2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] -Igen, meglehet, nem kéne fenntartásokat gyakorolnom. Lehetnék kicsit erélyesebb, mint apa, közben pedig elfogadó. Ha családot szeretnék, akkor ebben egyértelműen fejlődnöm illene. – Adok igazat Eleanornak, meg sem fordult a fejemben, hogy mondjuk áthívjam Leticia választottját, csak akkor ismertem meg érdemben, amikor már az apjával keltem birokra. Ha szeretnénk, hogy ez hosszútávon működjön, házasság vagy sem, a nagy lányainkat is be kell vonni az életünkbe, sőt, ha már ők is lassan rálépnek arra az útra, hogy párt választanak, akkor nyitottnak kell arra lennünk, hogy megismerjük a fiúkat. Vagy lányokat? Ki tudja már ezt követni, amilyen modern világot élünk. – Ebben mondjuk igazad van, én sem akarok elkényelmesedni. Helyezzünk el védővarázslatokat, nyomkövetést egymásra, és hasonlókat, de még a lányainkra is. Jobb félni, mint megijedni alapon. – Simogatom meg a szőke tincseket, ez a nő napról napra szebb, hetven évesen úgy fog kinézni, mint egy véla? Uramatyám, jaj nekem! Sosem gondoltam volna, hogy ismét szerelmes leszek, és hogy ennyire, remélhetőleg Leticia nem fog nagyon csúnyán nézni, hogy ennyire egymásra vagyunk cuppanva egy idegen nővel. Én tényleg hűséges voltam Annához, közel két évtizedik gyászoltam, de ami az elég. Ideje végre a saját életemet élnem, és ha még jut egy kis boldogság, nem szalaszthatom el! – Illik, nem illik, ott van! – Csókolok oda az ajkára, hogy kicsit még összebújjunk, mielőtt még átgondolnánk, hogy hogyan is készülünk fel majd a királynői kinevezésre, de ami ezt megelőzi, a hétvége, amikor a lányainkat meghívnánk.
Pár nappal később már a londoni lakásomban vagyunk, egy szombat délelőtt próbálok lelkileg is felkészülni, hogy Letty meg Alison mit fognak szólni hozzánk. Ebédre jönnek, én magam is a konyhában készítem a hús mártását, lévén agglegényként rákényszerült az ember, hogy ne halljon éhen, tudok néhány egyszerűbb fogást. Hamarosan itt az idő, és lássuk be, nem állunk túl jól az idővel. – És csak szép nyugodtan, ne felejtsd, nem most kell ítéletet hozniuk, majd összecsiszolódunk. – Szólok oda Eleanornak, remélve, hogy ő sincsen nagyon kiborulva, hogy mihez fogunk majd kezdeni a vegyespárosok összeengedésével.
- Talán, ha a lányodról van szó, úgy se lehetne senki se tökéletes. Talán az a fiú azért nem vészes, ha Leticia így döntött. - hümmentek egyet, mert hát nem ismerem azt a Jensent és persze arról sem tudok pontosan, hogy miféle családi előzményei vannak, meg hogy az apja nagyon is veszélyes alak. Arról nem beszélve, hogy egyikünk sincs tisztában vele, hogy ez az összeköltözés dolog nem is tartott olyan sokáig, hiszen az alma bizony gyakran nem esik messze a fájától és akinek veszélyes és problémás apja van, az maga se lesz éppenséggel tökéletes, sőt akár még veszélyesnek is mondható. - De pont akkor kell aggódnunk, ha nem teszünk semmit nem? Ki tudja, hogy mikor gyűjt erőt, vagy mi van a tarsolyában, amiről én sem tudtam. - sóhajtok egyet, hiszen sejtelmem sincs róla, hogy a banya mennyire veszélyes most, főleg ha megérzi a vesztét azzal, hogy Alice nincs már, netán rájön, hogy rájöttem, hogy a lányom se halt meg. Az egész túlságosan rizikós és úgy érzem, hogy nem szabad csak úgy annyiban hagyni és abban reménykedni, hogy nem lesz semmi baj és meghúzza magát egy ideig az öreg boszorka. Főleg, mert ha így is lenne, nem tudnánk, hogy meddig tart az az ideig és mikor kell újra számítani rá. - Persze, hogy elkísérlek, ki nem hagynám! - mosolyodom el most már, hiszen ez azért mégis csak kellemes téma és nem szabad hagyni, hogy rányomja a bélyegét a hangulatunkra a banya jelenléte minden pillanatban. - Philip Samuels, olyan fiatalos csillogást látok a szemedben, ami a mi korunkban már nem illik! - nevetem el magamat, hiszen sejtem én, hogy mire gondol, na de egy közös gyerek... Nem vagyunk már túlságosan idősek ehhez vajon? Nem tudom, arról nem beszélve, hogy az első szülésemről sincsenek éppenséggel jó emlékeim. Azért azt hiszem erre még bőven aludnunk kell párat és biztos, hogy csak akkor van értelme ilyesminek, ha a banyától már nem kell félnünk. Nem tudnék úgy leélni egy életet egy kisbabával, hogy Philip nincs mellettem. - Gondolod, hogy összebarátkoznának. Félek, hogy nagyon mások, de megpróbálhatnánk azt hiszem. Csak Alison... nem tudom, hogy mennyire szabadulhat el, túl nagy a szülői szigor. - biggyesztem le kicsit a számat és oda is bújok kicsit Philiphez, mert azért bármennyire is nem érdemes azon agonizálni, hogy vajon a lányom akarja-e, hogy tényleg az anyja legyek, attól még nyomaszt a gondolat, hogy vajon kilépne-e a mostani életéből azért, hogy velem legyen.
[You must be registered and logged in to see this image.] -Nem tudtam megítélni. Már olyan régen voltam fiatal, aki bohó, lendületes, hogy fogalmam sincsen, hogy ez mivel járhat. Ha magamból indulok ki, én mindig is romantikus lélek voltam, aki előzékeny, ráadja a szeretett nőre a kabátot, csakhogy.. Más milyen, azt nem tudom. – Én is csupán csapongok ebben a véleményben, Letty már felnőtt, és ha adhatok is atyai jótanácsot, azt óvatosan kell megfogalmaznom, semmi szükség nincs rá, hogy megint összerúgjuk a port. Ha én már nem leszek, neki kell továbbvinni a Samuels nevet, s boldogulnia, akár a saját kárán. Nyilván annak örülnöm kéne, ha nincs egyedül, ha boldog, ha átadhatom a stafétát lassan valaki másnak, hogy megvédjék, bár amilyen karakán nagy lány lett, a végén még ő mentene meg valami fiút. Mondhatni apja-lánya, még ha kényszerből is lett ilyet. Beletúrok a szép szerelmem szőke tincseibe, ő még így negyvenen túl is gyönyörű, mondhatni le sem tudom róla venni a szemem, annyira egy úgy nagy Ő-t kaptam a személyében. – Nos nem tudom. Abban igazad van, hogy már túl régóta keseríti az életünket, és kihasználva a lendületet, hogy Alice eltűnt.. Csupán szeretnék már egy kicsit neked, veled élni, és nem mindig azon aggódni, hogy mi fog történni. – Ismerem be kényszeredett pillantással, értve, hogy Ellie-nek jogos a véleménye. Csupán kezdek belefáradni, meglassulni, inkább valami kiskölyökkel kártyáznék pisztolypárbajok helyett. – Kedves tőled Ellie. Én nem vágyom címekre, vagy ceremóniára. Mindenesetre ha lesz ilyen, elkísérsz? – Szívesen hozzátenném, hogy tudomisén menyasszonyéként, de fogalmam sincs, hogy szükség van-e ilyen társításokra, lehet, hogy már mindketten csalatkoztunk annyira a házasságban, hogy nem lenne értelme, mégis foglalkoztat valahol a tény, főleg, ha közös babát is szeretnék. Bár kezdek belefásulni a nyomozásba, de ha lenne egy kicsi, akkor második virágkoromat élhetném. – Igen, és tényleg volnának ötleteim, ha úgy gondolod, hogy.. komolyan gondolod velem. – Nem mondom ki ténylegesen, inkább csak célzok rá némi szemöldökhúzgálós sármos mosollyal, ebből aztán vonja le a tanulságot. Már régen nem vagyok a szavak embere, nálunk Ellie az, aki úgy érdemben mindent ki szokott fejezni, hát most ennyit tudok kibökni. – Viszont.. mindent összegezve, mit szólnál, ha meghívnánk hétvégén a lányainkat, és tartanánk valami közös sütés-főzést? Hátha kicsit oldódna.. valahogy mindenki.
