2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Aggódom azért kicsit, hiszen mostanában voltak fura és nem túl kellemes dolgok körülöttem, mint amikor letartóztatták Annabelle nénit. Tudom, hogy nem a legjobb, amit tesz és az újságban elég sok rosszat írtak róla, de... de tényleg vajon mind igaz? Nekem nem tűnt olyan szörnyű embernek, vagy veszélyesnek, de persze talán csak naiv vagyok. Viszont, ha azt nézzük, hogy jelenleg Hunter miatt is bonyolódhat az életem... végtére is mugli. Nem igazán jöhet mondjuk be sosem a munkahelyemre, mint ahogyan a Roxfortba sem és bár nem veszik annyira véresen komolyan a muglik ügyét már a mai világban, de attól még sose kezelheti ezt nyíltan. Az pedig, hogy még valamiféle mágia is van benne aggodalomra ad okot, hiszen a muglik azért mégis csak kicsit mások, mint mi és mi van, ha ez veszélyes? Mi van akkor, ha nem fogja tudni a szervezete megfelelően kezelni? - Jó igen, ez jó ötlet. Csak addig is koncentrálj az érzéseidre, hogy spontán se nyilvánuljon meg. -mert hát ahogy sejti én azért valószínű megtudom védeni magamat, bár képességem nincs, de az már egyértelmű, hogy Chrisszel együtt van bennünk valami plusz erő, ami kicsit eltér attól, amit Hunter is kapott. Utána kellene járnom és persze gyakorolnom sem ártana, de minden nem megy egyszerre. Egyébként is most elsősorban jól érezni szeretném magamat és utána jöhet minden más. - Nem tudom, talán valami új hatás, de hogy mitől alakult ki és miért most, azt nem tudom. - zárom meg a fejemet tanácstalanul, de abban biztos lehet, hogy ezek után még többet fog majd ezen járni az eszem, hogy kitaláljam, hogy mi lehet az oka és hogy nem veszélyes-e. Nehéz lesz magamat függetleníteni a dologtól akkor is, ha majd hazaindulok. - Hunter... - kuncogok fel, amikor kérdez és persze értem én, hogy incselkedik, mint oly sokszor és hogy jóskilány vagyok-e? Igen, azt hiszen mindig is az voltam, de lássuk be voltam már nem annyira jókislányos zavarbaejtő gondolataim Hunter kapcsán, főleg egy-egy heves csókcsata után. De egyelőre a zavarom még mindig erősebb, mint bármi más, meg aztán azt hiszem tényleg visszatart a tény is, hogy ez jelenleg inkább valami távkapcsolat, hiszen bármennyire is jó lenne nem találkozhatunk gyakran és meg kell várnunk, amíg befejezem az iskolát.
Cseppet sem zavar, hogy ilyen hosszan, kifejtősen beszél. Én nem vagyok csak és kizárólag a külsőségek rabja. Amilyen gyönyörű, egyértelműen megfogott, de az érzékeny lelkülete, az okos kis feje engem lenyűgöz, nem véletlenül vagyok egyre jobban beleesve. Az, hogy most ismét engem próbál védeni, segíteni, hogy hogyan kezeljem, uraljam a képességemet, azt is jelenti, hogy mindez kölcsönös. A hatalmas távolság ellenére jól megvagyunk, egyre izgalmasabb a kapcsolatunk, s hagyom, hogy elragadjon a szenvedély. A cuppanós csókjaink közelebb visznek valami cukin érzékihez, noha azért a heves puszicsaták azért nagyon ütnek, látom én, hogy nagyon izgatott lesz olyankor, de a múltját, a félelmeit most még ez sem tudja eltörölni. Az idő, az esetleges türelem lehet a kulcs, nekem pedig nem feltétlenül az számít, hogy szerelmeskedjünk. Kétlem, hogy egy erőteljes rohamnak lenne értelme, mert rövid távon talán célt érne, de az is, hogy csak úgy venné, hogy nekem csak arra volt jó. – Mit szólnál, ha csak akkor gyakorolnám, ha te is ott vagy velem? Nem akarom magamra felhívni a figyelmet. Igaz, téged sem bántani, de hát csak meg tudod védeni magadat? – Kérdezem csalafinta mosollyal, bennem fel sem merül, hogy olyan gyakorlatlan lenne, ha mondjuk hozzávágnék valami nagyobb búrordarabot, akkor nem védené ki. Már csak azért is él az előbbi gondolatmenet, hogy őt azért nem lehet csak úgy ledominálni, mert a törékeny külseje ellenére egyértelműen komoly varázstudó. A saját csáberőmet azért nem használnám tisztességtelen fej elcsavarásra, legalábbis nem jobban, mint indokolt. – Igen, igazad lehet. Vajon ez minek a hatása? A szüleim sosem mutattak semmilyen képességet a mágia iránt, de ettől még nem tudok varázsolni én sem. – Felidézem magamban, hogy egykor, amikor a Testvériségbe kerültünk, akkor mindenkit teszteltek, hogy mit művel a kezében a pálca, s lássuk be, sem nálam, sem Rhysnél, de még Katyánál sem történt semmi. Mintha csak egy fadarab lett volna nálunk, el is viccelődtem rajta, hogy Rhys rőzsét gyűjt, vagy mi a szösz? – Örülök, hogy most, és itt élünk, hiszen rettentő csalódott lettem volna, ha tudomisén meglátlak, te pedig holmi törvények miatt lepattintasz. Akkor aztán minden erőmet be kellett volna vetni, hogy törvényszegésre késztesselek. Hiszen te ugye a jó kislány vagy..? – Kérdezem odapusszantva, évődve, de aztán bólintok, én magam is kezdek igencsak megéhezni. Az est hátralévő részét finom vacsora mellett, hajókázva, és immár kevésbé fontos témákról beszélgetve ismerkedünk, hangolódunk.
Elég egyértelműen rázom meg a fejemet. Nem lenne jó ötlet, ha próbálgatná a képességét, vagy legalábbis mások előtt biztosan. Esetleg, ha senki se látja, csak hogy megtanulja, hogyan kell kordában tartania. Azért ez nem egyszerű, hiszen még a született varázslók és boszorkányok is az elején nehezen tanulják irányítani a mágiát. A gyerekeknél a spontán varázslatok gyakorlatilag bármikor beüthetnek egy-egy érzelem hatására. - Esetleg otthon, hogy tudd hogyan fogd vissza. A fiatal varázslóknál még létezik a spontán mágia, főleg gyerkekenél. Ez még nem irányítható. Az érzelmek hatására aktiválódik. - magyarázom tovább, talán megint kicsit túlzásba víve, de ez már csak így van nálam. Valahogy úgy érzem, hogy Huntert eddig még sose zavarta, ha túl sokat, vagy túl bőven beszéltem valamiről és azért ez elég jó érzés. Nem érzem magamat én sem kellemetlenül, ha kicsit túlzásba viszem a dolgot. Ez pedig azért fontos téma. Nem lenne jó, ha lebukna, ahogyan az sem, ha veszélyessé válna magára, vagy másra. Azért ezek a képességek egyszerűen csak nehéz helyzetekben is előtörhetnek, mint egy védekezésül és lássuk be Hunter valahol keresi a veszélyt, vagy legalábbis elég könnyen elébe megy, hiszen mégis csak riporter. - Azt hiszem nem tudnának. Azért látod az Abszol utat is, amit más muglik nem. Valami több van benned, mint bennük. Őket könnyebb átejteni, vagy befolyásolni, vagy akár a memóriájukkal játszani. Lehet, hogy a tiédet nem is lehetne törölni. - pedig a mágusok még egymásét is tudják, ha valakinek nem elég erős az akarata, vagy az ellenállása, mert biztosan akadnak ritka kivételek. Viszont Hunter valamiképpen immunis lehet az elmét befolyásoló varázslatokra, mint egy illúzió, álcázás, vagy épp elmemódosítás. Azt hiszem addig jó, amíg erről nem nagyon tud senki sem, mert biztos, hogy sokakat érdekelne, hogy mégis hogyan képes erre, ahogyan az is hogyan képes tárgyakat mozgatni az elméjével, amikor csak egy mugli. Na nem én gondolom így, hiszen számomra ő sosem lesz csak egy mugli. - Igen, valahogy így. - azért megborzongok az érintésére és bár már jóval kevésbé vagyok zavarban, attól még én bőven nem állok olyan szinten kapcsolatilag, mint Hunter. Persze ez nem jelenti azt, hogy a tettei ne esnének jól, hiszen akkor nem húzódnék közelebb hozzá minden alkalommal. - Persze voltak, akik titokban ellene mentek a dolognak, de igazából muglik és varázshasználók elég ritkán is találkoztak régebben. Tudod szimplán más körökben mozogtak tönnyire. - hiszen mi is csak az esküvő miatt találkoztunk. Ha valaki mondjuk a Minisztériumban dolgozik, vagy a Roxfortba jár, akkor nem igazán van olyan hely, ahol muglikkal találkozna. Ezért aztán viszonylag ritka is a varázsló-mugli kapcsolat. Néha előfordul, de a mai napig sem különösebben gyakori. - Azt hiszem nem sokára hozzák a vacsit, kezd jó illat lenni! - szimatolok bele a levegőbe, bár jó lenne még esetleg kimenni megnézni a vizet is. Bár majdnem az ablaknál ülünk, úgyhogy innen is egész jól lehet látni, ahogyan haladunk a város mellett szépen lassan, de azért egész más lesz odakintről, még ha elég hideg is lehet a folyón.
