2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
London külvárosában található kis vegyeskereskedés, ahol szinte minden megtalálható. Nem nagy bolt és nem is mondható gyakran látogatottnak, inkább a környékbeliek járnak ide, no meg akik már megszokták a helyet, esetleg egy-egy erre tévedő turista, aki még nem ismeri. Ma már egyre kevésbé, de régebben pletykálták, hogy az eredeti tulaj igen furcsa körülmények között lelte halálát, de ennek ellenére a jelenlegi tulajjal viszonylag kevesen ellenségesek, maximum a háta mögött suttognak néhányan, de sokan inkább sajnálják a miatt, ami történt. A férfi leesett ugyanis a lépcsőn, de néhány szomszéd szerint előtte dulakodás hangjai is kiszűrődtek az éjszaka közepén az épületből, azt pedig sokuk nem érti hogyan alhatott Eleanor olyan mélyen, hogy nem hallotta az esést, hiszen csak reggel jelentette a halálesetet. Ám végül elült a pletyka nagyja, hiszen a nőn azért látszott, hogy mennyire megrázta a hőn szeretett férfi halála. Eleanor Bonesé jelenleg az üzlet, aki a kis bolt felett lakott sokáig, amíg férjhez nem ment néhány évvel ezelőtt. Bár a környéken mindenki tudja, hogy a férje is halálát lelte néhány héttel ezelőtt, ezért jó eséllyel visszaköltözik hamarosan a bolt feletti kis lakásba.
[You must be registered and logged in to see this image.]- Akkor látod, hogy ez igazi szörnyeteg, hogy ha az egész életét arra tette fel, hogy nekem ártson. Lényegében a te életed sem ér semmit, ha csak azért élsz, hogy a benned lakó idegen szintén csak ártson. – Csóválom a fejemet kissé megrendülten, de kétlem, hogy a banyát már szép szóval meg lehetne győzni, hogy a bosszúnak semmi értelme, hiszen nem okoz kielégülést. A feleségem már meghalt a testvérével együtt, de úgy fest neki ez sem elég, mindenképpen a véremet akarja. És ezek alapján bábokat is készít, mint ahogyan Eleanor is csupán egy porhüvely, egy gyengéd csábító, aki viszont mégiscsak szenved attól, hogy akiket ő szeret meg, azok is holtan végzik. - Azért mégsem olyan, mint te, hiszen ennyi erővel most is beszélhetnék Alice-szel. Tudom, hogy te más vagy, valamit nem lehet csak úgy eljátszani. A szeme csillogása a legjobb színészt is lebuktatja. – Vélekedek, hiszen kémvadászként pont arra esküdtem fel, hogy a színlelőkön lássak át. A szerelem persze engem is elvakíthat, de a banya, meg az ikertestvére életem ellenségei, mindig is arra készültem, hogy egyszer majd el kell puszítanom azt, aki továbbra is fenyeget minket. Figyelmesen hallgatom a nőt, hogy megjegyezzem a mozdulatot, amelytől én magam is elgyengülök. – Remélem nem jutunk el odáig, hogy bántanunk kelljen egymást. Ha mégis, akkor együtt pusztulunk. Már nem tudnék nélküled élni. – Azért ott nyelek egy kissé túl látványosat, amikor ismét lekerül róla a ruha. Az első alkalommal még magabiztos, férfias szerető voltam, hogy aztán bíztató barát legyek is egyben, de ha ismét kiderül, hogy nem akarja, hogy túl szorosra fűzzük a kapcsolatunkat, mert félt? Vagy csak azt akarja, hogy együtt zuhanyozzunk? Már magam sem tudom. Mindenesetre akaratlanul is felnyögök, ahogyan a víz alá hívogat anyaszült meztelenül, de megadom magamat, egy cseppnyi boldogság igenis kijár nekünk. Lehet, hogy soha többé nem lesz rá alkalmunk. Én is lerángatom az alsómat, hogy belépjek alá, s a víz alá lépve a csípőjénél finoman magamhoz húzom, ahogyan nem túl gyengéden csókolom meg, most elragadnak az érzelmek, és az ajkait járom be, hogy mielőtt még ránk talál a veszedelem, nyerjünk valamit, amiből erőt meríthetünk.
Tudom, hogy igaza van, de lássuk be nézőpont kérdése, hogy mi a jobb, ha ő hal meg, vagy ha én. Ha sikerül elérni, hogy legyőzzünk mindenkit, de egyedül maradok, ki tudja, hogy lesz-e elég erőm tovább létezni, ha pedig nem sikerü, de ne adj isten még ő is odavész... Sokkal jobb alternatívának tűnik számomra az, hogy én vesszek oda, mint hogy ő, mert annak jó és rossz vége is lehet, de azt sejtem, hogy erről úgy se fogom tudni meggyőzni. Eltökéletnek tűnik és nekem is ebből kellene erőt merítenem. - Irigylem az erődet, én sose voltam erős, nem tudom, hogy azt tudnék-e lenni. - hát igen az a nagy kérdés, hogy menne-e. Ő igen már jó ideje küzd, erről szól az élete, harcos még ha nem is olyan fizikai harcos módján, de nekem ez sose ment, most viszont fel kellene vennem a kesztyűt méghozzá két ellenséggel egyszerre. Lehetetlennek tűnik. - Ő nevelt fel, kétlem, hogy csak úgy elengedne, bár azt mondta, ha neked véged már nincs... nincs más dolga. - de persze látszik, hogy bármennyire is gyávának tartom magamat, azért azzal tisztában vagyok, hogy a banya nem mondaná azt, hogy éljem az életemet és perszhe Alice végképp nem engedné ezt, szóval még ha előbbitől meg is szabadulnék bárhogy is, utóbbitól úgyse tudnék. - De, ha sikerül is... gyakorlatilag legalább két ember halála köthető hozzám. - teszem még hozzá egy hatalmas sóhajjal, hiszen bár Alice tette, de ki tudja, hogy ezt mások elhiszik-e, hogy egy komoly vizsgálat vajon ezt elfogadja-e és nem kerülnék-e rács mögé, ha valami módon ezek napvilágra kerülnének? - Nem is tudom. Lehet egy jelszavunk, amit nem ismer, vagy jelünk, amiről nem tud. Mindenben épp olyan, mint én és nagyon jól is játszik el engem, ha kell. - hiszen Michael sem vette észre a különbséget, ahogyan előtte se más soha, úgyhogy kétlem, hogy csak úgy ki lehete szúrni, bár talán Philip tényleg okosabb és ügyesebb, mint mások előtte, de Alice is elég agyafúrt, hogy ne legyen könnyű dolga. - Alice önmagától nem túl gyengéd, csak ha erre van szüksége. Ha ezt csinálom, tudi fogod, hogy biztosan én vagyok, csak kérj, hogy öleljelek meg. - azzal hozzá is bújok újra még szorosabban és finoman a tarkójánál a hüvelykujjammal körkörösen cirógatni kezdem. Halkan sóhajtok egyet, majd a mozdulat végén kicsit hátrébb húzódom, hogy újra lecsúsztatom a hálóing pántját a vállamról, hogy aztán elépve a csobogó víz alá a gyorsan átvizesedő bugyit is kihajítsam a zuhany alól.