- De úgy gondoltad nem jó ötlet? Mármint az összeköltözése azzal a fiúval. - kérdem óvatosan, mert hát csak mert nem akar beleszólni a lánya életébe, még lehet véleménye a témában. Én persze arról végképp nem tudok, hogy azóta a kapcsolat már meg is szakadt, főleg, hogy még Leticia se számolt be róla az apjának, bár persze tudhat róla, mégis csak nyomozó, de biztosan nem kérdezne rá csak úgy nyíltan. A kapcsolatuk, ha jól sejtem bár már jobb, de még mindig labilis a múltban történtek miatt. Teljesen érthető, ha ez bántja őt, és most óvatosan lép bármit is inkább. Én is így vagyok vele, bár nekem nem volt lehetőségem dönteni, hogy Alisonnal akarok-e lenni, vagy sem. Tőlem egyszerűen elvették. Bár a jó ég tudja, hogy ha tudom, hogy életben maradt a baba, akkor mi lett volna. Egyáltalán nem biztos, hogy elég erős lettem volna nevelni őt Alice és a banya árnyékában élve. Azt hiszem mindketten épp elég dolgot bánunk az életben. - Igen, tudom, hogy nem várhatom el, hogy hamar döntsön és nem dobhatja el csak úgy a jelenlegi életét akármilyen is. Csak... tudod úgy érzem a szülei elnyomják és irányítani próbálják. Tudom, hogy... az milyen. - és olyan jó lenne, ha neki nem így kellene felnőnie, bár persze részben már nem tehetek semmit, hiszen szinte felnőtt, de azért még sem akarom, hogy még sok évig éljen ilyen életet, de tudom, hogy neki kell döntés hoznia, én pedig nem tehetek mást, mint hogy kivárom. - Úgy érted várjuk meg, amíg ő lép? Nem felelőtlenség ez? Ott a lányod és bár a banya meggyengült, de egyszer már tönkre tette az életed. - hiszen elveszítette a feleségét, aztán részben a lányát is a saját rossz döntései miatt. Nem történhetne meg újra ugyanez? Ha a banya erőt gyűjt, mi pedig annyiban hagyjuk... ha nem készülünk fel rá, vagy nem megyünk elébe a dolognak, akkor hiába a tervek, az egész egy pillanat alatt elillanhat. - Ez igaz, auror körökben kissé talán személytelenül kezelitek a kapcsolatokat, vagyis... gondolom csak ez a hivatalos forma. Attól még jól hangzik. - Sir Samuels, azért van egy hangzása a dolognak, még ha ő nem is feltétlenül akarja ezt így használni. Ettől még persze tervezgethetjük a jövőt, de mégis úgy vélem érdemes számolni azzal is, ha netán a banya újra felbukkan. Nem ragaszkodom én a bolthoz sem, de jobb lenne úgy közös életet kezdeni, hogy nem kell folyton a hátunk mögé nézni. Vagy ez egy auror mellett eleve lehetetlen, hiszen ki tudja hány rosszfiúnak tett már keresztbe? - Tizenhat szoba? Ott jó nagy család elfér! - nevetem el magamat, pedig már idősnek gondolom magunkat ahhoz, hogy gyerekünk legyen. Végtére mindkettőnknek van két lánya már, de kialakíthatnánk belőle valami közösségi részt is. A jó ég tudja, biztosan kitalálhatnánk valamit, amitől nem úgy éreznénk, hogy ketten próbáljuk egymást megkeresni minden nap egy akkora hodályban, ahol ha elkiabáljuk magunkat az egyik felén, a másik a túlvégen alig hallja meg.
[You must be registered and logged in to see this image.]- Jól emlékszel. Nem akartam beleszólni. Úgy véltem, hogy nincs hozzá jogom, oly sokáig évig mellőztem őt. – Biccentek keserédes pillantással. Átsuhan rajtam az elhagyatottság érzése, nem voltam jó apa, falak mögé rejtettem a lányomat, mintha valami várbörtönben élő szűznek kéne lennie, akit a sárkánytól óvunk. Magunktól, kettőnktől tagadtam meg, hogy egy család legyünk, hogy kiélvezzük a boldog pillanatokat, ha jut olyan. Ezen a mai napig rágódom, pár év alatt annyit őszülök, mint más dekádok alatt. A stressz és a pörgős élet is öregít, még ha Ellie azt is mondja, hogy sármos az őszülő halánték, vagy hogy napcserzette arcom egyre mélyebb barázdáknak ad otthont. A kalapom és a pisztolyom kapcsán valóban a nyugati párbajhősökre ütök, noha Anna jobb szerette a francia irodalmat, a testőröket. Egykor még vívni is megtanultam a szeretett nő kedvéért. Régen volt már. – A megszokás nagy úr. Marad, jó eséllyel marad. Ám ha nem rohant el tőled, változtatni is akar tán. Valahol a kettő között, ha ez lehetséges. – Vélekedek borostás államat simogatva. Nehéz egy kamaszlány fejével gondolkozni, nem ismerem Eleanor édes lányát, csak hogy aranyvérű családban nőtt fel, biztosan olyan szokásjogot vertek a fejébe, amelytől nem lehet csak úgy szabadulni. Ám ha itt egy kedves, mindent megbánó vér szerinti anya.. Nos nem tudom, majd az idő eldönti. Túl sokat rágódtam már a múltunkon, a jövőt úgy intézem, ahogy sikerül. Érzések, nem pedig tervek alapján. Ideje, hogy ismét a gyermeki dac kerekedjen felül. – Erről is beszélni akartam veled Ellie. Nem akarok többé félni, aggódni. A közös jövőnk előttünk áll. Ha csak két nap, vagy ha negyven év. A banya talán kevésbé próbálkozik, ha azt látja, hogy mennyire erősek, boldogok vagyunk együtt. – Suttogom a homlokára puszilva. Nehéz ezt körbeírni, talán elbújhatnánk, visszavágót tervezhetnénk. És ha nem sikerül? Oly sok idő elment már. Szembe kell vele nézni, de azt nyíltan tegyük, még ha ezzel célpontok is leszünk. – Kétlem, hogy megváltoztatom a bemutatkozásomat. Nem szokásom hivalkodni. A legtöbben a keresztnevemet sem ismerik. Philips. Jó ez így. – Rázom meg a fejemet, ebben az egyszerűség híve vagyok, és tartom azt, hogy aki központban van, nem űzheti jól ezt a hivatást. Reklámarccá válik. Az olyan, mintha mások rendelkeznének vele. Én a magam útját járom. – Akik a szívünkben élnek, sosem távoznak igazán, bárhol is élünk. Akkor megnézzük azt a birtokot? Nekem is furcsa lenne, bevallom őszintén, mindig valami lyukban éltem. Rendszerető vagyok, de valami tizanhat szobás épületről van szó. Majd csónakokban csempészzük be a házimanókat, mintha határsértők lennének.. – Nevetem el magamat, ez persze csak a vicc része, de egy akkorát házban az ember még a saját gyerekét sem találja meg, nem hogy takarítani..
Ha csak odaadásról lett volna szó, de hát nem is tudtam Alison létezéséről sem, hiszen a banya azt hazudta, hogy a kicsi meghalt. Persze talán túl naiv voltam, hogy rá se kérdeztem, hogy nem kértem, hogy hozzák oda, de fiatal voltam és az egész sokkolt. Nem az volt az első gondolatom, hogy megakarom nézni a halott kisbabát, miközben az édesapját is csak néhány hónappal előtte veszítettem el, miután Alice végzett vele. Ijedt voltam és egyszerűen elfogadtam, amit mondott, nem gondoltam rá, hogy akár hazugság is lehet, hogy semmi se adjon motivációt, hogy mégis megpróbáljak küzdeni ellene... ellenük. Ha nincs Philip képessége és a látomás, akkor a mai napig úgy hiszem, hogy a kicsi meghalt a szülés során, pedig a banya egyszerűen elvitte és mint kiderült odaadta egy gazad családnak. Hogy pénzt, vagy szívességet adtak cserébe azt nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy nem pusztán a jószándék vezérelte a gonosz boszorkát. - Nehéz élet van mögötte, nem csoda, hogy nehezen kezelte, de azóta rendben van? Azt mondtad valami fiúval költözött össze a nyáron. - de mintha azóta nem hallottam volna arról a Jasonről, pedig mintha felmerült volna, hogy valamikor lehetne egy közös vacsora náluk. Még nem találkoztam Leticiával, sem a párjával, de már hetek teltek el és azóta teljes a csend. Gondolom Philip sem akar folyton dörömbölni a lánya ajtaján, hogy éppen mi van vele, de talán azért van arról valami értesülése, hogy azóta, hogy visszatért szeptemberben a Roxfortba mi a helyzet vele. Azért egy komoly szakításnak híre megy, no meg a lány megjárta a Szent Mungót is, amiről szintén kaphatott Philip bennfentes információt, ha vannak ott kapcsolatai. - Oh hát persze, én igazán igyekszem, csak hát eddig azt sem tudtam, hogy él. Most olyan nehéznek tűnik várni, főleg hogy talán úgy dönt marad a jelenlegi életében. - kedves lánynak tűnt, de attól még nem tudhatom, hogy akarna-e teljesen más életet. Lehet, hogy teljesen jól el van ott, ahol most él, és én nem tehetem meg, hogy csak úgy kirángatom az életéből. Neki kell dönteni és én biztos, hogy nem adhatok neki olyan anyagi hátteret, mint a mostani családja, még ha szeretetben és figyelemben, szabadságban tőlem biztos, hogy sokkal többet kaphatna. - Oh nem, egyelőre nem is terveztem ilyet, sőt talán jó is, ha addi gondolkodik, amíg elhárul a veszély. Ha mielőbb valahogy kiktatjuk a banyát, akkor már nem kell semmitől sem félnie. - igen, ez lenne a legtisztább, hogy ha Alison úgy dönt felvállalja, hogy én vagyok a vérszerinti édesanyja, ha szeretne velem élni akár, akkor bizony előtte a banyát ki kell vonni az egyenletből. Nem akarom, hogy aggódnom kelljen miatta és ez igazán csak úgy megoldható, ha nincs veszély. A banya egyelőre nagy eséllyel úgysem tudja, hogy tudom, hogy Alison életben van és ez egyelőre bármennyire is nehéz nekem, mégis csak így a legjobb. - Oh tényleg, akkor innentől majd mindenkinek úgy mutatkozol be, hogy Sir Philip Samuels. - mosolyodom el, mert azért mégis csak valahol viccesen hangzik, olyan igazán régiesen. - Most már végképp te leszel az én hős lovagom. - végtére is ő mentett meg, mentett ki ebből a rettenetes helyzetből. Ha ő nincs, akkor én se lennék most itt így, akkor még mindig Alice hatalma alatt állnék és persze a banya irányítaná minden lépésemet. Philip adott erőt ahhoz, hogy kitörjek ebből és ezért örökké hálás leszek neki. Talán Alicenak igaza van, mindig kell valaki, aki megvéd, de már itt van Philip, aki már igazi lovag is. Mi kell ennél több? - A bolt? Oh én nem kötődöm hozzá, e miatt ne aggódj. Ő rá emlékeztet, Alison... édesapjára. Igazából mindig is egy kicsit fájdalmas volt itt élni. Azt hiszem készen állok teljesen új életet kezdeni... veled. - már nem akarok a régi dolgokra emlékezni, csak elfelejteni őket. A fájdalmat, a vért, a rémálmokat, amikor Alice okozott. Nem fog hiányozni ez a bolt, olyan őrült bevételt pedig sosem terhelt, hogy olyan fontos legyen.
