2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem mondanám, hogy meg vagyok szeppenve a fickótól. Voltam már ennél keményebb helyzetben és most sem látszik rajtam, hogy akár csak egy kicsit is kellemetlenül érezném magam. Ha így lenne pár szótól, vagy egy rövid beszélgetéstől, akkor már régen lebuktattam volna magam, de ez nincs így igaz? Perselus is eleget próbálkozott már és nem sokat ért el sem célozgatással, sem kérdésekkel. Sokkal több kell ahhoz, hogy engem bárki is megtörjön. Próbálkoztak már vele, de egyáltalán nem könnyű. Az után, hogy Connort elkapták próbáltak kihallgatni, aurorok természetesen, és voltak azért köztük kellően kemény alakok is, de egyiknek sem törtem meg és most sem fogok. Hiába keménykedik, vagy épp csinál úgy, mintha nem tenné. A pitét gond nélkül falatozom el, még passzol is teához, és összességében a szúrós pillantással se nagyon foglalkozom. Minek végül is igaz? Nem attól lesz valaki nagy ember, hogy szúrós pillantással illeti a másikat, vagy hogy mindenféle plecsnik felé pislog, amiket kapott a nagy tetteiért. Én nem fogom magamat egy szinten érezni mindenféle söpredékkel, ez is biztos, én nem ők vagyok, erősebb és több vagyok másoknál, pont azért vagyok még most itt, pedig már lett volna pár lehetőség arra, hogy elbukjam. - Természetesen megértem az ön álláspontját is, de attól még számomra felettébb kockázatos lenne meglépni ezt, bármennyire is szeretnék segíteni önöknek, vagy az ügyüknek. - bájos mosoly jelenik meg az arcomon, mint aki tényleg igazán nagyon szeretne segíteni, de hát nem teheti. Nem vagyok képzett auror, nem vagyok elég erős sem ahhoz, hogy ilyesmit vállaljak, legalábbis ezt mutatom mások felé és persze felé is, és épp e miatt teljesen logikus, hogy nem vállalnék efféle küldetést. - De remélem, hogy eléri majd azt az áhított sikert minél előbb. - teszem még hozzá, miközben az utolsó kortyokat is felhörpintem a csészémből, hogy aztán letegyem az asztalra és szépen felálljak és távozáshoz készülődjek. - Remélem, hogy azért a segítségére voltam. - teszem még hozzá egy biccentés kíséretében, aztán távozom is.
Felpillantok olykor, továbbra is a joviális mosoly játszadozik az ajkamon. Nem kell beindítanom a kütyüjeimet, hogy érezzem, feszültség alatt vall. Nem volt még gyanusított aki nem tartott volna tőlem. A nő idegei valóban kötélből vannak, alig mutatja jelét, hogy kicsit is fészkelődne, mindaz, ami lerí róla, oly természetes, keringőt jár velem a halálba. Na nem mintha én volnék az, aki most hirtelen az életére törne, bár már fordult elő olyan, hogy az osztályomról egy nálam alacsonyabb, bár senkinek korántsem mondható kémvadász szembesült azzal, hogy akit elkapott, azzal már nem hagyhatják el az adott helyszínt, és magával rántotta a halálba. Dicső tett, ám a wales-i nővel ezt most korántsem tenném, hiszen a szintén roxforos szőke tanárnővel még tervezek némi... affért... Ám miután a másik hölgy ezúttal nem kapott cameo szereplést, hogy elidőzzek rajta, visszameresztem tenyérbemászó pillantásomat az előttem ücsörgőre. Ha jobban belegondolunk, külsőre nem sokban különbözöm az általam azkabanba, vagy hóhérkézre adott bűnözöktől. Van valami beteg a tekintetemben, ami alapján akár szociopata sorozatgyilkos is lehetnék. - Kiváló, kiváló. – Bólintok, most komoly képpel, és valami cikornyás aláírást firkantok rá, hogy aztán magamtól eltartva a papírost elégedetten szemléljem, majd nélkül, hogy megmutatnám a dokumentumot, eltűntetem az asztalfiókban. Lassan végez a pitével, így várakozóan fűzöm össze az ujjaimat, hogy rátérjünk a komolyabb tennivalókra. Az az egy pillanat. Már tudom, hogy megfogtam. Kettős fedezék. Ali ezzel csinálta ki Foremant. Az olyan