[You must be registered and logged in to see this image.] Végighallgatom őt a zuhanyviztől halkitva, ezek szerint Anna gyilkosának az ikertestvére sosem fog leállni, amíg nem tesz tönkre engem, és Leticiát. Már mások életét is fenyegeti. Csak azt nem tudom, hogy Eleanort mivel zsarolja. Hiszen szegény nőnek tényleg itt van ez a másik én, láthatóan már jó régóta, lehet, hogy nem is kell zsarolni, csak a banya lepaktál ezzal az Alice-szel. - Attól félek, hogy innen már nincsen visszaút. Saját magadnak kell erősnek lenni. Ha hagyod, hogy Alice legyen az, előbb-utóbb végleg átveszíti az irányítást. – Azt nem teszem hozzá, hogy Ellie ezzel meg is hal, hiszen a lelke, vagy a személyisége semmivé lesz, vagy csak egy sötét kút mélyén fog rostokolni amíg Alice él, és mozgatja a testét. Nem éppen a legszebb vég. Akkor már inkább jó lenne még azon az áron is kockáztatni, hogy akár én meghalok. - Tudom, hogy már többször összetörtél lelkileg, de én egész életemben ellene harcoltam. Látó vagyok, olykor bevillan, hogy mi fog történni. Igaz, nem lehet csak úgy irányítani, de azért már régóta gyakorlom. Több dolog szól mellettünk, mint hinnéd. Mik voltak a feltételei? Elengedne téged egyáltalán, ha kijátszol engem? – Próbálom mondandómat kedvesen, szeretteljesen megfogalmazni. Nem csak a hideg logikára építő nyomozó vagyok, aki magányosan él már vagy tizenöt éve, kalickába zárva a lányát. Vénségemre elkezdem értékelni, hogy meg kell ízlelni az utolsó napokat, hátha van már bármi remény a boldogságra. Magamhoz szorítom a nőt, és a fülébe suttogok minden buta becézést, ami csak eszembe jut, szinte összefüggéstelenül. Ha nekem szánta az ég, mintegy kárpótlásul, hát istenem, lehet olyan szépséghibája, hogy közben arra bérelték fel, hogy elveszejtsen. – Hogyan tudod jelezni, hogy te vagy az, és nem Alice? Valahogy szét tudjuk választani, hogy tudjam, hogy mikor van ő jelen? Hátha becsaphatjuk, kijátszhatjuk. – Azért mégiscsak kémvadász vagyok, látó, aki még sosem vesztett el egyetlen párbajt sem. Ha csapdát kell állítani, hogy megvívjuk az utolsó előtti harcot, megteszem Eleanorral. Az utolsó a banya lesz, ott csak arra kell figyelni, hogy ne ő maga szállja meg a nő testét, mint egykor Anna esetében. Lehet, hogy azt már én sem bírnám ki.
Mennyivel könnyebb lenne, ha félne, ha hallgatna rám, ha... ha nem érdekelne, de az élet már megint nem könnyíti meg a dolgomat, ahogyan már olyan sokszor eddig is és ez igazán nem fair. Elfogadtam, hogy a dolgok így alakultak és most meg kellene próbálnom harcolni. Sose voltam harcos, sose voltam erős, épp ezért látezhet Alice. - Igen... ő az, ő küldött, a banya. Ő akarta, hogy hozzámenjek Michaelhez, ahogyan azt is, hogy te nyomozz az ügyben, hogy megszorongathasson. Nem tudom, hogy el tudod-e inétzni, túl erős és ha nem lenne elég ott van Alice. Ő... én vagyok, ő mindig velem volt gyerekkorom óta. Nem tudom, hogyan lehetne bármit tenni ellene. - megrázom a fejemet, bármennyire is határozottnak tűnik, én nem vagyok ennyire erős. - A gyengeségem miatt létezhet, mert sose tudtam elég erős lenni. Ha ő nincs... - nehéz ezt kimondani, hogy ha nincs Alice már én se lennék. Akkor már valószínűleg az árvaházban kikészültem volna, vagy később a való életben, ahová kilöktek volna. Az ő ereje mentett meg mindkettőnket. Persze talán lett volna, aki segít, a Roxfortban, vagy máshol, de ezt nem tudhatom. És mostanra már teljesen az uralma alá hajtotta az életemet. Csak ő van, én pedig elvesztem ebben az egészben, csak teszem, amit kell, de nem tudom ki tudnék-e lépni belőle. Persze talán ezúttal Philip lehet az, aki védelmet nyújt, akkor nincs szükség többe Alicera, de vajon elűzhető egyálalán? - Úgy félek... - elmúltam negyven, szomorú, hogy mégis úgy érzem magamat, mint egy gyerek, annyira szükségem van az óvó ölelésre, mint ha még most is ott lennék az árvaházban, akinek vacsorája se lett volna, ha Alice nem szerez nekünk. - Nem tudom, hogy sikerülhet-e. - ő olyan biztos magában, egész életében harcolt, mégis miért lenne szüksége valakire, aki képetlen erre, aki gyenge és magát se tudja megvédeni, nem hogy más valakinek segíteni. Mégis képtelen vagyok eltaszítani, nem tudom nem visszacsókolni, mert túlságosan jó érzés, hogy valaki figyel rám, hogy emberszámba vesz, hogy... szeret. De olyan iszonyú nehéz elhinni és rá hagyatkozni. Ha bármi rossz történik, ha bármi rosszul sül el újra egyedül maradok. Egyedül, védtelenül.
[You must be registered and logged in to see this image.] Valóban igaza van, gyáva módon megfutamodhatnék, ahogyan tettem Anna halála után is, és elrejtettem Leticiát a banya elől. Az illető életem nagy ellenfele, miatta halt meg a feleségem, és ezért kellett magányra kárhoztatnom, család nélkül, szinte árván a szerelmünk gyümölcsét. Most azonban Leticia már felnőtt, Eleanor az utolsó esélyem, hogy valami igazán jót cselekedjek, és akár boldog is legyek vele, ezért aztán a csobogó víz zuhanysugarától lehallkítva cseppet sem kell gondolkoznom a válaszon. Más lenne a helyzet, ha nem volna neki is romantikus kötődése hozzám, akkor még az is lehet, hogy bevitetném, és valami kőkemény eszközzel kipurgálnám belőle a banyát, így viszont mindkettőnk életét tönkre akarja tenni. - Akkor meghalok. Tudom, hogy neked ez lelki teher, de van valaki, aki szintén ugyanezt tette velem. Azaz majdnem. Egy sötét boszorkány, akit elkaptam, megszállta a feleségemet, és már nem volt rá esély, hogy megmentsem. Mindkettőjüket meg kellett ölnöm, hogy a lányom túlélje. Aztán kiderült, hogy a vénasszonynak van egy ikertestvére, ezért Leticiának egész életében bújkálnia kellett, hogy ne találjon rá. Elegem van a menekülésből, a hátraarcból. Ha cseppnyi esély van rá, hogy legyőzzük azt, aki megkeseríti az életetünket, ne dönts helyettem kedves. Alaposan átgondoljuk, és megtaláljuk a megoldást. A banyát, és Alice-t is elintézzük. Végérvényesen.– Foglalom össze immár kételyek nélkül, hogy egy megszállóval, másodlagos személyiséggel lehet mit kezdeni. Anna esetében már nem volt visszaút, mert a gonosz teljesen átvette a testét, felfalva a lelkét. Eleanor viszont még itt van, tudatában annak, hogy mit tesz, és azt hiszem szeret engem. Akkor ez a mi szerelmi próbánk! – Nem akarom, hogy beleroppanj. Tudom, hogy sok volt már a veszteséged, de én pont az ilyen lények ellen esküdtem fel. És nézd csak meg, őszülök, és még nem sikerült elkapniuk. – Próbálom arról győzködni, hogy számos gonosz lény volt már, aki engem akart trófeának, de mindig megtaláltam a gyengéjüket. Nyilván az életem tragédiája, hogy Anna esetében csak a drasztikus megoldás segíthetett. – Én sem akarlak elveszíteni! Szeretlek! Együtt sikerülhet! – Lépek be mellé, hogy a tenyerembe fogjam az arcát, és megcsókoljam, mert tudom, hogy ha együtt leszünk, akkor apró lépésekben de összerakhatjuk a megoldást. Egy szunnyadó én vélhetően mélyen van eltemetve, aligha sejti, hogy mi történik, vagy ha minimálisan pislákol is a tudata, csak azt érzékelheti, hogy Eleanor sikeresen elcsábít. Higgye csak azt, de véged lesz Alice! És egy füst alatt a banyát is előcsalhatjuk, aki valahogy Eleanor közelébe került, felhasználva ezt a másodlagos szeméyiséget. Ravasz, nagyon ravasz!