[You must be registered and logged in to see this image.] Én aztán tudom, hogy milyen nehéz egy fiatal nővel, akivel korábban nem volt kapcsolatunk. Eleanor és Alison helyzete még inkább speciális. A vérrokonság él, csak éppen Ellie olyan fiatal volt, oda kellett adnia másnak a lányát, a banya nevelte fel, és még ott volt az a másodlagos, gyilkos én. Hogy ezek után mennyire lesz könnyű megnyílnia, anyának lenni túl a negyvenen. Nem csoda, hogy én inkább eleve abban gondolkozom, hogy egy közös babát vállaljunk. Ez nem teszi semmissé a kudarcainkat, hiszen a lányainkkal foglalkozni kell, de talán Letty és Alison is jobban elfogadna minket érzelmileg, ha látnák, hogy felelősséget akarunk vállalni egy közös kicsiért. – Hát nem. Auror sem akar lenni, amit megértek. Kémvadásznak lenni nem éppen egy kiszámítható élet most Leticia a lázadó, útkereső időszakát éli. Még csak bele sem szólhatok, ha eddig nem voltam ott vele, most már jogom sincsen rá hatni. A legtöbb, amit tehetek, hogy reménykedek, hogy nem hoz hozzám hasonló rossz döntéseket. – Sóhajtok fel, Ellie-vel nem csak a fizikai láng erős, lelkileg támogatjuk egymást. Nem vagyunk fiatalok, ez tény, az életünk második fele azonban még hátra van. Nem kell megküzdenünk a kamaszkor kihívásaival, most olyan akadályok várnak ránk, amelyet már a tapasztalataink alapján kell megoldanunk. Akár közösen. Sőt, egyértelműen egymásra támaszkodva. – Talán. S az is lehet, hogy eddig sem volt megfelelő. A változás azonban túl gyors lenne. Megszokta, s idő kell a lépéshez. Légy vele türelmes. – Ingatom a fejemet mosolyogva, hiába él benne a tűz, vagyok még lendületes negyven felett is, gyakorta azt érzem, hogy egy sötét varázslóra pisztolyt szegezni játszi könnyedséggel jobban megy, mint teszem azt Leticia konok érveivel harcolni. Mintha.. a munka volna a hobbi, és a család pedig a megoldandó feladat. Talán mert előbbihez nem kellenek érzelmek, csak talpraesettség, míg utóbbiba rendszeresen beletörik a bicskám. Olykor elgondolkozok rajta, hogy mint férfi vagyok ennyire egysíkú, hogy nem tudom felfogni ép ésszel, hogy mi kell a lányomnak, vagy a több mint tíz év külön töltött idő ver közénk éket? – Ahogy mondod. Ezzel együtt el kell mondanod neki, hogy mire számítson. Nem árt, ha fel tud készülni. Azt semmiképpen sem tanácsolom, hogy elküld magadtól messze, védelem alá, mint én Leticiát. Alison már felnőtt, meg kell tudnia védeni magát. Mi nem élünk örökké. – Intem attól, hogy túlaggódja a dolgot, nekem is sokkal korábban rá kellett volna jönnöm, hogy a gyerekek gyakran vasból vannak, többet kibírnak, mint hinnénk. A figyelmet viszont nem pótolhatjuk semmivel. Az együtt töltött idő mindennél többet ér, mégha ezt közhelynek is tűnik. Sosem tér vissza, semmivel nem összehasonlítható. – Köszönöm. Csak a munkámat végeztem, ezért is lepett meg. Sosem érdekeltek előléptetések, vagy nagy haccacárék. Ööö.. gondolom, de hogy igazi karddal? Lehet, hogy csak egy kézfogás, meg egy plecsni. Valahol alá is kell írnom a névváltoztatást. – Legyintek szórakozottan, végülis nem szeretek a középpontban lenni, egy magamfajta alak akkor tud jól működni, ha nem tudnak róla. Viszont direkt elutasítani nem lenne éppen szerencsés. – És a boltod hogy megy Ellie? Nem akarnám, hogy bezárjuk, ha esetleg a birtok távol van. Nem is gondoltam arra, hogy elköltözzünk a közelből.
Furcsa dolog ez, hogy a lányomról beszélgetek, akiről nem rég még csak nem is tudtam. Most pedig arról van szó, hogy ismertessük meg a lányainkat. Alison egyelőre még nem is biztos, hogy elfogadna engem anyjaként, hiszen vannak szülei, akik bár nem lehetnek túlságosan kedvesek vele az elmondása alapján, de mégis csak felnevelték és lehet, hogy úgy érzi tartozik nekik annyival, hogy nem vágja a képükbe, hogy nem is az igazi szüleik. Én persze úgy érzem jobb helye lenne velem, hiszen amiket mesélt, azok alapján a szülei egyáltalán nem jó emberek. Férjhez akarják adni a lányukat egy általuk választotthoz, irányítani az életét... Nem hiszem, hogy ez lenne a jó élet számára, de nem mondhatom meg, hogy mit tegyen. Nem voltam mellette, nincs hozzá jogom, de remélem, hogy idővel talán úgy dönt másfajta életet akar élni. Egyszerűbbet, de boldogabbat, kötelezettségektől mentesen. - A lányodban biztosan sok van a makacsságodból, akkor nem csoda, ha nem olyan nyugodt típus. - mosolyodom el, hiszen Philip azért nem véletlenül jó auror és persze nem véletlenül pécézte ki magának a banya sem. Arról nem beszélve, hogy az aurorok akkor tudnak sokáig ügyközni a maguk területén, ha tényleg jók abban, amit csinálnak, Philip pedig már sokmindenen átment és sokmindent túlélt. - De egyszer jó lenne. Persze ez nem tőlem függ. Talán Alisonnak egyelőre megfelelő a mostani élete. - sóhajtok egy aprót, hiszen egyértelmű, hogy én úgy gondolom nem neki való az, ahogyan most él. Tudom milyen, ha az embert egész életében mások irányítják, mások mondják meg, hogy mit tegyen, az mondva, hogy ez az ő érdeke. Ott volt nekem Alice, aztán a banya miután kivett az árvaházból. Nem akarom, hogy Alison is olyan életet éljen, ahol semmi beleszólása nincs abba, hogy milyen legyen a jövője, hanem mindent mások határoznak meg helyette. Mintha csak valami bábu lenne, önálló akarat és döntések nélkül. - Addig úgy sem tehetünk semmit, amíg veszélybe sodorhatom ezzel. A banya megtudná, hogy rájöttem, hogy él. Nem akarom, hogy miattam bajba berüljön. Utána pedig... magam sem tudom. Azt hiszem ez az ő döntése, hogy mit szeretne. Nekem pedig bármennyire is nehéz, türelmesen kell várnom. - még sem fordíthatom fel csak úgy önkényesen fenekestül az életét. Azért, mert az anyja vagyok vérszerint, még nincs hozzá jogom. Nem én neveltem, nem én voltam vele ott akkor, amikor kicsi volt, vagy beteg, netán fájt neki valami. Bár jó eséllyel a szülei sem, inkább valami cseléd, vagy dada, amennyire ismerem az ilyen családok életvitelét. De ettől még nincs jogom azt várni tőle, hogy hagyja ott a mostani életét. Talán, ha nem is maradéktalanul szereti, de mégis csak megszokta már. - Oh, hát ez nagyon-nagy elismerés! Gratulálok! - csókolom meg és igazából tényleg nem is meglepő. Nem ismerem az élete minden szegletét, de amit eddig megismertem az alapján igen jó abban, amit csinál. Biztosan kiérdemelte ezt a maga szintű elismerést. - És hogy megy ez? Lesz valamiféle ünnepség, ahol karddal, mint a régi időkben lovaggá ütnek? - kérdem mosolyogva, mert az egész olyan mesebelinek tűnik. Az ember azt hinné, hogy az ilyesmi már régen kihalt, de könnyen lehet, hogy még mindig ugyanúgy csinálják. Biztosan megtisztelő lehet és nagy esemény egy lovaggá ütés. Arra egyelőre nem is kérdezek rá, miféle birtok. Bevallom én magam nem gondolkodtam családalapításban. Nem vagyunk ahhoz már túlságosan idősek?