Annyira vagyok játékos, hogy ha véletlenül összefejelnénk, kínomban elnevetném a helyzetet. Nem olyan, mintha állandóan birkóznánk, kettőnk közül én vagyok a viccesen domináns, ő pedig a cuki elfogadó, és ez így is van jól. Távkapcsolat vagy sem, sokkal igazibb, mint bárki, akit korábban ismertem. Rá érdemes várni, minden együtt töltött pillanat igazi kincs, tartalmas, boldogító. Gyakorta úgy rajta felejtem a tekintetemet, amiből nem az süt, hogy fizikalilag vágyom rá, ez magától értetődően így van. Azt éreztetem akaratlanul is, hogy ha soha egy kézfogás nem történt volna köztünk, s csupán plátói lenne ez az egész, akkor is kielégítő lenne már pusztán a társasága is. Na nem mint csak barát, de összefonódik a lelkünk, egy hullámhosszon vagyunk. - Akkor addig ne kísérletezzek vele? Rendben! – Egyezem bele, mert vicces, ha az ember ide-oda mozgatja a vázát, ami olykor eltörhet, de a telekinetika azért nem játék, árthatok is másoknak, vagy akár magamnak, nem lenne jó kísértetni a sorsot. Charlotte-ra bízom, tudom, hogy rá támaszkodhatok, és az aggodalmas pillantásaiból egyértelműen kisüt, hogy köztünk ez a valami, ami feléledt, a részéről is igen komoly. Nem tudom, hogy milyen a múltja, az amerikai emlékeiről keveset mesélt, ez a Polly halála história még nincsen kicsomagolva, én pedig óvatosan puhatolózok. Ő maga is hinni, bízni akar benne, hogy lassan elengedheti magát, lehet mellettem törékeny nő. Noha az elmúlt éveimet a lányok tekintetében nem túl sok komolysággal töltöttem, de talán itt az ideje egy kicsit kipróbálni a boldog szerelmesek életét. – Igen, én csak abban bizom, hogy nem jut el odáig a dolog, hogy tudomisén, valami varázslattal el akarnak téged is feledtetni velem. Nem mintha tudnék mit kezdeni a helyzettel, de nem akarnálak elfelejteni téged. – Na jó, ott azért még nem tartunk, hogy szerelmet valljak, de az igenis fájó dolog lenne, ha annyira őrizni akarnák a békét a varázslók, hogy ilyen vasszigorhoz folyamodnának. Már csak azért sem, mert akkor családokat is szétszakíthatnának, olyan diákok maradnak lényegében félárván, vagy árván, akinek a szülei tökéletesen varázsmenetesek. Én sem vagyok azért már az, hiszen ez a telekinézis jelent valami mágikus adottságot, és nagyon érdekes lenne, ha felmerülne, hogy mégiscsak tudok varázsolni, ennyi ideig csak nem titkolták előttem a szüleim. Meg hát úgy tudom, hogy értesítik az embert valamilyen módon. Úgyis el lennék késve, csak nem ültetnének be a kisiskolások közé tanulni. Nem, ez csak játék a gondolatokkal, nyilván nem vagyok varázsló! – Uh, ez de gázul hangzik. És példának okáért, ha látok egy csinos, édes lányt egy kávézóban, leszólítom, akkor lekoptat, ha nem érzi belőlem a mágiát? Szerelem, vonzalom kizárva, csak mert nuku medzsik? – Simítok végig egy kissé talán provokatív, ingerlő mosollyal az ajkamon a combján, jelezve, hogy ezt nem tudnánk megtenni, ha valami hatalmas szakadék, törvényi szabályozás állna a kapcsolatunk útjában?
- Igen, igen, mindenképp! - helyeselek heves bólogatással egészen addig, amíg oda nem csókol a számra, mert akkor azért kellemetlen összefejelést mutatnánk be. Mindenesetre tényleg remélem, hogy nem okoz ez nála semmi gondot. Nem tudom, hogyan működik a mugliknál, hiszen ők mégis csak varázstalanok, de remélhetőleg nincs rájuk negatív hatással, vagy ilyesmi. Kár, hogy nem szólhatunk róla senkinek, aki esetleg okosabb és utána tudna nézni, esetleg elvégezni pár vizsgálatot. Azért láthatja Hunter is, hogy van egy kis aggodalom az arcomon, bármennyire is igyekszem palástolni. - Talán, ha eleget tanulok és utána olvasok, akkor azt is kideríthetjük nem veszélyes-e rád nézve ez a képesség. - fejtem tovább az aggodalmamat kicsit, no meg azt, amit ő is mond, hogy gyógyító leszek, bár inkább kísérleti, mint sem betegekkel foglalkozó, de Hunter más. Nem szeretném, hogy baja essen, hiszen már nem is kérdés, hogy totál belézúgtam, plusz már a családom is ismeri. Ez azért tényleg komoly. Remélem, hogy neki is, hiszen ő azért sokkal lazább életet él, mint én. - Attól félek, hogy igen. Mármint szerinted a muglik nagy része inkább félne tőlünk nem? Mindenki ezt mondja. Ezért is jobb, hogy rejtve van a varázsvilág. - hiszen én nem is ismerek túlzottan muglikat, pont azért, mert a mi életünk annyira más. Az összes barátom odahaza varázsló volt és boszorkány, no meg az amerikai mágus iskolába jártam, mint a testvérem is. Arról nem is beszélve, hogy még úgy ötven éve nálunk kifejezetten tiltották a muglik és varázshasználók kapcsolatát. Még a mai napig is vannak, akik nem nézik az ilyesmit jó szemmel. Tudjukki volt erre az élő példa, aki még a kevert vért is lenézte, pedig mindenki tudja, hogy manapság már nagyon kevés tisztavérű máguscsalád van. - Engem nem zavar. Talán kicsit... félek tőlük. Mármint azt hiszem ez csak afféle beidegződés, hogy hogyan viszonyulnának hozzánk. Te persze más vagy, de rajta kívül nem ismerek mást muglit. Odahaza nálunk ezt sokáig nagyon szigorúan vették. Angliában azért lazább az egész. Volt idő, amikor tilos volt a kapcsolat egy mugli és egy varázshasználó között, komolyan büntették. - azért ezúttal is halkan beszélek, hiszen ez egy mugli hajó, de itt csupa párok vannak, akik elsősorban egymásra figyelnek és nem másokra szerencsére. Azért jobb az óvatosság. Itt egyébként nincsenek elvonulós kabinok. Ez egy sétahajó, alapvetően csak a személyzet számára van néhány kabin, a többi be van építve, példul konyha, mosdók és a többi.
- Mindenesetre gyakorolni fogom, és ha bármilyen furcsaságot érzékelek, akkor szólok neked. - Pusszantok oda a telt ajkára, Charlotte bármennyire is bizonytlankodó, a szépsége mellett rendkívül olvasott, művelt lány, biztos vagyok benne, hogy mint boszorkány is kiválóan átlátja a dolgokat. Legyen szó akár a testvériségről, akár ezekről a furcsa erőkről. Talán a nagynénjét elfogultan ítéli meg, de ezért senki nem kárhozathatja. Egyébként pedig ha a családnak vannak ilyen sötét ágai, mint a karácsonyi nagymama, hát istenem, én aztán senkit sem fogok elítélni, csak mert nem patyolattiszta a lelke. Azért kiváncsi lennék, hogy az én Charlie-m mit szólna, ha őt is be akarnák manipulálni valami ilyenfajta dologba, mint amiben az az Annabelle Mitchell is vastagon benne volt. – Nem is tudtam, hogy gyógyító akarsz lenni. És igen, tényleg jól állna neked valami olyan, ahol az olvasottságod, műveltséged számít. – Ebben is hasonlítunk, én magam is szeretem beleásni magamat a kutatásokba, régi újságcikkeket vagdosok, próbálok összefüggésekben gondolkozni. Ez tényleg igazi mázli, hiszen nem kell egymásnak magyaráznunk a bizonyítványunkat, nem csak a külseje fogott meg. Ahogyan egyre jobban ismerjük meg egymást, és hangolódunk a másikra, szuper szerencsésnek érzem magamat, és a helyzetet. Jó, én is megtehetném, hogy sok lányt vadászok le, de Charlotte amilyen szép, és okos, hát nem csoda, hogy így megtetszett, csak a meglepő, hogy nem legyeskednek körülötte a srácok. Vélhetően valakit visszafog az, hogy a szöszi kissé tartozkodó szomorkás, na meg egy ilyen szép lánynál talán elvárás, hogy buta legyen, ő viszont nagyon nem az. És a vádlija.. Bolondulok érte! – Áh, azt semmiképpen sem tenném. Nem látnám értelmét, hogy felboruljon a törékeny béke. Én a saját kis szigetemen kutatok titkok után, elég, ha csak akkor hírverés van belőle, amelyről beszélnek az emberek, de nem esnek pánikba, nem tör ki háború. – Nyugtatom meg az aggodalmaskodó szöszimet, és igenis jó, hogy ilyen komoly témákról is beszélgetünk, nem csak hormonoktól túlfütötten csókolózunk, vagy egymásnak esünk. Ebből még egy komoly kapcsolat is kisülhet, én annyira magányos, lótifuti év után vágynék rá, hogy valakivel ne csak hülyülhessek, arra különben is ott van Rhys. Még ha távkapcsolatról is van szó, már tudom, hogy például az Abszol útra is bemászkálnak muglik, akik valakinek a hozzátartozói, úgyhogy ilyen módon csatolt áruként találkozhatok én is Charlie-val mágiával övezett helyszínen. Bennem fel sem merül, hogy egy bizonyos szintnél akaratosabban támadjam le őt, valahogy érzem a rezdüléseiből, hogy mi az, amire még fogékony, és mi az, ami talán nem az ő világa. – Én nagyon nyitottam. Tudom, ritka madár vagyok. Hogy is mondjam.. Mindig kiváncsi természet voltam, tulajdonképpen magas labda volt ez az egész. Szeretek összeesküvés elméleteken dolgozni. Ez is az volt. A végén pedig te voltál a jutalom. – Mosolyodom el, lágyan beletúrva a hajába. A hajó közben olykor irányt vált, szép tájak mellett haladunk el, én közben még az asztalunkhoz hűsítő üdítőt is rendelek, hogy ne száradjon ki annyira a torkunk. Nyilván ha magunk akarunk lenni, elvonulhatunk valami kabinba is akár, de most a nyíltszini randit választottuk, hogy ismerkedjünk, bújni, és egymást megérinteni pedig így is lehet. – És te hogy kezeled a muglikat? Nagy gond, hogy nem tud mindenki varázsolni?
