Központi aula

Emma & Adora

Talán nem tűnik úgy, de kivételesen őszintén és nyíltan beszélek vele. Magamhoz képest legalábbis. Kiskorom óta, ahhoz vagyok szokva, hogy a kérdéseim és a véleményem általában parázsvitát lobbant ki szeretteim között. Érdekes dolog, amikor egy családban nem férnek meg hárman. A szüleim szeretik egymást, de olyan heves a kapcsolatuk, hogy nélkülem is eleget veszekednek, velem pedig konkrétan háborús helyzet alakul ki ott, ahol elvileg egy otthonnak kéne lennie.
- Mindenképp értékelem a segítséget. – Válaszolom neki, hiszen alapvetően nem is tudnék erről az egészről, legyen akármi is az, ha ő nem lenne. Persze kissé izgulok, hogy vajon mire utalhat a különös színű aurám…Talán az eszemre; az nem lenne új információ. De az is lehet, hogy ez egy jóslat. Mondjuk mindenbe bele lehet magyarázni, hogy köze van a jövőhöz, hiszen mi magunk vagyunk az.
- Nagyon érdekes. – Motyogom miközben alaposan átfutom a sorokat és meg is jegyzem őket. Nincsen túl sok infó erről a jelenségről. – Meglátjuk, hogy mit találok az Akadémia könyvtárában…ha nem eleget, akkor jöhet a Roxfort és végül a családi. – Döntöm el és nagyon értékelem, hogy felvilágosított erről is, meg arról is, hogy van könyvtár az akadémián. Jó tudni az ilyesmit. – Esetleg…írhatok neked, ha találok valamit? – Kérdezem meg kissé félve. Lehet nem érdekli annyira a dolog, elvégre is ez nem a szakterülete. De jó lenne megosztani valakivel, márpedig egyelőre mással nem tervezem. Ki tudja mit hozna ki egyesekből, ha napvilágra kerülne az örökéletnek már csak a lehetősége is. Anya révén sok mindent tudok arról, mit tesznek az legelvetemültebbek olyan lényekkel, akiket nem értenek.
- Köszönöm. – Bólintok neki. Tudom én mit gondol, ahogy azt is mit fog mindenki más is gondolni. De nem értik meg, hogy nincs választásom. Az ő anyjuk és nagyanyjuk nem utalgat a képzés meghirdetése óta passzív-agresszív módon arra, hogy jelentkezzenek, s ezzel manipulálva őket arra, hogy megtegyék. Persze, egy manipulatív embert nem lehet befolyásolni a tudta nélkül, de nem akarom, hogy anyám rájöjjön; tudom mit csinál velem. – Oh, ezt is köszi. – Veszem át a lapot és biztonságba helyezem a hátsó zsebemben.
- Köszönöm, Emma. Akkor majd írok neked. – Integetek neki, korántsem úgy, mint aki készen áll arra, ami rá vár. Meglepődve tapasztalom, hogy mennyi idő telt el amíg odabent voltam. Mindenesetre az első adandó alkalommal bevackolom magam a helyi könyvtárba. Egy rejtély, ami megoldásra vár. Alig várom!

//Itt is köszönöm szépen, imádtam mint mindig.  