[You must be registered and logged in to see this image.] Anna halála után úgy véltem, a szerelmi életemnek már leáldozott, csak a lányomért érdemes élni. Eleanor és én egykor évfolyamtársak voltunk, mégsem figyeltünk fel egymásra. Ebből kifolyólag az ember változik, más kell tizenöt meg negyven évesen. Megértünk arra, hogy meglássuk a másikban a szépet, a jót. Eleanor még mindig gyönyörű, sőt, határozottan jót tett neki a kor. Már nem csupán egy a szép lányok közül. Asszonyként olyan érett, sugárzó személyisége van, akivel igenis el tudnám képzelni a következő évtizedeket. S hogy ismét családot alapítsunk, már nem is tűnik olyan ördögtől valónak. Kezdek ugyan meglassulni és szinte teljesen ősz vagyok, de egy baba.. Igen, még láthatnám őt felnőni, és a fiatal felnőtt évei is előttem lehetnének. Ehhez viszont békésebb életet kéne élnünk, hiszen ha mindig a sötét varázslókat üldözöm, az nem éppen életbiztosítás, Letty esetéből már tanulhatnék. Talán ha átadnám lassan a stafétát a fiatal titánoknak, én csupán tanácsadóként működnék? Vagy egy auror örökké az marad? – Ennek örülök Ellie. Leticia sokkal drámázósabb szokott lenni, ő mindent annyira megél. Viszont ez az Alison tényleg rád ütött, érzékenyebb, de nyugodtabb típus lehet. Olyan, aki kész mérlegelni. Egyszer összeereszthetnénk őket. – Vetem fel az ötletet, hiszen most már lassan egy éve együtt vagyunk, és igaz, hogy Alison csak most értesült arról hogy nem is igazi Fawley, nem aranyvérű, de Leticia már régóta tudja, hogy az apját kerülgeti valaki. Na nem úgy, mint aki egykor engem is be akart hálózni, a lányomat meg túszként tartotta a Roxfortban. Eleanor sosem tenne ilyet, és még Alice rémuralma alatt sem tudott, akart ártani nekem! – És mit gondolsz? El fogják engedni veled? Mondanám, hogy keressük meg őket hivatalosan, mert még kislány, csak félek, hogy az sem megoldás, ha ilyen direktek vagyunk, meg az sem, ha titokban találkoztok. Bár tudnám, hogy mit tegyünk. – Azért lássuk be, érzelmi téren igen sztoikus vagyok, amolyan minden mindegy. Leticiát sosem tudtam érzelmileg támogatni, és félő, hogy Ellie esetében ez ismét fent áll. Mellette vagyok, de rá hagyom az érdemi döntéseket. A kérdésére most az ölelésembe fonom, még szerencse, hogy kiittam a kávémat, mert nem verjük le egy óvatlan mozdulattal. – Meglepő. Irodai adminisztrációim közepette egy levél érkezett; a királynő lovaggá fog ütni. És birtokot adományoz. – Ráncolom kissé a homlokomat, sosem azért tettem, amit tettem, mert kitüntetésekre vágytam. Ráadásul birtok? Nekem elég egy lakás is. Bár.. a családalapítási terveimbe véletlenül beleillene. Kérdőn méregetem a hölgyet, valahogy most vissza sem kérdezek, olyan sűrű most minden, de előbb inkább hadd reagálja le a mondandómat. Valahogy sosem fogunk tudni fellélegezni, mert bár Alice megszűnt létezni, a banya árnyéka még mindig ránk vetül.
Automatikusan elmosolyodom és néhány pillanatra az idegességem is elszáll, amikor bókol. Pedig már mindketten benne vagyunk a korban és azért ez látszik is rajtunk, ha más nem hát a bőrünkön, vagy az apró ráncokon, a reggel fáradt szemeken. Neki persze kifejezetten jól áll az őszülő haj, engem cseppet sem zavar és az apró kis ráncocskák sem, amik az évek során kialakultak egy-egy mosoly vagy grimasz nyomán. Az aggodalmam azért mégis csak hamar visszatér, hiszen most már Alison miatt is aggódnom kell. Nem akarom, hogy a banya véletlenül is a nyomára bukkanjon. Lehet, hogy meggyengítettük valamelyest azzal, hogy legyőztük Alicet, de ez még nem jelenti azt, hogy nem találhat maga mellé mást és találhatja ki, hogy mi legyen a következő lépése. Óvatosnak kell lennünk, ebben teljesen biztos vagyok, bár már Philip is enyhül annyit, hogy nem záratja be a lányát egy másik kontinensen lévő iskolába, de nekem ez még azért mégis csak annyira új helyzet. - Természetesen meglepődött és először nem is igen hitte el, amit mondott, de nem volt teljesen elutasító. - kezdek bele, miközben én is leteszem a kabátomat és ráfordítom a zárat, hogy egyelőre ne térjen be senki sem a boltba. Egy kávé jól esne, de most mégis csak beszélgetni szeretnék először. A konyha felé indulok hát, hogy letudjunk ülni az asztal mellé első körben, a pálcámmal elég, ha intek, hogy a kávéfőző bekapcsoljon és elkezdje a munkát. - Szóval először nem hitt nekem, de azt hiszem belátta, hogy mégis csak hasonlítunk egymásra és bár megszokta az életét, de a szülei azt hiszem túl sok mindenben korlátozzák. Talán, ha elég sok lesz neki, akkor otthagyná őket, de most még jobb, ha nem tudják, hogy tudja azt hiszem. Kedves lány, nyitott arra, hogy megismerjük egymást. - fejezem be végül, hiszen nekem most ez is elég. Legalább valameddig eljutottunk és remélhetőleg nem lesz semmi baj, nem tudja meg a banya, hogy rájöttem az igazságra. Az biztos, hogy nem akarnám Alisont bajba keverni és azt sem, hogy esetleg felhasználhassa ellenem bármilyen formában az a rémes nőszemély. - És te? Milyen napod volt? - kérdezek most már, hiszen ez is fontos, nem csak az én dolgom, bár tény, hogy jó lenne, ha minél előbb kitalálnánk, hogy hogyan zárjuk le ezt. Azért mégis csak megnyugtatóbb lenne, ha már nem kellene a miatt aggódni, hogy esetleg a banya bármelyikünk lányának a nyomára bukkan. Azért így mégis csak nehéz normális és nyugodt új életet kezdeni.
[You must be registered and logged in to see this image.] Halloween előtt vagyunk, hamarosan karácsony, és végre, sok év után most először azt érzem, hogy kicsit megpihenhetek. Letty még mindig zűrös, főleg azzal a McKinley-vel, meg a fiával, de azt hiszem ez még mindig jobb, mintha a banya ellen kellene harcolni. Életem ellenfele talán Alice pusztulásával maga is meggyengült, és egy ideig nem tér vissza, hiszen látja, hogy már erősebbek vagyunk, össze tudunk fogni ellene. Az, hogy Eleanornak is van egy lánya, akárcsak nekem, teljesebbé teheti a családunkat, noha a két felnőtt, Leticia és Alison talán nem ismeri egymást, meglehet sosem jönnek ki jól. De azt is tudom, hogy Eleanor mennyire félt mindenkit, ő egy igazán érzékeny lélek, vele szeretném leélni az utolsó pár évet, boldogságban. Arra kell felkészítem mind őt, mind a lányát, hogy a banya ne szállhassa meg a testüket, mint egykori hitvesem révén. Amint a nő a karjaimba zuhan, én magam is szorosan ölelem, ez több már mint holmi szerelem, ez komoly érzelmi kapcsolat, amiből még házasság is lehet, noha egykor megfogadtam, hogy soha többé. – Csodálkozzak? A te lányod. – Határozottan jó így látni, hogy van kiért izgulnia, még ha ez így önmagában gonosz dolog tőlem. Mégis, semmiért sem cseréltem volna azt az érzést, hogy apa vagyok. Ellie talán egész életében el volt nyomva a banya és Alice miatt, most pedig végre felelősségteljes lehet, sőt, még szülő is. – Aligha hiszem, hogy ez valaha bekövetkezik. Csak abban bízhatunk, hogy erősebbek lesznek, mint mi voltunk. – Nyugodj meg kedves, és inkább meséld el, hogy reagált. – Veszem le a kalapomat, és aggatom fel a fogasra. Nekem is vannak híreim, bár azok inkább a munkával kapcsolatokat, de ráér, sokkal jobban örülnék neki, hogy ha úgy tudnánk ráfordulni az év végére, hogy végre sok mindent magunk mögött hagyjunk. Tényleg ideje lenne már, hogy Ellie és Letty igazán megismerjék egymást, na meg én is Alistont, bár az lehet, hogy végképp korai lenne. Az pedig talán csak az én buta öreg fejemben létezik, hogy egyszer lehetne közös babánk is. Vagyok annyira reménytelenül romantikus, hogy felteszem még nem vagyunk hozzá idősek.