Gyáva voltam egész életemben, éppen ezért is kaphatott teret bennem más valaki, aki segít, hogy ne legyek az. Ezúttal is a menekülő utat választanám, ha rajtam múlna, egyszerűen megpróbálom rábeszélni, hogy menjen el, annak ellenére, hogy legbelül én is pont ugyanúgy érzek, ahogyan ő. Ez valami, ami kezd kialakulni, de pont e miatt nem akarom, hogy miattam szenvedjen el bármi rosszat is. Olyan rossz arra gondolni, hogy akár meg is halhat, hiszen láttam már vérbefagyva azt, akit szerettem. Ha újra át kellene élnem... vajon átengedném végleg a gyeplőt Alicenak, mert egyszerűen az a könnyebb megoldás és akkor nem fájna, ha miattam másnak esne baja? De persze nem, nem enged nekem, ellenkezik és arra gondolni még nehezebb, hogy esetleg baja is lehet miattam még a lányányak is, hiába állítja, hogy tud vigyázni magára. - És, ha nem sikerül? Túl könnyen lebukhatunk, én... - a tükörbe pillantok. Igazából sosem tudtam pontosan, hogy Alice mennyit érzékel abból, ami akkor történik, amikor nincs jelen. Én semmire sem emlékszem soha, ha neki adom át a gyeplőt, de vajon ez fordítva is így van? Egyáltalán mi van akkor ha akármikor átveheti az irányítást életem végéig, amikor elalszom? - Nem csak rajtam múlik és pont ezért is vagy veszélyben. - sóhajtok egy hatalmasat bármennyire jól esik, hogy átölel, de képtelen lennék újra átélni, hogy arra ébredjek, hogy ott fekszik mellettem vérben fürödve valaki, akihez közel kerültem, pedig meg van rá az esély jelenleg, ahogyan eddig is bármikor. El kell neki magyaráznom, az egészet az elejétől a végéig. Meg kell értenie, hogy inkább legyünk boldogtalanok, mint hogy meghaljon. - Meg fogsz halni... és én nem akarom végignézni. Nem vagyok egyedül, már gyerekkorom óta. Alice... így hívja magát, ő ölte meg azt, akié ez a hely volt, aki olyan fontos volt nekem legutóbb. Jó ember volt és én.. szerettem, de arra ébredtem egyszer, hogy... Az a rengeteg vér... Nem bírnám ki újra. - könny szökik a szemembe, bármennyire is igyekszem tartani magamat mégis csak látszik, hogy szinte már reszketek, pedig meleg víz zubog, lassan párás lesz a fürdőszoba, egyáltalán nincs hideg. De attól is, hogy erről beszélek már előtörnek az emlékek. Amikor Alice nézett vissza a tükörből rám, ahogyan próbáltam azt a rengeteg vért lemosni magamról, de képtelen voltam rá. Itt a fürdőszobában... miközben ő odakint feküdt a vértől tocsogó ágyban.
[You must be registered and logged in to see this image.] Átölelem őt, és furcsálkodva hallgatom a szavait. Olyan, mintha a saját lelkiismeretemmel beszélgetni. Olyan, mintha egy lelkitársat kapnék a személyében. Nem fogom, nem is akarom összehasonlítani Annával, mert akkor még fiatal voltam, kalandvágyó, örökösen a harc és a nyomozás szenvedélye vitt előre, de mintha Eleanor-ral jobban hasonlítanánk egymásra. Láthatóan mindketten szenvedtünk már eleget, a magány telepedett rá az életünkre, és bárkihez is közeledünk, annak csúnya vége lesz. Bólintok, és hagyom magamat a fürdőszobába hívni. Kétlem, hogy miután ennyire maga alá került, most az jönne, hogy közösen zuhanyozzunk le, noha nagyon is adná magát, hogy megmossam a haját. A szerelmeskedés talán tényleg elsietett lépés lett volna, de úgy látom, ez inkább afféle romantikus kapcsolat lehet majd egyszer, amibe egy közös zuhanyzás már a kezdetek kezdetén is beleférhet, de úgy vélem, most mégis más ötlete van. Egy szál alsóban hallgatom őt végig a zuhany erős sugarától leárnyékolva. – Most mondjam azt, hogy megleptél? A banya régóta bosszúra szomjazik, és nem csak engem tart a markában. Várható volt, hogy olyat talál, aki számomra kedves lehet. Én nem magam miatt aggódom, Leticia pedig tud vigyázni magára, ráadásul biztonságban van a Roxfortban. Engem ne félts. Én.. téged akarlak, és együtt megoldhatjuk ezt. Titokban. – Kacsintok rá, mert nehéz felfognom, hogy a sötét boszorkány bármikor közénk állhat, akaratlanul is felötlik bennem, ahogyan Eleanor kifordult szemekkel lebegett a férfi felé, hogy meglökje, lehet, hogy eleve ő lenne az, aki megszállta? Ha így van, résen kell lennem, és azonnal kiütnöm, amint a leggyanusabb dolog felmerül. – Ha így is van, nem az a megoldás, hogy ellöksz magadtól. És ha már soha többé nem lesz esélyünk a boldogságra? Te képes volnál úgy élni? Tudom, hogy félsz kockáztatni, ám ez a kettőnk terhe. – Nekem is meg kellett ölnöm a feleségemet, és itt is fennáll a rizikó, de ha csak magányosan ülünk a fotelünkben, az megold bármit is? Itt legalább az esély megvan, hogy egyszer fülöncsíphetjük, hiszen aktívan jelen van.
Mennyivel könnyebb lenne, ha nem kezelné ezt ennyire jól, ha ne mlenne ilyen megértő és kedves. Ez most úgy érzem csak ront a helyzeten, csak még inkább úgy érzem, hogy rettenetes vége lehet ennek az egésznek, miközben még azt sem tudom pontosan, hogy mi lehetne a vége. Hatalmasat sóhajtok mégis, amikor még felöltözni is segít és magához húz. Annyira könnyű lenne elengedni magamat, annyira könnyű lenne élvezni a helyzetet, megnyugodni, de így még inkább nem megy, hiszen tudom milyen volt, amikor legutóbb tényleg megnyíltam, amikor utat engedtem a szívemnek, hogy mennyire összetört a végeredmény. - Olyan nagyon bonyolult ez és mintha... új esélyt kapnék valami jóra, de egyszerűen nem lehet. Úgy se sikerülhet, úgyse lehet jó vége. - persze gondolhat arra, hogy egyszerűen csak félek, hiszen az életemet végigkíséri az, hogy elveszítsem azokat, akik akár csak kicsit is fontosak nekem. Na persze a férjem nem sorolható éppenséggel ide, maximum ő azt hiheti, de előtte volt olyan, akinek rettenetes kín volt látni a holttestét. Néha magam sem értem hogyan tudtam az egészet feldolgozni, talán nem is sikerült igazán, maximum elnyomni magamban és kész. - Gyere... - kibújok a takaró alól, összehúzom magamon a köntöst és a fürdőszobát veszem célba, remélve, hogy követ. Megnyitom a csapot, a zuhanyt is, hogy minél erősebb legyen a zaj és egészen közel húzódva hozzá szinte csak a fülébe súgom a szavakat. - Bármit hallhatnak. El kell menned és... ne gyere vissza többet. Ő akarja ezt, a banya, ártani akar neked, de... talán igazad van, éledő szerelem lenne? Pont ezért nem lehet, nem tehetem meg, képtelen vagyok rá. Ha te is úgy végeznéd, talán végleg átadnám az irányítást, mert nem tudnám elviselni. Neked pedig vigyáznod kell a lányodra is. - megölelem, csak aztán lépek hátrébb és fordulok el. Reméelm, hogy hallgat rám, de hogy végig nézzem, ahogyan elmegy. Ha győzködnöm kellene, nem tudom, hogy menne-e és tudom én, hogy túlságosan kedves, de mégis ezt kellene tennie, hiszen nem csak róla van szó. Van egy lánya, akire vigyáznia kell.