Emma & Adora

Nem is tudom, hogy ki küldte rám az igét. Arctalan ellenség, lélektelen gyilkológép. A harag, ami a félelmemből keletkezett céltalan. Nem tudok senkit sem gyűlölni, vagy bosszút esküdni ellene. Így marad az egyhelyben forrongás. Vagy ez vagy magamra vonhatom a felelősséget, hogy milyen ügyetlen és meggondolatlan voltam, akkor pedig megérdemlem, amit kaptam. Ilyen egyszerű.
- Egyet értek veled. – Bólintok rá, mert hát igaz. A tudásszomjam végeláthatatlan. Egyszer olvastam egy skandináv mítoszról, amiben egy hatalmas kígyó akkorára nőtt, hogy nem fért el az istenek lakhelyén, ezért bedobták a földiek tengerébe és tovább nőtt, míg a végén már az emberekre fáj a foga. Nagyjából ilyennek érzem a kíváncsiságom. Ellenben ebben az esetben nem akarok mélyebbre nyúlni. Mármint a támadóm személyét illetően, maga az ügy továbbra is érdekel.
- Oké. – Veszek mély levegőt, eddig fel sem tűnt, hogy szó szerint lélegzet visszafolytva várom mit mond. Tényleg megijedhettem. Ellenben most érdeklődve figyelem ahogy egy könyvbe dugja az orrát. Felülök és törökülésbe húzom az lábaimat. Ahha szóval akkor más színű a „varázserő aurám”, mint az szokványos. Nos, ez lehet nagyon jó és nagyon rossz is. Ha a végén kiderül, hogy olyan vagyok, mint azok a …hogy is hívják őket a mítoszokban? Félistenek, titánok. Akik hatalmasok és erősek és van egy szent feladatuk. Felkuncogok és megcsóválom a fejemet. Távolról sem felelek meg egyik pontnak sem.
- Hm? – Kapom fel a fejem, de egyből eszembe jut, hogy mit is kérdezett, csak kellett egy kis idő az agyamnak, hogy feldolgozza. – Nem, nem gyakran voltam beteg. Bár kinézetre mindig is beteges voltam. Tudod, tipikus Nagy-Britanniai kisgyerek; holt sápadt bőr, ijesztően nagy szemek és kissé beesett arc. – Vagy legalábbis úgy gondolom, hogy sok mindenki más is így nézett ki annyi idősen. Persze a kora tizenéves korára a legtöbb ember ezen átesik, én is normálisan néztem ki, amikor elkezdtem az iskolát.
- Szóval akkor ez egy velem született valami? – Lelógatom a lábaimat, majd leugrok az ágyról és inkább csak neki dőlök. Ekkora izgalmak közt ki tudna a seggén maradni? Nem én, az biztos. – Tehát akkor örökölnöm kellett volna? Mert az alapján, amit mondasz nem kaphattam anyától, se apától. – Megrázom a fejem, inkább magamnak mintsem neki beszélek. Apa gyerekként beteges volt, a nagyi sokat mesélt arról, hogy milyen szerencsés mivel neki nem kellett a gyereke hányását takarítania hajnalban. No, nem mintha a nagyim magam csinálta volna ezeket, de neki kellett felköltenie a manókat…Milyen rettentő nehéz feladat. Anya pedig felnőttként kap el ezt-azt a különböző kísérleti laborokban vagy lényektől. Szóval mindkét felmenőm kilőve.

Ha tudnám, hogy mi jár a fejében és bántja, hogy gyermekként kezelem akkor biztosan bocsánatot kérnék, de a mosolya azt üzeni, hogy inkább jól esik neki az aggodalmam és én szeretnék ebbe kapaszkodni. Nem teljesen értem, hogyan fordulhatott elő ilyesmi, így amikor elkezdi magyarázni én türelemmel várok és kissé összeráncolt homlokkal sugárzom a megdöbbenésemet. - Így mindjárt más, legalábbis az ő szempontjukból, de a tiédből... Nem vagyok annyira világlátott, mint egy auror, hiszen a gyógyításhoz nagyrészt négy fal között tanultam, de azt tudom, hogy elérhetetlen cél, hogy mindent megismerjünk és mindenre felkészüljünk és mégis erre kell törekednünk minden nap. A muglik között van az a mondás, hogy jó pap holtig tanul, és keveset ismerek a világukból, de ezt nagyon szeretem. - mosolyodok el biztatóan, miközben a gyógyító varázslataim végbemennek és mindent a legnagyobb rendben találok, legalább is egészségesnek tűnik és nincs maradandó sérülés. - Ha pedig ismeretlen akadállyal kerülünk szembe, akkor abból építkezünk, amit tudunk és... minél gyorsabban cselekszünk a legjobb tudásunk szerint. - teszem hozzá, hiszen én is ezt teszem. A gyógyításban is hiába tanulunk hosszú évekig, mindig jön egy olyan páciens, aki újat mutat, ahogy most is. Csak elmosolyodnék arra, hogy még nem tudja, hogy mit akar és óvatosan visszakérdeznék, de… a vizsgálat nem várt eredményt hoz.
- Nem kell megijedni, nyugodj meg Adora. - mondom fürgén, miközben a varázs lassan leveti magát róla és felszívódik, mintha mi se történt volna. - Ne haragudj, nem illik húzni az időt, de szükségem van néhány pillanatra. - vallom be és az egyik fiókhoz lépek, hogy egy vastag kötetet vegyek elő és felcsapjam a megfelelő oldalnál, fürgén lapozgatva és futtatva a tekintetemet, miközben csak azért beszélek, hogy ne álljon be közöttünk a csend és ne aggódjon, de érezni, hogy a tudatom a sorokra figyel. - A varázslatnak váratlan volt a színe, de a piros lett volna az egyetlen kétségbeejtő eredmény, egészen egyszerűen meg kell keresnem, hogy az arany mit is jelenthet, csak egy kis türelmet kérek, ne aggódj, rá fogok jönni és készen is leszünk a vizsgálattal… - mondom gyengéden, aztán a mutatóujjam megakad az egyik sornál és kicsit homlokráncolva pillantok a lányra. - Azt mondod, hogy nem igazán voltál beteg korábban, ugye? Lehet, hogy nem csak szerencséd volt, hanem ez egy veledszületett mágikus adottság. - fordítom felé a könyvet, amiben egy különleges örökletes képességről írnak a sorok, az Örök Életről és a Hosszú Életről, de alig pár sor a jellemzés és azt a hatást kelti, hogy szinte mítosz az egész, olyan ritkán fordul elő.