mugli világból felkapaszkodott kémvadásznak, mint én is vagyok, bizony vannak a való világból szalajtott példái. És hogy miről is szól mindez? Nem nyerhet. Nincsen választás. Bármerre lép, zsákutca. A két választás közül egyik sem bizonyulhat mentsvárnak, hiszen mindenképpen magára hozza a gyanut. Egyetlen kiskapu lenne. Ha ártatlan. Ám miután kémeink régóta figyelik a tevénységét... Be fog majd bizonyosodni, hogy tudatos döntéseket hajtott végre. Csak tetten érni nem sikerült soha. Nos igen... ebben a játszmában ő Forman. Nem csatát, háborút vesztett. – Oh, hogyne. Ez mindössze oly szempontból lep meg minket, hogy nem tudjuk, hogy kire is bízzuk ezt a nemtelen feladatot. Vajon ki lesz majd olyan hű, hogy felkutassa, és akár az élete árán is megtorolja az ügyünk ellen vétő Halmaron és leszármazottain, mindazt, ami történt..? Hiszen nem lehet kétséges, halálra vannak ítélve. Mindannyian... – Mosolyodom el, és most ismét iszom. Mintha az időjárásról beszélnénk. – Akkor hát... megtisztelt a jelenlétével. Értesíteni fogjuk az eljárás eredményéről.
Jegyzetel, nekem pedig a szemem se rebben egy pillanatra sem. Végül is... ezek csak jegyzetek. Nem mondom, hogy nem vagyok kíváncsi rá, hogy vajon miket ír bennük, de nem fogok áthajolni az asztal felett, hogy gyorsan megnézzem, amikor egy kicsit feláll és épp nem néz oda, ettől nem kell tartania, és ennyire én sem vagyok merész. Békésen ücsörgök, mesteri színjátékot is lejátszom előtte, amikor Connie-ról beszél. Drága Connie... nem volt erre soha sem alkalmas, az elején sem, és végül meg is lett az ára. Connor rosszul döntött, hogy őt belerángatta, várható volt, hogy úgy sem lesz elég erős hozzá, és nem állja majd meg a helyét. Kihátrált, csak épp már későn és egyébként sem kedvelik a magunk fajták az árulást... ahogyan én sem. Ezek után olyan ígéretet csikart ki Connorból, amivel az életét is még jobban tönkre vágta, úgyhogy őszintén nem sajnálom olyan mélyen, hogy meghalt, valahogy mindig is a bátyjához kötődtem jobban, nem hozzá, de ettől még remekül el tudom játszani, hogy mennyire fontos volt nekem, és hogy milyen nagyon megrázott a halálhíre. Én is kortyolok a teámból, mintha attól várnám a megnyugtatást, pedig erről szó sincs, szimplán csak... jól esik, mert egész jó az íze és a helyzet megkívánja, hogy úgy tegyek, mint aki zaklatott és e miatt meleg italra van szüksége. - Hát hogyne, felvállalom, Connie halálához semmi közöm ez egyszerűen abszurd. - egyébként tényleg így van, nincs közöm hozzá. Connie nem az én kezem által halt meg, még csak nem is voltam a közelben, amikor végeztek vele, csak később érkeztem meg, amikor már haldoklott, csak akkor láttam, hogy mi a helyzet és csak utólag tudtam meg, hogy Connor miféle buta ígéretet tett neki. Sosem fogom ezt megérteni és sosem fogok egyetérteni vele ez biztos, de az ő dolga, az enyém most az, hogy ebből a kellemetlen helyzetből minél előbb kikerüljek. Azért a következő szavai hallatára meglepődöm kicsit, de ez egy másodpercre sem ül ki az arcomra, csak... kortyolok a teámból, mintha valami kis semmiség lenne. - Erre nem kötelezhet igaz? Egyszerű tanár vagyok, nem küldhet vissza olyanok közé, akik terrorban tartottak, akik talán meg is ölnének, ha újra a szemük elé kerülnék. Én nem vagyok auror, nem... nem vagyok a Minisztérium ember. - ijedtség, igen ez az, amit az arcomon láthat, persze a helyzethez mérten, hiszen annak fényében ez a kis akció számomra veszélyes. Annak fényében, amit vallottam a halálfalókkal való kapcsolatomról ez számomra életveszélyes küldetés lenne és vannak jogaim. Nem ítéltek el soha semmi miatt, és nem igazán van, amit rám foghatnának, így hát ilyesmire sem kényszeríthetnek igaz?