Meg sem lepődöm, amikor kicsusszan alólam, mert bár a pillanat tökéletes volt, nem vagyok már gyerekek, hogy kinzó legyen a fájdalom, ahogyan félbeszakad az ilyesmi. Pillanatok alatt húzom vissza az alsónadrágomat, és végigsimítva az arcán segítem vissza rá a bugyit, majd a köntöst is. Hátranézek az ágyra, feljebb csusszanok rá, majd magam mellé húzom, magunkra vonva még a paplan is. Az ölelésembe húzom Eleanort, lágyan simogatva az arcát. – Nincs, nincs semmi baj. Bármi is legyen a lelked gátja, azzal kell foglalkoznunk. Nem azért jöttem, hogy mindezt megtegyük. Én csak.. – Sóhajtok fel, bár nem nehéz róla beszélnem, inkább őt próbálnám megnyugtatni. Nem tudom, hogy magától undorodik, vagy gyorsan találja a tempót, de mindkettőt illik helyre tenni. Ez a helyzet már önmagában is kissé intim, de a zavara olyan bájos. – Sokat gondoltam rád, és nem tudtam hová tenni. A fizikai vonzalmon túl ez valami erősebb kötődés. Éledő szerelem, vagy olyasmi, pedig ezeket már régen eltemettem. Egy csókkal beértem volna, ahogyan most is. Csak mert nem vagyunk már fiatalok, nem szükséges kiagyni az ismerkedést. Ha te is így akarod. Vagy.. valami másban tudok segíteni? A múltaddal kapcsolatos? – Végülis itt van két haláleset, két férfi halt meg, és lehet, hogy engem félt? Ez már-már tényleg romantikus elképzelés lenne, de nem ördögtől való. Hasonlítunk egymásra, nagyon is. És most szeretném, ha őszintén megpróbálná megosztani velem, hogy mi rágja belülről. Viszont ha azt akarja, hogy elmenjek, azt is meg kell értenem, vagy akár átadhatom az ügyet valaki másnak. Most minden csak tőle függ.
Sejtelmem sincs, hogy mi lesz ennek a vége. Nem tudom, hogy okos ötlet-e meglépni, amit teszek, rettegek tőle, hogy olyan véres eseménybe torkollhat, ami már egyszer megtörtént. Számomra nem olyan könnyű megnyílni, vagy elengedni magamat, hiszen annak eddig csak rossz vége volt, vagy inkább azt kellett tennem, amit kérték, hogy tegyek. A volt férjemmel is természetesen volt intim kapcsolatom, de abban nem volt semmi élvezet, csak tettem, amit kellett, amit a banya elvárt tőlem, ezért is annyira más és szokatlan ez a jelenlegi helyzet, hiszen jó érzés minden egyes érintése, a csókjai és már én is elszoktam ettől. A szavaira tehát könnyedén rá is vágnám, hogy oh én is! De nem, hiszen azzal egyből elárulnám, hogy az a házasság nem volt érdemben jó házasság, és csak gyanúra adna okot. - Egy jó ideje már én sem... - bököm ki végül, ami jelentheti azt is, hogy a házasságom megromlott a végefelé, vagy csak a férjem nem ért rá, vagy akár csak néhány hetet, hónapot, hiszen már hetekkel ezelőtt meghalt. Esetében persze nem hetekről van szó, hanem gondolom évekről, hiszen ha jól tudom a felesége már régen meghalt, de azóta nem is volt más? Ez persze újra csak kellemetlen gondolatokat szül a fejemben, hiszen olyan rendes fickó, és ha most ennyi idő után úgy tűnik, hogy érez irántam valamit, én pedig csak azért teszem, mert kell, mert ezt várják tőlem, hogy aztán átejtsem, vagy rosszabb Alice tegyen vele valamit... - Nem lehet... én... - a kezdeti lelkesedés hamar megcsappan a kellemetlen gondolatoknak hála, amikben már a fejemben minimum vérben fürdik, persze miután kellőképpen ki lett készítve lelkileg, hiszen a banya valami ilyesmit akar, tudom jól. Elhúzodm, bármennyire is jó lenne, bármennyire is jól esne átadni magamat a dolognak csak úgy egyszerűen. Kicsúszom alóla és teljes zavaromban ülök fel az ágy szélére. Itt vagyunk ruha nélkül, teljes mértékben belevetettük magunkat majdnem valamibe, ő rajta tökéletesen látszik is, hogy nem jelentene neki gondot akár itt és most lerendezni pár perc alatt, én pedig teljesen kikészültem. Nem akarom átverni és nem akarom azt sem, hogy ártsanak neki, de akkor nekem fognak. Nem tudom kiűzni a fejemből Alicet, a banya pedig túlságosan erős.. Nem tudom, hogy mit csináljak.
[You must be registered and logged in to see this image.] Azt hiszem ideje volna összekapni magamat, mert bár nagyon régen nem voltam ilyen helyzetben, éppen ezért nem mentség, ha ügyetlen vagyok, hiszen a sok elfojtott vágy, a visszatartott ösztönök most kirobbanhatnak. Halkan belemosolygok a csókjába, már éppen kérdezni akartam, mert ugyan nekem jó itt lent is, hiszen egy ilyen vén csont mint én már ne fogalmazzon meg kívánságokat, de éppen ezért jó lesz valami kényelmesebb légkörben. Hálásan bólintok, hogy nem kell karba kapnom, ami talán menne, de nem érdemes kockáztatni. Bódoltan fogom meg a kezét, sietek fel vele a lépcsőn, útközben én magam is kibújok az öltönyből, hogy fent már ennyivel kelljebb lenne. A hálóing lekerülésével nagy szemeket meresztve ismét megcsókolom, dehogy gond nekem a kora, ha fiatal csitrik után koslatnék, akkor az nem is én lennék. Sokkal fontosabb nekem az, hogy valaki figyeljen rám, hogy érdekeljem, és lássuk be, változnak az ember igényei a külsőt illetően, manapság az, hogy valaki érett, és mellé ilyen bájos, semmissé tesz mindent, ami a korral jár, vagy legalábbis hasonlatossá hozzám. Én sem vagyok már az az izmos atléta, aki Leticia születése előtt voltam. Ha ő szégyenlős, én meg bátortalan, noha egykor Griffendéles voltam, mint most a lányom. – Nem a szabályok zavarnak. Én már nagyon régóta nem.. Érted. De talán nem is az a cél, hogy valami fenomanális legyen. – Fogalmazom meg az elképzelésemet, itt most az érzések, összebújás számít, semmint valami vad, és állatias beteljesülés, bár tekintve hogy nem kell már a testünket felfedezni, és semmi olyat nem kell megismernünk, ami így ötven felé teljesen újszerű lenne, így mondhatni egy kellemes egymára találás lehet. És tekintve a kimaradt időt, lehet, hogy talán túl gyors is, de nem baj, legfeljebb ágyban maradunk, vagy én magam csinálok neki reggelit. Kibújok a nadrágból, meg az ingből is, a cipő velük együtt jön, hogy mellé hengeredve finoman lökjek rajta egyet, hogy hátradőljön. – Tudom, hogy sok a beszéd, egy magamfajta alak nem tudja befogni, de akkor is gyönyörű vagy. – Csókolom meg finoman az ajkát, megemelve a csípőjét, hogy ki tudjon bújni a bugyiból. Veszek egy nagy levegőt, számomra ez most amolyan elveszett, és vigaszra lelt érzés is. Láthatja rajtam, hogy nem kell túlságosan fokozni a gerjedelmemet, de azért csak szépen sorban, ha ő is ennyire elszokott a gondolattól, mint én, azért lehet, hogy rá fér egy nagy generál. Amolyan újraindító módszer. Aztán majd kialakul. Gyengéden csókjaim közepette a kezemet az övére kulcsolom, hogy vezesse csak az enyémet, tanuljuk meg ketten, hogy mire is vágyhat.
