2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem az a cél, hogy higgyen nekem. Így ruhátlanul mindenki azt lát bele a másikba, amit akar, s érzékelem, hogy kell némi önbizalomtuning. Azt eddig is tudtam, hogy mennyire szép lány, de ruha nélkül csak nagy ritkán képzeltem el, amennyit a férfi fantázia amúgy magától összerak. Rengeteget beszélgettünk, az utóbbi időben bújtunk, de olyan természetessé vált, hogy ha valaha is átkapcsol a szenvedély valami mélyebb szintre, az akkor történik, ha már ő kellően megnyugodott, hisz bennünk, hogy lépjen. Ha tini lennék, nyilván pokoli nehéz lett volna, de így érett férfiként amolyan laza türelemmel bele sem gondoltam, hogy netán érik a helyzet. Jó, azért már ide úton az utóban olyan pillantást vetett rám, mint aki nehezen tudja visszafogni magát, de mégis így az igazi, hogy kényelmesen magunkra, egymásra tudunk koncentrálni, nem kell megküzdeni teszem azt egy marha vagon tartalmával, vagy éppen a sebváltóval megküzdeni. A kölcsönös szerelmi vallomások mindössze felvezetői annak, hogy most már én is lehullajtom a magabiztos férfi álarcát. Reszketni nem fogok a vágytól, azt talán engedjük is el, de erőteljesen vonom magamhoz, hogy a karjaimba zárjam. Azt, hogy még mindig ő van felül, határozottan értékelem, mert így még inkább az ő döntésének tudhatom be, s így a látvány sem utolsó. A csípőjét markolom meg, hogy legyen mibe kapaszkodni, s hagyom, hogy ilyen gyönyörű, érzéki kifutása legyen az egykori fejvadász meg a rabja előtörténetnek. Ha netán a szüleim hiányolnának minket, akkor egy idő után biztosan rájönnek, hogy majd jövünk, amikor jövünk, mert ha Megan már így rákészült, akkor kár bármit is elsietni. Cseppet sem zavar, hogy netán én sem vagyok egy sokat próbált harcos, a szerelem és a vágy vezeti minden mozdulatomat, hogy ő is azt kapja, mint eddig. Pontosan azt, amire vágyott.
Egy csinos modellfiúval nem is tudnám, hogy mit kell kezdeni... nem mintha Riley-val olyan magabiztosan vetettem volna bele magam mindenbe. Viszont míg Tommy-val az ég világon semmi sem történt, csak titkon reménykedtem, hogy egyszer újra megjelenik az életemben és kitart mellettem - de egy szempillantás alatt össze jött egy szőke csajjal -, addig Riley-val kézzelfogható volt a vonzódás, a levegő még a legrosszabb körülmények között is képes volt izzani. Riley kitartott mellettem, hitt nekem, hitt bennem, az, hogy milyen jóképűnek tartom tényleg ráadás. Amikor a csókok között megszólal bevallom nem igen hiszek neki, minden érintéssel és csókkal bátrabb vagyok ugyan, de nem tudok magamra csábítóként vagy érzékiként gondolni egyelőre. Pedig tényleg élvezem, ahogy hozzámér, élvezem, ahogy hozzásimulhatok a testéhez, belehajolhatok a tenyerébe, még halkan fel is sóhajtok, ahogy a nyakamat csókolja és gondolkodás nélkül emelkedem meg, amikor elkezdi lehúzni rólam a nadrágomat. Persze így szembe ülve ez nem olyan egyszerű, egy rövid pillanatra leteszem a lábaimat és felállok, amíg a ruhaneműk a földre nem hullanak és ki nem léphetek belőle. Ezzel a mozdulattal most már tényleg teljesen pőrén állok előtte, hogy aztán a szeretlek után előrehajoljak, megcsókoljam hosszan és viszonozzam a szavakat. - Én is szeretlek téged. - suttogom halkan, hozzá hasonlóan nem csak azt mondom, hogy "én is", hanem ki akarom mondani magát a szót, ami csupán kilenc betű, még is életeket képes megváltoztatni. A csók után ahelyett, hogy újra átvetném rajta a lábaimat először lehajolok, hogy őt is megszabadítsam az összes ruhájától, a mellkasomban a szívem úgy zakatol, mintha már is egy maratont futottunk volna. Lassan, puhán mászok vissza az ölébe, de amilyen hévvel és vágyakozással hajolok az ajkaiért és végül döntöm végig az ágyon, egyértelmű, hogy készen állok... készen állok bármire és mindenre, de főleg arra, hogy majdnem egy év várakozás után átadjuk egymásnak a testünket-lelkünket. A testünk forrón egymásnak feszül, ahogy fölé hajolva a barna hajam előrehullik, de a legkevésbé sem érdekel most, hogy mennyire lehetek vagy éppen leszek kócos. Csak azt érzem, ahogy az egész testem lüktet, ahogy minden idegszálam bizsergető pontossággal üzeni, hogy pontosan hol is érünk egymáshoz és szinte diktálja a mozdulatokat, ahogy a kezemet lefuttatom az ölébe és...
// Köszönöm szépen a játékot, a +18 mutató határozottan felfénylett ezen a ponton. Imádom őket és alig várom a kis pihenő után a következő fejezetüket majd a jelenben. //
Megan teljesen jól látja, én sem azt tartom férfias tulajdonságnak, amikor valaki mindig érvényt szerez az akaratának. Sokkal inkább arról van szó, hogy van bennem egyfajta morális iránytű, s képes vagyok felülbírálni a döntéseimet, ha úgy érzem, hogy szükséges. Ha ehhez olyan külső párosul, amire még Megan, ez a dacos, félszeg szépség sem mondhat nemet, azt igenis előnynek kell betudni. Ő az, aki tudhatja rólam, hogy a széles váll és a napcserzett arc mégsem minden. Az arcomra van írva, hogy mennyire távol állok a csinos modelfiúktól. Én vagyok az, akiről lerí, hogy az élet már ilyen fiatalon megviselte. Még mindig nehezen engedem el, hogy nem kell állandóan az oldalamat fogni a bordaközi fájdalom miatt, ami a gyomorfekélytől sugárzik ki. Ha ideges vagyok, még gyakorta a zsebemben turkálok, mintha meglenne a késztetés, hogy ismét rágyújtsak. Ám ezek a rossz szokások lassan a feledésbe merülnek, hiszen a kezemet többek között az köti le, hogy a lágy esésű barnás tincsekbe túrjak. Vagy éppen ölelésre, csókra szorítsam magamhoz. Hogy ez egy távkapcsolatban hogyan fog működni? Bízom benne, hogy ha Glasgow-ban leszek auror, akkor akár gyakran is láthatjuk egymást. Nem annyira, mintha össze lennénk költözve, ám kell azért annyi mozgástér, hogy mindketten ismét magunkra találjunk! És természetesen újra és újra egymásra, hiszen már csak együtt képzelhetjük el az életet. Cseppet sem riaszt a gondolat, hogy én leszek az első, mert valahogy ez az egész annyival mélyebb, magától értetődő, hogy egy felnőtt, komoly kapcsolat emelt szintre helyezése, ahol nincsenek összehasonlítási alapok. Csakis szerelem, s érzéki vágy! – Csábításból jeles. – Ismerem el az ajkaim között kiszűrve a mondatot. Az izmaim megfeszülnek, akár az ugrásra kész tigris. Ezt igenis bóknak kell vennie, én ugyanis megláttam benne a végzet asszonyát is, hiszen a vágyakat valahol tudatos döntések irányítják. A kebleit csodálva finom maszírozásba kezdek, hogy felfedezzem a korábban még tiltott domborulatokat. Más az, hogy ha összebújunk, vagy egymásnak csapódunk. Ez pedig az a pillanat, ahogy már mindent szabad, sőt, kell is. Kifejezni a másik iránt érzett ősi ösztönt, hogy magunkba fogadjuk testileg-lelkileg is a szeretetett másikat. Hátrahajtom kissé a karcsú testét, hogy a nyakára hintsem újabb csókjaimat, s közben a hátsóját is megemelem, hogy némi gombolás közepette akár kibújhasson az alsójából. Akár egy szuszra mindenből. – Szeretlek! – Elégedetten jegyzem meg, hogy most én mondtam hamarabb. Csalfa-cinkos mosolyom ezúttal lefegyverző, hangom bársonyos, mégis csak úgy remeg a már el sem fojtott vágyakozástól.
Azon kívül, hogy kiskoromból emlékszem, hogy apám zsaru volt, de seggfej, semmilyen más kapcsolatom nincsen katonai neveltetéssel. Tőle semmit az ég világon nem tanultam, csak azt, hogy ne szájaljak, ha nem akarom, hogy akkora pofont kapjak, hogy a fal adja a másikat. Nem csak képletesen. A nagyját anyám kapta, ez igaz, de azért elmondhatjuk, hogy nekem senki az ég világon nem volt alkalmas példaképnek, de még nevelve se lettem nagyon, csak szabadoneresztve és érjek haza egyben, vigyázzak a húgomra. Más fogalmaink lehetnek a macsóról, de persze tekintve, hogy nem vagyok veszett nagy romantikus, ez talán nem csoda. Nekem nem csak a flörtölős nőcsábász a macsó ugyanis, hanem Riley minden porcikájában, hiszen elképesztően sármos, izmos, szélesválló férfi, aki lehet, hogy nem dobálózott felületes dumákkal, de... éppen emiatt alakult ki közöttünk az, ami. Ez őszinte, nyers, lehet, hogy nem agresszívan követelőző, de akkor is a nyers a legjobb szó rá. Mind a ketten tapogatózunk, keressük a helyes utat, hogy a semmiből újra építsük magunkat és egy normális kapcsolatot alakítsunk, ami sose volt korábban, és éppen emiatt nincsen cukormázas rózsaszín köd, hogy aztán a felszállásával csalódás maradjon. Az elejétől a végéig mi vagyunk mi, és nincsen semmiféle játék. Ahogy egy kicsit belemélyesztem a karmom és felszisszen egy pillanat erejéig megtorpanok, de látva a mosolyát azonnal megnyugszom, sőt, még ki is buggyan egy halk nevetés és egy kis mosoly. Igaz, hogy most már a feszültség közöttünk inkább szexuális, de azért még mindig kellenek ezek a kis kitekintések, megszólalások, hogy nehogy elinduljak a lejtőn és túlgondoljam a dolgokat. Ahogy végigmér, ahogy a tenyere a fenekemre simul, vadul dübörgő szívvel hajolok előre, hogy hosszan megcsókoljam, szinte kirobbanó érzésekkel, amik között minden van, szerelem, vágyódás, hála, hogy kitartott mellettem, ahogy senki más ezelőtt. Ha lenne bennem bárminemű szofisztikáció, akkor biztosan menne riposzt arról, hogy a franciáknál mit is hívnak kis halálnak, de nincs. - Csak felkészültem. - válaszolom röviden, egy kicsit már is pihegve és lihegve, pedig éppen csak simogattuk egymást és csókolóztunk, én pedig már így is úgy érzem, mintha maratont futottam volna. Mikor lekerül rólam a melltartó még egy védelmi réteg válik semmissé, mielőtt találkoztunk soha nem tudtam volna elképzelni, hogy akárki előtt valaha is megnyílik annyira, hogy meztelenül lásson... nem törődtem a külsőmmel, nem is szerettem magamat, de szépen lassan sikerült önmagamra találni és nehéz lenne nem látni, nem érezni, hogy tényleg kíván. Egyre kínzóbban lüktet bennem a vágy, hogy lekerüljön mindkettőnkről a nadrág, így hát amikor megtart előveszem az óvszert, de egyelőre csak lerakom az ágyra magunk mellé, hogy kéznél legyen. Nem igazán aggódom semmilyen szifilisz, hiv, herpesszerűtől, szóval valójában csak akkor akarom használni, amikor tényleg eljutunk odáig, hogy kelljen a teherbeesés elkerülésére. Még mindig én vagyok felül, az ölében, és most, hogy felül teljesen meztelenek vagyunk mindketten finoman letolom a vállát, hogy előre hajolva a füle közeléből az arcélén keresztül csókolgassam az arcát az ajkaihoz érve. A testem minden porcikája azt üzeni, hogy készen állok, de nem ám egy öt perces gyors menetre, ez ténylegesen a kapcsolatunk tetőfoka, amikor először kapcsolódunk össze testben és lélekben... talán még is csak romantikus vagyok, legalább egy kicsikét.
