2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
“The past beats inside of me like a second heart.”
[You must be registered and logged in to see this image.]A lehető legnagyobb meglepetésként fogad természetesen egykori haverom. Egykori? Nevezhetném őt még mindig a haveromnak? Még úgy is, hogy már évek óta nem váltottunk egyetlen szót sem? Felesleges volna jobban belebonyolódni, hisz' ebben mindketten hibásnak vagyunk véve, de tudjuk jól, hogy ez az ő sara a leginkább és nem az enyém. - Senki más nem merné ide tenni a lábád, de nézzenek csak rád. Fittyet hánysz másokra.- veheti ezt akár kétértelműnek, mivel még mindig neheztelek rá a múlt miatt. Ráadásul az a gyanúm, hogy valamit kavart alattam, csak még nem tudom mit. A barátságunk se kopott volna meg ennyire, ha nem lenne mit takargatnia. Inkább állna ki mellettem, mintsem itt szórja a virágszirmokat szégyenletesen. - Senki sem számítana rám, aki tudja, hogy mit tettem. Feledhetetlen, nem igaz? Inkább kezdd Te. Miért is itatod itt az egereket a képzeletbeli könnyeiddel?- ülök is le a szirt szélére és paskolom meg magam mellett a talajt. Most lesz időnk beszélgetni és én erőltetni is fogom, hogy szólhasson pár jó szót a maga érdekében. - Tudod, elég elfoglalt voltam ebben a pár évben és meg kell hogy mondjam, azt hiszem jó úton haladok.- kezdek bele részletek nélkül. Úgy érzem már idegenek vagyunk egymást számára, s csak egy egyszerű múltbéli tragédia köt minket egymáshoz. Lenne mit mesélnem neki ugyan, de annyira elhidegültünk egymástól, hogy maga a bizalom már nincs a légkörben. Azt újra fel kellene építeni ahhoz, hogy egyáltalán szóba hozzam az Erica-t illető tervemet. Kis lépések már megvannak, bár úgy tűnik minél közelebb kerülök a megfejtéshez, a cél annál távolabb ugrik tőlem. - Beszéltél már a nővéremmel? Neked is adott egy fejmosást?- fordítom fejemet az irányába és engedem el a múlt nehéz történéseit, melyet az alattunk csobogó vad hullámok nyelnek el. Lehet Ansgarból is ki tudok szedni pár infót és nem csak a Fridából áradó gyűlölet marad meg.
Igyekszem lebeszélni magam arról a figyelő tekintetről - mostanában sokszor érzem úgy, mintha figyelnének. Szakmai ártalom, túl sok minden történik körülöttem, aminek nem kéne napvilágot látnia, így bár nem vagyok paranoiás, néha jobb az elővigyázatosság. Per pillanat viszont semmi törvénybe ütközőt nem teszem, mégis bennem van ez az érzés, ami teljesen logikátlan. Vagy mégsem. Még a megszólítás előtt elkezdek hátrafordulni, így mire a nevem elhangzik, már szembe is találjuk magunkat egymással a tisztes távolból. Ezúttal nem a fantáziám játszott. - Nahát, Galen - viszonzom az "üdvözlést." Az addig a kezemben tartott pálcát leengedem, nincs szükségem rá tovább; a varázslatot is befejeztem az imént és védekezésre sincs szükségem. A srác semmiféle fenyegetést nem jelent rám nézve még akkor sem, ha idejét sem tudom, mikor elegyedtünk utoljára rendesen szóba. - Az. Ezer - biccentek. Nem is teljesen tudom eldönteni, mire gondol pontosan - ezer éve nem találkoztunk? Ezer éve voltunk itt utoljára együtt? Mindkettő igaz lenne; a barátságunk erősen megkopott mindenkivel az akkori bandából, ez tény, és az is, hogy az óta a nap óta nem