2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Nem, ebben igazad van. Lehetett volna annyi eszem, hogy észreveszem. – Adok neki igazat, kicsit keményen fogalmaz ugyan, de ezen sajnos nincs mit szépíteni. Lehet, hogy ő is hibás, meg én is, de ha miattam már többen meghaltak, akkor mégis én lehetek a főbűnös, még ha nem is én húztam meg a ravaszt. Ez azért valahol elborzaszt, de meg kell tudnunk, hogy mi történt Haleyvel, Alyshával, és még ki tudja, hogy hány lánnyal. Nem akarok valami rossz ómen lenni, az már biztos. Fogalmam sincsen, hogy Josephine mennyi plusz információt tud, de nem is firtatom, gondolom bizonyos szintig tartozik rám, azon felül már családi ügy. - Nem nagyon volt még dolgom ilyen átoktörőkkel, kiváncsian várom, hogy mi lehet belőle. – Nem csak Haley miatt, ez olyan munka, amihez nem kell kifejezetten aurornak lenni. Pont ezt húzza alá a környezet, ahova megyünk. A kertváros engem is meglep, ha itt egy tisztes családapa fogja majd feloldani a voodoot, akkor át kell gondolnom, hogy miért tanultam, és izzadtam vért oly sok éven át, amikor lehet nyomozni anélkül is, hogy az ember az életét kockáztatná. Időnként oldalra pillantok a fiatal nőre, magasabb, más alkat, mint Haley volt, de azért az arcéle kapcsán láthatóak a hasonlóságok. A szemük például mindkettőjüknek nagyon kék, de amikor elrongyoltam mellette, még véletlenül sem hoztam összefüggésbe őket. Van nekem elég bajom mostanság, nem fogok még csinos lányok után is koslatni. – Remélem az illető nem hátrál ki, de bajt sem akarok rá hozni, meg a családjára. – Mormolom kelletlenül, s keresek valami csengőt, kopogtatót, hogy bejussunk. Nem kértünk időpontot, lehet, hogy otthon sincsenek, de meg kell próbálni, végülis a minisztérium remélhetőleg releváns információkat ad ki, főleg, hogy Josie apja a forrás. Hát meglátjuk.
Vannak olyan érzések, amiket egyszerűen nem lehet csak úgy meggyőzéssel megváltoztatni az emberben. Hiába mondja, hogy a húgom halála miatt nem kellene magamat hibáztatnom, ez nem olyasmi, amit csak úgy eltudnék fogadni. Hayley meghalt és nekem még azt sem mondták el, hogy született egy kislánya. A saját szüleim nem bíztak bennem ennyire... Na jó tudom, hogy szimplán nem akarták, hogy eldobjam a karrieremet, mert jól ment a kviddics, de így még csak döntési lehetőséget sem adtak a kezembe. - Tehát, ha azt mondom neked, hogy ez nem a te hibád, hanem valami átok miatt van, akkor nem fogod pocsékul érezni magamat és egyből elszáll a bűntudat? - fordítom vissza a szavait. Őszintén kétlem, hogy csak úgy jobban érezné magát, ha valaki azt mondja nem az ő hibája az egész, hanem valakinek szúrta a szemét. Az ember az önmarcangolást hagyja a legnehezebben abba, mert valakit hibáztatni kell és ha más nem akkor magadat. És persze én azzal is tisztában vagyok, hogy talán Hayley pont azért lökte el Dylant, mert terhes lett. Még mindig nem teljesen biztos, hogy ő az apa, ezért nincs szívem ledobni még ezt a bombát is. Szenved eléggé, bár nem tudom lesz-e erre bármikor is majd jó alkalom. - Kösz! A fő mégis az, hogy valahogy kiderítsük mi folyik itt pontosan. - hogy nekem mennyire jó a megfigyelőképességem azt nem tudom, ahogyan azt sem, hogy egyáltalán megtaláljuk-e a válaszokat, vagy előbb kap-e a rém, ami a barátnőjéből lett, de meg kell próbálnom, a húgomért és akármit is mond jelen esetben tényleg nem érdekel az ára. Nem voltam ott, egy pici lány anya nélkül nő fel e miatt. Nem hagyhatom csak úgy annyiban és nem korlátozhat, hogy féltsem saját magamat. - Talán igen... Egy címet adott, ahová el kell mennünk. Ha átok van rajtad, akkor ott kiderítik, hogy miféle és mióta. Akkor talán már az alapján könnyebb kideríteni, hogy ki által. - bármi lehet a háttérben, egy féltékeny barátnő, vagy barát, de akár régebbre is visszanyúlhat a történet. Ki tudja, talán az apjának egy volt szeretője, aki nem akarta, hogy egy másik nőtől született fia valaha is boldog legyen, vagy egy távoli imádó, akit sosem ismert, netán egy előre elrendezett házasság, amiből végül kihátráltak a szülei... Sok a lehetőség, de ha tudjuk a mikort, könnyebb kideríteni a miértet is. Lassan elérjük a kandallókat, amiken át az utcára juthatunk, ott pedig a kezemet nyújtom felé, hiszen tudom a címet, ő pedig nem, így hát én leszek újfent az, aki az idegenvezető. Természetesen a célunk nem más, mint London külvárosa. Nem a Zsebpiszok köz, az már-már túlságosan is evidens lenne. Egy árnyas külváros, családi házakkal, ahol még véletlenül se gondolnád, hogy átoktörők élik mindennapjaikat. Egy pillantást azért vetek Dylanre, mielőtt kopogtatásra emelném a kezemet a kis piros tetős épület előtt. Barátságos helynek tűnik, törpék a kertben, a szembe szomszédnál az udvar tele játékokkal, sejthetően valami család lakhat ott.