- Remélhetőleg nincsenek. - bizonytalnodom el kicsit, hiszen ez még annyira új dolog, hogy bizonyára a Minisztériumban is vizsgálják az eredetét és az, hogy vannak olyan muglik is, akik képes valamilyen módon a mágia szövetéhez kapcsolódni meg végképp totál újdonság, sőt talán még nem is tudnak róluk. Én persze tuti, hogy nem fogom nagydobra verni, hogy ilyet tapasztalt Hunter, mert eszem ágában sincs kockáztatni, hogy veszélybe kerüljön miattam. Lehet, hogy ki akarnák deríteni, hogy mitől van ez, hogy esetleg vizsgálódni akarnának, tesztelni őt. Nem, azt biztos, hogy nem akarnám, hogy bajba kerüljön. - De az biztos, hogy jobb, ha minél kevesebben tudnak róla. - teszem még hozzá, hiszen Hunter rendkívül hirtelen tud lenni és nem akarom, hogy mások előtt esetleg ezzel villogjon, vagy cska ne tudja kontrollálni és azért legyen gond belőle. Bár ez most egy randi, de attól még lehet, hogy hasznos lenne beszélni róla, hogy foglalkozzon a kontrollálásával. - Nem is tudom. Az iskolába gyógyító szakra járok, úgyhogy biztos, hogy ezzel fogok kezdeni valamit, de inkább olyasmi kötne le, ami elméleti. Mondjuk laborban kutató lennék, vagy új hathatós gyógyitalokat fejlesztenék ki. - gondolkodom el kicsit, bár még sosem mentem bele ebbe nagyon, de mindig is a könyvek között töltött idő nyugtatott meg igazán. A memóriám kiváló, közelít azokéhoz, akiknek fotografikus a memóriájuk, bár nem teljesen olyan. Az biztos, hogy nem lennék jó abban, hogy betegről betegre járjak mondjuk a Szent Mungóban. Az nem igazán az én terepem, annyira nem vagyok kommunikatív. - És csak ahhoz vezetne, hogy felfedd a varázsvilágot, aminek mindenki szerint nagyon rossz vége lenne. - habár Hunter egy ideig a Testvériség tagja volt és persze arról nem tudok, hogy a főnökei szintén annak a hívei, hogy a varázslók ne rejtőzködjenek, de félek tőle, hogy annak nem lenne jó vége. Ez talán csak valami dogmatikus izé, amit belém neveltek, és nem a saját gondolatom, de valahogy tényleg nagyobb esélyt látok arra, hogy a varázslókat rosszul kezelnék a muglik, mint hogy jó és békés világ lenne a vége, amiben együtt élünk. - Biztos van, aki úgy gondolja, hogy már nem vagyok annyira fiatal, vagy... érted, de örülök, hogy te nem így vagy vele. - azért persze nagyon jól esik, amit mond és hogy minden szempontból tetszem neki. Nem is tudom, hogy miért misztifikálom túl ezt az egészet ennyire, hiszen a másik szobában az esküvőn egyáltalán nem vették olyan komolyan. Talán, mert túl sokmindenről, túl sokmindent olvastam. Kicsit talán félek és tőle és ha már belemegyek, akkor tényleg akkor szabad, ha teljesen biztosak vagyunk egymásban. Hiszen azt hittem Polly és Diego között is nagy a szerelem, de Diego mégis kimutatta a foga fehérjét, amikor megütötte Pollyt haragjában. Nem mondom, hogy Hunter ilyet tenne, de nem jók a tapasztalataim. - Nem tudom. A nénikém és az a Testvériség is ezen dolgozik. Bármennyire is igyekszik a Minisztérium minél kisebb pánikot kelteni, de azért suttognak az emberek. Nem tudom, hogy mi lenne, ha mindenki hirtelen tudomást szerezne rólunk. Te... hogyan tudtad meg, hogy létezik egy másik rejtett világ? És hogyan reagáltál először? - én így nőttem fel, úgyhogy sejtelmem sincs róla, hogy milyen lehet, ha valaki egyszer csak szembesül a ténnyel, hogy vannak olyanok, akik nagyobb erővel bírnak mint ők. Azt hiszem teljesen érthető, ha ez elsőre elég ijesztőnek tűnik.
-Engem tényleg nem zavar a dolog, ha nincsen semmilyen mellékhatása, mint a filmekben. – Gondolok itt arra, hogy megannyi történetnek volt az a kiindulópontja, hogy a főhős valamilyen különleges képességgel szembesült, hogy aztán megtapasztalja az árnyoldalait, netán ellene forduljon a környezete, vagy ami a legrosszabb, beleőrüljön a saját tettei súlyába. Talán ez kevésbé esélyes, mert Charlotte tényleg tud varázsolni, valahogy csak lehet értelmesen kezelni ezt az emberfeletti mizériát. Ő biztosan tudna segíteni, ha tudomisén nem tudnék kontrollálni valamit, ami velem történik. Ráadásul neki ott ez a bonyolult család, amelyben Annabelle Mitchell kiléte még előttem is ismert. – És mik a terveid, ha végeztél? – Ismerem már Charlotte gondolkozásmódját, de azt, hogy mit is szeretne kezdeni az életével, azt még nem igazán. Valahogy olyan félénk, és visszahúzódó, meglehet hogy annak a Pollynak a halála nagyon rányomta a bélyegét a jellemére. Mindenesetre jól megölelgetem, a támogatásomról biztosítom. Kár is lenne most azt bizonygatni, hogy majd megoldjuk ezt a távkapcsolatot, hiszen nem akarok rá akaszkodni, még nagyon friss az élmény, alig pár hónapos. Én sem vagyok túl tapasztalt a romantika terén, az viszont még nekem is logikus, hogy ilyen gyorsan nem tervezhetünk évekre, évtizedekre előre. Nagyon tetszik az egész lénye, én már kezdek biztosabb lenni kettőnkben, de attól még nem biztos, hogy neki én vagyok a nagy Ő, és a múltja is bármikor visszaüthet. – Mugli párnak varázsló gyereke? Mondanám, hogy ezt megírom, mert szuper téma, de tekintve, hogy ez mennyi ember életét borítaná fel.. Vedd csak viccnek. – Bólogatok, pont ez volt a lényeg Randy és Elise esküvőjén, hogy a muglikat és a varázstudókat akarták összehozni, de valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy ha mondjuk Charlie-hoz hasonlóan valaki tanul, akkor a mugli párja hogyan tud vele találkozni? Ez végülis egy internátus, még egy egyemisták se mászkálnak ki naponta, főleg nem több időre. Marad hát a távkapcsolat, a sürgetés nélkül, hiszen évek, amíg elvégzi az iskolát, és nem tudni, hogy akkor még valóban engem akar-e majd. Mindenesetre meg kell próbálni érzelmileg nem belemerülni, de látva Charlotte rajongó tekintetét, ennek inkább pont az ellenkezője valósul meg, hiszen engem is magával ragad mindaz, amit együtt képviselünk. – Miért lenne ciki? Szerintem inkább aranyos. És.. mindig bíztam benne, hogy tudod, hogy nem arra hajtok, viszont.. fáj rád a fogam, az biztos. Nekem sem volt túl sok kapcsolatom, valahogy senkivel nem éreztem úgy magam.. hogy is mondjam, komfortosan. Viccnek, játéknak fogtam fel, mert senki sem mozgatott meg. – Bólogatok megértően, de azért egyértelmű, hogy ahogyan méregettem már az esküvőn, volt abban a poénkodásban valami komoly vágyakozás is, hogy ez a lány nagyon kell nekem! A vádlija tényleg komoly szexepil, és ez a bájos zavar, ahogyan nem tudott mit kezdeni a helyzettel a szomszéd szobában.. Valahogy ő is rám van hangolva, csak hát megbántani, lerohanni sem akartam. Az más kérdés, hogy talán ettől izzik közöttünk a levegő. – Nekem is hosszú most a határidőm, szívesen maradok veled, amíg csak lehet. – Kezdem el az ujjaimmal évődve fésülgetni a haját. Ez köztünk valami igazán komoly, az irigykedő pillantások tényleg jogosak. Viszont egy kabinban nyélbe ütni az első alkalmat nem feltétlenül a legromantikusabb. Vagy.. csak túlgondoljuk, és ha ennyire bejövünk egymásnak, akkor mindegy is a helyszín? Végül elkapom a pillantásomat, és csupán megfogom Charlie kezét, ahogyan nézzük a hullámzó vizet. – Visszatérve az eseményekre, úgy gondolod, hogy valami szörnyűség van készülőben? Van egy mugli ismerősöm, aki rendőr, de bevonták, akárcsak engem a mágusvilág ismeretébe. Ő is elég laza, mint én, sokszor bosszantom is, de ő utoljára eléggé azt látta, hogy esélyesen közel van a világotok lelepleződése. Nem akarom, hogy menekülnöd kelljen, vagy ilyesmi..
- Ez nem igazán attól függ, hogy ki szeretné. Csak úgy... kialakul. - teszem még hozzá, de végülis ha Huntert nem zavarja, akkor nincs is gond igazán azzal, hogy tárgyakat képes mozgatni az elméjével most így a semmiből. Azért persze kíváncsi lennék, hogy mit szólna ahhoz a Minisztérium, ha ez kiderülne, hogy egy mugli is képes rá, hogy varázsoljon, hiszen ez végül is olyasmi, ha nem is konkrét pálcás varázslás. Mintha valamilyen folyamat elindult volna a világban, amit még senki sem ért, sem a miértjét, sem a hogyanját. - Hogy én? Oh nem, azt hiszem nem sokan tudják, hogy a rokonunk és kétlem, hogy a szüleim nagydobra akarnák verni. Nem vetne ránk jó fényt. - rázom meg a fejemet. A szüleim átlagos életet élnek, ahogyan a családunk is, kétlem, hogy szeretnék, hogy bárki Annabellehez kapcsoljon minket. Gondolom az apám felismerte, de igazából nem sok szót ejtettünk róla, sőt fel sem merült. A szüleim nem is tudják, hogy találkoztam vele néhányszor és azt sem tudom, hogy tudják-e, hogy Chris is ismeri. Bár a családunk mindig is jól működött együtt, de azt hiszem ez most olyan kényes téma, amiről inkább mindenki mélyen hallgat, hátha akkor megoldódik magától, vagy meg is szűnik, ami persze butaság. Szimpla struccpolitika. - Igen, az tényleg jó lenne, de amíg nem fejezem be az iskolát addig ez nem megy könnyen. - sóhajtok egy aprót én is és kicsit oda is bújok, mert tényleg jó lenne többet találkozni, főleg ha Hunter veszélyes dolgokban is nyomozgat a cikkeihez. Azért mégis csak rossz arra gondolni, hogy ha egyszer csak nem érem el őt, akkor valami rosszul sült el. Hiába, kicsit azért megnyugtat, hogy tárgyakat mozgat az elméjével. Gyakorolnia kellene és akkor talán könnyebben megvédené magát. - Persze, hiszen ott voltunk az egyik ilyen pár esküvőjén is nem? De előfordul, bár nem gyakori. Tudod kevés a találkozási lehetőség, viszont olyan is előfordul, hogy egy mugli párnak születik varázsló gyereke. - mesélek tovább, hiszen Hunter bár valamennyit biztosan már ismer ebből a világból, de azért még se olyan sokat, hogy ilyen részleteket is tudhasson. Én pedig szívesen mesélek és ő úgy fest hogy nem érzi túlzónak, ha egy-egy kérdésre esetleg túl sok információt kap válaszul. Nem igazán tudok tőmondatokban beszélni valamiről, amit tudok. - De ugye ez nem ciki nagyon? Tudod sose voltam bulizós, aztán amikor Polly... tudod a barátnőm meghalt nagyon kikészültem és örültem, hogy átvészelem azokat a hónapokat. Aztán itt a Roxfortban is többet voltam a könyvtárban, mint hogy szórakozzam. Chris próbált párszor elrángatni, de valahogy nem az én műfajom. - na igen az esküvő is nagy kérdés volt, hogy elmegyek-e, de végül rávettem magam és milyen jól tettem! De ettől még egyértelmű, hogy Hunternek sokkal nagyobb tapasztalata van, mint nekem, ami végülis nem is nehéz. És ott a kérdés a nyelvem hegyén, hogy ő vajon hány lánnyal volt már, de biztos, hogy nagyon zavarban lennék már csak a kérdés miatt is, ezért inkább megtartom magamnak. - Ráérek egész nap! Az esti vonattal elég, ha visszamegyek Szerencsére egyetemistaként már elég rugalmas ez az egész. Ha valami kései vonatot elérek, akkor reggelre vissza is érek. - és nem is nagyon akarok sietni, ezt láthatja is a rajongó tekintetemből. Végülis ez a hajóút is lassú, lesz élőzene, meg tánc lehetőség, és vacsora is. Bőven elég, ha elérem az utolsó vonatot.
