2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Igazság szerint most én se gondolok arra, hogy esetleg valaki benyithatna, már csak azért sem, mert a többség már hazament, így aztán eleve kis esélye van, hogy pont erre járna akárki is. Én vagyok már megint olyan túlmotivált, hogy a helyett, hogy aludnék egyet, vagy pihennék még mindig dolgozom, pedig tényleg igazán rám férne, hogy aludjak egy nagyot. A kérdőkijelentés, vagy mi is akar ez lenni nem is tudom, hogy meglep-e vagy sem. Azt már eddig is éreztem, hogy Gerard érzései komolyak, már akkor is, amikor az első csókot kaptam tőle, miután majdnem ránk omlott egy egész épület. Akkor a halál torkában jártunk, most viszont tényleg azt hitte, hogy meghaltam. - Pedig azt hittem, hogy te ebben biztos vagy. - mosolyodom el, de egyáltalán nem érzem magamat megbántva. Lássuk be nem lehet neki egyszerű, hiszen menyasszonya volt és elég csúnyán összetörhettek az érzései, amikor az a lány csak úgy szembefordult vele, miután épp elég pocsékul érezte magát már alapból is a Nox ügy miatt. - Én viszont... szeretlek. - bököm ki végül, még ha tényleg talán nehezen is jön a számra ez a szó. Sejtheti, hogy nem szokásom dobálózni vele és ha már volt is rá példa, hogy valaha használtam, vagy nagyon régen volt, vagy még nem nagyon került rá sor, de most mégis csak sikerül kimondanom és őszintén is gondolom. Amikor abban a higed, rémes erdőben beférkőzött a fejembe Bob azt hiszem részben Gerard gondolata volt, ami segített ellenállni neki, hogy úgy érezzem nem vagyok akkora roncs, amint ahogyan mindig is gondoltam magamról. - Úgy sajnálom. Nem tudtuk, hogy itt mi történik és... tudod ebben néha elbizonytalanodom. Rossz embernek érzem magam miatta. - elhallgatok, pedig érezni hogy még van bennem valami, amit mondani szeretnék. Valami bizonytalanság kezd beférkőzni a gondolataim közé és ez nem tetszik. Most, hogy feljebb léptem a ranglétrán, hogy most már valaki vagyok és nem csak egy utolsó akárki, akit ugráltatni lehet... Nem tudom Solomon hogyan csinálja, de valahogy úgy érzem kezdek elbizonytalanodni, a hitem, amit eddig a rendszerbe vetettem. Túl sok minden történt mostanában. - Olyan jó vagy! Egyszerűen nem igazság, hogy a jó emberekkel rossz dolgok történnek. Ez sose változik meg igaz? - nem szoktam érzelmeskedni, de most mégis úgy érzem, hogy minden egyszerre tör a felszínre. Valószínűleg benne van a stressz, ami most jön ki rajtam és persze a történek, meg a fáradtság, de hát lássuk be azóta se értem el semmit Nox ügyében. Az a hely még mindig áll és mindenféle rémes alakok tehetnek ott dolgokat büntetlenül. A parancsnok nem tesz semmit! Tudom bizonyosan az ő keze is meg van kötve egy szint felett, de akkor is. Azt mondta, hogy leromboljuk és vége lesz, de nem történt meg! Mi van, ha elkapjuk azt a nőt, vagy Grindelwaldot? Ha nem tesznek meg komoly lépéseket akkor mindig ugyanarról fog szólni az életünk, hogy küzdünk valami sötétség ellen, ami ellen újabb és újabb jó emberek hullanak el csak, mert más az értékrendünk, mert ők akármit megtehetnek gonoszságunkban, de minket akadályoznak a törvények és az erkölcsök. Sose lesz kiegynelített a küzdelem.
Viszonzom a csókot, ahogyan a karomba zárom. Elméletileg nem szabadna a munkahelyre behoznunk a kapcsolatunkat, ezúttal kivételt teszünk. Közel egy hónapig hittük, hogy halott a többiekkel együtt. Ez alapján nagyon remélem, hogy bárki, aki benyitna, megértő lesz velünk. Daphne már nem egy mezei auror, vezetői beosztásban van, emelett viszont ember is, én pedig komolyan meggyászoltam. Legbelül titkon mégis reménykedtem, hiszen nem voltak holttestek, Solomon is rengeteget kutatott, látta, hogy mennyire fontos nekem az ügy. Ha leengedték volna a koporsót, talán végleg fel is adom a reményt, de még éppen előtte értek vissza arról a szörnyű helyről. – Szeretlek? – Nem is kijelentés ez, inkább amolyan bizonytalankodó kérdés. Ez lehet a kedvességem oka, mégsem akarom elriasztani. Én talán csak Lavendernek mondtam, benne viszont nem volt elég tartás, hogy lelkileg segítsen abban, amit Nox művelt velem, Daphne pedig egész életében elhagyatott volt, kezdve Bobbal, aztán azzal a pasival, aki még azt sem nézte jó szemmel, hogy Daphne beépült egy hosszabb időre. Mindketten érzelmi roncsok vagyunk, ám most már kezd jobbra fordulni a sorsom, az igazi anyámmal elkezdtem tartani a kapcsolatot, aurorként már harmadik éve tevékenykedek, és szinte szárnyalok, olyan erőre kaptam, amit bankárként sosem tudtam magamból kihozni. És most ez szerelem volna? – Az volt, rémálom. Éjszakánként gyakran felriadtam, fel akartalak hívni, hátha mégis otthon vagy. Az irodád üresen állt, itt tobzódtam a közelben, ha mégis visszatérnél, itt legyek. Reménykedtem, igen. Olyan rövid az élet, és mi pont ezt kockáztatjuk másokért. Ám így kell tennünk, ez a helyes. – Bólintok, hiszen én miatta lettem auror, ő pedig pont azért, mert tenni akar a világért. És így háttérbe szorulva az önös érdek, ezzel sosem akartam vitatkozni, szembefordulni. Most veszek egy nagy levegőt, végre itt van, nem csak álom, ami tévútra csalhat. Remélem be tudjuk mielőbb pótolni a kiesett időt. Komolyan gondoltam, amit mondtam, hogy én akar megcsinálom helyette a teljes jelentést, vagy hajnalban bejövök. Pihennie kéne, akár pár nap szabadságot kivenni, Shannát sem hiszem, hogy bedobja az apja a mély vízbe. – Ne is gondolj most már. Ha el is menekült, nem kell mindig neked hajszolnod az igazságot. Majd én őrzöm az álmodat.