Ünnepélyesen bólogatok, és olykor lejegyzetelek egy szót, mintha a hivatalos formanyomtatvánt töltögetném, közben végtelenül barátságosan, kedélyesen mosolygok, mint a nagypapa a kisunoka születésnapján. Majdnem hasonló a helyzet, hiszen inteni is szoktam, hogy ha éppen végzett az aktuális falattal, egyen csak tovább. Vicctől függetlenül az a pite tényleg finom, a nőbe nem kár, ezt ugyan nem sajnálom, ahogyan a bitófát sem, ha a boszorkányt tetten érem. Aggodalma igazán mesterinek tűnik, partnere vagyok a színjátékban, meglepően stílusosan játszom a bosszantó hivatalnokot, akit alig lát ki az íróasztala mögüli papírhalmaz mögül, és egyetlen célja, hogy lezárja ezt a nyilvánvalóan minden számára felesleges kört. Ezzel azonban keményen szembemegy a hírem, amit a nő is hallgatott, s alátámasztanak a falak újságcikkei, a vadászkopó ha szagot fog, sosem hibázik, és olyanok is kerültek már vallatószékemből megtörve, akik a közhiedelem szerint sebezhetetlennek tűntek lelkileg. A teámat látványos hangossággal szürcsölöm, ettől nem tűnök kevésbé úriasnak, sokkal inkább olyannak, aki kész felvállalni, mekkora műértő az ízek terén. - Oh, hát persze, ez mindössze megerősítő vallomás mademoiselle Thorne. Mint mindenki, én is pontosan tisztában vagyok azzal, hogy mit is tett. Mágikus szerződésünk értelmében én felvállalja, hogy mindaz, ami történt, vitán felül az ön hibáján kívül történt. – Kedves, kisfiús félmosoly. Nem, a nő még nem írta alá azt, ami felvállal, és talán nem is tudja, hogyan dolgozom, mi történt, ha nincsen igazságtartalma, annak, amit végül mond, talán én magam is csupán blöffölök, ám abban bizonyos lehet, hogy igen véreskezű vagyok, hogy ha bizonyításról van szó, a minisztérium az eredmények függvényében hajlamos szemet hunyni. Végülis a diplomatákra nem vonatkoznak a szabályok. - Oh, hogyne, hogyne. Ezen rossz körök még bizonyára jelenleg is működnek. Mondanom sem kell, a korona oda kívánja önt visszaküldeni. A királynő nevében feltételezem nem is lehet kérdés, hogy a jó ügy érdekében információkat szolgáltasson egy bizonyos Rasmus Halmar-ról. – Döntöm oldalra a fejemet joviális tekintettel. Nagyjából az utolsó mondatokat vésem le a papírra, amelyről még mindig nem tűnik ki, hogy mi is az pontosan, ám a minisztérium, sőt mi többb a brit királynő pecsétjét ütöm rá, ezzel jelezve, hogy az adott kérdésben teljhatalmat képviselek. Várakozóan meredek rá, amelyben benne van az is, hogy rögtön kezet nyújtok a paktum érdekében, és az is, hogy a következő pillanatban szíven szúrom. Bármi megtörténhet.