Apám révén mindig is a régi vágású mentalitás vitt tovább az utamon. Ő még azon nőtt fel, amikor Vietnámból jöttek haza hősök, akik vadnyugati filmeket néztek. Akkoriban az volt a leginkább férfias, ha valaki kiáll a nők jogaiért, de tiszteli is őket. Ez engem is motivált, hiszen férfiként feministának lenni az apám tekintetében nagyon is lovagias volt. És különben is, a vadnyugaton a hallgatag, névtelen idegenek osztják az igazságot, s persze mindig győznek. Nem véletlen, hogy a Walsh családban mindig ez volt az elvárt. Az agresszió, a támadás sosem volt célravezető, főleg nem egy nővel szemben. Az én szememben a szüleim házassága példaértékű, még ha nekem nem is sikerült, mégis megmaradtam annak, akivé neveltek. S így, hogy Megan irányában sem voltam macsó, csak a közös ügyünket toltam, amennyire lehetett, magától alakult, hogy egymásra hangolódtunk. A parázs szép lassan lánggá változott, ami sosem aludt ki. Azt, hogy így egymás ölében kötöttünk ki, igencsak hosszú útnak köszönhetjük, s most már nincs is értelme visszanézni. Egyszerre oly érzéki, de mégis romantikus, ahogyan egymást méregetjük a csókok, simogatások közepette. Komolyak vagyunk, egyúttal mégis játékosak, mint aki egész életében ide készült. Régen voltam már bárkivel is, a vágy szinte elapadt, most újra éledni látszik, erőnek erejével kell visszafognom magamat, hogy ne törjön ki az őserő. Azzal nyugtatom magamat, hogy most már nem kell sietnünk, egymáséi vagyunk, van arra bőven időnk, hogy felfedezzük egymás testét, a szüleim biztosan nem fognak zavarni. Aprót szisszenek csak fel a móka kedvéért, noha cseppet sem fáj, ahogyan karcolgat, a saját kezeim a blúza levetése után a kerek, formás hátsójára csúsznak, mintegy megengedve immár magamnak, hogy ezen az amúgy más esetben illetlen ponton érintsem. - Csodaszép vagy. – Ez most nem csupán az arcának szól, amit már korábban is méltattam, meg szeretném erősíteni, hogy nagyon tetszik a látvány. A hangom enyhén rekedtes, elhalló, de erőt gyűjtök azokból az igéző zafír szemekből, amely mindig oly dacos, eltökélt volt, s most csakis rám figyel, nem számol semmilyen külső gonddal. Ismét összesimulunk, immár valóban kezd zavaró lenni az alsó ruházat, ám a felsőnk a melltartó kivételével azonban már mágnesként tapad egymáshoz, csupán a kapocs nyitját szedem szét, mindegy, hogy elől, vagy hátul található. A kérdésre nem nagyon lepődöm meg, csupán lefegyverző pillantással döntöm oldalra a fejemet. – Ezt úgy mondtad, mintha pisztolypárbajra jöttél volna. Nos akad, viszont a tiéd nyilván lényegesen frissebb. – Egyezek bele, hogy ne kereséljük az enyémet, ami még az őskorból származik, és a szavatossága is igen kétes. Nem érzékelem, hogy Megan ügyetlenkedne, annak ellenére, hogy elvileg még nem volt senki az életében, de most nagyon is célratörő, elhatározta magát arra, hogy ilyen módon is kimutassa, hogy szeret, vágyik rám. Lesz benne majd egy apró fájdalom talán, én mégis úgy gondolom, hogy ez is az összetartozásunkat erősíti. Felsóhajtok, ezúttal bent tartva a levegőt, látszik rajtam a várakozás izgalma. Kihámozom hát a melltartóból, közben viszont megtámasztom a combjait, ha netán keresgélné a bizonyos eszközt, ami most a babavédelemre szolgál.
Mire eljutottunk addig, hogy egymással találkozzunk én már hírből sem látok Riley-ban semmi bénázást, semmilyen melléfogást. Nem volt soha agresszív, nem erőltetett semmit, és soha nem azért nem mentünk tovább, mert nem akartam vagy nem ontotta magából a csábító férfiasságot, hanem azért... mert önmagammal nem voltam kibékülve. Mert képtelen voltam túllépni azon, hogy az érintés egyenlő a fájdalommal, a boldogság egyenlő a szenvedéssel, a család egyenlő a halállal. Nem kevés dolgot kellett helyreraknom és újra tanulnom a kapcsolatunk alatt, de a szürke életembe minden nappal egy kicsit több színt hozott, hogy mind a kettőnk lelke és teste lassacskán meggyógyuljon. - Soha, egy percig sem az volt a baj. - suttogom halkan, az egész testem lassan felhevül az izgalomtól, még a hangom is megremeg, pedig ha nem is vagyok harsány, nem vagyok valami remegős nyárfalevél. Rúgok, ütök, harapok, ha valami nem tetszik és kész vagyok megmondani a magamét szerencsétlenkedés nélkül. Persze ez akkor igaz, ha keménykedésre szorulok, de a családjával vagy éppen az ő karjaiban... semmi szükség ilyesmire. Rengeteget lágyultam mellette, még ha nem is leszek soha az a "lányos lány", nem fogok magamtól egyberuhát vagy szoknyát hordani, se sminket, lakkot. Viszont nem csak ebből áll a nőiesség és ugyan én magamnak nem szoktam nézegetni, hogy milyen is az alkatom, Riley mellett egyértelműen kidomborultak az idomaim most, hogy nem vagyok betegesen sovány. A kis lélekerősítő kortyot igazából az üvegből iszom, nem pohárból, eszembe se jut, hogy jobb házakban nem illik üvegből inni. Már az ölében is vagyok, hozzásimulva és talán az egész kapcsolatunkban először tényleg én hajolok fölé és nem fordítva. Már szó sincs arról, hogy a tapasztalatlanságom miatt csak viszonozzam a csókjait, végre sikerül nem törődnöm a tényével, hogy neki hány barátnője, felesége volt korábban, nekem meg soha senkim. Amikor elválnak az ajkaink halkan felsóhajtok, talán egy kicsit levegőért is kapva, és félrebillentem a fejem, bár egy-két alkalommal picit csikisen szalad végig rajtam a libabőr. Ahogy végigsimítok a sportos testén a körmöm néha karcolja a bőrét, bár nem arról van szó, hogy szándékosan belemélyeszteném... egyelőre...? Ki is húzom a ruhája alól a kezem, amikor fel akarja emelni a karomat, hogy lekerüljön a pólóm. Ahogy újra a szemébe tudok nézni, kutatom benne a visszajelzést arra, hogy már csak egy vékony, minden extra béléstől mentes melltartó takarja a felsőtestem. Látnom kell, hogy tetszik neki, amit lát, hiszen minden ilyen bátorítás csak még több magabiztosságot ad. Persze nem igazán óhajtok sokáig várni, előrehajolok, de most csak egy rövid csókra, hogy ezúttal a kezeim amikor leszaladnak én is elkezdjem felhúzni a pólóját. Érzem a forróságot és a kínzó közelségét a combjaim között, de arra még ebben a pilanatban nem állok készen, hogy a alsóruházatunk kerüljön le, viszont arra nagyon is, hogy Riley pólóje kerüljön a földre. Ösztönösen még is csak előre csúsztatom a csípőmet az ölében, ahogy lehúzom a pólót, hogy szinte elakadjon a lélegzetem nem csak a testét látva, de vágyhullámtól is, ami kivirágzik a dörgölőzéstől az egész testemben. Kicsit a romantikába ugyan nem illik bele, de talán éppen ezért annyira illik hozzám a földhözragadt kérdés, amit előre hajolva egy ajakharapás múltán a fülébe suttogok. - Ha esetleg nálad nincs, hoztam magammal gumit. - szólalok meg kicsit talán érdes hangon, mintha az egész vetkőztetés és simogatás kicsit elvitte volna a hangomat, ráadásul valahol egy lánynak, aki szűz, kicsit idegenül és tabunak hat óvszert emlegetni. Soha életemben nem akartam gyereket és akármennyire romantikusan hangzik, hogy csak úgy mindent elfeledve egymásnak essünk, mugli származású csaj vagyok és teljesen alapvető, hogy biztosan nem fogom az esélyeinket a véletlenre bízni, ami az együttlétet és a teherbeesést illeti. Viszont azzal, hogy ennyire felkészültem, aztán főleg érezheti, hogy tényleg nem éppen most született az elhatározás, nem hirtelen légből kapott, hanem... csak vártam a megfelelő pillanatot mindkettőnk számára.
Mintha életem minden bénázós próbálkozása ehhez a pillanathoz vezetett volna. Pontosan azért, hogy értékelni tudjam azt, amikor valaki magamért, a hibáim ellenére szeret, és kíván. Az összes akadály csupán előkészítése lett volna annak, hogy egyszer igazán boldog tudok lenni. Máshogyan, mint Jackie-vel. Megan minden tekintetben más, mint bárki előtte. A fejvadászat tekintetében van egy bizonyos emberismeretem, de ez bőven meggátolt abban, hogy átlássam a női praktikákat, hiszen az előző két komoly kapcsolatomnál is vakon hittem. Így, lényegesen óvatosabban mégis azt érzem hétről hétre, hogy kettőnket nem szétvet, hanem összekovácsol a probléma, vagy éppen a távolság. Már az elején is tiszteltük egymást, ami átcsapott valami furcsa barátságba, hitbe amit a másik felé érzünk, hogy aztán egyre nagyobb szemeket meresszünk a másikra. Érte aztán nem kérdés leszokni a cigiről, vagy normálisabban, rendszeresen ebédelni. – Cseppet sem. Érdemes volt kivárni, hogy te vágyj rá. – Rázom meg a fejemet bátorító mosollyal. Lehet, hogy a kapcsolatunk jó hosszan hangolódott rá arra, hogy testileg is együtt legyünk, s előzetesen inkább mint két utcakölyök bújtunk csak össze, hogy aztán csókokkal, ölelésekkel mélyítsük a szerelmünket, én mégsem sietettem volna. Megan az előéletét tekintve aligha ment volna bele valami letámadós együttlétbe, vagy ha igen, nem élvezte volna, ez egyértelmű. Legalább annyi előnye van a korábbi kapcsolataimnak, hogy alaposan eltántorítottak a próbálkozástól, s akkor tudunk egymáséi lenni, amikor már mindketten alig várjuk! Most nem kérek az italból, de megvárom, hogy letegye, nehogy rajtunk kössön ki a pohár tartalma. Érzem, hogy a vágy forgószélként söpör végig rajtam, erősebbnek érzem magamat, mint valaha, ahogyan az ölembe ül. Száradó ajkamat az övére tapasztom, aztán rájövök, hogy így aligha fogunk levegőt kapni, ezért folytatom inkább a nyakán lévő finom bőr izlelgetésével. Ahogyan a ruhám alá csúcstatja az ujjait, már levegő után kapkodok, szó szerint vissza kell fognom magamat, hogy egy kemény mozdulattal ne forduljak én fölé az ágyra döntve őt. Türelem! A combjait cimogatom, most valahogy tényleg sok lett a ruházat, de így egymás ölében legfeljebb felülről csomagolhatjuk ki egymást. Ebben immár nem is habozom, a karjait a feje fölé kérem emelni, hogy felülről húzzam le a blúzát. Egy ideig így talán szem elől tévesztjük egymást, de az alsótestünk nagyon is szorosan simul már egymáshoz.