- Nem vágytam különösebben ilyen képességekre, egyszerű lélek vagyok, és szeretem saját erőből megoldani a dolgaimat. Ez mégis olyan menőnek tűnik, majd még próbálgatom. – Azért legutóbb kissé vérzett az orrom, pár csepp volt csupán, mert úgy megerőltettem magamat, és nem álltam le amíg a vázát hozzá nem tudtam vágni a falhoz. Igaz, puszta kézzel megúsztam volna fejfájást, és így el is szúrtam vagy két órát. Kiváncsi természetem nem hagy nyugodni, ez még nekem is olyan újdonság, hogy nem álltam le. Szerelmesen méregetem a szöszimet, hogy nem csak gyönyörű, még okos, gondoskodó is, hogy így magyaráz nekem. - Legfontosabb? Ejha! És te így nem vagy veszélyben? – Úgy értem, hogy ha valaki egy ilyen sötét muksó belső embere, akkor mindig célkereszt van a homlokán, a hátán, és ha az esetlegesen normális életet élő rokonai nem is tehetnek róla, rajtuk bárki bosszút állhat. Vagy csak figyeltetheti őket? Mindenesetre eldöntöm magamban, hogy én is nyitvatartom a szememet, legalább akkor, amikor Charlie itt van velem. Végigsimítok az államon a nagy gondolkozás közepette, én is újságíró vagyok, állandóan résen kell lennem, hogy megértsem az összefüggéseket. – Bárcsak többet tudnánk találkozni. Ez így tiszta Rómeó és Júlia, egy világ választ el minket. Ugye vannak még ilyen kapcsolatok másnál is, hogy csak az egyik varázsló, ugye? – Azért kissé tartok tőle, hogy Charlotte szerint a sok titok és a távolság megöli a varázst, valahol viszont bízom benne, hogy mivel a varázslók és boszorkányok is köztünk járnak, a vonzalmat csak nem az szüli, hogy valaki tud-e varázsolni. Nyilván mindketten fiatalok vagyunk, de az, hogy még egyikünk sem talált a másikhoz hasonlót a saját környezetében, reményteli lehet, hogy ezen van értelme elindulni. A rózsának viszont örül, ezen nagyon nevetek, még meg is hajolok, mint valami sztárbűvész. – Csak.. próbállak lenyűgözni. – Örömködök, hogy Charlotte ennyire elfogadja, üdvözli, hogy körbeudvarolom. Mások tekintetében talán nem tennék bele ennyi energiát, az biztos. Lehet, hogy közhely, hogy ilyen hagyományos módon fejezem ki, amit érzek, valahogy azt tippelem, hogy erre lehet szüksége. – Senkid? Ez azért megmagyarázza a történteket. – Emlékeztetem arra, hogy mennyire pironkodott, amint a szomszéd szobából érdekes hangok szűrődtek ki. Én sem mondhatom azt, hogy rengeteg lány lett volna az életemben, a tűzkeresztségen viszont már régen átestem. A legtöbbször a magam vicces, bohókás módján kezelem az érzelmeket, beleértve az ágytornát is. Charlie esetében már voltak komolyabb csókok, ölelkezések. Mint ahogy most sem fogom vissza magamat túlzottan. A vázát megkapjuk, így most kissé szétrebbenünk. – Most meddig tudsz maradni? Gondolom valamikor vissza kell érned. – A családjával is időt szeret tölteni, amit megértek, csak kérdés, hogy ezúttal randira jött, vagy amolyan miniszünetre.
Igazából az, hogy képes mágikus dolgokra nem is normális, mátmint a képességek, amik megjelentek néhány éve a Roxfortban, már önmagukban sem azok, de valahogy ezt az egészet mintha mindenki úgy kezelné, hogy nincs is. Pedig mindneki tudja, hogy van, de mégsem folynak komoly kutatások, vagy legalábbis az átlag ember nem tud róluk. - Ez valami hasonló lehet, mint ami néhány varázslónál és boszorkánynál is kialakult. Az egész azt pletykálják, hogy egy robbanásban jött létre, vagy onnan indult és bizony fejlődik, úgyhogy lehet, hogy nem áll meg annál, hogy mozgatsz egy vázát. - magyarázom, talán megint kicsit túlságosan hosszan, de magamhoz képest ez még egészen rövid volt. Ha több információm lenne, vagy bárhol utána lehetne ennek olvasni, akkor biztos, hogy jóval többet mondtam volna róla, de sajnos egyelőre nincs róla sehol semmi. Az viszont tény, hogy jó eséllyel Hunter esetén is fejlődhet a képesség, akár ha ő maga gyakorolja és fejleszti, akkor gyorsabban is. De persze mivel mugli, azért jó, ha vigyáz vele, mert ha nem tudja kontrollálni, akkor véletlenül is használhatja, akkor pedig bárki megláthatja, akinek nem kellene. - A Testvériség tagja, azt írták róla az újságban, hogy Grindelwald egyik legfontosabb segítője, de nem tudom, hogy mik a céljai pontosan. Talán, ha beszélhetnék vele... de kétlem, hogy beendednének hozzá akárkit. - Hunter persze azt simán tudhatja, hogy Annabelle a Testvériség tagja, lehet, hogy látta is már futólag, ki tudja. Talán arról is hallott infot, vagy pletykákat, hogy a nénikém bizony Grindelwald unokája, és ezáltal én is rokonságban állok a sötét varázslóval. Viszont erről még az újságok nem írtak, biztosan azért, mert elég komoly információ, amiről ha tud is a Minisztérium, hát nem adnák csak úgy mindenki tudtára. Ki tudja, hogy milyen reakciót váltana ki, főleg mondjuk esetünkben is, akik Annabelle néni rokonai vagyunk, tehát a sötét, gonod varázslóé is. - Tudom, hogy ez a munkád, de azért még aggódom. - bököm ki. Persze nem akarnám, hogy miattam hagyja abba, csak eddig valahogy nem fogtam fel, hogy veszélyes ügyekben is nyomozhat, mint mondjuk egy sorozatgyilkos és most ezt így szavakba öntve kicsit ijesztően hangzik. A rózsa viszont nagyon kedves gesztus. Mintha valami bűvész lenne. - Látod nem is vagy varázsló és mégis... - veszem át, beleszippantva a finom rózsaillatba és remélem, hogy egy figyelmes pincér majd hoz az asztalunkhoz egy plusz poharat vízzel, esetleg egy kis vázát, hiszen a hajókázás az egész délutánt felöleli, addig még sem szorongathatom a rózsát, no meg még a végén elhervadna csak - Tudod, hogy még nem is volt senkim, akit meghívhattak volna, de azért én is meglepődtem. Szerintem kedvelnek. - mosolyodom el, hiszen a szüleimnek sose volt gondja a muglikkal, hogy e miatt esetleg ne kedvenék Huntert és úgy láttam, hogy azért jól elbeszélgettek vele karácsonykor is, bármennyire is furi volt az alapja az összejövetelnek ezzel a riogatással. A csókok is olyan jól esnek. Még sosem rajongott értem senki ennyire, Hunter viszont látszik, hogy oda van értem. Kapunk is néhány irigykedő pillantást, pedig szinte csak párok vannak körülöttünk a többi asztalnál, ahol már a pincérek elindultak, hogy az ital rendeléseket felvegyék első körben.