Sietősen érkezem vissza a boltba és húzom be magam után az ajtót. Philip vélhetően már itt van, vagy lehet, hogy én voltam a gyorsabb? A beszélgetés Alisonnal kétes érzéseket ébreszt bennem. Persze nem várhattam el, hogy azonnal nyisson felém, vagy hogy eldobja a családját, sőt butaság is lett volna, hiszen azzal veszélybe sodorná önmagát is. A banya nem tudhat róla, nem kerülhet a kezére a... a lányom igaz? Mostantól az is a dolgom, hogy megvédjem őt, ahogy Philip Leticiát. Bár úgy jóval nehezebb, hogy csak ő tudja, hogy az én lányom és nem lehetek a közelében sem, de a Roxfort azért mégis csak egy biztonságos hely. Bár a tény, hogy férjhez akarják adni... Én aztán tudom, hogy milyen amikor ráderőltetnek dolgokat és nem akarom, hogy ő is így járjon. Egy pocsék házasságban leélni egy egész életet egyáltalán nem kellemes és nem ezt szánom neki. De talán, ha elrendeztük a banya dolgát, akkor nyíltan felvállalhatom, hogy a lányom, bár a családja jómódú, de csak van rá mód, hogy valahogy mellém kerüljön, persze ha akar, mert még ez sem biztos. - Oh végre! - ölelem át Philipet, amikor végre megérkezik, vagy ha már a házban van eleve akkor elém jön. Jó szorosan ölelem néhány pillanatig, hogy töltekezzem az erejéből, aztán húzódom csak hátrébb, hiszen így nem tudunk beszélni, de azért egy csók mégis csak belefér még előtte. - Beszéltem vele. Jajj annyira szép lány és okos! Még nem tudom, hogy mit szeretne, talán ő sem. Azt hiszem sok volt ez neki is, de jobb is, amíg... Mikor fejezzük be ezt,hogy ne kelljen félteni a gyerekeinket? - bár mindig én voltam a gyengébb, azért is hoztam létre tudat alatt Alicet, de már nincs rá szükségem, hiszne itt van Philip és általa én is erősebb lettem. Letudtam győzni a veszélyes másik énemet és talán tényleg van esélyem rá, hogy normális életem legyen, de ahhoz még előbb el kell intézni a banyát. Egyelőre nem tudom hogyan és miként, de biztosan van rá mód, hogy végre nyugodt életünk lehessen.
Tudom én, hogy igaza van és felesleges már előre amiatt aggódnom, hogy mi lesz majd. Talán meglep és örülni fog nekem, talán szóba se áll velem, vagy nem hiszi el, hogy igaz, amit mondok. Sokminden benne van a pakliban, csak hát világ életemben olyan voltam, hogy a legrosszabb kimenetelre gondoltam elsők között. Félek reménykedni, hogy akár még jól is alakulhat, mert aztán ha kiderül, hogy még se, az rettentően szívenüthet. - Tudom, hogy nem kellene egyből a legrosszabbra gondolnom, de... elég nehéz. - sóhajtok egyet. Tudom én azt is, hogy neki se volt kifejezetten könnyű dolga a lányával. Védenie kellett, de közben mégis csak biztosan szeretett volna mellette lenni, amit nem tehetett meg, mert akkor a banya is könnyebben a közelébe férkőzik. Őszintén szólva magam sem tudom, hogyan kezelném azt sem, ha végülis a lányom jól reagálna. Nem tudom, hogy milyen gyereket nevelni, azt sem, hogy mennyire nehéz jó szülőnek lennie. Vagyok én ehhez elég erős, vagy határozott egyáltalán? Nem akarom elszúrni, de az is veszélyes, hogy a banya rájöjjön, hogy rájöttem erre. Bajba sodornám csak őt, amit végképp nem akarok. - Nem juthat a fülébe? Ő nem tudhatja meg? Nem sodorhatom bajba máris, amikor még nem is ismerem. - aggodalmaskodom még egy sort, pedig tudom, hogy talán ez csak kifogás. Végülis a Roxfort biztos hely, oda még a banya keze sem ér el. Nem feltétlenül gondolhat rá, hogy megtudtam egy ilyen horderejű titkot. Végül lassan bólintok, bár én azért nem tudok olyan könnyedén tovább enni, de tudom, hogy muszáj. Kell pár falat, hogy azért elinduljon a nap, plusz vár ránk egy kis utazás is a Roxfortba. Régen jártam már ott, oh mennyire régen is! Sok év telt el, de valahogy úgy sejtem az iskola nem sokat változott azóta, ellenben velem és az életemmel. De talán tényleg egyenesbe jöhet minden. Philip, Leticia, én és.. a lányom... Fura belegondolni, hogy egy család lehetünk. Ijesztő is egyben, de mégis jó érztelemben fura. Szeretném, ha működne.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Ezt most még én sem tudom felmérni, hogy mi lesz a reakciója, csakis bízhatunk benne, hogy megérti, és hogy szeretne veled kapcsolatba kerülni. Legalább Lettyvel ezeken a harcokon túl vagyunk már. A legtöbb amit tehetek, hogy nem szólok bele az életébe, hiszen jobbára nélkülem nőtt fel. – Fogalmam sincsen, hogy a lélekmágiában látott lány hogyan lett nevelve, ténylegesen mennyire hasonlít Ellie-re. Ha csak egy kicsit is, akkor van esély arra, hogy kapcsolat alakuljon ki köztük. Azt nem tudhatjuk, hogy hogyan nevelték, de bízzunk benne, hogy nem lesz teljesen ellenséges. Kicsit belefészkelődünk egymás ölébe, azaz ő az enyémbe, de tényleg csak annyira, hogy ne hüljön ki a sok finomság. Végülis éjszaka bármikor átnyúlhattam megölelni, ami már nagyon régen nem adatott meg nekem. Egy komoly, felnőtt kapcsolatban élni, ahol megvan az érzelmi biztonság is.. Húsz év? Igen, azt hiszem már mondhatok ennyit. Ám ez egy új kezdet, nem kell megfelelnem, s ő a reggeli kócos-borostás állapotomban is jólesően bújik oda. Talán mindig is erre vágytam, hiába a munkamániás évtizedek. – -Talán ő is örülne, ha megismerhetné az igazi anyját. Nem tudhatjuk, hogy milyen a kapcsolata a nevelőszüleiről, meglehet nem is tud róla, hogy nem a vér szerinti rokonai nevelték fel. Hiszek az adoptálásban, ám a vérséget semmi sem pótolhatja. Köszönöm a finom reggelit. Akár mára is ki tudom magamat kérni. Felkeltette az érdeklődésemet, hogy ki lehet ő, és gondolom te sem tudnál másra koncentrálni. Menjünk akkor a Roxfortba, értesítem Leticiát is, hogy meglátogatom. Azt most ne keverjük bele, hogy téged is bemutatlak, annak majd valami hivatalosabb keretet adunk. – Hagyom, hogy visszaüljön a helyére, és jóizűen folytatom a reggelizést. Nem szoktam meg, hogy nagyon teleeszem magamat, de most azt is bőven bevállalom, hogy esetleg egész nap ég majd a gyomrom. A reggel, s a délelőtt a tervezgetéssel telik majd, ki kell gondolnunk, mit is mondunk Lettynek, és a srácnak, akivel együtt jár, hiszen nem akarunk most ezzel feltűnést kelteni. Az igazi szembesítésnek majd úgyis kettesben kell megtörténnie.