Őrültség, amit csinálok, vagy sem? Sosem voltam benne biztos, hogy Alice vajon mennyit tud abból, ami lejátszódik bennem? Vajon ért engem, vagy csak azt tudja, ami körülöttünk történik? Vajon, ha ez az egész több annál, aminek lennie kellene, egy csapdánál, akkor arról ő is tud? Vagy, ha én megpróbálok nem gondolni erre, úgy tenni, mintha nem tudnám én sem, hogy nem csak arról van szó, amit várnak tőlem, akkor ő sem fogja tudni? Bár tudnám mennyire lát a fejembe! Mi van, ha jobban, mint én? Ha én próbálok nem gondolni rá, hogy mennyire jó érzés is ez most, de ő tudja, hogy így van és... Folyton aggódom, így hát most is, de azt is tudom, hogy Alice keze is kötve van. Nem tehet semmit sem Philippel, amíg a banya azt nem mondja neki. Függünk tőle mindketten és Alice bármennyire is hihetetlen volt számomra az elején eléggé szófogadó, hogy az öreg boszorkáról van szó. Tehát talán attól legalább nem kell tartanom, hogy bántaná őt, mert azzal a tervet akadályozná. - Fent... fent van a háló... - sikerül nagy nehezen kiböknöm és bár iszonyú kihívás, de elszakadnom tőle annyira, hogy megfoghassam a kezét és elinduljak felfelé a lécspőn a férfit is húzva magam után. A hálóing vékony kis pántja már a vállamon van, igazság szerint elég odafent az ajtóban egy apró kis mozdulat és egyből le is csúszik az egész, mintha ott se lett volna, hogy már csak egy bugyi maradjon, ami bármit is takar. Igen, talán egy kissé szégyenlősen fordulok újra szembe vele. Nincs gond az alakommal összességében, de akkor sem vagyok már húsz éves és ez a bőrömön is látszik azért itt-ott. Sok a szeplő, az anyajegy és itt-ott apróbb bőrhibák is, bár kétlem, hogy ez zavarna valakit, aki saját bevallása szerint egyetlen csók miatt alig aludt az éjszaka. - Biztos, hogy ez nem ütközik valamiféle hivatali szabállyal? - a mosolyom persze elárulja, hogy igazából cukkolom, miközben persze már az inget igyekszem kigombolni és a földre dobni valahová a hálóing közelébe, ami rajtam volt. Aztán szépen hátrébb lépek néhányat, hogy leüljek az ágy széléra, pár mozdulattal hátrébb csússzak és sokat mondóan pillantsak a már teljesen felesleges nadrágra, ami még rajta van.
Nem is tudom, hogy miért jöttem, és hogy mire számítottam. A romantikus képzelgések mindig is részei voltak az életemnek, hiszen a francia irodalmon nőttem fel, de hogy most nem csak holmi fájdalmas, mártírkodós vágyakozásról van szó, az biztos. Az a tegnapi csók valóságos volt, ismét fiatalnak éreztem magamat, nem kellett megjátszanom, hogy nekem már mindegy, csak Leticia élje az életét boldogan. Az izmaim ismét felpezsdültek, körbeszaladtam volna Eleanor lakótömbjét több tucatszor, így aztán nem csoda, ha csak forgolódtam, ismét érezni akartam azt a puha ízt a számon, amely oly édes volt, mint a mandulanektár. Ahogy virradt, már talpon voltam, s róttam a köröket az ártalanul méregető házimanó szeme láttára, aki nem tudta eldönteni, hogy mitől örülhettem én meg, hogy magammal vitatkozva mérlgeltem a menni vagy nem menni esetét. A hatodik kávé persze döntött, leráztam a tehetetlenség béklyóit, és most itt vagyok. Ahogyan ismét összeér a szánk, a kalap automatikusan hullik ki a kezemből, a kabát pedig lecsusszan rólam, mintha én magam is segíteni akarnék, közben meg legbelül is úgy érzem, mi van, ha már kijöttem a gyakorlatból. Ráadásul kora reggel van, nem aludtam semmit, ő meg valami tettrekész férfire vágyik. – A tea.. nem fontos. – Ezt az értelmes mondatot sikerül kinyögnöm, azért jöttem volna, hogy segítsek kinyomozni a történteket, de alaposan összekuszáltuk a szálakat. Félig behunyom a szememet, miközben őt csókolom, a testem az övének feszül, a csöppnyi köntös most róla kerül le, ami alatt remélhetőleg nincsen túl sok minde. A nyakát harapom meg finoman, a kezeimmel pedig a hajába túrok. Próbálhatok én itt tudatos mozdulatokat kitalálni, ám hajlékony teste szinte adja magát, hogy régen eltemetett ösztönöket nyisson fel bennem. A hálóinget találom a köntös alatt, de ha van egy kis szerencsénk, annak le se kell kerülnie.
Tényleg meglep az érkezése, azt hittem a reggeli tejes ember, csak épp elfelejtette, hogy elég letenni az ajtó elé, esetleg posta, bár régóta nem jártam erre, úgyhogy leveket se vett át igazán senki, úgyhogy ez is meglepett volna. De hogy ő van itt még inkább, főleg az ahogyan kinéz. Ő se sokat aludt és kétlem, hogy a miatt forgolódott, amiért én is. - Nekem is. - sikerül még kimondani mielőtt levenné a kalapot és megcsókolna. Igazi úriember, manapság már eleve igen kevesen öltözködnek így, ő pedig most is visszafogott és előzékeny, hiszen szinte már elnézést kérő a tekintete, hogy ilyen korai órában érkezett. Én pedig nem tudom, hogy pontosan mit is kellene reagálnom, de a bizonytalanságom, az éjszakai forgolódás pillanatok alatt semmissé lesz, ahogyan megcsókol, az pedig már szinte ösztönös, ahogyan visszacsókolok, hátrálok néhány lépést, hogy behúzzam mögötte az ajtót. Azok az árgus szemek, akárhonnan leshetnek és a jó ég tudja, hogy jelenleg van-e, akinek a figyelme a házra irányul. Persze ezt az egészet most még eladhatom annak, hogy sikerül a terv, magamba bolondítottam a fickót, hiszen a boszorka ezt akarta, csak Alice meg ne tudja... Nem szabad tudnia róla, hogy ez kölcsönö és nem is szabad annak lennie! Oh mennyire rossz vége is lehetne annak minden szempontból. És mégis jelenleg hiába pörögnek a fejemben a gondolatok, valahogy nem sikerül hallgatnom rájuk, a szívem diktál, a bögrét sikerül letennem félkézzel a kispolcra, ami épp útba esik, de aztán már teljesen ösztönösek a mozdulatok, ahogyan finoman elkezdem letolni róla a kabátot, közben a csókot sem megszakítva, csak újra játszva. Őrültség, tudom én, hogy az! Hiszen akárhányszor nyittam valaki felé, amikor egy kicsit is boldognak éreztem magamat mindig rossz vége lett, mindig sokkal nagyobb volt a fájdalom, mint az a cseppnyi jó és most még sem hallgatok a józanészre, ami ott kopogtat valahol hátul az agyam rejtett szegletében, de egyre haklabb és én egyre kevésbé vagyok képes foglalkozni vele. - Teám... az nincs ilyen korán még... - teszem hozzá, mintha bármelyikünknek is most teára lenne egyáltalán szüksége, hiszen nem igazán tűnik úgy, mintha meg akarnék állni a kabátnál, és azzal sem különösebben foglalkozom, hogy a kötös is már jelentősen félrecsúszott, hiszen csak éppenhogy összefogtam magam előtt, alatta pedig csak egy vékony kis hálóing van.
