2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- De, de miért? Az a kérdés, hogy miért akart megölni, vagy akkor miért fogadott örökbe. - nem is tudom, hogy miért próbálok védeni valakit, akit nem is ismerek, bár azt hiszem jobban átgondolva egyszerű a válasz. Miatta, mert ha nem erről van szó, talán kevésbé fájdalmas, de tényleg arra gondolnia, hogy a szülei talán ki tudja miért fogadták örökbe, hogy felhasználják valamire, vagy hogy az anyja ezek után végezni akart vele, mert már nem kellett, vagy veszélyesség vált... Gőzöm sincs, hogy mennyire omlott össze most a világa, hiszen nem tudom, hogy milyen legalább azt hinni minden jó úgy, ahogy van, de... azér sejtem és pocsék egy érzés lehet. - Oh én hidd el... Van mit törlesztenem. - sóhajtok egy aprót, hiszen valahol igen ezért csinálom. Törlesztés, azokért a dolgokért, amiket rosszul csináltam az életemben, most jól akarom csinálni és ezzel kijavítani a hibákat, helyrehozni azt, amit elszúrtam és egyszerűen csak jobb emberré válni. Azt hiszem ez utóbbi sikerült, de egyelőre még nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy ebben én is ott legyek, vagy hogy valamiféle szabadidőm is legyen. Talán titkon félek, hogy könnyen elragad a múltbéli énem, aki egyáltalán nem ismerte a kötelesség és a szabályok betartásának fogalmát. - Csak... csinálom és kész. - ezt inkább már csak motyogom, szinte magamnak. Rövid időn belül másodszor haltam meg majdnem, sőt igazából harmadszor és mindhárom alkalommal nem gondoltam át az adott pillanatban, hogy akár ez is a vége lehet és valahogy most zuhan rám az egésznek a súlya, Nancy halála, a sorozatgyilkos, a harc Grindelwald ellen... Belefeledkezem az ölelésbe, hogy aztán épp csak annyira bontakozzam ki belőle, hogy a kezeimbe fogjam az arcát és megcsókoljam, egészen mohón és hirtelen, amivel még magamat is meglepem, de ha bele is megy a dolgoba néhány pillanat múlva én magam szakítom meg a kezdeményezést és lépek hátrébb. - Nem... nem... és nem! Uralkodnom kell magamon, nem... lehet. - ismerem ezt az izgalmat, a heves szívverést, az érzést, amikor a hatalmába kerít valami, amit olyan jól el tudok nyomni már jó ideje. Ez visz előre akkor is, amikor nem gondolok bele, hogy ott hagyhatom a fogamat, ez a meggondolatlanság, aminek már többször volt rossz vége és mindig csak rossz vége lett.
- Miféle bizonyíték kell még? Így nőttem fel, és az, aki felnevelt, most meg is akart ölni. Mintha mindig is erre készült volna. – Rázom a fejemet, tudom, hogy ő a vérbeli nyomozó, de számomra meg több mint húsz nyomasztó év van mögöttem, most pedig megkoronáztuk volna azzal, hogy megöl a válaszok helyett. Rámgyújtja a házat, ami szintén nem keveset ért, de úgy fest a pénz nem is volt annyira fontos, csak hogy ne tudjam meg, hogy miért voltam a rabja. Vajon az apám is részt vett ebben a szörnyűségben? Mert az biztos, hogy ő sem véla, én pedig az vagyok teljes mértékben. Tehát tudnia kellett, hogy nem az ő fia vagyok. Felveszem az inget, amit fel is tűrök picit, vélhetően az exe nem volt kisdarab ember, de sebaj. Ha belegondolok, még én is nosztalgikusan őrzöm Lavender egyik kardigánját. Bár elméletileg az is elégett a tűzben, mint a régi könyveim, iskolai jegyzeteim. Most már mindegy. - Köszönöm, hogy mellettem vagy.. Állandóan ez a sok zűr körölüttem. Te pedig olyan magányos vagy, arra tetted fel az életedet, hogy mindig másoknak segíts, és rád ki figyel? Rólad ki gondoskodik? – Rázom le magamról a szomorúságot, hiszen az érintése oly kedves, édes, hogy azonnal erőt tud adni. Felemelkedek, immár az ingben, hogy fölé magasodjak, és magamhoz öleljem. – Mindennél többet jelent, hogy itt vagy nekem. Egyedül már beleroppantam volna a sok átverésbe, hazugságba. Miért mindig erről szól az élet, hogy a hátunkat kell védeni? Te hogy bírod? – Kérdezem ha hagyta, hogy megöleljem, a hátát simogatom, amolyan óvó, védelmező szándékkal, holott nekem is szükségem van rá, hogy magamhoz vonjam, belefeledkezzek az ölelésébe. Az ő életéről alig tudok valamit, mintha arra esküdött volna fel, hogy az árvaház után már úgysem lehet önálló élete, legalább másoknak adjon valamit. Pedig ez így nem működhet, hogy csak a munkának él, és csak aludni jár haza. Azt mondta, hogy soha nincsen ideje semmire, ezért se működött az exével. Így ez egy álarc, és el fogja veszíteni önmagát.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Amíg nem vagyunk benne teljesen biztosak, hogy ő volt... addig más is lehet a háttérben. - végülis az anyjának hitte, még ha azok alapján, amit mesélt nem is volt túlságosan meseszép gyerekkora, de sejtem, hogy mennyire megrendítő lehet így is, hogy meg akarta ölni. De akkor miért kellett, miért fogadták örökbe? Vannak dolgok, amiket még mindig nem értek és pont ezért nem tudom egyből egyértelműnek venni, hogy az anyja csinálta ezt velünk, vagy csak reménykedem, mert akkor talán Gerardnak is könnyebb lenne elviselni ezt az egészet? - Megkeresem azt az inget. - indulok el a hálószoba felé, amíg ő elmegy rendbe tenni magát. Na jó azért lássuk be mégis csak véla, egy futó pillantást csak megengedek magamnak, miután a földre kerül a jó eséllyel tönkre ment ruhadarab. Pár perc, amíg ő is elkészül, én addig kikészítem a halványkék inget a székre, ami talán egy leheletnyit bő lesz majd neki, de most ez van csak, és elkezdem összedobni a teát, hátha a meleg ital tényleg kicsit jót tesz az egyébként érthető módon pocsék hangulatának. - Hasonlítasz rá, akárki is legyen. Talán ő lehet az anyád igazából? - persze ez csak tipp és nem akarok hiú reményt sem kelteni benne, főleg hogy ez csak egy kép és nem tudni, hogy Gerardot miért fogadták örökbe. Lehet, hogy az anyja nem akarta őt, vagy már nem is él, akkor pedig ez a kép csak zsákutca és csak csalódást okoz neki. Közben a tea is elkészül, leteszem a két bögrét az asztalra, a hűtőből előkerül egy kis adag citromlé és cukor is, amit melléteszek, hogy ízesíteni tudja magának, aztán én is leülök szépen mellé a kezembe véve az inget. - Nem tudhattad és... nagyon sajnálom. Nem ezt érdemled. - az ing a kezemben van, de nem akarom sürgetni, hogy vegye fel, csak megszorítom a vállát kicsit, mert láthatóan tényleg nagyon maga alatt van. Végülis érthető, összeomlott az élete, pedig egy éve még menyasszonya volt, jó állása, azóta pedig minden fenekestül felfordult. Én már megszoktam az ilyesmit, tudom kezelni, sosem volt éppenséggel idilli életem, de aki másféle életet élt, az nehezebben tudja kezelni a komoly pofonokat. - Könnyebb lesz majd, talán jól alakul és mindenre magyarázatot kapsz, csak utána kell járni, hogy mi folyik itt.- gőzöm sincs, hogy mitől lenne jogg kedve és persze tudom, hogy vannak helyzetek, amikor a vígasztalás, vagy a logikus érvek nem sokat érnek. Olyankor az ember tényleg csak azt látja, hogy minden rosszul alakul, hogy minden fekete és abban a pillanatban úgy tűnik, hogy már jobb se lehet.
- Sajnálom, hogy így alakult. Nem mondom, hogy azt vártam, hogy az anyám tárt karokkal vár, de azt hittem, le tudunk vele ülni beszélgetni. Szerintem rájött, hogy aurorként már kiváncsibb vagyok, és több összefüggést is meglátok, nem akarta kivárni, míg neki szegezem a kérdést. – Húzom el a számat tűnődve, bele sem gondolva, hogy egy kissé tovább fogtam Daphne kezét, mint azt illet volna a hoppanálás után. Annyira összenőttünk manapság, még ha külön munkája is van már, mintha ezer éve ismerném őt. Mintha vele nőttem volna fel, holott az Lavender volt, de őt alaposan félreismertem, vélhetően már korábban is tetszettem neki, ám mivel a Nox-os dolog kapcsán úgy vélem, hogy csalódott bennem, nem is volt az igazi barátság. Daphne a még a kurta-furcsa szerelmi szál ellenére is jobban a barátjának tekint, mint az egykori háztárs barátném. - Jól van, köszönöm. – Most hálás is lehetek, mert most az ő védelme alatt állok, már nem először. A nadrággal ugyan nem tudok mit tenni, a nőnek igaza van, főleg a felsőm lett füstös, koszos, na meg az arcom is szinte fekete a maszattól. Lekapom az ingemet, nagyjából tűzre vele, és már megyek is fürdőszobába, ahol a csapnál megmosom az arcomat, szappannal lesikálom a fülem tövét is, sőt, még a hajamat is bevizezem, majd szárazra törölöm. – Lassan többet járkálok a minisztériumba, mint a Roxfortba. - Nyomom a kezébe a szerencsére épen maradt képet. Egy fiatal, vélabájtól szikrázó nő szomorkás mosollyal néz le róla ránk. Ő lenne az anyám? Hű, a szemem tisztára az övé! Vagy valami rokonféle lenne? Testvér? – Ha te nem jöttél volna velem, akkor most halott lennék. Köszönöm. – Lépek mögötte be a konyhába, na nem mintha tudnék pluszban hozzátenni a teaforraláshoz, de majd tőle kapom meg az inget, addig várakozóan eltűnődök. – Ha ő nem az anyám, akkor fogalmam sincsen, hogy ki volt. És miért kellettem neki. - Aztán mégiscsak lerogyok a konyhaasztal melletti székre, és ráhajtom a fejemet. Egyszerre tör rám a magány, és hogy nem tudom, hogy ki vagyok. Hazugság az életem, és Daphne-n kívül mindenki átver, vagy magamra hagy. Egy naív hülye vagyok.