Tudom, hogy a múltja elég zűrös, nem is nagyon akartam eddig faggatni, hiszen magától is rengeteg mindent elmondott. Egyértelműen tud rám támaszkodni, csak amolyan szomorkás szépség ő, akit állandóan vágyok felvidítani a magam pörgős, vidám módján. Tudom, hogy van egy heccelős stílusom, amivel simán le tudom venni a lábáról, de ezzel sose élnék vissza. Nem voltam eddig a komoly kapcsolatok híve, de nem is erőltettem semmit, mondván vagy kialakul, vagy nem. Aztán van olyan, hogy végül engem is elragad a hév, nem tudok ellenállni, Charlotte esetében ez nagyon gyorsan kibukott, hiszen gyönyörű, bájos, és értékeli a szélvész stílusomat. Nem minden lány vevő a humoromra, ami nem alpári, nem szexista, mint manapság sokaké, és pont ezzel passzolunk, hiszen a szöszi érzékeny jellem. Azért ő is szereti feldobni a magas labdát, évődni, hogy vajon engem vagy valami fehér fiút válasszon az esküvőn. Mondjuk nem hagytam neki túl sok esélyt, mert hozzám képest egy romantikus irodalmi hős ágrólszakadt senki, mert ha én kinézek magamnak egy Charlotte-ot, akkor ott nincs menekvés. – Igaz. Még annyira új, hogy még nem tartom számon, kinek merjem megmutatni. Mondjuk menő, és félelmetes is egyben, és ezzel közöm lett a varázsvilághoz. De hogy további adottságaim is megnyilvánulnak.. Húsz év alatt egy vázamozgatás nem túl sok, vagy gyakori, nem számítok már másra.. – Kedves-sármos mosollyal legyintek, nem baj, ha muglinak nevez, az ő szótárukban ez egy létező szó, simán meg tudom szokni. Az már kissé aggaszt, hogy nem talált róla semmit, hiszen ez egy veszélyes képesség is lehet, amivel árthatok is másoknak. Na nem vagyok én tipikus aranypáncélos lovag, inkább udvari bolond, de hogy fájdalmat okozzak, az nem az én asztalom. – Ez bizony nehéz kérdés. Utálj valakit, aki másokkal rossz, de veled nem. Róla még én is hallottam közvetve. Vajon mik lehetnek az indítékai? – Tűnődöm el Charlotte haját simogatva, ahogyan besorulunk egymás közelébe. Valahogy van olyan érzésem, hogy mintha a szöszi attól tartana, hogy ő maga is valami sötét útra lép egyszer. Vagy még nem ismerem annyira, és ez csupán tippelés? Újságíróként hajlamos vagyok teóriákat, összeesküvés elméleteket összeollózni, és lehet, hogy C. csak sajnálkozik, mögöttes tartalom nélkül. – Valahol mindig az, hiszen senki sem szereti, ha utána kutakodik valaki. Csakhogy én már előtted is ezt csináltam. Ugye nem baj? – Varázsolok elő a hosszú kabátomból egy előre odakészített vörös rózsát. Talán elcsépelt, közhely, én viszont sosem aggódtam attól, hogy sablonos leszek, hiszen hinni kell a szokásokban, szimbólumokban, néha egy kedves gesztus többet ér ezer szónál. Természetesen nem igazi varázslat ez, inkább csak randizós bűvészkedés. – Meglepődtem, hogy értesítettek. Valahol nem úgy tűnt, mintha gyakori lenne, hogy ha van valakid, akkor meghívják. Lehet, hogy ez valami komoly? – Pusszantok oda a szájára, és az arcára is, puszilgatom amolyan csiklandozós módon, nem tudok betelni vele.
A múltat egyszerűen megpróbáltam ott hagyni Amerikában. Mégis csak másik kontinens. Elég messze menekültem onnan, hogy ne gondoljak rá. Az persze más kérdés, hogy azóta felbukkant az, akit ott hagytam, de egyelőre még ezt is próbálom magamban úgy elpakolni, mintha nem is történt volna meg. Persze a végtelenségig nem fog menni, ahogyan az sem, hogy elkerülöm a folyosón, akárhányszor csak látom. Váltottam vele talán két mondatot, de arra is alig emlékszem, olyan kellemetlen volt és már-már sokkoló. Chrisnek se mondtam, hogy felbukkant, mert nem tudom, hogyan reagálna rá, bár könnyen lehet, hogy már összefutott vele, csak ő meg nekem nem akarta mondani, hogy ne akadjak ki. Most egyébként is Hunterre figyelek elsősorban, hiszen annyira cuki tud menni mindig, ahogyan most is. Bókolni azt nagyon tud! Bár a mosolya is mesés. - Ezt az esküvőn is mutattad már. Valamiféle mágikus képesség. Próbáltam utánakeresni a könyvtárban, de nem találtam semmit, hogyan lehetséges ez egy mug... varázstalannál. - igazából nem tudom, hogy Hunter esetleg bántónak érzi-e a mugli megnevezést, valahogy eddig még nem kérdeztem meg tőle. Az alakuló képességét viszont mutatta már, úgyhogy azt tudom, hogy képes tárgyakat mozgatni. Meglepő, nagyon is! Gondolom neki is. Lehetséges, hogy azért, mert fogékony a mágiára, valamiképpen képes ezt a furcsa anomáliát is befogadni mások által, ami kialakult sokakban állítólag attól az évekkel ezelőtti robbanástól. - A cikkek pedig a nénikémről szólnak. Sajnos elkapták. Vagyis nem kellene sajnálnom, mert azt mondja mindenki, hogy rossz ember. De velem mindig rendes volt. - és én lehet, hogy rendkívül naiv vagyok. Ki tudja a testvériség révén lehetséges, hogy Hunter is látta már Annabellet, akár csak futólag és hát ha nem a kedves arcát mutatja, akkor nagyon is hűvös tud lenni és akár még veszélyesnek is mondhatná bárki. Velem kedves volt, persze mindenki szerint csak azért, mert akart valamit és nem azért, mert tényleg rendes. Csak hát olyan nehezen hiszek el másokról rosszat. Ha nem láttam volna a saját szememmel, ahogyan Diego felpofozza Pollyt, akkor biztosan róla se gondoltam volna soha, hogy képes lenne végezni akárkivel is. De láttam és ez pont elég volt ahhoz, hogy megváltozzon a véleményem. - Sorozatgyilkos? És ez nem veszélyes? - tudom, hogy Hunter oknyomozó riporter, de azért aggódhatok érte, főleg ha olyan ügyekben kezd el kutatni, amik akár még veszélybe is sodorhatják. Ez a sorozatgyilkos téma pedig nagyon is olyannak tűnik. Meg is szorítom a kezét, amikor leültünk már, mert sejtelmem sincs hogy bírnám ki, ha történne vele valami. Polly halála is totál kikészített. - Nekem azért nem tetszett az a hülye ötlet, de a nagyi végülis jó fej, ha épp nem állít rémisztő meglepetéseket. Részletesen nem, de kedvelnek és ez a lényeg. - a szüleim igazából sose voltak kellemetlenkedő alakok. Nem szóltak bele sem az én életembe, sem Chrisébe. Lehet, hogy van, amit másképp gondolnak, vagy meg van róla a véleményük, de nem igazán szokták kimondani, hogy e miatt hajbakapjunk. Jó persze mi se vagyunk mindig tökéletes család, de azért nagyon igyekszünk.
Még szoknom kell nekem is, hogy olykor felhívhatjuk egymást, hogy összefuthatunk. Úgysem bírnám ki, hogy csak hétvégente, vagy héthetente lássam őt, ezért néha beiktatunk egy soron kívüli találkát. Mivel az iskolája közelébe nem mehetek, vagy abban a faluban Roxmortsban találkozunk, vagy ha egyetemi mászkálás címszóval el tud jönni, akkor akár itt Londonban is, amikor belföldön vagyok. Ám sajnos ez igenis nem napi szintű, tehát távkapcsolat, de nem rúghatjuk fel egymás életét. Ha az ember vonzódik a másikhoz, akkor idő kell, amíg kialakuljon valami közös élet. Charlotte pedig igazi főnyeremény, külsőleg-belsőleg, és értékeli a sziporkázó humoromat, meg hogy szélvészként közlekedek, így ez nagy szó, hogy így rám van hangolódva. Jó, azért csinoska vagyok, és nem rossz arc, de nem mindenki tartja pont az én stílusomat megbízhatónak, még a szöszit is győzködni kellett, hogy nem vagyok én ledöntős, vagy lekoptatós alak. Na ez se igaz, volt már ilyen, de nem túl gyakran, és őt tényleg komolyan veszem. Már az esküvőn is izzott a szikra, de azért sejtem, hogy Charlie a barátnője halála miatt még nem teljesen nyugodt, és boldog, nem biztos, hogy valami olyanra lett volna szüksége, amit a szomszéd szobából hallottunk. Azért az esküvő vége felé már voltak keményebb csókok, ölelkezések, hogy utána aludni sem tudtam, de azért majd kialakul. – Tény, te el se indulnál könyv nélkül. Az én okos gyönyörűségem. – Bólogatok széles mosollyal, hát én teljesen bele vagyok zúgva, vagy hogy is mondjam. Nyilván nem szó szerint, mert attól mindketten kirohannánk a világból. Egyszer már elkaptam egy olyan mondatot, hogy Charlie-nak volt valaki az életében, de nem derült ki róla túl sok minden, én pedig bár oknyomozó vagyok, nála mégsem faggatózom. – Hogyne érdekelne. Én pedig.. képzeld, tudok tárgyakat mozgatni. Na nem úgy, hogy lelököm a vázát, arra bármelyik kétbalkezes képes! Hanem.. – Kopotatom meg a halántékomat, aztán becsukom a szemem, és amolyan varázslós mozdulatot húzva köröket rajzolok a fejem felett. Majd nevetek, és kinyitom a pilláimat. Durva, hogy a testvériség nem csak hogy létezik, s bevont az ügyeibe, most már azt is tudom, hogy miért. Valahogy fogékony vagyok a világukra. Varázsolni nem tudok ugyan, de ez a tárgymozgatós dolog csak úgy bekapcsolt. Ettől még nem tudom levágni formára a hajamat, de azért menő dolog mondjuk kéz nélkül zongorázni.. Látom, hogy hogy néz rám, és még a csinos felső, szoknya nagy nyeldeklésre késztet, ezért odahajolok hozzá, hogy nem túl visszafogott csókkal illessem az ajkait. Nem vagyok éppen szégyenlős alkat, ráadásul fiatalok vagyunk, ha valakit zavar, hát nem néz oda. Azért mégis ismerem a határokat, és pár cuppantás után csak átkarolom. – Nélküled magányosan, de amúgy mindig történik valami, amire érdemes rárepülni. Most éppen egy sok évvel ezelőtti sorozatgyilkos ügyét vizsgálgatom újságírói szemszögből. De úgy örülök, hogy el tudtál jönni, remélem, hogy nem a tanulás rovására. A szüleid állati jó fejek, még a humorbomba ellenére is, bírtam őket! Rólam mondtak valamit?