tértünk ide vissza egyszerre többen. Én legalábbis biztosan nem jártam erre senkivel azóta, egyedül is nagy ritkán, ha épp idehoztak az emlékeim és a lelkiismeretem. - Nem számítottam rád - jegyzem meg, aztán helyesbítek, hogy ez egy bővebb halmaz azért. - Illetve... senkire. Ha valaki tök más lenne, aki ismer távolról, de nem tudja, mi történt itt, már biztosan eltüntettem volna mindent, amit idevarázsoltam, mivel senkinek semmi köze hozzá. De így minden maradt a helyén, a fehér virágszirmok tovább úsznak a sodrással, ahová az előbb a pálcámmal mutattam, néha újra is teremtődik néhány. Pár perc múlva meg fog szűnni a hatása, de most még emléket állítanak Ericának. - Biztos vagyok benne, hogy imádta volna - bökök a fejemmel finoman a szirmokra és Ericára célozva. Nem is tudom, miért mondom ezt... Máskor nem idézek ilyen dolgokat sehová, sosem volt az én asztalom, a mágiám és a stílusom ettől jóval nyersebb, minthogy ez gyakorivá váljon, de arra meg mernék esküdni, hogy ha most ez egy egészen más szituáció lenne, és a lány látna, hogy azért ez is megy, el lenne tőle ragadtatva tőle, én pedig csak a szemem forgatnám rajta, hogy oké-oké, megcsináltam, nyálas lett, lépjünk tovább. - Mi járatban? - teszem fel a hülye kérdést. Nagyon is tudom, miért van itt, egyszerűen csak... nem tehetek fel egy olyan hétköznapi és sablonos kérdést, mint a "mi újság?".
“The past beats inside of me like a second heart.”
[You must be registered and logged in to see this image.]Az év vége kevésbé sújtott le rám, csak épp az apámmal való találkozás liheg már a fülembe. Még mindig nem tudom hogyan adom majd be azt a mesét, hogy szereztem magamnak egy hosszútávú barátnőt, főleg úgy, hogy én magam sosem köteleződtem még el senki mellett. Talán pont e kusza és gondterhelt gondolatok miatt tartok most arra az ominózus helyre, mely már két éve tart fogságban. Egyszerű hopponálással érkezek meg a kis erdő szélére, hogy a szirthez tartó utat gyalog tehessem meg. Ki kell szellőztetnem a fejem, hiszen senkinek sem árt egy kis friss levegő egy ilyen nehéz időszak után. Ahogy átvágom magam a rengetegen, már-már azon tűnődők mi lett volna ha minden másképp történik? Most nem kellene valami megoldás után kutatnom. Nem kellene átkoznom minden egyes napomat, de legfőképp nyugodt életet élhetnék. Erre mi történt? Belerángattam magam olyan dolgokba, amikbe amúgy normál esetben soha, de soha az életben nem nyúltam volna. Itt van az a könyv is, amiről Ollivander beszélt. Ling a maga fűszereivel. Cosette a hasznos képességeivel... És az a Maroni... Átkozom az eget, amiért pont ő lehet az egyik problémám megoldása. Át is vergődöm magam a bokrok között, de mire odaérek a sziklákhoz észreveszek egy igencsak ismerős alakot a víz ködjében feltűnni. Virágszirmok hullanak alább a vízesésben. Kétség kívül az ő mágiája lehet. Csak nem? - Ansgar?- meglepetten szólalok fel, hiszen mennyi az esély arra, hogy ennyi év után ugyanazon a helyen kötünk majd ki? Mindenesetre közelebb lépek hozzá a szirt felé, épp annyira csak, hogy láthassam a folyó sodrását. - Ezer éve, nem igaz?- meredek a mozgolódó vízhalmazra. Nem tudom mit mondhatnék. Olyan rég láttam már őt, hogy már-már úgy érzem alig ismerem.