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem volt alkalmunk részletesen beszélni, ahogyan azt sem tudtuk megtárgyalni, hogy az egy hónap alatt volt-e valamiféle előrelépés az édesanyja ügyében. Tudom, hogy ez fontos, de mégis a munkába temetkezem, mert úgy érzem, hogy csak akkor leszek képes rá, hogy nyugodtan átgondoljak mindent, ha már minden kötelező kört letudtam. Végülis én legalább olyan tekintetben szerencsés vagyok, hogy nem kell könnyező rokonokkal zárnom a napot, hiszen a temetésen a koporsóm mellett sem állt nagy család. Ennyi előnye végülis akad annak, ha az embernek nincsenek szülei, ezáltal a családjáról sem tud semmit. Viszont nem jelenti azt, hogy nem voltak kollégák, akiket rosszul érintett a halálom, mint Solomon, vagy épp Gerard, vagy épp Rhys, akit azt hiszem láttam a távolban, de érthető módon nem jöhetett közelebb. Ő még csak rendes híreket sem kaphatott. Nem is tudom, hogy mi történt ott maradtak a házban akkor is, miután azt hitték az, aki védi őket meghalt? Muszáj lesz kapcsolatba lépnem vele, baglyot kell küldenem Siriusnak, hogy tudjam azóta minden rendben van-e, hogy ott húzták meg magukat. - Oh... köszönöm! - fáradtan sóhajtok egyet oldalt pillantva, amikor leül mellém és leteszi a termoszt. A kávé jól fog jönni, bár abban igaza van, hogy talán tényleg jobb lenne, ha pihennék. Az is igazán megterhelő volt, ami történt, pedig már olyan jól kivertem a fejemből mindent, ami Bobbal kapcsolatos és most megint visszatolakodott annak a banyának hála. Bob, aki miatt annyira elcseszett lett a szerelmi életem. - Hogy lehetsz ennyire kedves? - félretolom a papírkupacot és felé fordulok. A temetőben nem volt rá lehetőség, de itt most nincs senki, ezért muszáj. Nekem is kell, egy csók, egy hosszú csók, majd egy még hosszabb ölelés. Talán percek telnek el, mire elszakadok tőle végül végül kicsit hátrébb húzódjam és megsimítsam a fejét, végig a haján, megállapodva az arcán végül. - Te hogy vagy? Nem is tudom, hogy milyen lehetett. Azt mondták meghaltunk igaz? Ez az egész... olyan volt, mint egy rossz rémálom, miközben ti is rémálmot kaptatok mind, akik azt hittétek, hogy elveszítettetek valakit, aki fontos... Az a nő! - ökölbe szorul a kezem és a számat is egészen vékonyra préselem össze. Dühös vagyok! Dühös, hogy vak így képes volt minket kirántani a valóságból. Dühös, hogy másoknak is fájdalmat okozott, miközben minket is kínzott. Dühös, mert nem tudom, hogy mikor teheti majd meg újra. Beszélnem kell Ivorral. Tudnom kell azt, amit tud erről a nőről, mert muszáj megállítanunk és nem tudom, hogy a Minisztérium erre elég-e, hogy az aurorok, akiknek a többsége még most is képtelen megérteni, hogy ez az egész kezd túlnőni rajtunk, tehetne valamit. És kénytelen vagyok jelentéseket körmölni, ami teljességgel értelmetlennek tűnik, hiszen mindent elmondtam és láttam a kétkedő tekinteteket. Talán azt hiszik az egész nem is volt valóságos, talán nem is hisznek nekünk, pedig mind ugyanazt mondtuk el.
Futólépésben sietek vissza a megbeszélt találkánk helyére, a folyosóra Daphne irodájához közel. Tudom, hogy alaposan elidőztem Fleur-rel aztán később az anyámmal, legalábbis azzal, akiről remélhetőleg kiderül, hogy valóban ő szült. Nem kárhoztathatom semmiért, ha fiatal volt, eleve nem volt döntési lehetősége. Ez végülis érthető, és ha hozzám hasonlóan nehezen tudja visszafogni magát, még érthető is, hogy miért születtem olyan korán. Valaki volt, akire a hatással volt az ereje, és ő sem meg a másik sem tudtak ellenállni. A lényeg, hogy valami született ebből a kapcsolatból, vélhetően az apám nem is tud rólam, vagy nem akart engem. Ez most mindegy, én tökéletesen kiegyeznék egy anyával, aki láthatóan jóindulatú, lelkiismeretfurdalása van miattam. Ráadásul biztos, hogy jó ember, ha aurorok között dolgozik. Így hát sietek vissza, hogy minél hamarabb el tudjam Daphne-nek újságolni a hírt. Úgy látom, hogy ő már ott van, ezért aztán levegő után kapkodva a térdemre támaszkodva próbálok szavak után kutatni. – Találkoztam.. az.. anyámmal.. – Most ennyit tudok kinyögni, aztán felegyenesedek, és megölelem a kedvest. Most nehéz még bármit is mondani, nem csak mert siettem, hanem Kelly Andrerson előtt nem nagyon mertem megnyílni, hiszen azzal lehet, hogy elijeszteném. Nem gyűlnek könnyek a szemembe, de Daphne karjaiban megnyugvásra lelek, ám még mindig szaggatottan kapkodom a levegőt. Nyilván nem kevés idő lesz, amíg be tudjuk bizonyítani, de azt mondta, hogy megpróbál utánanézni, gondolkozni, és majd jelentkezik. Tudja, hogy hol talál, de már ma sem tudom, hogy hogy fogok aludni. Nem lesz egyszerű, hiszen a mai nap minden olyan zsúfolt, még azt sem tudom igazán, hogy mi van köztünk, ki hol aludjon, és ilyesmik. Csak sodródok az árral. Lehet, hogy megkérem Daphnet, hogy hadd aludjak a kanapéján, mert egy ilyen nap után nem tudnék egyedül maradni. Egy hónappal később.. A többiek előtt nem mertem csak úgy odaszaladni, megcsókolni, hiszen megrendülten ácsorogtam az üres koporsó mellett, amit még nem eresztettek le a földbe. Bár nem találták meg a testeket, mindenki úgy volt vele, hogy adjuk meg a végtisztességet azoknak, akik szinte biztosan halottak. Egy auror életében el kell fogadnia a halál közelségét, ám ha szeretünk valakit, sosem hisszük el, hogy csak úgy megtörténhet. Daphne pár szóban összefoglalta, hogy mi történt, de engem most mégsem a körözött személyek érdekelnek, hanem az, hogy ismét együtt legyünk. Már éppen kezdett volna kibontakozni a kapcsolatunk, amikor bejelentették, hogy szinte biztosan halott, az aréna ugyanis összeomlott, s ott lelte a halálát mindenki. Nagyjából el is könyveltem magamban, hogy akkor nekem többé nem kell más, hiszen nincs szerencsém a szerelemben. Az egész nap azzal telt, hogy mindenkitől felvették a vallomásokat, tehát kettesben biztosan nem lehettünk. Igyekeztem nem zavarni őt, de hozni olykor egy szendvicset, a gyerekek is egész álló nap szinte vallatásnak voltak kitéve, de egyértelműen Daphne volt, akitől az állásfoglalást várta a minisztérium és a sajtó is. A nap vége felé, amikor az öltönyösök végre felszívódnak, végül visszaóvakodok az irodájához, ami immár teljesen csendes. Rajtam fekete öltöny, nyakkendő van, a temetési szett. Le kéne vetnem a gyászt, de hazamenni nem akartam, sőt, őszintén szólva csak az a lakás van, amit Londonban bérelek a birtok leégése óta, a Roxfortba már be se járok. Kopogtatok a félig nyitott ajtón, s egy termoszt hozok, megkértem a büfést, hogy még a zárás előtt töltse fel. Nem is tudom, hogy akar e majd aludni, vagy olyan zaklatott, hogy nem menne nekem. – Majd én segítek. Ketten gyorsabban haladunk. – Gyorsan leülök mellé, odahúzva egy széket, s a termoszt elé téve megnézem min dolgozik, vélhetően sablon űrlapok, amiket elég ha én megírok, ő pedig csak szignózza. – Ha nem végzünk, majd reggel korábban bejövök. Pihenned kéne. Jobban vagy?