Azért ahhoz képest, hogy vannak olyan párok a suliban, akik gyakorlatilag minden nap találkoznak, azért én mégis csak távkapcsolat jelleggel élem ezt meg, de valójában talán nem is baj, hogy nem olyan nagy tempóban haladunk ezáltal. Az is igen nagy lépés volt, hogy a szüleim megismerték már Huntert és bár nem tartok ott, mint Chris Titával, de ez még nem jelenti, hogy ne lenne így is jó. Hunterrel egyébként is mindig olyan felszabadító együtt lenni! Ő folyton pörög és valahogy sokkal kevésbé agyal dolgok, mint én. Szerintem a szüleim is érezték, hogy mennyire jó hatással van rám. Tényleg volt értelme eljönni otthonnról, elszakadni a pocsék emlékektől, elfeledni a barátnőm halálát és a tényt, hogy a srác, aki tetszett talán pont a gyilkosa. Zűrös dolgok ezek, de örülök neki, hogy mostanra már minden jól alakult. Persze a családi háttérzűröket leszámítva, ami ugye Annabelle nénivel van. Ez azért nem olyan gondtalan dolog, de... lehetne rosszabb is talán, főleg a mostani időkben. - Szia! Tudod, hogy egydül úgyse mentem volna. Nem hoztam könyvet sem. - vonom meg a vállamat egy félmosollyal, mert végülis egy könyv társaságában még csak-csak ellettem volna egyedül egy hajókázáson, aminek persze valójában sok értelme nincs, de könyv nélkül meg mégis mi a fenét kezdtem volna magammal? A csókot persze viszonozom, kicsit meg is gyűröm az újságot, ahogyan szegény papír közénk préselődik. A fenébe is tényleg nem lenne rossz akár mindennap találkozni! De az is lehet, hogy Hunternek ez így tökéletes, hiszen ő úgyis folyton rohan és már megszokta, hogy a dolgok sebtiben történnek. Az újságom egyébként bizony a Reggeli Próféta, bár valamelyest igyekeztem figyelni rá, hogy ne nagyon lássa meg más, hogy mozognak benne a képek. Elég hűvös van ahhoz, hogy ilyenkor azért ne lófráljanak kimondottan sokan a kikötőben szerencsére. - Ezekből nem biztos, de ha érdekel majd mesélek, vagy megnézheted és ha valami nem világos, maximum kérdezel. Nem tudom, hogy e téren mennyire vagy tájékozott. - bevallom annyira sokat arról nem is tudok, hogy Hunternek valaha is köze volt a Testvériséghez. Érintőlegesen mesélt már arról a Rhysről, de tényleg csak alig. Hogy milyen kalandokban volt része, arról viszonylag keveset tudok. Talán tényleg többet kellene beszélgetnünk, de hát van, amire sokkal kellemesebb használni a szánkat, főleg ha már ritkán tudunk találkozni. Uh, azt hiszem nagyon belegabalyodtam és mindig magával ragad Hunter elsöprű stílusa. Elég könnyen kiver minden mást a fejemből. Közben persze felszállunk a hajóra, ahol hamar be is vezetnek minket a belső részre, ahol már jócskán vannak rajtunk kívül. Itt már összehajtom az újságot és belesüllyeztem a táskámba, amíg leülünk egy asztalhoz, ami szerencsére az ablaknál van, hogy kiváló legyen a kilátás. - És... milyen napod volt? Vagyis napjaid? - pillantok rá, miután a matrózá távozott, én pedig kihámozom magamat a kabátból. Ezúttal is igen csinosan öltöztem. Szerencsére a mágiának hála nem fáztam szoknyában sem, úgyhogy nem látszik rajtam, hogy a csinos külső gondot okozna a téli időjárásban. De hát ez mégis csak egy randi, én pedig sokat tanultam Gillytől, ami a jó megjelenést illeti.
Cseppet sem tartom távkapcsolatnak, amit művelünk, inkább amolyan külön és együtt pörgésnek. Fiatalok vagyunk még nagyon is, nekem még az is eszményi, ha hetente, vagy kéthetente látom a szőke ciklont. Fotósként mindig külső szemlélőként vettem részt mások életében, még nekem is szoknom kell, hogy van kiért felkelni, borotválkozni. A csibészes stílusomat nem adtam fel, a munkám bár kötetlen, továbbra is rohangászok London és a külföld között, ha olyan hírre repülök rá, amely érdekes lehet az újság számára. Próbálom magamat függetleníteni a varázsvilágban egyre bűzlő dolgoktól. Mivel a Testvériség körül látványos a csend, az az Annabelle-t hogy elkapják, hol megszökik, inkább a mugli életemre koncentrálok, és csak annyit foglalkozom a varázslókkal, boszorkányokkal, hogy képben legyek Charlotte vagy éppen Sophia életével, hogy ha megkérdeznek, ne úgy nézzek magam elé, mint aki nem aludt egy hete. A szülei egyébként a karácsonyi poént leszámítva vagy éppen azzal, egész jó arcok, sőt Charlotte ikre kifejezetten haver alkat. Voltunk is már egyszer sörözni, de nem is akartam ráakaszkodni, de nem lesz vele gond, az biztos. Még lapzárta előtt leadom a fotókat, hogy aztán négyesével szedjem a lépcsőket lefelé az újság bejárata előtt, hogy taxit fogjak. Könnyű dolgom van, végre vettem magamnak egy vaskos rádiótelefont, így nem kell az irodából a vonalasról beszélnem. Mázli, hogy ez egy eleve forgalmas utca, rengeteg a taxi, és fél perccel a leérésem után már az egyikük hátsó ülésén szuszogok, benyögve a kikötőt. Tehát miután Charlie közli, hogy hamarosan érkezünk, éppen csapom be a taxi ajtaját a fizetés után. – A szokásos rohanás. Szia cukikám. Szerencséd, hogy megvártál, nélkülem úgysem az igazi! – Tartom, hogy ugyanúgy összeillünk, mint Randy és Elise, ha nem jobban. Ők egyértelműen megszerezték a nagy dobást, egymásnak vannak teremtve. A kezeim közé fogom az arcát, hogy egy hatalmas csókot nyomjak az arcára. – Olvastál? Hírekből én is naprakész vagyok, tudod! – Kivéve ha varázslós újdonságokról van szó, abban nem mélyültem el különösebben. És azok a képek mozognak is, minden vágyam olyan képet csinálni, de kétlem, hogy Charlotte kockáztatott volna azzal, hogy ilyesmit olvas publikusan. A kikötő főleg a muglik játszótere, itt nem lehet leleplezni a varázslókat! Nyújtom a kezem, és már indulunk is fel a hajóra. Látszik, hogy vidám vagyok, az én kedvemet nem törheti le semmi, főleg Rhyst szeretem bosszantani. Vajon hogy van a nagy melák? Közben a szabad kezemmel előtúrom a jegyeinket, és a matróz kezébe nyomom.
Azért elég húzós ez a távkapcsolat dolog, bár legalább a karácsonyt együtt töltöttük és már a családom is ismeri Huntert. Na nem mondom, hogy azóta elfogadtam azt az őrült ötletet, amit sikerült a nagyinak karácsonyi megismerkedés céljából bedobni, mert még mindig úgy gondolom, hogy iszonyú nagy butaság volt, de összességében utána már jól telt az ünnep és azt hiszem Hunter is szimpatikus a családomnak. Sosem voltak a szüleim megrögzött varázslómániások, bár Amerikában sokáig jóval szigorúbban vették ezt, mint Angliában, de szerencsére ők azért e téren elég lazák. Kedvelik őt és ez a lényeg és én... hát még mindig megremegnek a térdeim is, ha csak rá gondolok. Ki tudja talán a távkapcsolatnak az is egy előnye, hogy sokkal inkább vársz egy-egy találkozást, hiszen nem adatik meg túl gyakran. Ezúttal viszont kicsit máshol jár az eszem, hiszen az utóbbi időben annyi mindent történt, hogy nehéz csak a jó dolgokra koncentrálni. Ez az ikertestvér dolog is eléggé sokkolt, és azóta se beszéltük át rendesen Chrisszel, hogy pontosan hogy és mint történt ez az egész. Aztán persze az is elég ijesztő, hogy a nénikénket, aki annyira jófejnek tűnt, amikor néhányszor találkoztam vele, börtönbe került. Mármint egyelőre csak a Minisztériumba fogságba. Pedig tényleg olyan rendesnek tűnt, amikor beszéltünk. Most is úgy ülök le a kikötőben a padra, hogy a kezemben ott az újság és azt a cikket olvasom, ami arról szól, hogy letartóztatták. Olyan ijesztő látni a képet, ahol rácsok mögött van szegény. Remélem, nem lesz semmi baj! - Oh nem, köszönöm, még várok, de úgy tudom még van tíz perc az indulásig. - csapom össze hirtelen az újságot, amikor tudatosul bennem, hogy az előttem álló matróz ruhás fickó hozzám beszél. Szerette volna tudni, hogy a hajóra várok-e, mert már csak két utas van, akiknek a felszállását várják, aztán kifutna a kikötőből. Egy kis sétahajókázásre fizettünk be, azaz Hunter, hiszen az ő ötlete volt, mint randi célpont. Végülis nagyon tetszik, hiszen még nem jártam be rendesen Londont és egészen más város, mint Amerikában, amit megszoktam. Olyan régebbi hangulata van és bár nincs valami nagy meleg, de a hajó fedélzetéről nézelődni egy kellemes ebéd közben mégis csak egész más. Elvileg szépen lassan elhajózunk végig fel a folyón, aztán le, keresztül szelve a várost, hogy a végén visszatérjünk ide a kikötőbe. Lesz egy ebéd, aztán városnézés, végül pedig vacsora élőzenével és még táncolni is lehet. Bár ez utóbbiban nem vagyok valami profi még mindig, de ha nem valami komoly versenytáncot kell bemutatni, mint az esküvőn, akkor azt hiszem nem lesz különösebb gond.
A hozzászólást Charlotte Graves összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2022-01-24, 11:04-kor.
Arthur West
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kikötő 2021-03-14, 14:54
To: Remy
Furcsállom a srácot. Nem vagyok hozzászokva, hogy valaki ennyire lelkes és egyáltalán szóba áll velem. Már nem is emlékszem, mikor beszéltem valakivel egyébként. Mindig távolságtartó voltam, mert féltem. Féltem, ha rájönnek a titkomra jelenti valaki a tanároknál és akkor magyarázkodhatok. Ha meg nem a suliban voltam, ki se tettem a lábam a házból. Mindig a szobámban ültem, rettegve. Most se tudom, mi ütött belém, hogy kint vagyok a levegőn. Mikor azt mondja, hogy évfolyamtársak vagyunk el gondolkodom, valóban így van e. Antiszociális vonásaim miatt a memóriám nem éppen a legjobb, ha a társaimról van szó. Csak azokat tudtam megjegyezni, akikkel legalább egyszer beszéltem. De így, hogy ez az első találkozásunk... Elégé nehéz. Az viszont meglep, hogy konkrétan a semmiből megtudta mondani, melyik házba járok. Vagy lehet, hogy csak nekem semmiség, de akkor is. Ha nem lennék én magam eléggé elvetemült, akkor még a végén rosszat feltételeznék róla. - Mardekáros vagyok, igen. - biccentek. Biztos meg van áldva valamivel. Nekem ennél több kellett volna, hogy kitaláljam melyik házat képviseli. De lehet, hogy csak én vagyok ennyire unott, hogy már nem foglalkozom semmivel. Bár az én helyzetemben eléggé nehéz foglalkozni bármivel is. - Itt lakom Londonban. Pontosabban Watford-ban. - válaszolom meg kérdését, mielőtt elindul. Ráeszmélve, hogy jobb dolgom nincs és nem is érdemes itt tanyáznom követni kezdem. Nincs azaz Isten, hogy én most hazamenjek.