Ha van titkom az életben - az alvilági ténykedéseimen túl -, akkor az az, hogy bevalljam, én is emberből vagyok. Általában azt mutatom, amit mindenki látni akar, és ami a leginkább szembeötlik, ha valaki rámvet egy pillantást: valami nyers vadság és rendíthetetlenség szétválaszthatatlan egyvelegét. Ebbe a képbe pedig egy olyan skatulya, amibe tökéletesen beleillik az exem halála, akinek a történetét hallhatta valaki, könnyen gondolhatja, hogy hidegen hagy. De ez minden tekintetben túlzás lenne, hiszen attól függetlenül, hogy az ellenkezőjét bizonygatom, nem tudom örökké tagadni magam előtt, hogy még nekem is megvannak a gyengébb pillanataim, másrészt pedig az még tőlem is sok lenne, hogy egy ártatlan lány halálát akarjam. Erica jókislány volt - hozzám képest meg pláne, és pont ez az ellentét lehetett a kapcsolatunk alapja, ami külső szemmel nézve tök abszurdnak tűnhetett. Hogy kalandnak indult? Abszolút. Hogy tényleg képes voltam megszeretni, miután komolyabbra fordult a dolog? Ezt a mai napig sem tudtam tisztázni magammal, hiszen félő, hogy befolyásol az emlék, valójában pedig egyáltalán nem lehetetlen. Bejött, hogy annyira ártatlan, annyira más, mint mi, és mégis mert velünk lógni, benne lenni egy-egy hülyeségben, a maga módján néha visszarángatni a földre. De hogy ez hosszabb távon mennyire működött volna... Ez már örökre megválaszolatlanul marad. Határozottan kiállok amellett, hogy a halála baleset volt, ahogyan ezt a nővérének is kifejtettem azon a bizonyos klubhelyiségi találkozáson. Hibáztathatjuk magunkat, de nem változik tőle semmi. Hogy Patrick volt a hibás, amiért nekiesett; Galen, amiért meglökte; én, amiért azt mondtam, jöjjön velünk... Részben mindannyian, de a halál van annyira véges, hogy azt mondjam, felesleges ezen gondolkodni. Egyszerűbb, ha nem tartom magam felelősnek a történtekért, végtére is... hogy is hányta a szememre Frida? Annyi volt a bűnöm, hogy magamba bolondítottam. Ennek ellenére - hiába vagyok sokszor annak a hiányában -, annyi lelkiismeret volt bennem, hogy azóta néha lelátogassak ide, ahol mindez történt. Gondolkodni, megemlékezni... tudom is én. Nem is teszem gyakran, talán ha egész azóta eltelt idő alatt kétszer vagy háromszor tettem ezt meg. A mai is egy ilyen. Szép idő van, ahhoz hasonló, mint amilyen aznap is volt, látszólag még a természet erői is azt szeretnék, hogy ez egy ilyen nap legyen, hogy biztosan emlékezzek. A helyen ilyenkor nem igazán járnak turisták, vagy bárki, aki zargathatna, kora délelőtt van, süt a nap, a közelben értem földet hoppanálás után. Innen gyalog megyek. Az utat ismerem, túl jól, így véletlenül sem tévedek el a környéken, célirányosan haladok a sziklához, ahol a vízesés van, és ahonnan ugráltunk aznap, ami a lány végzetét jelentette. Még csak nem is olyan magas ez a szikla... egy szerencsétlen esés, és ennyi lenne az élet. Lassan odaérek, megállok távolabb és némileg elidőzöm a látvánnyal és a fejemben kavargó dolgokkal. Aztán közelebb sétálok a sziklaperemhez, s hirtelen ötlettől vezérelve pálcát húzok - az intés nyomán számtalan fehér rózsaszirom jelenik meg a folyón, ami aztán a sodrással együtt a vízeséssel omlik alá. Színpadias és kicsit sem illik hozzám? Egyértelműen. De úgysem látja senki, legalábbis ezt hiszem, amíg meg nem hallom a tompa léptek zaját a közelből és érezni nem kezdem a figyelő tekintetet valahonnan.
