2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Charlotte és Christopher december 19-én egy-egy levelet kap bagolypostával. Az biztos, hogy nem roxfortos, hanem kinti bagoly, amely marad vagy két napot a madárházban, vélhetően választ vár. A levél mindkét esetben szóról szóra azonos. Meggypiros viaszpeccséttel van lezárva, amely nincsen feltörve, érintetlen, csak a címzett nyithatja ki. A levél kissé régies írással szólítja meg név szerint a testvéreket, tehát ugyanolyat kap Charlie és Chris is. A reszketeg sorokból az derül ki, hogy az anyai nagymamájuk angol, és csecsemő koruk óta nem látta őket, mert betegségéből kifolyólag nem tud utazni, s nem ápol túl jó kapcsolatot az ikrek anyjával, ezért sem volt eddig semmilyen családlátogatás. S miután mégiscsak egy család, a néni szeretné annak kapcsán karácsonyra vendégül látni őket, mert fülébe jutott, hogy a két ifjú a Roxfort lakója. Ha a testvérek megnézik a családfát, tényleg tudni, hogy egy bizonyos Agnes Barrow az édesanyjuk anyja, olyan hetven körüli angol hölgy. Hogy miért hívja meg őket? Lehet, hogy csak ismerkedés, bemutatkozás, de a korából, vagy a betegségéből kifolyólag az is felmerülhet, hogy végrendelkezni készül. A levél címzése alapján Londontól nyugatra él Berkshire-ben, ahova a hely félig mugli, félig varázslólakta lakosságából ítélve inkább vonattal érdemes menni, hogy kerüljék a feltűnést, hoppanálni pedig értelmetlen, mivel még nem jártak ott, tehát nem tudni a pontos úticélt. Mindkét levélben van egy-egy vonatjegy is, hogy még erre sem legyen gondjuk. A vonatjegyek december 24-e délután 4 órára szólnak, a visszaút pedig december 26-a reggel 8 óra. Agnes néni azt is közli, hogy a vonatút nagyjából egy órás, öt óra körül kiküldi értük a pályaudvarra Alfred-et, aki amolyan mindenes nála.
Mosolyogva rázom meg a fejemet, Chris felvetésére. Azért azt nem hinném, hogy annyira gazdag a nagyi, hogy egyből kocsit kapunk csak úgy. Meg aztán mihez kezdenénk vele, amikor amúgy is a Roxfortban vagyunk. Kétlem, hogy ott van garázs, meg aztán Friccs is teljes idegrohamot kapna, ha csak úgy végighajtanánk a gyepen az iskola előtt, mert kocsifeljárót én arra nem láttam. - Ennyi erővel gyűjtheti is őket, vagy egyenesen lehet akár kocsigyára is. - jegyzem meg, de persze csak viccelek, ha már neki efféle felvetése volt, akkor én is tegyek hozzá egy kicsit pluszban. Aztán, amikor odabent még meg is ropogtatja a nagymamát hát nem tudom megállni, hogy ne kuncogjak egy sort, főleg hogy még rá is tesz egy lapáttal és rózsaszín köntöst vesz el magának. Chris ilyen, mindig is ilyen volt, csak nem tudom, hogy ezt a nagyi mennyire kezeli majd jól. - Csak ki ne hajítson az esőbe miattad mindkettőnket. - súgom oda neki, amikor szépen letelepszem mellé, bár én aztán nem olyan laza lábfeldobós módon, hanem szépen kihúzott háttal, zárt lábbal, a kezeimet pedig a térdeimen pihentetem. Azért mégis csak úgy érzem, hogy itt rendesen illik viselkedni, hiába, hogy a bátyám ebben sosem volt túlságosan kiemelkedő. Azért én igyekszem. Nem ismerjük a nagyit, meg hát tényleg nem szívesen találnám magamat hirtelen az esőben. Az érkező fiatal lányra azért próbálok rámosolyogni és szemkontaktust felvenni vele, aztán veszek pár falat sajtot. Az alkohol nem igazán az én világom, szóval ahhoz nem nyúlok, de nem akarok elégedetlennek tűnni, ezért nem kérek helyette más innivalót, esetleg majd később. Aztán jön az első döbbenet, amikor valami harmadik ikerről beszélnek. Úgy ahogy vagyok megállok a mozdulatban tátott szájjal, a sajttal valahol pár centire az ajkaimtól. - Mi... milyen harmadik? Miről tetszik... izé miről beszélsz nagymama? - aztán persze akkor fogok csak igazán megdöbbenni, ha Chris nem döbben meg. Bár persze könnyen lehet, hogy kiváló színjátékot mutat majd be és úgy csinál, mintha számára is új információ hangzott volna el most. Én meg totál nem értem, hiszen sose sosem említettek a szüleink semmit sem valami harmadik ikertestvérről és hát a nagyi hogyan érthette, hogy ő kardoskodott volna, hogy hárman legyünk? - Azt hogy érted, hogy úgy döntöttek? Miféle előjelek és... nem értem. - ráncolom a homlokomat erősen, időnként Chrisre pillantva. Alig veszem azt is észre, hogy a függönyök mögött az ablakokon rács van, de ennek most nem is tulajdonítok nagy jelentőséget. Lehet, hogy a macskák miatt, hogy mondjuk szellőztetéskor se szökjenek ki. Most egyébként is sokkal jobban leköt az új info, amit nem igazán tudok felfogni se nagyon, nem hogy hirtelen feldolgozni. Eléggé sokkol és kényelmetlenül érint ahhoz, hogy ennél már nehezen érezzem magamat kellemetlenebbül a furcsa figyelő érzés miatt. Talán csak a komornyik tart minket szemmel, mert ez a dolga.
