2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Sheree Parks Születési hely és dátum: 1979. 11. 02., Paisley, Skócia Csoport: Hollóhát Patrónus: Feketepárduc Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Tizedik (ereklyevadász) Képesség: Harapott vámpír Mágikus adottság: Légmágus 1. szint Familiáris: - Kiemelkedő tudás: Rúnaismeret - Kiemelkedő Asztronómia - Kiemelkedő Kihez tartozol: Tommy, Sera
Jellem: Kissé híján vagyok az önbizalomnak, amit mindig ügyesen elrejtettem mások elől. Alapvetően nyitott és kedves vagyok, kissé elvarázsolt. Szeretem a szépet, szeretem a zenét és szeretnék... népszerűbb lenni, no meg jobb. Jobb mint tegnap, jobb mint amilyen holnap lehetek és jobb, mint Sera. Voltál már úgy vele, hogy valakit egyszerre szeretsz és közben néha úgy érzed utálod is? Nem mondom, hogy utálom őt, de néha azért mégis csak nehéz folyton másodiknak lenni mögötte, amikor néha jó lenne azért mégis csak győzni. Vagy nem is csak néha? No, de vissza hozzám. Ezt a kis apró féltékenységi problémát leszámítva nem vagyok ellenségeskedő típus, könnyen kijövök másokkal, bár a barátságaim legtöbbje eléggé felületes. Talán a miatt is lehet, hogy néha kissé többnek gondolom magamat másoknál. Mégis csak aranyvérű családból származom, én vagyok az egy szem gyerek, aki szinte mindig mindent megkapott, úgyhogy nem viselem jól, amikor ez nem történik meg. Mondjuk, hogy kissé hisztis is tudok lenni, ha rosszul alakulnak a dolgok, olyan törős-zúzós, de ez azért igen ritkán fordul elő. Úgyhogy igen, a tökéletes példája vagyok annak, akinek tökéletes élete van, legalábbis kívülről, de ha valakinek a helyembe kellene lépnie, könnyen rájönne, hogy mennyi lelki sérülés és legyőzött, vagy le nem győzött gondom van legbelül.
Kinézet, megjelenés: Szőke haj, barna szem, kedves tekintet, szinte már gyermeki báj, ami jellemez, no persze addig a percig, amíg valami igen kellemetlen helyzet nem ér, mert akkor könnyedén el tudok szakadni ettől a kedves állapottól. Alapjáraton vékony testalkatom van, de a vámpír létnek hála az erőm legalább megnőtt, hiszen nem vagyok kimondottan edzett típus, így nagy szükségem is van egy kis pluszra. Nem szeretek feltűnősködni, de szeretem a szép ruhákat, no meg mindig is úgy tanítottak a szüleim, hogy az ember adjon magára és ezt az elvet mindig követem is. Ékszereim is akadnak, bár leginkább váltogatom őket és sosem viszem túlzásba a viseletüket, ahogyan semmiféle plusz kiegészítőt sem, hiszen mégis csak az az igazi, ha magad miatt vesz észre valaki és nem azért, ahogy felturbóztad magad holmi kiegészítőkkel.