- Mindketten tudjuk, hogy a gyerekek nem mindent látnak úgy, mint mi... reálisan, főleg ha dühösek, vagy csalódottak. - sóhajtok egyet, hiszen Alice is azért születhetett meg, mert gyerekként elveszett voltam, mert féltem, és könnyebb volt valami, valaki mögé bújni, aki védelmet nyújt. Lehet, hogy nem az én hibám, hogy nem voltam ott a lányommal, de egyáltalán nem biztos, hogy ő ezt így látja majd. Lehet, hogy szóba se akar állni velem, hogy elmagyarázhassam neki, vagy egyszerűen csak semmibe vesz majd, mert nem kell neki plusz nehézség az életébe, netán jó családja van és nem akarja őket elárulni. Tudom, hogy sok fájdalommal járhat még, ha odamegyek, hogy beszéljek vele, de azt is, hogy nem tehetem meg, hogy nem teszem meg, mert ha csak egy csekély esély is van rá, hogy nem jó az életet és én jobbá tehetem, akkor nincs jogom ezt elszalasztani, akkor sem, ha nagyobb az esély rá, hogy fájdalmat okozom saját magamnak, ha mégis rossz lesz a vége. - Igen, így nagyobb esély van rá, hogy megtaláljuk, aztán majd kiderül, hogy hogyan reagál rám. - sóhajtok egy aprót, de azért egy kis mosoly még így is ott játszik az arcomon, amiből láthatja, hogy azért mégis csak reménykedem benne, hogy nem lesz baj és akár még jól is alakulhat ez a találkozás. - De igen, csak még azt hiszem ezt meg kell szoknom. - hajolok kicsit közelebb a röpke csókra, hogy aztán megöleljem és ezáltal kicsit az ölelésébe burkolózzam. Tudom, itt az étel, amit egy vendégseregnek is felszolgálhatnék, de most nem érdekel, ha netán kihűlnek a dolgok. Az a fő, hogy együtt vagyunk és olyan szokatlan ez most nekem. Egész életemben kihasználtak... használtak. Csak rövid ideig voltam boldog, de annak is halál lett a vége. Sokáig fog tartani, amíg nem fogok attól rettegni, hogy ennek hogyan lesz vége. Nehéz elhinni, hogy van rá esély, hogy egyszerűen jól alakuljon minden. - Azt hiszem igen, jó lenne, ha ő is akarja persze. Biztos, hogy furcsa lesz és időbe telik majd, hiszen nem ismerjük egymást és ő már kész felnőtt, de talán van rá esély. - mosolyodom el mostmár határozottabban, megfogva Philip kezét, hogy aztán szórakozottan toljam kicsit hátrébb magamtól. - De most egyél, a végén még mindent dobhatunk ki, mert kihűlnek és úgy már nem az igazi a friss reggeli. - én is visszafordulok a palacsintámhoz, mielőtt teljesen összeszottyad, vagy eláztatja a juhar szirup. Egy biztos, tényleg jó lenne rendes családnak lenni, még ha a banya még les is ránk. Bár abban nem vagyok biztos, hogy jó ötlet-e megkeresni a lányomat úgy, hogy a banya még gondot okozhat. Talán addig nem kellene, amíg veszélyt jelenthet rá is? Ha rájön, akkor arra is rájöhet, hogy legyőztük Alicet, netán a lányom is célponttá válhat. Nem tehetem meg, hogy még az előtt, hogy egy családdá válhatnánk, máris csak arra szolgáljon, hogy fogás legyen rajtam, rajtunk a banya számára. Bár a Roxfortban biztonságban van, de nincs mindig ott, hiszen vannak szünetek is.
[You must be registered and logged in to see this image.] A nyomozásokban sem ritkán használom a lélekmágiát, hiszen az erőszakos cselekedetek rendszerint a közeli családtagok között történnek. Ennek az a prózai oka, hogy a legfokozottabb érzelmeket valaki olyan iránt tudod érezni, akit egykor szerettél, s most gyűlölsz. Ám az eredeti kapocs, ami közeli rokonok, netán nagy szerelmek között összekét embert, sosem szűnik meg létezni, eltéphetetlen kötelék. Még ha Ellie nem is találkozott a lányával majdnem húsz év alatt, ugyanúgy együtt dobog a szívük, amíg mindketten élnek. Látom, hogy a szeretett nőt mennyire meghökkenti a mondandóm, valahol sajnálom is érte, hiszen a két előző férfi az életéből halott, s a két gonosz teremtés nem sokkal ezelőttig gyötörte. Ez jó hír lehetne, ám közben meg lelkiismeretfurdalása van, hogy nem volt a lánya mellett. Ám nem kidobta a babát, ebben is átverték, hogy holtan született. Tudom, hogy én csak jó pár évet voltam Letty nélkül, de nekem sem volt egyszerű, akkor most Eleanor hogyan kezelheti? A lánya vélhetően azt sem tudja, hogy ő a világon van. – Fogalmam sincsen. Talán ez úgy esély mindkettőtöknek. Én ostoba módon azt hittem, hogy védenem kell Leticiát, hogy mindenáron éljen, még nélkülem is. Így elvettem a gyerekkorát. Te viszont nem tudhattad.. – Csóválom meg a fejemet, kinyúlva az arcához, hogy végigsimítsak rajta. Annyi szeretet van ebben a nőben, és a nagyja is elég nekem, pazarolhatna nyugodtan a lányára is. Megérdemli végre, hogy ne csak én szeressem, lehetne teljesen az élete is. Igenis előreszaladok, ha nekem ott van Leticia, neki pedig ez a szőke lány, akit együtt láttunk, egészen teljes is lehet az életünk. A vállalandó babát ezek után fel sem merem hozni, van egy olyan érzésem hogy Eleanor következő hetei most a nagylányról fognak szólni. – Ennél jóval egyszerűbb a helyzet. Egyrészt bejáratos vagyok a Roxfortba. Másrészt ott tanul Leticia, van egy kis barátja, az a Jensen. Adhatunk személyleírást, hátha körbe tudnak nézelődni, ezzel két házat nagyjából be is tudunk járni. Másfelől fel tudom erősíteni a lélekmágiát afféle nyomolvasásra, hátha be tudjuk azonosítani, hogy merre jár a lányod. – Először talán a kérdezősködés is elengedő lehet, de ki kell okítani a fiatalokat, hogy szépen nyugiban, ne hívják fel magukra a figyelmet, mert a kislány még megriad, ha megtudja, hogy kérdezősködnek utána. – Drága Ellie, ez magától értetődik. Nem akarok a nyakadon lógni, de nem közösek innentől a dolgaink? – Csókolok oda az ajkára egy rövid, de édes puszit, azért mindkettőnknek megmarad az élete, nekem a kémvadászat, neki meg a vegyesbolt, de a magánéleti dolgainkban szoros marad majd az összefonódás. Aztán vissza is ülök az asztalhoz, hogy folytassam a reggelimet, úgysem most azonnal pattanunk fel. – A fő kérdés inkább az; te az anyja szeretnél lenni? – Pillantok fel fürkészően, Ellie-nek nem kell most egy pici babát gondoznia, megvitathatják a múltat, érvelhetnek, mint két felnőtt. Ennek is megvan az előnye.
Eléggé sokként ér a hír, hogy az alapján, amit Philip mond és a mágia is azt mutatja, hogy a lányom, mert ezek szerint lány, mégis életben van. Nem tudom, hogy mit reagáljak hirtelen, örüljek, könnyekben törjek ki, vagy csak szótlanul bámuljak magam elé. Persze igaza van, nem lenne meglepő, hogy a banya nem mondta el az igazat szándékosan, hogy örökbe adta, vagy ki tudja, hogy mit tett a kicsivel csak azért, hogy ne adjon nekem okot az ellenállásra, vagy reményt egy jobb életre és persze gondolom nem is illett volna bele a terveibe, hogy egy kisbabát is nevelni kelljen, hiszen olyan fiatal voltam még. Lehet, hogy nekem se ment volna, bár ez már sosem derül ki. Az is lehet, hogy tényleg erőt adott volna, akár arra hogy szembeszálljak az öregasszonnyal, akár arra, hogy leküzdjem egyedül is akár Alicet, de ezt már sosem tudhatjuk meg. Alice nincs többé, viszont a lányom ott van a Roxfortban, még ha nem is tudom a nevét, de láttam. Felismerném ezer közül is ezek után, főleg hogy a szeme az apjáé, még ha a haját egyértelműen tőlem is örökölte. Szőke, mint én, mint Philip lánya... hát igen, úgy tűnik, hogy az auror a szőkéket kedveli igazán. - Dehogy, sok éve nem voltam már ott, de... szerinted nem utasítana el? Ha nem érti meg, hogy nem az én hibám? Azt sem tudom, hogy kik nevelték és még csak azt sem hogy hívják. Sosem adtam neki nevet, mert féltem kötődni hozzá és végül is igazam is lett. - aggódva tördelem a kezeimet, a juharszirup olvadva folyik már le teljesen a palacsinta alá, de ezzel nem foglalkozom most. Azt sem tudom azon a pár falaton kívül tudnék-e még egyáltalán enni, pedig bizonyára kellene, főleg ha... - Azt sem tudom, hogyan keressük meg ott. Nem nézhetünk meg minden gyereket egyesével, bár a születése... ha esetleg a dátum nem is stimmel, de legalább egy évfolyamra szűkíthetjük. - még mindig látszik, hogy hezitálok, hogy magamat is győzködni próbálom, hogy érdemes, hogy meg kell próbálni. Tudom, hogy igaza van és Philip határozott tekintetét látva én is erősebbnek érzem magamat, hogy végül a kezéért nyúljak és megszorítsam egy félmosollyal az arcomon. Bizakodnom kell, hogy még ha össze is zavarodnak elsőre, de mégis csak örülne nekem, vagy ha nem kíváncsi rám, hát legalább azt tudnám, hogy jó helyen van, hogy jó emberek nevelték fel, bár ha azt nézem, hogy a banya adta oda valakinek... nehéz elhinni, hogy ismer jó embereket. - Ugye velem jössz? - igen, ez azt jelenti, hogy megpróbálom megkeresni. Ha minden igaz, akkor hetedikes. De kár, hogy nem láttam egyenruhát, hogy legalább azt lássam melyik házba tartozik, de hát csak nincs sok szőke lány a Roxfortban. Az még itt Angliában sem olyan gyakori, úgyhogy ez is szűkíti a kört. A tanárok pedig remélhetőleg segítenek. Furcsa lesz visszatérni a Roxfortba, gyerekkorom óta nem jártam ott, vajon mennyit változott?