//A jó számok: 2, 6, 7//
Charlotte Graves carried out 1 launched of one 10 oldalú dobókocka :
Alfred tehát behozza a csomagokat, a fiatalok pedig megismerkednek a nagymamával. Ha Chrisnek van egy Jancsi és Júliskás utánérzése, nem áll messze tőle, bár abban a mesében a két elkóborolt gyermek nem a saját nagymamájukhoz tévedt be. Agnese néni amúgy egészen fiatalos, de alaposan meglepődik, ahogyan Chris a puszik kíséretében még meg is ölelgeti, a háttérből figyelő Charlotte észreveheti, hogy benne is ragad a szusz, mintha nem csupán meglepődött volna, hanem erősen kell fókuszálnia, hogy ne essen ki a szerepéből. Ez vajon miért lehet? Valami más is állhat a meghívás hátterében? Ebből az ablakból már nem látszik a többi autó, amik a hátsó udvaron, a kocsifeljáról foglalnak helyet. – Tegezzetek csak nyugodtan kicsi gyermekeim. A macskák ritkán találkoznak vendéggel, ezért olyan távolságtartóak, de ha nem féltek némi karmolástól, meg lehet őket simogatni. – Ő maga nem öltözik át, sőt, nagyon is ünnepélyes ruhában van, a nyakában még egy vastag gyöngysor is pihen, a lábain magasított sarkú topán, korához képest igen fürgén járkál benne. Leül ő is az egyik karosszékbe, miközben láss csodát, még is van plusz személyzet, mert egy cselédruhás fiatal, kissé sápadt lány tálcán üvegpoharakban fehérbort hoz be, és rengeteg sajtot, ez afféle előétel lehet a karácsonyi vacsora, na meg az ajándékosztás előtt. Le is teszi a dohányzóasztalra, Agnese néni már el is veszi az egyik poharat. – Nos igen, a születésetek körülményei, kissé.. sötétek. Szerettük volna, ha a harmadik testvéretek is megszületik, de a szüleitek úgy ítélték meg, hogy talán olyan misztikus előjelek voltak, hogy a két egészséges magzatot mentették meg. Titeket. Kardoskodtam, hogy hárman legyetek, és ezen alaposan összekaptunk. Azóta innen a távolból figyellek titeket. Nem sokat beszéltek rólam, ugye? – Kint közben egyre jobban dúl a vihar, esik az eső, Alfred még el is függönyzi kissé az ablakokat, amin mintha.. rácsok lennének? Az elmegógyintézetekben van ilyesmi.. A néni egyébként nem zavartatja magát, eszeget a sajtból is. – Nagyon köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívásomat. Ennyi év után úgy véltem itt az ideje, hogy megismerjétek a tágabb családot is. Nem volt zűr belőle, hogy pont Szenteste rabollak el titeket? – És már megint az a furcsa érzés, hogy mintha a néni nem csak metafórákban beszélne, sőt, az egész háznak, az egész szitunak van egy kényelmetlen, nyomasztó érzése, sőt, mintha megannyi szem figyelné minden mozdulatukat.
//Mindenki mondjon 7 rossz számot. Khm.. 3 jó számot. Hat oldalú kockával dobjatok. Na jó, legyen 10 oldalú. //
Nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban, sose voltam, nekem azonnal arra kattannak a gondolataim így karácsonykor, hogy a két gyerek a családunkhoz tartozik, nem a horror Jancsi és Juliska vonalra, de minél többet bámulunk a vénasszony után annál furább az egész. - Ja, hát ez is igaz. - bólintok csak a húgomnak és vagyok annyira következetes, hogy percekkel később már csak a kocsikat fixírozzam, már amennyire rálátni. - Lehet egy kocsit kapok karácsonyra? Vagy kettőt? - emelgetem meg a szemöldökömet vigyorogva, nem mintha erre sok esély lenne. Még ha brutálisan gazdag is, csak nem fog azonnal hozzánk vágni ilyen ajándékokat. Én nem különösebben rendezgetem el magam, egyet túrok a pasikhoz képest már félhosszúnak nevezhető szőke tincseimbe, de nem töröm magam, hogy tiptop legyek, főleg, mert amikor meglátom a nénit még el is fog egy fura érzés. Ő is szőke, mint mi, mint a legtöbb rokonunk, dübörög bennünk az ária - igaz fogalmam sincs róla, hogy a dédapánk miatt TÉNYLEG -, annyi szent. - Keblemre mami! - bukik ki belőlem, hiszen azt mondja, hogy nagyon várt minket, szóval csak nem kap azonnal agyfaszt, ha közelebb lépek és meg akarom szorongatni. Nem túl erősen, nehogy csonttörést kapjon tőlem karácsonyra, csak hogy érezze, hogy örülök, hogy megkeresett minket. Ha esetleg Charlie egy lesújtó pillantással illetne vagy a néni fullad meg a döbbentségtől hátrébb lépek egy kis vigyorral. - Mármint, khm, mi is vártuk már a találkozást. - fűzöm tovább, részben ignorálva a belőle áradó rossz érzést. Részben, mert azért kaparász az belülről, ahogy régen az ikerfivérünk jelenléte tette. A cicákra nem indulok rá annyira, bár fix, hogy később meg fogom őket dögönyözni. Előbb a cipőmet lerúgom és lövök magamnak egy papucsot, hogy aztán a kabátomtól is megválva a tesómhoz hasonlóan a köntösökhöz lépjek és felkapjak egy rózsaszínt. - Megy a szemem színéhez. - vonom meg a vállam, ha akárkit is zavarna szóval vagy anélkül és felcibálva leülök a ropogó tűz közelébe, a lábamat éppencsak nem csapom fel sehova. - Kezdem úgy érezni, hogy a szüleink a rosszfiúk, hogy mindenkivel összevesznek, csoda, hogy az Ollivandereket ismerjük. - szúrom közbe, pedig valójában el se tudom képzelni, hogy tényleg rosszak-rosszak lennének, csak... úgy tűnik a család nekik nem mindenkit jelent, mert állandóan bukkan fel valaki, akit kiszavaztak korábban a show-ból és ezzel együtt a mi életünkből is.