[You must be registered and logged in to see this image.] A szimpla köntös, és mellé a kócos haj is varázslatos külső, főleg, hogy nagyon régóta nem éreztem már ilyesmit, így szinte csak megmosolygom a kiömlő kávét. Amiből én megittam hatot az elmúlt órákban, csoda, hogy nem kavarta fel a gyomromat még jobban. Sejtem, hogy ha én így nézhetek ki, akkor ő miért ennyire lecsúszott, de lehet, hogy csak simán alkalmatlan időben jöttem, és neki a csók csak egy baráti üdvözlés volt. Kissé kikerülöm a kávétócsát, és közelebb lépek. - Nem, nincs még öt óra, de ahogy látod, nem tudtam várni. Sőt, aludni sem, be kell vallanom. Az a tegnapi.. lehet, hogy csak véletlen volt, de nekem sokat jelentett. – Nem akarom én őt visszatartani, sem pedig zavarba hozni. Nem kérdőre vonnám, csak magamban akarom tisztázni, hogy félreértettem-e őt. Én is zavartan mosolygok, lekapom a kalapomat, és a kezemben szorongatom. Az élet már túlságosan rövid, van egy felnőtt lányom, aki talán már tud vigyázni magára, de egy cseppnyi boldogság nekem is kijárhat. Így hát közelebb hajolok, és bár tegnap úgy tettem, mintha nem történt volna semmi, és most én csókolom meg. Tegnap visszacsókoltam, de aztán távoztam, úgy, hogy meg sem beszéltük. Ebben az állapotban a köntös hamar lekerülhetne róla, bár az már extrém gyors lenne még a helyzethez képest is, meg hát amilyen kipihentek vagyunk, jobban esne most inkább beszélgetni, a többi meg majd alakul. Remélem. Ki hitte volna? Nyomozni jöttem, s most egy egykori évfolyamtársammal egymásért dobog a szívünk? Ugye nem értettem félre?
Pocsék éjszakám volt és ez látszik is rajtam, főleg mert nem mentem még csak a tükör közelébe sem. A banya nem keresett, nem írt, nem jelezte, hogy bajban lennék, de hogy én magam tudom-e kezelni ezt az egész helyzetet, ezt a házat... Nem tudom, hogy itt tudok-e maradni még egy éjszakát, ha muszáj lesz, mert túl sok emlék köt ide, olyan emlékek, amiknem nem szabadna, és túlságosan kínoznak ahhoz, hogy aludni tudjak tűlük, így viszont úgy nézhetek ki, mint aki egy percet sem aludt és nagyjából stimmel is. Így én az első kávémmal a kezemben, enyhén szólva is még kissé kócosan és a tetejében egy szimpla köntösben nyitom ki az ajtót arra számítva, hogy esetleg a postás érkezett, hiszen a teát délutánra beszéltük meg és még csak reggel van. Nem csoda hát, ha meglepetten billen megy a bögrém és egy kevés kávé landol Philip lába előtt. Még mázli, hogy nem a ruháján, netán az én ruhámon, az már kellemetlenebb lett volna azt hiszem főleg rám nézve. - Máris öt óra lenne? - mosolyodom el zavaromban, és persze viccelni próbálok a magam módján, ami azt hiszem nem sikerül a legjobban, mert ahhoz kipihentebbnek kellene lennem, ami pedig nem igazán vagyok, de össze kell szednem magamat, hiszen feladatom van. Ha megteszem, ha ezt most teljesítem akkor talán... talán tényleg békén hagy egyszer és mindenkorra és ha megszabadultam a banyától talán valahogyan képes leszek arra is, hogy végre saját döntéseket hozzak. Még nem tudom hogyan és menne-e egyáltalán, de legalább meg kellene próbálnom. - Jöjjön be, mindjárt felkapok valamit, még csak nem rég keltem. - vele ellentétben, aki eléggé frissnek tűnik. Nem tudom, hogy mióta lehet fenn, bár nálam főleg az a probléma, hogy eleve le sem feküdtem, ami meg is látszik rajtam, mégis muszáj lenne elfogadható állapotba kerülnöm, mert nagyon hamar rájön majd, hogy az a csók butaság volt, mert bányarém a nő, akinek adta és akkor esélyem sem lesz arra, hogy valah is tényleg önálló életet élhessek.
Még csak fél nyolc van, de már három kávét megittam. Nem arról van szó, hogy álmos lennék. Máskor is volt, hogy nem aludtam semmit, amikor nyomoztam, ez nálam bevett szokás. Inkább kialvatlan vagyok. Úgy háromig dobáltam magam, de nem jött álom a szememre. Szerencsekereket néztem, aztán olvastam. Majd ismét próbáltam visszafeküdni, de zakatolt az agyam, kikapcsolhatatlanul. Az ősz halánték nem zavarja, és létezik, hogy valakit ebben a korban még megmozgasson? Hogy lehet köztünk valami? Talán butaság, mert azért kért engem, mert tudta, hogy híres kémvadász vagyok, csak a királynőnek jelentek, a nyomozati módszereim egyedülállóak. De pont ezért nem kéne romantikus viszonyba keverednem senkivel, hiszen ez mellőz minden profizmust. Ha nem tudok elvonatkoztatni, az megzavarja az objektív ítélőképességemet. És mégis, miért bizsergeti a számat az a csók, amelyet úgy vettem, hogy meg sem történt? Anna már régóta halott, Agnese gyorsan továbbállt, én pedig úgy vagyok vele, hogy rengeteg bepótolnivalóm van Leticiával, akit sok éven át ellöktem, távol tartottam magamtól. Miután a negyedik kávé is lement, döntésre jutok, és nem várok délután ötig. Magyarázatot kell kapnom, hogy véletlen szülte ezt a csókot? Vagy a magány? Vagy valami elképzelheten fura módon a vonzalom? Bármilyen választ is adna, még magamnak is meg kell emésztenem, hogy mit reagálnék, mert egyik forgatókönyvre sem tudtam éjszaka megoládást találni. Így nyolc után pár perccel már csöngetek is, remélve, hogy otthon van.
Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ezért a lépésért majd vajon dicséret, vagy épp ellenkezőleg helytelenítés lesz majd a jutalmam a banyától. Az egész szimpla ösztönből jött és abban biztos vagyok, hogy nem könnyíti meg a helyzetemet, úgy meg főleg, hogy még viszonzásra is talál a csók, amit pusztán minden átgondolás nélkül indítok el felé. Nem kellene, ezzel vagyok a leginkább tisztában már utólag. Magam miatt nem kellene, mert túlságosan kedvelem még így rövid idő alatt is. Ez a férfi tényleg jó ember, jó szívű és figyelmes, aki segít másoknak. Velem sem ellenséges, pedig látta, amit látott és még csak nem is tart tőlem. Nem tudom, hogy mit fogok tudni kezdeni a helyzettel, hogy mi lesz, amikor majd végig kell néznem, ahogyan szenved, mert ha a banya kinézte magának, ha ellene akar törni, akkor szenvedni fog. - Öt órai tea... persze, tökéletes! - vágom rá hirtelen néhány pillanatnyi elgondolkodás után, miután én is felálltam, hogy kikísérjem az ajtóig. Hogyan tovább? Mi lesz holnap? Vajon lehetséges lenne... megszabadulhatnék valami módon Alicetől? De a banya akkor is megmarad és egyáltalán nem biztos, hogy jól gondolja és csak egy kóbor lélek. Ha részem volt mindig is, akkor mindig is a részem marad és akkor csak veszélyt jelentek mindenre és mindenkire. Mindenkire, aki fontos lehet nekem. Halkan sóhajtok csak egyet miután elköszöntem és becsuktam mögötte az ajtón. Hátrébb lépek és néhány pillanatig csak állok a bolt kellős közepén, a kezem az arcomon, ahová a puszit kaptam tőle és próbálok megnyugodni... összeszedni magamat, mert most még túl sok minden kavarog a fejemben, aminek pedig nem szabadna.