Fürkészem a vonásait, már nem érzékelem, hogy engem hibáztatna mindenért, csupán azt nézi le kissé, hogy milyen életet élek, de talán már kezdi megérteni, hogy a múltamból kifolyólag csúsztam le ennyire. Még mindig nem vagyok menthetetlen, elég jó az alkatom, és egy alapos fürdéssel, vagy rendszeres borotválkozással már csak a ruhatáram felújítását kéne még beiktatnom, aztán egészen elfogadható állapotban lennék. - Ne hibáztasd magad. Ha senki sem vette észre, az okkal volt. Szerettem egykor játszani a lányokkal, de vele komoly volt. Elsőre azt hittem, hogy azért dobott ki, mert nem hitte, hogy mellette maradok. – Csóválom a fejemet, a lányok egy része igenis a rosszfiúkra bukik, akikről azt hiszi, hogy megváltoztathatóak. Ez gyakorta nincs így, esetemben viszont Haley nagyon is jó hatást gyakorolt, miatta már Alyshát is korrektebbül kezeltem. Már nem is tudnék csak úgy ágyból ágyba ugrálni. - Ne mondd ezt. Mindig érdekeljen az ára. Ha valami súlyosat tudsz meg, azt már csak varázslattal lehet elfelejteni. – Szívesen megölelném, megcirógatnám, hogy ne szendvedjünk így együtt, de tekintve, hogy ő az egykori szerelmem nővére, meg ha az átok bárkin lecsapódhat, aki hozzám közel áll, nem sok értelme lenne, az Alysha lidérc már így is célba vette. – Most vagy én tompultam el az évek során, hogy nem láttam egy ilyen összefüggést, vagy neked kellett volna aurornak menni, mert kurva jól megfigyelsz dolgokat. – Bólintok elismerően, a nő nem csak szép, de okos is. A francba. Mindenesetre úgy fest, hogy szinte az életét feltette arra, hogy megtudja, hogy mi is történt pontosan. Elindulok a nyomában, nagy elgondolkozva, lévén ő tudja a végcélt. Elrakom a reflektort, de nem akarom elhagyni, lévén Josephine varázslata szinte szétszedte a táskámat. A lidérc nem szokta napi egyre korlátozni a zaklatásait. – Ha így van, akkor meg kell tudni, hogy egyáltalán mikor kezdődött. Tulajdonképpen sosem voltam olyan, akinek sajátja a hosszútávú boldog kapcsolat. És bebeszéltem magamnak, hogy legalább nem bánkódom senki után. De ha valaki régóta mérgezi mindezt, akkor lehet, hogy nem is én rontottam el mindent. Mit mondott az apád?
Nem tudom, hogy mit mondhatnék, tényleg csak igyekszem együttérző arcot vágni, mert már nem haragszom rá annyira, mint az elején, hiszen bár tényleg úgy fest hogy miatta halt meg a húgom, de nem szó szerint véve, azaz nem feltétlenül ő tehet róla, hanem sokkal inkább a körülményei és így azért már más fényben van megvilágítva a dolog és igen sajnálom, hogy ilyen magányos létre lett kárhoztatva, még ha az átkok ritkán is lesznek véletlenül, általában okkal küldik rá az emberre, bár persze előfordul szimpla bosszú, vagy gonoszság is a háttérben. - Mi sem vettük észre, hogy baj van. - bököm ki és hallani jól a hangomból, hogy e miatt iszonyú bűntudatom van, hogy nem voltam ott, hogy nem segítettem, hogy nem támogattam a húgomat, hogy egyedül kellett ezek szerint szó szerint megküzdenie a démonaival, amibe végül belebukott, hiszen inkább megölte magát. Hogy pontosan mi is volt az oka annak, hogy ellökte Dylant azt nem tudom, talán eleve valami sötét erő beszélte rá, ahogyan arra is, hogy végezzen magával, vagy egyszerűen csak a baba miatt csinálta, nem akarta lekötni vele és úgy gondlta nem kellene neki a kicsi, ezért megtartotta magának ezt az infot? Nem tudom, hiszen még az sem biztos, hogy az unokahúgom Dylan lánya is egyben. Közben a rém ront ránk, majd sikerül elűzni. Nem mondom, hogy nem áll meg egy pillanatra bennem az ütő, de végül csak sikerül elzavarnunk és megúszni a dolgot. - Én vállaltam és nem érdekel, ha ez az ára, hogy megtudjam mi történt pontosan. - válaszolok eltökélten és már végre azt látom rajta is, hogy ki akarja deríteni mi a fene ez és nem csak azt, hogy már feladta és nem tud mit kezdeni magával. - És, ha ő csak egy része ennek? Ha rajta így csapódott le az átok, de valami más az egész alapja? - vetem fel, miközben elindulunk vélhetően újra a folyosón. A cím a zsebemben van, de előbb ki kell mennünk az épületből, innen nem fogunk tudni csak úgy hoppanálni, az nagyon kevesek kiváltsága. Tudom, hová tartunk, de amíg sietősen végigmegyünk a folyosókon a liftekig, majd ki az utcára, addig még gondolkodhatunk közösen, hogy mik az összefüggések.
- Én csak próbáltam élni az életemet, nem másokat hibáztatni. Elfogadni, hogy egyedül is lehet élni. – Azért jól esik, hogy együttérző, eddig olyan szigorú, és vádoló volt, de tudnia kell, hogy szerettem egykor a hugát, nem ártottam volna neki. Már Josephine is kezdi felfogni, hogy a rosszfiú nem én vagyok a történetben. Talán kicsit túl lazán kezeltem egykor, hogy jóképű vagyok, ágyból ágyba ugráltam, ám Haley-vel komoly volt minden, ezért se értettem, hogy miért zárt ki az életéből. És mint kiderült, meg is ölte magát. - Én is jobban figyelhettem volna rá, bár nem tartottam őt labilisnak. Az egyik pillanatról a másikra történt az, hogy ellökött magától. Talán túl sokat figyeltem a munkára, legalábbis ezzel áltattam magamat. – A többi pedig gyorsan megtörténik, a kísértet, lidérc, vagy bármi is legyen, most már kettőnkre vadászik, a sötétség pedig közelít. Folyamatosan alszanak el a fáklyák, vagy a villany, én pedig bepánikolva nem tudom elhúzni a zippzárat, holott ezt a mozdulatot már évek óta gyakorlom. Talán ha csak én lennék a célpont, nem lenne vesztenivalóm, de így, hogy Haley nővére is itt van.. - Oh, köszi! – Szakad szét a táska, kiemelem a nagy reklektort, azon nincs mit keresgélni, benyomom a gombot, remélve, hogy Josie hátrébb lép, hogy ne égjen ki a szeme, én pedig elé magasodom. > – Őt nem fogod bántani te dög. – Emelem magunk köré úgy a szerkezetet, hogy afféle pajzsot világítson, búrát, ami alá a lidérc nem férhet be. Egy pillanatra viszont látom a rém arcát, amit eddig sötét kámzsa védett. Jól sejtettem, Alysha agyaras lidérc arca retten vissza a fénytől, és csalódottan távozik, vele együtt a jéghideg levegő, meg a sötét is. A fény ismét megjelenik, én pedig még nem kapcsolom ki a reflektort, de már bizakodóbb vagyok, legalább tudom, hogy ki az. – Ahogy sejtettem. Alysha az, de nem tudom, hogy miért akarna bántani. Ám most már téged is. Kiszemelt. Ezért nem jó, hogy velem akartál jönni, most már veszélyben vagy, de.. nekem erőt adsz Josephine. Jőjjönk rá együtt, hogy mi történt.. – Az egykori auror tűz lobog a szemeinben, egy kézzel fogható ellenfél ellen azért kész vagyok küzdeni, és talán ha elkezdjük felgyöngyölíteni a szálakat, kiderülhetnek a miértek.