Ha nem próbálna majdnem megfulladni akkor azért zokonvenném, hogy Chris így kinevet a hajam féltése miatt. Ő fiúból van és nem tart neki addig belőni a tökéletes frizurát, mint nekem, bár az igaz, hogy a banya sokkal rémesebben néz ki, mint én néznék mondjuk bőrig ázva, lelepult hajkoronával. - Lehet, de rosszul is láthatta. Nem is tudom, azokkal a szemekkel lát-e egyáltalán. - húzom el a számat, hiszen a néni elég rémesen nézett ki azt azért valljuk be és nem tudom, hogy vajon a szemein az a fura csillogás, meg úgy általában a hajlott kora miatt egyáltalán lát-e rendesen. Az tuti, hogy nem akartam volna kiszállni a kocsiból és tuti, hogy Alfred jóval bizalomgerjesztőbb, akármit is mondott a vénasszony, mint ő a gonosz boszorka kinézetével. - Jó kérdés, de az tuti, hogy ez a birtok durván sokat érhet. - nézelődök, na nem mintha valamikor is szükséget szenvedtünk volna anyuékkal, de azért itt van pénz dögivel, pedig a nagyi sose küldött nekünk drága ajándékokat, meg ilyesmit. Azért nem mondom, hogy nem lenne rossz elmenni vele egy vásárlásra, vagy nem pillantok kíváncsian a fa alatti ajándékok felé. Vajon kapunk ezek szerint valamit? És vajon mit? Gyémánt nyakláncot, vagy báliruhát? Jó persze Chris bizonyára nem ilyesmiben gondolkodik. A házba azért én is sietősen lépkedek be az esernyő alatt, mert kellően hideg van odakint és a hajamra is vigyázok, ahogyan látom a nagyinak is szépen be van lőve, szóval máris van valami közös bennünk. Persze elsőre egyből megakadok, hogyan kellene köszönni? - Jó napot Agnese néni... nagymama! - ízlelgetem első körben mindkét megszólítást, bár Chris bizonyára sokkal lazább lesz és simán lesziázza majd, de én egyelőre bizonytalan vagyok, hogy az amúgy eddig nem nagyon ismert nagyihoz hogyan is kellene hozzáállni. Viszonozom persze a két puszit, hogy aztán felmérjem a terepet, egy kicsit megakadva a macskákon, de nem tulajdonítok nekik nagy jelentőséget. - Szép cicák! Pedig a legtöbben nem szeretik a feketéket. - mondom csak úgy ahogyan szoktam a magam okoskodó módján, de még mindig bizonytalankodom és csak óvatosan lépdelek beljebb. - Csodás ez az anyag nagymama! - veszek magamhoz egy köntöst, miután kibújtam a vizes kabátból és a cipőmből is, hogy aztán újra a nénira pillantsak. Vajon mennyire illik tőle mindenféléket kérdezni? Mert hogy kérdésem az van elég. - Hogy-hogy nem emlékszünk rád? Nem vagytok jóban anyáékkal? - döntök végül a tegeződés mellett, mert ha a nagyink akkor mégis csak olyan fura lenne, ha magáznánk végig. Bár lehet, hogy ha e miatt csúnyán néz majd, akkor visszaváltok mégis.
Nem lehet eldönteni, hogy a vénasszony önmagában riasztó, vagy csupán megpróbálja őket figyelmeztetni. A két alvó gyereket illető angol ragozásból mégiscsak egyértelműsíthető, hogy egy fiúról s egy lányról beszélt, ebből kizárható, hogy Lizzy és Gilly lett volna az előző turnus, de miért is lettek volna? Alfred kibotorkál a benzinkútról, elhessegeti a banyát, aki riadtan elhátrál a sötétbe, láthatóan őt nem zavarja, hogy közben bőrig ázig. Beérnek tehát a birtokra, csoda, hogy nem akadnak el útközben, mert valami durván esik az eső. Alfred nem áll meg, hogy az ikrek nézelődhessenek, begurul a főépület bejárata elé, s lepakolja a kocsit. – Ahogy mondja Miss. – Kipattan, két esernyőt nyit ki a fiataloknak, hogy ők nagyjából elázás nélkül érjenek be a főkapu alatti beszögelésbe, ahol már nagyjából védettek a víztől. Az ajtó meg is nyílik, most már sejthető, hogy kitől is örökölték mindketten ezt a nagyon világos hajszínt, mert ez a nagymama az, aki magán hordja a szőke hajkoronát. – Kedveseim. Végre! Nagyon vártalak már titeket. Agnese néni vagyok, de hívhatttok nagymamának is. Ahogy tetszik. – Lép hozzájuk közel, két puszit kap mindkét „gyermek”, aztán int Alfred-nek, hogy hozza csak be a csomagokat. A néni kisugárzásában van valami furcsa, valami idegen, Chris jobban érzi, talán mert benne ott volt a sötét iker, de még Charlotte is különös, negatív hideget érez belőle. Lehet, hogy csupán azért érzik így, mert a nagyi rokonként viselkedik velük, holott még sosem látták, vagy talán olyan kicsiként, hogy már nem is emlékeznek rá. A ház amúgy irgalmatlanul nagy, már pusztán a nappali, ahova az előszobán keresztül beléptek, alkalmas vagy harminc embert leültetni. A kandallóban vidám tűz lobog, az egyik kanapén három fekete macska vizslatja őket, ám az ikreknek feltűnik, hogy nagyon intelligens állatoknak tűnnek, már-már emberinek. A sarokban feldíszitett karácsonyfa, alatta sütemények, becsomagolt ajándékok. – Gyertek csak beljebb, vegyétek le a vizes göncöt. Találtok papucsot a fogas alatt, s kérlek vegyétek fel a számotokra készített háziköntösöket is. A macskák rendkívül érzékenyek bárkire, aki nem lakik itt. – Int az egyik karosszékre vetett kaftánokra, amik élénk kék és rózsaszínben játszanak, mindkettő vegyesen persze, nem személyreszabottan.
