2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Azt hiszem nem kell meglepődnöm azon, hogy így felpattan, sőt igazából az a kész csoda, hogy még tényleg nem vágott a falhoz semmi keze ügyébe kerülőt. Azért nem mondom, hogy nem féltem a lakásomat, bár viszonylag könnyen meg tudnám oldani az ebbéli problémát, azaz a javításokat. - Nyugdalom, ezt most igazán nem segít. - finoman próbálom higgadtságra inteni, bár biztos vagyok benne, hogy nem lesz a dolog sétagalopp és talán a nyugtatással csak még jobban felbőszítem, de ami volt már elmúlt bármennyire is rémesen hangzik, ami történt, de nem javít rajta azzal, ha úgy járkál itt mint valami felbőszült tigris, aki mindjárt széttépi azt, aki a legközelebb van hozzá. - Ez elég bonyolult, a könyv minden bizonnyal ősi mágiákat, sötét varázslatokat tartalmazott, bár azzal már nekünk nem lesz gondunk, úgy sejtem valahol darabokra robbant. A másik világok pedig... Ez még nekünk is új. Valami módon, nem tudni hogyan és miért, de mintha ingataggá vált volna a világmindenség. Léteznek más világok, síkok, másféle életekkel, másféle emberekkel... vagy épp nem emberekkel és ezek a síkok most valahogy kezdenek öszecsúszni. Járatok nyílnak közöttük, vagy nyitják őket, de nem tudjuk, hogy ki és mi okból. - az még nehezebbé teszi ezt, hogy mindenféle utazók keverednek ide azokról a másik síkokról, világokból, akiket em ismerünk és akik nem tudjuk pontosan, hogy mire képesek, vagy mennyire veszélyesek. Itt helyben a Testvériség és maga Grindelwald, de nem tudjuk hogy mi van még, ami veszélyes lehet vagy gondot okozhat, mintha az öreg varázsló nem lenne önmagában is elég nagy probléma. - Nem fog beindulni semmi, ihatsz nyugodtan vizet és ő sem szokott hangoskodni azért túlságosan - ezúttal felállok és az egyik szekrény felé mutatok, magasabb polcra, ahol eddig is teljes csendben aludt egy tengeri malac, valószínűleg ezért nem igen vette észre Rhys. Elég jól van van, láthatóan van kajája is, ha felkelne, maximum motoszkál majd kicsit a helyén, de nem kezd majd el beszélni, meg semmi. - Esetleg, ha tudod érd el azokat, akiket szeretnél megvédeni, egy olyan mobiltelefonkészülékkel. Kaja van a hűtőben. - teszem még hozzá. Azért még várok pár pillanatot, ha kérdése van, vagy egyáltalán hogy meg tud-e nyugodni, mielőtt ahogyan jöttünk úgy tűnnék el egy villamással.
Az ő helyébe nekem most jönne el az a pont, hogy elkezdjek ripityára törni dolgokat, vagy a falba verni, hiszen olyasmit sütöttek rá, amit el se követett. Nekem még az is fájdalmas volt, hogy csellel ugrattak be a fiatal srác lelövésére, bár én ott tényleg megtettem, tényleg megöltem egy ártatlan fiatalt, nem csak rám akarták bizonyítani a bűntettet. Ettől függetlenül… Bennem akkor is felment a pumpa, és az ő helyzetében is felmenne. Ehhez képest még ha döbbent, egészen csendesen konstatálja, sőt, még csak nem is lepi meg, amire elismerő pillantásokat kap. Ez a nő nem csak csinos, nem csak jószívű, de okos is! A térdeimre könyökölve, előre dőlve hallgatom végig az elbeszélést arról, hogy pontosan mi történt, és jó néhányszor kiszalad belőlem egy morranás - hol megdöbbent, hol dühös, hogy egyetértő. Milyen kifejező tud lenni a nonverbális kommunikáció, ugye? Már a normális, nem a gondolatolvasós hókuszkókusz. - Grindelwald el akarta foglalni Fionn testét. Az a rohadt szemétláda, hogy dögölne meg ott ahol van. - csupaszítom le a történetet, és az öklöm és az egész testem veszélyesen megfeszül és robbanni készül. Most én vagyok az, aki jobb híján feláll, nem a berendezési tárgyakat kezdem falhoz vágni, hanem megpróbálom kisétálni a dühömet. - Mégis milyen varázskönyv meg hasadék, milyen másik világok, már megint milyen baromsággal kell felvenni a kesztyűt? - mondom dühösen, egy olyan ember hangján, aki itt és most lehet, hogy úgy tűnik, hogy összeomlik, de minden szava, minden mozdulata azt sugallja, hogy van benne erő és hogy semmi sem tántoríthatja el a küzdelemtől. Egyébként ahogy fel alá járkálok, újra meg újra ökölbe szorítva a kezemet, nem éppen nyújtok egy szelíd látványt. Inkább vagyok két lábon járó fenyegetés mindenre és mindenkire, pedig ahhoz még ennél is több kell, hogy mondjuk átkattanak és Daphnénak essek, hogy biztosan tehetett volna valamit. Nem, annyira soha az életben nem veszteném el a fejemet, de így is eléggé… nyugtalanító ahogy tipródok, a tekintetem már-már keresi, hogy melyik falba üssem bele azokat a feszülő öklöket. - Gondolom, csak mondd meg, hogy mihez ne nyúljak, mert ha most beindul valami, akkor tuti, hogy a falhoz vágom. - válaszolom, és az idegességem egyáltalán nem neki szól, remélem ez egyértelmű neki. Soha nem én voltam a csapat szónoka, arca, akármije, és ez nem véletlen. Fionn valami divatlapból lépett elő és olyan értelmesen beszélt, hogy néha csak pislogni tudtam, ráadásul sosem éreztette, hogy mennyivel hülyébb vagy inkompetensebb vagyok nála, de azért annyira pont nem vagyok hülye, hogy ne lássam, hogy soha nem leszek könyvmoly, aktakukac, vagy egyéb okoska. Ideges vagyok, nem csak azért, amit most mesélt, hanem azért is, hogy sikerül-e védett házba menekíteni a fiatalokat, és azért is, hogy csak az utolsó utáni pillanatban vettem észre, hogy milyen rohadtul kihasználtak minket. De ha itt hagy és elmegy ügyintézni... hát, majd mire visszaér biztos lenyugodok.