- Sajnálom, de.. már előbb rá kellett volna jönnöd mi történt, akkor... - összeszorítom a számat. Nem, azt hiszem nem ér vele sokat, ha megpróbálom ráhárítani a felelősséget. Nem tudom milyen életet élt, azt sem mi történt vele pontosan, vagy miért történt vele mindez, csak azt, hogy talán ha előbb lép akkor a húgom még mindig élne, de a mi lenne ha teljesen értelmetlen tudom én. Elhúzom a számat mégis, ahogyan erre gondolok, részben pedig valahol átérzem a helyzetét. Valaki voltam, fél éve még újságokban is cikkeztek rólam, most pedig az egészet hátrahagyva és feladva próbálok rájönni mi történt a húgommal. Nem vagyok nyomozó, nem ez a dolgom és mégis nehéz egyszerűen csak tovább lépni. Sőt, nem nehéz, egyelőre lehetetlennek tűnik, főleg ahogy egyre többet tudok meg. - Nem tudom, erre most nem tudok választ adni. Minden nap hibáztatom magamat Hayley halála miatt. Ha többet lettem volna vele, ha többet vagyok otthon... Van értelme? - megrázom a fejemet, aztán inkább gyorsan elköszönök, hogy belépjek az apám irodájába, amíg ő visszamegy a kávézóhoz, hogy ne legyen gond abból, hogy egyedül marad. Gyorsan elintézem és már egy névvel és címmel érek vissza hozzá, hogy aztán újra a kijárat felé vegyük az irányt, hiszen fel kell keresni azt, aki talán segíthet. - A francba, a Minisztériumban? - kerekedik ki a szemem, amikor sorra kapcsolódnak le a lámpák. Hiszen ezt a helyet rengeteg mágia védi, erős lehet ez a valami, ha mégis képes itt is aktívan tevékenykedni. Dylan megpróbál lámpát elővenni, én pedig ahogy látom, hogy nem megy neki bár az első gondolatom a futás, mégis a pálcámmal előbb egy Diffindoval próbálom kinyitni a táskáját, aztán varázsolom a sötétség felé a lumos maximát, már ha egyáltalán lesz hatása. Ha nem, akkor tuti, hogy jön a futás, abban végül is még mindig elég jó vagyok, a démonokhoz viszont nem értek és a haragos sötét szellemekhez sem.
- Nem erről van szó. Csak tudod, ha a tükörbe nézek, egy borotválatlan, semmirekellő alakot látok. Valahogy minden félrecsúszott, és kínomban már csak mosolyogni tudok rajta. Mintha született vesztes lennék. És ez nem volt mindig így. – Igenis felfelé ívelt a pályám, ügyes nyomozó vagyok, de az utóbbi években mégis balul sült el minden, holott nem a romantika volt az elsődleges, de Haley kidobott, Alysha meghalt, én pedig a sármőrből egy megkeseredett alkesz lettem, aki csak kapkodja a gyógyszereket, meg a cigiket tonnaszámra. Ezeket vegyíteni nem túl egészséges, kész csoda, hogy még úgy ahogy formában vagyok, nem híztam el, vagy nem robbant fel a májam a veszélyes kombinációtól. - Ezt meg tudom érteni, én is rühelltem feljegyzéseket írkálni a tényleges akció helyett.. – Csóválom a fejemet, végre ebben hasonlítunk. Vagyis ebben is, mert ahogyan ő ilyen makacsul rám akaszkodik, én is tudok ragaszkodni a csonthoz, mint valami ketrecharcos kutya. Csak saját magamat illetően gondolom úgy, hogy mindenki utál. - Akkor sem értem. Alysha nem volt ilyen. Valami régebbi dolog kell, hogy legyen, mert a recepciós Shelleyt és Haleyt sokkal korábbról ismertem, mint Alyshát, ők is meghaltak. És még ki tudja, hogy ki, akikről nem is tudok. Ha egy kész temetőt hagytam magam után, akkor annak sem sok értelme van, hogy én éljek. Te tudnál így élni? – Eddig is bőven az önsajnálatba süppedtem, most pedig még a lelkiismeret is mardos, hogy összetörhettem mások szívét annyira, hogy bele is haltak. Bár úgy érzem, sosem bántottam meg senkit annyira, mint egy sima szakítás, elhagyás, engem is hagytak már el, és nem akasztottam fel magam. Azért megcsalni nem szoktam senkit, közlöm, hogy vége, vagy csak simán lelépek, de senkit nem szembesítettem azzal, hogy csak második a sorban.
- A kávézónál leszek. – Bólintok, ott várakozom, amíg Josephine vissza nem ér, hogy aztán elinduljunk a folyosón, de hátrapillantva furcsa hangokat hallok, mint amikor elektromos, vagy mágikus fények blokkjai alszanak ki, mintha valaki sorra kapcsolná le őket. Most a folyosón csak ketten vagyunk, és három-négy méterenként alszik ki a lámpa, vagy huny ki a fákylafény. – Itt van! Megmondtam..! – Kapom le a vállamról a sporttáskát, elővegyem az egyik vakító reflektort, de nincsen szerencsém, a zippzár pont most szorul be a nagy kapkodástól. – A francba! Ilyen nincs! – Tépem, húzgálom, de nem akarja megadni magát, a sötétség pedig közeledik a blokkok kihúnyásával.