Nem zavartatom magam, máris úgy viselkedem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Persze ezek szerint látásból mégiscsak van valami kapcsolat, de nekem valahogy szuperképességem úgy tenni, mintha mindenki a olyannyira a legjobb haverom lenne, mintha mondjuk már az oviban is együtt ettük volna a homokot. Persze ez nyilván azonnal feltűnik, hogy a srác közelről sem olyan közvetlen, mint én, de segáz. Csak egy kis oldódásra van szüksége! A válasz hamar meg is jön, és ha még ettől jobban ez lehetséges, a tekintetem még jobban felderül. - Akkor asszem' évfolyamtársak vagyunk - állapítom is meg. Gondolkozni kezdek, melyik teremben tudom elhelyezni az arcát, ahonnan ismerős lehet, mert akkor rájönnék, hogy melyik házba is járhat. Úgy tűnik, ha én nem dumálok, akkor addig belőle harapófogóval húzhatom ki a szavakat, de talán ezen még tudok segíteni. - Hűha, akkor ha az emlékezetem nem csal... talán láttalak már átváltoztatástanon, ami azt jelenti, hooogy Mardekáros vagy, igaz? - Lassan előjön pár kép, amit igencsak akadályoz az, hogy a csendesebb embereket nehezebb észrevenni, mint mondjuk azokat, akik sokat dumálnak (lásd én), vagy akik bajt kevernek, netán túl sokat okoskodnak egy órán. Nyilvánvaló tehát, hogy ezek közül egyikhez se tartozik. - Hát akkor igazán örvendek, Arthur - biccentek, amikor az ő bemutatkozása is megtörténik. - Na és mesélj, itt laksz Londonban, vagy te is épp csak kiruccansz, mint én...? - érdeklődöm, hátha megtudok róla valami érdekeset, vagy talán az érdeklődéstől előbb-utóbb megered a nyelve. Közben ha van kedve, én lassan elindulok, és a fejemmel intek, hogy jöjjön velem, mert Baxter már megint kezd szeszélyeskedni, nem igazán érti, miért állunk most egy helyben, ha elvileg sétálni indultunk el.
Nem így terveztem a nyári szünetet. Sőt, azt sem terveztem, hogy életben leszek eddig a napig. De "szerencsére" csak egy égési sérüléssel meg is úsztam a dolgot. Most pedig itt egy srác, akinek a kutyája nem szépen fogalmazva letámadott az izgatottságtól, ami veszélyezte mind Yuki és mind a dolgaim épségét. Tény a dolgaim pótolhatóak én inkább Yuki épsége miatt mérgelődnék. Plusz, ha be is esett volna a vízbe gondolkodás nélkül ugrottam volna utána és valljuk be, a hús és a sós víz találkozása nem éppen kellemes emlékez hagyj maga után. De mindegy is.. nem történt semmi így nincs okom mérgesnek lenni. Szívom is párat a levegőből és ismét magamra öltöm az érzelem mentes arcomat. Közérzetemen az mondjuk nem segít, hogy rákérdez szinte már meglepően egyenesen, hova is járok. Köpni nyelni nem tudtam, de hamar rábírtam magam a válasz adásra. Magamban imádkoztam, hogy ne egy mugli legyen, de a tény, hogy ismeri az iskola nevét eléggé valótlannak tűnt. Bár ki tudja. Hallhatta az utcán, vagy máshol én már nem lepődöm meg semmin. Szerencsére valóban egy iskolatársammal futottam össze itt, Londonnak ennek a zugában. Kissé ironikus, hiszen az élet mindig akkor tol elém valakit, amikor sérülést szerzek és takargatnom kell. Nem, mintha muszáj lenne, de én nem akarom, hogy mások tudjanak a körülményekről, amiben élek. Ki tudja, milyen következményei lennének. - Szeptemberben leszek hét... - válaszolom meg a kérdését. Mivel a kutya pórázon és ő sem tűnik ártalmasnak visszacsúsztatóm kezeimet a zsebembe. Így talán képes leszek kicsit leengedni a "pajzsom" és nyitni felé. Meg kéne próbálnom bízni másokba, "barátokat" gyűjteni. Talán...ha majd nem látom ennyire zordnak a világot képes leszek kiállni magamért és változtatni a sorsomon. - Arthur... - mutatkozok be röviden. Eléggé beszédesnek tűnik. Nem, mintha zavarna, nem ő az első, akinek ilyen a természete. Remélem nem fog nagyon gyorsan az idegeimre menni. Az már egy világ rekord lenne.
Amikor a srác nemet mond, megkönnyebbülten sóhajtok fel. Nem úgy ismerem az állatot, de azért jobb rákérdezni - akaratlanul, játékból is csinálhatott valamit lelkesedésében, de akkor szerencsére ez sem áll fenn. A póráz immár Baxter nyakörvén van, aki a gyors szidás és a szúrós pillantásaim után kissé meghunyászkodva ül a lábam mellett, szinte nyoma sincs az előbbi viselkedésének. - Akkor jó - válaszolok is kurtán. - Nem akar ő bántani, csak haverkodik és túl lelkes. - Ha létezik valami, ami közös lehet egy kutyában és bennem, akkor az ez, akármilyen hülyén is hangzik. Talán ezért is csíp engem is annyira, meg persze azért, mert mindig elárasztom nasival, de az már egy másik sztori... Mintha meglepné a kérdésem, vagy nem is tudom, de nem tudok ezen csodálkozni, elég egyenesen kérdeztem rá, ami nem feltétlenül szokás. Én annyira nem parázok a következményektől, ha véletlen összetéveszteném valakivel és egy muglihoz vágnám a kérdést, hiszen úgyis kimagyarázhatnám bármivel... feleslegesnek érzem ezt a nagy titkolózást és rejtélyeskedést néha. - Ó, zsír! Tudtam, hogy ismerős vagy valahonnan - vigyorodom el szélesen, ekkor, ha eddig nem is vált biztossá számára, most már tudhatja, hogy igen, iskolatársak vagyunk ezek szerint. - Hanyadikos is vagy? Mert mintha rémlene, hogy van közös óránk, de lehet, hogy baromságot mondok. Simán lehet, hogy most már az agyam gyártja a kamu emlékeket, de tényleg mintha ismerős lenne az arca, de gőzöm sincs, melyik óráról lehet ismerős, ez alapján pedig azt sem tudom belőni, hogy melyik házba járhat. Tuti nem az enyémbe, mert akkor fixen tudnám, ettől azért tágabb közeg kell, meg egyértelműen másik társaság, mert azért elég sok mindenkit ismerek legalább futólag, és néha nehéz észben tartani azokat, akikkel nem lógok együtt null-huszonnégyben szinte. - Ja, Remy vagyok, amúgy - mondom, amikor leesik, hogy ennyire a közepébe vágtam, egymás nevét meg még nem tudjuk. - Te pedig...? - kérdem. Enyhén mintha visszahúzódónak tűnne, de ez sose baj, segíthetek rajta, általában akkor is két ember helyett beszélek, ha nem kell.
Szeretem a vizet. Amikor csak tudok víz közelében vagyok. Talán köze van ahhoz, hogy vízmágus vagyok, talán nem. Egyszer, ha megélem a felnőtt kort és eltudok szakadni a Pokol legmélyebb bugyraiból akkor lemerülök mélyre az óceánban és felfedezni élőlényeket, növényeket, helyeket, amikről csak álmodhatott az ember. Ennek persze az a feltétele, hogy életben maradjak. De ez ahogy telnek az évek egyre valószínűtlenebbé válik. Talán... Talán meg kéne fogadnom Gina ajánlatát, tanácsát. Talán, ha szólnék akkor minden megoldódna. De ki figyelne? Ki hallgatna meg? Kitől kérhetnék segítséget? Kihez kéne fordulnom? Gondolataimba mélyedve bambulok magam elé, mikor egy kiáltásra leszek figyelmes. Addig fordítom fejem, hogy a kapucnitól rendesen láthassam. Egy nem kicsi kutya közelít felém... Ez mind szép és jó, de milyen reakciót vár tőlem az univerzum, ha nem azt, hogy kiakadjak és az irhámat mentsem? Kié egyáltalán ez a kutya?! Mit sem haboztam és felpattantam. Kezemet kirántottam a táskámból, hogy a közé és az érkező kutya közé tehessem, mit sem törődve, hogy kötéseim rendesen látszanak. A táskám fontos nekem elvégre Yuki benne van, ő meg fontos nekem. Szerencsére a gazdája hamar előkerül és ráteszi a pórázt. Mélyet szívok a levegőből, érzem szívem gyorsabban kalapál és fáj is a mellkasom. Szerencse, hogy időben ideért, mert lehet egy pánikrohamos gyereket kellett volna kihúznia a vízből. - Nem... nem hiszem... - a sérülésről eszembe jut a teljesen bebugyolált karom és visszadugom a zsebembe. Nincs kedvem magyarázkodni. Ahogy kicsit mindenki megnyugodott el is hangzik kérdése. Kicsit meglep elvégre nem olyan gyakori, hogy iskola társakkal találkozóm London-ban. Mondjuk szinte ki se dugom az orrom a sérüléseimmel és a kísérletek mellékhatásaiktól. - Ööömmm.... de... - adok egy tömör választ neki. Remélem ő maga is vagy legalább egy rokona az, mert sokkal nagyobb bajban vagyok, ha nem és semmi kedvem hazudozni és mentegetőzni. Erre most nagyon nincs agykapacitásom.