Persze igaza van, nem is azért mondom, mert nekem rosszabb lenne elveszíteni Nancyt, főleg hogy ő nem volt annyira... jelentős személy, bár persze ettől nem rosszabb az elvesztése. De tényleg nem hagyott magaután akkora űrt, mint amekkorát ez a Fionn, aki után most többen is nem tudják, hogy mihez kezdjenek, bajban vannak, mert olyanok vették át a testvériségük irányítását, akik nem kifejezetten jót akarnak. De, ha annyival könnyebbé tehetem neki a dolgot, hogy elmondom mi történt pontosan, akkor meg fogom tenni, bármennyire is belső információról van szó és ennek nem örülnének a feletteseim sem. Jelen esetben ez most nem számít. - Hogy rám? - döbbenek meg, bár végülis ott voltam, mint egyedüli auror, úgyhogy ha ezt nézzük akkor annyira nem is meglepő. Valamit mondaniuk kellett és miután természetesen a Minisztérium nem tette közkinccsé a lent történteket nem csoda, ha azt terjesztenek róla, amit csak akarnak. Viszont lássuk be ez felettébb rossz hír, hiszen azok, akik nem csatlakoztak Rhyshez, akik még mindig a Testvériség mellett állnak, csak már nem Fionn alatt, de akik most dühösek, hogy én öltem meg... Nem mondom, hogy félek, de lássuk be így még nagyobb esélyem van rá, hogy én is kaphatok egy olyan golyót akármikor pusztán bosszúból valamiért, amit nem követtem el. - Végül is nem lep meg. - teszem aztán hozzá, ahogyan azért sem ítélem el, mert ha nem rólam lenne szó akár még el is hitte volna, hogy aurorok ölték meg a fickót. - Ott voltam, és rajtam kívül még néhányan, és sikerült beléjük botlanunk, amikor vissza akarták hozni Grindelwaldot. Egy nagyon erős sötét varázslattal próbálkozott egy idősebb fickó, amivel át akarták ültetni az öreg tudatát a fiatal testbe. Azt hiszem sikerült volna, ha nem vagyunk ott, de megállítottuk, bár nem épp könnyen. Az egész épület majdnem a fejünkre omlott, az a mágia irányíthatatlan volt, ahogyan a varázskönyv instabillá vált hasadékokat nyitott más világok síkjaira és egy ilyen eltalálta Fionnt is. Azt hiszem tisztában volt vele, hogy nem tehet mást, úgy sem éli túl és a könyvet egyszerűen áthajította azon a résen, ami rajta keletkezett... Azt mondta, hogy nem ezt akartátok és elhittem neki, de nem tehettünk érte semmit és csoda, hogy kijutottunk onnan. - foglalom össze, hogy valamelyest átlássa ő is, bár sejtelmem sincs róla, hogy mennyire ismeri a mágikus világot egyáltalán, hogy tud-e a járatokról, vagy hogy léteznek más síkok és világok. Na igen ez utóbbi azért még a varázslók számára is eléggé újdonság, még a Minisztérium sem tudja megfelelően kezelni, hogy léteznek olanok, akik más világban élnek, máshonnan származnak és hogy akár mi is átjuthatunk máshová ilyen rések és járatok segítségével. - Igen sejtettem, hogy időnk az pont nincs sok. Akár most is, de ezt személyesen kell intéznem. Itt meg tudsz várni? - nem örülnék neki, ha elmászkálna, mert én gyorsan megjárom az utat, ő viszont nem és ki tudja, hogy közen kikbe botlik bele, akikbe nem kellene, aztán meg esetleg nem találom meg újra. Beszélnem kell Tonksszal először is, rajta keresztül már könnybb eljutnom Sirius Blackhez.
Persze, hogy nem azért, nem vagyok valami seggfej, aki csak azért mutogatja a fegyverét, hogy ráhozza a másikra a frászt és bemutassa, hogy tökös gyerek. Végigkísérem a tekintetemmel, ahogy odébbrakja, különösebb aggodalom nélkül. Nem érzem úgy, hogy a fegyveremtől függnék, vagy hogy az egész erőm abból állna, hogy hosszú évek tapasztalatával nyilván jól bánok az ilyen típusú fegyverekkel. Ott van a testedzés, a box és a krav maga, amit senki nem vehet el tőlem, soha. Mondjuk az se jobb, ha azzal a szöveggel nyomulnék, hogy “én vagyok a fegyver”, mert az is egy beképzelt fazon dumája. De azért valami ilyesmi. - Sokáig támaszkodott rám Fionn afféle testőrként, biztonsági főnökként, szóval… - nem fejezem be a végét, megvonom a vállamat, de ebben nincsen semmi flegmaság, csak egyszerűen nem akarom folytatni, mert tudom, hogy érteni fogja. Mindketten elvesztettünk valakit, akit védelmezni akartunk, és ez cseszettül fáj. Nem vagyunk ezzel a dologgal egyedül, de ez nem jelenti azt, hogy nem érdemeljük meg a gyászt. - Segítene. Én csak annyit tudok, hogy azzal a Jeddel és… Akkor Annabelle-lel ment el, és amikor visszatértek ő nem volt sehol és bejelentették, hogy mostantól Grindelwald lesz a Testvériség feje. Meg akarták etetni velünk, hogy Aurorok ölték meg, amit lehet, hogy el is hittem volna… - itt megakadok, de gyorsan folytatom. - Ne szólj közbe, oké? El is hittem volna, de éppen a te nevedet mondták. Rád akarták fogni a halálát. - zárom le, mielőtt kiakadna, hogy elhinném, hogy egy auror lelketlenül leszedné a Testvériség vezetőjét. Annyira biztos voltam Daphne ártatlanságában, hogy nem hittem nekik és egyre több lyukat vettem észre a történetükben. Csak bólintok arra, hogy nem vagyok az a nyugton ülő fajta, aztán várom, hogy min kattog az agya, bár a lábam lazán elkezd pattogni ültömben, jelezve a tettrekészségemet. - Nem tudom meddig tart, míg elterjed a híre, hogy dobbantottam és hogy néhány tagot még magammal is hoztam. Lényegében… versenyt futunk az idővel. - mondom neki, hú de költőien, de ez van. Ha ma-holnap átkerülnek a többiek abba a lakásba és tényleg belevágok, hogy visszakövessem a fegyverek nyomát, akkor van esélyünk. Egy hét múlva már baszhatjuk. Persze ezt nem mondom ilyen vulgárisan ki, még ha gondolatban ez is szalad végig. - Minél előbb kezdek neki, annál jobb. Megértettem, hogy neked más dolgod is van, de mikor tudnál beszélni azzal a fazonnal a védett házról? - használom önkéntelenül az ismert, de még is csak zsaru zsargont.
Sejtettem, hogy nem azért került elő a pisztoly, hogy villogjon vele, főleg hogy lehetett azért tippje, hogy hogyan fogok majd viszonyulni hozzá. Nem is azt mondom, hogy attól félek hirtelen elsül, egyszerűen a jelenléte okoz feszültséget, mert az ispotály felé terelgeti a gondolataimat, ami a jelenlegi helyzetben senkinek sem hasznos, hiszen higgadtan kellene beszélnünk és ez most azért távolabb került tőlem, mint a fegyver előkerülése előtt. Mindenesetre néhány pillanatnyi teketóriázás után előrehajolok, hogy elvegyem az asztalról. Nem, természetesen nem fogom vizsgálgatni és nézgetni, hiszen nem ez a szakterületem és pont e miatt nem akarom kockáztatni, hogy valami rosszul... süljön el. Egyszerűen csak felállok vele és egyelőre távolabb teszem tőlünk, hogy legalább ne legyen a szemem előtt és majd bevihessem a Minisztériumba minél előbb. Ezt személyesen akarom intézni, nem olyasmi, amit csak úgy küldözgetni akarnék. - Én viszont nem tudtam őt megvédeni. - sóhajtok egyet, hiszen igen Nancy megmentett engem, de attól még a halála később teljesen értelmetlen volt, ezen sajnos nem változtatnak a szavai. - Ha az segít én el tudom mondani, hogy mi történt. - ezek szerint, bár ez nem meglepő nem tájékoztatták őket, ezt pedig ugye az újságok nem hozzák le se kicsit, se részletesen, viszont a barátja meghalt, aminek nem tudja még csak a részleteit sem. Igazából azt sem tudom mennyit tud, vagy ért ebből az egészből, de attól tartok, hogy nem sokat és ezzel nem lebecsülöm őt, inkább csak úgy sejtem nem igen számoltak be nekik a pontos részletekről. - Annabelle, odalent így nevezték. - teszem hozzá, hiszen az álneveket nem mindenki esetén tudom én sem pontosan, bár talán ezek után már annyira nem is lesz jelentőségük, de a nő nevét egyszer elkiabálták. Nem mintha ez közelebb vitte volna a Minisztériumot a pontos személyazonosságához. - Jól van... úgy sem hallgatnál rám, ha arra kérnélek inkább maradj a hátsódon ugye? - elmosolyodom, mert igazából én sem tenném, hiszen én is elmentem amikor kaptam azt a levelet és én is ugyanúgy próbálok utánanézni dolgoknak, legalább amennyire lehetséges, de még most is úgy gondolom jobban meg tudom védeni magamat, mint Rhys. - Azt fontos lenne kideríteni ezek a fegyvere honnan jönnek és mit lehet tenni ellenük. - teszem még hozzá, hiszen e téren talán vannak információi, vagy ötlete merre lehetne indulni. Kérdés, hogy mennyire okozna magának nagy bajt, ha elkezdene nyomozni, hányan ismerik és esetleg keresik a Testvériségből, mert szembement az öreggel.