Igaza is van, valószínűleg teljesen felesleges lenne most Annabelle-lel próbálkoznunk. Kicsit úgy érzem, hogy elszalasztottam a lehetőséget, hogy többet meg tudjak róla, és arról, hogy mi mindenen vesztek össze a szüleinkkel, de a VMS... maga a versenysorozat és ami a háttérben történt azért eléggé lefoglalt és utána nem kevésbé a beilleszkedés a Roxfortba, a kapcsolatom Titával, Cody halála... és így tovább. Elszalasztottam, de visszatekintve se tudom hogy mit csinálhatnék másképp és hülyeség is ezen morfondírozni. Inkább vigyorogva beszélgetünk tovább, koncentráljunk a jó dolgokra, mint mondjuk ez a szép autó, aminek fix, hogy a sólymom ki fogja kaparni az ülését. Amikor meghallom, hogy félti a haját az esőtől majdnem felröhögök, de inkább hörgés lesz belőle, mert ahogy hátrahúzódik és a mellkasomnak csapódik egy kicsit félrenyelem a saját nyálamat. - Attyaúristen, te meg még a hajadért aggódtál, most nézd meg szegény banyát... - suttogom Charlie fülébe egy adag krákogás után. Alapvetően nem vagyok annyira a külsőségek embere, de hát ha valaki ilyen rusnya, azért csak kicsúszik pár megdöbbent szavacska. Az öreg nő ahogy jött, úgy megy is, én meg kicsit homlokráncolva nézek a húgomra. - Igen, kicsit olyan volt, és még két gyereket is mondott, de lehet csak túl sokat olvasta fel neki a mesét az unokája a karosszékben. Bár azt nem mondta fiúk voltak vagy lányok, lehet, hogy a nagyi szimplán meghívta meglepiből az uncsihugikat is és bealudtak a kocsiban. - dobom be ezt is egy tippnek, hiszen nem lenne olyan elképzelhetetlen, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akiket meghív. Bár Gilly és Lizzy nem konkrétan vérrokona a néninek, de hát attól még a család az család. Visszaér a lakáj és beletapos a gázba, én meg belesüppedek az ülésbe és egy darabig még kattogok a furcsa vénasszonyon, de ahogy odaérünk eléggé elfelejtem a dolgot, mert megindul a nagy nézelődés. Charlotte kérdez, én meg nyújtogatom a nyakamat, hogy belőjem milyen járgányok is állnak ott sorban, nem mintha ez lenne a világon a legfontosabb kérdés, de annak is megörültem, hogy egy Fordot küldött értünk. - Azannyát. Ehhez képest a Los Angelesi lakásunk egy kis fészer. - bugyog ki egy kis nevetés a megállapításra, pedig teljesen normális helyen élünk a városban, egyáltalán nem egy lyukban, de a lakás és a kúria között elég nagy különbség van. - Na jó, szerinted tényleg csak hármasban leszünk? Mármint négyesben, elnézést őőő… Alfred. - helyesbítek, mert ugyan gondolom nem fog leülni hozzánk az asztalhoz, de attól még nem a házhoz tartozó bútordarab, hanem egy élő lélegző emberi lény. Nem a legbájosabb, de akkor is megérdemli, hogy személyszámba vegyük. A rusnya idő tart csak vissza, hogy közelebb érve szimplán kipattanjak és megkörnyékezzem a kocsikat. Nyáron megvagyok az esővel és az se érdekelne, hogy mennyire csapzottan állunk - vagy állok, mert Chalotte hülyének néz, ha kisétálok - a nagymamánk elé, de most nem csak esik, hanem fogkocogtató hideg is van és ez csorbítja kicsit a kalandvágyamat, még a familiárisomat se szivatnám azzal meg, hogy felfedezze a környéket. Bár… Nem, Chris, ne legyél geci, lehet, hogy te teremtetted, de ő is megérdemli, hogy állatszámba vegyék. Hűséges kis cukifalatka… simogatom meg a vándorsólyom fejét és dédelgetem kicsit, mielőtt kiszállnánk az autóból.