Én megszállottam próbálok rájönni, hogy mitörtént a húgommal, a lelkiismeret furdalás hajt persze előre, de még sose hallottam senki ennyire... lemondóan beszélni a saját életéről. Mintha már teljesen elkönyvelte volna, hogy vége és neki úgyis annyi, maximum még segít kideríteni, hogy mi történt Haleyvel. Ez azért annyira... Pislognom kell párat, mert igenis megrázó hallani, hiszen fiatal, fiatalabb nálam, hogyan beszélhet az élete nagy részéről, amikor még mennyi van előtte. - Mintha már fel is adtad volna. - rázom meg a fejemet egy sóhajjal. Sportoló vagyok, soha nem adom fel! Ha feladtam volna valamikor is, akkor nem jutottam volna el oda, ahova, de ő nagyon úgy fest, mint aki egyszerűen elengedte a dolgot és már tényleg feladta, hogy normális élete legyen. Inkább a kérdésére fókuszálok, mert kétlem, hogy jót tenne most neki, ha komolyaban a szemébe mondanám erről a véleményemet. - Soha sem akartam egy asztal mögött ücsörögni, az nem való nekem. - és hát mindig is jobban vonzott a sport, a kviddics, még ha a szüleim ezt elég nehezen is fogadták el. Mondjuk ezek alapján jó esély van rá, hogy Dylan nem sokat foglalkozott mostanában a való világgal, tehát valószínűleg nem ismeri a nevemet, vagy épp a sportolói karrieremet, pedig aki kicsit is járatos kviddics terén annak a McGreeny név tuti, hogy mond valamit. - És azóta bosszút áll mindenkin, akihez közöd van.. nem lenne meglepő, ha ez valami féltékenységi dolog lenne. - húzom el a számat, nem mintha képes lennék felfogni, hogy valaki ennyire ragaszkodjon egy pasihoz, hogy még a síron túlról is magának követelje és mindenkit a halálba kergessen, aki a közelébe kerül. Mondjuk tény és való, hogy az életem nagy része, tanulásból és sportból állt, rövid kapcsolataim voltak és sosem voltam ott teljes szívvel egyikben sem, mert mindig volt, ami sokkal jobban lekötött, mint egy pasi. - Oh... a kávézó, vagy menj kijjebb az iroda részlegre, ott sokan vannak. Csak ne zavarj senkit. - oké remélem, hogy nem lesz baj, és egy tíz perc kb. amire vissza is térek hozzá akárhová is ment végül, vagy vállalta, hogy megvár odakint. Ha pedig minden rendban van vele, akkor intek is, hogy kövessen. - Azt mondta a nő igen érdekes személyiség, de segíthet. És persze nem tőle tudunk róla, főleg hogy a Zsebpiszok közben üzletel. - elhúzom a számat egy pillanatra. Nem nekem való hely és látszik is rajam, hogy azért kissé kipirpultam, tehát nem volt könnyű az apámat meggyőzni, hogy egy ilyen infot kiadjon nekem, no meg az egyébként ismert arcú lányát, aki nem rég kapott halálos fenyegetést a Testvériségtől egy sötét környékre küldje, de megértettem velem, hogy ez az én döntésem és úgy sem megyek el, amíg nem segít. Az ő álláspontja is érthető, már csak egy lánya maradt.
- Túl hosszú a lista. Számos bűnözőt lekapcsoltam már, és azok hozzátartozóiból is van pár. A romantikus kapcsolatok fogalmam sincs, hogy kapcsolódhatnának ide. – Ha mindenkit lajtsromba kell szedni, akihez közöm volt bármilyen módon, és sötét dolog lett a vége, akkor napestig sem végzünk. Sőt, talán soha. Ám Haley valóban fontos sarokpontja volt az életemnek, érdemes lehet az ügyével foglalkozni, mert engem is megváltoztatott, nagyjából akkor nőttem fel, váltam férfivá, tehát ha azon a ponton történt valami.. Vagy már korábban is, csak nem vettem észre? Mindenesetre nem hagyom, hogy elkalandozzanak a gondolataim, visszanézek Josie-ra, és csak nem vág érte pofon, ha megnyugtatóan a vállára teszem a kezem. – Tudom, hogy elpocsékoltam az életem nagy részét, de még egyszer jót tehetek azzal, hogy segítek a hugod halálának tisztázásában, akkor még vissza tudok fordulni az útról. – Az útról, ami a végleges megsemmisüléshez vezet, hiszen oda tartok, már aludni sem tudok nagyon, és az ébrenlét sem különbözöbb, folyamatosan csak hadakozom a démonaimmal. – És akkor te miért nem követted őt a minisztériumba? – Kérdezek rá, miközben a reflektorokat dobálom be a tértágított sporttáskába. Ha ennyire határozott véleménye van az apjáról, biztosan fontos döntés volt, hogy Josephine mégsem itt dolgozik felnőtt nőként. Azért erre az apára kiváncsi vagyok. Ha Josie említi neki, hogy közöm volt Haleyhez lehet, hogy egy rozsdás harapófogóval fog kiherélni. Nem mintha nem érdemelném meg. – Legalábbis ezt hiszem. Alysha volt. Az, ami maradt belőle.. Rajtam akar bosszút állni, de hogy miért? Én öltem meg? Bántottam? – kérdezem bizonytalanul, Josie számára is érzékeltetve, hogy fogalmam sincsen, hogy mi történt, és hogyan halt meg. Végül belépek utána a fülkébe,, egy zseblámpát veszek elő, és elsöntöm, hogy ha majd az iroda elé érünk, beállok az egyik különösen világító lámpa alá. Van egy olyan érzésem, hogy ilyenkor szoktak kialudni a fények, akkor pedig nekem annyi. – Rendben, csak siess. Rendszerint az számára a csemege, ha egyedül talál. – Nem mintha az jobb lenne, ha más is ott van, Janette-et legutóbb megpróbálta bántani. És egyre erősebb.. A félelmemből táplálkozik.
Igazából bűnbakra volt szükségem és könnyű volt a legelső embert hibáztatni, akit megtaláltam és most nagyon úgy tűnik, hogy totál össze van zuhanva az, akire kenni akartam a húgom halálát. Ha pedig nem ő tehet róla, akkor új célpont kell. Az nincs rendjén, hogy senki sem hibás, viszont ha az egész ennyire kézzelfoghatatlan, valamiféle átok... Annyival könnyebb egy valakit hibáztatni! - Elhiszem... azt hiszem, elhiszem, igen, de akkor meg kell találni azt, aki miatt történt és le kell állítani. - hiszen most már egyértelmű, hogy többek is meghaltak e miatt, nem csak a húgom menekült a halálba. Ki tudja, hogy pontosan mi történt vele, talán megkavarta a fejét valami, hiszen nem ölte volna meg magát és hagy hátra egy pici babát, ha nem történt volna valami tényleg durva. A szüleim nem ismerték elég jól Haleyt, igenis erős volt, de valami mégis kifogott rajta, hogy önként választotta a halált. Összeszorítom a fogaimat. Nem szabad erre gondolnom, mert csak rosszabb lesz. Amikor megtudtam, hogy meghalt a kviddicsbe menekültem, most pedig hogy kiderült van egy unokahúgom a kutatás ad segítséget, hogy fel tudjam dolgozni. Valami kell, ami elvonja a figyelmemet a tényről, hogy nem voltam vele és nem tudtam segíteni. - Az apám az egyik vezetője, nem csak ott dolgozik. Segíteni fog! - határozott vagyok, pedig már jó ideje nem voltam az irodája közelében sem. Kiskoromban igyekezett még terelgetni, azt hiszem örült volna, ha én is valami irodai dologgal foglalkozom, de sose érte el a célját. Nem tudom, hogy mennyire fog majd jó kedvvel fogadni, de nem hagyom, hogy ne segítsen, ez az egy biztos. A lakásba érve igazából épp csak fél szemmel pillantok oda, amikor öltözik, sokkal jobban lekötik a figyelmemet azok a képek a falakon. Nem csoda, hogy ennyire ki volt, ha folyamatosan ez a valami üldözik, na de miért? - Ez volt ott a rózsakertnél is? - csúszik ki a számon a kérdés, aminek valószínűleg nem kellene, hiszen nem részletezte, hogy hol járt az előtt, hogy a folyosón összefutottunk, azt pedig még nem említettem, hogy animágus vagyok. Egy pillanatra le is fagyok, de nem kezdek el magyarázkodni, ha csak nem torpan meg és kérdez ő, hanem megfogom a kezét gyorsan és egy pillanat múlva már a Minisztérium bejáratánál vagyunk, az egyik közeli fülkébe kell bemenni, hogy bejussunk, oda nem lehet csak úgy bentre hoppanálni. - Meg kell majd várnod odakint, én beszélek az apámmal. - mondom, ha nem kérdez rá a rózsakert dologra itt sem és belépek a fülkébe elsőként. Minden bizonnyal úgyis követni fog.