Ott van a feszültség a levegőben, nem csak az ideológiánk feszül egymásnak, hanem a múltunk és a jellemünk is, plána a tehetetlenség, amit úgy fest egyikünk sem tud könnyedén feldolgozni. Feszülnek és ernyednek az izmaim, az állkapcsom és az öklöm betonként keményedik meg, ahogy próbálom visszafogni az érzelmeimet. Arról szó sincs, hogy Daphne veszélyben lenne mellettem, mert kitörhet belőlem egy dühroham, de a lámpáját lehet, hogy érdemes lenne távolabb tenni tőlem, mert a végén a falon ezernyi szilánkra tőrve végzi. Átvertek engem, nem is egyszer, de most nem térhetek vissza a régi szokásokhoz, az értelmetlen iváshoz és az ebből fakadó verekedésekhez. Most nem vagyok egyedül, vigyáznom kell a többiekre, és itt van Daphne is, aki akármennyire máshogy látja a világot, elképesztően jó ember, és lényegében teketóriázás nélkül mellém állt, amikor meglátott, eszébe se jutott, hogy jelentsen. És ez jelent valamit, nem is keveset. - Természetesen. - válaszolom egyszerűen, hiszen azért hoztam fel az egészet, mert hiszek az ilyen scifibe illő hülyeségekben, mint a mágia és a mi dolgaink ötvözése. - Talán tanulhattok belőle, talán készülhetnek más fegyverek is, talán visszahozhatjátok a társaidat, nem tudom. De a pisztoly a tiéd. - csúsztatom tehát hozzá az asztalon, de sejtem, hogy tekintve, hogy afféle boszorkányölő pisztoly, nem fogja lelkesen a kezébe kapni és nézegetni. Aztán jön a szomorúbb téma, és lekonyuló szájjal hallgatom végig a szavait a saját tapasztalatáról. - Köszönöm, hogy ezt mondod. Nem tudok részleteket, akármi is történt ott csak címszavakban jutott ki onnan, még azt is meg akarták akadályozni, hogy megtudjuk, hogy Fionn miattuk halt meg, hiszen tudták, hogy lesznek olyanok, akiknek ez az utolsó csepp. És a te barátod pedig téged mentett meg. Nem tudom meddig lettem volna képes védelmezni téged. - válaszolom, valamilyen groteszk módon viszonozva a "bókját", amit Fionnra tett az ő barátjának, aki őt mentette meg. Jól esik, hogy elfogadja a kezem, ezzel úgy érzem megpecsételi, hogy akármit is gondol a varázstalanokról, gondol rólam, azért még is csak egyenértékű embernek tekint. Legalább is remélem. - Szőke nő? Szeplős arc, magabiztos és megállíthatatlan? Őt ismerem. Persze nem túl közelről, de ő volt az, aki leginkább suttogta Fionn fülébe Grindelwald eszméit. Cethlionnak hívtuk, bár nem volt oda a névért, de Fionn mindenkitől elvárta a fedőneveket. - tágítom egy kicsit a fejét, hátha van valami, amivel segíthetek. Még is csak ott voltam kvázi a kezdetekről, minden a szemem előtt pergett le. Megértem, hogy emberhiányban szenvednek, ezt bármelyik rendőr megérti, de ettől függetlenül esély sincsen arra, hogy kihúnyjon emiatt a tettrekészség a szememből. - Éppen ezért, mert ilyen leterheltek vagytok kell elfogadnod a segítségemet. Lehet, hogy nem tudok abrakadabrázni a bottal, de több, mint húsz éves tapasztalatom van rendőrként és a biztonsági szektorban, nem vagyok haszontalan. - fejezem be, kihúzva magam egy kissé, ezzel még ülve is a nő fölé magasodva. Mintha csak meg akarnám mutatni, hogy olyan fából faragtak, aki a legkeményebb helyekre is játszi könnyedséggel besétálhat, mert egész egyszerűen tökéletesen beillik a képbe. - Ahogy meg van a biztonságos hely a többieknek, bármit megteszek, amivel segíthetek. - biztosítom, és ebbe akár az beletartozik, hogy esetleg a feketepiacon megpróbálok beújítani egy új pisztolyt és nyomon követni honnan is érkezik... vagy akármi. Már ha nem szándékozik rácsok mögött tartani egyszerű bosszúként.