Bólintok, még ha a szavai sokat is jelentenek, én inkább vagyok költői a munkámban, mintsem a szavakban így már attól elgyengülök, hogy azt mondja jó hatással vagyunk egymásra. Így is van, mindkettőnk élete kezd beindulni a jó irányba, szó szerint szemmel látható rajtunk hogy egymásért elkezdtünk dolgozni önmagunkon és figyelni az egészségünkre. - Ha még el is fogadnám a bókot, akkor is be kell vallanod, hogy ha egy varázspálcát adtak volna a kezembe a fogságban - akármelyik alkalommal - akkor is meg lettem volna lőve rendesen. - teszem hozzá, bár ő se gyakran fordul a varázsláshoz, de biztos vagyok benne, hogy nem azért, mert az iskolában csak az árvakártyát kijátszva engették át kettesekkel. Egyetemre már esélyem nem lett volna ösztöndíjat kapni annó, nem mintha annyira akartam volna azzal a rengeteg jó élménnyel, amit szereztem. Most viszont ahogy elkezdem önmagamat újra építeni érzem, hogy szükségem van arra, talán az egómnak, hogy megmutassam hogy egy jobb pálcával, stabilabb lelki állapottal igen is képes vagyok ott is talpra állni. A nyárikonyha tökéletesen hangzik, bár fogalmam sincs mi az, de az már előny, hogy nem valamilyen ól vagy karám amit kinéztem. Igaza van, ha fel akarna kapni és velem felállni azonnal kissé visszavenne a lelkesedésemből, kizökkentene, ahogy a fehér lovon bevágtatás az Abszol útra is abszolút megdöbbentő volt. Ettől nem vagyok lelketlen, csak bébilépésekben tanulom a romantikát, ahogy tanultam az emberi kapcsolat ápolását is vele a nulláról. Amikor elindulunk még felkapom azt a gyümölcsös italt, amit házilag csinálnak, persze nem azért, mert csak részegen tudnám rávenni magamat bármire is, de a szíverősítőt nem véletlen hívják szíverősítőnek. Félek, hogy enélkül nagyon gyorsan utolérnek a félelmeim, amiket lehet persze a hozzáértőbbek gyógyszerrel kezelnének nem egy felessel, de most ez van kéznél. Nem arról van szó, hogy nem állnék készen vagy hogy valaha is nyomást éreztem volna felőle, csak vannak olyan sebek, amik maguktól nem gyógyulnak be és az iskolai orvosom óta minden orvostól irtózom, még ha szükségem is lenne egyre. Az, hogy azonnal átkarol, azonnal érti mire gondolok és készen áll az indulásra, hogy érzem, hogy vágyik rám tovább korbácsolja bennem is a vágyat, a csókok, az érintések, de még a megjegyzése is tovább hajszolja a mellkasomban a ketyegőmet. - Az lehet kicsit körülményessé tenné a dolgot... de remélem ez nem volt nagyon béna. - hal el azért kicsit a hangom, de azért elmosolyodom és beérve a házba mielőtt leülnénk az ágyra kinyitom az italt, megkóstolom, ízlelgetem, felé nyújtom, hogy kér-e belőle, de ha nem már le is rakom. Egyetlen kortyot iszok, semmi többet, tényleg eszemben sincsen az élményt magát elnyomni vele. Amikor elkezd az ölébe húzni szembe fordulok vele, hogy széttárt combokkal az ölébe üljek és a csók közben végigfuttassam a kezemet a ruhája alá csúsztatva a kellemesen meleg felsőtestén. Nem sugalmazom, hogy azonnal essünk neki a lényegnek, de egyértelműen sikerült végre összegyűjtenem a bátorságomat és habár korábban nem akartam tovább menni, sőt, néhol egyértelműen rettegés fogott el, most ennek nyoma sincsen. Semmi sem érdekel Riley-n kívül, nem veszem észre, hogy az ágy mekkora, se azt, hogy mennyire frissen van bevetve, egyszerűen... nem érdekel. Csak az, hogy hozzásimuljak és bár valószínűleg a szülei visszavárnának minket a nagy házba, a lehető legtovább maradjunk kettesben ebben az édes álomban.
– Jól összecsiszolódtunk, sikerült jó hatással lenni egymásra. – Sietek a válasszal, valahogy sosem kellett lelkiismeretfurdalást keltenünk a másikban. Semmi érzelmi zsarolás, csak az őszinte tények, ezért vagyunk egyrészt ilyen erősek így együtt, másfelől ez őszinte szerelem, amit nem lehet csak úgy megingatni. Az álmatlan éjszakákról én is mesélhetnék, hiszen az életem sosem volt egy leányálom, s aurorként, majd fejvadászként rengeteg ellenséget szereztem. Bár mondhatnám azt, hogy most majd az életemnek egy nyugodt szakasza jön, amikor hátra tudok dőlni, de esélyesen azért kell inkább visszamennem aurornak, s legfeljebb csak tulajdonosnak lenni a kávézóban, mert csak akkor tudom magunkat megvédeni, ha tűzközelben vagyok, megmaradnak az ösztöneim. – Még véletlenül sem. Inkább igézően gyönyörű. S nem mellesleg nagyon jó barát. – Egészítem ki most én is mosolyogva, hiszen akik igazán egymásra találnak, azoknak nem feltétlenül kell egy külső siratófal, hanem meg tudják beszélni a lelki nyűgöket is. Miközben megcsókolom, érzem, hogy szinte megfeszült a teste, ám ezúttal nem a feszültségtől, inkább mintha várakozással teli izgalom, sőt kezdeményezés töltené el. Micsoda energiák. Meglepetten viszonzom az ölelését, ami most kicsit szorosabb, mint máskor. – I-Igen, az afféle nyárikonyha. – Nyugtatom meg arról, hogy most nem használja senki, nincsen benne kupi sem, állatok pedig főleg nem. Még ha tehenek is lennének, máris úgyis megszoktuk. Felsegítem, mert tudom, hogy nem szereti a nyálas romantikát ahhoz, hogy karban vigyem. A piknik kosarat, a pokrócot, bármit itt hagyhatunk, az állatok nem kóborolnak felügyelet nélkül a birtokon, hogy bármit felegyenek. – Máskor is piknikezünk majd előtte, hogy jelezd, hogy mit akarsz? – Kérdezek vissza provokatív, kedves cukkolással, ugyanis bennem is erős vágy támad, pusztán már attól, hogy mennyire rákészült. Kézen fogom, de nem azt a kezét, ami mellettem van, hanem a másikat, hiszen a közelebbivel a derekát markolászom, és így szinten andalgunk a nyári konyha melléképülete felé. Mivel az amúgy sem egy zárt épület, be tudunk menni anélkül, hogy kilincs, vagy kulcs kéne, simán be tudom lökni vállal. Itt is van ágy, mivel apám is töltött néhány éjszakát, amikor esetenként a tökéletes kapcsolatuk ellenére mégis összezördültek anyámmal. Az ágy ezúttal is bevetett, apám katonai stílusát idézve, noha nem túl nagy, kettőnknek nem egyszerű elférni rajta, de ha nagyon összefonódunk.. Nem kell hemperegni! Attól nem kell félnünk, hogy a szüleim erre tévednek, mert nyilvánvaló, hogy nem zavarnak meg minket, annyira egyértelmű volt, hogy most kettesben akarunk maradni. Leülünk az ágyra, most már én ölelem szorosabban magamhoz, kissé még az ölembe is húzva őt, hogy folytassam azokat az édes csókokat, ezúttal a nyakára is tévedve az ajkaimmal.
Igaz, hogy soha nem volt tapasztalatom más fejvadásszal, csak gyerekkoromban csíptek rajta kisebb lopásokon, amikkel soha nem jutottam el tárgyalásig, de a durvaságot ismerem. Riley pedig még a sokkolóval és a mágikus bilinccsel is gyengédebben bánt velem mint az a Marvin egyetlen perc alatt. Az az alak nem győzött lekurvázni és pofozni vagy rúgdosni, ha meg mertem szólalni vagy ellenkeztem bármiben, míg Riley felismerte, hogy a pánikrohammal küszködöm a repülőgépen és arról is leszállított, pedig bilincsben, paranccsal valószínűleg gond nélkül akaratom ellenére is ott tarthattak volna. - Semmi baj. Nem bántani akartalan az emlékkel. - válaszolom, egy kicsit megingatva a fejemet. - Habár vannak még álmatlan éjszakáim, soha nem emiatt. - teszem hozzá, őszintén, ahogy csak vele vagyok képes nyílt lenni. Amikor mellém könyököl kissé felvonom a szemöldökömet, hiszen az önképem erőteljesen torz, sosem tartottam magam csinosnak, sosem tartottam magam tehetségesnek vagy érdemesnek semmi jóra, most pedig belecsöppentem egy kis családba, ami a maga módján azonnal, kérdések nélkül befogadott. - Talán még se vagyok olyan szar boszorkány, mint hittem. - válaszolom, egy kis mosollyal, mintha tényleg bűbájolásról lenne szó. Persze egyértelmű, hogy nincs ilyesmiről szó, kicsit nagy kanyar lenne attól a lánytól, aki híresen magának való és híresen nincs szüksége senkire a magányában, hogy elbájoljon magának egy egész családot. Valóban elgondolkoztat a kérdés, hogy miként illesztjük össze az iskolát és a kávézót, hiszen én még mindig abban a hitben vagyok, hogy a híresen hangulatos Londoni kerületet nézte ki magának Notting hillnél. Ha tudnám, hogy az elmúlt néhány órában már újra is értékelte az egészet és biztosan Skóciában marad és így sokkal egyszerűbben találkozhatunk... sokkal magabiztosabban tölteném el az időmet a kastélyban úgy, hogy tudom véletlenül se megy a kapcsolatunk kárára. Ahogy beúszik a képbe, miközben fejjel lefelé csodálom a világot, hogy csókot lehel az ajkamra a biztonság, amit érzek, amikor ő ér hozzám, senki más, végigárad a testemen. Ahelyett, hogy csak passzívan hagynám, hogy apró csók maradjon, közelebb húzódom hozzá, hogy átöleljem a nyakát és visszahúzzam. - Riley, amikor idesétáltunk láttam egy kis melléképületet... - suttogom halkan, izgalomtól kipirultan, majd újabb csókra húzom magamhoz, nem vadul, de szenvedéllyel. Igaz abba bele sem gondolok, hogy lehet nem fészer volt, hanem egy karám vagy tudom is én mit hogy hívnak egy farmon és a végén már megint a tehenek mellett kötünk ki. Aminek nosztalgikus hatása lehetne, de nem annyira romantikus. - Azt akartam, hogy a piknik romantikus felvezetője legyen... valaminek... - susogom újra, egészen a füléhez hajolva, a számmal súrolva az arcélét és a fülcimpáját. Érezhető, ahogy megremegek az izgalomtól lényegében alatta, hiszen folyamatosan közelebb húzom magamhoz, óvatosan kerülgetve a kipakolt ételeket, italokat, hogy ne forduljon katasztrófába az egész kezdeményezésem. Igaz, hogy nem vagyok különösebben nagy csábító, de itt és most szeretném felkorbácsolni a vágyait az első éjszaka ígéretével, már ha egyáltalán érti az indirekt motyogásomat, bár az, hogy már diszkrétan a combommal ölelem át eléggé sokatmondó. Eszemben sincsen még többet tenni a tiszta ég alatt nappal, amikor bármikor megjelenhetne a fia, az anyja, az apja vagy felnyeríthetne a minket bámuló kedvenc fehér lova, de egyértelmű akarok lenni, hogy készen állok, akkor is, ha nem szavakkal mondom ki.
- A keménység és a figyelem néha kéz a kézben jár. – Adok én is igazat a kérdésben. Azt is tudom, hogy nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatunk, de az első perctől kezdve figyelmes voltam. Úgy vélem, a legtöbb alak, akit én vittem be Jerry irodájába, áldja a szerencséjét, hogy az én őrizetem alá kerültek, s nem valami Marvin-féle fejvadászt kaptak. Bár már régóta nem vagyok auror, valami belső, a szüleimtől kapott morál vezette mindig a döntéseimet. Megan esetében ugyan nem a nőt láttam benne, mégis igyekeztem fenntartani az esélyét annak, hogy talán mégis ártatlan. Valami azt súgta, hogy többről szól a története, mint amivel be akarják sározni. – Ezt sosem fogom elmosni magamról. Tudod általános eljárás volt.. – Nem is akarok magyarázkodni, tudja, hogy onnantól már véletlenül sem emeltem rá kezet, előzékeny voltam, másfelől pedig egyenrangú társként kezeltem. Igaz, jó sokáig, a folyóig bilincs volt rajta, de lássuk be, többször megmentette az életemet ahhoz, hogy most már kacagni tudjunk azon, hogy szinte ellenségek voltunk az elején. Legalábbis ő így kezelt engem, én pedig mellékesnek tartottam a fájdalmát. A talán cukormázas mese valóban sok, hiszen nem leszünk irodalmi lányregényből kilépett alakok, de egy pár, akik hisznek a másikban, s erős ez a kapocs, mi több a szerelem, abból már aligha fogunk visszalépni. Ahogyan végigfekszik a pokrócon, én abbahagyom az eszegetést, a mellé könyökölök. – Azért ne hidd, hogy mindenkivel ennyire nyitottak. Apám kellően provokatív tud lenni, az élő fába is beleköt, anya pedig szúrosan néz arra, aki nem akarja hozzá hasonlóan megmenteni a világot. Te valahogy elvarázsoltad őket. Ahogyan engem. – Tudom, hogy mi jár a fejében, az elválásunk gondolata, hiszen ólomsúlyként lebeg fölöttünk, hogy mi lesz majd, ha mindenki a saját útját járja. Azt viszont tudnia kell, hogy a távol a mi esetünk még véletlenül sem távol. Az biztos, hogy nekem Skócia lesz a végállomás, a megismerkedésünk színtere. Vagy Glasgowban nyitom a kávézót, vagy ott leszek auror. Így aztán egy fárasztó nap után pillanatok alatt Roxmortsban tudok lenni. Akár minden nap találkozhatunk, de 2-3 naponta minimum, ami egy felnőtt kapcsolathoz simán beleillik. Nyilván neki is lesznek olyan tanrendek, amire oda kell koncentrálni, s Moesley is biztos beledob a mélyvízbe, hiszen tudja, hogy milyen tapasztalattal rendelkezem. Egy apró, finom csókot lehelek az ajkára, ha már így adja magát a helyzet, a témáinkat viszont nem bontom ki még jobban, néha kellenek ezek a néma, édes percek is. Át lehetne mindezt terelni az ő családjára, hiszen meg fogjuk őket keresni, de talán nem kéne a keserű témával elrontani a hangulatot.