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Egy ölelés és egy gyors csók, ennél többre nem igazán volt idő és alkalom a temetőben, miután megérkeztünk, főleg hogy szívem szerint azonnal a két mostanra már körözött személy után vetettem volna magamat, csak hát nem volt mód rá és tudom persze, hogy értelme se lett volna, hiszen épp, hogy visszatértünk. Tudom én, hogy Gerard milyen állapotban lehet, hogy érezheti magát most, mégis órák teltek el azzal, hogy mindent elintéztem. A jelentések, a végeláthatatlannak tűnő beszámolók mielőtt a civilek távozhatnak a családjaikkal. Nem úgy megy ez, hogy mindenki csak úgy szétszéled, hiszen be kellett számolnunk arról, ami történt, nekem pedig még most is jelentéseket kell körmölnöm mielőtt hazatérek annak ellenére, hogy tényleg rám férne egy kiadós alvás, még ha számunkra nem is telt el két hónap csupán néhány óra, de az igen megterhelő volt. Arról nem is beszélve, hogy az újdonsült képességemet is meg kell még ismernem, hogy ha arra kerül a sor és újra szembe kerülünk azzal a Deneirával, akkor a maximumot tudjam kihozni belőle. Nehéz ez most szétszakadnék ha tehetném, a munkával is foglalkoznék, Gerarddal is és persze a pihenés se lenne hátrány. Most pedig az irodámba tartok vissza a folyosón, miután már minden meg van, amit muszáj volt első körben elintézni, minden kötelező kör, már csak pár kupacnyi irathalom vár rám, hogy amit még kell azt iktassam is. Azt hiszem ezt már jobb lenne holnapra tolni, de most még minden friss és tiszta és minél előbb a láda és a veszélyes páros nyomába kell eredni. Nincs idő a pihenésre. Az iroda már elég kihalt, a többség hazament, sejtelmem sincs, hogy mennyi lehet az idő, de már bőven benne vagyunk az estében. De jól esne egy kávé! Azt persze csak titkon remélem, hogy Gerard megvárt. Időnként, amikor érdeklődött akkor kapott némi infot, hogy már csak egy óra, amit persze több órán keresztül mondtak neki, úgyhogy talán megvárt, de egyáltalán nem vártam el tőle, hogy esetleg itt lesz, vagy legalább valahol a környéken ezért nem üzenek neki. Ő is kellően fáradt lehet, főleg ha meggyászolt, hiszen a temetésünkre érkeztünk oda. - Nem akarjátok megírni magatokat? - dobom le sóhajtva a papírkupacot az asztalomra. Nincs most itt bent senki, mindenki a dolgát intézi, vagy már hazament, az irodám is üres, nincs most se asszisztens, se segítség. Az is könnyen előfordulhat, hogy reggel az asztalomra borulva térek majd magamhoz. Volt már rá példa és félek tőle, hogy ha leteszem a hátsómat a székre, akkor úgy tör majd rám az ólmos fáradtság, mint annak a rendje.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
Még szerencse, hogy azonosítani tudom, így annyira nem csinál hülyét belőlem a szer.. Igyekszem annyira lemaradni tőle, hogy kikerüljek a hatótávolságából. Akivel megitatták azon nem érződik így, csak a viselkedésén látszik, hogy megbolondult kissé... Vajon nagyon is tisztában van azzal, hogy a parfümje mivel lett vegyítve? Vagy csak "át lett verve"? Úton a pálya felé, mikor már letettem a bicajt és elköszöntem a nőtől, Padmanak küldök egy üzenetet.
MsSquirrelparfümjébenamortentiavanNemhagyományos
Miután elment az üzenet, törlöm az én memória táramból és csak ez után megyek a pályára. Bemutatkozunk, hallgatom a srácot, aki ránézésből senior korú lehet már. Figyelem az eseményeket. - Pedig a csoportos koreográfiák meg edzések biztonságosabbak lennének, amennyiben közelgő versenyre válogatják az embereket... Főleg ha ennyire parázik mindenki. Szolóra meg úgy is ott vannak a vizsgatáncok. - tűnődöm hangosan kimondva a gondolataimat. - Mi volt a kifogása az edzőnek? Vagy kollektíven szavaztak le? - kérdem egyszerűen az utolsónál fordulva csak Ned felé. Persze haladni kell a nyomozással is, de ha a beépülés a cél akkor kell némi idő. Ha nem azonnal sodródunk el egymás mellől, akkor tervezek a beszélgetés során kitérni a hr-es csajra. Hátha hallott valamit róla.
A csapatmunka az, amikor sokan csinálják azt, amit mondok.
Játékosan félrebillentem a fejemet egy kis mosollyal, miközben válaszolok. - Wright, Angela. Scarlett Wright. - válaszolom, és ha tényleg nincsenek rosszindulatú hátsó szándékai, és tényleg nem töklé van az agya helyén, akkor talán megérti, hogy nem fogom igazolni neki az igazi nevemet, főleg, mert soha életemben nem jártam elemi iskolába. Ha jártam volna, akkor is furcsa lenne, ha 15 évvel ezelőttről emlékezne rám. Az a tapasztalatom, hogy a kviblik nem igazán szeretik, ha a vallomásuk után az következik, hogy “sajnálom”, így hát nem is mondom, csak bólintok neki könnyedén, hogy értettem. Lehetséges, hogy az én életemet a mágia teszi ki, és hogy jót szeretnék cselekedni az aurorok berkeiben, de soha nem mondanám egy mugli művésznek azt, hogy ő csak “tengődik” az életével és hogy értéktelen. Lehet azért, mert a Griffin nevet örököltem, és nem a Lumpsluck-ot, lehet a nagyapám nevével nagyobb lenne bennem az aranyvérű gőg. - Érdekesen hangzik, de azt hittem, hogy mindenki be van tojva a gyilkosságok miatt. Vagy az egyetemi buliknak ez sem állhat az útjába? - beszélgetek vele tovább, mintha egyáltalán nem kaptam volna rajta hazugságon. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem építem fel a mentális ellenásomat ellene, és nem akarok utána járni annak, hogy pontosan mit is tud. - Tudod mit? Veled tartok, csak kérek egy percet, mert a költöztetőm még nem ért ide a többi cuccommal, de elintézem, hogy akkor csak hétfőre jöjjön, mert addig nem leszünk itt. - mondom neki, és néhány percre magára hagyom, magam után húzva a kis bőröndömet, és előveszem azt az ördögi masinát és ahogy Ronan mutatta kikeresem a Daphnehoz tartozó számot és elkezdek pötyögni neki egy üzenetet, amit a lehető legrövidebben fogalmazok, de mire minden számot végigütögetek néha háromszor, lemegy a nap.
Felismertek, Angela, színész szak, áll. kvibli, aktáját ellenőrizni kéne, meghívott gólyaavatóra az erdeitáborba. Tartsam a pozícióm vagy vonuljak vissza?
Elküldöm, nyilván nincs benne minden, de míg ezt kézzel leírva mondjuk húsz másodperc alatt lekörmölök, vagy öt percig támasztom a falat és pillogok fel a telefonomból, hogy lássam a lány vár-e még rám ott, ahol hagytam, vagy megunta és elindult.