Csak megrázom a fejemet. Értem én a szavait, de lássuk be most még nem fél minden ember, hiszen kevesen tudnak csak erről az egészről, de vajon hány ehhez hasonló pisztoly jelenne meg, ha a világunk egyszeriben lelepleződne és az emberek rájönnének, hogy náluk hatalmasabb erők is munkálnak a világban, amik ellen nem tehetnek. Ez a félelem igen gyorsan szülne gyűlöletet és igen gyorsan hozna magával katasztrófát. Rosszabbat, mint amilyen helyzetben most vagyunk. - Elhiszem, hogy nem tudtad. - végül csak ennyit mondok, próbálom visszafogni magam, hiszen nem rajta kellene levezetnem a tehetetlen dühöt, amit érzek az egész helyzet miatt, még ha úgy is vélem ostobaság elhinni valamit egy fegyverről, amit nem ismernek, de mégis használnak. Ha nekem valaki azt mondja bátran használjam a halálos átkot, mert nem halálos csak úgy megtenném? Nem... ha valamivel nem vagyok pontosan tisztában, ha valamit nem ismerek... Végtelen vitát szülhetne ez most, de nincs helye, ezért nem megyek végül bele, főleg mert látom rajta, hogy amiket mondok hatással van rá és ezek után még inkább elkomorul, szomorodik az arca, amikor a fickóról beszélünk, akit láttam lényegében meghalni. - Nem, de ha nincs ilyen a Minisztérium tulajdonában, akkor el kell vinnem nekik, ezt megérted? - ő vette elő és gondolom nem csak azért, hogy mutogassa, ha pedig eddig nem használta innentől sem fogja. Az remélem fel sem merül benne, hogy egy olyan valaki ellen, mint Grindelwald, vagy az a nőszemély hatásos lenne. - Sajnálom, fájhat az elvesztése. - enyhülök meg most már, ez látszik a tartásomon is, ahogyan újra magam alá húzom a lábaimat és hatalmasat sóhajtok. - Tudom milyen ez. Egy barátom, igazán rendes nő épp csak nem rég halt meg. Megölték, brutálisan és értelmetlenül, mert nem voltam elég gyors, mert... Neki köszönhetem, hogy utánam jöttek és kiszabadítottak onnan. -tudja jól, hiszen tőle hoztak ki Gerard és Solomon és mindezt Nancynek köszönhetem, aki meghalt ok nélkül, teljesen feleslegesen, mert nem jöttem rá időben, hogy ki a gyilkos, akit meg kell állítani. - Tudom, hogy ettől nem lesz könnyebb, de a barátod halála legalább nem volt értelmetlen. Sokakat megmentett. - ha az a könyv felrobban nem csak mi, akik odalent voltunk, hanem felettünk is igen sok ember lelte volna halálát. Neki köszönhető, hogy ez végül nem történt meg. Akármennyire is elszúrták, vagy bíztak olyanokban, akikben nem kellett volna végül mindketten jól döntöttek, Fionn az áldozatával, Rhys pedig azzal, hogy lényegében elengedett és hogy most itt van. A kezét elfogadom, a kérdésére nem is tudom, hogy mit mondhatnék, mit várna, hogy mondjak. Nekem már nem kell bemutatkoznom, de hálás vagyok, hogy ő megteszi. - Rhys, köszönöm! - hogy elmondta az igazat és azt is, hogy ejött mégha nem is tudom azt megtenni érte, amit várna és persze ott lóg a levegőben a feltett kérdés, ami nem volt költői, de mégis mit mondhatnék rá? - Ha a rend őre voltál azt is tudod, hogy soha sem csak egy ügy van. Kevesen vagyunk, sokan vannak az ispotályban és egyre többen kerülnek oda és nem csak Grindelwald létezik. Vannak mások is, rossz emberek, veszélyesek, velük is foglalkozni kell. Nem mondom, hogy nem teszek semmit, de kötelezettségeim is vannak és te nem láttad őket szemtől szemben. Ott volt azt hiszem az unokája, egy nő, szőke hajjal és hatalmas erővel. Ha ilyen emberek védik Grindelwaldot és ha netán tényleg új erőre kap... egyszerűen kevesek lennénk ellene. Ez nem azt jelenti, hogy semmit sem akarok tenni, de mindent nagyon át kell gondolni, főleg hogy akárhol előkerülhet egy ilyen. - bökök az állammal a pisztoly felé. Ki tudja, talán egy hét múlva én futok bele egybe és ugyanoda kerülök, ahová a többiek, főleg ha meggondolatlanul cselekszem.
Ő azokat ismeri, és azokat félti, akiket ismer, én pedig azokat, akiket lekapcsolnak és kitörlik az elméjüket, vagy ha varázslók, akkor akár abba az alklatrazba, vagy mibe zárják hosszú évekre, csak azért, mert köze van a Testvériséghez. Vagy vegyünk példának engem, hiába akartam feladni magam, ő mondta, hogy lehetetlen, mert hatalmas bajba kerülnék és nem tudna kihúzni. - Mind a két oldal fél. És mind a két oldal követ el hibákat. Tőlünk is voltak már áldozatok, vagy így, vagy úgy… És hogy őszinte legyek nem tudtam, hogy nem tudjátok őket meggyógyítani egyáltalán, csak azt, hogy lassan. - mondom, ezzel nem magunkat védve, hiszen a gyilkosság és az, hogy a fegyver kómába ejti az embereket tényleg szörnyűség. De önvédelemként indult akkor is, akárhová fajult. Ettől függetlenül szörnyű hallgatni a szavait, látszik az arcomon, már amennyire lehet látni a szakáll mögött, hogy kissé szíven üt az egész. Lehet, hogy egy nagydarab harcosnak tűnök, aki kimerül a lövöldözésben, boxolásban és a motorbütykölésben, de ha nem lenne lelkem, akkor még mindig zsaru lennék és rég elfelejtettem volna már azt a fiút, és az egész ügyet a varázsvilággal. A pisztolyt otthagyom az asztalon, de látom, hogy rengetegszer pillant rá, így felteszem az egyértelmű kérdés. - Elrakjam? - igen, nem, megteszem vagy otthagyom, ahogy neki kényelmesebb. Fionnról kérdez, és mielőtt megszólalnék kell néhány másodperc és egy pár krákogás is hogy olyan hangot üssek meg, amit szeretnék. Még csak nem rég történt az egész, és olyan hirtelen… - A barátom volt. Akármilyen esküt letennék, hogy nem tudott róla egyáltalán, ahogy én se. Voltak közöttünk néhányan, akik megismertettek minket néhány elvével és filozófiájával, és amit Fionn úgy ítélt, hogy érdemes, hát átemelte, de soha, soha nem engedett volna közénk egy ilyen embert. És ha tudta volna, hogy egyesek azon ügyködnek, hogy kiüssék a nyeregből és Grindelwald foglalja el a Testvériséget… De nem tudta. Én sem tudtam. Idióták voltunk. - zárom le ennyivel, a lehető leginkább megtartva a hangomat elbeszélőnek, de nem nyálasan érzelmesnek. Azért így is ott van benne az önostorozás és a gyász, nem vagyok valami színész, hogy elpalástoljam az érzéseimet. Ez van. Ha így egy nyámnyila nyomoréknak fog nézni, állok elébe. Már éppen összevonnám a karijaimat magamelőtt, hátradőlve, tehetetlenül, amikor azt mondja, hogy lényegében ő is, és én is tehetetlenek vagyunk. És ez az, amit én nem vagyok hajlandó elfogadni. - Te képes lennél félreállni és csak megvárni, hogy mások döntsék el a sorsodat? - kérdezek vissza, előrehajolva, a két könyökkel a két térdemre támaszkodva, egy ideig csak nézek rá, lehet, hogy ezt hívják költői csendnek, vagy minek. Aztán előre nyújtom a kezemet újra, de ezúttal azért, hogy kezet nyújtsak. - Nem tudom, hogy az aktáitok mit mondanak, nem tudom, hogy mennyit tudtatok meg rólam, de nem akarom, hogy Camulosként gondolj rám. Ha nincs többé Fionn, akkor számomra nincs többé a Testvériség, és ezek a nevetséges nevek is haszontalanok. Rhys Murdoch és valaha a rend őre voltam éppen úgy, mint te most. - mutatkozom be, és röviden kezetrázok, amennyiben náluk is szokás ez a gesztus. Remélem nem néz hülyének érte, Fionn sosem világosított fel a varázslóetikettről, nem igazán érdeklődtem iránta.