Ezt most még kár is mélyebben magyarázni, hiszen ha Eleanorban nem merült fel, hogy valaki az ő nevében követte el a gyilkosságokat, akkor ahhoz mélyebb kutatás, vagy megbeszélés szükségeltetik. Én sem vagyok éppen a kísértetekkel annyira tisztában, hogy pontosan tudjam, hogy mi is történt. Ám az, hogy látóként képes vagyok olykor többet is észrevenni, mint mindenki más, ad valamekkora hatalmat a kezemben, hogy több legyen mindez holmi tippnél. Amikor megpróbálom megnyugtatni az érintésemmel, talán félreérti, de az is meglehet, hogy a két sebzett szívnek így kell egymásra találnia. Mindenesetre meglep, ahogyan hozzámhajol, és a száját az enyémre tapasztja. Olyannyira, hogy bár kijöttem a gyakorlatból, nem hagyom viszonzatlanul. Szép nő, azt meg kell hagyni, és a történetünk igen hasonló, de most csupán azért volnék itt, hogy segítsek. Nem rutinból viszonzom hát, hanem oly ösztönből fakad az én mozdulatom is, hogy csupán megtörténik, így amikor elnézést kérne, úgy teszek, mintha észre sem venném a dolgot, hiszen nincsen miért. - Most mennem kell, és mindezt átgondolni, hogy merre tudunk elindulni. Holnapig kérek csupán időt. Az megfelel, ha ötórai tea idején jövök? – Remélve, hogy ez így megfelel, felállok, és veszem a kalapomat. Még gyorsan körülnézek, a memóriámba vésve a látottakat, s aztán várom, hogy kikísérjen a bejárati ajtóhoz. Ott szinte természetesnek vélve a gesztust, ezúttal én hajolok oda, de csak az arcára nyomok egy puszit. Most így jött ki a lépés. Derűsen a kalapom karimájához érintem az ujjamat, aztán távozom. Sok mindent kell még átgondolnom, és csak ezek egyike a nyomozás. Eleanor.. milyen szép név!
//Ha gondolod írj zárót, aztán ugorhatunk a cukikkal^^//
Átveszem félkézzel a zsebkendőt és igyekszem kihúzva összeszedni magamat. Tudom, hogy meg van az ára ennek az egésznek, tisztában voltam vele, hogy nem lesz egyszerű, de ezt kell tennem, mert... mert szimplán nincs más választásom ezúttal és kénytelen vagyok azt tenni, amit elvár tőlem. Ezért is veszek hát nagy levegőt és az asztalt bámulva törlöm meg a szememet, majd csak akkor pillantok oldalra, amikor beszélni is elkezd. Van bennem valaki... hát persze és már milyen régóta, de hogy kísértet lenne, vagy nyughatatlan lélek. Alice mindig is olyan volt, mint a részem, mint egy másik én, egy másik felem, én sosem úgy gondoltam rá, mint akit képes lehetnék eltüntetni magamból és ha tényleg lehetséges lenne akarnám? Számtalanszor segített, valószínűleg nélküle... nem is tudom, talán nem is élnék, hiába, hogy a módszerei kissé... problémásak. Talán csak minden alkalommal védeni akart, talán túlzásba vitte, nem erről van szó? - Kóbor lélek? - szinte csak magamnak suttogom, csak akkor válik a tekintetem újra tisztábbá, amikor a keze az enyémre kerül. Néhány pillanatig csak szótlanul bámulom, aztán magam sem tudom honnan jön a késztetés magára a csókra, de mégis csak megtörténik, hogy aztán néhány pillanat múlva meglepetten húzódjak hátra. - Elnézést, ez csak... én... - és miért kérek bocsánatot? Ez a feladatom és végtére is jó úton járok, hiszen az a cél, hogy a bizalma meglegyen felém, hogy kedveljen, hogy ne gyanakodjon, de közben mégis... Ez a férfi túlságosan kedves ahhoz, hogy ártsak neki. Jó ember... miért kell büntetést kapnia, mit tett vajon?
Fényes páncélú lovag nem vagyok, csupán egy szürke eminenciás, aki valahogy mindig olyan helyzetben találja magát, ahol szó nélkül be tudok kapcsolódni a családi helyzetek, problémák megoldásába. Itt most erről van szó, Eleanor teljesen egyedül maradt, még gyermeke sincsen, akivel esetleg összebújhatna, aki megvigasztalná. Még egy macska sem, akit csak úgy simogatni lehet. Nyomasztó lehet egész nap az üres házban ücsörögni, vagy ha éppen ha a vegyesboltban van, akkor ha nincsen vendég, akkor talán olvasgat, vagy a perceket számolja? Megkapom a zöld utat, s nem csak rá van hatással ez a közelség. Meglepő, hogy milyen jó illata, noha már az idejét sem tudom, hogy mikor jutott ilyen az eszembe. Ám félre az ilyen érzésekkel, a munka előbbrevaló, s azért hívott, hogy mielőbb oszlassuk el a kételyeket, amik körbeveszik az alakját. Amint kivetül az álomkép, meglepetten húzom vissza a kezemet, s nézem végig a most már nyilvánvaló gonoszságot. Picit oldalra tekintek, éppen elkapom a legördülő könnycseppet. A fenyegetés ténye nélkül nyújtok át egy vászon zsebkendőt, nem úgy tűnik, mintha máris le akarnám fegyverezni, noha az álomkép igencsak fenyegetőnek, baljóslatúnak tűnik. Sajnos már láttam ilyen. - Kegyed testében volt valaki.. vagy valami. Kísértet vagy valami nyughatatlan lélek. Nem ez lenne az első.. Viszont ha ez kétszer is megtörtént, akkor.. Még mindig Önben van Eleanor.. Mielőbb ki kéne űzni, mielőtt még másnak is baja esik. Én viszont nem vagyok kísértetvadász, és a túlvilággal is csupán annyi a kapcsolatom, hogy olykor szót értek a holtakkal, de nem tudok rájuk hatni. – Feltételezem nem tudja, hogyan is került bele az, aki ilyen gyilkos tetteket hajt végre. Viszont a nő kezére teszem a sajátomat, mintegy támogatólag, hogy érezze, ezúttal nincs egyedül, van aki legalább átgondolja, hogy mit is tett. A megoldás még várat magára, és tényleg rémisztően nézett ki, de ez most mit sem számít.
Ennyire önzetlen, hogy lehet valaki? Igyekszem elnyomni magamban a rossz érzést, ami újra és újra megkörnyékez, hiszen pont neki kellene rosszat okoznom, mert az biztos, hogy a banya nem fog majd kesztyűs kézzel bánni vele. Ahogyan beszélt róla, az egyértelmű volt, hogy nagyon csúnya véget szánna neki és ehhez kell asszisztálnom, pedig figyelmes és jó ember, pedig még csak nem is ismer, nem kellene ennyire kedvesnek lennie velem. - Igen, értem már, akkor próbáljuk meg. - na igen én tudom, hogy mi történt pontosan, de tehetek úgy, mint aki nem tudja, azaz most ez a dolgom és mivel vállaltam ezt nem visszakozhatok, maximum igyekezhetek a hátrányomat az előnyömre fordítani. Ehhez persze az kell, hogy ne tudjon minden részletet, hogy ne tudja azt, hogy én bizony pontosan tudom, hogy mi történt akkor éjjel, ha nem is láttam, ha nem is mesélte el Alice a részleteket, de tisztában vagyok vele, hogy bár én tényleg aludtam, de... ő nem. Végül csak bólintok már, amikor a keze a halántékomhoz ér. Sejtettem, hogy ez fog történni, mégis különös érzéssel tölt el ennek a kedves férfinek a közelsége. Legszívesebben most szólnék neki, hogy menjen innen, fusson messze... bár nem hiszem, hogy a banya elől bárhol is elrejtőzhetne. A kép, ami kivetül csak pár pillanatig lebeg, aztán rendes irányba fordul, majd lábra áll, immár mintha ébren lennék, de látszik rajtam jól, hogy ezt én sem tudtam, nem láttam a részleteket, nem csoda, hát, hogy amikor épp a lépcső tetején talál meg a hőn szeretett férfi és kérdi, hogy mit keresek itt, akkor széles, hátborzongató mosoly ül ki az arcomra, hogy aztán némi habozás után úgy hajítsam le őt a lépcsősoron, mint valami rongybabát. Elfordítom a tekintetemet, összeszorított szemekkel és bár nem akarom, de még így is legördül a könnycsepp, amit így sem lehet visszafogni. Én már nem látom, ahogyan a másik én lesétál a lépcsőn és mintha csak szándékosan tenné, mintha élvezettel művelné ezt nyúl a férfi után, kissé áthelyezve a testet, bizonyára, hogy az lökés egyértelmű jeleit tüntesse el, amitől aztán megmaradnak a ruhán a vérnyomok, amikkel én már reggel felébredtem.