Előtörténet: Tudod milyen az, amikor valaki mindig egy lépéssel előtted jár? Na nem sokkal, de mindig csak második vagy és soha sem lehetsz te az első. Elég pocsék egy érzés tud lenni és nekem erről szólt lényegében az egész életem. Az egész úgy kezdődött, hogy nem én vagyok az elsőszülött. Volt egy testvérem, egy bátyám, aki két éves korában meghalt. Beleesett a tóba, azaz a befagyott jég alá gyerekkorában. Amikor megszülettem már csak néhány kép emlékeztetett rá és persze időnként egy-egy elfojtott beszélgetés, amit a szüleim igyekeztek eltitkolni előlem. Édesanyám a születésemet igen nehezen viselte, sőt kiderült, hogy utánam nem is lehet több gyermeke, olyannyira nehéz terhessége volt. Valószínűleg egy újabb baba születésébe belehalt volna, sőt jó eséllyel a gyerek is. Így aztán sosem volt testvérem, a bátyámról is csak akkor tudtam meg, hogy létezett, amikor voltam már elég idős, hogy kérdezgessek a képeken látható kisfiúról, de így se sokat meséltek róla nekem. Gyerekként még viszonylag jól kezeltem a családom defektjeit, főleg mert sikerült barátokat is találnom, méghozzá a szomszédos birtok lakói között. Elég jó barátok lettünk az ottani gyerekekkel. McCainék mindig is rendesek voltak velem és voltak időszakok, amikor kimondottan szívesebben voltam nálunk, mint a saját szüleimnél. Na persze azért már akkor is kitűntek apró... szépséghibák. Hiába voltam olyan jóban Seraval, ő is mindig előttem járt, mintha csak a bátyám helyett vette volna át ezt a szerepet. Előttem született, de csak éppenhogy, másfél hónappal, de persze előbb kapta meg a levelét a Roxfortból, ahogyan előbb derült ki az is, a beosztási cermónián, hogy a Hollóhátba kerül. Én is odakerültem. Oda akartam kerülni. Sosem beszéltem neki erről, sőt senkinek, de a Süveg sokat vacillált. Hollóhát vagy Mardekár, Mardekár vagy Hollóhát... Sera miatt döntöttem úgy, hogy a Hollóhátat választom, így hát szobatársak lettünk és persze barátok továbbra is. Igen ez annyit jelentett, hogy folyton előttem járt, mindig egy hajszálnyival jobb átlaggal zárta az évet, amit persze a szüleim minden alkalommal szóvá is tettek. Említettem a rejtett lelki sebeket? Nos hát az ilyen apróságok bőven tudják okozni őket és az évek során egyre csúnyábban mélyülnek el. Elég ügyesnek kell lenned hozzá, hogy magadban tartsd őket és jól elrejts mindent. Én elég ügyes vagyok. Talán csak abban mondhatom jobbnak magamat Seranál, hogy az én szüleimet végül senki nem tette el láb alól. Nem mondom, hogy örültem, amikor meghaltak, de... valahol mélyen... Az én szüleim élnek, még ha nem is olyan rendesek, mint McCainék voltak. Aztán a kis titkom, amit még nem mondtam el senkinek, egyelőre csak magam gyakorolgatom, az erő, amivel képes vagyok akár még repülni is! Oké, még nem tökéletes a dolog, de egyre jobban megy és érzem, hogy egyre jobban fejlődöm is benne. És végül az utolsó, amiben én nyertem! Tudom, ő kísértetvadász, nagy cucc, beszélget a holtakkal, én viszont... vámpír lettem! Nem mondom, hogy a legjobban kezelem a dolgot, de nem izgat. Erősebb vagyok, kifinomultabbak az érzékeim a pár hónapja történt támadás óta. Már csak meg kellene találnom azt, aki ilyen jót tett velem. Sera mellettem van persze, segít, sőt látta is az esetet... Ha őt is elkapja az a valaki és ő is azzá válik, mint én, hát akkor lennék csak kiakadva, de szerencsére volt annyi esze, hogy csak elijesztette és az a lény végül nem támadta meg őt is. Biztosan, mert nem kellett neki, nem látott benne lehetőséget, csak bennem!