Olyanok is vannak a Szent Mungóban, akiket ismerek, akik a barátaim és bármikor odakerülhetnek olyanok is, akik fontosak lehetnek számomra. Nancy még csak nem rég halt meg, lényegében nem tudtam megmenteni és igazából időm se volt rá, hogy ezt kiheverjem vagy feldolgozzam és ki tudja, hogy akár Gerard, vagy Solomon mikor kerül az ispotályba és hogy ha odajutnak akkor lesz-e aki képes majd felébreszteni őket. Lényegében minden áldott nap félhetsz, hogy te kapsz-e egy ilyen lövést vagy akárki más, aki fontos neked és bár készülhetsz rá, de ahogyan mondja nem védenek ellene hagyományos pajzsok és elég hatásosak ahhoz, hogy igen okos gyógyítók ne tudjanak még mindig megoldást a semlegesítésükre. Nem csoda hát ha elég paprikás lesz hirtelen a hangulatom és idő kell, amíg sikerül majd lenyugodnom, vagy legalább megközelítenem azt a szintet, amikor idejöttünk, pedig akkor sem voltam éppenséggel a leghiggadtabb. - Esélyetek... és akiket eltaláltak vele azóta se tértek magukhoz. Rendes emberek, szülők és testvérek... akiket most otthon várnak, hogy vajon hazamennek-e még valaha. - én egyelőre nem is próbálok nyugalmat erőltetni a hangomra, egyelőre egyszerűen nem menne, főleg amit mond épp ez a gond, hogy már mások kezébe is került, sötét varázslóké, akik felhasználják az aurorjaink ellen. Így azért elég nehéz bármit is tenni, ha egyre többen vannak, akik veszélyesek, de csökken azoknak a száma, akik védekezni tudnának. Legalább az megnyugtat, hogy az ő keze által nem került senki se az ispotályba, de ettől nem megnyugtatóbb a fegyver jelenléte a lakásomban. Végül azért egy hatalmas sóhaj kíséretében visszaülök vele szemben a fotelbe, bár már nem olyan kényelmesen elhelyezkedve, hanem jóval feszültebben egyenes háttal, időnként akaratlanul is a posztolyt méregetve, mintha minimum attól tartanék felemelkedik és elsül magától. - Fionn... őt láttam meghalni igaz? Feláldozta magát, hogy ne legyen még nagyobb baj, de akkor nem önként vállalta, hogy segíti Grindelwaldot? Vagy csak ennyire nem tudta, hogy mi folyik a háttérben? - sóhajtok egyet, részben kitérve, hogy újra belemenjek abba, hogy ez a közös jövő álom még mindig úgy vélem, hogy lehetetlen. Szép lenne, jó lenne, de nem tudok hinni benne, hogy működhet, egyszerűen nem megy. Túlságosan erre utal a múltunk minden apró darabkája és maga Grindelwald is épp erre egy jó példa. - Nem tudom mit tehetnél azért, hogy megállítsd... még én sem tudom egyelőre. - és én is más ügyeket is kapok, hiszen nem ő az egyedüli probléma a világban, így aztán nem lehet elindulni csak úgy felkutatni. Azt sem tudjuk hol van, hogy hányan vannak mellette, de az biztos, hogy akik mellette vannak veszélyesek, ahogyan az legutóbb is megbizonyosodott. Az a nő, aki elvitte még Gerard mágiáját is kivédte, nem hatott rá a véla báj, ami azért elég nagy dolog a mi világunkban.
Ez a jó helyzet? Akkor mi van a többiekkel? Dübörög bennem az igazságérzet, még is van bennem annyi fék, hogy ne kezdjem tovább ütni a vasat, mert abból veszekedés lesz, és az kell most a legkevésbé. Milyen ciki is lenne, ha azután hogy hazahozott, segítséget ajánlott, most kivágna a francba, hogy oldjam meg magam, ha ilyen makacson szajkózom, hogy szarok. Amit mond, arra azért kicsit elgondolkozom, hiszen nemrég tudtam csak meg, hogy a húgom, akivel ugyan nem tartottam a kapcsolatot, miután a hivatásomat elhagyva magamba fordultam, aztán a Testvériségbe csatlakoztam, két boszorkány kislánynak adott életet. Az egyik kicsi lány, Belle meghalt, ahogy a húgom is, és én mindig úgy hittem, hogy a másik lány Kath az apjával maradt és nem is kerestem őket, mert… Mert gondoltam a varázsvilágban a helyük, nekem pedig itt, és ha minden jól meg a Testvériséggel, akkor egyszer majd megkeresem őket, amikor már mindennek vége. Addig pedig nem akartam bezavarni a tizenéves kislánynál és veszélybe sodorni.. Felugrik, amire ha egy cseppet gyengébbek lennének az idegeim lehet megugranék, de így csak figyelem az idegességét, ahogy fel-alá köröz a tekintetemmel. Lehet, hogy nem volt jó ötlet felhozni a fegyvereket? - Daphne… Ezeket a fegyvereket azért csinálták a Testvériség tagjainak, hogy megvédhessék magukat azoktól, akik szerinted őket védik. Valamilyen rúnák, vagy mik vannak belevésve, hogy nagyobb esélye legyen áthatolni a láthatatlan pajzsaitokon, hogy esélyünk legyen egy összecsapáson. - próbálok nyugalmat erőltetni a hangomra, de nem igazán megy, hiszen látom milyen vádló, ideges és talán ijedt is. Egy ideig nem válaszolok, rágom a szavait, a gondolataimat. - Nem, nem használtam. De sokan tették, és úgy tudom, hogy elkezdett terjedni a Testvériségen kívül is. Ezt esélyem se volt megakadályozni...- húzom el a számat kicsit felmorogva, aztán az újabb kérdéseit hallgatom. Megingatom a fejemet, úgy érzem a nagy idegességében teljesen félreértett, és még mindig azt szajkózza, hogy nekik kell mindent megoldani. Kinyújtom a kezemet, de nem feltétlen azért, mert azt akarom, hogy megfogja, csak megpróbálom inteni neki, hogy üljön le. Ha megfogja, és mellém ül le, az csak egy extra pluszpont, de a lényeg, hogy ne keringjen, mint gólyafos a levegőben, hanem úgy-ahogy egy síkba kerüljünk és bele tudjak nézni a szemébe. - Azért vettem elő a fegyvert, hogy lásd, hogy a varázslóknak és a varázstalanok technológiájának lehet közös jövője. Ez egy gonosz fegyver, de nem gonoszabb a valódinál, ami ölhet, vagy éppen a ti zöldsugarú abrakadabrátoknál, amit szintén ölésre találtak ki. Soha nem akartam háborút közöttünk és köztetek. Igazságot akartam, lehetőséget arra, hogy együtt békében éljünk, nyíltan, titkok nélkül. És ha ez a Grindelwald tönkretesz mindent, amit Fionn elénk festett a Testvériségben, ha évekre visszaveti a céljainkat a kegyetlenségével, akkor mindent megteszek azért, hogy segítsek őt elpusztítani! - emelem meg a hangomat ingerülten, kicsit talán még vérszomjassá is változik a hangom, éppen olyan szenvedéllyel, ahogy ő beszélt az imént a pisztoly szörnyűségeiről, amiket mások tettek vele - önvédelemből. Nagyrészt. Mert nem felejthetem el, hogy az alvilágban is felbukkant már erre-arra egy darab, és azon a fickók nem teketóriáznak használni a mágikusan megerősített fegyvert.