Őszintén szólva még véletlenül se merült volna fel bennem, hogy először majdnem elázok, sáros földúton kell eljutnom egy baromi nagy kúriáig, aztán pedig meg akarnak ölni és épp csak megúszom, hogy ránk robbanjon a már említett kúria. Az ember az ilyesmivel nem számol, ezért nem vettem futócipőt sem, úgyhogy végtére is volt abban ráció, hogy felkapott, hogy egyáltalán ép bőrrel megússzuk a dolgot, de az is biztos, hogy nem jó, ha a helyszínen maradunk és azt sem tudom hirtelen, hogy milyen jelentést kellene leadnom a Minisztérium felé, mert hogy kellene. Az a ház nem magától égett le, ez holt biztos. - Azért erre ne vegyél mérget. Sok érdekes sztorit hallottam már. - csóválom meg a fejemet. Az árvaház nem csak olyanok gyűjtőhelye, akiknek nincs szülője, vagy akikről lemondtak. Kerültek be oda olyanok is szép számmal, akik esetén úgy döntöttek, hogy még mindig jobb helyük lesz nevelő szülőknél, vagy árvaházban, mint az igazi szüleiknél. Hallottam cifra történeteket már, de az biztos, hogy itt most nem maradhatunk, ezért egy villanás múlva már a lakásomon vagyunk. Úgy fest mostanság lépten nyomon ide sikerül menekítenem valakit, aki bajban van és meg akarják ölni. Biztonságosabbá kellene tennem a lakásomat a jelenleginél is, bár az után, hogy legutóbb felforgatták azért tettem pár szükséges óvintézkedést, de nem biztos, hogy elég lesz. - Ha gondolod rendbe szedheted magad, talán van egy ingem valahol még itt maradt tudod... - végül is jelen volt a szakításomnál, úgyhogy tisztában van, hogy volt valakim még ha azóta már hetek teltek is el, bár azok a hetek szinte már hónapoknak tűntek. - Utána be kell mennünk a Minisztériumba jelentést tenni, meg akartak ölni. - őt is, engem is, és ez azért nem valami apróság, hogy csak úgy annyiban hagyjuk. Vagy vajon ő nem akarja? Mármint az anyjáról van szó, vagy valami olyasmiről és nem tudjuk, hogy köze van-e ehhez az apjának, vagy nem valaki más tett-e egyáltalán. - Mit találtál odabent? - nem igazán volt idő az égő házban megvitatni, hogy lelt-e bármiféle bizonyítékot a valódi kilétére, hiszen az már biztos, hogy a szülei nem az igazi szülei, és hát jó eséllyel nem is szerettek kellőképp, bár hogy miért akarták megölni arról gőzöm sincs, ha egyáltalán ők voltak. Kissé azért toporgok, hiába, hogy azén lakásom, de végül csak hogy csináljak valamit, kilépve a cipőmből indulok el a konyha felé legalább egy teát összedobni, hátha az valamelyest segít. Gondolom kellően ki lehet akadva, de sok időnk nincs pihenni, hiszen minden bizonyíték ott van a helyszínen, és már bizonyára feltűnt a környékbelieknek is, hogy mi történt. Elég nagy volt a füst és a tűz, hogy mennyire ellátszódjon.
Áh tudtam én, hogy nem fogja jól venni a vélakérdést, és akkor még nem mesélt neki senki sem kentaurokról, meg a sárkányokról. Na ez az, hogy mindezt egy muglinak nehéz megemészteni. A felnőtteknek is, kaiknek a gyerekeikről kiderül, hogy varázshasználók, de olyanokról, akik csak úgy kapnak információkat... És akkor innentől akármikor elszállhatna egy sárkány a városok felett, vagy beugorhatna egy kentaur a közeli pékségbe, ha épp ahhoz lenne kedve? Nem tudom mennyire lenne az furcsa mindenkinek, de szerintem nagyon. Ezért is adok időt neki, hogy emésztgesse szépen a kapott információkat, mert bőven van mit megemésztenie rajta az biztos, - Nem teljesen, de inkább csak úgy, mint ha valaki néger, ő... véla. Ne vedd úgy, mint valami idegent az űrből. - teszem hozzá, hiszen nem rég magyarázott az ufokról, vagy legalábbis próbálta nekem felvázolni, amikor a másik síkokról beszéltünk. A végén még Gerardra is úgy néz majd, mint egy E.T.-re, na nem mintha ezek alapján nagy esély lenne rá, hogy mostanában találkoznának. - Véla igen, de van egy medálja, ami ezt korlátozza, így én ugyanúgy látom, mint bárki mást, de ha az a medál rád nincsen hatással, akkor te sajnos úgy tűnik, hogy nem. - húzom el a számat, mert ez tényleg megnehezítené, sőt lehetetlenné tenné a közös munkát számukra, pedig jobban örülnék neki, ha nem egyedül mászkálna annak a pisztolynak a felkutatása ügyében. Gerard bár nem profi és teljesen képzett auror, de attól még segíthetne neki, viszont ha közben utálattal nézne rá a vélasága miatt akkor nem sok haszna lenne a közös munkának sajnos. Ezek után azt hiszem valahol megérdemlem, hogy most én kapok egy nagy adagot újra a mugli dolgokból, mint a motor. Ültem már seprűn, bár bevallom sosem tartozott a reptan a kedvenceim közé és régen fiatalon a motorozásnak sem voltam ellene, de azóta már elég sok év eltelt. Persze ettől még tudom hogyan kell becsatolni egy bukósisakot, úgyhogy felveszem bénázás nélkül. - Ezt se könnyne lopná el valaki. - azért egy elismerő pillantás van a tekintetemben, aztán szépen felülök mögé a motorra, bár az én méreteim jóval enyhébbek, úgyhogy azért nem annyira egyszerű ez a felülés dolog. Csak pár pillanatig hezitálok azon, hogy most akkor kapaszkodjam hátul az ülésben, vagy maradjon a közvetlenebb derék átkarolós megoldás, de végül utóbbira szavazok. Van egy olyan sejtésem, hogy a két hoppanálás után nem fogunk direkt nyugdíjastampóban menni, és akkor jobban járok, ha normálisan tudok kapaszkodni és maximum arra próbálok odafigyelni, hogy ne szorítsam nagyon a derekát, ha esetleg túlságosan odanyomna a gáznak.
Már csak magamban morgom, hogy “De, kellene. Mindent kellene mindenkinek látnia.”, de nem válaszolok, hiszen tényleg értem, hogy mire gondol, és már túlragoztuk a dolgot nem egyszer. Ettől még nem hallgatom el a véleményem, mert mindketten pontosan tudjuk egymás véleményét. Elkezdem felvezetni a kvázi bocsánatkérést, vagy olyasmit, de a válaszára ahogy meglátom a ráncolt homlokot echte ugyanúgy szaladnak fel a szemöldökeim. - Tessék? - akadok meg egy kicsit, ameddig bele nem kezd a magyarázatba. Mondjuk utána se leszek sokkal jobban képbe, vagy nyugodtabb, elég erőteljesen összezavarodva bámulok rá, még a séta üteméből is kiesek, megállok, megindulok, megállok, ahogy szólalnék meg aztán csukom be a számat Aztán csak áttör az a rohadt gondolat minden védőfalon. - Az a kölyök nem is ember? - hördülök fel, akármennyire úgy tűnt, hogy most tényleg megmozdultak az agytekervényeim, tényleg ennyit sikerült leszűrnöm. Akármennyire finoman fogalmazott, hogy nem teljesen, az az ismeretlen szó, a véla, nekem nagyon is egy másik kategóriának tűnik, akármit is foglal magában pontosan. - Szóval neked az a srác az maga az adonisz, nekem meg azért tűnik kis ütnivaló nyálgépnek, mert ilyen hatással van ránk, hogy olyan micsoda? Véla? - háborgok egy sort, miközben próbálom a helyére tenni ezeket az információkat. Attól még, hogy azt mondja, hogy azért érzek ellenszenvet, mert ez valami kisugárzás, még nem biztos, hogy könnyen megmagyarázom az agyamnak, hogy jó fiú ez, nem kell leütni egy péklapáttal a bamba képét. Ráadásul valahol az is kicsit piszkálja a gondolataimat, hogy azt mondta, hogy a nőkre meg úgy hat, mint a mágnes. Nem mondom, hogy még soha nem voltam senkivel, de az a fajta se vagyok, aki futószalagon váltogatja a nőit, és valahol az a gondolat, hogy ez levesz egy medált és már tapadnak is rá a nők, akár Daphne is… Ezt még emésztgetni kell. Megpróbálok inkább a jelenben maradni, főleg, hogy odaérünk a motorhoz, a zsebemből előszedem a kulcsot, kipittyentem a riasztót és kinyitom a tároló dobozt az oldalán. - Vedd fel. - nyújtom oda a sisakot a nőnek, és ha becsatolta az álla alatt, akkor felpattanok az amúgy bitang nagy szörnyetegre, amit csak olyan magas emberek van esélye elbírni, mint én, és megvárom, míg felül mögém. Pörög az idő és azt mondta a nő, hogy jó lenne egyszerre odaérni a többiekkel, tehát valószínűleg nem fogom majd vissza magam, de a hopponálás után egy ilyen kis száguldás igazán semmiség. Nekem legalábbis.