Nem mondanám magam komoly britnek, igazság szerint ebben is tökéletesen tudok alkalmazkodni, ahogyan szinte mindenben. Ha számára megfelelőbb ez a megszólítás, akkor ki vagyok én, hogy ellenkezzem? Egyébként is az a cél, hogy azt lássa nincs félnivalóm és ezt is fogja látni, mert egy pillanatra sem rezzen egyetlen arcizmom sem, a kedves mosoly nem tűnik el, mintha csak tényleg egy kellemes délutáni teára érkeztem volna és ennek az egésznek nem lenne igazából semmiféle komoly tartalma, pedig mindketten tudjuk, hogy van, talán ő is sejti, hogy több is, mint a legtöbben hiszik, de nem vagyok én olyan könnyen megtörhető és nem ijednék meg holmi dementor jelenléttől sem. - Természetesen tisztában vagyok vele és azzal is, hogy feltétlenül szükséges lehet, egyébként nem akasztanák meg feleslegesen az iskola munkáját. Azért remélem, hogy semmi komoly nem fenyeget minket. - egy egész leheletnyi aggodalom csendül a hangomban, mint aki ténylegesen úgy érzi, hogy talán van félnivalója, na nem a vizsgálattól, netán mindenféle veszélyes és ellenséges alakoktól. No... hát tőlük nem félek ez egyértelmű, de most az a dolgom, hogy úgy viselkedjem, mint a Roxfort egyik tanára, aki aggódik a fiatalok életéért és nyugodt létéért, és természetesen mindent vállal csak, hogy az esetleges vélt fenyegetésnek a minisztérium utána járhasson. - Mire sem vágyom jobban! Régen ettem igazán jó pitét, ebben még a Roxfort manói nem jeleskednek eléggé. - kedves mosollyal fogadom a felkínálást és még csak hátra sem pillantok, amikor feláll és magához inti az egyik aurort. Tehát odakint vannak, ezt természetesen sejtettem, egy pillanatra sem volt kétséges, hogy ha bármi gond lenne, akkor azonnal szólni tud nekik. Türelmesek várok, amíg utasítja a kinti fickót, csak aztán pillantok rá újra, amikor már leült szépen elém vissza a helyére. - Igen, tényleg nagyon finom és a pitével együtt tökéletes lesz ehhez a kis beszélgetéshez. - ne nevezzük olyan csúnya szóval, hogy kihallgatás, hiszen nincs takargatni valóm, nem kell komolyan vennem, fő a magabiztosság. Ahogy azt egyszer régen mondta még nekem egy azóta számomra felettébb becsessé vált személy az önbizalom az első lépése az önmegvalósításnak. No nem arról van szó, hogy előre ne lettem volna kellően magabiztos, de azóta ez csak fejlődött, már nem vagyok az a tizennyolc éves lány, sok mindenen mentem keresztül, hogy ne rettenjek meg egy ilyen kis bájos mosollyal megáldott farkastól. - Több, mint egy éve, akkor tájt kezdtem, amikor elindultak az egyetemi képzések. - ha pontos dátumot kér, hát tőlem azt is kaphat, bár biztos vagyok benne, hogy vannak erről részletes adatai, hiszen aurorokkal futottam össze, amikor előadtam a kis történetemet arról, hogy milyen rémes életem volt Connor és a kis bandája mellett, hogy mennyi mindent tettem azért, mert kényszerítettek, mert nem volt más választásom. Szegény... szegény én. - Nem túl bonyolult ez, bár nem emlékszem minden pontjára, tudja sok minden volt zavaros az iskola után. Bizonyára tudja, akadnak feljegyzések róla, hogy a Roxfort után Connor Sanders közvetítésével rossz körökbe kerültem. Persze szabadulni akartam, de védeni próbáltam Connor húgát, Constancet, így nem jöhettem el. Jó egy éve szabadultam, amikor Connie meghalt, megölték azok az aljas... - összeszorítom a számat és végül halkan sóhajtok egyet, elnézést kérő mosollyal pillantva fel rá újra. - Bocsánat, ez... Connie közel állt hozzám, nehéz időszak volt. - no igen ez még igaz is. Sajnáltam, hogy Connie meghalt, sajnáltam, hogy Connor az Azkabanba ment, de én tettem róla, hogy még véletlenül se kerüljek hasonló helyzetbe.