Ahhoz képest, hogy én még soha életemben nem tartottam egyetlen növényt vagy állatot életben, vagy főztem többet a zacskós levesnél vagy a fagyasztott kajánál, amit csak a sütőbe kell rakni, a sok házi gyümölcs, ital, piaci sajtok, kenyerek, hát határozottan újdonságként hatnak nekem. Csodálatraméltó, hogy mire képes az ember, ha van motivációja, ha tettrekész és nem begubózva nyögi a mindennapjait. Kicsit összeszorítja a mellkasomat, amikor a szüleiről beszél és arról, hogy szinte irigykedik rájuk, az életükre, a boldogságukra. Előttem soha nem volt ilyen kép, az apám verte az anyámat, néha még engem is a falnak lökött, pedig utoljára tizenegy éves koromban láttam, az egyetlen boldogságom a kishúgom volt, Nina. Nem volt előttem példakép és még ezt a csekély kis boldogságot is szétzúzta, hogy anyám az öngyilkosságban találta meg a menekülést az apám meg eltűnt a húgommal. Lényegében Riley szülei az első és egyetlen felnőtt házaspár példaképe az életemben, hiszen a barátaim - az a kettő, mondjuk - vagy szintén árvák, vagy olyasmik voltak, vagy nem tudtak rávenni semmilyen látogatásra. - Azt hiszem akármilyen keményen fogtak gyerekként, ahogy beszélsz róluk... mindent elmond arról, hogy szeretetben nőttél fel. - válaszolom, csendesen, elgondolkozón, igyekezvén nem égni az irigységtől. Nem attól az egészségestől, amit ő érezhet, hanem az igazi, rosszindulatú irigységtől, ami annyi utálatot keltett bennem és ami sok-sok tüskével szerelte a páncélomat a Roxfort folyosóin, amikor nevetgélő, boldog gyerekeket láttam, miközben én a poklok poklát jártam meg. - Most örömmel jöttem, még sokkolnod se kellett. - válaszolom a nevetésére kicsit elmosolyodva. Még amikor a legszabadabbnak érzem magam, akkor se vagyok túlságosan harsány, de nem azért, mert annyira félénk lennék, csak talán túl sokáig éltem az életemet csendben. Ritka az, hogy igazán felnevessek, de azért Riley mellett ezermilliószor többet mosolygok, mint előtte valaha. Már attól is enyhül a nyomás, hogy nem érzem magam valami jó embernek, hogy Megnek becéz, amit soha korábban senki más nem is próbált meg, vagy ha igen, gyorsan letorkolltam. Az ő szájából még is bennsőséges és lassan elhiszem, hogy tényleg az is én vagyok, aki mellette lehetek, ez nem csak egy hiú ábránd, nem tűnő remény, hanem a valóság. Elsétálva a birtokon a megfelelő helyig néha elkalandozik a tekintetem a földek és a legelő állatok felé, de mindig visszakapom a tekintetem Riley felé, főleg, amikor odahajol hozzám a csók erejéig, amit puhán viszonzok. - Ha valamit megígérhetek, az az, hogy nem fogok semmit cukormázazni vagy elhallgatni, lenyelni a robbanásig, nem vagyok hajlandó hazudni, neked nem. Talán igazság szerint nem is tudnék fizikailag, de nem is akarok, azt akarom, hogy lásd, aki én vagyok és én is láthassam azt, aki te. - válaszolom és egyszerre ígéret ez arra, hogy őszinte leszek és valamilyen fogadalom és kérés arra, hogy legyen ő is az velem. Persze vannak dolgok, amiket nem kell kimondani, ahogy észrevette, hogy kezdek feszült lenni a figyelemtől, az anyja meglepetés ölelgetésétől, túl sok volt és azonnal el is kanalazott közülük. Leülök én is a pokrócra, de nem kezdek el azonnal enni, csak végigfekszem a hátamon, hogy az égre nézzek. - Meséltél róluk, de tényleg nem hittem, hogy ennyire... nem volt meg az összhang. - nem tudom hogyan fogalmazzam meg, de mivel nekem nem is volt kapcsolatom tapasztalatlan naiv fejjel el se tudom képzelni, hogy ilyen mértékű gondokkal még is belemenjek egy párkapcsolatba. Konok vagyok, önfejű, ahogy mondta, dacos, engem nehéz elviselni és azonnal kimenekültem volna, ha ilyen "vörös zászlók" lebegnek az orrom előtt. Riley-val se érzem úgy, hogy "beérném vele", hogy meg kéne alkudnunk a jellemeinket illetően, hiszen olyan megértő, tudja, hogy az összes érintés az életemben kimerül apám verésével és ezt nehéz leküzdeni. Persze az, hogy én visszamegyek az iskolába ő pedig meg akarja nyitni a kávézót lehetne számára intő jel... jelenthetné azt, hogy magamat választom, helyette, pedig én egyszerűen nem akarok választani. Csak esélyt adni magamnak arra, hogy ezzel az új élettel meglássam, hogy tényleg olyan hasznavehetetlen mihaszna boszorkány vagyok, vagy csak a reménytelenség és egy ritkaszar pálca miatt bukdácsoltam egész életemben. - Fejjel lefelé minden szebb... - suttogom halkan, egy kicsit elkalandozva, ahogy átkúsznak felettünk a felhők, de szerencsére igazuk volt a szüleinek, egyik sem sötét, nem ígérnek esőt, egyelőre.
-Rendben. – Válogatom a kosár tartalmát úgy, hogy neki is legyen a fogára való harapnivaló. Igaz, hogy még fogjuk rá, hogy fiatal vagyok, de az elmúlt években rendesen elszúrtam az étkezésemet, abból még ki kell gyógyulni, ezért jó lenne, ha én is kímélően tudnék étkezni, hogy még sokáig tudjuk egymás társaságát élvezni. Talán korai lenne előreszaladni, de egy olyan szerelmespár, akik ennyi mindenen mentek át.. Hát igenis hosszútávra tervezek. – Itt minden házi. Valahogy mindig a két kezünkkel oldottunk meg mindent. – Abból kindulva, hogy az apám mugli katona volt, én pedig fejvadászként igencsak mugli eszközökhöz voltam szokva, mint a sokkoló, repülőgép használat, pisztoly, Megan már meg sem lepődhet. Nem minden varázsló hirdeti fennhangon, hogy mindent meg tud oldani varázslattal. Különben is, a varázslat igazi csoda kell hogy legyen, mint anyám tudománya, nem szoktuk mindennaposan használni. Megan pedig amolyan művészlélek, örülök, hogy neki aztán nem kell erről magyaráznom, sosem vette zokon, hogy miért nem varázsolunk inkább. Nyilván az is benne van, hogy ha sötét varázslók vannak a nyomunkban, akkor könnyen lekövethetik a mágikus rezonanciákat, jobb fű alatt kúszni. – Igen, talán igazad van, csak éppen.. Mindig vágytam valami hasonlóra, szinte irigykedtem rájuk, de a saját magam útját is akartam járni. – Fűzöm hozzá a magyarázatot. Előbb-utóbb mindig itt kötöttem ki, már csak Jackie miatt is, és hát isten a tanum, én kétszer is megpróbáltam, hogy megtaláljam a nagy Ő-t, de nagyon nem sikerült. Ebben van ház igaza Megnek, a párválasztás nélkül igyekeztem felépíteni önmagamat. Aztán erre rácáfol, hogy akkor fordult minden jobbra, amikor lesokkolóztam. Az volt aztán a romantikus egymásra találás! – Remélem, hogy csak az elején volt ennyire ellenedre. – Nevetem el magamat. Igen hamar kiderült, hogy hiszek az ártatlanságában. Már amikor a repülőn olyan szomorú, elárvult fejet vágott, akkor feltámadt bennem a védelmező ösztön, hogy egy ilyen törékeny lány nem lehet Nox tényleges embere, nem is őt keressük, éppen fordítva, valami koronatanu lehet. És igazam lett! Hiába hogy nem vagyok egy nagy szám, mint társ, az emberismeretem – az apáméhoz hasonlóan – páratlan! – Butaság. Nem attól lesz valaki romantikus, mert a könyvekben vagy filmekben előírt romantikát követi. Ez egy megfoghatatlan címke. Nekem eszményi lány vagy Meg, vitán felül a legaranyosabb akivel valaha találkoztam. Azért, mert igazi vagy, semmi képmutatás, minden dacodat felvállalod. – Foglalom össze, amit talán már a szeretlek előtt ki kellett volna mondanom. Akivel ilyen jól megértjük egymást, azzal nem kellenek nyálas variánsok arra, hogy milyen idealizált formában látjuk egymást. Az a pillanat úgyis elszáll, felesleges érte vagy ellene küzdeni.. Pont azt a féltékenységet említi, amit én éreztem a szüleim kapcsán. Ha Jackie nem lett volna, akkor is menekülök előlük. Hogy aztán minden a helyére billenjen, amikor egy olyan lányt viszek haza, akivel hasonló lehet a kapcsolatunk. Megrázom a fejemet, nincsenek is tökéletes válaszok. Odahajolok, hogy átfogva az arcát egy csókot leheljek az ajkára. – Ha bármit vártam volna tőled, akkor most nem lennénk itt. – Engedem el, hogy elkezdjünk kipakolászni. Én azért valóban megéheztem annyira, hogy a füstölt felvágottakat pakolászzam a felkaréjézott kenyérre. Lekönyökölök a pokrócra, hogy megvárjam, hogy együtt kezdjünk majd el enni. – Azon pedig valóban meglepettnek tűntél, hogy milyen pocsék kapcsolataim voltak, hogy senkit nem hoztam haza. Látod, én sem vagyok éppen egy olyan alkat, akire felnéznek a nők. Mindenesetre próbálkozom.
Ami neki a "természettől távol", az nekem az egyetlen kapcsolatom a természettel, a Roxfort. Persze az, hogy a városban nőttem fel egyáltalán nem jelent kényelmet, szinte éreztem minden nappal mennyivel romlik az állapot otthon pénz nélkül, egy agresszív részeges apával és egy anyával, aki szomszédok alsóneműiből kaparja ki a legrondább foltokat. A Roxfort ehhez képest maga a paradicsom volt, egy új élet ígérete, annyi reménnyel a szívemben indultam el... csak kár, hogy egyetlen évig se tartott, hogy kipusztuljon belőlem minden élet. Azért biztosan a külvilágnak az, hogy mennyire hasonlít némely dologban az apámra, egy hatalmas vörös zászló lenne, ami üvölti, hogy meneküljek, de én tudom, látom, hogy mióta ismerem mennyire fellazult minden függősége. Lehet, hogy naivitás, pedig ezzel még soha életemben nem csúfoltak, mindent szkeptikusan, óvatosan, jó vastag bizalmatlansággal közelítettem meg. - Gyümölcs, és mondjuk valami keksz vagy teasütemény, ha akad. - válaszolom, egy kicsit elmosolyodva, már egy ideje nem iszok-eszek semmilyen tejterméket, mióta egyértelmű lett az érzékenységem rá. Mondjuk annyira nem vagyok alapos, hogy például a kekszekben, süteményekben figyeljem az apróbetűket a vajjal vagy a tejjel kapcsolatban, de az egyértelműekkel nem kísértem a sorsot. - Meggyszörp? Szerintem még soha nem ittam ilyesmit, de úgy hallottam, hogy ha házi, akkor biztosan finom. - előlegezem meg. Nekem egyetlen egy családi receptem vagy családi szokásom se maradt meg, hiába voltam tizenegy, amikor összedőlt minden, talán a sokktól nem emlékszem, vagy azért, mert... soha nem volt semmi az életünkben, csak nyomorgás. Az egyetlen szép emlékem ahhoz köt, ahogy az utcabeli gyerekekkel és Oliékkal, a testvéreivel, Ninával rosszalkodtunk, felfedeztünk, betörtünk, loptunk nem egyszer, kalandokkal szinesítve a napot. Családi hagyomány... maximum a rajzolás szeretete maradt meg Ninával, amin keresztül közelebb érezhetem magam hozzá. - Nem hiszem, hogy szükség van társra arra, hogy teljes életet élhess vagy hogy a szüleid megszokott mindennapjaihoz csatlakozz. - válaszolom, nem túl romantikusan, de ha egyszer tényleg úgy érzem, hogy amennyiben valaki egyedül akar valahova beilleszkedni, akkor megteheti. A pártalálás valahol társadalmi nyomás is egyes esetekben, az előre elrendezett gazdag házasságokról nem is beszélve. Mi persze mások vagyunk, nekem nem sikerült megváltanom magam egyedül, muszáj volt noszogatnia, életrekeltenie, de attól még hiszek abban, hogy nem mindenkinek kötelező kellék a romantikus társ vagy szükséglet ahhoz, hogy a családjával éljen. Mondjuk a szülei azonnal megdicsérték, hogy megemberesedett mellettem és klasszikus családmodellben élnek, így nyilván úgy nőtt fel, hogy minden nyíl a házasság felé mutathat, csak... hát én nem annyira. - Az egyetlen valaki, aki megdobogtatta a szívem el is vitt a világ végére, csak az akaratom ellenére. - mosolyodom el, egy kicsit könyökkel oldalba bökve, mintha ki akarnék bújni a kérdés elől. Persze ott volt Tommy, akivel valami majdnem kialakult, de nem tartott ki mellettem, tovább szállt a következő lányra mielőtt elszánhattam volna magam arra, hogy tényleg megmutassam neki az igazi énemet. - Azt hiszem én sosem voltam romantikus, talán azért, mert lemondtam minden reményről, ami szebbé tehetné az életemet. Sőt, ha boldogságot láttam bárki máson jöttek az undok megjegyzések és gyilkos tekintetek. Nyilván féltékeny voltam arra, hogy bárki élvezheti az életét, miközben én gyűlölöm. - válaszolom, őszintén, de csendesen és kicsit talán szégyenkezve amiatt, hogy mennyire szemét voltam sokakkal. Amikor a süveg besorolt még reménnyel telt segítőkész lány voltam, de ez erőssen félrecsúszott az évek során. Talán, majd, egyszer újra közelítek jellemben ahhoz a nyílt tekintetű fiatal lányhoz. - Ne haragudj, nem igazán ezt a választ várhattad. - szólalok meg végül, kicsit szerencsétlenül, ugyanis minden vágyam az volt, hogy életemben először én kezdeményezzek valamit és piknikezzünk a szabad ég alatt, kettesben, erre a nyíltan romantikus kérdésére csak a klasszikus szellemben nevelkedetteknek lelombozóan haladószellemű meg depressziós válaszokat adok. Pedig nincs arról szó, hogy ne értékelnék minden egyes percet, amit együtt töltünk, hálás vagyok érte is és a családjáért is, hogy ezúttal másodszorra fogadtak be, most a párjaként bemutatva. Lehet, hogy szavakkal nem tudom kifejezni és néha-néha nem olyan a válaszom, amilyen egy boldog(abb), huszonéves lánynak lenne, de amiket készítettem azokon látszik, hogy sok-sok órámat fektettem bele.