- Ugyan, az én érzelmeim jelenleg nem élveznek prioritást. Mégis, köszönöm Eleanor, hogy ilyen tapintatos, de nem szükséges, ahogyan megköszönnie sem. És soha nem is lesz rá szükség. – Mondhatnám, hogy a munkámat végzem, de az túl sablonos lenne. Pont azért kért fel engem, mert nem a szabályok szerint dolgozom. Számomra inkább hivatás a mások szolgálata. Mondhatni afféle modernkori lovag vagyok, Anna így aposztrófált legalábbis. Lettyre is biztosan a cikit, meg a pletykát hozom, hogy olykor tollas kalapban, és vívótőrrel mászkálok, mintha minimum Athos lennék. - Elhiszem, és nem erről van szó. A tudatalatti olykor igenis többet tud, mint az éber tudat. Van egyfajta tükörkép, lelki kivetülés akkor, amikor az ember alszik. Ön aludt Eleanor, és nem is Ön volt, ezt vehetjük biztosnak. Ám a tudatalattija akkor is dolgozott, és talán.. ismétlem talán.. felfigyelhetünk valamire, ami akkor történt, amikor a szerelme meghalt. – Az első halálesetre fókuszálok, attól függetlenül, hogy a férje halála kapcsán hívott át nyomozni. Viszont én úgy gondolom, hogy a kettő összefügg, és mélyre kell ásnunk, a kezdetekhez. Átülök hozzá, mert látom, hogy benne van a dologban. – Semmit, igazán semmit, csak lazuljon el, és bízzon bennem. Szabad? – Szépen lassan, óvatosan nyúlok két oldalról a halántéka irányába, amolyan gyengéd masszírozó mozdulatokkal érintem meg a bőrét, hogy körkörösen kezdjem el a mágikus ráhangolódást. Be is hunyom a szememet, mielőtt még zavarbaejtő lenne, hogy ilyen közel van az arcunk egymáshoz. Amikor viszont kinyítom, ujjaim közül ezüstös fény villan, amely végül a szoba közepére vetül áll. Eleanor teste az, amely a föld felett pár centivel suhan. A szeme ki van fordulva, mintha megszállták volna. – Ez érdekes. Nagyon érdekes.. Kegyed alszik.. és mégsem. – Mormolom elgondolkozva, s visszaejtem a tenyereimet a térdemre, úgy nézem a képet, amely láthatóan mozog, de még nem tudni, hogy mit fog tenni. Vagy hogy miért..
Én vállaltam ezt, bár nem önként és egyelőre még nem tudom hogy meddig fajulhat. Sajnálom a férfit, mert nem látom, hogy megérdemelné, hogy a banya ellássa a baját, hogy csúnya vége legyen, mert tényleg jó ember. Na nem mintha ez azt a nőt bármikor is érdekelné. Vajon mit tett ellene, hogy ilyen gyűlölettel tekint rá? Talán pont a jósága nem tetszik neki, vagy valami más lehet az ok? Nem tudom... és ez a bizonytalanság a legrosszabb az egészben, hogy még csak azt sem tudom, hogy miért kell azt tennem, amit. - Köszönöm! Tudom, hogy mindez fontos, hogy az én érdekemben teszi és én kértem erre, de... tudja milyen ez, ön biztosan átérzi. - olyan valakiről beszélni, gondolni rá, akinek még máig fáj az elvesztése... ő csak tudja. Gondolom, ha valaki felvetné megcsalta-e a feleségét, már csak ez a lehetőség is bántó lenne számára, főleg ha annyira szerette, ahogyan én szerettem Michaelt. - Az álmom? Úgy érti a fejembe néz, hogy én mit láttam azon az éjszakán, hogy aludtam-e egyáltalán? De már mondtam, hogy nem én tettem, szerettem őt. - visszakozom, mert ki tudja, hogy ebből mi sülhet ki. Tudom, hogy mi történt, tudom, hogy ő tette, de... ezt ha Philip is tudná. De talán ez még nem jelentene gondot, sőt talán megesne rajtam a szíve, mert én nem tudok az egészről és csak jót érnék el vele, vagy azt hinné alva jártam és az egész e miatt és e közben történt... Végül még mindig bizonytalanul, de bólintok. - Jól van... mit kell tennem, hogy... megnézze? - kicsit közelebb csúszok az asztalhoz, bár úgy sejtem ehhez ha komoly varázslat, akkor szükség lesz valami közelségre is, teszem azt a keze a fejemre kerül majd, akkor pedig egyszerűbb mindezt nem az asztal felett áthajolva véghez vinni, hanem ha átül mellém a kanapéra.
Azon egyébként csodálkozom, hogy ha én olykor olyan vénnek érzem magamat, mint egy nagypapa, mintha Eleanor még nálam is idősebbnek gondolná magát. A világ terhe a vállán, két férfit elvesztett, igaz, ebből pont a férjével nem volt túl tartalmas a kapcsolata. Részemről még nem merült fel a gyilkosság gyanuja, de azt szóvá tettem, hogy mindig az özvegy az első számú gyanusított. Nyilván az egy jó dolog, hogy Eleanor ilyen kedves velem, ráadásul felkért, hogy nyomozzam ki az ügyet, de ez lehet terelés is. - Hogyne. Igyekszem tapintatosabb lenni. – Ha még rajtam lenne a kalapom, odaérinteném amolyan tisztelgés gyanánt az ujjamat, mint az egykori lovagok. Türelmesen várakozom a kanapén, kevergetve a teámat, s remélem, mielőbb csatlakozik. Sokkal egyszerűbb dolgom lenne egy érintéssel, ha itt ülne mellettem, ám nem éppen ildomos csak úgy fogdosni valakit, hiszen akkor olyan emlékeket is elrabolhatok, amik nem köthetőek az ügyhöz, sőt, nagyon is intimek. Marad tehát a faggatózás. Azért érdemes lesz majd végigjárnom a házat, mert rámtörhetnek látomások, főleg a lépcső alatt. - Aludt. Ez fontos részlet lehet. – Biccentek, tovább hallgatva, s közben az öltönynadrágom szegélyével játszom. Elgondolkozom azon, hogy ha valaki álmodik, a tudatalatti veszi át a szerepét, és ha így történt, Eleanor nem volt tisztában azzal, hogy mi is történik a házban. Nem állítom, hogy ő volt, de hogy az alvásnak is lehet jelentősége.. az biztos! - Az indokok nem a kedvességből adódnak. Nyilván Ön szerette, ám lehet, hogy volt valami másik arca is. Ám tegyük fel, hogy nem, és valóban közkedvelt alak volt. Fordítsuk meg a dolgot. Mi van akkor, ha a halálával kegyednek akartak ártani? Benne lenne egy kis varázslatban, hogy feltárjuk, hogy mi történt, az álmában? Nem fogjuk látni a lépcsőt, de azt igen, hogy mik voltak az Ön alvásának körülményei.. - Ezzel talán közelebb jutunk a megoldáshoz, amihez nyilvánvalóan valami köze van. Lehet, hogy passzívnak tűnik az, hogy akkor ő pihent, de valami módon mégiscsak két férfi halt meg a házában, ráadásul ugyanott. Már csak a kirakós utolsó darabja hiányzik.
//