// Ha esetleg dobni kell: 15(évek) +5(Telekinézis)+1(2.szint)+1(3. szint)+1(4.szint)+1(5. szint)+5(SVK)= 29%
Inkvizitor: 1. szint: 10 méter sugarú körben megérzi a sötét teremtmények jelenlétét, pl. élőholtak, átváltozott alakváltók, de nem emberek. Sokkal könnyebben rájön ezek gyenge pontjára, tehát a mesélő ilyenkor akár privát üzit is írhat neki. //
Az hamar kiderül, hogy szimplán a mosolyommal nem fogok célt elérni, legalábbis nem olyan módon, ahogyan egy nő esetleg próbálkozni akarna. Tudom-tudom egyébként sem fair ilyen módon kihasználni valakit, de ha egyszer sürget az idő... A fickó viszont úgy fest, hogy kellően elcsigázott és hamar kiderül az is, hogy egy nemrégiben született kisbaba lehet az oka és ezek szerint otthon várja egy helyes kis feleség is. Pech, bár persze ettől még legyezgetheti a hiúságát, ha esetleg nyílt vagyok vele. Végtére is a cél az, hogy elvonjam a figyelmét arról, ha a kérdéseim túlságosan olyanok lennének, mint valami kihallgatás. - Hello Nick! Gratulálok, nem rég született netán gyerekük a feleségével? - új vagyok, végülis még nem ismerem az erőviszonyokat, de a fickó egyébként kedvesnek tűnik, hogy elbeszélgessek vele mielőtt megtalálom a termet, ahová mennem kell és nekem ez már elég arra, hogy feltegyek legalább pár kérdést. - Igazán köszönöm, hogy segít! - mosolyodom el és már indulok is kifelé, azért odamotyogok a nőnek is egy elköszönést, bár nagyon úgy fest, hogy nem igazán figyel most senkire sem azon túl, amit csinál, vagy csak nagyon nagyot hall. - Miért? Nem túl vidám a helyzet az iskolában mostanság? - sorolok be mellé és követem az utat, amit mutat, hiszen ő tudja, hogy merre kell menni. Én maximum az időt próbálhatom meg húzni, ha túlságosan hamar érnénk oda, hogy lehetőség szerint minél több időm legyen felmérni a terepet. Nem vagyok profi énekből, sőt még csak tanár sem, úgyhogy biztos, hogy nem fog könnyen menni, hogy ténylegesen tanítsak valami érdemit, ezért jobban örülnék, ha minél kevesebb időt kellene magára a tényleges tanításra szánnom és a nyomozásra koncentrálhatnék.
Daphne Lauren képében próbál ismerkedni. Az idős néni vélhetően nagyot halló lehet, a tesitanár viszont egy kellemes alak, mert közelebb lép, és mellőzi a pasik mustráló nézését. Az ujján karikagyűrű, szakállás, vidám alaknak tűnik, bár a szemei alatt hatalmas táskák. – Üdv Lauren. Nick vagyok, Nick Walters. Hogyne, jőjjön csak. És elnézést, ha még lassú vagyok, nagyjából semmit nem alszunk a kicsi miatt. – Törölgeti a szemét, kávéillatú lehellete egyértelműen durván sok átvirassztott éjszakára utal. Narancssárga melegítő van rajta, amin viszont nincs embléma, vélhetően ő a nem sportoló művészeket mozgatja meg, akiktől nem várnak eredményeket. Elindul kifelé, de előre engedi Daphnét, tehát még úriember is, de csak annyira, hogy tartja az ajtót, tehát nem a fenekét nézi meg. Vannak még úriemberek! – Énektanár.. Akkor a kórustermet kéne megmutatnom, és a hangszerek helyét. Jőjjön csak. Az iskolára ráfér egy kis vidámság. – Dörmögi, és a felfelé vezető lépcsőket célozza meg. Ezalatt Ronan egyértelműen be tudja azonosítani, ez tényleg szerelmi bájital lehet, de nem az alap bájitalos fűszernövényekből összállítva, ebben valami bónusz is lehet, de mivel hősünk alkimista, könnyedén átlát rajta, és a minimális bódulaton túl nem tépi le a vöröske ruháját. A koripálya üvege előtt le tud menni a lépcsőn a jég mellé, ahol már elég sokan párokba rendeződtek, de még vannak bizonytalankodók. Akit a fiú leszólít egy másik fiú, láthatóan nagyon csóválja a fejét. – Sz’asz. Ned. – Csap bele a másik kezébe, és csak megvonja a vállát. – Olyasmi. Sokan inkább bezárkóztak a gyilkosságok miatt, akik meg lejöttek, full dilettánsok. Azt mondom, hogy nem is párban kéne, hanem valami csoportos jégtáncot előadni, de ezek nem hallgatnak rám, mindenki dicsőséget akar. – Látszik rajta, hogy dühös, hiszen nem félti az életét, de mások miatt most ő is kényszerpályára kényszerül. Padma után már nem érkezik más, még az is elképzelhető, hogy elmarad az óra, eléggé kihalt a suli. A lány, akit a különös fát álmodja meg, felnéz, eléggé réveteg a tekintete. – Hello. Én meg Nala. Ez igen, de kétlem, hogy sokan jönnének. Pedig nagyon le fogunk maradni, ha nem haladunk. Megmutatod, hogy te mivel készültél az órára? – Pillant kiváncsian Padma táskája felé. - Igen, talán találkoztunk már. Griffin ugye? Még hétéves korunkban, jártunk pár hónapig egy elemi iskolába. Rég volt. Én nem kaptam meghívót, nem olyan erős bennem a mágia, így hát.. – Talán kvibli lehet, akinek viszont különös érzéke lehet átlátni az álcákon, vagy a színészkedésen. Vagy csak olyan durván elsöpri mások mágikus ellenállását, amire még Shanna sem látott példát. Ha annak idején Angelát felfedezi egy magántanító varázsló, most komoly ereje lehetne, nem egy mugli iskolában tengődne. – Az biztos, hogy ma estére terveznek egy gólyaavató hosszú hétvégét a közeli erdei táborban. Van kint néhány faház a folyó mellett, és amolyan beavatós játékok lesznek, úgyhogy én már be se cuccolok, inkább megkérdezem, honnan indulsz a busz. Jössz Griffin?