Tényleg teljesen logikus lenne a kontrázás, de ezúttal még sem teszem meg, bár tudja jól, hogy a táskám súlyát leginkább a könyvek adják és nem más, csak elmosolyodom és én is falatozom. Bár a könyvemet elővettem, de most úgy se nagyon fogom majd lapozgatni. - Nem is tudom. Azok alapján, amiket az újságok írtak róla most nem biztos, hogy csak úgy megjelenhet bárhol. - mert hát attól, hogy mi még nem ítéljük el egyértelműen, legalábbis én biztos, attól még ha most megjelennek itt a vonaton akkor simán elkaphatnák és akkor már nem biztos, hogy bárki másnak is kitudná magát magyarázni. Nem akarnám, hogy miattam kerüljön bajba, örülnék neki, ha biztonságban lenne, már amennyire az ember lehet akkor, ha amúgy körözik. - Jajj Chris! - nevetem el magamat, mert a kép teljesen hihető egyébként, mármint hogy ledobja magát és feldobja a lábát akárhová gondolkodás nélkül, vagy véletlenül felborít mindenféle antik vázákat, mert épp nem figyel oda, hogy hová lép. Nem tudom, hogy milyen lehet a nagyi, de ha külön sofőrje van akkor azért valahogy maradibb típusnak tűnik, szóval jobb, ha az ember eleve azzal számol, hogy óvatosan kell tenni-venni a házában. Azért finoman oldalba bököm és kicsit szúrósan nézek rá, amikor levénasszonyozi a nagyit a sofőr füle hallatára. A végén még tovább adja az infot és akkor kellemetlenül jövünk ki a dologból. - Oké-oké, csinálom, csak a hajam... - húzom el a számat és kicsit hátrébb is húzódom, sőt amikor megjön a csúnya néni még hőkölök is, ezzel nekiütközve a mellettem ülö Chrisnek. Aztán még motyog is nekünk valami furát, amire ráncolom rendesen a homlokomat és csak akkor pillantok a bátyámra, amikor a néni már tovább csoszog az esőben. - Ez fura volt... de mi nem alszunk. Olyan volt, mint a banya a Jancsi és Juliskában. - pillantok még a néni után, de amikor a sofőr visszatér gyorsan feltekerem az ablakot, mert igazán nem akarom, hogy az eső tönkrevágja a frizurámat. Melós belőni na, és igazán nem festene jól, ha slamposan jelennénk meg, elázve a nagyinál. Az nem lenne ideális bemutatkozás. Ahogyan közeledünk türelmesen várok, csak amikor már elérjük a házat pillantok a méretes épületre. Az otthoni házunkhoz képest ez az azért eléggé más... - Ez jó nagy! Uram! Csak a Nagymamánk él itt egyedül? - hajolok kicsit előre a sofőrhöz még az előtt, hogy megállnánk és kiszállna, hogy biztosan megint esernyőt tartson nekünk, vagy garázst nyisson, vagy efféle. A kocsikkal én nem is nagyon foglalkoznék, lehet hogy a Nagyinak annyi pénze van, hogy eleve mindenből több van neki, mint a gazdagoknak és akkor ha egy kocsi beadja az unalmast, akkor máris van másik három helyette, hogy ne kelljen még véletlenül ki kihagynia az aktuális heti Bingo partit, vagy ilyesmit.
Alfred, a lakály jó sokáig elmarad bent a benzinkúton, lehet, hogy sor van, vagy a kiszolgáló személyzet molyol valamivel. Charlotte lehúzza az ablakot, s az esőben oda tántorgó alakról kiderül, hogy egy idősebb nő lehet. Pipa van fogatlan szájában, de szerencsére nem parázslik benne a dohány, egy benzinkúton a nyílt láng használata felér az öngyilkossággal. – Áhá, és most ti? Abba a házba mentek? A szolga napokkal ezelőtt is vitt egy párost. Két alvó gyermeket. Ti lesztek a következők? – Kérdezi recsegős, szinte demens hangján. Valóban erről a kocsiról beszél? A szemei csak úgy járnak, nem is biztos, hogy ténylegesen hozzájuk beszél, lehet, hogy csupán már idős, rémeket lát. Alfred viszont végre fizet, s jön kifelé, erre a vénség riadtan elsiet a botjával. A lakáj mogorván bepattan, s már rá is tapos a gázra. Az eső egyre jobban szakad, nem ártana felhúzniuk az ablakot. Sajnos a decemberi időjárás eléggé kiszámíthatatlan, most éppen egy pocsék angol esőt kaptak el, ami nagyjából egész nap tart, s nem úgy tűnik, mintha el akarna állni. Végül csak közelednek, tömör vaskapu áll előttük, mögötte magasodik a néni kúriája. Itt nincsen elektronosság, simán kézzel kell kinyitni, Alfred ki is száll, kitárja az ajtót, majd vissza a kocsiba. Amíg az autó lassacskán ismét gyorsul, Chrispher a hátsó ülésről látja, hogy a kúria háta mögött mintha több autó is sorakozna. Ami már csak azért is érdekes, mert Agnese néni, a rokonuk azt jelezte, hogy hármasban töltenék a karácsonyt, hiszen már nincsen más élő leszármazottja, legalábbis Angliában nem. Lassan gurulnak a főépület felé, a hold még a vízfüggönyön át is megvilágítja az ódon épületet, amelynek egyik emeleti szobájában világ gyúl. Lehet, hogy a néni elbóbiskolt, amíg várt rájuk?