Tudom, hogy ebben sem vagyunk éppen hasonlóak, mert én a farmon nőttem fel, és a roxforti hét évemet leszámítva mindig is a szabad ég alatt találtam meg a számításomat. Fejvadászként sem okozott gondot, hogy ha nem volt hol aludnom, mert kifutottam a pénzből. Megan viszont annak ellenére, hogy a pennaboltban porosodott, egészen jól viselte, hogy a tehenekkel kellett aludnia, és hasonlók. Vagy nem volt választása? Igen, talán ez a helytállóbb. Az elején Nox volt, akivel összekapcsoltam, aztán kiderült, hogy nagyon is Serrano a ludas. Hát igen, egy olasz származású rosszarcútól mit is várhat az ember. Tudom, tudom, ne általánosítsak, nem minden tésztazabáló maffiózó. Azért mégis komoly a szórás ezen a téren. A tökéletes szóra mindketten elmosolyodunk anyámmal, ő viszont csupán biccent, és magunkra hagy minket, jelezve, hogy nem akar zavarni. Megan így is megtudott egy újabb komolyabb részletet a kirakósból, most már legalább érteni a miérteket azon a téren, hogy mi hogyan formált. Az, hogy én nem vagyok egy Marvin, és még a célpontommal szemben is emberségesen viselkedek, az a szüleim egyértelmű keze nyoma. Talán egykor ők voltak, akik hatottak rám, hogy hagyjam náluk Jackie-t, mert ez a felelősségteljes döntés. A kisgyerek is elkallódott volna, ha velem marad, nekem pedig a maradék, szinte nemlétező karrierem is mehet a kukába. – Egy jó ideje én is ezekben osztozom. Sőt, még ezekben sem. Előbb költöttem cigire, meg kávére, mint akár egy egytál életre. Vagy.. ha végképp elfogyott az útiköltség, panziókból csórt kekszeket ragasztottam össze mustárral, és az volt a napi betevő. – Vonom meg a vállamat, de már egyértelműen látszik rajtam, hogy ami a cigipénzből felszabadult, attól lett kerekebb az arcom. Aztán más kérdés, hogy már nem kell nélkülöznünk, hiszen az övben megtaláltuk a kincset. Valahogy Meganban nem volt lelkiismeretfurdalás, hogy ne tartsuk meg, és igazság szerint brutál sokat szenvedtünk érte. Úgy, hogy végig a derekán volt, de nem is tudtunk róla. Nekem elég volt annyi, hogy apám egykori rossz óráját a szívem hölgyének kacsójára illesztettem, a kalandunk emlékére. Hogy aztán pár nap múlva tényleg úgy döntsünk, hogy csakis együtt. – Akkor neked a gyümölcs, és egy kis sajt? – Kezdem el kipakolni, Angliában az óceáni időjárás kapcsán igencsak hektikus, hogy mi terem meg, de a szokásos szőlő, alma természetesen van, anyám pedig be szokott vásárolni, most éppen sárgadinnye van. Pakolok mellé néhány fatányért, hogy azért mégse a pokrócon együtt, és a saját magam kedvéért egy kisebb füstölt sonkát is. Az a gyümölcs és a sajt mellé is kiváló ízvilágot ad. – Van egy adag előérlelt meggyszörpönk, családi recept. Elég fanyar, de megszokod. Hozzunk vizet is? – Azért pakolászom a kosárba a műanyag poharakat is, azok nem törnek, illetve a szörpös palackot. Lassan indulásra készen vagyunk, már csak a nappaliból kezdem összehajtogatni a nagyobb pokrócot. – Nem is tudom, párszor eszembe jutott, csak tudod a szüleim olyan harmónikusan dolgoznak össze, én úgy véltem, hogy egy igazi társ nélkül nem lennénk igazi család. És te? Nem merült fel, hogy valaki úgy megdobogtatja a szíved, hogy elszöksz vele a világ végére is?
Minél többet hallok a családjáról, az előző barátnőiról, feleségéről, annál jobban összeállhat a kép, hogy mi formálta azzá, amiként először megláttam. Hiszen nem mondanám ezt a kapcsolatot a szerelem első látásra mintapéldájának, lehet, hogy nem volt szándékosan kegyetlen vagy tiszteletlen velem, mint a másik, Marvin, akinek még a gondolatára is felforr az amúgy erőteljesen leszarom vérem, de azért gyengéd sem éppen, ahogy letarolt a sokkolóval és a mágikus bilinccsel. Nem illene utálnom azokat a nőket, hiszen azzá tették, aki volt, és akkor, amikor lennie kellett, de nem vagyok én olyan bölcs és zen, hogy ennyivel le is tudjam. Biztos, ha szembe jönnének és egy rossz szót szólnának már tépném és a hajukat kifelé. Nem túl elegáns, de én se vagyok az, hiába az alkatom azt súgná, hogy milyen törékeny és gyengéd vagyok. Még soha életemben nem töltöttem el időt semmilyen természetközeli helyen, londonnak pont olyan részén éltem, ami lepra és beton, a Roxfortban pedig maximum vontatókötéllel tudtak volna kiráncigálni kirándulni egyet. A legtöbb zöld, amit láttam az iskola parkja volt, meg a Tiltott rengeteg a távolban, amit bámulhattam az ablakokból vagy a toronyból. Ugyan toronyban hetedik óta nem jártam, azóta, hogy nem sokon múlott, hogy a földön szétkenődve zúzódjak halálra miután kivetettem magam. Régi szép emlékek... - Tökéletes. - válaszolok csak ennyit, halványan azért még is izgatottan, bár ezt főleg Riley láthatja rajtam, akinek olyan sokáig csak fapofákat vágtam és morogtam, mint egy csapdába esett vadállat. Az én életemhez képest már a ház magában is egy palota, az pedig, hogy az egész birtok az övék egyenesen mesebelinek tűnik, vagy legalább is western történetbelinek. - Medimágus vagy? Akkor lényegében megmentetted az életét. - nézek Riley anyjára úgy, mintha életemben először látnám, hiszen "egyszerű" háziasszonynak tűnt, olyan gondoskodó mintafeleségnek, de a medimágia azért nem olyan egyszerű. Tudom, mert az egyik legjobb barátom az is.. volt. - Az én apám rendőr... volt. - válaszolom egészen halkan, talán meg se hallja a nő, csak Riley, furcsán visszhangozza a "volt" a gondolataimat, hiszen Cody meghalt, az apám pedig szökésben és ki tudja hol. Míg Riley apja valószínűleg nagyon szigorú volt,, de igazságos, addig az enyém részeges és aggresszív, szóval hiába a hasonló hivatás, ég és föld a kettő. Szabályosan felocsúdok a kaják kérdésére, addig csak bambulok magam elé egy kicsit fakó arckifejezéssel. - Igen, persze. - fogadom el a kezét, bár az udvariasság még mindig olyan idegen és még is jóleső. Felállok vele, és ahogy a konyhába érünk kicsit kínosan nevetek fel halkan. - Az az igazság, hogy én a szokásos egyszótagosokban gondolkoztam, chipsz, keksz... és ki is fogytam. Még soha nem voltam piknikezni, de talán inkább gyümölcsöt ennék, nem "igazi" kaját hússal. - válaszolom, és mivel tudom, hogy senki se fog benyitni, lassan kíváncsian elkezdem nyitogatni a szekrényeket, hogy melyikben mit találok, mit kéne magunkkal vinni. - És persze inni és kéne vinni, vizet és... akad más is? - indulok ki az apámból, aki kartonnal vette a sört, hiába nem tellett rá, ugyan én inkább valami mást innék, nem sört. Nem mintha annyira kifinomult lenne a palettám, a vodka is szóba jöhet, nem valami százéves bort vagy pezsgőt gombolnék le a szüleiről. Sőt, ha valami értékeset találnék tuti hozzá se nyúlnék, ki tudja valami nagy pillanatra van-e félretéve. - És kéne szalvéta, pohár meg néhány pokróc, jó vastag, mert azért még volt egy kis sár amikor bejöttünk. - teszem hozzá, nyilván ami a konyhában van, azt én is össze tudom szedni, de pokrócot azért nem szedném le a kanapéról, annyira még én se vagyok tróger, hogy ne tudjam, hogy van amit kintre, van ami bentre van. Az a néhány pofon, amit azért kaptam, mert tönkretettem a ruháimat mocsokkal, szakadásokkal, meg néha játszottunk Ninával a függönnyel, terítőkkel, éppen eléggé belémverte ezt. - Te soha nem akartál visszaköltözni a farmra a szüleidhez és segíteni a gondozásában? - kérdezek rá, hiszen fejvadász volt és a kávézót tervezgette, de arról sosem mesélt, hogy itt milyen volt az élet, kellett-e nyaranta segítenie amikor hazatért a Roxfortból, vagy mondjuk már kimondatlan tény, hogy ha valami történne az apjával, akkor egy generációt átugorva Jackie-é lenne minden. Nekem soha nem volt semmilyen örökségem, életemben először van több pénzem annál, amennyi az alapvető létfentartásra kell, ezért egyszerre furcsa, ha valaki lemond róla, másrészről meg talán tiszteletreméltó, ha azért teszi, mert a saját lábán akarja megállni a helyét.