Ezer szerencséje, hogy a minisztériumba nem engednek dementorokat, bár való igaz, én sem vagyok a híve az ilyen megfélemlítésnek. Az a hitvallásom, hogy nincsen az a szörny, vagy varázslat, amely legalább annyira tudná stimulálni az egyén félelemközpontját, mint a tettenérés. Sheska Thorne erős asszony hírében áll, meglátjuk, hogy mennyire lesz képes kiállni a lelki kínzópadot. Már lépek is oda hozzá, meglepettségem nem ül ki az arcomra, hogy képes átvenni a stílusomat. Angliában ritka az, hogy hozzám hasonlóan francia megszólításokkal köszöntsék egymást, pláne a komoly britek. - Invitálás... merci, hogy ily barátságosan fogadja az idézést. Ne is vegye túl komolyan, pusztán formaság. – Legyintek flegmán, mint aki csak egy legyet akar arrébb hesegetni, és csak gyorsan legyünk túl a dolgok komoly voltán, mégis nagyon úgy fest, mnt aki bele sem akar vágni a dologban, talán az előjátékot és a végét akarom elhúzni, a tartalom bőven elveszhet félúton. A fenyegetés azonban magától értetődő, a minisztériumi aurorjaim folyosótávolságban vannak, ha akarom, a nő a következő percet sem éri meg, és nem is biztos, hogy ehhez bárkit is ugrasztanom kell valakit, készséggel megfojtom én magam, ha úgy tartom, hogy nincs értelme a tárgyalással kekeckedni. - Ha már itt van, meg kell kóstolnia a curkászboszorkányunk meggyes pitéjét! – Noszogatom, miközben a teát iszogatjuk, amelynek semmi, tényleg semmi mellékíze nincsen, saját maga ízesítheti az egyébként tisztán kavargó aranyszínű meleg italt. Nem is nagyon várom meg a válaszát, már azonnal pattanok is fel, és lépek oda az ajtóhoz, intem oda az egyik aurort. – Egy meggyes pitét a Mademoiselle-nek! – Nézek rá mosolygós udvariassággal, és amíg várunk, magam is visszaülök a helyemre, hogy a kérdésre válaszoljak. – Indiai teakeverék. Fekete, ugye milyen jól kijön az aromája? – Arcomról semmi nem olvasható le, szinte elégedetten nézek körül, hiszen a saját közegemben vagyok, a falakról újsághírdetések mozgóképei néznek vissza, amelyben az áll, hogy kiket kaptam el. Hírhedt gyilkosokat, beépült, álcát húzó ex-sötét mágusokra. Hiszen aki az volt, az is marad, ezt jobb, ha mindenki megjegyzi. A nő eltűnődhet rajta, hogy mi lehet a módszerem, ha még csak bele sem kezdtünk. Közben előhúzom a papírt, és sajnálkozó mosollyal mártom pennámat a tintába. - Kiváló! Ezek kiváló hírek. Mesélne közben arról, hogy mióta is tanít a Roxfortban? Csak, hogy pontosítsuk a statisztikát. Tudja az archivumba kell. Bürokrácia. – Bólogatok, mintha én magam is hivatalnok lennék, és már érkezik is a következő kérdés, és mintha valamit nagyon pipálgatnék, olyan stílusban, hogy felesleges megkérdeznem, közben bátorítóan hunyorítok, mintha mindez értelmetlen lenne. – Foglaljuk össze az előző öt évét, mintha csak önéletrajzot írnánk, segítsen kérem. – Félmosollyal váltok az utolsó mondatomnál wales-i tájnyelvre, ezzel tudatom, hogy pontosan tisztában vagyok vele, hogy honnan származik, talán már mindenki halott, akit ott kikérdeztem.