[You must be registered and logged in to see this image.] Engem aztán nem kell kétszer kérni, oly rohanós életet éltem Anna halála óta, hogy a mai pihentető alvás után farkaséhes vagyok. Kezd ez egy igazi felnőtt kapcsolatra hasonlítani. Nem kell attól félnie, hogy ha bőséges választékot ad, akkor maradékot hagyok, mert nem vagyok válogatós. Mugli családból származom, sőt, még csak nem is Londonból, így azt tanultam, hogy az ember megegye, amit elé tesznek. Na nem azt mondom, hogy ezt a hétre való reggelit, de jó lesz belőle még vacsorára, vagy holnapra is. Válaszolni sem tudok, annyira tele van a szám, és nem akarom kapcsolatunk hajnalán azzal kiábrándítani, hogy tele szájjal válaszolva látja az ajkaim között csúszkáló darabokat, hangtalanul bólogatok, dorombolásra hasonlító módon hümmentek, hogy nagyon finom minden. Aztán mégiscsak sikerül lenyelni a falatot, sőt, megakasztani a reggelit, mert annyira gondterhelt szegény, hogy ez mindent felülír. A homlokráncolás csupán egy külső jel, én pedig jellemzően mindenkinek az auráját figyelem, s igyekszem most a kedvesnél kideríteni, mi okozza a törést. Közelebb lépek, először meghallgatom a szorongása okát, és egy próbát megérhet. – Igen, nem véletlenül külön fogalom az, hogy anya-baba, mert ez egy életreszóló kapocs. Láthatatlan, megfoghatatlan. Kevesen tudják mégis kézzel fogni ezt a szálat. Vannak azonban olyanok, akik olyan adománnyal születettek, ami bizonyos esetekben láttatja. – Na nem úgy kell mindezt elképzelnie, hogy látok egy aranyszínű fonalat, ez inkább egy mágikus érzés, s lehet ezt valamilyen szinten követni, térben és időben. Tudom, hogy Eleanor nem bánja, hogy ha megérintem a hasát, ez végülis amolyan aggódó-szerető megmozdulás a részemről. – Nem lennék meglepve. Tekintve, hogy ki nevelt fel. A másodlagos éneddel, Alice-szel bizonyára úgy vélték, hogy egy gyermek csupán erősítene téged. Van bejárásod a Roxfortba? Ha nincs, Leticia révén be tudlak vinni. Ugye megkeresed? – Én aztán pontosan tudom, hogy bármennyi időt is herdált el az ember, többet egy perccel sem szabad. Ki ell élvezni az időt, ami maradt. Ha van egy felnőtt lánya, miért is ne találkozhatnának most? Igen szomorú, hogy közel húsz évet külön töltöttek, aligha lesz olyan, mintha Eleanor nevelte volna fel.. De akkor ki lehet a mostani családja? Valami örökbefogadók? Ha Ellie szeretné tudni, és találkozni vele, legalább főpróbája lehet annak, hogy mi van, ha nem vagyunk még túl idősek egy kicsihez?
Bevallom én is jó rég készítettem kiadós reggelit. Magamnak sosem volt elég motivációm hozzá. Általában kávéval kezdtem a napot és jóval később valami futó reggeli, ami épp sikerült. Hibába volt egy férjem, ő mindig korán ment munkába, én pedig egyedül magamnak nem bajlódtam. Most viszont kifejezetten jól esik ezzel tenni venni és még a gondterheltség mellett is el tudok mosolyodni a kedves szavakon, amiket Philiptől kapok. Persze én is leülök, de hát csak akkor nem látná, hogy kavarognak a gondolatim, ha nem akarná észre venni. Philip pedig sokkal figyelmesebb ennél. És még mosolyt is könnyedén csal az arcomra a bőséges reggelit illető megjegyzéssel. - Azért remélem nem fog megártani. - mosolyodom el. Jól esik nézni, hogy milyen jóízűen esik neki. Kicsit eltereli a figyelmemet, de sajnos így sem eléggé, hogy végül elmondjam a furcsa álmot, aminek szinte semmi értelme, hiszen a kisbabám meghalt. Azt mondták legalábbis, én pedig nem kételkedtem. Hibáztam volna ebben is? - Összeköttetésben? De hát meghalt. Azt mondták... - bizonytalanul pillantok rá és végül leengedem a kezemet hibába emeltem fel az első falatot a számhoz már, mert Philip feláll, én pedig felé fordulok. Bízom benne, ez nem is kérdés, még ha nem is tudom, hogy pontosan mit szeretne megpróbálni. Egészen ledermedek, amikor meglátom a fiatal lányt. A szeme épp olyan, mint az apjáé, de a szőke haj... De hát nem lehet. Hiszen azt mondták nekem, hogy halva született! - Ez lehetetlen. Biztos vagy benne, hogy ez... Láttam egy lányt, a Roxfortban. Lehetséges lenne? Hazudtak nekem? - dermedten ülök a széken. És ha igaz? Tényleg életben maradt? Ki tudja hogy hogyan nőtt fel, kik nevelték? Ki van, ha a banya magánál tartotta, ha afféle biztosíték ellenem? Vagy ennyire nem gondolkodott előre? Egyszerűen csak nem akarta, hogy bezavarjon és odaadta valakinek? Ápoltnak tűnt, akkor talán jó élete van. Talán jobb is így neki, mintha mellettem marad. Nem tudom, hogy mit mondjak vagy tegyek. Az egész olyan hirtelen jött és olyan nehéz elhinni. És ha igaz is... lehet, hogy az lenne a legjobb ha figyelmen kívül hagynám. Talán csak rosszat tennék azzal, ha belezavarnék az életébe, hiszen lehet hogy jó helyre került. Akkor miért lenne szüksége rám? Egy zavart, gyenge anyára, aki sose volt mellette, mert hagyta hogy mások irányítsák.
[You must be registered and logged in to see this image.] Nyújtózom egyet jólesően, mint egy macska. Idejét sem tudom már, hogy mikor voltam ennyire kipihent. Az izületi kopásokat nyilván nem tudom kikapcsolni, öregszik az ember, de hogy fáradtság, stressz nincs most bennem, az biztos. Sem pedig a maró érzés, hogy mit kell ma tennem. Pár napig a királynő, s az ügyek várhatnak, szinte sosem szoktam szabadságot kivenni, mivel nincs kivel, vagy mivel töltenem, s most, hogy Letty is elköltözött Jensenhez, úgyis előre meghatározott időpontokban látjuk majd egymást. Ám itt van Eleanor, életem második szerelme, vélhetően az utolsó is egyben. Ki akarom vele élvezni ezeket a mézesheteknek simán beillő napokat, noha most megint gondterheltnek látom. Remélem csupán a megfelési kényszer miatt, hiszen előttem két férfit siratott el, és nem akar megint bénázni. Ám pont így szeretem, ne is változtasson. – Ha ezt mind megeszem, még holnap este is égni fog a gyomrom. Megéri! – Rázom meg a fejemet, ilyen bőséggel az elmúlt húsz évben nem találkoztam, amúgy sem szokásom úgy érdemben ebédelni, maradok még nap közben is a kávé mellé bedobott gyors szendvicseknél. Kémvadászként rohanás az ember élete. Most pedig már a reggeli is durván soknak tűnik. A piritóst jól megkenem húskrémmel, s érdeklődve pillantok fel, miközben jóizűen nyomom le a falatokat. – Rémes lehetett.. De.. a varázslat bizony furcsa. Ha összeköttetésben voltál Alice-szel, akkor képes lehetsz arra, hogy ne csupán egy másodlagos érzést hordozz. Arra is, hogy a gyermekeddel örizz meg ilyen köteléket. Ez nem jósmágia ugyan, de értek az ilyesmihez. Lélekmágia. Nem tanulható, inkább a megszeghetetlen eskühöz hasonlító kapocs. – Különös, hogy az egykori halott babajáról álmodott, talán mert őt is foglalkoztatja, hogy egyszer talán nekünk is lehetne. Ám a saját nyomvonalom végigmenve eszembe jut valami. Lenyelem még a falatot, és felállva odalépek hozzá. – Szabad? – Azért mégsem kezdem csak úgy engedély nélkül letapogatni, még ha egyébként meg is osztjuk egymással az ágyunkat. Legugolok mellé, és a hasára illesztem a tenyeremet. A méhe környékére. Ha engedte, akkor langyos fuvallatot érezhet belül, és egy fiatal szőke lány arca dereng fel előtte, aki a Roxfort folyosóit rója. Én nem látom, csupán annyit érzékelek, hogy valamilyen mágikus interakció kezdődik meg.