- Tudod, hogy mire gondolok, a Minisztériumnak a jövőben, mert olyasmikt is láttok, amiket nem kellene. - tudom én, hogy az általa elképzelt jövőben erre nincs szükség, hiszen nem lenne titok a varázsvilág létezése, de egyelőre nem abban a jövőben vagyunk és én még mindig úgy látom, hogy lehetetlen is lenne megoldani, ami szerinte működne. És még csak nem is egyedül miattuk, hiszen tény a muglik között biztosan vannak, akik nem néznék ezt jó szemmel, de a varázshasználók között is bőven. Újabb feladatokat róna az aurorokra, ha kezelnünk és kézben kellene tartanunk azokat a boszorkákat és varázslókat, akik nem kifejezetten vannak oda a muglikért. Ha pedig még köztünk is járnának akár... Sokan már azt is nehezen viselik, amikor iskolakezsét előtt bámészkodó varázstalanok kerülnek az Abszol útra a gyerekeik miatt... mi lenne, ha akárki beléphetne oda? Ezért is nem megyek ebbe most jobban bele és remélem ő sem, hiszen már futottunk pár kört és a véleményütközés nem lett enyhébb csak azért, mert közben kialakult közöttünk valamiféle bizalom és közös az ellenség. A hoppanálást most én is érzem, hogy jobban viseli, bár azért tartom neki a karomat, ha kellene néhány pillant, vagy perc amíg összeszedi magát utána. Azért kétlem, hogy ezek után majd ő kérné külön, hogy így utazhasson, maximum egy fokkal jobban bírja majd ha nagyon muszáj mégis ezt a módot választatnunk. Végül sikerül megtalálni a tetőről a lejáratot is, az ajtót, amit gond nélkül ki tudok nyitni egy szimpla alohomorával, és lesétálhatunk a lépcsőn. Azért meglep, hogy újra felhozza a Gerard témát, de jól esik, hogy azért igyekszik tekintettel lenni rám és látta, hogy nem tetszett a reakciója. - Oh... már értem, erre nem is gondoltam. Ha látod az épületeket, talán nem hat rád... - ráncolom a homlokomat, de persze ő ennyiből aztán egy mukkot se fog érteni, ezért illő normálisan is elmagyaráznom. - Nem tudom mennyit tudsz erről, de vannak olyanok is, akik nem csak mágiahasználók, hanem különlegesek, nem... teljesen emberek, vagy hogyan fogalmazzak. Gerard, a kölyök... mint nem rég kiderült véla. Ezt ő sem tudta, de van egy medálja, ami elnyomja ezt a képességét, viszont ha rád nem hat a medál, akkor lehet ez az oka az ellenszenvednek. A vélák ugyanis igen nagy hatással vannak az ellenkező nemre és az azonosra is, csak utóbbira elég negatív értelemben. - azért ez így jobban hangzik, mint valami férfias farokméregetés, vagy ilyesmi. Azért mégis csak Gerardon múlt, hogy Grindelwald nem foglalta el Fionn testét, talán amúgy nem is tudtuk volna megakadályozni a dolgot, ha nem sikerül neki az a varázslat. Lehet, hogy még kezdő, de elég ügyes, bár tény, hogy így nem is tudom hogyan tudnának együtt dolgozni. Rhys akaratlanul is fújna rá, hiszen amikor nem volt rajta a medál én is teljesen megkattantam és képtelen voltam kizárni a fejemből a véla erejét.
Elharapja a mondat végét, én pedig kicsit szusszanok egyet. Minden vágyam, hogy megváltoztassam a véleményét arról, hogy szerinte lehetetlenségre vágyunk és hogy veszélyt jelentünk a varázsvilágra, de… - Ha elkezdted mond ki. Nem mindig örülök a véleményednek és az ellentéteinknek, de azt se akarom, hogy elhallgasd. - mondom teljesen őszintén és korrekten, hiszen nem kenyerem a terelés, mellébeszélés, az egész életem arra alapul, hogy fel akarom fedni az igazságot, illetve a legnagyobb hazugságot, ami létezik a világunkban, és ilyen apróságokban is az őszinteségre vágyom, mint a személyes beszélgetések. Nem emeli fel a hangját csak csúnyán néz és a száját húzza el, de egyértelműen paprikás, viszont mivel már alapból nyiratkozni indultam nem tud tovább mérgesedni a beszélgetés. Furcsa, mert minél kevesebbet gondolok Gerardra, annál jobban megnyugszom, és annál logikusabban tudom átgondolni, hogy nem kéne egyedül neki mennem a varázsvilág alvilágának, miközben én nem is tudok a botommal úgy hadonászni. Mire kijövök már nem akarom újra felhozni a taknyost, főleg, hogy úgy számolom, hogy azért még lesz alkalmunk megbeszélni, mielőtt elköszönne, és a szakáll és hajnyírás sem volt két perc, indulnunk kell. - Tökéletes, nem vagyok tériszonyos hálégnek. - bólintok neki, nem kell térképpel pepecselni és a tetőkről lemászás a tűzlétrán sem különösebben riasztó vagy megterhelő feladat. Még észrevétlenül nyelek egy nagyot, hogy megembereljem magamat, aztán jön a húzás, pörgés, rántás, borzalom és kibukkanunk a háztetőn én pedig próbálok most jóval kevesebb kapaszkodással talpon maradni. Az élmény még mindig ugyanolyan kellemetlen, mint elsőre, de ahogy megérkezünk az erős fejfájás most sokkal tompább zsongással jelentkezik. Így se vagyok egy másodpercen belül teljesen tiszta, de azért kellemes meglepetés, hogy az alagút végén látom a fényt: tényleg hozzá lehet szokni, még nekem is, mugliként. Utálatos egy név, bár nem tudom miért, lehet túlságosan nagy a hasonlatosság talán a kuglihoz. Vagy csak mert idegen, ahogy Daphnénak a mobil. Akármelyik utat is választja végül, hogy csiribázik vagy mászunk, megindulok, és leérve két perc baktatás vár még ránk a motorhoz. - Bocs, hogy úgy leugattam a kölyköt, gondolom ha a mentoráltad volt nem esett valami jól. De valami van abban a srácban, ami úgy böki a csőrömet, a képe, vagy a viselkedése, én nem tudom, lehet kölyökkoromban egy ilyen rombolta le a homokváram és belém égett a lelki seb, fingom sincs. - jegyzem meg, kicsit morogva, vállatvonva, még mindig érezni a hangomból, hogy Gerardra fújok, tehát csak Daphne lelki békéjéért hozom fel újra.
Igen talán volt idő, amikor engem is pocsékul érintett ez az egész, de túltettem magamat rajta, azaz azt hiszem egy pszichológus inkább azt mondaná úgy kezeltem, hogy elzárkóztam az egésztől és kész. Így már legalább tuti nem kaphatok több pofont, hiszen nem fog kiderülni tényleg kidobtak, vagy azóta már meg is haltak netán, egyszerűen csak ott hagytak, nem fontos hogy miért, hiszen a tényen már nem változtat, hogy lassan harminc éve vagyok árva. Megszoktam végülis. - Persze ez nem jelenti azt, hogy nem vagytok többen. Ez azért okozhat fejtörést még a... - elharapom a mondatot, hiszen ezzel megint azt mondom ki, amit ki nem állhat, hogy gond lesz nekünk, a Minisztériumnak, hogy vannak muglik akár többen is, akik képesek érzékelni akár olyan rejtett helyeket is, mint az Abszol út, és ez cseppet sem jó. Na persze akkor igen, ha a nagy varázsvilág leleplezésről beszélünk, aminek ugye én nem tudom támogatni a lehetőségét még mindig. - Ahhoz képest ő mentette meg Fionn barátodat attól, hogy most közöttetek sétáljon csak épp már nem önmagaként... - húzom el a számat, ettől a látványos férfiféltékenységi rohamtól, amivel Gerardot méltatja. Azért azóta is már fejlődött, bár nem épp hűdenagyot, de kapott egy kis irodát, Solomon mellé került, akitől azért nagyon sokat tanulhat még, de nagyon úgy fest tényleg van tehetsége az aurorkodáshoz és nagyon elhivatott is. Nem mellesleg engem sem hagyott volna ott, hogy rám omoljon az egész katedrális, pedig azt mondtam neki, hogy a gyerekeket vigye ki, mégis visszajött. Ezt már nem mondom ki hangosan, mert ha eleve meg van az alapvető ellenszenv azzal nem segítek, ha még ezt is hozzáteszem, maximum már rásüti azt is, hogy hőskomplexusa van. - De te tudod, ha nem kell segítség. - teszem még hozzá kissé azért rosszalló tekintettel felvonva a szemöldökömet, hogy igenis látom, hogy mi van a szavai mögött és cseppet sem tetszik, vagy néztem volna ki belőle ilyesmit. - A háztetők mindig kiváló megoldások, nem tudom mennyire bírod a magasságot. Annyira nem ismerem a környéket, hogy ismerjek minden kisutcát. - persze, ha ő jobban ismeri, vagy előkeresek valami térképet, akkor megpróbálhatok ilyesmit belőni, de mindig a legkönnyebb megoldás egy háztatő. Kellemetlenebb, ha a hoppanálás se a szíve csücske, aztán még a magasságot se bírja. Szóval csak akkor választom az egyik közeli tetőt megoldásnak, ha nem ellenkezik esetleg kézzel-lábbal a lehetőség ellen. Én is felkapom a dzsekimet és megfogom a kezét, ha mehetünk, hogy tényleg egy közeli háztető legyen a célpont. Onnan már tűzlétrán is akár lemehetünk, de egy tetőtéri lejárót kinyitni se kifejezetten bonyolult pálcával ugye.