Pár pillanatig, meredten, szinte üveges tekintettel meredek magam elé. Haley, vele aztán tényleg tartalmas volt a kapcsolatunk, talán az első igazi szerelem, hogy aztán jól pofára essek, amikor úgy éreztem, hogy elhagyott. Mert úgy véltem, hogy megtette, magyarázat nélkül. Végül elfogadtam a dolgot, és továbbléptem, de most, hallani, hogy meghalt, megdöbbentő. A borostáim is az égnek meredve vizsketnek, szinte ég az arcom, mert kezdem összefüggésbe hozni; ha miattam történnek a halálesetek, és Alysha sem csupán egy ártó szellem, hanem az én művem a halála még mérges sem lehetek rá. - El kell hinned Josephine, sosem ártanék egy lánynak. Fizikálisan nem, lelkileg meg.. nos talán kicsit önző voltam egykor, de sosem annyira, hogy azt hagyjam magára, akivel.. – Nem fejezem be, de értheti, nem csupán udvariasságból erősítem meg. Haley fontos volt nekem, és egy sármos rosszfiú is megrekedhet valakinek az oldalán, ha érdemes. És az volt, addig a pillanatig, amíg Haley le nem rázott, én pedig érthetetlenül, keserűen vetettem bele magamat az új vadászatba. Aztán Alysha esetén mindez ismét megtörtént, csak ott még az emlékeim is törlődtek, mintha nem akarnék tudni róla, hogy ki néz vissza a tükörből. - Mindenkinek dolgozik az apja azeken a minisztériumi osztályokon? – Csóválom a fejemet, hiszen Janette, az a mardekáros lány is ezzel kérkedett. Végül az ő ügyét megoldottam, és talán hálás lehetek, mert a munkával kihúzott az önsajnálat legmélyebb bugyraiból, hogy legalább visszamenjek amolyan tanársegédnek a Roxfortba, de azért még most sem vagyok önmagam, főleg, hogy mint kezd kiderülni, halált hozok arra, aki közel kerül. Legalábbis így fest. – Nyújtsd a kezed. – Ha megkaptam, akkor elhoppanálunk az említett lakásba, ahol nem csupán rendetlenség van, bár a Janette-es ügy után már kissé kitakarítottam, de látszik, hogy egyedül élek, és semmi reményem arra, hogy boldog legyek. Nincs ugyan büdös, de sok a mosatlan, a félredobott ruha. Mégsem ez a legérdekesebb az apró garzonban. A falakon rémisztő skiccek vannak, szörnyűséges arcok, csuklyás fenevadak. Vélhetően nem azért, mert ennyire tehetséges vagyok, mert ezek nem gyakorlások, vagy az aurormunka része. Ezek mintha az én fantáziám szüleiményei lennének. Csak átveszek egy pólót, félig elfordulva, hogy ne hozzam zavarba, aztán az egyik polcról mágikus reflekrokat, elemlámpákat, fáklyákat dobálok be egy sporttáskába. Persze tértágított, de van akkor reflektor is, ami nagyobb, mint Josie feje. – Mehetünk. – Közlöm kurtán, és most én nyújtom a kezem. Nem nagyon hiszen abban, hogy az apja segít majd, de mivel karrierem már nincsen, így vesztenivalóm sem. Csak az ő élete, de Haley után vélhetően őt nem fogom tudni lerázni.
Azt hiszem azért valahol tényleg igaza van, nagyon jónak kell lenni ahhoz, vagy mázlistának, hogy soha semmi gondod ne adódjon aurorként, vagy ne kerülj bajba, de azért ezt nehéz bevallani, hogy tényleg igaza van. Ennyi erővel akkor a kutya se menne aurornak, vagy nem akarnának családot mellette, mert mi van ha... És azért mégis elég sokan választják ezt a pályát, vagy nem mondják el nekik, hogy mire számítsanak? De azért mégis csak idősebb korban dönt az ember, akkor már valamelyest mérlegelni tudja a lehetőségeit, vagy a kiltásait legalább nem? Ezért végül inkább nem megyek bele a témába jobban, hanem a húgomra koncentrálunk. Nem mondom, hogy szívesen beszélek róla, főleg hogy ezek alapján végképp esélyesnek tűnik, hogy ez a Dylan a hibás a halálában, már csak az a kérdés, hogy milyen módon. Ezek szerint nem teljesen, ha ennek az átoknak lehet köze hozzá, de akkor is igazán érezhette volna mások alapján, hogy baj van... vagy csak mindenáron hibáztatni akarok valakit? - Igen... ő az. - azért az én hangom is elcsuklik egy pillanatra, főleg hogy bármennyire is hibáztatni akarom, bármennyire is úgy jöttem ide, hogy ha az ő hibája akkor nem hagyom annyiban, de most azt látom, hogy totál összeomlik, hogy ki van készülve, hogy tényleg megérinti a húgom halála. Talán tényleg érdekelte is, de annyiban hagyta, mert Hayley elzavarta? Gondolom, amikor megtudta, hogy terhes bezárkózott. Miért nem szólt nekem? Miért nem kért segítséget!? Csendbe burkolózom, csak hallgatom, ahogyan beszél és időbe telik mire újra megszólalok. - Az apám a Rejtély- és mágiaügyi Minisztérium vezetője... biztosan találunk valakit, aki segít. - na igen azon túl, hogy ismert és elismert sportoló vagyok, nem vagyok akárki, ami a családomat illeti sem. Bár persze jó eséllyel nem úgy fogok az apámtól segítséget kérni, hogy ledobom a Dylan miatt halt meg a húgom bombát, mert kétlem, hogy végighallgatná a részleteket higgadtan. - Oké, akkor kezdjük ott, utána pedig a Minisztériumba megyünk és keresünk valakit, aki segít kideríteni, hogy miért... történik ez körülötted és hogy ki a hibás érte. - valakit akkor is találnom kell, aki a húgom halálát okozta és ha Dylan csak közvetetten hibás benne, akkor kell lennie valaki másnak, aki ténylegesen az egész hátterében van, aki miatt egy kislány félárva maradt. Na igen még ezt az információt is át kell majd adnom, hogy talán van egy lánya, de nem most, egyáltalán nem alkalmas az időpont. Felhörpintem a maradék kávémat, hogy felálljak, hiszen nincs itt keresnivalónk, más dolgunk van, azt viszont csak ő tudja, hogy hol lakik, én ennyire még nem néztem utána.