- Nincs kirándulás nasi nélkül. - jegyzem meg, és kicsit elvigyorodom, mert szinte a fejemben hallom a hangján a “nincs kirándulás könyv nélkül” kijelentést. Csak bólintok a családi dolgokra, egészen biztos, hogy nem egy vonatút alatt fogjuk megfejteni a dolgot, bár az is biztos, hogy mióta megláttam a nevét a lapokban sokkal jobban érdekel, hogy mi a franc az a Testvériség és hogy Grindelwald mit akar elérni vagy 120 éves öreg fószerként. Kalandozó életet szándékozok élni, de én mégis ismerem a nyugdíjas évek fogalmát… - Hát amúgy ja... Ideje lenne szembesíteni őket, már elég durván felnőttek vagyunk igazán képbe kerülhetnénk. Szerinted ha megpróbálnánk felvenni Annabelle-lel a kapcsolatot megjelenne? - kérdezem, de igazából hiába tanakodnánk rajta, egyrészt Annabelle fejével se valószínű, hogy tudnánk gondolkozni, másfelől lehet, hogy a Minisztériumnak is lenne hozzá egy-két szava, sőt, lehet, hogy várják is a lépést, hogy egy családtag megpróbáljon kapcsolatba lépni vele. Áhh, mindegy is, milyen már, hogy karácsonykor ilyenen kattogunk? Amikor Titáról kérdez szabályosan felvirulok, elmesélem neki a VMS-en történteket, hogy egy talpraesett újságíró, aki valószínűleg észben tízszer leköröz, de biztos a két szép szememmel csábítottam el, aztán az esküvőről is cseveghetünk, amit teljes mellszélességgel támogatok, kell az öröm Charlie életébe is, egy ilyen buli pedig csak jól sülhet el. - Ó, te jó ég, remélem, hogy nem. Akkor inkább ki se pakolok, mert öt perc után ki fog dobni, ahogy felcsapom a lábamat az antik kávézóasztalra. - nevetek fel, nem vagyok hajlandó komolyan beparázni, bár igen kellemetlen lenne, ha tényleg kidobnának, mert képtelen vagyok az elvárások szerint viselkedni. - Amerikai járgány, nagyon helyes, a vénasszonynak jó helyen van a szíve. - jegyzem meg hümmentve egy kis vigyorral, mintha akkora patrióta lennék, de ez már akkor befuccsolt, amikor az egyesült királyság színeibe mentem a VMS-re, sőt, még el is gyepáltuk őket, ja és lehordtam az amerikai csapatot az egész világ előtt, hogy ők amerika szégyenei. Mindegy is… Becsücsülünk, a familiárisom is kénytelen kelletlen a párnázott székbe kapaszkodva utazik, mert olyan szutyok idő van, hogy nem akarom kint reptetni és versenyeztetni az autóval, amúgy se jártunk még ezen a környéken, jobb, ha mellettem van. A kárpit valószínűleg mondjuk megsínyli, de ha a muter boszorkány, akkor a sofőr is és talán nem kapok a nyakamba egy minisztériumi levelet, hogy veszélyeztetem a varázsvilág lebukását és testvériségi csatlós vagyok csak azért, mert bűbájjal helyre teszem a sólyom karomnyomokat. - Túlságosan beleheltük és kint egyre jobban esik, húzzuk le a fenébe az ablakot. - jegyzem meg neki, mikor látom, hogy nagyon rátapad az üvegre, hogy a körvonalból ki vegyen valamit. Egy kisvárosban vagyunk karácsonyi nyaraláson, mégis mi baj történhet? Beesik az eső. Jajj, ne. Vagy pont tőlünk kérnek útbaigazítást, az tipikus lenne, pont mi nem tudnánk az égvilágon semmit se segíteni. - Amúgy is megfulladok a bezártságtól és alig lehet kilátni. - teszem hozzá, hiszen szabadtéri fiú vagyok, nagy térhez szokott és a kocsival nem lenne semmi bajom, de úgy, hogy ki se látni egy kicsit hajaz a szűk koporsóra.
Igazából nem is kérdés, hogy hagyom, hogy Chris segítsen. Mégis csak ő a sportoló és magasabb is nálam, hiába vagyunk ikrek. Én meg csak kínlódnék a cuccommal, ami neki nem okoz gondot. Azért rendesen meglepődöm, amikor elkezdi előpakolni a nem kis mennyiségű kaját a táskájából, bár valójában nem lep meg. Ő nasit hoz, én könyveket, jellemző. - Szóval éhezni már nem fogunk. - mosolyodom el szélesen és magamhoz is ragadok egy chipses zacskót, hogy kinyissam és majszolni kezdjek. Szerencsére bár sokat ülök a könyveim felett, azért mégis csak mozgalmas annyira az életem, hogy nem okoz gondot egy zacskó csipsz, főleg hogy Gilly példájából kiindulva jó eséllyel utána két napig nem eszek majd mást, mint salátát, csak hogy biztosra menjek. - Azt hiszem anyuék többet is mesélhetnének nekünk a családról nem? - pillantok ki morfondírozva az ablakon. Azért lássuk be, nem sokat meséltek sem a nénikénkről, sem erről a nagyiról, akinél nem nagyon járunk gyakran, pedig mégis csak a rokonaink és illene ismernünk őket. Ez azért nem tetszik és nem tudom olyan lazán kezelni, mint Chris, főleg hogy aggódom Annabelle néniért, mert hát elég nagy slamasztikába keverte magát. Persze biztosan véletlen az egész, vagy belerángatták rossz emberek. - Biztosan van erre is magyarázat és csak valahogy belekeveredett, vagy ilyesmi. - motyogom, mert hát látom, hogy Chris máris elkönyvelte Annabelle nénit valami gonosztevőnek, de hát csak azért, mert az újságok ezt írják, még egyáltalán nem alapvető a dolog. Valahogy nem is akarok most erről beszélni, az út is egészen gyorsan telik, próbálok inkább általános témákat érinteni, mint mondjuk a verseny, a hírnév amit ezzel szerzett, vagy az újdonsült barátnője Tita, akről még mindig alig mesélt valamit, meg aztán szívesen mesélnék erről a meghívóról is az esküvőre, amire még mindig nem tudom, hogy elmenjek-e egyáltalán. Szóval elcsevegünk az út során, hogy aztán a célhoz érve a nagyon komoly fickót találjuk meg. - Hú szerinted a nagyinál majd nagyon oda kell figyelni mit mondunk és teszünk? - súgom oda Chrisnek, mert a lakáj tényleg nagyon komolynak tűnik, még beszállni is segít nekünk, hogy aztán a benzinkútnál álljunk meg. Az ablakra tapadok, bármelyikünk oldalán is közelít az a valaki a kocsihoz. Megpróbálom azért letörölni a tükröt, hogy jobban lássam, hogy mi közelít, bár egyelőre csak arra gondolok, hogy valami dolgozó, aki lemossa a szélvédőt. Oké, esőben ennek nem sok értelme lenne, de... nem értek a kocsikhoz.