- Rendben van – bólogatok Daphne válaszára, majd úgy döntök, eleget kérdezősködtem már, és indulok inkább a magam útjára. Kettős érzés van bennem ezzel kapcsolatban, egyrészt már van némi tapasztalatom, mert belekeveredtem ebbe-abba, de ugyanakkor még hivatalosan sosem csináltam ilyesmit és nem akarom elszúrni. Feltételezem, hogy okkal lettünk mi kiválasztva, és ez rámtesz egy kis felelősségérzetet, egyébként is megvan ez bennem magamtól, az évek során nem sikerült levetkőzni a maximalizmusomat, mindenben mindig a legjobbat akarom nyújtani. Az órarendet és az iskola alaprajzát böngészve próbálok eljutni a pincébe vezető lejárathoz. Nem kis épület ez, ugyanakkor eléggé kihaltnak tűnik, talán kevés csoportnak van esti órája, vagy van, akiknek még tart az előző. Nem csapok nagy zajt, hogy menet közben is tudjak hallgatózni, hátha meghallok vagy észreveszek valamit. Mikor végre megtalálom a lejáratot, még utoljára veszek egy nagy levegőt, és lemegyek a lépcsőn. A folyosó vége felé látok egy alakot, egyedül van. Valahol ott kell lennie a teremnek is, úgyhogy meg is indulok felé. Mikor közelebb érek, látom, hogy rajzol, és nem néz fel, úgyhogy vagy nagyon belemélyedt, vagy nem szereti a társaságot. Én nem akarok túlságosan rámenős lenni, de muszáj megszólítanom, ha nagyon nem akar beszélni, legfeljebb bevárom a többieket, hátha közlékenyebbek. – Szia – köszönök mosolyogva, bár ha nem néz fel, úgysem látja. – Anika vagyok, új diák… ez itt a festőműhely? – kérdezek az előttünk lévő ajtóra mutatva. – Amúgy nagyon szép – jegyzem meg a rajzra pillantva, és ha nem mutatja a jelét annak, hogy máris elege van a fecsegésemből, mellé ülök. – Nemrég költöztem Londonba, olyan bonyolult tájékozódni… a régi sulim se volt ekkora, alig találtam meg a lejáratot – sóhajtok egyet. Igyekszem felépíteni a fedősztorimat, ha a lány vevő a társaságomra, talán össze tudok vele barátkozni, ha nem, akkor majd elmondom másnak is, de legalább addig is gyakorlom.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
Mikor megcsap az az illatfelhő, automatikusan megpróbálom össze rakni fejben vissza követni az illatokat, de valószínűleg csak a nő parfümje, semmi különösebb.. Bár valamiért egyetlen pillanatra felsejlik az amortentia... Bár hogy honnan vagy miért azt nem tudom megmondani, bizonyára kezdek paranoiás lenni. Meg aztán... Azt csak felismerném! Mindenesetre követem a hr-es hölgyet. A bicajt leteszem, vállamon a sporttáskámmal el is indulok a kori pályához. Túlszárnyalta az elvárásaimat a dolog. Bár elit suli. Nem csak egy mezei gyakorlópálya. Ha van valamiféle beléptetési procedúra, akkor először jelentkezem, feliratkozom, jelzem, hogy itt vagyok. Ha van mondjuk egy olyasmi pult, mint a ruhatáraknál ami szokott lenni, egy amolyan korimegörző és ha netán áll is ott valaki, akkor tőle érdeklődöm, hogy mi is történik épp. Ha csak tovább küld, akkor megyek a csoportosulás irányába. Az alkatom és a termetem miatt még akár azt is rám lehetne húzni, hogy eltévesztettem a házszámot és jéghokisok ma nem játszanak. Figyelem kicsit az eseményeket, a táskámat letettem a többiek cuccaihoz, ahol rá látok. Egy ilyen helyen, megelőlegezem a bizalmat és azt, hogy nem lopnak. Aztán lehet rácseszek. Ha van rá lehetőségem egyszerűen megszólítom a mellettem állót, mindentől függetlenül, félig rá, félig a pályát figyelve továbbra is. - Szia! Most mérik fel, hogy ki kivel legyen? - ha kapok választ, oda nyújtom a kezemet és csak röviden bemutatkozom a keresztnevemen. - Marcus.
A csapatmunka az, amikor sokan csinálják azt, amit mondok.
Kicsit meglepődök már a pillantásain is, első bliccre olyan, mintha a tanácstalanságot csak megjátszotta volna, hogy egy gyanútlan odamenjen hozzá és magától elkezdjen nyitni felé, ami egy kicsit nyakatekert módja a figyelem hiányosságnak, de persze nem ítélek az első másodperctől. - Nem sértődök meg, bár igen furcsa tipp, miből gondolod? - kérdezem, teljesen őszintén, hiszen nem gondolnám, hogy a homlokomra van írva, arra pedig igen kicsi az esély, hogy egy született legilimentorral van dolgom, aki úgy átsétált a mentális pajzsomon, ami a nálam tíz évvel idősebbeknél is erősebb, hogy észre se vettem. Tehát a játékommal van baj, amit kisgyerekkorom óta űzök, amivel a legtöbb kapcsolatomra szert tettem és a legtöbb oldalt a naplómban megtöltöttem. Persze a varázsvilágban nem volt dolgom színészekkel, valahogy az a muglikat sokkal jobban leköti, de legilimentorokkal igen, és nekik se tűnt fel soha semmi furcsa a viselkedésemben… Ha az előbbi, ha az utóbbi, tudnom kell, hogy miben hibáztam és min javíthatok még magamon. Végül eszembe jut egy sokkal egyszerűbb megoldás, ami nem sérti semmilyen szinten az egómat. - Nem voltunk esetleg… iskolatársak korábban, Angela? - kérdezem, kicsit érdeklődve félrebiccentett fejjel. Mégis honnan látná, hogy milyen vagyok valójában, ha még én is inkább a helyzetekhez idomulva cselekszem és nem valami alapjellemből táplálkozom? Ha nem lennénk küldetésen akkor se a bajaimat hangoztatnám, hanem ugyanúgy viselkednék egy ismeretlennel az iskolában, mint amivel hozzá odaléptem… Na mindegy. - Merre kezdjünk? Elhúzogatom, nem vagyok cukorból. - jegyzem meg a gurulós bőröndve biccentve, és megindulok vele a közösségi terek felé, étkező, konyha, játékterem, akármi is van ebben a kollégiumban a szimpla szobákon kívül. Van egy olyan érzésem, ha mindketten újak vagyunk, akkor szobatársak leszünk, így a szobánkban nem hiszem, hogy lenne bármi érdekes, míg be nem cuccolunk.
Miután Ronan elmegy letenni a biciklijét a tárolóhoz a nővel, azért megvárom még Padma kérdését. Néhány pillanatnyi gondolkodási időt adok magamnak, hiszen már épp igyekeztem volna az itteni szerepbe belehelyezkedni, de most egy pillanatra vissza kell alakulnom nyomozóvá. - Nincs határidő, de az iskola sincs nyitva örökké. Csak ne legyen feltűnő, ha már nincs órád, de mégis itt vagy. Egyelőre mérjük fel a terepet, szimatoljunk. - adom meg a válaszokat a lánynak, legalábbis gondolom ő is ilyesmire gondolhatott és csak aztán indulok el megkeresni a tanárit, hogy a felnőttek tekintetében felmérjem kicsit a terepet. Egyelőre nem tudom, hogy a civilek mennyit tudnak arról, ami történt, mennyi infot adott át nekik a rendőrség, akik gondolom elkezdtek valamiféle kutakodást a halálesetek ügyében, de minden bizonnyal nem sokra jutottak, ha egy varázsló nyomait kellene megtalálniuk. Ezért is vagyunk itt mi,hogy amit nem tudnak megoldani megtegyük. - Jó napot! - köszönök hangosan, amikor belépek a tanáriba, mert mégis csak úgy illik, ha az ember új még valahol. Kissé a torkomat is megköszörülöm és ahhoz megyek oda, aki láthatóan felém fordul. Ha valamelyikük nagyon el van foglalva azzal, amit csinál, nem kezdem egyből tolakodó módon vele. - Lauren vagyok, az új énektanár, vagyis helyettes egy időre. Esetleg tudna nekem segíteni, hogy egy kicsit könnyebben eligazodjam az iskolában? - ha mindketten felfigyelnek rám, akkor a testitanárt célzom meg inkább. Végülis egy pasasnál talán egy fokkal könnyebben érek el célt, mint egy idős hölgynél, meg aztán utóbbi körbevezetni is nehezebben tudna az iskolában. A fickóból pedig talán könnyebb kihúzni ezt azt, bár tény, hogy az idős hölgyek meg könnyen kotyognak olyasmit is, amit nem kellene. Hm... meglátjuk.