Cseppet sem arról van szó, hogy Megannak magas lécet kellett volna átugrania. Őszintén szólva annyira ki voltam már ábrándulva az egész romantikus hercehurcából, hogy elsőre nem is nőként tekintettem rá. Ahogyan összekovácsolódtunk, verekedtünk Marvinnal, rohantunk bőrig ázva az esőben, sokkal inkább bajtársak lettünk, bizalmi kötelék alakult ki, hogy erre az erőteljes alapra tudjuk ráépíteni azt, hogy meglássuk, ez bizony nagyon is tetszetős, szívet dobogtató érzéseket tud kelteni. Éppen ezért bízom ennyire magunkban, mert tudom, hogy ennyi mindent átéltünk, akkor aligha lehet olyan akadály, amit nem tudnánk közösen megugrani. Láttuk már egymást véres, leharcolva, aludtunk együtt mosakodás nélkül a tehénvagonban, hát mi ez, ha nem szerelem? És lássuk be, Megan gyönyörű lány, ha éppen normálisan eszik, ha csillog a szeme, akkor bizony igencsak rajta felejtem a tekintetemet. A szüleim is érzik ezeket a rezdüléseket, Jackie pedig oly nyitottan fogadja el őt, hogy úgy érzem, végképp hazataláltam. – Hogyne, a birtok nagy, de lesz időnk bejárni, megpihenni valahol. – Teszem hozzá már csak azért is, mert hosszú, stresszel teli időszak áll mögöttünk. Előttünk annyi, hogy én a munkámat tekintve kell komoly dilemmában vagyok, hogy elfogadjam-e Moesley ajánlatát. Az biztos, hogy minőségi életmód lenne, ha ismét nyeregbe pattannék, de nem az anyagaiakat illetően. A kávézó vágyálom, de tudnék vajon a fenekemen ülni? Az életem a rohanás, és az adrenalin, ám Megan mellett olyan nyugalomra leltem, hogy a kávézó mégis ideálisabb lenne. Ám a lány most visszamegy tanulni, és afféle távkapcsolatban élnénk, így még minden függőben van. Nehéz ügy! Az apám csak bólint, nem igazán válaszol, nagyjából tisztában van a tényekkel, és olvas újságot is, a kincsen pedig csak hümment. Vélhetően van mit a tejbe aprítanunk, ha ekkora a farm, de én mégis nyomorogtam, vagy legalábbis ez volt a látszat. Ennek csupán az az oka, hogy inkább kiléptem abból a mérgező kapcsolatból, a házat is ott hagyva az ex feleségemnek. A szüleimtől pedig nyilván nem kérek pénzt, ha még a fiamat is ők nevelik. Még kedvesen bólint az öreg, aztán a pipája után kotorászva elindulnak kifelé a kicsivel, mondhatni játszani. Az anyám pakolászik még körülöttünk, ő válaszol hát kettőjük között. – Nos az öreg Jack a mugli katonaságnál alaposan megsebesült, és a családja korábbról ismert engem, mint medimágust, és hozzám hozták el. A többi valahogy.. kialakult. – Mosolyodik el ő is szeretteljesen, ebből már látható, miért olyan gondoskodó alkat, hiszen a szívügye, hogy mindnekinek segítsen. Aztán ő is csak int, és magunkra hagy, én pedig most Megan felé fordulok. – Akkor.. összepakoljunk a konyhából? Tele a hűtő állandóan, anya még a piacon is gyakori vendég. – Állok most én is fel, a kezemet nyújtva a leányzónak, hogy a szeles idő ellenére a konyhából összerakjunk egy piknik kosarat. A tőle kapott ajándékot zsebre vágom, legalább ez valami békés átmenet, hogy ha rá akarnék gyújtani, ne mindig a gyűlölt rágózás maradjon. – Gyümölcsben gondolkozunk, vagy valami húsféle is jőjjön?
Mondjuk az is az előnyömre szolgál, hogy Riley exei se voltak éppen mintapéldányok, szóval mellettük talán nem is festek olyan rémesen. Lehet, hogy ő két hosszú kapcsolaton van túl, de a szülei egyik lányt sem fogadták el engem pedig tárt karokkal vártak, mind a hárman. Nem vagyok jó az érzéseim feldolgozásában, hiszen majdnem egy évtizedig temettem el mindent jó mélyen, egy érzéketlen, bunkó stílus alá, esélyt se hagyva arra, hogy magamat áldozatként lássam. Folyamatosan vádoltam magam minden rosszért, hogy én voltam neveletlen gyerek, hogy amiatt ivott az apám, mert miattam volt boldogtalan és hogy miattam halt meg az anyám, amikor elszöktem a Roxfortba. Most az, hogy megengedem magamnak, hogy családi körben ajándékozzak és mérsékelten ugyan, de érezzem azt a jóindulatú szeretet, amit felém viseltetnek már a határját súrolja annak, amennyit képes vagyok elviselni. Egészen megrezzenek, amikor Jackie a lábamon futtatja fel a kisautót, annyira belemerültem abba, hogy hallgassam a szülők reakcióját a kis meglepetésekkel, amikkel hosszú órákat tölöttem el, hogy személyre szabjam. Persze nem illene megbámulnom őket, így hát csak lesütött pillákkal leskelődöm, főleg, amikor Riley csókkal díjazza az igyekezetemet. Figyelem, ahogy kitölti a teát az édesanyja, valahol azért, mert szeretném én is megjegyezni, hogyan is issza. Valahol meglep, hogy nem angolosan, tejjel, hanem citrommal, de ízlés kérdése és ha azt nézzük tökéletes, mert én is tej nélkül iszom, annyira nem lesz nehéz megjegyezni. - Köszönöm szépen, biztos vagyok benne, hogy jó helyet rá, talán még szél védettebbet is, habár ezt csak tippelem. - bizonytalanodom el, hiszen legutóbb egyáltalán nem jártunk be az ég világon semmit. Bejöttünk, segítségetkértünk, megnéztük a merengőt, aludtunk, rohantunk tovább, mielőtt bajt hoztunk volna a családjára. Még mindig kellemetlen emlék, hogy mi lett volna, ha itt találnak ránk és valami történik. Lehet, hogy akkor még kvázi fogoly voltam, de már akkor tudtam, hogy jó emberekhez érkeztünk és már azt is sejtettem, hogy Riley-t is túl korán ítéltem meg a munkája alapján. - Elég bizonyítékkal le lett tartoztatva a korrupt aurort, igen, Serranonak hívják. Végül megtaláltuk a hőn keresett kincsüket is. És megtartottuk. - foglalom össze röviden, oldalt pillantva Riley-ra. Nem tudom, hogy közölni akarja-e, hogy éppen az ideúton adott hangot a gyanújának, hogy még nincs itt a történet vége és a férfi társai még vadászhatnak ránk. Talán nem kéne ezzel a szüleit és pláne nem kéne Jackie-t terhelni, lehet, hogy gyerek még, de én tudom, hogy amikor ennyi idős voltam úgy szívtam magamba mindent, mint a szivacs. És mivel jó szar volt a környezetem nem is sikerültem valami jól, nem csoda, hogy egy alvilági nőben kerestem a megváltást, amikor azzal kecsegtetett, hogy segíthet abban, ami az auroroknak nem sikerült. Vagy csak nem volt érdekükben, hogy sikerüljön, hiszen amennyi pénzt fel tudtam eddig ajánlani az nevetséges volt. - Én szeptembertől beiratkozom az egyetemi képzésre, Riley pedig megnyitná a kávézóját Londonban, amit már nagyon régóta tervez. - fordulok újra a férfi felé, ugyan éppen a fiával beszélget, még is keresek néhány lopott pillantást, bátorítást. Ráadásul az utolsó információm még Notting hill, azt nem tudom, hogy a kocsiban a vallomásom, mindkettőnk vallomása változtatott a tervein. Ahhoz képest, hogy egyedül éltem túl eddig, most igen csak rá hagyatkozom, hiszen jelen helyzetben mit sem ér a túlélési képességem és az eltiporhatatlan csótányságom, az többé már nem én vagyok és ilyen családi körben... nos, még soha életemben nem voltam. Lenanak minden meghívására nemet mondtam, Cody pedig szintén az árvaházban volt velem és ezzel a barátaim listája ki is fújt. Így hát nem csoda, hogy nem vagyok éppen magabiztos a környezetben, legyenek akármennyire tapintatosak. Sőt, lehet, hogy könnyebben megedzeném magam, ha az apja egy iszákos agresszor lenne, de erre még gondolni is rossz, hogy azt egyszerűbben kezelném, mint a kedvességet. - És... maguk hogyan ismerkedtek meg? - bököm ki végül a semmiből, mert fogalmam sincsen, hogy mit illene kérdeznem és mit nem, és erre például kíváncsi vagyok. Mondjuk a magázódás nagyon hülyén hangzik az én tanulatlan számból, de igyekszem. Vajon a családban mindenkinek ilyen kalandos az útja, vagy az övék azért egy klasszikusabb történet?
Nem véletlen, hogy a szüleim ennyire elfogadóak, és türelmesek Megannal, hiszen én is tőlük örököltem. Talán ez az őszinte és elfogadó bánásmód vezetett ahhoz a két előzetes zakóhoz, amit a kapcsolataimban eddig megéltem. Mondhatni egyszerű gyerek vagyok, következetes, törvénytisztelő, katonás, pedáns viselkedéssel, ahogy illik. Sosem bántam rosszul az általam elfogott fegyencekkel sem, a sokkoló és némi noszogatás bőven elég volt, mondhatni kicsikartam a tekintélyt. Megan kezdheti már felépíteni magában az életpályámat, hogy még mindezek ellenére is igencsak éretlen voltam a házassághoz, vagy a gyerekhez, bezzeg ha most indulna a komoly életem, akkor mindjárt más döntéseket hoznék. Megan tekintetében viszont már azt is figyelembe kell vennem, hogy csak mert ilyen bátran vállakozott a második körre, attól még nem biztos, hogy a szerelmi vallomást becsatolná egy életreszóló vállalással. Neki ott van még az iskola, én viszont bőven átértékelem magamban, hogy mégis marad inkább Glasgow, hogy közelebb legyünk egymáshoz. Most már helyét, és idejét érzem, hogy a szüleim előtt is megcsókoljam, a családomnak tekintsem. Jackie eközben az egyik kisautót berregtetve végigtolja felfelé a lány vádliján, de semmi fájdalmas, csakis játékos szándékkal. Végül a derekára simítom az ujjaimat, hogy elvonjam a kicsi fiú vonzáskörzetéből, és leülhessünk teázni. Attól, mert amerikaik a gyökreink, én már az angol kulturában nőttem fel, a tea rendszeres, noha a fejvadászos évek alatt ha nem volt meg a napi nyolc kávé, akkor keveset is mondok. Nem csoda, hogy még étel helyett is csak a szenvedélyek, egyenes út vezetett a gyomorfekélyhez. Még manapság is van némi bordaközi fájdalmam, ha anya megtudná, szidna mint a bokrot. A gyógyuláshoz idő kell, testileg és lelkileg is egyaránt. – Az enyémet ismered anya. – Szólok oda teremtőmnek, aki kedvesen bólogat, pontosan tudja, hogy én viszont akárcsak a kávét, mindennel megbolondítva iszom, méz, citrom. A tej valahogy túl tömény lenne ide, a kávét viszont azzal öntöm fel de rendesen. – Hogyne. Az időjárás nektek kedvez. Fúj ugyan a szél, viszont nem esett már két napja, nincsen sár! – Ha az lenne, akkor csizmában kellene pacsmagolnunk a birtokon, de nehezen tudnánk leteríteni a plédet. Megan érezheti, hogy nincsenek kínos kérdések a családját illetően. És nem csupán azért, mert felkészítettem a szüleimet. Ők aztán messzemenően tapintatosak, ráadásul apám olyan jó emberismerő, hogy neki elég pár pillanat, hogy lássa, mi van Megan arcára írva. – Sikerült végül lekapcsolni, aki a nyomotokban volt? Mi lett a történet vége? – Kérdezi most ő, de nem tőlem, hanem Megantól. Azzal tisztában volt, hogy péntek éjfélre kellett Glasgow-ba érnem a foglyommal, mert abba még beavattam őket, most pedig itt vagyunk konkrétan szerelmespárként. Én inkább hallgatásba merülök, hagyom, hogy Meganon legyen a reflektor, így legalább a közelmúltról mesélhet, nem a hugáról, vagy az apjáról. Miután kész a teám, az ölembe intem Jackie-t, és hallkan, játékosan beszélgetünk, miközben Megan a szüleimmel van elfoglalva. S közben ő is megkapja a teáját, már bőven előttem. Némi linzeres sütit mellé kapva.