Azért valahol elszorul a torkom arra, hogy a szülei így otthagyták egy pékség küszöbén, de annyira egyszerűen beszél róla, mintha már teljességgel lezárta volna ezeket az életében. Éppen ezért bár megértő a tekintetem, ebben a percben nem taglalom tovább a múltját, bár úgy érzem, hogy ilyen háttérrel válhat az ember igazi harcossá. Akármennyire zűrös lehet az életünk, a döntéseink, hogy hogyan akarjuk tovább élni csak a miénk. Ő pedig lényegében a semmiből tornázta fel magát a rendőr akadémiájukra, ahogy én is. Legalább is gondolom, hogy van valami akadémiájuk, erről aztán végképp nem érdeklődtem soha. - Évekig én voltam az egyetlen, amíg nem találkoztam egy fiatal lánnyal két-három éve. De ő is mellettünk áll, ő is ott lesz az adott helyen. Én úgy tudom, hogy csak mi ketten vagyunk. - válaszolok neki őszintén, bár a nevét még nem mondtam a lánynak, de azzal, hogy megadtam, hogy ott lesz ő is, már végül is mindent elmondtam. Sokkal könnyebb a saját titkaimat felelőtlenül kiadni, mint a kisangyalét, hiszen Daphne előadása után már van egy kis fogalmam, hogy milyen veszélyes és kiszámíthatatlan, hogy egyes varázslatokra nem úgy reagálok, mint egy egyszerű varázstalan. És ha ezért (is) célpont lehetek, akkor a fiatal lányis. - A kölyökképű taknyos, aki csak parancsot tud követni és még azt is rosszul? - szalad ki belőlem egyetlen szusszanással a rosszallás hangja. Ha Daphne-nak van egy cseppnyi érzéke ahhoz, hogy megérezze a valós szándékokat, akkor azért eléggé könnyedén lejön, hogy nem csak a kora miatt böki a csőrömet, hanem azért, mert az a pasi olyan volt, mint egy pasibandából szökött nők álma, vagy mint az a rohadt Dávidszobor. Egész egyszerűen férfi féltékenység dübörög a mellkasomban a sok ellenérv alatt megbújva. Persze nekem fogalmam sincs arról, hogy mi az a vélaság és hogy teljesen jogtalan az, amit mondok. Bár az, hogy ő állította meg Grindelwald sötét mágiáját egy nagy pirospont lehet a számlájára, de ez nem jelenti azt, hogy az ellenszenvem a semmibe párolog. Amikor az öregfiúval megjelentek Daphne megmentésére egyértelműen érződött, hogy ki diktálja a lépéseket… Bezárkózom, nyiratkozok, közben inkább azon hümmögök, hogy lehet akármilyen taknyos szépfiú, akkor is lehet, hogy szükségem van a segítségre. Mondott volna bárki mást, de legalább ha a mentoráltja volt, akkor nem a pasija az a nyálgép. Vagy ezért volt, mert összeférhetetlenség miatt szét lettek szedve? Halkan felmordulok megint, de végül is ezek a hangok jöhetnek abból is, hogy nem az erősségem a borbélykodás. Nem simogatom sokáig a művem, már jövök is ki, és egy kis mosollyal veszem a reakcióját. - Kösz, egészen meztelennek érzem magam így, de legalább a hosszú haj és hosszú szakáll nem fog stimmelni a körözési leírásomon. - vonom meg a vállamat és izmos karomat felemelem, hogy bele túrjak a frissen rövid hajamba. Mondjuk számítok arra, hogy kapok még egy kioktatást arra, hogy élből elutasítottam és még haszontalannak is állítottam be a mentoráltját, de tegyük fel, hogy így izzik közöttünk a levegő. - A Knightsbridge metrómegállótól egy sarokra, nem tudom hol van ott olyan hely, ahol nem szúrnának ki minket hoppanálás közben… - morfondírozok, de igazából valószínűleg a nő úgy is tudja, így hát nincs más dolgom, mint felvenni a dzsekimet, amit levettem mikor eltűnt, és megfogni a kezét fintorogva - már a hopphülyeség miatt, és nem azért, mert meg kell fognom a kezét.
Csak bólintok a szavaira, hiszen talán ebben sosem lesz közöttünk egyetértés. Lássuk be az őt ért negatív események miatt ő sincs oda a magamfajtákért és ezzel mások is lehetnek így, vagy is biztosan vannak és lesznek és elég mindig csak néhány ember, aki ellenséges, aki feszültséget szít, azt már lehet gerjeszteni. Képtelen vagyok hinni abban, hogy még ha tényleg szép is lenne, de egy nyitott világ, ahol mindenki mindent tud működhet. Örülnék neki, ha lehetséges lenne, de nem tudok hinni abban, hogy úgy ahogyan ő reméli megvalósítható. - Nincs ilyenem, amit megkaphattam volna. Csak egy kisbaba voltam, akit ott hagytak egy pékség előtt egy éjjel. A papíjaimban csak annyival, hogy kész csoda, hogy egyáltalán túléltem és csak annak köszönhető, hogy a pékek igen korán kezdik a munkát. - egészen úgy beszélek neki az esetről, mintha csak tőlem teljesen független lenne és nem épp arról mesélnék, hogy a szüleimet még az sem érdekelte, hogy esetleg halálra fagyok az utcán, csak ott hagytak valahol és kész. Hogy kik voltak, vagy miért tették nem volt leírva sehol, vélhetően nem is akarták, hogy bárki ismerje a személyazonosságukat, én pedig sosem akartam ezzel kapcsolatban nyomozni. Elfogadtam és kész, minek bolygatni a múltat. - Akkor könnyen lehet, hogy a rejtett ház sem lesz előtted rejtett... ez azért okozhat fejtörést. Tudod hányan vannak olyan, mint te? Ismersz mást is? - gondolom a Testvériségben azért akadnak még muglik, akikre nem hat a mágia, csak kérdés hányan. Persze ez még nem jelenti azt, hogy egyből lebukunk, mert még mindig jobb egy olyan ház amit esetleg lát néhány ember, mint egy olyan, amit mindenki egytől-egyig. Az ollót közben előkeresem az egyik konyhai fiókból, aztán teszem le elé és még válaszolok a kérdéseire. Nem, igazából nem gondoltam, hogy belemegy, hogy valakit mellé adjak, de egy próbát azért mégis csak megért, bár persze nem lenne okos ötlet bajba sodorni mást még pluszban, de... Sehogy se az igazi. - A mentoráltam volt, teljes mértékben megbízom benne. Bár még kezdő, de ő állította meg azt a varázslatot, amivel Grindelwald el akarta foglalni Fionn testét, úgyhogy elég erős és biztos vagyok benne, hogy nem árulna el. - engem nem és ha én kérném meg, hogy segítsen akkor biztosan nem mondaná el senkinek sem, még Solomonnak sem, akihez én küldtem. Gerard azt hiszem azok közé tartozik, akikben teljes mértékben megtudok bízni, úgyhogy kétlem, hogy bárkinek is elfecsegné a helyzetet, bár persze elég fiatal, úgyhogy gondolom Rhys nem értékelné, ha pesztrálnia kellene, még ha valójában erre nem is lenne szükség. Amíg átrendezi a fizimiskáját türelmesen várok, bár persze az agyam kattog, de mégis csak nincs mit tenni iszogatom a kávém maradékát és próbálom átgondolni, latolgatni a lehetőségeket, a végkimeneteleket. Vajon hová futhat ki ez a történet még? Tényleg lelepleződhet a varázsvilág, ha nem leszünk elég gyorsak és hatékonyak? Vagy Grindelwald hatalomra kerülhet? És azok a hasadékok... ha egyre több lesz belőlük nem okoz majd valamiféle globális problémát? Néha úgy érzem még mindig nem kapunk elég információt a Parancsnokságtól, és ez semmi jót nem jelent. - Ez a hirtelen váltás egészen szokatlan, de nem rossz. - veszem át tőle az ollót, hogy visszadobjam a fiókba. Azt hiszem lassan indulhatunk is. - Hol van pontosan a motorod? - remélem, hogy azért a kávé sem köszön majd vissza. Nem tudom végülis evett-e valamit, amíg távol voltam.
Kicsit felsóhajtok a fejtegetésére, mert megint ott tartunk, ahol hónapokkal, talán egy évvel ezelőtt tartottunk abban a cellában. Mivel szépen lassan eljutunk odáig, hogy kiderüljön, hogy ez neki egészen személyes ügy, így lényegesen higgadtabban beszélek, nem feltüzelve a Testvériség tanaival, mint mondjuk akkor. Viszont ettől függetlenül nem fogom hirtelen meggondolni magamat, még akkor sem, ha az ő esete igazán lehetne jó példa, ha még mindig tartaná a kapcsolatot, de nem. - Csak azért nem ilyen egyszerű, mert nem hagyunk esélyt se arra, hogy az legyen. Nem vagyok egy nagy filozófus, de szentül hiszem, hogy a gátakat és a félelmeket mi állítjuk fel és sokkal kisebb lenne a káosz, mint amekkorát a Minisztériumotok előre vetít, amitől annyira félnek. - válaszolom, aztán egyszerűen hozzá rakom. - Én ebben hiszek. Ahonnan én származom rengeteg gyerek maradt szülő nélkül, vagy volt jobb neki, ha elszedték a családjától, mert a szülei megbízhatatlanok voltak és ön és közveszélyesek, de ez nem jelenti azt, hogy nem sajnálom a nőt, még ha olyan lazán is kortyolgatja a kávéját, miközben mesél. - Mikor betöltötted a 18 évet nem kaptad meg a születési anyakönyvedet és a szüleid aktáit? - kérdezek vissza, hiszen annyira bizonytalan, hogy végül is varázslók vagy sem a szülei, hogy ez kissé azért meglep. Zsaru pályán van, még ha a varázsvilág oldalán is, így olyan alapvetőnek tűnik nekem, hogy ne hagyjon annyiban olyasmit, mint a származása. Persze nem ez határoz meg minket, semmi se változna, ha hirtelen kiderülne, hogy a szüleim nem is Actoniak, hanem mondjuk Hawaii-ról költöztek ide illegálisan, ezért soha se mondták el, hogy nem angolok vagyunk, nehogy gyerekfejjel elkotyogjam, aztán így maradtam. De ha nem ismerném őket, akkor biztosan tudni akarnám, hogy ki fia borja vagyok. Bizonytalanul elmosolyodom a szakállam alatt, a szemem kissé nevet. - Nem kéne, de az emléktörlést se kéne kivédenem. Nem tudom, hogy hogy a csudába van, de látom. Ahogy a Minisztériumotok bejáratát is valahogy felderítettem volna… idővel… Ja, és tudom azt a nagy bevásárló utcátokat is, hogy hol van. - sorolom, csak úgy mellékesen, bár oda se mentem be soha, de míg normális mugliknak London térképe megegyezik a valósággal, addig én valahogy érzékelem, hogy azon a területen a házak között egy egész kis kerület bújik meg. Ja, és kihallatszik. Nekem. - Jó lesz az olló. - biccentek neki, és lassan felhörpintem a kávém végét és felállok. - Kire gondolsz? A Minisztériumban aktám van, mi a garancia, hogy akit mellém adnál az nem gondolná úgy, hogy inkább egy kihallgatóteremben a helyem? Ha pedig nem auror, akkor mi haszna lenne? - kérdezem, kicsit sem támadóan, csak latolgatva az ötletet. - Ha esetleg ismersz olyat, aki már nem auror, és nem hűséges a minisztériumotokhoz, de az igazságérzete megmaradt, mint nekem… Akkor talán. De aktív állományos nem kell, a világért se. - mondom, akkor inkább egyedül megyek, legalább nem kell mással törődnöm és ha valami rosszul sül el, akkor se húztam le senkit a szartenger mélyére. Ha megmutatja hol a fürdő, és ha van benne egy tükör, amihez közel hajolva van esélyem az ollóval babrálni, akkor kicsit megnyisszantom a szakállamat és a hosszú hajamat is. Egyesek azt hinném nem akkora hatalmas változás, pedig… Mintha tíz évet fiatalodnék, amikor végzek. Azért bent töltök egy negyed órát, szóval addig Daphne készülődhet, vagy tűkön ülhet, mert lassan indulnunk kell. Még hogy a nők szöszölnek sokat a fürdőben… Nyissz, még egy kicsit a bajuszból, jöjjön az a babaarc, amitől hidegrázásom van.