A macskával nem kötöm össze, ennyire jó nyomozó még én sem vagyok. Kellően kétségbeejtő a helyzet ahhoz, hogy ha már legalább valaki mellettem van, nem rugdosom le magamról, aki még agilis is ahhoz, hogy itt erőltesse, találjunk megoldást. Kelletlenül bólogatok, markolászba a kávé papírpoharát, az elmúlt években sokkal jobb volt eltompulni, mintsem a gondokkal foglalkozni. Végül hagyom, hogy maradjon, legalább nem magamban kell beszélnem. - Akár kétled, akár nem, az auror szakma a családot, és a szeretteket is érinti. – Nem mondom, hogy szuperhős vagyok, akinek inkognítóban kell élnie, mert különben a szeretteinek annyi. Csupán úgy vélem, hogy ez a varázsvilág legkockázatos hivatása, rajtunk van a célkereszt, sötét átkok kísérik az utunkat, ezért aztán nem meglepő, hogy a legtöbb auror magányos alkat, sőt munkamániás is, hiszen nem sok értelme van családban gondolkozni. Vajon a fiatalabbaknak ezt is tanítják már manapság? Hiszen nekem nem mondta el senki, csak magamtól ébredtem rá az évek során. – Haley.. Durván szőke. Persze, hogy emlékszem. – Ismét kelletlen vagyok, de nem azért, mert vissza kell emlékeznem, vagy mert olyan rossz, hogy számonkérnek. Ha megint meghalt valaki, ráadásul miattam, akkor tényleg valami gond lehet, hiszen Haley, Alyssa, a recepciós csaj, és még ki tudja, hogy hányan. Akkor kénytelen leszek szembenézni a félelelmeimmel. – Sajnálom, hogy az történt. Nagyon jók voltunk együtt, de valahogy elsodródtunk egymástól, csak üzent, hogy hagyjam békén, és nincs jól. Egyszer ugyan megpróbáltam megkeresni, de nem volt hajlandó fogadni. Nem tudtam, hogy meghalt. – Letaglóz a hír, már szinte falfehér vagyok, ha mindez az én hibám, akkor az eddigi önsajnálatom kismiska lesz ahhoz, amit valójában éreznem kéne. Én vagyok a hibás mindenért? A tenyerembe temetem az arcomat, hogy aztán sóhajtsak egyet. – Akkor én vagyok a felelős? Valóban találnunk kéne valami látót, vagy kísértetvadászt. Ismersz ilyet? Az elmúlt években minden kapcsolatom leépült, nincsen barátaim sem, de talán a minisztériumban megtűrnek annyira, hogy segítsenek. Csak.. el kéne ugranunk a londoni lakásomba, elhozok onnan valamit..
Azért azért még eszem ágában sincs elmondani, hogy én voltam a macska teszem azt, de azt már tudhatja, hogy a levelet én írtam és hogy igen tényleg nem véletlenül futottunk össze. Ha nem kérdez rá nyíltan akkor jó eséllyel nem mondtam volna ennyit sem el, de a többi egyelőre maradjon szépen az én titkom, különben nem tudok meg semmit sem, bár már amennyit az orromra kötött úgy se nagyon lenne esélye faképnél hagyni. Egyszerűen nem hagynám, ha pedig kifejezetten rosszat akarnék neki simán kiteregetném a lapjait másoknak is... Egyikkel se járna jól, tehát neki is érdeke ezek után, hogy hagyja, hogy mardjak és kiderüljön mi a fene zajlik körülötte és ennek vajon köze van-e a húgomhoz. - Pedig kétlem, hogy minden aurornak elhullanának a szerettei... - rázom meg a fejemet. Azért az elég gáz, ha normálisnak gondolta, hogy elhullanak körülötte az emberek. Az ilyesmi egyáltalán nem normális dolog, és ha valami átok súlytja, amiből aztán mások is részesülnek az nagyon nincs rendben. Nem túl okos, ha erre magától nem jött rá. Na jó, ha nem kötötte össze, hogy a dolgok miatta történnek... de akkor sincs rendben, hogy már többen is meghaltak, akiket ismert és hogy nem jött rá, hogy ez így nem normális dolog. - Muszáj kiderítened mi ez a lidérc, vagy ki és hogy mi történt azzal az Alyssával. - ez már nem kérdés, bár úgy sejtem ő is tisztában van vele, hogy nem húzhatja tovább a dolgot. Segítek neki ez nem kérdés, már csak a húgom miatt is, bár legalább úgy fest, hogy nem kapja fel a vizet, hogy tényleg hátsó szándékkal segítettem neki. -Haley McGreeny, nem tudom, hogy emlékszel-e r a neve alapján, van nálam kép is róla. - gyorsan kotrok a táskámba. Régi kép, kellően megfakult már, de egy családi képről van szó, vagy öt éves, hiszen igen kevés időt töltöttem otthon, nem sok ilyet sikerült összehozni az utóbbi időben, a húgom halála óta pedig értelemszerűen végképp. Szépen elétolom a képet és várom a reakciót. Vajon emlékszik rá egyáltalán? Ha igen, akkor milyen formában, vagy minőségben? Egyáltalán őszintén el fogja mondani, ha köze volt hozzá? Nem tudhatom, de vadul figyelem a reakcióját.
Karbafonom a kezeimet, és sötéten pislogva meredek rá. Valóban vannak igézői szemei, de az elmúlt években ez aztán hidegen hagyott, hogy most csak úgy elcsábuljak, a rémálmok, és a csaj szaglászása most prioritást élvez. Nem akarok örökké menekülni, de amíg nem tudom a választ, addig kénytelen vagyok. Sokszor megpróbáltam szőnyeg alá söpörni, úgy tenni, hogy nem is létezik a probléma, és csak droggal, piával átaludni napokat, de józanabb óráimban kétségbeesetten kapaszkodok az életbe. Így hát kiváncisan várom, hogy mit hoz ki ebből a dologból, amihez már egyre nyilvánvalóbb, hogy köze van. Látom, hogy átszakad a gát, és bár nem mondhatom magamat elégedettnek, de legalább kiderítettem, hogy nem a véletlen, hogy csak úgy összeütköztünk. - Öngyilkos? Ő is? A recepciós is, ahogy hallottad. Hogy Alyshával mi történt, azt mélyen eltemettem, de valahogy vissza kéne emlékeznem. Azt hiszem valami körülvesz, egy jó ideje, de úgy voltam vele, hogy a munkámból kifolyólag természetes, ha a sötét mágia kíséri az utamat. – Csóválom a fejemet, egyáltalán nem haragszom rá, hogy megkeresett, hiszen ha egy családtagjával kapcsolatban keresi a válaszokat. Csak azt nem értem, miért nem jött el. Lehet, hogy a lidérc miatt nem ért oda időben. – Sajnálom a hugodat. Három év sok idő, és ahogy mondtam, már minden oly ködös, nem a legjobban éltem meg. Hogy hívták őt? – Ez nem azt jelenti feltétlenül, hogy ennyi nő volt az életemben, de hát fiatal voltam, és akkor még a sármom sem kopott meg. Nyugtalanná tesz, hogy másoknak akaratlanul is árthattam, hiszen valami oka csak van, hogy ez már nem az első eset, hogy aki ismert, öngyilkos lett. Talán a lidérccel kapcsolatos? Alyshában is elpattant valami?
