Ali kiakad majd és egyáltalán nem fogja értékelni, ha elmondom az igazat. Hiába, hogy én csak sodródtam az árral, de akkor is megtörtént, akkor is én vállaltam és én vertem át mindenkit ilyen sokáig és hát voltak kellemetlen helyzetek azért fiú szobatársakkal a Roxfortban, ami miatt megorrolhatnak majd rám rendesen. Az lenne a legegyszerűbb, ha úgy térnék vissza, hogy csak azt hiszik, hogy Sung-yeun elment. Lehet, hogy nem ismernének fel, legalábbis a többiség, mert félő, hogy Ali igen. A bénázás nekem igazán fel se tűnik, de amúgy se zavarna, főleg hogy én még azt se tudom, hogyan köszönjek neki, de ezt ő könnyebben megoldja, hiszen eleve egy öleléssel nyit. Nagyot nyelek és egy pillanatra beszívom az illatát is, mert akkor legalább kevésbé felejtem majd el, bármennyire is butaság ez, vagy akár észre is veheti, hogy pont akkor veszek egy nagy levegőt, alig gondolva rá, hogy esetleg észreveheti a tényt, nem vagyok annyira lapos, mint kellene, de úgy tűnik az ő agya is könnyen ignorál dolgokat, így mázlim van. - Nem volt gond, anya gyorsan elaludt és sose jutna olyasmi az eszébe, hogy lelépek. - mosolyodom el halványan, miközben ő már mindjárt az újságolja, hogy megtanult kézen járni. Elkerekedik a szemem, pedig ez teljes mértékben rá vall. - Hű az nem kis dolog! Én még kézenállni se tudtam soha. - és valójában nem is gondoltam rá, hogy megakarnám tanulni, de hát ennyire már ismer. Szívesebben ülök le rajzolni és merülök bele akár órákon keresztül is, mint hogy kézenálljak, nem hogy kézen járjak! Az előkerülő ajándékre még inkább meglepődöm és persze egy picit egyből kellemetlenül érzem magamat, hiszen én nem hoztam semmit, csak rossz hírt. Nem valami jó viszonzás mi? - De kedves vagy! Igazán nem kellett volna, én semmit se hoztam neked. Köszönöm! - veszem át, amit hozott, hogy elkezdjem megnézegetni, de sokáig nem jutok el vele, mert felmerül az ötlet, hogy üljünk át a hintába. Fura, már jó ideje itt lakunk, de igazából még sose voltam ezen a játszótéren. - Oké, közben megnézem ezeket is. - tápászkodom fel végül, hogy átülve az egyik hintába szépen felmérjek mindent, amit hozott. Olyan rendes, hogy gondolt erre és úgy általában, hogy eljött és olyan pocsék érzés, hogy én meg átvertem őt, hogy azóta, hogy ismerem hazudok neki és hogy miattam még bajba is került az év végén. Megnézem hát az ajándékot, de aztán oldalr pillantok. Látszik rajtam, hogy ideges vagyok, csak a vak nem látná, de nincs mit tenni, muszáj elmondanom az igazat. - Ali... mondanom kell neked valamit, ami után lehet, hogy nem fogsz többet szóbaállni velem, amit teljesen meg is értenék. - kezdek bele és már most érzem, hogy a szívem olyan erősen ver, hogy kész csoda, hogy nem szakítja át a mellkasomat is ugrik ki a helyéről ide a porba. - Nem tudom, hogyan kezdjem, sőt igazából azt sem hogyan folytassam, azt hiszem... talán azzal kellene, hogy... Tudod azt mondtam, amikor megtaláltad a nyakláncomat, hogy meghalt a testvérem. - most szépen leveszem a nyakamból a medált félkézzel, óvatosan, hogy vigyázzak közben a kapott ajándékra is és óvatosan átnyújtom Alinak a másik hinta felé., hogy megnézhesse, hiszen a képen ott vagyunk mindketten. Sung-yeun és én, és a szüleink is. - Amikor ezt mondtam neked nem hazudtam, a testvérem tényleg meghalt, de... de ő Sung-yeun volt. Aki belefulladt a tóba, ő... ő Sung-yeun volt. - bököm ki végül. Ideges vagyok és félek, hogy mit fog reagálni, nem csoda, ha mostanra már sikeresen könnybe is lábadt a szemem, bár lesütöm a pillantásomat. Félek attól, hogy ha ránézek, mit fogok látni. Mégis hogyan lehet ezt kezelni egyáltalán? Lehetett volna másképp is elmondani, hogy könnyebb legyen? Nem, tényleg azt hiszem ez volt a legjobb megoldás, letépni azt a bizonyos ragtapaszt.
Ha túlságosan követed a szabályokat, felkészületlenné válhatsz a meglepetésekkel szemben.
Nem igazán vagyok olyan, hogy valaki máshoz vágjak hozzá dolgokat. Maximum párnát egy kiadós párnacsatában, vagy netán kaját az esti vacsoránál ha úgy hozza a jókedv. Nem véletlen nem lennék alkalmas kviddicsezni sem. Az SVK szakkörös párbajokkal, csak azért nem gyűlik meg a bajom, mert azt olyasminek élem meg, amire tényleg bármikor szükségem lehet. Például a továbbtanuláshoz, vagy még pár érdekes, nem várt horrorisztikusan hátborzongató kaland kapcsán is. Amikor meghallom a hangját elhallgatok, felkapom a fejemet és letolva a fülemről a fejhallgatót nézek fel rá. A labdát simán elvétem és kiesve a kezemből el is gurul valahova én pedig egy pillanatra úgy teszek, mintha nem bénáztam volna el semmit. - Sung-yeun! Szia! - felállok és össze szedem a labdát, hogy aztán zsebre tehessem. És mielőtt leülne oda lépek hozzá, hogy egy egyszerű baráti ölelésre elkapjam és örülve kiszorítsam belőle a szuszt egy kicsit. - De jó látni. Minden simán ment? - ha fel is tűnik bármi, valahogy az agyam ignorálja a dolgot és simán tovább lendít mindenen. Eleresztem aztán és vele együtt ülök le a padra, csak én testtel felé fordulva, a támlára könyökölve. - Jól köszönöm. Megtanultam kézen járni a nyáron. - bólintok párat derűsen, aztán a tekintetem az arcán ragad de nem tudnám megmondani, hogy mi változott rajta, ha egyáltalán változott is és nem csak a szemem káprázik. Közben simán elfelejtem leállítani a lejátszót. Nem is én lennék... Végül elszakítom a tekintetemet és egy totálisan megint más dolgot veszek elő. - Oh! Hoztam neked valamit. - és hamar elő is túrok egy tértágított szütyőt a táskámból és át is adom neki. - Van benne két akvarell paletta, meg néhány ecset és megkértem anyát, hogy az egyiket bűvölje meg. Mármint a festéket. - ennyit arról, hogy a nyáron javult a figyelmem összpontosítása. Pedig tényleg javult! Most viszont valahogy totál szanaszét van újra. - Mmm van kedved átülni a hintákba? - vetem fel és ha jelét adja, hogy benne van, akkor el is indulok, hogy áttegyük a székhelyünket. Egy kétségbeesett pillanatra felötlik bennem, hogy lehet kellene vele beszélnem neki... hát úgy arról, amit nem sikerült még átgondolnom. Ami csak azért zavaros, mert így nem is igazán tudom, hogy mit mondhatnék neki? Hogy a nyáron nonstop eszembe jutott? Nem.. ez tök hülyén venné ki magát..