Nagyon úgy fest, hogy az életem tele van rossz döntések sorozatával, de ez van, ha mindig annyira görcsösen meg akarsz felelni, de sehogy se sikerül. Eltelt két év azóta, hogy leléptem a Roxfortból, ez pedig elég hosszú idő, hogy elég sok minden történhessen. Jó is és rossz is. Az egész annak a lánynak a halálával indult, és persze a felbukkanó fenyegetéssel, azzal Hectorral, aki egyértelművé tette, hogy rajtam tartja a szemét. De úgy nehéz, ha nem vagyok itt nem igaz? Szóval a lány meghalt, Erica... eltemettük, eddig rendben is volt, csak épp a fene se számolt azzal, hogy a testvérei a Roxfortba járnak és hogy majd nézni kell a szomorú képüket minden áldott nap. Pech! Aztán Sera húga is meghalt, Sasha, amitől persze még inkább maga alá került az alap lelkiismeretfurdaláson túl, hogy nekem segített hullát elásni. Még nagyobb pech! Jó sajnáltam én is a kiscsajt, tényleg cuki volt és nem lehetett kellemes halála az alapján, amit meséltek róla. De persze a helyett, hogy így húga helyett húga lettem volna Serának, ő inkább kiakadt és... lelépett! Jó mi? Csak úgy ott hagyott mindenkit. Mégis mit tehettem volna? A szüleim csak az elvárásokat támasztották, és azon a nyáron apám még azt is finoman megpedzegette, hogy ha nem felelek meg eléggé nekik, akkor búcsút mondhatok mindenféle örökségnek. Van valami srác a cégénél, aki nagyon jól bedoldozta magát és ha én ezzel az ereklyevadász marhasággal múlatom csak az időmet, akkor úgy se lesz belőlem semmi, úgyhogy jól gondoljam át mit akarok. Mit volt mit tenni, leléptem. Az egész egy nyári kiruccanásnak indult Amerikába, aztán a dologg kissé elhúzódott. Nem is kissé, két évre! A nyár egyébként állati jó volt, buliztam, szórakoztam, nem foglakoztam semmi szarsággal, sőt még egy remek kis bandába is belecsöppentem, akik között volt több hozzám hasonló vámpír is, meg olyanok, akik oda vannak az ilyesmiért. Tényleg remek volt, addig, amíg meg nem kaptam a levelet a szüleimtől, hogy húzzak haza és fejezzem be az értelmetlen önpusztítást. Nőlj fel, és hasonló szentbeszédek, tudjátok. Nem nagyon tetszett az ötlet, szóval maradtam és szerencsére az egyik újdonsült barátom meg tudta oldani, hogy belépjek az apja cégébe afféle irodai csip-csupp munkás kisegítőnek. Ez legalább tetszett a szüleimnek és békén hagytak egy időre, én pedig élhettem a független kis életemet. Majdnem egy éve aztán igen jó ajánlatot kaptam. Biztosan akad, akinek esze ágának sem lenne ilyesmibe belemenni, de nekem lehetőséget jelentett, hogy függetlenedjek a szüleimtől végleg. Egy ajánlat volt. Vámpírokat kerestek, mindenféle kutatásokra, tesztekre egy kerek évre. Végülis úgy votlam vele miért ne? Elég jól fizettek érte, szóval bevállaltam. A melóból kiléptem, aláírtam a szerződés és elmentem a farmra, ahol az egész zajlott. Nem én voltam az egyetlen, de mind külön lakhelyet kaptunk, úgyhogy nem találkoztam a többiekkel, csak az érkezéskor láttam futólag még magamon kívül pár embert. A hely amúgy teljesen jó volt, tiszta, szép és tágas és az elején nem is volt semmi gond. Teszteltek sok mindent, hallást, szaglát és tudjátok mindenfélét, amiben egy vámpír jobb, mint az ember. Elég gyorsan elröppent fél év, de utána jöttek a durvább dolgok. 9 hónap után szakadt el nálam a cérna. Nem tudom, hogy a többiek hogy voltak ezzel, nem néztem vissza, amikor sikerül lelépni. A pénz meg volt, azt előre megkaptam, de amikor azt kezdték el tesztelni hogyan hat rám az ezüst... a fa, vagy éppen milyen gyorsan gyógyulok... Az utolsó csepp az volt, amikor azt nézték meddig bírom vér nélkül, hogyan reagál a vámpír szervezet, meddig tart ki... Majdnem egy hét után már olyan elviselhetetlenül kínzó volt az éhség, hogy amikor az egyik kutató fickó bejött az utolsó erőmmel estem neki és... Azt hiszem sejthető, hogy nem sok maradt belőle. Immár ketten vannak a listámon, akiknek elvettem az életét, de ez gyakorlatilag önvédelem volt nem? Szóval leléptem, mindezt úgy, hogy a kutatásból még vissza volt 3 hónap. Aláírtam a szerződést. Nem volt mit tenni, visszatérek a Roxfortba, végülis mindenki úgy tudja, hogy ez a lehető legbiztonságosabb hely, nekem pedig most arra van szükségem. A fene tudja meddig ér el a kezük azoknak az alakoknak.