Shanna kedvesen bemutatkozik Angelának, aki nagyon alaposan végigméri, karbafonja a kezét, és bár továbbra is amolyan félénk a maga módján, de bólint, és besorol Shanna mellé. – Te valami auror vagy, ugye? Ne sértődj meg, van hozzá adottságom, hogy átlássam az ilyesmit. Miért vagy itt? Amúgy színjátszás. – Mutatja meg a kezében tartott mappát, ebből már kissé érthető, hogy ha ennyire jól tud azonosulni a felvett szerepekkel, miért láthat át azon, ha valaki csupán valaki mást alakít, nem pedig önmaga. Pedig Shanna igazán jó nyomozó már a fiatal kora ellenére, de eddig valóban nem sok beépülési ügye volt, az pedig aggasztó, hogy ilyen könnyen lebukhat. Viszont ez az Angela nem úgy tűnik, mintha szemétkedni akarna vele. Dahpne benyit a tanáriba, ahol most csak két tanár van, az egyik egy edző lehet, amolyan jóvágású, magas alak, síppal a nyakában, a másik pedig egy idősödő, kontyos nénike. Előbbi a tantervét nézi, utóbbi valami teát főzöcskézik a forralónál, még egyik sem néz fel, tehát Daphne választhat, hogy itt ismerkedik, netán kutakodik. - Hogyne drágám, mutatom a tárolóhoz az utat. – Int, kellemes illatfelhő követi, ahogyan hátrakíséri a srácot, hogy megmutassa, hol kell majd az iskola mögötti kis melléképületben letenni a járgányt. Már az ablakból is láthatja, hogy eleve a korcsojázónak ez komoly pálya van berendezve egy üvegfalon megnézhető teremben, most többen is csoportosulnak, lehet, hogy valami párbeosztás van éppen. Padma valóban jól gondolkozik, lefelé indul a festészet órára, ahol még csak egy valaki van bent, egy lány, aki egy jegyzefüzetbe rajzolgat valami tájképet, főleg erdőt, fákkal, de fel se néz.
Az eligazításra bólogatok, hogy megértettem. Végre elindulunk az iskolába, a beiratkozáson túl kell esni. A minket eligazító nő neve annyira jól illik a külsejéhez, hogy nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Bemutatkozom én is, majd átveszem az órarendem és a könyvlistát. Nem lesz sok mindenre szükségem, az én szakom főleg gyakorlati, de ahogy látom, egy elég vastagnak tűnő művészettörténet könyvet azért előírnak, legalábbis vagy ezer évet fog át, úgyhogy biztosan nem tíz oldalból áll. Ezt követően úgy tűnik, hogy útjaink egyelőre különválnak. – Meddig érjünk vissza a szállásra? Van valami feladat mára? – kérdezem, miután a nő eltűnt. A választ megvárom, és utána elindulok megkeresni az esti festős csoportot. Az órarend és az eligazító dokumentumok alapján megkeresem az épületet, feltételezem, valamilyen pincehelyiségben lesz az óra. Ellenőrzöm az időt, tíz percem van megtalálni a csoportot, és az órakezdés előtt szeretnék kicsit összeismerkedni velük vagy legalábbis megfigyelni őket, hogy milyen a közérzetük. Az is lehet, hogy egy új arcra vágynak most a legkevésbé.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
Mugli módra, bicajjal közelítem meg a sulit. Megkeresem az iskola melletti biciklitárolót, ha esetleg épületen belül lenne, vagy valamilyen belső udvarban erre alkalmas placc, akkor megvárom a hres hölgyet ameddig eligazít minket és kézhez kapjuk az órarendünket, listákat. - Ms. Squirrel, a biciklit hova tudom letenni? - kérdezek rá az udvariassági és kötelező körök, meg bemutatkozás után a nőtől egy lazább félmosollyal. Jelenleg nem olyan nagy baj, ha Jude ismerkedős, lazázós stílusát veszem elő, csak épp a fanatikus megnyilvánulásai nélkül. Legalább biztos, hogy könnyebben sikerül majd elvegyülni. Ezt követően, természetesen megvárom, hogy akar-e essetleg mást is mondani. Ha mehetünk én csak intek a többieknek és elindulok a Művészet és Sporttudományi Kar felé. Felmérni mégis melyik óra merre lesz, közben figyelek a környezetemre. Ha nagyon semmi akkor a gyakorló koripályát keresem meg.
A csapatmunka az, amikor sokan csinálják azt, amit mondok.
A saját démonaimmal nekem kell megharcolnom és miután elválok a csapattól azért van néhány pillanatom még, amíg megállapítom, hogy teljesen hiába vagyok ilyen dühös Ronanra. A dühöm semmin se fog soha változtatni, de jelenleg olyan friss a seb, hogy még nem sikerült lezárnom magamban. Legalább is vele szemben, mert ahogy kilépek abból a taxiból, egy teljesen más attitűdöt veszek fel, lazát, gondtalant, mugli egyetemistát. Megkapok néhány alapinformációt, például azt, hogy nem vagyok az egyetlen, aki ma érkezett a suliba - ezt ugyan tudom, hiszen Ronan és Padma is befut majd - és a koliba, és amikor elkezdeném felfedezni a helyet a brossúrákat felnyalábolva és a bőröndömet húzogatva, meg akad a szemem egy magányosan álldogáló lányon. Nyilván ő az, aki rajtam kívül most érkezett, így azonnal odasorolok hozzá, bár inkább olyan kapcsolatokra lenne szükségem, akik régebb óta itt vannak és tudhatnak valami olyat, ami a kapott aktából nem derült ki. - Szia! Angela, ugye? - lépek oda hozzá egy kedves mosollyal, egyik kezemben papírokkal, másikban a bőrönd fülével megállapodva, így a kézfogás most elmarad. - Scarlett, én is most érkeztem, van kedved együtt felfedezni a helyet? - mutatkozom be szemrebbenés nélkül, nyíltan és éppen csak annyira életteltelien, hogy ne taglózzam le, ahhoz képest, hogy ő kicsit elveszetten álldogált itt egy helyben. Mondjuk nem teljesen értem, hogy ha látták rajta, hogy ennyire mimóza, miért nem adtak mellé egy felsőbb évest, a Roxfortban ilyen szintű elveszettség soha nem fordulhatott volna elő, biztosan kapott volna egy prefektust segítségül. - Kreatív írás, és te? - teszem hozzá a kérdést érdeklődve, játékosan félrebillentve a fejemet.
Egyelőre minden zökkenőmentesen halad, de persze nem is a kezdet lesz nehéz, hanem maga a nyomozás. Úgy kutatni, úgy kérdezősködni, hogy ne legyen feltűnő. Én persze jó eséllyel a tanárkollégákat célzom majd meg először, mert egy diak valószínűleg inkább faggatózásnak venné, ha próbálkoznék. Erre vannak a nálam fiatalabbak, akik tudnak barátkozni. Helyet keresek hát a holmimnak a szobámban, egy pálca intés elég, hogy minden a helyére kerüljön, és persze a tengerimalac is kap egy polcot, ahonnan elfigyelgethet. Shannának bólintok. Tud magára vigyázni, de ettől még persze szükséges, hogy minden nap legalább egyszer tudassa velünk mire jutott, arról nem beszélve, hogy akkor legalább tudni fogjuk, hogy minden rendben van. - Sok sikert mindenkinek! Körültekintően és óvatosan, ez a legfőbb. - és ahogyan Ronan is mondta, ha lőfegyvert látunk jobb a kitérés, mint a védekezés és persze azokkal szemben kell a legelővigyázatosabbnak lennünk. Rhys szerint ezek a fegyverek egyre jobban elterjednek és egyáltalán nem biztos, hogy csak a Testvériség tagjainál fellelhetőek már most sem, de a jövőben ez még rosszabb is lehet. Sejtelmem sincsen, hogyan kellene őket kivonni végleg a forgalomból, de fontos lenne, mert egyre nagyobb lehet a baj, ha egyre több auror kerül kómába miatta. Tehát, amikor sorban megérkezünk én is megkapom az eligazítást, tehát első körben azokat, akiket majd tanítani fogok, a tanrendemet. Érdekes lesz ez az egész, úgy tenni, mintha jól értenék valamihez, amit felületesen ismerek és közben kutakodni is. Egyelőre őszintén szólva nem tudom pontosan hogyan oldom majd meg. Énekórán valószínűleg sok zenei művet fognak hallgatni a diákok, hiszen bár tudok énekelni, de hogy nem vagyok tanár az is biztos. Egyelőre felmérem a terepet, kicsit az iskolát, merre milyen tantermek vannak, hol fogok tanítani, milyen eszközök állnak majd rendelkezésemre, aztán a tanári felé veszem az irányt, hogy kicsit megismerjem a kollégákat.