Jól esik a támogatása és persze már önmagában az is, hogy végre kimondtam, hogy bennem motoszkál ez az egész, hiszen eddig még igazából nem tettem meg, csak magamban őrlődtem, hogy vajon mennyire volt jogos ez az előléptetés. Hadnagy.... tök jól hangzik, de hogy megérdemeltem-e az akkor is nagyon nagy kérdés és én még mindig bizonytalan vagyok e téren, bár tényleg segítenek azért a szavai. - Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Egyrészt vannak szülők, akik nem fogadják el olyan könnyen, másrészt a szülő más, hiszen a gyerekéről van szó, de ha már egy vadidegenről, vagy egy felnőtt ismerősről... szomszédról, az egyből más. - fejtem ki neki, hiszen azért ha tovább gondolja, akkor igenis nem ugyanaz, ha kiderül a gyerekedről, akit feltétel nélkül szeretsz, hogy varázsló vagy boszorkány, vagy mondjuk kiderül a mindig furának gondolt szomszédról, akit amúgy is ki nem állhatsz. Eléggé más helyzet és tuti, hogy a szomszédi viszonyt se kimondottan javítja majd fel. - Én nem ismerem a szüleimet. Árvaházban nőttem fel, muglik között, szóval igen a szüleim valószínűleg varázstalanok, vagy legalábbis az egyikük biztosan, de gőzöm sincs. - lazán megvonom a vállamat tovább kortyolgatva a kávémat, mint akit nem nagyon izgat a dolog és valahol tényleg. Volt elég időm megbékélni ezzel, hogy elhagytak, eldobtak, a fene se tudja, hogy mi történt a szüleimmel, vagy kik ők és hol vannak. Volt idő, amikor sokat agyaltam ezen és talán most, hogy felnőttem, akár még lehetőségem is lenne kideríteni, de minek? Nem akarok eléjük állni, hogy megkérdezzem miért. Mi lenne attól jobb nekem? - Az Aranyvarjú? - húzom el a számat, hiszen az én nyomozásom is onnan indult ki és egyáltalán nem fűz oda semmi jó emlék és ha arra gondolok, hogy az a nő még mindig szabadon jár-kel és hiába mondta a Parancsnok, hogy bezáratjuk az egész kócerájt... Egészen vékonykára préselem össze az ajkaimat, látszik, tagadni se tudnám, hogy pipa vagyok már a hely nevének említésére is, ezért is csak pár pillant múlva esik le, hogy... - De azt a helyet neked nem is kellene látnod és megtalálnod. - bököm ki, hiszen a muglik elől rejtve van, mint Sirius háza is. Hm... ez így már okozhat problémákat a jövőben a fene nagy tervemmel kapcsolatban is. - Olló igen, de borotvát nem igazán tartok itthon. - rázom meg a fejemet. Igaz, hogy van egy nem régiben lelépett exem, de nem lakott itt, szóval nem hagyott itt ilyen férfias cuccokat. - Rendben, azért remélem nem lesz bajod. Ha segíthetnék valahogy... és ha küldenék veled valakit? - talán Gerard vele tarthatna, bár nem tudom, hogy mennyit segít egy kezdő auror, vagy mennyire bízna meg másban. Én is mennék, de most varrták a nyakamba az iskolai nyomozást, eleve arra kell szánnom az időt, beépülve. Most nem tehetem meg, hogy az Aranyvarjúba megyek, arról nem beszélve, hogy legutóbb is ott kerültem bajba.
Nem mondanám magam láncdohányosnak, inkább csak akkor kerül elő, amikor kávézom, vagy amikor hirtelen nagyon sok időm támad és pótcselekvésként rágyújtok. Most persze a kávézás lehetősége áll fenn. Remélem, hogy tényleg célba érnek a szavaim és az elméje nem söpri el annyival, hogy az élete kilencven százalékát nem ismerem és nem is érthetem és hülyeségeket beszélek. A szavaiból ítélve ha így is gondolja, kedvesen fogadja, így hát bátorítoan kinyújtam a kezem, és ha engedi, kissé megszorítom a bögrét tartó kezét - már nem úgy, hogy a forró bögre szétégesse, mert hozzányomtam. Nevetünk egyet az édesfogamon, aztán kissé elhúzom a számat, hogy már megint félremondtam valamit. - Igen, arra gondoltam, már egészen közel volt. De ha van, hogy muglik közül kerül ki boszorkány, akkor a szülők csak tudják, hogy mi van? És ha ők tudják, és ők felfogják, akkor már is látszik, hogy az emberek ezt el tudják fogadni és tudnak élni vele. - kapok az alkalmon, hogy ismét felhozzam, hogy képesek lehetnénk együtt élni. Aztán valahogy a fejemben visszapörögnek a szavai, és egy kis szemöldökráncolás után újra megszólalok. - Tehát te is varázstalanok lánya vagy? Miért emelted ki, hogy netán nem ismeri a szüleit? - kérdezek vissza, de egészen türelmes, tapintatos hangot megütve. Már az a tény is meglep, hogy a szülei nem varázslók, de az, hogy onnan érkezett, vannak barátai is, és még is a felfedés ellen van, ráadásul a kis utalás… Elgondolkodtat, újraértékelődik bennem a méregetés fogalma és újra végignézek rajta. Nem vagyunk olyan mások, ezt eddig is tudtam, de most még közelebbinek érzem, hogy tudom, hogy nem volt egész életében elzárva valami boszorkányos közegbe. - Van. Tudod a Testvériséget a Minisztériumotok ugyanannyira alviláginak ítélte, mint akármelyik igazi gazfickót, tehát előfordult, hogy egyes varázslók együttműködésére kényszerültünk. - vallom be, de szörnyen keserű szájízzel. - Volt egy szórakozóhely, ami ilyen alakok gyűjtőhelye, azt hiszem Aranyvarjú a neve. Ott fogok kezdeni. - mondom neki, aztán a többire egy kicsit hümmentve válaszolok, megdörzsölve a szakállamat. - Van esetleg a házban olló és borotva? - kérdezek vissza, és a keresésre csak biccentek. Egyértelmű, hogy fognak, láthatta rajtam a Minisztériumnál, hogy állandóan erre-arra tekintgetek, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Majd elővigyázatos leszek és ügyesen mozgok A-ból B-be, ahogy eddig is tettem. Ráadásul ha lesz valami überlevédett senkise-látja ház, amibe mindig visszatérhetek, az elég nagy előny. - Ahova én megyek, ott senki sem fog gondolkodás nélkül feladni. Egy kis agyalás után lehet persze lehet, hogy Grindelwaldnak, lehet, hogy a Minisztériumnak, de remélhetőleg addigra én már messze járok. - mondom neki, bár számítok néhány körre, ami azt illeti, hogy akadékoskodjon egy sort, hiszen a tervem egyáltalán nem kiforrott. Ott van a nyelvem hegyén, hogy ha aggódik kísérjen el engem álcában abba az Aranyvarjúba, de most mondta, hogy mennyi ügyet kapott és valahogy olyan hullámokat küld, hogy egyáltalán nem akar részt venni a nyomozásban, így nem mondom ki. Szerintem tökéletes párost alkotnánk, a boszorkány és a varázstalan zsaru, de hiába, ha az elképzelést csak én látom. Ez ilyen, semmit nem erőltetünk a nőkre, legyen az egy pásztoróra eltöltése vagy szakmai kérdés.
Talán azért egy pillanatig hezitálok a cigit érintő kérdés hallatán, de végül bólintok, hogy ha most ehhez van ingere és jobban érzi magát tőle, akkor tegye. Ennyitől azért nem lesz rémes szag a lakásomban, végül is kibírom. - Inkább csak mintha csak nem lett volna más rá. - javítom ki, hiszen nem érzem, hogy nem akarnám ezt csinálni, csak épp nem mindig vagyok benne teljesen biztos hogy tényleg az én érdemem, hogy megkaptam a lehetőséget és nem pedig a helyzet szülte, hogy egyre kevesebben vagyunk, akik egyáltalán bevethetőek. - De köszönöm, ez jól esik. Remélem, hogy tényleg igazad van és nem csak jókor voltam jó helyen, vagy jó emberek húztak ki a pácból. - mert hát no lássuk be azt, hogy kijutottam három embernek is köszönhetem, de az hogy Grindelwald nem kapott új testet se csak nekem köszönhető. Remélem, hogy tényleg van elegendő tudásom ahhoz, hogy azt tegyem, amit és nem csak a körülmények szerencsés alakulásának köszönhetem az előléptetést, vagy úgy általában, hogy ezeket megúsztam. - Így már értem és ez esetben találó a kifejezés. - ez most azért tényleg kell, egy kis laza nevetés, egy kis kötetlen téma, ami nem arról szól, hogy mi lesz velünk, meg az egész világunkkal, hogy vajon túléljük-e a következő heteket, hónapokat és ha igen akkor hogyan és milyen irányba változik majd körülöttünk a világ. - Hoppanálás és igen régen. Tudod én se voltam mindig boszorkány. Olyan is van, hogy valaki muglinak születik, vagy a szülei azok, netán... nem is ismeri a szüleit, aztán egyszer csak kiderül róla, hogy hirtelen minden meg fog változni körülötte. De attól még a mugli barátaim megmaradtak... egy ideig. - na igen, a rossz társaság. Hiszen árvaházban nőttem fel, árvák között és a nyarakat ugyanott töltöttem, ahol előtte és amikor kikerültem onnan akkor elsőként közéjük mentem vissza, mert valahogy mégis csak oda húzott a szívem. Időbe telt felfogni, hogy ha ténylegesen azt az életvitelt élem, akkor semmi értelme nem volt annak, hogy ez a képesség... adottság kihúzzon a szarból, mert önként mászom vissza bele. Azóta nem is találkoztam velük, igazából nem is tudom, hogy a régi barátaimmal mi történt, élnek-e még teszem azt. És igen talán tényleg én ölöm meg a hangulatot, de nem megy nekem annyira könnyen az ellazulás, mint neki. Túlságosan aggódom, hogy mik történhetnek még velünk, körülöttünk ahhoz, hogy menjen. - Igen... ezt sejtem, de van rá ötleted, hogy egyáltalán merre indulj. Vagy tudod magad valami módon álcázni? Nem fognak keresni a tieid? - az már egyértelmű, hogy jelenleg elég nagy szálka a Minisztérium és a Testvériség szemében is, szóval ezt azért valószínűleg nem lesz olyan könnyű majd kezelnie és közben még nyomozni is. Gondolom vannak azért kapcsolatai bőven, ha egyszer ilyen körökben mozog, de azt nem tudom, hogy mennyire bízik ezekben a kapcsolatokban, hogy ha elkezd szimatolni azt nem adják-e gyorsan tovább olyanoknak, akiknek nem kellene. - Van olyan, akiben megbízol annyira, hogy információja legyen, de ne adjon fel? - nem tudom, hogy ezt átgondolta-e egyáltalán, de mindenképpen át kellene és nem hiszem, hogy az a jó megoldás, ha majd improvizál valamit útközben.