Az út rövid, és eseménytelen. A téli zord időjárás nem csap át havazásnak, de van rendesen csapadék. Ezúttal egy komolyabb esőzés veszi maga alá Angliát, s a testvérpár vonata is kap belőle rendesen. Szerencse, hogy a néni kiküldi értük a kocsit, mert biztosan bőrig áznának. A vonat megáll Berkshire állomásán, de itt nem száll most le talán csak egy-két ember. Karácsony van, London is ünnepi dekorban, a vonat is tömhez, ha nem lett volna saját ülőhelyük, akkor fel se fértek volna. A karácsonyt azonban a pocsék idő kissé beárnyékolja, ám mivel Agnese nénit még nem ismerik, ez egyfajta új kaland is lehet, kihívás, hogy olyan közegben töltik az ünnepeket, amilyen még nem volt. A lakály, Alfred már várja őket az autóval, ami egy ezüstszínű Ford Mondeo. Nyitja nekik az ajtót, bár eléggé sótlan alaknak tűnik, a kezében lévő táblára van írva, hogy kiket is vár, mintha minimum egy reptéri terminálban lenne. Az állomás váróján kell átvágni, tartja nekik az esernyőt, ő pedig bevágja a csomagokat hátra, s megindul a kúria felé. Bershire kertvárosán át autóznak, Alfred nem különösebben jó sofőr, de óvatos, nem kockáztat. Az eső egyre inkább zuhog. A sofőr hátra is szól, hogy összeköti a kellemeset a hasznossal, s tankolni is fog. Le is áll az egyik benzinkútnál, gyorsan megoldja az üzemagyal feltöltést, ám miközben kint zuhog az eső, a vízfüggönyön át látják, hogy közeledik valaki a kocsihoz, de nem tudják kivenni a körvonalait, csak ha lehúzzák az ablakot.
Már eltelt másfél év, hogy megnyertük a kupát és kezd az élet egy kicsit megnyugodni körülöttünk, nem hemzsegnek a sajtósok a nyakamon Titával, a bestiaszakkal foglalkozhatok és persze a családommal a Roxfort biztonságos falai között. Charlie-nak ezerszer elmondtam, hogy áldom az eget, hogy nem jött velünk még csak szurkolni sem, szentül hiszem, hogy így jártunk jobban. Sok mindent meséltem el neki, de nem mindent, kezdve a dokival történtekkel és a harmadik ikertestvérünkkel... Nem azért, mert nem akarom megosztani vele, nagyon is akarom, csak fogalmam sincsen, hogy hogyan lehet ezt közölni. Állandóan jön valami szutyok, ami felborogatja a tökéletes alkalmat. Ahhoz képest, hogy azért akartam ideköltözni, hogy Charlie elfelejtse a barátnőjével történteket és nyugisabb életünk legyen, új életünk, hát ez nem igazán jött össze. Ráadásul újabb és újabb rokonok bukkannak fel mindenhonnan! - Hagyjad csak, hugi. - nyúlok azonnal a csomagért, hogy jóval könnyebben felpakoljam, segít az a pár plusz centi és persze a szálkás izom is, amit a futásnak köszönhetek. - Hoztam ezt-azt, piknik? - kérdezek rá egy kis vigyorral, pedig az egy órás vonatút igazán semmiség, de azért a táskámból előkerül vagy öt-öt féle édes és sós kis csomag, hogy a fülke picike asztalára sorakoztassam őket és azonnal le is csapjak a partimix-re, amiből természetesen csak a halakat válogatom ki és az unalmas perecet otthagyom. - Fogalmam sincs, de fura lesz a többiek nélkül karácsonyozni. Vajon van még néhány elfeledett rokonunk, vagy csak hárman leszünk Ági nyanyával? - morfondírozok, miközben szemügyre veszek közelről egy szezámmagos halat aztán élvezettel elropogtatom. - Te el tudod hinni, hogy körözött bűnöző a nagynénénk? A VMS alatt többször is találkoztunk, fel akarta venni velem a kapcsolatot és mesélni az apai nagyapánkról meg dédnagyapánkról, meg ilyesmi... mikor lettünk ilyen szutyok emberismerők? - teszem fel a költői kérdést, bár esetemben tényleg jöhetne a válasz, mert még mindig nem tértem napirendre az Arénában történtekkel meg azzal, hogy az alvilági Annabelle és a nagynénénk Annabelle egy és ugyanaz. Nem igazán hallgatok el, hogy nyugisan olvashasson, reményeim szerint a könyv a vészterv, ha én unalmas lennék és nem akarnék karattyolni és nem fordítva, szóval csak nem zavarom. Assziszem. Remélem.