 

️️️️

Emma & Adora

A jajgatásra csak elmosolyodok. Nem tudom, hogy miért, de jól esik, hogy aggódik értem. Mármint, ha nem ketten lennénk tuti felháborodnék azon, hogy gyerekként tekint rám…Mert tudom, hogy úgy tesz. Nem kell kimondania és bármennyire próbálkozik elrejteni a dolgot látom a szemében, érzem rajta, hogy képtelen teljes értékű felnőttként tekinteni rám. Nem baj, valószínűleg ettől is olyan jó gyógyító; semmi kellemetlent nem érzek, sőt kimondottan jóleső melegérzés jár át. Ezért jó sok pénzt kéne kérnie, az a meglátásom.
- Nem az ő hibája. – Rázom meg a fejemet, egy féloldalas mosollyal. Tekintetem a távolba réved, ahogy felidézem magamba a szinte élettelen sereget, amit ismeretlen módon toborzott és irányított Hithock. Mint ha robotok lettek volna. – Nem imperio átokkal, de valamivel irányították őket. Az imperiot felismerem és ez…ez más volt. – Sóhajtva lehunyom a szemem. Be kell valljam, hogy sokat rágódom azon az ismeretlen varázslaton. Közel sem ismerek minden varázslatot és átkot ebben a nagy és színes világban, s mégis majd megöl a tudat, hogy nem tudom mivel álltunk szembe. Ha tudtam volna, akkor sokkal gyorsabban és sokkal kevesebb sérüléssel, áldozattal véget lehetett volna vetni annak az idegesítő közjátéknak. A mai napig felforr a vérem, amikor rá gondolok.
- Köszönöm, hogy elmondtad. – Válaszolom miután megosztja velem a történetét. Csendesen hallgattam, s bár csak irigységet éreztem volna. De nem éreztem mást csak elidegenedést, mintha soha nem éreztem volna ennyire különbözőnek magamat valakitől. Nem a gyógyító karrier vagy amiatt mert édesanyja nyomdokaiba lép, hanem mert úgy beszél valamiről, ami nem mellesleg a hivatása, mintha egyszerű lenne ennyire szeretni valamit. Pedig nem az, ha valamit nagyon szeretsz és nagyon akarsz, akkor sok áldozatot kell meghoznod. Nekem ez nem megy. Nem engedhetem meg magamnak, ahogy azt sem, hogy csakúgy találomra kipróbáljam magam bármiben. Az irány adott számomra, s bár ezt néha értékelem, máskor a pokolba kívánom. Most például.
- Nem tudom mit akarok. Nem nagyon számít. – Vonok vállat. Mert tényleg nem számít; mivel semmiért sem rajongok olyannyira, hogy hajlandó legyek felégetni minden kapcsolatomat és múltbéli törekvést más irányokba érte. Marad, amit kitaláltak a nagyok. Majd egyszer, ha már nem lesz felügyelő bizottság kipróbálok új dolgokat. Persze, nehéz lesz 70 évesen kviddics karriert befutni teszem azt, de ha tényleg az a sorsom, akkor menni fog…Gondolom.
- Jól van. – Bólintok rá és tényleg nem érzem egy másodpercnél tovább a hidegrázást. Ami azonnal visszatér, ahogy kiejti a „furcsa” szót. – Mi az? Baj van? – Összevont szemöldökkel vizsgálom az arcát, automatikusan azt akarom meglátni rajta, amit nem mondd el. Aztán rájövök, hogy valószínűleg nem tőle kell hazugságot vagy eltitkolást várnom, így kissé visszaveszek a gyanakvásból. – Emma. – Szólítom meg egy idő után. – Megijesztesz. – Vallom be nyersen őszinte hangon.