Tudom én, hogy jogos, amit mond, de ettől még nem lesz más a helyzet és igyekszem nem magamra venni a kifakadását sem. Az is csoda, hogy bírja idegekkel, hogy ennyire lehetetlen helyzetbe került, még ha magának is kereste a bajt egy ilyen őrült vállalkozással, de ezt sem teszem szóvá, hiszen tisztában van vele, hogy a véleményünk még mindig erősen eltér a varázsvilág rejtettségét illetően. - És a muglik itt Angliában még egészen jó helyzetben vannak, volt idő és voltak helyek, ahol tilos volt mugikkal kapcsolatban állni, vagy házasságot kötni. - tudom nem vígasztalja, hogy lehetne rosszabb, de meg kell értenie, hogy a varázstalanok valamilyen szinten kevesebbek, így kevesebb joguk is van dolgokra, főleg ha még rosszat is tettek, én pedig nem vagyok elég ahhoz hogy segítsek neki, vagy hogy biztosra mondhassam, hogy segíteni tudnék egyáltalán. Már épp reagálni készülnék a szavaira, miszerint ez mind szép és jó, de lássuk be akármilyen fegyvereik is vannak a mágia akkor is erősebb lesz náluk akármit is próbálnának tenni és sokkal jobban járunk mind, ha ezt mi rendezzük el, ahogyan Tudjukkit is a mieink oldották meg és nem pedig a muglik bevonásával sikerült leszerelni, de a következő pillantban lecsapja az asztalra azt a pisztolyt, én pedig láttam már képeket, tudjuk jól, hogy mi az amiről tartanunk kell, hiszen elég sok auror fekszik már így is kómában. Az előbbi kényelmes lábfelhúzásomnak annyi is, mert egy másodperc múlva már újra talpon vagyok a pisztolyra meredve, majd rá, hogy aztán idegességemben a szobában való fel s alá járkálást válasszam az eddigi kényelmes ücsörgés helyett. - Ez egy olyan fegyver igaz? Mégis hogy gondolod, hogy pont ezzel érvelsz? Tudod hányan vannak most az ispotályban e miatt, akiket talán nem is tudnak felébreszteni? Hányan, akik pont titeket próbálnak védeni és... Az isten szerelmére mondd, hogy te nem használtad! - nagyon remélem, hogy nem fekszik valaki kómában az ő keze által is, hogy ha tudta pontosan mire való akkor nem lőtt le vele senkit, hiszen az aurorok között is vannak sokan, akiknek családjuk van, akiket hazavárnak, de talán sosem fognak hazajutni és mindezt azért, mert a muglikat védjük, mert ez az egész nekik ártana a legjobban. - Nem értem... mégis mit tehetnél, mit tehetnétek? Nyílt háborút akarsz, fegyverekkel varázslók és muglik között? Mert ebből csak az lenne. Ezt... ezt nekünk kell megoldani, nem nektek! - persze a fegyvernek annyi haszna van, hogy be tudom vinni a Minisztériumba, bár könnyen lehet hogy van már náluk, amit próbálnak megvizsgálni, de erről nincs tudomásom. Ha viszont nincs talán segíthet rájönni, hogyan lehet semlegesíteni a hatását. Na de mégis nincs épp jó hatással rám, hogy pont az én lakásomban van egy ilyen és hogy pont az dobja nekem az asztalra, akiről végig úgy gondoltam, hogy jó ember, hiszen azért is akarja feladni magát. De még mindig úgy érzem, hogy nem érti, hogy ez az egész hová vezethet és hogy bármennyire is tenni akar nem tudom, hogy mégis mit tehetne csak mert van egy pisztolya, kétlem, hogy valaha is Grindelwald közelébe juthatna, hogy használja is.
Jó, lehet, hogy az egész képletből az kimaradt, hogy nem igazán kérdeztem meg, hogy milyen beosztásban, milyen rangot ért már el, nem gondoltam volna, hogy kvázi szava sincs, ha arról van szó, hogy egy Testvériségis feladja magát. - Csak jelezném, hogy a mugliknál az emberi jogok védik még a legsötétebb fazont is, ameddig bűnösnek nem bizonyul. Nálatok meg nem adhatom fel magam, mert ki tudja mi történik? - ugrik ki belőlem az elégedetlenség, de egy sóhajjal visszakozok, mielőtt a szavaim túl agresszívan visszhangoznának a fejében. - Köszönöm, hogy segítesz. Hogy figyelmeztettél. Nem vagyok hálátlan, csak túl nagy a pofám. - biztosítom, talán nem költői megfogalmazásban, de őszintén. Az állkapcsom durván megfeszül, amikor elkezdi mesélni annak a sötét varázslónak a terveit és sejtem, hogy most is ilyesmivel állnak hadban, illetve állunk, hiszen ez az egész a mi életünket, a varázstalanok életét is befolyásolja, nem is kicsit.
- Ha ugyanazt akarja, vagy akárcsak hasonlót, akkor nem csak a varázslók dolga felvenni a kesztyűt. Nem vagyunk esetlen barmok, akiket tudatlanságban kell tartani és meg kell védeni. Van technológiánk, ami ha nem is varázslatos, de hasznos, és vannak erős fegyvereink is, amire egy varázsló nincs felkészülve - vagy még nincs felkészülve. Például azok a pisztolyok. - húzom ki magam, hátranyúlok a pisztolytokomhoz és kicsapom az asztalra minden teketóriázás nélkül. Érezhetően ki tisztult a fejem, hiszen hosszabban beszélek, és ott van a harciasság a hangomban. Nem azért akarok elbújni, mert gyáva lennék, hanem azért, mert kiragadták a kezemből az irányítást, a talpam alól pedig a talajt, és nincs jobb ötletem, mert gondolnom kell másokra is. A kölykök egy részének ha nem is apafigura vagyok, de valamilyen védelmező, és képtelen vagyok őket csak úgy a világnak ereszteni. - Hmm… - vonom össze a szemöldökömet, aztán kissé előre dőlök ültömben és úgy figyelek a szavaira. - Nem tudom, hogy milyen mágus akarna befogadni minket, de ha tényleg megteszi… Nem szeretnék haszontalan ingyen élő lenni. Segíteni akarok elpusztítani azt a szemétládát minden erőmmel, minden tudásommal. Nem nyugton ülésre teremtettek. Nem tesz jót. - zárom le ennyivel, de a keserűvé vált hangomon érezni még néhány mögöttes dolgot. Amikor kicselezett az a mágus és egy fiatal srácot lőttem le és visszaadtam a jelvényemet hosszú ideig a sör és a whiskey volt a legjobb barátom és csak támasztottam a bárpultokat. Éppen így talált rám Fionn… Kiemelt onnan. Értelmet adott mindennek. Az emlékekre finoman szólva is elkanászodom, pedig most mondta, hogy talán tud segíteni, nem most kéne leereszteni.