Hallgatom az apja válaszát, nyoma sincsen annak az érdektelen pókerarcnak, amivel régen a beszélgetésekből egy vállrándítással kimenekültem. Persze a tény, hogy én már másodjára vagyok itt azért nem önti azonnal aranyba a jövőnk reményét, hiszen az első alkalommal azért érkeztünk, mert kétségbeesetten menekültünk és segítség kellett. Viszont most tényleg egy párként jelenünk meg, tényleg érdekel az életük, habár nem vagyok ölelkezős-puszilgatós, valószínűleg már sosem leszek, de ez nem jelenti azt, hogy fent akarnám tartani az elszigeteltségemet. A magam ütemében, Riley végtelen türelmével kísérve hiába tűnne a külvilágnak úgy, hogy nevetségesen lassan haladunk, nekem akkor is minden mérföldkő egy világot jelent. És ez a látogatás egy hatalmas lépés. Amikor Riley ellenkezik és meglátom, hogy még el is pirul, határozottan rajta felejtem a tekintetem mosolyogva, miközben érzem, hogy a melegség átjárja a mellkasomat. Nem fogok belemenni, hogy tovább firtassuk kinek van igaza, de nem szokásom hazudni mások kedvéért, csak puncsolásból, és ezt ő is tudja már. A kisvonatok ugyan különösebben nem érdekelnek, de az igen, hogy egy egészséges, nem templomi egér szegénységű családban milyen dolgai lehetnek egy gyereknek, így azért körbe-körbe tekintgetek a fiú szobájában, miközben mesél. Végül elkezdem kiosztani az ajándékokat, kicsit szorongva attól, hogy melyik esetben lőttem félre, de ahogy lopva körbetekintek, mindenki érdeklődve forgatja az ajándékát, még ha az anyja is az egyetlen, aki azonnal hangot ad a tetszésének. Bátortalanul elmosolyodom, ezúttal számítok a puszikra így nem rezzenek meg alattuk, amikor elválunk újra. - Örülök, ha tetszenek. - válaszolom, kicsit talán szerénykedve, de tényleg nem tudom mit mondjak és ez szó szerint, amit érzek. Ahogy Riley magához von és megcsókol kicsit belémszorul a lélegzet, viszonzom, de a bőrömre kiül a pír, hiszen itt vannak a szülei és a fia is közvetlen mellettünk. Ettől függetlenül nem húzódom el, és amikor megszólal, felemelve az arcomat nézek rá, megingatva a fejem. - Egyik sem vagyok, talán itt az ideje, hogy te legyél elfogultsággal vádolva. - válaszolom, de azért látszik rajtam, hogy a pszichiáternél egy picit kizökkentem. Hiába töltöttünk annyi időt együtt, addig még nem jutottunk el, hogy komolyabban kibontsam milyen volt anyám öngyilkossága után pszichiáterhez járni, egy olyanhoz, aki pokollá tette az életemet, mert ahelyett, hogy túlsegített volna a traumán inkább ráerősített a sötét érzésre, hogy minden az én hibám. Szóval már a pszichiáterek gondolatára se vagyok túl vidám, ahogy akkor is fordult egyet a gyomrom, amikor a kalandunkon eszembe jutott, hogy ő a közelben lakik. Örülök, hogy végül nem mentünk el hozzá, örülök, hogy látta rajtam Riley, hogy hiába tűnik egy neves pszichiáter megbízhatónak, vele valami nem stimmel. Amikor leül és az apja is így tesz egy szívdobbanásnyi pillanatig csak nézem a család dinamikáját, ahogy az anya tölt, aztán leülök Riley közelébe, habár ő fotelba tette, de én elfoglalom a kanapé felé eső részét. Szívem szerint felhúznám a lábamat, hogy összekucorodjak, de ennyire azért nem érzem magam még kényelmesen itt. - Sok cukorral, tej nélkül. - mosolyodom el Riley-ra pillantva, éppen úgy iszom a teámat, mint a kávémat, feketén, de bűn édesen. Ha nyúlna, hogy megcsinálja, akkor hagyom, ha nem, akkor megcsinálom magamnak előre hajolva a kanapéról, de az édesanyját nem szeretném dolgoztatni. Túlságosan fájdalmas az emlék az én anyámról, ahogy kialvatlanul éjjel nappal dolgozott és gondoskodott rólunk. Persze itt nem arról van szó, hogy kihasználnák Mrs. Walsh-t, de nehéz elűzni a démonaimat a családi körben. - Nem tartotok fel egyáltalán, hozzátok is érkeztünk. - teszem hozzá, bár egy kicsit elbizonytalanodva. Azt mondtam az úton idefelé, hogy szeretnék én is tervezni valamit, de ez nem jelenti azt, hogy Riley-nak nem volt tervben semmi, azt sem akarom áthúzni. - Illetve, abban reménykedtem, hogy elmehetnénk valahova kettesben Riley-val piknikezni, olyan... klasszikusan, pléddel, kosárkával, nem is tudom. Segítenél összeállítani egy csomagot? - kérdezek rá, ennél a résznél egyértelműen már az édesanyjára nézve, egy kicsit kínosan. Nem az én konyhám, nem az én dolgaim, így egy kicsit talán furcsa mindenben rá támaszkodni, de nekem semmi ilyen "cuki" kertvárosi, azaz jelen esetben farmi dolgom nincsen. A szobám teli van "kacattal", de mindet én csináltam, vagy csinálni akarok belőle valamit, viszont szó szerint semmim nincs egy romantikus piknikhez, amit elhozhattam volna.
Nem várom, hogy Megan valaha is megbocsásson magának, mondhatni ezzel együtt szerettem meg. Ha ez így is marad, az érzéseim iránta nem fognak változni. Most is olykor rajta felejtem a tekintemet, érzékelve hogy mennyire bizonytalan, főleg egy olyan környezetben, amely már össze van szokva. Csak éppen azt nem méri fel, hogy én is kiszakadtam ebből a körből, s nem a szüleimmel, vagy a fiammal találtam meg az igazi hangot, hanem vele, akivel hasonlóképpen roncsok vagyunk. Kár lenne most licitálni, hogy én idősebbként már többet szenvedtem; ez nem verseny! – Az esküvőn voltunk ugyan, de az nem itt lett tartva, és.. sosem sikerült valahogy egy családdá érnünk. – Rázza a fejét apám, mintegy kitérően, nyilván engem sem akar megbántani, hogy milyen éretlen kölyökként viselkedtem egykor. Viszont Megant szeretnék megismerni, ez egyértelműen látszik. Apám ugyan rendkívül visszafogott, mogorva alaknak tűnik, de ez jó eséllyel a katonai múltjának betudható, hiszen eddig mindenben segített, igazi védőangyalként ült a vállamon, mint egy boxedző. A stílusa pedig kéretlen, nyers, de rendkívül következetes, Jackie-vel pedig apaként, és nem nagyapóként viselkedik, példaértékű, ha netán egyszer úgy döntök, hogy mégis felvállalom, hogy legyen családom. – Ne legyél ilyen elfogult. – Nevetem el magamat sármos-zavarral, még bele is pirulok, engem aztán nem szokás dícsérni, főleg nem a szüleim előtt. Jerry evidenciának vette, hogy mindig határidőre teljesítek, és mint tudjuk, a jó a természetes, csak a rosszat kell aláhúzni. Éppen ezért életem legjobb élménye volt, amikor felhívtuk a Glasgow-i reptérről, hogy megérkeztünk ugyan, de el fogom engedni Megant. Tényleg nem hitte el, és biztos vagyok benne, hogy valami módon akár Serranoval szövetkezve bosszút fog állni, hogy egy ilyen fogást elengedtünk. Tudom, hogy milyen szarrágó, hiszen Marvinnak, aki a B megoldás volt, töredékét fizette volna Megan után. A kisfiam már lelkesen magyarázza Megannak a kisvonat titkát, miközben én kibújok a cipőből, hogy apámmal együtt rajtuk felejtsem a tekintemet. Nem tudom nem észrevenni apám sokatmondó pillantását, amit akár kacsintásnak is be lehet tudni. Mélyet sóhajtok, végre úgy érzem, hogy hazataláltam. Kedvem lenne karomba kapni ezt az égi tüneményt, aki mindent megváltoztatott, de attól félek, szegény olyan zavarba esne, hogy kiszaladna a világból. Így csupán várakozunk, ahogyan megkapjuk az ajándékokat. Tényleg édesen ciki a helyzet, hogy a lányka ennyire gondoskodó, de mondhatni ezt tudtuk. Anyám érkezik a teákkal, de mielőtt kiosztaná, ő maga veszi át a medált. – Oh, Megan drágám, ez csodás, és megható! Ez valóban ránk jellemző. – Veregeti meg az én és apám vállát, mintegy tyúkanyóként. Oda is tolat apához, hogy segítsen feligazítani a nyakára a medált. Most nem ölelkezik, hanem puszit ad jobbról-balról a választottamnak. Apám egy félmosollyal emeli a fény felé az órát, és csak morog valamit, Jackie már a tollakkal játszik különösebb köszönet nélkül, én viszont odalépek Meganhoz, és konkrét szavak nélkül egy finom csókot nyomok az ajkára. Ez most a helyzethez igenis illik. – Durva, hogy nem csak gyóntató pap, pszichiáter, hanem terapeuta is vagy. – Rázom a fejemet kedves pillantással, hogy végül ledobjam magamat az egyik fotelbe, és apám is helyet foglal, amíg anya tölt. Nem kell hellyel kínálni Megant, remélem veszi a lapot, és ő maga is leül. – Nem akarunk sokáig feltartani titeket Riley, menjetek nyugodtan körbenézni, ha lepakoltatok. – Szólal meg ismét anya, nem ízesítve meg a teát, csak szépen odakészítve a tejet, cukrot, mézet. Meganra pillantok, most hadd gondoskodjak én róla.
Kell hozzám egy jó nagy adag türelem, hiszen ami másnak természetes, az nekem elég erős sokkot tud okozni és ezt ennyi idő alatt Riley felismerte és elképzelni se tudom miért, de el is fogadta. Talán sosem fog elmúlni az az érzés, hogy jobbat érdemelne nálam, hiába sorolná el naponta a ballépéseit, vagy a láncdohányos időszakot, én akkor is úgy érzem, hogy valami bennem eltörött és talán sosem javul meg, pedig ő egy teljes életet érdemel. Persze ezt biztosan nem fogom kimondani, főleg nem addig, ameddig itt vagyunk a családjával. A terápia, amin átestem csak még jobban tönkretett, így hát nem csoda, hogy eszemben sincs újra segítséghez fordulni, pedig valójában, ha olyan venne kezelésbe, aki tényleg törődik velem, biztosan segítene legyőznöm néhány belső akadályt. Egy hűvös érzés járja át a tarkómat, amikor az anyja átölel, de a tekintetében megnyugvást találok és sikerül elnyomnom magamban és átlendülni, hogy már a kisfiúra figyeljek és halkan fel is nevessek, amikor ragaszkodik a Jackie névhez. Azt se tudom pontosan, hogy az igazi neve Jack, Jackson, esetleg Jacob-e vagy teljesen más, de igazából az a lényeg, hogy ő hogyan akarja hivatni magát, nem az anyakönyvi kivonaton szereplő név. Meghallva az igen csak megdöbbentő információt kicsit lelassulnak a lépteim, mintha belefagynék a pillanatba. - Sosem? Nem is ismerték őket, nem voltak az... esküvőn? Vagy csak nem jöttek el ide látogatóba sosem? - kérdezősködök, a néma lánynak nagyon is kinyílt a csipája most, hogy ilyen információ morzsát kapott. Lehet, hogy csúnya dolog az apjától kérdezni az ilyesmit, és nem Riley-tól, de ha egyszer az apja kezdett el erről beszélni... és engem nagyon is érdekel az élet, amit előttem élt, akkor is, ha az a múlt, és én lehetek... a jövő. Kissé lesütöm a szememet, amikor lényegében bókol, szelíden elvörösödve, de megingatom a fejemet. - Semmivé sem kell változnia, már amikor megismerkedtünk az volt, aki. Jó embert neveltek belőle, én csak jókor voltam jó helyen. - válaszolom, de nem valami álszerénység beszél belőlem, érezni, hogy komolyan is gondolom. Ha nem Riley ér oda értem először, hanem Marvin, akkor valószínűleg mostanra már halott lennék. Már első nap Serranonál kötöttem volna ki, aki addig kínoz és addig vizsgál míg kedve tartja aztán bedobja a hullámat valami közeli folyóba és ennyi volt a dal. Nem csak átvitt értelemben köszönhetem az életem Riley-nak, hanem szó szerint. Végül követem Jackie-t a házba, biccentéssel megköszönöm, amikor Riley leveszi a dzsekimet, aztán fél szemmel ránézek a rendetlen szobára, de már inkább a táskámban a kezem az ajándékok miatt. A rendetlenségért én megjegyzést biztosan nem fogok tenni, hiszen szó szerint szemétdomb a szobám, mindig is az volt és talán mindig is az lesz. Csak eddig tényleg a kaják és a szemét is szét volt dobálva, most pedig művészi káosszá szelidült az egész. A táskámból előveszek négy kis dobozt és kiosztom mindenkinek, az utolsót természetesen Riley-nak adva, egy kis félmosollyal. Azt nem említettem, hogy neki is csináltam valamit, ezért remélem, hogy egy kicsit talán őt is meglephetem. Mindegyik doboz egy mechanikus apróságot rejt, Jackié egy olyan fém tollat, ami részben áttetsző és látszik, hogy a belsejében legalább nyolc féle tollbetét van, nyolc különböző színnel és pici gombokkal tudja cserélni, hogy mivel akar írni és akár egyszerre többel is tud, hogy a színek keveredjenek. A toll oldalán pedig egy díszes W van, afféle szép, kalligrafikus címerhez illő. Az apjáéban egy zsebóra van, hasonló stílusban látszik a félig áttetsző lapján az egész óraszerkezet és a külsején ugyanaz a W díszeleg, míg az anyjáéban egy kinyitható medál, kívülről W, belülről pedig egy kis hely, ami ki tudja hajtogatni magát, hogy akár egy teljes fotó belerüljön és kicsivé változva bele illeszkedjen, a másik oldalában pedig egy cirádás felirat "A szeretteid adják az erőt". És végül... Ha Riley kinyitja a saját dobozát, akkor egy fém cigarettatartót talál, ugyanabból a fémből és ugyanazzal a címerbetűvel, mint a többiek, ám ha felpattintja nincs benne cigi. Helyette egy apró hosszúkás eszköz van a végén egy szívókával. Mechanikusan generál kellemes illatú füstöt, de még sem káros és ezt nyugodtan szívhatja, ha hiányzik neki a láncdohányzás, ahelyett, hogy a tüdőrákot kockáztatná tovább. Nem mondok semmit, egy kissé kínosan fogom össze a kezeimet magam előtt, amíg várok a reakciójukra. Remélem, hogy egyikkel sem lőttem mellé, elég sok órám van benne, persze nem az a lényeg, hogy én mennyit dolgoztam vele, hanem hogy ők mennyire örülnek neki. Főleg az apja miatt aggódom, mert határozottan olyan embernek tűnik, akinek semmilyen "csicsás" dologra vagy dísztárgyra nincsen szüksége az ég világon, bár egy zsebóra azért lehet használati tárgy is.