A tekintetem kicsit szomorúvá válik, amikor azt mondja, hogy senkivel nem beszélt az átok után, pedig erre mindenkinek szüksége lehet, pláne, ha ilyen fiatal, hiszen éppen tizenhét és a papírjai szerint még a Roxforti képzést se fejezte be, mégis hogy keveredhetett ilyen helyzetbe? Ki engedte ezt meg? Nem mondanám, hogy dühös vagyok erre a valakire, de azért csalódott mindenképpen, ahogy szívesen elővenném a szüleit és az iskolai tanárait is, amennyiben nem a nyári szünetben történt mindez.
- Jajj, Adora… - suttogom halkan a nevét együttérző gyengédséggel, hiába nem ismerjük közelebbről egymást, miközben a gyógyító képességemmel minden apróbb kis sérülést, ami rajta lehetetett egy gyengéd, meleg érzéssel karba öltve begyógyítok. Ahogy a lapján is írta, különösebben nem találok semmit sem, de legalább ahogy átjárja a jó érzés talán segít abban, hogy ne merüljön el túl mélyen a rossz emlékben. - Remélem a tiltott átkot használó sötétvarázsló elnyerte a méltó büntetését, hiszen erre nincsen bocsánat, főleg… - elhallgatok, mert nem akarom megsérteni azzal, hogy kiemelem, hogy főleg egy gyereket így megtámadni milyen aljasság. Azt mondta, hogy az egész csapda volt, talán azért került oda, hogy még nagyobb kavarodás legyen, ha sikerül rájuk kenni az egészet, hiszen McGalagony és még nagyon fiatal? A kérdésére kicsit félrebillentem a fejemet, aztán lassan bólintok, nem akarom, hogy úgy vegye, hogy nekem teljesen egyértelmű és ez a normális, mert nincs így.
- Azt hiszem igen, tudod, az édesanyám a falka gyógyítója volt, így nagyon korán megtanított sok mindenre és mindig is vonzódtam ehhez az úthoz. Persze én úgy döntöttem, hogy jobbára a katasztrófahelyzetekben segédkezem és az aurorok munkáját segítem gyakran a helyszínen, míg ő igazából inkább afféle javasasszony, aki mindennapi betegségekkel törődik és házhoz mennek hozzá, vagy ő megy házhoz a beteghez, ha kell. - mesélem neki hosszan, részletesen, hogy egy kicsit megértse, hogy azért én is megtaláltam a magam utamat, azt a területet, ami kicsit más, még ha a gyökere ugyanabból a szakmából is fakad, a gyógyításból.
- Teljesen rendben van, ha te még nem tudod pontosan, hogy mit szeretnél. Igazából nem akarsz auror lenni, ugye? - kérdezek rá, de tapintatos hangon, így ha nem akar róla beszélni mindig ott van a lehetőség rá, hogy ezt jelezze felém és nem fogom erőltetni. Csatlakozott egy nyomozó csapathoz, ahonnan átverésekkel és cruciatus-átokkal lett gazdagabb és most a korát meghazudtolva jelentkezik a kiképzésre, pedig lehet, hogy még ki se heverte a legutóbbi kalandját, vajon miért? Tényleg ilyen erős a lelke, vagy csak erősnek akarja magát mutatni?
- Hmmm… most egy bűbájt szórok rád, egy kicsit ki fog rázni a hideg, de csak egy pillanat. - nyugtatom meg, és a pálcámat elővéve nonverbálisan idézem meg a halványkék szikrákat, amik áttetsző lepelként fedik be a lányt és néhány másodperc múlva élénk arany színben kezdenek játszani. - Ez nagyon… furcsa… - szalad ki a számon, hiába illene azt mutatnom, hogy mindent értek és minden rendben van, hiszen a profizmus ezt kívánná, a póker arcomon még nagyon dolgoznom kell. Megszüntetem a varázslatot, leengedve a pálcámat és az aranyos fény szépen lassan lesz a semmivé, én pedig kicsit morfondírozva bámulom a lányt, azon gondolkozva, hogy ez mégis hogy lehet. A bűbáj egyszerű, ha pirossá válik, akkor nincsen mágikus tehetsége az illetőnek, ha zölddé, akkor egyszerűen boszorkány vagy varázsló, minden rendben van, de ha arany… még egyik jelentkezőnél se vált arannyá, csak tompább vagy élénkebb volt, ha a kadét életerősnek vagy leharcoltabbnak volt tekinthető. Valami baj lenne a lánnyal? Az átok miatt?