Szép is lenne! A kinevezésemet is még mindig nem tudom, hogy a tudásomnak, vagy az emberhiánynak köszönhetem, szóval hogy lenne annyi befolyásom... A parancsnokkal ugyan beszélhetnék, hiszen volt már hozzá szerencsém személyesen, na de kérdés, hogy jelen helyzetben ő mennyit tehet, ha a Minisztériumban mindenféle aktatológatók és hivatalnokok épp totál be vannak tojva. Lehetséges, hogy az ő szavára sem adnának eleget, vagy csak enyhítene a helyzeten, de kétlem, hogy akár csak egy enyhébb verzióval is többre menne a fickó itt előttem. - Én... nem vagyok olyan magas beosztásban és meghallgatnának, de nem bíznának benned és az már épp elég, hogy ne kapj megfelelő ellátást. - bezárnák és azt hiszem ez még a jobb megoldás, ha nem próbálnának meg közben rájönni hogyan képes ellenállni a mágiának. Lássuk be, hogy ő egy mugli, a muglik ügyeit pedig gyakorta kezelik egyszerű emléktörléssel, ami nála nem működik és valószínűleg ennek fényében egy igazságszérum sem hatna rá, bár ki tudja, viszont ha nem lehetnek benne biztosak, hogy hat-e rá nem tudhatják, hogy igazat mond-e és ebben az én szavam nem lenne elegendő ebben biztos vagyok. - Semmi jót. A varázstalanokat és mindenkit, akinek közük van hozzájuk, vagy akár csak az olyan gyerekeket, akik nem tisztavérű varázslók üldöztetett volna és az uralma alá hajtott volna. - nem sikerült neki és igen Grindelwald is hasonló elveket vall. A muglik alsóbbrendűek, nem feltétlenül csak fel akarja fedni a varázsvilágot, nem olyan mesébe illő egyenlőséget akar, mint amiről Rhys álomdik, hanem azt akarja, hogy a varázslók megkapják a nekik járó tiszteletet. - Igen pontosan erről van szó. Talán... nem ez a legjobb módja az ilyen helyzetek kezelésének, de jelenleg ez az egyetlen módja, amit a Minisztérium használ. - legalábbis olyan esetekben, amikor kell, hiszen ha valakinek a gyereke, vagy a párja mugli akkor nem piszkálják a fejét, de ha valaki olyasmit lát, amit nem kellene... Azt meg nem akarom, hogy addig dolgozzák a fickó agyát, amíg már kellően pépes nem lesz, csak mert nem hat rá egy varázslat, aminek kellene. Ezt azért nem érdemli, mert nem rossz ember, csak olyasmiben hisz, ami egyszerűen lehetetlen. - Akkor négyen, az végül is nem sok. Léteznek varázslatok, amik képesek elrejteni egyész épületeket úgy, hogy csak az találja meg őket, aki ismeri a pontos helyüket. Ismerek egy ilyen házat, bár én sem ismerem a helyét, de azt hiszem tudom, hogy kitől tudnám megkérdezni. Ott négyen könnyedén meghúzhatnátok magatokat. - egyelőre nincs más ötletem, de Tonks biztosan segítene, ha megkeresném. Ő nem olyan, aki csak úgy kikotyogna titkokat azoknak, akiknek nem szabad. Az az egyetlen kérdés csak, hogy Sirius Black vajon mit szólna az ötlethez, hogy nála szállásoljunk el néhány menekülőben lévő muglit.
Lehet tényleg azért bírtam jobban, mert a motorral a gyorsulás és az ilyesmi nem idegen nekem. Abba bele se gondolok, hogy nekik is lehet valami ilyesféle élményük valami mágikus cuccal, mint mondjuk a bibircsókos boszorkáknak azok a szakadt seprűk, csak biztos valami más, nem ilyen béna dolog. Biztos. Nem igazán támaszkodom rá, de elfogadom, ha a fotelhez kísér, olyan látszólagosan. Már régen megszoktam, hogy minden fájdalmat és rosszullétet eltűrjek, és azt is, hogy nem tanácsos egy fele akkora nőre rátámaszkodni, mert igen nagy az esély rá, hogy összecsuklanak és borulunk. Elhelyezkedek, masszírozom a homlokomat, aztán önkéntelenül áttérek a szakállam ideges simogatására és a figyelmemet Daphnéra koncentrálva várom a jegesvizes vödröt a nyakamba.. - Sejtettem, hogy nálatok is feje tetején áll a világ, de reméltem, hogy van annyi eszük, vagy neked annyi befolyásod, hogy emberként tekintsenek rám és meghallgassanak… - morgom, kicsit visszatérve a szkepticizmushoz, amivel eddig is viseltettem a minisztériumuk iránt. Azt hittem berobogok, boldog lesz, hogy megjött az eszem, kikérdeznek, elmondok mindent, amit tudok, hogy segítsek kiütni azt az aszott szemétládát, aki bemocskolta az ügyünket, és talán megesik rajtuk a szívem. Illetve tanúvédelmi programba raknak. Legalább is ez volt a terv… aki köp, azt nálunk egészen becsben tartják, különben azok, akiket beköpött idő előtt kinyírják, mielőtt bíróságra juthatna az ügy. - És mit akart az a másik? Mert még abban sem vagyok biztos, hogy ez mit akar, de annyi szent, hogy a varázsvilág felfedése közte van, különben nem tudtak volna beszivárogni közénk olyan jól… - kérdezek vissza, aztán kicsit talán szájhúzva teszem hozzá. - Fogalmam sincs, hogy miért vagyok immunis a hókuszpókra, de ez még is miért fájna nekik? Ja, hogy nem tudják törölni az emlékeimet és hazudni valami kényelmeset? - bukkan ki belőlem az a konfliktus, ami legjobban nyomja a lelkemet, és amiről a nőnek a ketrecben meséltem. Ha tudnám befolyásolni ezt az egészet és amnesztiát csak úgy nyerhetnék ha valóban elfelejtenék mindent… Akkor inkább a bujdosás. Inkább a harc, ki tudja meddig, de legyek csak tisztában az életemmel, a múltammal, és a valósággal. - Vannak kölykök is, akik visszatérhetnek a Roxfortba és remélhetőleg ha nem dugják ki az orrukat, akkor nem lesz baj. De akinek mindenképpen el kell tűnnie… azok a mugli tagok. Senki sem akarja támogatni az öldöklést és főleg nem olyanok, akik Grindelwald szemében úgy tűnik, hogy feláldozhatóak. - mondom, de rájövök, hogy számot igazából nem mondtam. - Rajtam kívül hárman lehetnek veszélyben, a többiek el tudnak tűnni a fű alatt és valószínűleg nem fogják őket hiányolni.