Bár alapból Glasgowban élünk, nyáron sem kell teljesen elszakadnom az angliai környezettől, köszönhetően a sok rokonnak. A nyári szünetem általában pedig egész mozgalmas, mivel mindenfelé járok, az otthoni barátaimmal is találkoznom kell, a távolabbiakkal is meg kell oldani valahogy a találkozást, ami kis plusz tervezést igényel, és hát mivel az év nagy részét a suliban töltöm, ilyenkor kell kihasználni az alkalmat a hosszabb rokonlátogatásokra is. Most épp a nagyi van soron, aki Londonban lakik - nem látom valami gyakran, de istenieket süt meg főz, és általában úgy időzítünk, hogy arról az ágról valamelyik unokatesóm szintén ott legyen ilyenkor, úgyhogy mindig tök jól szórakozunk. Most épp kicsit csúsztatásban vagyunk, hiszen én már tegnap ideértem, az unokatesóim majd holnap fognak, mivel az egyikük ma ér haza valami kirándulásról. Sajnos nem rémlik, hogy bármelyik iskolai ismerősöm is Londonban tartózkodna per pillanat, így addig a nagyival töltöm az időmet, vagy pedig ha ő épp elfoglalt, akkor egyedül. De ebben a pár napban sem tervezem halálra unni magam, tőlem az nagyon távol áll ám, általában mindig találok valami elfoglaltságot. Ma például a fejembe vettem, hogy elviszem egy hosszabb sétára a kutyát, Baxtert. Ugyan van mozgástere az udvaron, lévén kertvárosi rész, de nagyobb a mozgásigénye ennél, a nagyi meg nem tudja mindig eléggé lemozgatni. A szembeszomszéd csaj szokta elvinni hetente két-három alkalommal hosszabb távra némi pénzért meg sütiért cserébe, de ha itt vagyok, akkor én is megcsinálom. Jófej a kutya, utcáról fogadta be a nagyi, valami keverék, talán három-négy éve van itt, és egyszerűen imádja mindenki. Néha kicsit lökött, úgyhogy jól megértjük egymást. A vízpart és a kikötő környéke az egyik kedvencem Londonban, úgyhogy nem volt kérdés, merre jövünk. Az állatot rövid pórázon tartom, amíg az utcán vagyunk, ne csináljon semmiféle galibát. Majd ráérek elengedni később, hadd szaladgálja ki magát; egyelőre az embereket, leginkább a szünet alatt megszaporodott turistákat kerülgetjük az utcákon, de a víz illatát már biztosan érzi, mert kezd egészen belelkesedni. A kikötőbe érve keresek egy nyugisabb részt, ahol nem igazán van most mozgás, pár dokkmunkáson kívül főleg sirályokba lehet futni, úgyhogy azt hiszem, ez lehet az ideális terep. Ha valamelyik erre kószálót mégis zavarná, szerencsére hallgat a nevére, úgyhogy nem lesz baj. Le is veszem róla a pórázt, úgyhogy enélkül haladunk tovább a parton, aminek láthatóan nagyon örül, hiszen szabadon szaglászhat és nem kell közvetlenül mellettem sétálnia. Jó ideig nincs is gond, megkerget pár sirályt meg ilyesmi, aztán általában vissza is jön, egészen addig a pillanatig így is van ez, amíg az egyik mólón végigrohanva célba nem vesz valakit és lelkes csaholással kezdi el megközelíteni. - Ó, a francba... - jegyzem meg magamban, aztán én magam is rohanni kezdek. Ismerem ezt; nem csinálja gyakran, leginkább csak akkor, ha valami ismerőst lát, vagy olyat, aki különösen szimpi neki, és mivel nem kicsi, ha valakinek váratlanul így nekiront, abból borulás lehet. - Baxter! Gyere vissza, amíg szépen mondom! - szólongatom közben, de kábé mintha a falnak beszélnék, Baxter füle botját se mozdítja. Na szép. Ennyit arról, hogy hallgat a nevére. Pár másodperc kell, be is éri az áldozatát, egy nagyjából velem egykorú srácot, és máris boldogan ugrálja körbe, csak pillanatok kérdése, mikor üdvözli még ettől is közelebbről. Eddigre viszont én is odaérek hozzájuk. - Hú, bocsi, asszem' szimpi vagy neki - kérek bocsánatot, miközben lelassítok, és ekkor már a pórázt is csatolom vissza a nyakörvre. - Nem bántott, ugye? - Bár alapvetően barátkozási céllal jött, nem is szokása és nem is láttam, hogy galibát okozott volna, azért jobbnak láttam megkérdezni ezt. Bakker, a franc se gondolta, hogy most fog így megbolondulni, és láthatóan még most sem nyugodott le teljesen. Ám a srácot csak most van érkezésem jobban szemügyre venni, ahogy lenyugszanak a kedélyek. - Várjunk, te Roxfortos vagy, nem? - kérdezem meg tök egyenesen, nem is feltételezve, hogy talán nem is varázslóval állok szemben, csak az emlékezetem csalhat. Akkor persze magyarázkodhatok majd, de annyi baj legyen, határozottan ismerősnek tűnik. Biztosan nem a háztársam, és valószínűleg csendesebb típus lehet, ha nem tudom így pontosan hova rakni, de talán lehetett valamilyen összevont óránk valaha? Áh, nem találgatok, úgyis megtudom.
Hiába van nyár és meleg én mégis hosszú ujjúban flangálok a városban, mit sem törődve, hogy az emberek megláthatnak és furcsának tarthatnak. Csak elakartam jönni otthonról, megszabadulni pár órára a kínzásoktól. Kezeim zsebembe csúsztatva pihennek. Fájnak és nem kicsit. A kötés nem engedi, hogy kézfejem elfertőződjön, cserébe az égési sebek szinte már lüktetve késztetnek arra, hogy kimenjek a városon kívülre és elordítva magamon csökkentsek feszültségemen. Pedig Aiden mennyire próbálkozott. Mindent megtett, hogy segítsen, de még így is remegek. Utálom a szüneteket. Inkább maradnék a suliban életem végéig, mintsem egy napot is ki tudjak bírni itt. Nem is figyelem merre megyek. Csak hagyom, hogy lábaim vezessenek, amerre akarnak. Yuki a táskában meglapulva pihen. Otthon sem nagyon jön elé lévén apámat ismerve tuti megölné, amit meg nem akarok. Viszont hálás vagyok neki, mikor esténként előjön és mellém feküdve hagyja, hogy egy kicsit megszeretgessem és nyugodtabban aludhassak el. Nem, mintha azaz alvás sok lenne. Átlagosan 2-3 órát alszom egy huzamban utána felriadok a rémálmoktól. Néha már azt gondolom ennél elcseszettebb már nem lehetek. Pedig mindig van lejjebb. Feleszmélek és látom, hogy a kikötőben vagyok. Meg is lepődök, hiszen sosem voltam még itt. Nem fordulok vissza, helyette elindulok, hogy jobban körbe nézzek. A mólókon sétálva a vizet néztem. A víz mindig megnyugtatott, nem hiába mentem mindig a tóhoz a Roxfort-ban, általában ott töltöttem az éjszakáimat. Bár mostanság a lány jut eszembe, akit megmentettem. Ha nem mentem volna oda akkor elvérzett volna. Aztán meg ő akart nekem segíteni azzal, hogy megszárította volna a ruháimat, holott semmi ereje nem maradt. De jól alakult a dolog és ez a lényeg. Gondolva egyet leülök a vízhez közel táskámat ölembe téve. Belenyúlva kitapogatom Yuki-t és finoman simogatni kezdem, míg én a vizet bámulom. Jól esik itt lenni és az sem avar, hogy fáj a kezem. Ha legalább egy két órát itt tudnék lenni nyugodtan, már az boldoggá tenne.
Annak, aki ellen vétettek, a valódi elégedettséget csak az egyik adhatja meg két dolog közül: a teljes megbocsátás vagy a bosszú.
Tagadja, hogy Jake gyilkosa, tagadja, hogy az unokaöccse miatta halt, mindent tagad, minden alól kibújik, én mégis biztos vagyok benne, hogy bűnös és mégsem hagytam, hogy eleméssze a robbanás, pedig akkor nem küldte volna rám azt a kínzó varázslatot és idézett volna fel bennem mindent, ami rossz. Az egész életemet úgy éltem le, hogy különböző elvárásokat állítottak felém, én pedig megacéloztam a tudatomat és eldöntöttem, hogy csak az számít, amit leteszek az asztalra és amit én várok el magamtól, de ez a varázslat összekuszálja a valót és a valótlant és hirtelen úgy érzem néhány végtelennek tűnő pillanatig, hogy minden, ami valaha elromlott, az az én hibám, az is hogy nem voltam Jake mellett és lelőtték… Hibát követtem el talán, súlyosat, de a familiárisom itt van, hogy kijavítsa… legalább is ebben bízom. Már akkor felnyögök, amikor a viharmadárt a nő a falhoz vágja és fájdalmasan csúszik végig rajta, hogy a földön ernyedjen el, a fejem zúg, a homályos látás nagyon nem segít abban, hogy felvonhassak egy pajzsot és végül a sebeitől függetlenül, mint valamilyen démoni fúria támad tovább és belőlem kiszakad egy hangos sikoly, ahogy a vérem fellázad ellenem. Remegve bámulok le a kezeimre, majd kapom őket az arcomhoz, mintha esélyem lenne levakarni magamról a fájdalmat, mintha sav lenne, de minden fájdalom a testem mélyéről jön és semmit se tudok tenni. Végül éppen olyan vad tekintettel bámulok rá, de az én szememben ott a gyűlölet és a gyász, ami a végtelenségig hajt. Nem esek össze ott, ahol vagyok, a fájdalom rohamos léptekben enyhül, miután a szemem láttára eltűnik az alvilági nő. A testem és az elmém így is kimerült, ezért szinte vonszolom magam a familiárisomhoz, hogy felkaroljam és az utolsó erőmmel eljutok egy újabb rúnáig, amit az egész találkozó előtt idetelepítettem és a kezemet rányomva aktiválom, hogy biztonságba teleportáljon, miközben szépen lassan elmosódik a szemem előtt minden…
// Köszönöm a játékot, Shanna kiadhatta a fájdalmának egy részét, igaz a rossz célszemélyre, de ebben csak azután lesz biztos, hogy magához tért, most jön egy kis nyugodt és fájdalommentes lebegés a semmiben… //
//