 

️️️️

Emma & Adora

Biccentek csak a megjegyzésre, hogy milyen szerencsés vagyok. Szívesen bevállaltam volna egy-két törött csontot a normális családi és szociális élet érdekében. De kinek mi számít szerencsésnek. Ha jobban belegondolok azért örülök, hogy nem volt orrcsont törésem, nem néznék ki jól a seszínű szemöldökömmel és karvaj orral. Összerezzenek ahogy koppan a táblája és ráemelem tekintetem. Nem tudok válaszolni a kérdése. Hogyan történhetett? Magam sem vagyok benne biztos.
- Nem igazán. – Válaszolom csendesen. Mégis kivel beszélhettem volna? Elvileg egy teljesen titkos nyomozás keretein belül történt, ott és akkor ez volt a legkisebb problémám. Utána pedig elváltak útjaink, a szüleimmel pedig nem beszélhetek ilyesmikről. Nem tudom hogyan reagálnának rá; vagy elképzelhetetlen módon túl reagálják és bezárnak a házba egész életemre vagy pedig megkapom, hogy ne nyavalyogjak ezt is át kell élni, felépülni. Egyik lehetősége sem túl kecsegtető. Egy pár percig hallgatok, hogy összeszedjem a gondolataimat és tovább haladunk a vizsgálattal. Felteszem a lábaimat és kényelmesen elfekszek a vizsgáló ágyon. Megnyugtató a tény, hogy most nem éppen eltörik felettem a pálcát, hogy egy gyenge kis gyerek vagyok.
- Nem tudom, hogyan történhetett. – Kezdek bele és csak bólintok amikor megkérdezi, hogy szabad-e. – Egy Minisztériumi ügy kapcsán történt…Azt az infót kaptuk, hogy belsős nyomozáson veszünk részt, mint külsősök. Tudod, hogy elkerüljék az összeférhetetlenséget. – Újra megköszörülöm a torkom, mielőtt folytatnám. – De az egész egy csapda volt. Egy nagy csatába torkollott a dolog és ott nem figyeltem egy pillanatra… - Elhalkul a hangom miközben a plafon fehérségét vizsgálom. Milyen makulátlan és tökéletes. Egy repedés sincs rajta. Elönt az irigység, így muszáj elfordítanom a fejemet. Sóhajtva nézek a medikust ahogy gyógyít. Őt is irigylem, tudja mit szeretne kezdeni az életével és még jó is benne.
- Mindig tudtad, hogy ezzel szeretnél foglalkozni? – Elhessegetem ránk ülepedő csendet, nem bírom a súlyát. Úgy érzem magam mintha én lennék az egyetlen ember, aki nem tudja, hogy mit kezdjen magával. Idegesít, hogy anyám erőlteti a házasságot, de nem biztos, hogy olyan rossz lenne, mégis úgy érzem muszáj elleneznem az egészet máskülönben nem leszek több mint a szüleim engedelmes kis szolgája. Nem tudok dönteni, hogy hova tanuljak tovább, de apám minden alkalommal olyan lelkesen és büszkén néz rám, mintha nem létezne olyan univerzum, ahol nem az auror szakot választom. Ha látta volna más is aznap mikor meséltem, hogy jelentkezek az akadémiára rá se ismert volna, az én folyton komoly apukámra. A vonásai egészen ellágyultak attól az üdvözült mosolytól, amit eddig csak mélyen vallásos emberek arcán láttam. És akkor ezekután ne legyen befolyásolva az ember…