Meg sem rezzenek a felfegyverzett alakok láttán. Nem vagyok az a típus, akin elsőre látszanak az érzései, vagy meg szokott ijedni, hiszen profi vagyok benne, hogyan játsszam meg magam, hogyan adjam ki magam másnak és még ha ez a meghallgatás valami komoly dolog is, akkor sem fogok megijedni és meghátrálni attól, ami rám vár... ez biztos. Egyelőre még maradnom kell az iskolában, még bőven vannak teendőim és e miatt ezt a kis meghallgatást is szépen át kell vészelnem. Belépdelek hát, amikor a két alak távozik. A bájos mosoly azért sejtem, hogy más jelentéssel is bír, és hasonlóan jó álca lehet, mint amit én is teszek, mert hát természetesen én is mosolyogva hajolok meg egy kicsit felé. - Monsier Samuels... nem igazán tudtam ellenállni az invitálásnak és akkor már illik időben érkezni. - követem én a sémát, akkor legyen francia köszönési mód, ha ő ehhez ragaszkodik minden áron, engem egyáltalán nem zavar. A kabátomat készségesen adom át neki, amikor a kezét nyújtja érte. Értékelendő, hogy nincsenek mindenféle mágikus ketyerék a szobájában, de attól még én ugyanúgy felkészültem mindenre, még arra is, ha hirtelen kéne lelépnem. Épp ezért körül is nézek a szobában, teszem azt ablakot, kijáratokat figyelek meg, és úgy általában felmérem a terepet, hiszen ez mindig fontos. - Köszönöm elfogadom. - bólintok. Nem gondolnám, hogy bármi lenne benne, a Minisztérium se süllyedhetett le addig, hogy titokban tesznek veritaseriumot a vendégek italába, azt ha jól tudom csak komoly indokkal, komoly gyanú mellett lehet alkalmazni. Tejet ugyan nem öntök hozzá, de a citrom és a cukor részemről is meg van, csak aztán pillantok fel újra, amikor már a csésze a kezemben van és óvatosan megfújva szürcsölök belőle kicsit. - Rendkívül ízletes, mik az összetevői? - kötetlen csevegés, gondolom ezzel nyitunk, a fickó amúgy is ilyennek tűnik, én pedig nem fogok egyből azzal kezdeni, hogy a tárgyra térjek. Végül is ráérek és nekem is az a hasznos, ha nem zökkenek ki a saját szerepemből. - Jól, hát persze, Roxmortsból szinte egyenesen ide jöttem, nem volt semmi gond. - kortyolgatom tovább a teát. Nem sürgetem én, eszem ágában sincs. Komolynak tűnik, és híre is van, no meg a tartása, a tea, a kimért beszéd. Eszem ágában sincs feltételezni, hogy csak valami bugris kezdő auror, akinek fogalma sincs a szakmáról, csak beültették ide és azt se tudja mit kezdjen egy ilyen esetben magával. Épp ezért vagyok én is türelmes, szemlélődő és elsősorban nyugodt, hogy még véletlenül se legyen lehetősége kibillenteni.
A nő ha végiglépdel az irodámig, ott két felfegyverzett, és gyanuszkópokkal rendelkező marcona aurort láthat, az ajtóm nyitva, így amikor moccannak, akkor már állok is fel, hogy szinte a küszöbről fogadjam a hölgyet. Egyetlen intésem a két őr azonnal veszi a lapot, arébbállnak, és már mennek is. Ez alapján elképzelhető, hogy korábban egyeztettük. Viszont leszűrheti belőle, hogy ha egyedül kívánom fogadni, nem félek tőle, s olyan ostobának sem tartom, hogy megtámadna egy hivatali kémvadászt a főhadiszállásán. Már maga a hely is nyomasztó lehet bárki számára, aki egy ilyen idézést kap, hiszen nem lehet tudni, hogy van e alapja egy meghallgatásnak, vagy pusztán rutin akció. Amivel azonnal szembesülhet, hogy szélesen mosolygok, mintha valami félreértésről lenne szó, és pusztán teázni hívnám. Ezt támasztja alá, hogy forrón gőzölgő kanna, és üres csészék várnak ránk. Britek vagyunk, ez szinte kötelező. - Mademoiselle Thorne, roppant kedves, hogy ilyen pontos volt. Szabad a kabátját? – Francia megszólításom talán furcsán hathat a brit milliőben. Ha megoldotta a gombjait, akkor átveszem lesegítve róla, és már akasztom is a fogasra. Észreveheti, hogy semmilyen, aurorokra jellemző műszer nem található a szobámban, gyanuskódok, maliciamutatók kizárva. Úgy festek mint egy mugli, azt leszámítva, hogy oldalamon a rapírnak megfelelő hüvely, a kard azonban a falnak támasztva, a pisztolyom pedig az íróasztal felső fiókjában. A faszékek egyikére mutatok, amely ugyan ki van párnázva, ám mégsem fotel, az enyém az asztal másik oldalán. - Egy teát? – Kérdezem meg, ám választ sem várva már töltök is a forrón gőzölgő, népünk hagyományai szerint szinte szent italból. Ha attól fél, hogy mérgezem, netán veritaserummal gazdagítom, hát téved, nem élek ilyen olcsó eszközökkel, ezt egyértelműsítendő, nekem oly mindegy, hogy melyik csészét veszi majd el, a másikból szórakozottan kezdek szürcsölgetni, tejjel öntöm fel, hogy végigfusson rajta némi szín is. Mintegy zavartan tekintek fel, mint aki meglepődik, hogy a nő ott van, majd kényelmesen helyezkedem el. - Jól utazott? – kérdezem kedélyesen, mintha eszem ágában sem lenne bármi hivatalosat is intézni. Pedig válaszok fognak következni, az általam diktált stílusban.