Mégse mondhatom ki csak úgy, hogy a húgom halála miatt vagyok itt, mert nem tudom, hogy köze van-e hozzá. Ha nekiszegezem csak úgy a kérdést nem hiszem, hogy simán válaszolna, tehát nem csoda, ha puhatolózni akarok. Nem ismerem. Annyit tudok csak most már legalábbis, hogy elég nagy bajban van, de ez nem jelenti azt, hogy a baj, amiben van nem a saját hibája. Ha viszont elmondom neki miért vagyok itt, biztos, hogy nem fog csak úgy hirtelen válaszokat adni, vagy az egészet erre a lidércre fogja majd, vagy ki tudja. Azt mondja, hogy ami történik vele három éve hart. A húgom három éve vetett véget az életének. Mi van, ha... Nem, bele sem merem még gondolni, hogy esetleg téved és nem az az Alysha nevű van az őt ért dolgok mögött, hanem az én húgom. Ha mivel véget vetett a saját életének képtelen csak úgy nyugton pihenni és távozni ebből a világból, hiszen hátrahagyott egy kislányt is. Végső elkeseredésében vetett véget a saját életének, na de mi lehetett az, ami ilyen hatással volt rá? Arról nem beszélve, hogy a recepción mint kiderült más is végzett magával, akit ez a Dylan ismert. Ez nem jó ómen. - Én elég sokakat ismerek igen. Egy próbát megér, hogy kiderüljön ki, vagy mi ez a lidérc. - bólintok végül és igen azért egy röpke másodpercre a levélre pillantok, csak aztán vissza rá. A szemöldököm kérdőn felszökik, hogy vajon mit is akarhat ezzel. Nem vagyok profi színjátékok terén, a sulis színjátszókörből is elég hamar kiszórtak. Sportoló vagyok, alapvetően nyílt, még csak azt sem tagadtam soha, hogy szimpatizálok a Testvériség elveivel alapvetően. Most mégis ferdítenem kell és úgy kellene előadnom azt, amiért itt vagyok, mintha nem is úgy lenne. Hezitálok, könnyebb lenne a válaszokat megkapnom, ha tudnám pontosan mi is van az egész mögött, de ha esetleg sejti, hogy nem mondok igazat és e miatt feképnél hagy akkor máris nem vagyok beljebb. Nehéz ügy! Végül a kezemet a levélre teszem és odatolom neki. - Oké... én írtam. A húgom három évvel ezelőtt öngyilkos lett, tudni akarom, hogy ki miatt történt és a legutolsók között voltál, akikkel bármiféle kapcsolatban is volt. - legyen így, végül csak kimondom, még ha nem is dobom be egyből a pontos nevet, a pontos időt és persze eszem ágában sincs felhozni a tényt, hogy a húgom itt hagyott maga után egy kislányt is, akinek ki tudja talán épp ez a Dylan az apja. Nem is tudom, hogy egyáltalán, ha így van akkor mihez is kezdjek az információval. Ha miatta veszítettem el a testvéremet, akkor ahogyan Shannának is elmondtam bűnhődnie kell, viszont ha az unokahúgom apja... Ráérek ezt átgondolni akkor, amikor már tudom, hogy pontosan miért is dobta el az életét a húgom.
Egyre gyanusabb a lány, már komolyan foglalkoztat, hogy nem is véletlenül botlott belém. Holott cseppet sem vagyok már izgalmas alak, miért, és ki akarna utánam kérdezősködni? Ez a találka is a rózsakertben, nem áll össze a dolog, de valaki nagyon kiváncsi rám. Aztán az a macska, lehet, hogy csak a véletlen műve volt, de ott volt. Nem vagyok üldözési mániás, bár az utóbbi időben, amióta ez a lidérc a nyomomban van, szinte lehetek, így hát kezd összeállni, hogy valaki nagyon is tudni akarja, mennyire vájkálhat a nyomomban. Lehet, hogy ez a Josephine lenne az? Vagy valakinek dolgozik? Netán semmi köze a dologhoz, szimplán kiváncsi? Mindenesetre nem alázom meg azzal, hogy más előtt szúrom le, ezért amíg megrendeljük a kávét, tűzszünet, aztán ha csak kettesben vagyunk, akkor vonom kérdőre, de jól sejtettem, kitér a válaszadás elől, ez is egyfajta bizonyíték. - Egyre inkább biztos vagyok benne, csak az okot nem tudom. És már megbocsáss, az elmúlt három évem szó szerint mélypont volt, nem tudom, hogy segíteni akarsz, mert jószándékú kisangyal vagy, netán gáncsoskodnál, de megvagyok egyedül is, köszönöm. – Jó a tippje, magamtól eszembe sem jutott volna, de tekintve, hogy nincs eldöntve, hogy benne bízhatok-e, nem akarnék csak úgy kockáztatni. Oké, csinos kis pofija van, de kétlem, hogy pont egy magamfajta lecsúszott alak érdekelné, így ez hiú ábránd, hogy csak emiatt tartsam magam mellett. Végül rezignáltan bólintok. – Tegyük fel, hogy bízom benned, különben sem tudnám bármivel megakadályozni. Nem vagyok nőverő, vagy gyilkos alkat, hogy ha megszivatnál. Meg amúgy sincs vesztenivalóm. Ismersz valami kísértetettek foglalkozó illetőt? Nekem a kapcsolati hálóm megszünt az elmúlt években. – Előveszem a pergament, amin a meghívót kaptam a rózsakertbe, és csak amolyan sokatmondó pillantással elé teszem, hátha kiugrasztom a nyuszit a bokorból.