- Baj, ha rágyújtok? - kérdezem, hiszen nincs is jobb, mint a cigi és a kávé párosa. Elkezd beszélni, én pedig figyelemmel kísérem, de az az igazság, hogy tényleg nem tapasztaltam ilyesmit. Nálunk is szivatták az újoncokat, engem is szivattak, de nem sokáig, amikor meglátták, hogy a környékünkön én vagyok az egyetlen, aki szót ért az emberekkel, akitől nem félnek, akivel mernek beszélni, akár köpni is valakiről, mert tudják hogy én tényleg megvédem őket. És hogy én nem rántok fegyvert ok nélkül és az én fegyverem nem sül el csak azért, mert az idegeim nem bírják és mindenkiből a legrosszabbat nézem ki. Sokáig hallgatok, mert hazugsággal nem fogom megnyugtatni, de aztán megszólalok megtalálva a jó szavakat. - Így érzed magad? Mintha csak a nyakadba varrták volna ezt az egészet? - kérdezek vissza, de igazából nem sok időt adok neki a válaszra. - Te voltál, aki a saját szakállára elkezdett nyomozni utánunk és csúnyán beletrafált. Aki túlélt egy fogságot, amire még nem volt példa a Testvériségnél, aki megakadályozta, hogy Grindelwald ne foglalja el… ne vegye birtokba Fionn testét. Nem tudom a részleteket, de nem lehetett az összes véletlen. Végigjártad, amit kellett, és kiérdemelted a helyed ebben a nyomozásban, ahogy kiérdemelted a bizalmamat is, mert senki más miatt nem jelentem volna meg a minisztériumotoknál. - itt befejezem, a hangom és a tekintetem is kissé ellágyul, nincs benne az a morgás, az a férfias keménység, amit általában megütök. Keveset tudok arról, hogy még is milyen ügyeket kapott meg, de amit a Testvériség leleplezéséért tett, amit Grindelwald megállításáért tett, azt látom, tudom és elismerem. Nyilván, ha tudnám név szerint, hogy kik is voltak ott, akkor nekik is adnék kreditet a szereplésért, de mivel én csak Daphne-val vagyok kapcsolatban, így számomra… Ő a főhőse ennek a történetnek. - Amikor kölyök voltam még a kockacukrot is képes voltam ropogtatni, ha igazi cukorkát nem sikerült szereznem. És ahogy ropogott a fogam alatt… rajtam ragadt. - mesélem az emléket, miután kinevettük magunkat a feketekávébe kortyolásom katasztrófáján. Mivel nem tudok olyan sok mindent a múltjáról így kicsit felvonom a szemöldökömet a kijelentésén és előredőlök ültömben. - Régen? Azt hittem a boszorkányok seprűre ülnek vagy azzal a hopponálással közlekednek. És én még azt hittem valami újat vagy menőt mutatok.. - jegyzem meg, aztán jön a kávé és a pofon helyett széles mosoly fogad, ami végül is félsiker, én pedig nem tudom elfojtani a nevetésem, de nem is akarom. Eszembe se jutott, hogy a kávé miatt hozzam fel, hogy mivel is kéne eltöltenünk az időt, pedig az ő szájából hallva teljesen logikus. Én anélkül is simán felhoztam, persze nem számítva arra, hogy a nő hirtelen félredob mindent és rám veti magát. Attól még, hogy én szexinek találom és bedobom a fél-komoly flörtölős beszólásaimat, nem mutatta jelét, hogy nagyon érdekelném, én pedig nem fogom leerőltetni a torkán, hogy igen is jó lenne ez a fél óra és megtennék mindent, hogy örömet szerezzek neki... A nevetésem persze elapad, amikor elkalandoznak a gondolataim, de a témaváltása hideg zuhanyként ér és fel is eszmélek mennyire hülyeség az egész. Boszorkány. Fogva tartottam. Nem valami tündérmesében vagyunk, amiben Rómeó és Júlia egymásba szeret. Mondjuk még abban is meghalnak a végén, szóval még tündérmesének is szar példát hoztam. - Akárki is terjeszti, a varázsló alvilágban teszi, mert a mi újságainkban egyáltalán nem ugrott meg látványosan a kómába esettek száma. Vagy egyszerűen ránk nem hat az a képessége, ezt nem tudom. Tehát olyan személynek kell kiadnom magam, aki egy varázslót vagy boszorkányt akar eltenni láb alól. Ezzel tudok azonosulni. - villan meg a szemem fenyegetően, de egyáltalán nem az ő irányába. Meséltem egyszer, hogy miként cselezett ki egy mágus, aki fiatal gyerekeket fogott be az utcákról, és vezetett félre, hogy az egyiket helyette találjam el a fegyveremmel. És ezt a fejezetet az életemben soha nem zártam le, elég egy kicsit pedzegetni és a düh és keserűség már is ott dübörög a mellkasomban.
Nem is tudom, olyan mintha kimondanám hangosan a gondolataimat, akkor egyből igazzá válnának és mi van ha valaki egyszer tényleg azt mondja rá, hogy igen jól gondolod, csak azért neveztek ki, mert nem volt más és nem azért, mert alkalmas vagy rá. Lássuk be az eddigi nyomozásaim azért nem sültek el éppen a legjobban, bár minden bizonnyal lehetett volna rosszabb kimenetelük is, de... - Érezted már úgy... amikor még dolgoztál, hogy csak azért bíznak rád valamit, mert más épp nem ér rá, de nem vagy elég a feladathoz? - bököm ki aztán, bár veheti szimplán költői kérdésnek is, vagy megvonhatja a vállát, hogy neki aztán sosem volt ilyen problémája, de ki tudja talán érzi azt, hogy ki próbálok préselni magamból valamit, csak nem tudom hogy hogyan mondjam, vagy ki merem-e mondani, de ha esetleg már volt hasonló helyzetben élete során... talán akkor könnyebb nekem is beszélni róla, még ha nem is tud netán segíteni, vagy megerősíteni, hogy rosszul gondolom. - Így egyszerűen sokkal gyorsabb. - vonom meg a vállamat, szépen leülve most már vele szemben. A kétkedő kérdésre persze akaratlanul is elmosolyodom, de végül nem hozom fel neki, hogy milyen kajákat kaptam tőle. Végül is a mikro, amiben ő melegített sem épp olyan, mintha rendesen frissen készítenél valamit. - Nem tudok róla, hogy mellékíze lenne. - épp ezért lep meg annyira, amikor olyan fancsali fejet vág, mintha minimum narancslé került volna bele tej helyett, aztán azért leesik, hogy tény nem tett bele még semmit sem. Nem is értem, hogy miért frissiben és forrón kóstolt bele. Én a sajátomat épp jól megpakolom, szinte már tejeskávé lesz belőle, sok cukorral, bár utóbbi úgy látom, hogy nála is hasonló mennyiségben kerül bele. A nevetése ragályos, a mosolyom az első döbbenet után nekem is egy halk nevetésbe vált át, aztán csak megrázom a fejem és felemelem a saját bögrémet, mert ugye csészébe nehéz sok tejet tenni. - Megértem, én is édesen szeretem, bár az édesfogú kifejezést még sosem hallottam. - ez is valami mugli dolog lenne, vagy az ő egyedi szóhasználata lehet inkább? Persze már azt is értékelem, hogy legalább nem akadékoskodik, ha valamennyit hoppanálunk. Nem akarnék buszozni, bár ezek szerint motoroznom kell majd, vagy várhatok rájuk ott egyedül, annak pedig nincs sok értelme. - Jól van, ezt el tudom fogadni, úgyis igen régen ültem már motoron. - teszem még hozzá, ami minden bizonnyal nagyon megfogja majd lepni, de talán részben szándékos az elszólás. Igaz, hogy mugliként árvaházban nőttem fel, de már igen rég voltam 11 éves és a gyerekkori emlékeim egészen elhalványodtak és tény azért még volt közöm a mugli barátaimhoz később is, de azért elég könnyű volt beilleszkedni a varázslótársadalomba és egyszerűen elhagyni bizonyos dolgokat az életemből. - Oh el is felejtettem, hogy nálad a kávé az nyílt felhívás... de el kell keserítselek, ez _csak_ egy kávé. - rázom meg a fejemet szélesen mosolyogva ki a bögrém takarásából. - Beszélhetünk arról is, hogyan gondoltad ennek a fegyver dolognak a kiderítését. - gondolom vanak azért kapcsolatai, sőt valójában az se lenne rossz, ha elszórna nekem minél több nevet és elérhetőséget, akiket ismer, az is nagy segítség lenne a további nyomozásban és hogy minél többet kiderítsünk Grindelwaldtól. Tudom... folyton csak a munka, de még sem ülhetünk le csak úgy nyugodtan Monopolyzni.