Nem sértett meg, engem igazán nehéz megsérteni, persze ez nem jelenti azt, hogy még soha senkinek nem sikerült. A kedves mosolyom és a nyílt tekintetem azt üzeni, hogy semmi baj, csak jobban szeretem, ha nincsen meg a formalitás, főleg, ha körülbelül csupán 5-6 év lehet közöttünk. Nem vagyok a rangok és kasztok elszánt híve, nem véletlen, hogy kapva kaptam az alkalmon, hogy Joyce-szal és Sidney-vel olyan falkába kezdjünk, ami nem is igazán falka, hiszen nincsenek alfák és nincsenek alárendeltek sem. Mindenki egyenrangú és tisztelettel beszélünk egymással, ahogy ugyanolyan tisztelettel beszélek Adorával, mint korombelivel tenném.
- Nagyon helyes, szerencsés vagy. - mondom, de éppen, hogy kimondtam felpillantok a papírokból és meglátom ahogy az ajkát beharapja és színtvallani készül. Leengedem a csíptetős mappát és mikor meghallom a szavait még kis koppanással le is ejtem, ahogy a kezeimet az ölembe ejtem.
- Egy Cruciatus-átkot? Hogyan történhetett ez? - dobban hatalmasat aggodalommal a szívem és ahogy ledől az ágyra, azonnal a kezéért nyúlok, ha persze van arra igénye, hogy együttérzéssel megragadjam vagy akár megöleljem. - Megvizsgáltak korábban és volt utána kivel beszélned róla? - kérdezem, hiszen az átok sajátja, hogy nem csak a testet, az elmét is roncsolhatja és az előttem ülő fiatal lány lehet, hogy nem is fordult senkihez, csak örült, hogy túlélte és nem került a Szent Mungóba a híres Longbottom házaspár mellé. Nem véletlenül a három főbenjáró átok egyike és nagyon remélem, hogy akárki is tette, azt elkapták, csak… nem akarom kihúzni belőle, csak akkor, ha tényleg ki akarja adni magából.
Látom, hogy nagyon karcsú, de ez fakadhat csupán az alkatából, nem következtetek azonnal arra, hogy sanyargatná magát vagy komoly probléma lenne, viszont a kérdésére kicsit elmosolyodom.
- Talán rosszul fogalmaztam, nem feltétlenül a képességeidnek az erősségéről van szó, csupán arról, hogy rendelkezel-e mágiával. A képzést igen nehéz, vagy inkább lehetetlenség lenne elvégezni, ha valaki esetleg kvibli, csak hogy példának hozzam fel. De persze tudom, hogy nálad nincsen ilyesmiről szó. - nyugtatom meg, aztán várok néhány pillanatot, hogy esélyt adjak neki a Cruciatus-átokról beszélni és első körben a gyógyító képességemmel a kezeimet helyezem a teste fölé. - Szabad? - kérek engedélyt, mielőtt hozzáérinteném a puha kezeket, amikből csak úgy árad a kellemes, meleg érzés. Ezt a többi jelentkezőnél nem csináltam, de szeretném, ha gondosan el lenne látva és a gyógyítás folyamata amúgy is kellemesen ellazíthatja és megnyugtathatja, így csak előnyünk származhat abból, hogy teszünk egy kis kitérőt.

 

️️️️

Emma & Adora

Jól esik nevetni egy jót. Már emiatt megérte eljönnöm ide ma. Remélhetőleg a nyár alatt lesz alkalmam megismerni jobban, nem azt a Shannát, aki a Griffin lány vagy az aurort, hanem amilyen igazából. Persze, a munkán lesz a hangsúly, de senki sem tud 6 héten keresztül folyamatosan koncentrálni. Még egy pillanatra a csukott ajtót nézem, de gyorsan észbe kapok és mozdulok.
- Köszönöm. – Biccentek neki, kedves tőle. Nem akartam megsérteni, inkább tiszteletből hívtam a vezetéknevén. De végül is nem sokkal idősebb nálam, logikusabb tegezni. Most, hogy itt vagyok elkezdek kissé izgulni. Ez is egyféle teszt, amire kivételesen nem készültem. Nem is tudtam volna, hogy készülni rá. Leülök valahova miközben a papíromat veszi kezébe.
- Családi betegség nincs, csontom sosem tört az átokról…nos nem tudok. – Vonok vállat, miközben rágom a számat. Tudom mi a helyes válasz, de itt inkább az őszinteség a fontos. A múltkori Hithock-os csatában bekaptam egy pár durvább átkot, volt olyan is, amit nem ismertem…egy titkos átokkal is találkoztam testközelből. – Nem rég…- Megköszörülöm a torkom és akaratlanul is lehalkítom a hangom. – bekaptam egy Cruciot. Annak marad nyoma? – Ahogy kimondom megrohamoznak az emlékek, ugyan a fájdalomnak csak nagyok tört részére emlékszem vissza, de ez is elég ahhoz, hogy megremegjek ültömben.
- Rendben. – Bólintok egy leheletnyit kevésbé feszülten. Mentálisan toppon vagyok amiatt nem aggódom, de iskola mellett nem nagyon tudok hódolni a sportbéli szenvedélyeimnek; balett, capoeira és boksz. Az utóbbi szintén nem lenne családilag támogatott, de szerencsére nem igazán kérdezett senki arról, hogy mégis milyen sport ez. Eltunyult az amúgy sem izmos testalkatom. Ismered azt a lányt, aki azért sír mert képtelen testtömegnövelésre? Hát, most már ismersz.
- És...öhm hogyan fogod elmérni a mágikus képességeimet? – Azt sem tudtam, hogy vannak különféle képességi szintek a mágiában is…Lehet, hogy akkor is tehetséges lennék, ha nem tanulnék ennyit? Vagy lehet, hogy pusztán a befektetett energiáim miatt tartok ott, ahol? Oké, kezdek egyre idegesebb lenni emiatt a teszt miatt.