Őszintén szólva erre aztán igazán nem számítottam, de attól még nem fogok megijedni egy egyszerű felülvizsgálattól. Egyszer már minden rendben volt, akkor most miért lenne nagyobb gond? Nem sok sejtésem van róla, hogy ki is ez a Philip Samuels... de hallottam róla határozottan rosszakat már. Állítólag attól tartanak a Minisztériumban, hogy a Roxfortban akadnak olyan tanárok, akik nem oda valók, talán... Perselus intézett valamit, ami miatt most rám szálltak? Bár úgy hallottam, hogy hívtak már be előttem más tanárt is és jó eséllyel fognak is még, de nem vagyok hülye, tudom jól, hogy az efféle vizsgálatokat ritkán csinálják nyíltan egy emberre irányulva. Kell az álca, mert akkor netán még megijedne az, akire rászálltak. Na már most én nem vagyok egy ijedős fajta, egyelőre még Rasmusnak sem említettem erről semmit. Nem kell aggódnia, teljesen felesleges, főleg azok után, hogy már tudjuk mindketten, hogy nem is volt olyan nehéz összehozni azt a közös gyereket. Óvatosnak kell lennem már csak miatta is, de tudom, hogy Rasmus inkább előbb kért volna meg, hogy tűnjek el a Roxfortból, ha tudja, hogy bármi baj lehet. Nem lesz... teszek róla, hogy ne legyen. Vagyok annyira magabiztos, hogy tudjam, hogy ebből a helyzetből is jól jövök majd ki. Nem biztos, hogy ugyanolyan könnyű lesz, mint bármelyik eddig, de... ez a fickó is csak egy ember, nem különlegesebb, mint bárki más. Határozott léptekkel vágok át hát a nagy előcsarnokon, miután megérkeztem a célállomásra, természetesen egyenesen Roxmortsból. Ahogyan mindig most is kellően feszes háttal és erős tartással haladok a cél felé. Megadták a helyet, hogy hol kell megjelennem, de nem tudom pontosan, hogy egy irodáról van szó, vagy konkrét tárgyalóról, de hát nem követtem el semmit, ami miatt kihallgatásra lenne szükség. Amennyiben csak egy szimpla elbeszélgetés, nem lesz semmi gond. A szavakat mindig is jól forgattam, ez most sem lesz másképp. A ruhám tökéletesen takarja a még mindig alig látszó pocakomat, egyáltalán nem lehet leszűrni belőle, hogy gyermeket várok, nem hiszem, hogy ez gondot okozna, egyébként sincs köze a Minisztériumnak ahhoz, hogy az ember kivel van együtt nem igaz? Ezt igazán nem kérhetik számon rajtam. Belépek a liftbe, mellettem egy alacsony kis köpcös, felettébb izzadós fickó lép be. Megemelem a szemöldököm, hatalmas kihívás okoz eltüntetni az arcomról a szánalommal teli undort, de végül csak szimplán biccentek egyet felé. Végül kiszáll a megfelelő emeleten, én pedig megnyomom a gombot, és amikor megállunk, akkor indulok el végig a szűk folyosón, hogy végül elérve a célállomást emeljem a kezemet és néhány határozott koppantással jelezzem, hogy itt vagyok. Időre jöttem, tökéletes pontossággal, mint mindig, nem is várható el más tőlem.