Shanna már előremegy, hogy fel tudja mérni a kollégiumot, hiszen ő ott fog lakni addig a pár napot, amíg fel nem gyöngyölítik az ügyet. Rögtön a megérkezése után kiderül, hogy nem csak ő az egyetlen új, hanem egy Angela nevű fiatal lány is igen tétován áll a művészeti iskola aulájában várva valami eligazítást, de cseppet sem annyira magabiztos, mint Shanna, hogy megkeresse a szobáját, hanem csak tétován ácsorog, várva, hogy megszólítja valaki. Talán nem nőtt fel eléggé, hogy tudja, itt már neki kell proaktívnak lenni.
Daphne és társai kicsivel később jönnek, hiszen nekik nem kell költözködni is, de beiratkozni igen. Egy vörös hajú, de kissé mókusfogú hres siet le eléjük, hogy lajtsromba vegye a két új diákot, meg a tanárnőt. A hres neve irónikus módon Ms. Squirrel. Padmanak és Ronnan ad egy tantervet a választott tárgyak tekintetében, órarendet, beszerzendő könyveket, hiszen úgy tudja, hogy hosszútávon lesznek majd itt, Daphne pedig kap egy osztálylistát, hogy mely tanulókat kell majd tanítani. Elsőre minden zökkenőmentesen halad.
Szerencsére nem robbant ki a konfliktus, bár úgy érzem, ez valamiféle vihar előtti csend, semmint a csatabárd elásása, de legalább itt és most nem történt semmi. Mind készen állunk az indulásra, a hoppanálás mellett döntöttünk, amit jó ötletnek tartok. A felajánlott kellékek közül magammal viszek pár ruhát, vásznat, rajzmappát, akvarellpapírt, festékeket, ecseteket, vázlatfüzetet, ceruzákat, egyszóval mindent, amire szükségem lehet a festő szakon. Mikor megérkezem a főhadiszállásra, a többiek is már ott vannak. Kiválasztok egy kicsi, de jól megvilágított szobát, szeretem, ha a napfény besüt az ablakon és mindent betölt. Kipakolom a ruhákat a szekrénybe, majd kiválasztok egy vászontáskát, és belepakolok pár festéket és ecsetet, valamint a vázlatfüzetet, a rajzmappába üres papírokat teszek, és kimegyek a közös helyiségbe. Épp rá akarok kérdezni, hogy bemegyünk-e az iskolába, de Ronan megteszi ezt előbb. – Én szeretnék az esti festésórára mindenképp benézni – jegyzem meg. Ha az akció nem is indul még ma, de felmérni a terepet, megismerni a csoporttársakat és a tanárt nem árt, de ha jól sejtem, Daphne is ugyanígy gondolja. Visszamegyek a szobámba, és ellenőrzöm még egyszer, hogy bepakoltam-e mindent. Magamhoz veszem a mappát és a táskát, és újra megjelenek a nappaliban, készen állok az indulásra.
A csapatmunka az, amikor sokan csinálják azt, amit mondok.
Makacsul hallgatok, ahogy csak egy igazán elszánt ember tud, de amikor Daphne felhozza _azt_ a pisztolyt, a tekintetemben valami egy pillanatra megtörik. Mintha egy pofon ért volna, egy villanás, egy kiüresedés a tekintetemben, aztán csak arra bólintok lassan, hogy a hoppanálást választja mindenki. A házimanó betolt már egyszer nekünk ruhákat, így mielőtt megtennénk különösebb válogatás nélkül elveszek néhány darabot és elpakolom, hogy ezzel a lehető legkevesebbet kelljen bajlódni később, hiszen az én ruhatáramban leginkább semmi sem illik az alkalomhoz. Elrakok néhány pennáz és keménykötésű naplót, egy bőr oldaltáskát, amiben ezeket könnyedén tárolhatom. Ha tényleg olyan igazán nagy művészek iskolája, akkor akármit is veszek fel, nem fog az ég világon senkinek sem feltűnni. Nem árt, ha megmarad az a negyedik szoba nekem , hiszen tárolhatok ebben a titkos házban olyan dolgokat, amiket a kollégiumban semmiképpen, hiszen minden mágikus szerrel nagyobb a kockázata a lebukásnak. Tehát feltöltöm különféle bájitalokkal, eszközökkel, az akták másolatával, amik még jól jöhetnek, de még ebben a lakásban is egy bűbájos szekrénybe teszem, amit csak pálcával lehet kinyitni, de azzal bárki számára a csapatból. Mikor kis rendezkedés után Daphne azt mondja, hogy kezdjem a kollégiumba épülést csak bólintok, és a halom ruhát, ami egy utazóládába került néhány másodpercig nézem, aztán egy igézéssel átalakítom valamivel modernebb bőrönddé, amilyen a muglik használnak költözésnél. Van belecsempészve személyes tárgy is, hogy hihetőbb legyen a történet. - Az éjszakát már ott töltöm, ha megfelel és holnap reggel jelentkezem, miután felvettem az órádat. - válaszolok a nőnek, és a bőröndömet megragadva elhoppanálok, hogy egy másik helyről fogjak taxit és érkezzek meg a kollégiumi épülethez, ami valószínűleg vagy ugyanaz az komplexum, mint maga az egyetem, vagy a közelében helyezkedik el. Érdeklődve mérem fel a terepet, de ahogy kilépek a taxiból szerepet játszom, így egészen ábrándos a tekintetem, ahogy cipelem a nehéz bőröndöt, ami karcsú alkatomból adódóan meg kéne hogy haladja az erőmet, és erre történetesen rájátszom.
A fegyvereket említve nem kicsit feszülök meg. Inkább nem kezdek el kattogni, de a szívem megugrik az egész kapcsán és egy fél fejcsóválással pillanatnyi szem behúnyást követően kimondom az örömtelen tényt. - _Azok_ a fegyverek ihlették a medálokat... Bár esélyes, hogy pont azok ellen nem teljesítené az elvárt szolgálatot. - nagyon vissza kell fognom magamat, hogy a mondandómat ne kövesse egy szégyenteljes sóhaj. De tudom tartani magamat. Nyelek egy nagyot - Akárhogy is, ha.. az ellenfélnél lőfegyver van, ne hagyatkozzatok a védőbűbájokra, tárgyakra! Gondoljatok rá úgy, mint egy főben járó átokra. Nem tudod kivédeni, csak kikerülni... - fogalmam sincs hogy hogyan működnek, ez igazából a saját meglátásom és tanácsom a többiek számára. Még ha vészmadárságnak is tűnik, még ha mindenki marhára tisztában is van ezzel, nem látom értelmetlennek kimondani. Shannaval egyáltalán nem lett semmi rendezve, ami zavar, de nem fogom ezzel tovább húzni az időt. Viszont biztos, hogy meg fogom keresni és beszélni fogok vele. Hosszú távon ez csúnya műhibát is okozhat.