Shanna & Adora

Magam sem hajtok házi cica szerepre, de számomra elképzelhetetlen, hogy egész életemben parancsolgassanak nekem vagy én másoknak. Szabad szeretnék lenni, de ezt senki sem fogja megérteni, merthát milyen paradox, hogy egy ember szereti, legalábbis látszólag, a rendszert és mégis szíve szerint lázadna ellene. Igazából a rendszerek hibásak. A múltkori Hithock-os ügy után pedig pláne így gondolom. De ha nem lenne rendszer, nem lenne mi ellen lázadni. Mind a két oldal fontos az én szempontomból.
- Tisztában vagyok vele. – Biccentek a lánynak, hiszen eddig is tudtam mivel jár a jelentkezés. Ahogy szokták mondani semmi nem vész el csak átalakul. Azok az energiák, amiket belénk fektetnek muszáj, hogy valamilyen módon megtérüljenek. Nem áll szándékomban kijátszani a rendszert és célponttá válni, okosabb vagyok ennél. De fenntartom a jogát annak, hogy nem mindig értek egyet az aurorok parancsaival és indíttatásaival. Majd meglátjuk mennyire tudom szabályszerűen kikerülni a nem-tetsző intézkedéseket.
- Oh, sajnálom. – Együtt érzek velük, a mai napig nem emlékszem mindenre azokból a napokból, amikor büntetésből mindenkinek is én segítettem be a járőrözésnél. Összefolytak a napok és volt, hogy elfelejtettem enni. Nagyon örülök, hogy azoknak a napoknak vége, s reményeim szerint Shannáék szenvedése is hamar véget ér. Bár ahogy felhozza a párbajozást megcsillan a szemében egy olyan komiszság, ami igazán fáradt emberében sose csillanna meg. Úgyhogy biztos rendben lesz, nem kell aggódnom miatta.
- Mindig van kedvem párbajozni. – Kuncogok fel maga is. – Bár inkább a kiképzés után hívnálak ki, nehogy hátrányba legyél a sok adminisztráció miatt természetesen. – Folytatom a poént, mert mind a ketten tudjuk, hogy bármilyen okos és tehetséges vagyok egy gyakorlott auror nyomába sem érhetek. Max nagyon nagy szerencsével, jó adag adrenalinnal és a meglepetés erejének segítségével tudnék előnyt szerezni. De inkább kis idő befektetéssel, s tisztán nyernék.
- Köszönöm. – Szófogadóan követem, nem is kell kérnie. Lényegében a feljebb valóm és semmi olyat nem kíván meg tőlem, ami ne lenne jogos vagy meghaladná a képességeimet. Shannat amúgy is kedvelem, azon kevés aranyvérű közé tartozik, akik normálisok. Annak örülök, hogy nincs sor; meghaladná a napi türelmi szintemet, ha megint mások lapockáját kellene bámulnom.
- Marshall. – Biccentek az ismerős lánynak, hiszen gyógyítói képességéről szóló történetek gyakran töltik meg a folyosókat. Shannára villantok egy mosolyt mielőtt kettesben hagy minket. A barna hajú lány ugyan mindig csendes volt, de kisugárzása hihetetlenül kellemes és biztonságot nyújtó, így nem feszengek.
- Szóval…hol kezdjük doktornő?