Nem vagyok egy lángész, de mivel az ő arcát nem fedi a szakáll nem kerüli el a figyelmemet az a szájhúzás, amikor a beosztásáról beszél. Kicsit felszalad a szemöldököm, az arcom várakozóvá válik, de ha nem akar mesélni róla, akkor én nem fogok rákérdezni. Ha húzza a száját biztos valami szar jutott eszébe, és ne én legyek az, aki megindítja a lavinát. Ettől függetlenül nyomonkövetem a tekintetét, minden rezdülését, és ha valami kitörne belőle, én itt vagyok. Ezeken a vállakon aztán kisírhatja minden bánatát, ha erre van igénye. Soha nem tartoztam azok közé a seggfejek közé, akik bármilyen megjegyzést tettek a női beosztottakra, ha azokon meglátszottak az érzelmeik. A nők épp ezért jobbak egy-két dologban, erősebben az ösztöneik és az érzéseik, és ez így van jól Szívesen nézegetném az arcát nyugalomban, de amikor elkezd a botjával machinálni és azzal öntöget ide meg oda, meg a víz egyszer csak forró lesz, én meg úgy ülök ott, mint valami ősember, táguló pupillákkal. - Köszönöm, kedves vagy, de… Még egy kávéfőzést se csináltok úgy… normálisan? - kérdezem, minden támadás nélkül, csak döbbenettel. - Lesz valami mellékíze? - hülye kérdés, de ha már kimondtam nem vonom vissza. Ha barom vagy, akkor állj ki az igaz éned mellett. Magam elé húzom a bögrét, de látszik rajtam egy kis tanácstalanság. Beleszagolok, lötykölöm, a kiskanállal megkevergetem, aztán bizalmatlanul kortyolok egy aprót és az egész arcom brutális grimaszba vágódik. Felhördülök és gyorsan lerakom az asztalra, döbbenetes képet vágva Daphne-nak. Ha esetleg meglepődik, vagy elkezdene kikelni magából, akkor sietve megszólalok. - Ja, semmi baj, csak rohadt meleg és utálom feketén, de meg kellett kóstolnom. - mormogom gyorsan, aztán ha átment rajtunk az első döbbenet, akkor jóízűen felnevetek. Elkezdem belepakolni a cukrot, meg sem állok négy kanálnál, aztán néhány csepp tejet a tetejére és újra belekortyolok. - Na, tökéletes. Bocsi a drámáért, látszik vagy sem, brutálisan édesfogú vagyok. - vallom be, miközben kortyolgatom a kávét. Nagy megkönnyebbülés, hogy a motor a közelben van és hogy elmehetünk érte így elsőre le se esik, hogy azért mondhatja, hogy annyira ráérünk, mert szeretne hiphoppolni, vagy végig, vagy legalább az első szakaszon. Előkerül a feketekávét követő fancsali kép egy szelídebb fajtája, de azért a fintor az fintor. - Jó, de ha a te módszereddel is megyünk, akkor is csak a motorig, az úgy rendben van? - kérdezek vissza, kompromisszum félúton, bár nagyon nem hiszem, hogy valaha is hozzá tudnék szokni ahhoz az érzéshez. Olyan idegen és annyira kiszámíthatatlannak tűnik az egész. Aztán lassan ellazulok, hála a nyugis üldögélésnek és a kávézásnak, és hátradőlök a széken, továbbra is felé fordulva. - Na és mit szeretnél csinálni a maradék időben, hm? - és a sűrű bal szemöldököm, amiben van egy vágás táncba kezd közvetlen a kérdés után és már készülök is a pofonra, lendül fel a kezem nevetve.
Nem tudom, hogy a barátai mennyi idő alatt érnek majd oda, de azért egy kávé simán beleférhet valószínűleg, ezért is ajánlom fel a lehetőségét, főleg hogy számomra ugye ez elég gyorsan meg is van, nem kell mugli módon vizet forralgatni és társai. - Talán, bár... hogy ennek most mi az oka pontosan, azt még egyelőre nem tudom. - húzom el talán egy pillanatra azért a számat. Na igen, még hangosan azt hiszem ezt ki sem mondtam, hogy még mindig látok esélyt arra, hogy azért kaptam a posztot és a kinevezést, mert nincs más, mert sokan vannak kómában és kénytelenek olyanokat is kinevezni, akiket amúgy nem tennék. Az pedig most nem igazán aktuális senkinek sem a felettesim közül, hogy az én lelkemet ápolgassák, hogy nem, nem erről van szó, hiszen van ennél sok jóval nagyobb probléma is. Ezért is tartottam ezt magamban, de most mégis kicsúszik a számon, mert már ő is úgy állít be, mintha olyan hűde valaki lennék, sőt eredetileg is azt hitte, pedig úgy fest néha csak jókor vagyok jó helyen és megúszom a dolgokat, mintha csak elég nagy lenne hozzá a mázlim. - Kész is! - nem kell sokat várnia, elég hamar elé pakolom a kész kávét két bögrében. A mágia az ilyesmiben sokat segít, és kap hozzá egy doboz tejet is, meg egy cukortartót, hogy mindenből annyit tehessen bele, amennyi jól esik. Aztán mondom csak el a címemet, ami alapján már be tudja lőni, hogy innen az a motor sincs annyira messze, talán egy bő húsz perc séta csak. Mázlija van, mert a motor majdnem félúton van a rejtett ház felé. Bár valószínűleg úgyis azt fogom javasolni, hogy legalább a motorig menjünk hoppanálással, habár sejtem, hogy ezellen majd kézzel-lábbal úgyis ellenkezni fog. - Rendben, akkor még elég sok időnk van, mi úgyis gyorsan odaérünk. - vágom rá reflexből, bele sem gondolva, hogy nem fog tetszeni neki az ötlet, hogy hoppanáljunk, vagy hogy szívesebben sétálna el a motorjáig és utána még menne azzal, mint hogy kényelmesen eliszogassa a kávéját ücsörögve, pihenve egy kicsit. Nem értem én a muglikat. Miért jó csak azért is az időigényesebb módszert alkalmazni, mert a másikat még nem ismerjük, vagy nem szoktuk meg annyira?
Eszembe se jut, hogy az ajtón jött be, és valószínűleg akkor sem furcsállnám, hogy így érkezik haza, ha teljesen éberen vártam volna. Annyira szokatlan a hoppanálás, amit a főhadiszállásainkra nem lehetett csak úgy megtenni, biztonsági okokból, hogy nem fogom az egyik pillanatról a másikra alapvetőnek venni. Viszont még így is, hogy nem vettem észre a figyelmességet, ő biztosan tudhatja, hogy ez volt a jobb út, nem rám hozni a szívbajt. - Jól esne, köszönöm. - válaszolom, egyet krákogva, hogy a hangom visszatérjen a szoksásosra, és ahogy átsétál a konyhához követem és leülök az ebédlő asztalhoz az egyik székre. Ismeri a főztömet - mikrós kajákat - és abból ítélve még az instant kávét is el tudom rontani, szóval nem ajánlom fel a segítségemet. Jobb lesz az úgy mindannyiunknak. - Jól hangzik, akkor talán annyira még sem vagy a tápláléklánc alján, mint hinnéd. - mosolyodom el bátorítóan és egyben jobbkedvűen is, hiszen eléggé tépett a dolog, hogy nem fogják-e a hiányát kiszimatolni. De ha ez nem probléma, akkor legalább egy dolgot kipipálhatok a listáról. Kihúzom magam ültömben, amikor arra terelődik a szó, hogy hol is lesz a találkozó és a zsebemből az asztalra teszem a telefonomat, rajtra készen. - Egész pontosan hol is vagyunk most? - kérdezem, így első körben ez is elég fontos, magamban pedig elkezdem mantrázni azt, ahol a motoromat hagytam. Mondd, hogy Knightsbridge, mondd, hogy Knightsbridge… de ezen valószínűleg a mantrázás nem fog segíteni. Onnan úgy fél órát sétáltam a Minisztériumhoz, de azért szeretném már felszedni a drágát. Sok éve szolgál és sokkal… SOKKAL szívesebben érkeznék a házhoz azzal, mint a hiphoppal. Nem nagyon akarom hátrahagyni, és ha most a védettházban kell töltenem egy kis időt, míg mindenki megtalálja a helyét, ki tudja mennyi időm lesz szabadon mozogni és nem a kitűzött küldetéssel foglalkozni. Kicsit elgondolkozom azon a kérdésen, hogy mennyi idő lehet a többieknek odaérni, és lekönyökölök az asztalra. - Grimmauld tér… Az valahol Barnsbury-nél van, ugye? Szerintem mindenki odaér egy órán belül. - válaszolom, kicsit vonakodva, mert nem vagyok biztos benne, hogy jó térre gondolok. London nagy, és mindenhol még nem jártam, de azt hiszem jó nyomon járok és az a hely észak-nyugat London, oda pedig mindenki odaér egy órán belül, mindenki londoni. Még én laktam a legtávolabb Actonnal, de én helyben vagyok, oda pedig már valószínűleg nem megyek vissza.
- Olyan ET? - na itt aztán még inább értetlenkedve ráncolom a homlokomat. Ezzel aztán nem vitt közelebb a megfejtéshez, de legalább értem, hogy milyen lehetett neki az előbb, amikor a síkokról, meg a varázskönyvről beszéltem, mert kb. most én is ugyanúgy nézek rá, amikor ufókról és valami csészealjakról hadovál. Csészealj az nekem maximum a teázáshoz kell, de valahogy sejtem, hogy ő nem pont erre gondolhat. A marskaló dolog, ami talán egy félfokkal közelebb visz a megfejtéshez, de inkább csak elengedem a témát és nem feszegetem. Azt hiszem most egy ilyen elejtett megjegyzés nem a legfontosabb ebben az ügyben.