Végül is egészen jól bírta. Én az első hoppanálásomnál tényleg kidobtam a taccsot. Nem volt szép látvány, főleg nem egy tanóra kellős közepén a tanár lába elé. Csoda, hogy a cipője megúszta a mutatványt. Na nem mintha amúgy egy boszorkány ne oldana meg egy ilyen piszkos ügyet gond nélkül, de attól még nem lesz kevésbé ciki annak, aki elkövette. - Jó-jó, ez most muszáj helyzet volt és egyébként teljesen jól viselted elsőre, komolyan! - persze szívesen segítek is neki eljutni a kanapéig, hogy leüljön akkor majd szépen fokozatosan a világ forgása is elmúlik majd. És most azt sem teszem hozzá, hogy egyébként az a motor nem igazán volt nála, tehát elég nehéz lett volna azzal idejönni ugye. Engedem, hogy nagyjából összekapja magát és ha mégis kér valamit akor úgyis pattanok, hogy hozzak neki, egyelőre csak egy kis pohár vizet engedek és teszek le elé a kisasztalra, hogy aztán én magam is leüljek szépen miután kibújtam gyorsan a cipőmből. No mégis csak itthon vagyok és így sokkal kényelmesebb. - Na jó... megpróbálom elmagyarázni. - most már inkább kényelmesebben elhelyezkedem. Magam alá húzom a lábaimat a vele szemben lévő fotelben szépen. - Évekkel ezelőtt, amikor még én is csak gyerek voltam volt egy másik varázsló, hasonló, mint Grindelwald. Annyira rettegett tőle mindenki, olyan sokan haltak meg, vagy kerültek az ispotályba... a kórházba, hogy a nevét máig sokan ki sem merik ejteni. Grindelwald olyan, mint ő volt, sőt talán rosszabb, az emberek pedig most megint félnek. Ti muglik, akarom mondani varázstalanok ebből keveset érzékeltek, de mi annál többet. Aki pedig fél olyasmit is tesz, amit másképp nem tenne. Ha most besétálsz oda azzal, hogy feladod magad, talán nem hinnék el neked, talán gyanakodnának, hogy rosszat akarsz ezzel, arról nem beszélve, hogy senki sem tudja hogyan tudsz kivédeni olyan varázslatokat, amiket a legtöbb varázsló sem. Nem hiszem, hogy csak kihallgatnának, aztán elengednének szabadon és én kevés vagyok ahhoz, hogy segíteni tudjak, hogy ne legyen bajod érted már? - nem mondom ki nyíltan, de ki tudja, talán megpróbálnának rájönni és talán nem kellemes módszerekkel hogyan képes ellnállni a mágiának és nem hiszem, hogy ennek örülne. És hogy akkor hová menjen és mit csináljon...? - Hányan vagytok... bajban? - fontos kérdés, hiszen vannak módok rá, hogy elrejtsünk valakit, legalább egy időre és igen tisztában vagyok azzal, hogy ha ezt vállalnám akkor bizony nagyon-nagyon nagy kockázatot vállanék én is, de igazán nem érdemli meg, hogy rossz kezekbe kerüljön csak mert sokan félnek a Minisztériumban.
Néhány perccel ezelőtt még csitított és elzavart, most pedig felnevet, így hát hiszi vagy sem, szerintem egyáltalán nem olyan komoly és szigorú, amilyen szeretne lenni. Vagy amilyenné a munka és a helyzet tette. Attól még ott legbelül, lehet, hogy egy vidám, jókedélyű nő lapul. Namármost nem az a küldetésem, hogy előhozzam, de azért igen csak jobb társaság, mint egy visszafogott zsaru. Mármint auror. Összeszorítom az állkapcsomat merev tekintettel, mintha féllábon már a semmiben lennék készülök fel a felkészülhetetlenre. Azért elég rövid volt az összefoglaló, így amikor megérzem a rántást hirtelen nem is tudom, hogy mihez hasonlítsam, repülésnél a felszállás-landolás, vagy a hullámvasút, esetleg a motoron amikor néhány másodperc alatt gyorsulok valami ilyesmi, de… Az a nyomás, amit akkor az egész testemben érzek most keményen hasbavág. Ha nem is kétségbeesett kiskutyaszemekkel és riadt tekintettel, de kibukkanva a házban mikor elengedné a kezemet én nem teszem. Nem támaszkodom rá erőteljesen, nem borítom fel, megvetem a lábam, csak egy kicsit ingok meg körkörösen, mielőtt elválok tőle és úgy nem ítélem, hogy nem fogok felborulni. - Legközelebb te ülsz fel mögém a motorra… Mert ha ezt meg is lehet szokni, én nem akarom. - morgom, miközben látszik rajtam, hogy a testem még nem nagyon heverte ki az egészet. Nincsen hányingerem, talán el sem fogok ájulni, de a fejem cefetül fáj, nem is fogom vissza a karomat, amikor elkezdem a homlokomat masszírozni. Lehet, hogy macsó a külsőm, lehet, hogy szeretek is úgy viselkedni, de őszinte vagyok, és ha fáj a fejem, és szédülök, akkor ez van, nem fogom megjátszani, hogy semmi bajom, csak hogy sebezhetetlennek tűnjek egy nő szemében. A megjegyzésére csak erőltetetten mosolyodom el, a rosszullét ködében, és inkább annyira nézek szét a lakásban, hogy becélozzam a kanapét vagy fotelt és le is csapjam magam oda. - Most, hogy biztonságban vagyunk… Miért is nem adhatom fel magam a minisztériumotoknak? Ennyire nincsen esélyem, hogy tisztára mossam a nevemet? Mi várna rám, kivégzés? - kérdezem, nem akarok ennyire borúlátó lenni, de nem értem miért pánikolt be annyira, amikor azt mondtam, hogy fel akarom adni magamat. - És ha azt nem tehetem, akkor mi a csudát csináljak? - fűzöm tovább, de a hangomon nem az hallatszik, hogy rá akarom a döntést hárítani, hogy oldja meg a problémáimat, de van benne egy kis tanácstalanság, az megkérdőjelezhetetlen. A vicceskedés most néhány percre szünetel, komoly tekintettel nézek Daphnéra a válaszokat várva, szinte olyan figyelemmel, mintha az arcáról leolvashatnám őket, vagy beleláthatnék a gondolataiba, ami persze lehetetlen.
Humor egy cseppet sem humoros helyzetben? Nem igazán az én stílusom, de úgy látom tőle egyáltalán nem áll távol és talán igen azért a jelenlegi feszültséget mégis csak oldja valamelyest, sőt a kávés viccelődésre még halkan fel is nevetek, de aztán csak megrázom a fejemet, hiszen a helyzet mégis csak komoly. És épp ezért nem engedek szívesen abból sem, hogy hoppanáljunk, mert a jelen helyzetben végig buszozni a fél várost nem lenne épp a legjobb ötlet. Nem tudom hogy őt keresik-e és ha igen, akkor kik vagy mennyire. - Jó-jó, akkor te nem fogsz elájulni! - azért erre újfent elmosolyodom, hiszen igen heves az ellenállás, miközben ez olyasmi, amit biztos, hogy nem fog tudni befolyásolni. Nem akar rosszul lenni az egyértelmű, de ez nem azon múlik feltétlenül, hogy mit akar. Attól még elájulhat, vagy kidobhatja a taccsot, mert kezdő hoppanálóknál alapvetően egyik sem ritka. A nagy egovillogtatás után persze igazán piszkálhatnám azzal, hogy még rá is fog a kezemre, mintha attól félne, hogy valahol félúton elengedem és akkor majd ki tudja mi történik vele. De persze nem, eszem ágában sincs félúton elengedni. Kivárok azért néhány pillanatot, aztán mintha csak pislognék egy erőteljesebbet érezheti is, ahogyan megtörténik az a bizonyos rántás a köldökénél, aztán kb. úgy érezheti magát, mintha a ringlispil és a hullámvasút keverékére dobták volna fel, azok közül is valami keményebb pályára. Egy pillanat múlva viszont már elengedem a karját, már persze ha nem szorítja görcsösen a kezemet, mert fizikai erőnlétben bőven ő kerekedik felül és ha igényli segítek neki feltápászkodni a földről, amennyiben persze nem rántott el. Aztán meglátjuk kell-e takarítani utána... - Itt is vagyunk! Nem nagy, de... tea az van, sőt talán kávé is. - no vajon most is tud még viccelődni, vagy azért kell egy kis idő hozzá, hogy valamelyest magához térjen és most annyira már nem lesz kedve humorizálni?