A saját kis béke szigetünk lassan elolvad, ahogyan megérkezünk. Ettől még nem kell befeszülnünk, egy pár vagyunk, csupán egy-két napig kevésbé leszünk kettesben. A lopott érintések lekorlátoznak valami kedves, átölelős megoldásba, illetve majd ott van az esti pihenés, hogy külön, vagy közös szobából, az még a jövő kérdése, én sem nagyon firtattam. A közös felé hajlanék most ezen a ponton, aztán lehet, hogy Meg az új helyzet hatására inkább elvonulna valami privát szférába. Szeretjük egymást, viszont meghagyjuk az életteret is, amit a párunk igényel, ha úgy alakul. Vele az első perceket leszámítva figyelmes vagyok, a törékeny sebezhetősége olyan érett, védelmezőt hozott ki belőlem, amit még Jackie-vel szemben sem tudtam felmutatni. Igen, ha létezik nagy Ő, az vélhetően nem a sors akarata, sokkal inkább egy érzelmi érettség eljövetelekor mutatkozhat meg. Mondhatni Megan jókor volt a jó időben, és ez a dacos félénkség lényegében azt a feleség alapanyagot formálja meg a szememben, amire az első kettő komoly kapcsolatom képtelen volt. Még ha csupán ismerkedünk is egy felnőtt romantikával, percről-percről biztosabb vagyok, hogy ez nem láng, nem futótűz, sokkal inkább egy érzelmi óceán, ami kitölt, harmónikusan ölel körbe mindkettőnket, s szomjazóként kortyolhatunk belőle, akkor sem fullaszt meg. Türelmesen kivárom a bemutatkozást, esendő részvéttel állom Meg esetleges pillantását, ahogyan belefagy a mozdulatba. Én már ismerem a múltját, anyámtól ellenben nem várható el, hogy ne legyen önmaga, az érzelmes, letaglózó tyúkanyó! – Jackie!!! – Dobbant egyet a fiam, amin én is elnevetem magamat. Anyám belémkarol, ezzel végérvényesen szétválasztva minket. Az, hogy mindketten engem kérdeznek, és nem Meget, annak prózai oka van, már legutóbb is látták, hogy milyen sebzett madárka, s vannak annyira empatikusak, hogy nem akarnak rárontani a faggatózó kérdésekkel, majd kialakul. Aztán az apám mégiscsak őket követi, nem minket, mivel kérdést kap, így a kisfiún tartva a figyelmét, hogy ne vezesse Megant valami sárosabb gödörbe tartja velük a lépést. – Nos a fiam még sosem hozott haza senkit. Pedig házas is volt, mint bizonyára tudod. – Azért ezen már én is kicsit felcsattannék, hogy miért kell engem így érzelmileg kiadni, de az anyám megszorítja a karomat, hogy ne szóljak bele, így a szólásra nyitott számat szépen bezárom, míg apa folytatja. – Hatással vagy rá, és ennek örülünk, megérdemelné végre a kölyök, hogy ember legyen belőle. – Ezt mindenki értse, ahogy akarja, apám katonaként, aurorként mindig nyers, és őszinte volt, csak úgy ajtóstul rúgva a másikra a konok szavakat, de ezek a szavak most mégis ülnek. Végre Megan nem csak tőlem halja, hogy mennyi balkanyar volt már korábban, de talán végre tisztulni látszik a vihar. – Oh, nagyon kiváncsiak vagyunk kedves! – Szól mellettünk az anyám is, ahogyan felérünk a verendára, és felkészült házigazdaként nyitja az ajtót, megy előre. Én közben különösebb közlendő nélkül mutatom Megannak, hogy hol vegye le a cipőjét, s lesegítem róla a kabát. Eközben Jackie türelmetlenül várakozik, vágja a grimaszokat, hogy késlekedünk. Rögtön az ő szobája jobbról az első. Itt szerteszét hányva a sok kisautó, játékvonat, nem egy közülük apám keze munkája. Anya viszont előresiet, hogy valami hűsítőt szolgáljon fel. Levesszük a cipőket, én elengedem Megant, ha be akar menni a kisfiú után játszani, apámmal most az ajtóból nézzük őket.
Valahol biztosan nehéz neki is ez a kettőség, az, hogy sokszor teljesen máshogy reagálok dolgokra, mint mások, hogy önálló akarok lenni és még is néha csak úgy magamba szippantanám azt az érzést, a biztonság érzését, amikor magam mellett tudom. Nem csak amiatt, mert szó szerint bizonságban vagyok, hiszen fejvadász, hanem az érzelmi biztonság is, hiszen fiatalon mindenkit elveszítettem és azóta is alig alakítottam ki akármilyen kapcsolatot, és most ő minden rezdülésével arról biztosít, hogy összetartozunk. Persze az teljesen más kérdés, hogy akaratán kívül is elszakíthatja tőlem az élet, ahogy Ninát is elragadta az apám és azóta se tudom hogy van... nem szabad ezen merengenem, különben újra visszataszít abba az élőhalott állapotba az üres tekintettel és tüskés stílussal, amit szépen lassan sikeresen levetkőztem. Legalább is részben, néhányakkal szemben. Az idegesség miatt kicsúszik egy kínos nevetés, amikor meghallom a válaszát és meglátom a kacsintását a kis szenvedésemre, hogy ideges vagyok. Amikor az anyja azonnal megölel és puszit ad az arcomra kissé megrezzenek, ahogy csak azok tudnak megrezzenni, akiket gyerekként vert az apjuk és akiknek vagy egy évtizedig a nullához közelített a szociális élete, pláne az érintések tekintetében. Kicsit belefagyok a mozdulatba, az arcom néhány pillanatig felveszi azt az kissé merev tekintetet, amit régebben. Más kiugrana a bőréből, ha a párjának a családja ilyen örömmel fogadná, én pedig érzem, ahogy a gyomrom összerándul és csak akkor enged ki, amikor a nő már elengedett és néhány lépés távolságban van. Kicsit erőltetett ugyan a mosolyom, amivel visszaintek Riley apjának és amivel azt nézem, hogy Riley milyen könnyedén felkapja az örömittas Jackie-t. - Milyen nagyot nőttél, szólítsalak mától Jacknek, hiszen nagy vagy már? - fordulok a fiú felé, és amikor megragadja a kezemet követem. A kézfogással sokkal jobban kibékültem már, mint az öleléssel és a puszikkal, szóval szépen lassan újra fellélegzem és felengedek, remélve, hogy nem vették észre, hogy egy kicsit kisiklottam. Kicsit azért furcsa, hogy mindenki tőle kérdez mindent, és tőlem semmit, de mivel én csak csatolt áru vagyok, talán ez normális. Minden esetre amikor a lassan Roxfort-korúnak tűnő fiú a tyúkokhoz terelne egyáltalán nem ódzkodom, a ruhámból kiindulva is látni, hogy nem vagyok valami finomkodó csaj. Igaz, hogy az agyag a kinti sárhoz képest "tiszta", de a kevés jó emlékeim egyike a rosszalkodás a bandával fiatalon és Londonban akadt nem egy pocsolya, amibe bele lehetett ugrálni. Néha visszapillantok Riley-ra, hogy az ő tekintetéből merítsek erőt, nem azért, mert milyen szörnyű a családja, sőt, olyan idillinek tűnik, mintha egy képeslapról keltek volna életre, csak azért hogy benne biztos pontra leljek. Amikor Riley apja nemet int a tyúkokra, akkor egyértelműen helyeslek, hogy egységben az erő alapon nehogy a kisfiú tovább feszítse a húrt és hozakodjon elő azzal, hogy de hát én vagyok a vendég és biztos látni szeretném. - Köszönöm a meghívást. És minden mást is, amit legutóbb értem tett. - szólok halkan a férfihez, nyilván kierőltetve magamból egy magázódást, hiszen még is csak Riley apjáról beszélünk és legutóbb a kocsiját is odaadta és a merengőjét is használtuk. Nem vagyok egy kezdeményező, harsány teremtés, de azért köszönetet mindenképpen akartam mondani. - Hoztam mindenkinek egy kis apróságot, tényleg nem nagy dolog, de nem akartam üres kézzel érkezni. - szólalok meg hangosabban, így hát nyilván ez már mindenkinek szól, egy kis mosollyal az arcomon.
-Tulajdonképpen így van. Mert illesz hozzám. Nem szeretném, ha azt éreznéd, hogy porcelánként kezellek. Felelősnek érzem magam érted, de rabul sem akarlak ejteni a ragaszkodásommal. – Cseppet sem zavar a felvont szemöldök. Már egyértelművé tette, hogy ő nem holmi királylány a toronyban, ám azt tudom, hogy jól esik neki a kedveskedésem. Ezt amolyan arany középútként tudjuk kezelni, féltőn gondolunk a másikra, de nem lehetünk mindig ott a közelben, rettegve, hogy vajon mi történhet, ha nem állunk ugrásra készen. Ő most a Roxfortba megy vissza tanulni, én pedig azon tűnődöm, hogy lehet, hogy mégiscsak Moesley, és Skócia lenne a megoldás. Az a kávézó maradhat megvalósult álom, amelyre kiírjuk a nevünket, és olykor ellátogathatunk felvenni a stexet. Vagy.. akár lehet magában Glasgow-ban, hogy mindenhez közel legyen. Csak mert a szüleim Londonhoz közelebb élnek, még nem kell ide kötődnünk, a saját közös életünket Megannal ott kezdjük, ahol jól esik. Ráadásul mindez még cseppet sem jelent elköteleződést, biztos vagyok benne, hogy egy Megan-alakú lyukat vágna a falban, ha mondjuk gyűrűvel elé térdelnék. És engem sem üldöz senki, voltam már házas, gyerekem is van, lehet, hogy az én kincsem el sem tudja magát Mrs. Walsh-ként képzelni, ahogyan az anyámat szólítja. Még rémesen fiatal, na nem hozzám képest, sokkal inkább azt illetően, hogy nekem már van egy fiam, akit ha nem is a sajátomként kezelek, mégis kifejez valami korkülönbséget. Megannak még a saját felnőttéválásával is küzdeni kell. – Ezt mondom, remekül passzolunk. – Kacsintok vissza, utalva arra, hogy nekem aztán minden kapcsolatom gallyra ment, a saját gyerekemhez éretlen voltam, és a munka volt a fontos. A szüleim okosan tették, hogy ezt a gondot levették a vállamról. De lássuk be, még így is kész stressz volt az életem, egy örökös éjszakai rohanás, amelyben simlis, kétszínű alakoktól kellett védenem a hátamat, láncdohányosként, kávéfüggőként csak a legfontosabbat, az ételt sikerült hanyagolnom, hát csodálkozom, ha gyomorfekély lett a vége? Megan mellett már kezdek lenyugodni, és bízom abban, hogy legalább a szüleim rendezett háttere rá is jótékonyan hat. Ahogyan begurulunk, és kiszállunk, anyám szívélyes öleléssel indít, két puszit ad neki, míg Jackie már magától értetődő módon tarol le engem nagy visongás közepette, és addig üti a bordáimat, amíg fel nem emelem a magasba, mintha ő lenne az Oroszlánkirály. – Na hogy utaztatok kölyök? – Kérdezi az apám még a kávésbögréjével a kezében, intve mindkettőnknek. – Jól apa, szevasz. Megant már ismeritek. – Nem is kell bemutatnom, ráadásul még telefonáltunk is, felvezettem nagyjából a helyzetet. Megan jól tippelget, valóban az amerikai gyarmatokról jöttünk vissza, miután két generáció ott nőtt fel, én még a Roxfort előtt, vagy talán pont azért, de már itt kezdtem a tizes éveimet. Ám a táj, és a puszta szeretetete mindig bennem volt, noha Anglia mind időjárásában, mind földrajzilag teljesen más, mint Texas. Itt ha a heves esőzések miatt elázik a termés, hiába szidjuk a megszokott Dél-USA szárazságot, mert itt nem az van. Jackie, miután letettem, kézenfogja Megant, és húzza maga után. Nem olyan kicsi már, sőt, kifejezetten sokat nőtt, amióta utoljára láttuk. – Ugye nem rohantok vissza Riley? Két-három napot maradhatátok. – Kérdezi most tőlem anya, rámosolygok, aztán Megan után, aki hátha olykor visszanéz. Jackie a tyúkok felé akarná húzni, de ott akkora a sár, még jó, hogy az apám bevág eléjük, és nemet integet, a maga morcos-mosolygós stílusában.
// 