Azért az nem kis dolog, ha az ember testvére híres lesz, főleg ha még az unokatestvérei is! Elég hülye érzés, hogy mit ne mondjak. Gyakorlatilag rajtam kívül mindegyikük letett valamit az asztalra és nem is kis dolgot, hiszen megnyerték az aranyat. Én maximum olyasmiben nyerhetnék, hogy mondjuk a legtöbb könyvtárban töltött idő, vagy a legtöbb könyv elolvasása egy hónap alatt. Nem nagy szám ahhoz képest, hogy valaki világbajnok lesz, mi? Próbálom azért a kisebbségi érzést elnyomni magamban. Természetesen gratuláltam nekik utána, meg minden, főleg hogy azóta olyan sok rémes dolog történt. Azért elég sokat olvasok és igen újságot is és amikor aztán Lizzy eltűnt egy egész hónapra... vagyis meghalt. Anya végigsírta a temetést, pedig nem is velünk történt baj, de gondolom ilyen esetben egy szülő belegondol abba is, hogy mi lenne, ha neki kellene mindezt átélnie. Én is baromi pocsékul éreztem magamat, főleg mert Lizzy olyan sokat kérdezősködött, én meg semmit se mondtam neki, aztán a nénikém meg pont ott volt a temetőben velük és most minden újság azt írja róla, hogy rossz ember. Én nem annak ismertem meg pedig, szóval biztos, hogy nem minden igaz, amit róla írnak, vagy... vagy nem volt más választása és kényszerítették. Igen, bizonyára valami imperio alatt állhatott. - Szerinted mit akarhat tőlünk ennyi idő után a nagyi? - huppanok le Chris mellé, amikor már a vonaton vagyunk. A bőröndömet azért megpróbálom felküzdeni előtte a fenti tartóra, de jó eséllyel úgyis a bátyám segítségére lesz szükségem. Mégis csak ő az erős férfiember, meg a sportoló, én ha sokat bénázok akkor ráesik a fejemre és a nagyi helyett mehetünk a Szent Mungóba. Azért van nálam egy kézitáska is, amibe betettem egy könyvet - a többi a bőröndben van - és az útra alapvetően szükséges néhány apróságot, mint mondjuk az innivaló. Elő is bányászom a könyvemet első körben, hogy azért legyen mivel elfoglalni magamat, ha éppen nem dumálunk. Chris ki tudja, hogy épp nem fáradt-e vagy ilyesmi és ha mondjuk aludni akarna, akkor nekem is valamivel le kell kötnöm magamat. Mindig rendesen alszom, úgyhogy fáradt cseppet sem vagyok. Nem szokásom tovább fenn maradni, mint érdemes, nem járok bulikba, és hasonló elfoglaltságok és az éjszakába nyúló szobatársi beszélgetések is elég távol állnak tőlem. Ezt az egy órás unalmas utazást viszont valamivel csak túl kell élni és arra egy könyv tökéletes lesz.
Charlotte és Christopher december 19-én egy-egy levelet kap bagolypostával. Az biztos, hogy nem roxfortos, hanem kinti bagoly, amely marad vagy két napot a madárházban, vélhetően választ vár. A levél mindkét esetben szóról szóra azonos. Meggypiros viaszpeccséttel van lezárva, amely nincsen feltörve, érintetlen, csak a címzett nyithatja ki. A levél kissé régies írással szólítja meg név szerint a testvéreket, tehát ugyanolyat kap Charlie és Chris is. A reszketeg sorokból az derül ki, hogy az anyai nagymamájuk angol, és csecsemő koruk óta nem látta őket, mert betegségéből kifolyólag nem tud utazni, s nem ápol túl jó kapcsolatot az ikrek anyjával, ezért sem volt eddig semmilyen családlátogatás. S miután mégiscsak egy család, a néni szeretné annak kapcsán karácsonyra vendégül látni őket, mert fülébe jutott, hogy a két ifjú a Roxfort lakója. Ha a testvérek megnézik a családfát, tényleg tudni, hogy egy bizonyos Agnes Barrow az édesanyjuk anyja, olyan hetven körüli angol hölgy. Hogy miért hívja meg őket? Lehet, hogy csak ismerkedés, bemutatkozás, de a korából, vagy a betegségéből kifolyólag az is felmerülhet, hogy végrendelkezni készül. A levél címzése alapján Londontól nyugatra él Berkshire-ben, ahova a hely félig mugli, félig varázslólakta lakosságából ítélve inkább vonattal érdemes menni, hogy kerüljék a feltűnést, hoppanálni pedig értelmetlen, mivel még nem jártak ott, tehát nem tudni a pontos úticélt. Mindkét levélben van egy-egy vonatjegy is, hogy még erre sem legyen gondjuk. A vonatjegyek december 24-e délután 4 órára szólnak, a visszaút pedig december 26-a reggel 8 óra. Agnes néni azt is közli, hogy a vonatút nagyjából egy órás, öt óra körül kiküldi értük a pályaudvarra Alfred-et, aki amolyan mindenes nála.