Ha elindulunk/a szállásra hoppanálunk és megkapjuk, hogy akkor innentől idő van és megkezdhetjük a villám beköltözést, eleget is teszek a parancsnak. A roxmotsi szállásomról elhozom az összes olyan cuccomat amit szükségesnek gondolok, vagy hasznosnak a jelenlegi helyzethez. Simán magammal hozom például a túrabiciklimet, bár egyenlőre zsugorított formában szállítom. Aztán kerítek neki valami tárolót, vagy egyszerűen csak majd betámasztom a szobába. Fal mellett akkora helyet nem foglal. Magammal hozom még a saját koris felszerelésemet, egy iskolai és egy szállásra szánt füzetet, ruhát... meg ami még kellhet. Fél óra múlva tettre készen állok meg a szállás közös terében, a szükséges papírokkal és mugli iratokkal és a telefonnal a zsebemben, egy táskával a vállamon. A biciklim ülésén megtámaszkodva. - Akkor az igazgatóság és bejelentkezés után megkeressük a szakokhoz tartozó szárnyakat, ismerkedünk, kérdezősködünk és délután itt a szálláson találkozunk újra, vagy a bejelentkezés után újra itt, kupaktanács és holnaptól indul minden? - teszem fel a kérdést, és mikor választ kapok jelzem, hogy akkor én bizony nyitnám a sort.
Ronan homlijai mindenképpen jól fognak jönni, ebben tökéletesen egyetértek Padmával és még mindig zavar, hogy a feszültség tapintható Shanna és Ronan között, de még se pattan ki végül semmi sem belőle. Pedig idővel ki fog ebben biztos vagyok és nagyon remélem, hogy nem akkor, amikor komoly helyzetbe kerülünk. Már rossz az indítás, ha nincs meg a kellő bizalom és félek hogy ez rossz vért szül majd hosszú távon. Viszont sajnos még soha sem volt csapatom és efféle ellentéteket sem kellett kezelnem, így talán érthető ha ezúttal elnapolom a témát, de a végtelenségig biztosan nem hagyhatom annyiban, akkor sem, ha Shanna beköltözik a kollégiumba és kevesebb lesz a kapcsolat közöttük. - A medál mindenképpen hasznos. Biztosan tudjátok, hogy a mieink közül jónéhányan a Szent Mungóban vannak a mai napig is, így fokozottan vigyáznunk kell mindenféle lőfegyver esetén, mert végzetes következménye lehet, ha eltalál egy _olyan_ lövedék. - aurorok lesznek, tanoncok most még, de a belső információk ezen részével biztosan mind tisztában vannak, hiszen jelenleg az egyik legfelkapottabb hír, hogy fogynak az állományban lévő aurorok, ami a jelenlegi egyébként is feszült helyzetben különösen nagy probléma. Shanna szavaira bólintok, hiszen igen tökéletes a beköltözésre a hoppanálás, aztán pedig az iskolát már megközelíthetjük taxival, vagy akár gyalogszerrel is, habár utóbbi igen furcsa lenne, ha együtt tennénk csapatosan. - Jól van, először is mindenki rendezze el a saját szobáját, kellenek ruhák, hogy minél ritkábban kelljen gyanút keltően elhagynunk a helyet és lehetőleg mindig úgy tegyük, hogy azt ne szúrhassa ki senki. Ez a hely titkos. - a hoppanálás tehát az egyedüli módja a megközelítésének, nem mászkálhatunk csapatosan ki- be az ajtón. Be kell rendezkednünk, akár Shanna lehet az első, aki a kollégiumi szobáját elfoglalva elhagyja a házat, aztán szépen sorban mi is, hiszen érdemes lenne az iskolában is még ma felvenni a fonalat, ha már berendezkedtünk. - Akár már most bejelentkezhetsz a kollégiumba és berendezkedhetsz, addig mi is elfoglaljuk itt a szobáinkat és egy maximum fél óra múlva mind felvesszük az iskolában a fonalat legalább bejelentkezés szintjén. - aztán ha mindenkinek rendben van így a magam részéről újra felszívódom, hogy legalább néhány ruhát hozzak magamnak azért pluszban ide és végül kis hezitálás után úgy döntök, hogy a tengeri malacomat is beköltöztetem. Lássuk be, ha napokig felszívódom egyedül nagyon nem lesz jó neki majd otthon, úgyhogy itt keresek neki helyet addig is. Megvárom, amíg a többiek is elkészülnek, berendezkednek, aztán akár be is jelentkezhetünk az iskolában. Nekem mondjuk a tanáriban kellene első körben megjelennem és felmérni a terepet.
Ronan varázstárgyai jól működnek, meg fogják tudni találni egymást. Elhoppanálnak a főhadiszállásra, ami egy négy szobás belvárosi lakás, a művészeti iskolához viszonylag közel, de így lesz egy üresen maradó rész, hiszen Shanna nem költözik be. Nem kaptak határidőt a nyomozásra, de mielőbb kéne, mielőtt a gyilkos lecsap, de pár napnyi ruhát nem ártana azért hozniuk, és olyan művészi kellékeket, ami segíthet az álcában. A manó ettől függetlenül már előzetesen felkészítette a lakást, teletöltötte a hűtőt, és sütni-főzni fog rájuk, kiviszi a szemet, és tankönyveket is hozott, meg Daphnének egy osztálynaplót, ahol majd tanítani fog, de nekik kell eldönteniük, hogy merre kezdik a nyomozást, hogyan illeszkednek be. Együtt maradnak, vagy szétválnak. Az idő megy, már délre járhat, tehát ebből a napból már nem sok maradt, legfeljebb a beköltözés, és az átbeszélés, hogy ki merre indul el.
Daphne magyarázata meggyőz, igaza van, nem oldanak meg semmit az iskola bezárása. Azt azért el tudom képzelni, hogy mennyire rossz hangulat lehet most ott, nem tudom, hogy fogadnak minket. A telefon a kelleténél talán jobban köti le azokat, akik még nem használták, úgyhogy egy ideje türelmesen várakozom, de már én is nagyon indulnék. Hirtelen kicsinek érzem ezt az irodát, és olyan szívesen csinálnék már valamit. Ezért kérdezek rá alkalomadtán a kövekre, már a tény, hogy új információt szerezhetek bármiről, felvillanyoz. – Értem, hasznosnak tűnnek – jegyzem meg egy mosollyal. Talán tényleg használhatnánk őket, ha nincs a többiek ellenére. A feszültség viszont újra megjelenik ezután, és kezdem nagyon kívülállónak érezni magam. Parvatit biztosan nagyon érdekelné, hogy mi történt kettőjük között, de engem jobban foglalkoztat az, hogy inkább hagyjuk ezt az egészet, és kezdjünk dolgozni. Annak örülök, hogy Shanna nem válaszol és így nem provokál ki egy esetleges veszekedést, ami még tovább elhúzódna, mint ez a helyzet. Akármi is történt, szerintem jobb azt privátban lerendezni, de nem itt és nem most. - A hoppanálásra szavazok, gyors és tele van sikátorral a környék, ahová feltűnésmentesen meg lehet érkezni – teszem hozzá, mikor Shanna sorolja, vagyis inkább rákérdez a lehetőségekre, úgyhogy nem tudom, mennyi beleszólásom van a dologba, de minden esetre bármi is Daphne válasza, én útra készen állok.