Shanna & Adora

Könnyedén üdvözöljük egymást egyszerűbb, ha az ember többtíz családtagja nem nézi árgus szemekkel, hogy illően köszöntöd-e a másikat. Utálom azokat a kínos megérkezéseket, amikor mindenki felsorakozik és köszöntik egymást, mint valami hülye rituálé. Mindegy is. Szerencsére nem egy bálteremben vagyunk és nem kényelmetlen ruhákban feszengünk.
- Ez a kisebbik rossz. – Mosolygok rá szomorkásan. Nem számít, hogy akarom-e. – De egészen érdekesnek hangzik a programterv, szóval…- Vonok vállat, mint egy konklúzió. Alapvetően tényleg érdekel, hogy mit tudok kihozni magamból. Sok féle magántanárom volt, rengeteg mindenben próbáltam ki magam anyám tökéletesség mániája miatt. Volt, ami tetszett és volt, ami nem. Remélhetőleg ez az auror akadémia az előzőek soraiba fog illeni.
- Az akármelyik erős túlzás, de ha esetleg elég jó leszek és bármikor beállhatok aurornak, akkor talán nem kell az egyetlen lehetőséggel élnem; az auror szakkal. – Bólintom amolyan, ’tudod, hogy megy ez’ arckifejezéssel.
- De mielőtt kétségeid lennének; alapvetően érdekel hol tartok és hova kell fejlődnöm a nagyokhoz képest. – Magyarázom, mert persze érzékelem, hogy nem igazán örül az itt létemnek. Hogy félt, s úgy gondolja fiatal vagyok ide. A legtöbb dologhoz, amit életem során elértem és megtettem fiatalnak ítélt majd’ mindenki, a családomat kivéve.
A magyarázatára bólintok. Az tényleg rengeteg ember, ellenben, ha nem ennyire készültek, akkor lehet az oktatás nem lesz olyan zökkenő mentes, mint amilyenre számítok. A mosolyából kiérzem a fáradtságot és a kelletlen kötelesség tudatot, amit pont annyira ismerek, mint ő.
- Akkor ez végül is lakossági felmérésnek is elmegy. Nem tudtok segítséget kérni valamelyik osztálytól adminisztráció terén? – Nem tudom mennyire specifikus dolgokat néznek, de ha az elején kitalálnak egy iktatási rendszert, akkor bármelyik laikus tud segíteni nekik. Persze, az aurorok híresen kötelességtudóak és individuális lények. Elnézek oldalra felmérem a többi jelenlévőt és a helyet is, ahol vagyunk. Még nem jártam itt, pedig azóta csavargok a minisztériumban, hogy megtanultam járni.
- Állapot felmérést is lehet csinálni most? Vagy ne kínozzalak ilyesmivel az utolsó fél órában? – Vigyorgok rá kihúzott háttal. Mindig is szerettem a kihívásokat és ha elém áll egy, annak nem tudok ellenállni. De nem akarom Shannat leterhelni jobban, mint amennyire már most is le van terhelve.

Shanna & Adora

Ha nem tűnt volna fel az eddigiek alapján akkor most tessék; szeretem a rendszereket. Szeretem a rendet és a fegyelmet, már magukért is, de legfőképpen azért, mert remekül elrejti az ember lelkében és életében dúló káoszt. Helyesbítek; nem szeretem a rendszereket, szükségem van rájuk. Ezek tartják fenn a látszatot, ami elengedhetetlen része az életemnek. Úgy kell tűnnie, hogy minden rendben, hogy azt tehessek, amit akarok a háttérben.
Nem akarok Auror lenni, de a rendszer szerint annak kell lennem. Így le kell nyelnem a békát, mert vagy ez, s vagy még pár száz dolog, amit a családom jónak tart vagy a házasság. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy gyűlöljem az életem és az egész famíliát, szóval marad az utálat. Egy fokkal jobb. Szóval kötelesség tudatból hagytam anyámnak, hogy rábeszéljen az akadémiára. Egyedül akartam jönni, de mire leharcoltam anyámmal a szuverenitás jogát majdnem elkéstem. Merlinre mekkora sor áll…
A nevem hallatán felkapom a fejemet, éppen elmerültem a jelentkezési lapomban, azon merengve, hogy biztosan meg akarok-e ezt tenni, pusztán a családom elfogadásáért. Shanna-ra mosolygok és közelebb is megyek hozzá. Ismerem már mióta az eszemet tudom, családjaink jóban vannak, de pont akkora korkülönbségünk, hogy nem kényszerítettek minket barátságra. Ami jó döntés volt, mert lehet most egészen más érzelmekkel lépnék elé.
- Szia. Odaadhatom a jelentkezésem? – Kérdem mosolyogva felé nyújtva a papírokat. Még emlékszem rá, ahogy csodás fehér ruhában volt az esküvőn és hogy végig azt hallgattam anyámtól, hogy nekem is hasonló fazont kéne választanom, mert szép az alakom, de semmi mellem…Esküszöm néha olyan, mintha egy kígyó élősködne rajtam lassan csepegtetve mérget belém, amíg meg nem halok. Szerencsémre bejött egy hívás, s a mindig fontoskodó anyám is elhoppanált apámmal. Az volt a nap igazi fénypontja. – Mindennap ennyien voltak? Hogy bírjátok?