Tény, hogy kissé túlzásba viszem a faggatózást, de nem vagyok tapasztalt nyomozó, nem tanultam, hogyan kell embereket kikérdezni úgy, hogy ne vegyék észre, hogy épp kikérdezed őket. Ha lenne benne tapasztalatom minden bizonnyal másképp tenném, úgy, hogy ne tűnjön fel neki, hogy így vadidegenként a nyakára akaszkodtam, miközben az se derült ki, hogy miért is mentem az iskolába, mert hát ugye mentem valamiért minden bizonnyal és mégis mellé csapódtam, mintha semmi dolgom nem lenne. Én is kikérem a magam lightos cappuchinoját, majd követem és szépen lehuppanok vele szemben. A kérdése végülis nem kellene, hogy meglepjen, de ennek ellenére mégis kissé meg kell köszörülnöm a torkomat. Hát igen ott a pont. Rövöd töprengés után, amíg a kávéból kortyolok döntök és egyszerűen figyelmen kívül hagyom a szavait. Hallgatás beleegyezés? Nem számít, a lényeg, hogy nem válaszolok, hacsak nem kérdezi meg erősebben vagy nyomatékosabban. Akkor ráérek kitalálni valamit, hogy miért is loholok a nyomában olyan kíváncsian. Eladhatom magamat valamiféle oknyomozó riporternek, vagy ilyesmi. - Tehát azt gondolod az a lény üldöz téged valami lidérc formájában.. de nem vagy benne biztos igaz? - érdekes, de azt mondja már korábban is voltak problémái és nehézségei az életében, akkor mégis csak kell itt lennie valaminek, amiről nem tudok, amiről nem tudunk, na de mi csoda? - Ha lidérc, akkor kellene valaki, aki ért az ártó szellemekhez, mert úgy fest te nem. Egy kísértetvadász, megtudhatná tőle, hogy mit akar és segíthet kitalálni mit lehet kezdeni vele. - nem, egyelőre még mindig nem szándékozom semmit mondani a valódi céljaimról, vagy az itt tartózkodásom okáról. A valódi indokot egyébként sem szándékozom elárulni neki, mert erősen kétlem, hogy akkor megtudnám az igazat, nekem pedig az igazságra van szükségem.
Szájhúzva hördülök fel, amikor szinte elkezd a kávézó felé rángatni, közben pedig engem szúr le, mintha valami kisdiák lennék, ő meg a tanárnénim. Azért bármennyire is kedves volt velem, és segített, ezt nem teheti velem. Elsőre nem akarom nagyon leugatni, csak összeszorítom a számat, miközben ennyit préselek ki. – Majd mindjárt megbeszéljük. – Odakönyölök a kávépulthoz, most csak egy feketét kérek, hátha a keserűsége kijózanít, mert a fájdalom megint kezd rámtörni, meg az üldözési mánia is. A lány kérhet, amit csak akar, ha megkaptuk, akkor helyet foglalunk egy félreeső boxban, egy ispotálynál lennie kell kávézónak, hiszen lehet, hogy olyan sokáig vizsgálnak egy beteget, hogy addig a családnak kell valami érdemi váróterem. – Nem nézlek hülyének, te viszont a magánéletemben vájkálsz. Talán neked nincs rá okod, hogy itt szaglássz? Most ki néz hülyének kit? – A mártírkodásom már a múltté, de talán igaza van. Én meg őt szapulom. Még mindig fáj a fejemet, inkább kortyolgatom a kávét, és anélkül, hogy szavakkal bocsánatot kérnék, a szintetemből sugárzik, hogy sajnálom. – Melyik lány? A lidérc? Alysha Taylor, ha az ő szelleme üldöz. Egy fiatal tini kislány, akivel mint mondtam, három éve volt afférom. De nem tudom felidézni, hogy mi történt. De.. már előtte is volt olyan, hogy valami nem volt velem rendben, de mindig az aktuális ügyeimre fogtam a dolgot. – Viszont az nagyon is elgondolkoztató, hogy miért kérdezősködik ennyire ez a Josephine. Valami újságíró lenne, aki merő véletlenségből botlott belém? Vagy valami irgalmas nővér, aki segít ahol, csak tud? Nyilván mindkettő logikus lenne, de a legegyszerűbb az lenne, ha elmondaná az igazat.
Makacs vagyok ezt már szokszor mondták és mégis csak a húgomról van szó. Nem fogok leállni és ha ennek a lidércügynek köze van a halálához valami módon, akkor meg főleg nem! Mi van akkor, ha valahogy belekeveredett? Mi van, ha okkal lett öngyilkos? Mi van, ha ez a Dylan rángatta bele valamibe, aztán meg kalap-kabát lekoppinotta a testvéremet, aki ott maradt várandósan? Persze az is lehet, hogy nem is tud a kicsiről, az is lehet, hogy sejtelme sincs róla, hogy van egy három éves lánya, és az is lehet, hogy nem is az övé. Egyelőre még túl sok a kérdés, de hogy ennek a fickónak túl sok vaj van a füle mögött az holt biztos és az is, hogy tudnom kell, hogy mi folyik itt. Szóval igaza van nem tud lekoptatni és hiába veri olyan idegesen a recepció pultját úgy tűnik, hogy nem jön egyelőre senki, ezért kell a kávézó felé vennünk az irányt. Jártam már itt, nem is egyszer... és nem köt ide egyetlen jó emlék sem. - Na jó, ne nézz hülyének légyszi. Olyan nincs, hogy ok nélkül üldöz valami rém. Az ilyesmi mindig okkal történik, szóval gondolkozz! Csináltál valami rosszat, magadra haragítottál valakit? - igazán megpróbálhatna visszaemlékezni, mert az ilyesmi tényleg nem történik meg csak úgy random. Valamit tett, még ha esetleg nem is gondolta, hogy az bajos. Ezek szerint Egyiptomban, vagy korábban, de muszáj lenne rájönnie, hogy mit ér ki ellen. - Ki volt a lány? - faggatom tovább. Ha kell hát komolyan majd én kutatok a fejében, ha nem sikerül visszaidéznie, hogy mit tett és ki ellen. Ez most igenis az ő dolga lesz, hogy kiderítse, hogy mi is az, ami miatt bűnhődnie kell, mert holt biztos, hogy ez valami büntetés lesz. Az viszont elég gáz, ha többen is bűnhődnek miatta, ha másokat is magával ránt, mert egyre inkább úgy sejtem, hogy aki a közelébe kerül annak igen rossz sosra lesz. Nem aggódom egyelőre magam miatt, pedig talán kellene, de sokkal jobban érdekelnek a válaszok annál, mint sem attól féljek esetleg nekem is bajom lehet.
A Szent Mungó földszintjén található kis kávézó, ahová lényegében bárki beülhet, aki látógatóba érkezett. Gyakran megfordulnak itt olyan betegek is, akik már jobban vannak és lejöhetnek ide, vagy épp rokonok, akik várakoznak. Az utóbbi időben sajnálatos módon megszaporodtak a látogatók is, hiszen egyre több a kómás beteg, akik nem térnek magukhoz. Az aurori jelenlét is épp e miatt a megszokottnál gyakoribb. Egyébként egy szimpla kis kávézóról van szó, le lehet ülni a pultnál, de akadnak kisebb asztalok is. Kedves pincrek és pincérnők szolgálják ki az igényeket, kávéktól süteményeken át, még néhány egyszerűbb szendvics is fellelhető az étlapon.