Azt jól látom rajta, hogy elbóbiskolhatott, amíg nem voltam itt, de nem zavar a dolog, sőt sejtem én, hogy az utóbbi időben nem alhatta úgy igazán ki magát. Így nem csoda, ha nem köszöni meg külön hálával, hogy nem hoztam rá a frászt, hanem inkább az ajtón jöttem be, főleg hogy neki ez a normális és hétköznapi, hiába, hogy nekem viszonylag szokatlan lépés. - Rendben van és remek! Kávét? - ha már aludt, könnyen lehet hogy gyorsabb és könnyebb lenne így az ébredés és bevallom őszintén nekem is jól jönne egy csészével. - Nem, ez a saját ügy és iroda előnye. - csak Sylviát kellett leráznom, az új kis titkárnőt, aki Nancy helyére került. Nem az ő hibája, de ki nem állhatom szegényt! Fogalmam sincs, hogy képes leszek-e vele idővel megbarátkozni, vagy a végén felmond, mert nem tud elviselni. Na de ha más kerülne a helyére akkor se valószínű, hogy jobb lenne a helyzet. - A cím pedig: Grimmauld tér 12. De ott nem fognak találni semmit, majd együtt tudunk csak bemenni. - fel sem merül bennem, hogy talán ennek a varázslatimmunitás dolognak akár az is része lehet, hogy mégis csak látják az épületet, amit más muglik egyáltalán nem. Remélem, hogy az is evidens így, hogy nem ezt a címet kell majd keresniük, hanem egyet mellette. Tőlem akár itt is találkozhatnánk velük, de kétlem, hogy Rhys szeretne egy csoportos hoppanálással próbálkozni, vagy hogy az ismerősei szívesen vállalnák be ezt szintén. - Fontos tudni honnan jönnek a barátaid és hogy mennyi idő lesz nekik odaérni és persze... hogy mi hogyan menjünk? - ezúttal rábízom, ha netán a város másik végéből érkezik valaki, akkor nekünk sem kell rohanni és hoppanálni. Előzőleg se volt oda kifejezetten az ötletért, úgyhogy nem erőltetem.
- Olyan… ET. Tudod. - próbálom körbeírni, nem nagy sikerrel, hiszen valószínűleg a tévét se nézi, hogy olyan klasszikusokat ismerjen, mint ET. Milyen furcsa, hogy ők az okosok, meg erősek, de nem tudják, hogy mi az az ufó, talán nem is hittek eddig abban, hogy van bármilyen értelmes életforma rajtunk kívül. Mondjuk én sem. De most már muszáj leszek, ha azt mondja, hogy olyanok is kopogtathatnak az ajtónkon, akik nem is emberek. - Bár lehet szarul mondtam, mert azt hiszem az ufó a csészealj, vagy a repülőjük, nem is maga a marslakó. - vonok vállat, ez most már tényleg csak részletkérdés. Itthagy, én pedig elvagyok, és miután megejtem a telefonhívásokat csak leülök a kanapéra és kicsit megpróbálom átgondolni az egészet, de perceken belül eldőlök és elnyom az álom. Már régóta nem sikerült nyugodtan aludnom, talán ezért is ilyen hullámzó a hangulatom, de úgy nehéz, ha állandóan azon kattogok, hogy hová fogom bújtatni a kölyköket, mikor lesznek már biztonságban. Viszont úgy tűnik, hogy a bizalmam Dapphneban olyan nagy, hogy már az, hogy eltűnt intézkedni elég, hogy egy kicsit bealudjak. A motoszkálásra riadok, kipattannak a szemeim, de olyan gyűrött az arcom, hogy hiába dörzsölöm totál egyértelmű, hogy most ébredtem fel. - Aha, mindenki ugrásra kész, csak várják a helyet és az időt, hogy hova menjenek. - mondom, miközben feltápászkodom és odasétálok hozzá, folytatva a testem és az elmém ébresztgetését a mozgással. - Neked sikerült elintézned mindent? Még senkinek nem tűnt fel, hogy hol vagy? - kérdezem, az utóbbi kérdéssel már nem magunkért aggódva, hanem a nőért. Azt mondta rengeteg dolga van, a központ kezd besokallni, így lehet, hogy valakinek feltűnik a hiánya, hiába mondta azt, hogy annyira nem magas a beosztása, ha kevesen vannak mindenki számít.
Igazából teljesen megértem, hogy dühös, ahogyan azt is, hogy nehezen viseli ezt az egészet, főleg hogy annyi új és gondolom érthetetlen információt kapott most hirtelen, hogy ihaj. Én se tolerálnám jól, ha ez velem történne, szóval nem csodálom, hogy ki van akadva, de kifejezetten értékelem, hogy nem lesz még paprikásabb a hangulata csak, mert nyugtatni próbálom. - Valami.. ilyesmi, bár nem tudom, hogy mi az az ufó, de reméljük, hogy akik más világokból kerülnek ide nem akarnak majd rosszat. - vagy legalábbis nem mind, mert ugye az a nagy kérdés hányan lesznek és hogy milyen céllal jönnek, vagy netán ki hozza őket ide. Szóval továbbra is Grindelwald a fő probléma, ami mondjuk eleve elég nagy problémának számít ugye, úgyhogy ettől még nem egyszerűsödött le a helyzet. - Talán van még narancslé is, de ebben nem vagyok biztos, esetleg teát? Jó gondolom nem ilyesmi minden vágyad. - biztosan jobban értékelne mondjuk egy hideg sört, de ilyesmit nem tartok itthon. Nem igazán szoktam inni, alkohol sincs a lakásban. Volt nekem olyan időszakom, amikor bőven túlzásba vittem az ilyesmit, szóval inkább nem is kockáztatok azzal, hogy bármi töményet, vagy nem töményet tartsak itthon. Nekem pedig elég a víz, vagy a tea, netán a narancslé. Legalább a tengerimalacra nem borul ki, már ez is valami. Remélhetőleg alszik majd még és akkor nem is fogják zavarni egymás köreit. - Oké, akkor hívd őket azon a mobilon. - nekem ez akkor is egyszerűen idegen szó, kifejezés, ahogyan neki is a varázskönyvek és a többi hasonló. Persze tény, hogy illene valamelyest alkalmazkodni a mugli világhoz, de azért ez még sem olyan egyszerű feladat, ha az ember nem ismeri ezeket a dolgokat. Távozom is, ő pedig tényleg bátran megnézheti a hűtőt. Van tej, van normál vízforralóm is az egyik szekrényben, bár igazából sosem használtam még, azt hiszem úgy maradt itt még az előző tulajtól. Aztán ott az említett narancslé, víz is van a csapban és azért akadnak átlag ételek, mint pár féle gyümölcs, kenyér a pulton, sajt stb. Bár esélyes, hogy nem fog magának összedogni egy szendvicset gyosan.
Majdnem egy óra is eltelik mire végül visszaérek, de nem volt könnyű menet, főleg hogy nekem hivatalosan dolgoznom is kellene, nem pedig titokban intézni néhány mugli elrejtését. Egyáltalán nem könnyű elérni úgy valakit, hogy nem mondhatod el miért keresed, hogy aztán ő segítsen kapcsolatba lépni valakivel, aki néhány éve még üldöztetés alatt állt, de elintéztem és nagyon remélem, hogy ez így megfelel majd azoknak, akiknek erre van most szükségük. Szóval majd egy óra múlva egy villanással térek vissza, ahogyan elmentem, de vagyok annyira tapintatos, hogy az ajtó előtt bukkanok fel és még kicsit motoszkálok is mielőtt kinyitnám az ajtót. A fene tudja, ha netán épp ki lenne borulva, vagy valami privát telefont intézne, vagy csak nem akarom ráhozni a frászt azzal, hogy megjelenek a nappaliban hirtelen. - Minden rendben? Elérted, akiket elakartál? - azért persze akartlanul is felmérem kicsit a terept, hogy minden rendben volt-e, minden épen maradt-e, meg ilyenek.
Nem kapok oda arra, hogy nyugtatni akar, nem vagyok annyira vadállat, de látszik az arcomon, hogy ennyi nem lesz elég ahhoz, hogy visszaüljek a helyemre. Talán ahhoz igen, hogy a jelenlétében ne csapkodjak, és végül is ez is több, mint a semmi. Folytatja a magyarázást és én próbálom a fel alá sétálgatás közben feldolgozni, de a nagy része nekem csak halandzsa. akármennyire is igyekszem. - Hogy ott rohadna meg ez az egész, ahol van… - szalad ki a számon, és ezután csak megtorpanok, egy kicsit bűnbánóan nézve rá. - Tehát nem csak Grindelwaldot kéne félreállítani, hogy nem jön a világvége egy rakat ufóval? - kérdezek vissza, de igazából olyan nagy választ nem várok. Az egész helyzet rohadt szarul hangzik, és már teljesen tiszta, hogy miért van úgy megborulva, hogy a társai egyre csak fogyatkoznak. Jó, amúgy is érthető, de ha ennyire túlterhelt a rendszerük… Viszont így még jobban buzog bennem a tenni akarás, és az is, hogy tovább sulykoljam, hogy be kéne vonni a muglikat, és már is többen lennének a feladatokra. Nem tudom, hogy hogyan működnek, de el se tudom képzelni, hogy minden másodpercben pálcával hadonásszanak, biztosan elég lenne egy társnak a józan paraszti ész és egy pisztoly. Az összedolgozással talán megmutathatom, hogy az emberiség, a varázstalan emberiség sem életképtelen és gyenge. - Vizet? - kérdezek vissza, egy kicsit szájhúzva, de azért utána megjelenik az arcomon egy mosoly, főleg, amikor meglátom a kisöreget a polc tetején. Ha alszik akkor nem piszkálom meg, de közelebb lépek megnézni és halkan mormogok valami kicsit lenyugodva, félig érthetően. - Hát ki a jó házipatkányka, hm? - mormogom a szakállam alatt, aztán visszafordulok Daphne-hoz. - Rendben, addig felhívom őket. És elég annyi, hogy mobil vagy teló. - mondom, de nem okoskodásból, hanem azért, mert így sokkal rövidebb és ha nagy ritkán kimozdul a komfortzónájából és emberek közé megy, mármint normális emberek közé, akkor nem árt, ha nem használ fura szavakat. Végignézem ahogy eltűnik és csak akkor fordulok a hűtőfelé, de nem éppen kaját keresek. A sör jobban esne, de ha nincs, hát legyen, marad a víz. Aztán leroskadok a kanapéra. amiről felálltam és elkezdem felhívni a kölyköket. - Vedd már fel Katya… ha már megint azt csinálod, kitekerem a nyakadat…