Cseppet sem zavar a borosta, főleg hogy látom jól rajta, hogy milyen kisimult a bőre és hogy nagyon is jól aludt. Ezért sem ébresztettem fel, hiszen békésen szuszogott, amikor engem felvert az az álom és legalább lefoglaltam magamat azzal, hogy a kis terülj-terülj asztalkámat összedobtam. Nem ismerem még tökéletesen az ízlését, de ennek is eljön majd az ideje és idővel megismerem majd, hogy tudjam reggelire a palacsinta a jobb választás, vagy a szalonna tojással, netán olyan műzlis típus, bár valahogy ez utóbbit nehezen tudnám elképzelni róla. - Nem tudtam aludni és nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnél. Túlzásba estem igaz? - puszilom meg én magam is, de megölelni most nem tudom, mert épp a pirítósokat pakolom egy tányérre. A palacsinta már az asztalon, ahogyan a tojás és a szalonna is. A mosolyom mégis zavarta kicsit, a pocsék éjszakának hála, hiába örülök neki, hogy itt van és kicsit megnyugszom a jelenlétét érzékelve. Lehuppanok hát, amikor már minden ki van pakolva. Vele szemben, hogy egyáltalán elférjünk, mert rendesen sikerült telepakolom az asztalt, csoda, hogy maradt hely a két tányérnak is. Én végül palacsintát veszek magam elé és jól nyakon öntöm juharsziruppal. - Furcsa álmom volt, nagy... furcsa. - bököm ki végül. Alice nincs többé, bár még mindig félek, hogy éjjel nem történhet-e mégis csak valami rettenetes, de azért próbálok nyugodtabban aludni, és napról-napra jobban megy, de mintha most kezdenének olyan emlékek is felszakadni, amik nem az enyémek. Ez vajon lehetséges lenne? - Tudod... én voltam már terhes. A banya segített világra hozni a kicsit, miután Alice megölte... - elakadok, hiszen még Philip is látta a rémes jelentet és őszintén szólva nem nagyon akarom újra felidézni, mindig próbálok ettől a rémes emléktől inkább minél jobban elhatárolódni, még a nem is megy mindig tökéletesen. - A kicsit halva született, azt mondta. Én nem is láttam... de most az álmom... Hallottam, ahogyan felsír, ami képtelenség. - bököm ki és látszik is rajtam, hogy még mindig a furcsa álom hatása alatt állok. Képtelen vagyok hová tenni ezt az egészet. Mégis miért álmodtam ezt? Lehet, hogy csak valamiféle rejtett vágyról van szó, ami most tört elő, hogy egy kicsit szabadabb vagyok Alice nélkül? Vagy egy emlék lenne?
Az én éjszakám ezzel szemben teljesen nyugodt, és pihentető. Most volt először az, hogy végre úgy el tudtam engedni magamat, hogy az a teljesség érzést adja. Tudom, hogy a harcunk még nem ért teljesen véget, de van mit kipihennem. Nagyjából húsz évnyi megfeszített munkát, azt, hogy ugrásan készen kell állno, hogy a banya mikor akar ártani Lettynek. Ám a lányom már felnőtt, Eleanor pedig elhitette velem, hogy olykor bizony meg lehet állni, sőt, szerelmesnek is lenni, mert még ehhez sem vagyok éppen idős. Csupán a múlt súlya alatt roppantam össze annyira, hogy vagy húsz évvel idősebbnek éreztem magamat. Való igaz, a fizikumom nem egy fiatalemberé, akár mondjuk a szerelmeskedést illeti, de sokkal több érzelem, gyengédség volt az előző éjszakaáinkban, mint még valaha mertem remélni. Nem csoda, hogy fel sem ébredek, amint kicsúszik mellőlem, oldalra fordulva alszom tovább, s csupán a jó illatok alapján pattan végül ki a szemem. Nagyot nyújtózva ülök fel, hogy magamra terítsek egy köntöst. Ennyivel már készültem, hiszen többször aludtam nála, egy felnőtt kapcsolatban már nem kell attól tartani, hogy a másik netán lelép hajnalra. Kócos vagyok, s picit talán borostás, de nem a csodakülsőmért szeretett belém. Magamra kanyarintom hát a köntöst, papucsom ugyan nincs, de nem vészes, megszoktam már, hogy ha padlón kell mászkálnom. A konyhát célzom meg, ahonnan az illatok érkeznek. Már távolabbról zavart érzek az erőben, ráncolom is a homlokomat rendesen. – Ellie szivem, nem várom el, hogy hajnalban már azért dolgozz, hogy nekem kényelmes legyen a reggelem. Nekem kéne kiszolgálnom téged. – Ismét nyújtozom egyet, aztán magamhoz ölelve adok egy puszit az arcára, elragadva az egyik pirítóst még állva, aztán mégis helyet foglalok az egyik széken. – Ugye te is eszel? – Nem tudom, hogy itt maradunk, netán átmegyünk valami étkezőbe, végülis mindegy, most magunk vagyunk. – Mi a baj? – Kérdezem a gondterhelt pofit látva, amennyire jól aludtam én, ezek szerint most ő van valamiért összezuhanva. Alice-nek még annyi, de lehet, hogy máris azon gondolkozik, hogy a banya hogy akar minket elveszejteni.
Elég furcsa éjszakám volt. Eltelt már néhány nap és egyelőre nyugalom van. Talán tényleg sikerült és már nem kell attól tartanom, hogy Alice újra felbukkan majd. Azért még így is felületesen alszom, főleg úgy, hogy Philip is itt van. Őszintén szólva az első éjszaka, amikor itt aludt, talán ha egy órát aludtam. Egyszerűen nem mertem elaludni, mert nem voltam benne biztos, hogy nem ismétlődhet meg, ami egyszer már megtörtént. Az is kész csoda, hogy sikerült meggyőznie róla, hogy együtt aludjunk és ne egy másik szobában kapjon ágyat, ami kellően le van védve, hogy még véletlenül se történhessen baj. Azóta viszont javult a helyzet. A banya nem tűnt fel még... tudjuk mindketten, hogy cska idő kérdése, hogy felbukkan majd, hogy jól csinálom-e és hogy mi a következő feladatom. Félek tőle, hogy képtelen leszek rá majd, hogy jól játszam a színjátékot. Most viszont a különös álom méginkább felzaklat. Nem is tudom pontosan hová tenni, de kiránt az ágyból, jóval korább, mint ahogyan Philip ébred. Valamikor hajnalban osonok ki a szobából, hogy a lenti kiskonyhát célozzam meg, így jó eséllyel a férfi már a kávé kellemesen csalogató illatára kelhet és addigra már egy kis reggelit is összedobok. Na jó annyira nem is keveset, talán kissé túlzásba is viszem, mert őszintén szólva elég régen volt már, hogy bárkinek is készítettem valamit, saját magammal pedig nem nagyon foglalkoztam ilyen téren. Nem tudtam pontosan, hogy reggel Philip vajon az édeset részesíti előnyben, vagy a sósat, netán eleve nem is szokott enni. Akkor persze felesleges volt a munka, de az se zavarna. Szóval először egy kis amerikai palacsinta készült, de aztán rájöttem, hogy talán sósat enne inkább, így egy kis szalonna, tojással is az asztalra került, pár szelet pirítós és persze a még mindig kellemes melegen gőzöldő kávé. Perse elbizonytalanodtam, hogy talán inkább a teát szereti, de nem, láttam már kávézni, úgyhogy talán jó lehet. - Jó reggelt! - pillantok fel a saját kávémat kortyolgatva kissé gondterhelt arccal, amikor megérkezik. Nem öltöztem túl, a vékony hálóingre felvettem azért egy köntöst, és persze egy papucsot, de még nem vettem fel utcai ruhát. A kis bolt már egy ideje egyébként is zárva van és nem terveztem az újranyitást addig, amíg nem rendeződik ez az egész és még nem tudni, hogy fog-e, vagy ha igen, akkor mi lesz a vége.
[You must be registered and logged in to see this image.] Fiatalabbak már egy perccel sem leszünk, én pedig sosem voltam félős alkat, csupán Leticáért aggódtam, de most már ez is elmúlt, nem óvhatom mindig kislányként őt. Eljött az az idő, amikor már magamra is gondolnom kell. Nem csupán a bosszú miatt. A banya ikertestvére és Alice később kerül terítékre, de Ellie-t szeretem, oly gyorsan egymásra találtunk, hogy ez nem lehet más, mint az elsöprő szerelem, ami izzóbb talán, mint Annával volt, hiszen változunk, most éppen erre van szükségem, még egy utolsó boldog korszakra, mielőtt végleg lenyugszik a napom. Ezt pedig nem tölthetjük rettegésben, bízva abban, hogy minél később talál ránk a két gonosz. Viszont ha a banya ikre nevelte fel Ellie-t, akkor tudjuk hogy hol találjuk csak meg kell tervezni a mikort, és a hogyant. Ám nem most. Ezúttal elengedjük a tudatos ént, ahogyan belépek mellé, már csakis az érzések számítanak. Az ölelésembe vonom, hogy ismét fiatalok lehessünk egy rövidke irődre, hiszen esetünkben már inkább az összetartozás minősége az érdekes, semmint a mennyisége, vagy a hossza. Egymás karjaiban lelünk gyönyörre, s békére, hogy aztán akár együtt is töltsük a napot, legalábbis délutánig mindenképpen, aztán még van némi minisztériumi dolgom, aztán este gondolkozhatok a megoldáson, hiszen még nem lehetünk együtt sülve-főve, lévén Alice valahol ott bújik a háttérben, s ki tudja hogy mennyit érzékel. Ha sokat vagyunk együtt, vélhetően egyre inkább megérzi Ellie hangulatán, hogy valami tartós van kialakulóban. Így hát marad az édes-fájdalmas elválás, s a találkozás reménye.
//Cukik voltak, és mivel állandó, kezdhetsz majd ha van ötlet//
- Tudom, de... nem olyan könnyű tenni ellene. - és igen talán valahol szégyellem is magamat, hogy ezt hagytam. Akárhogy is nézzük, ha szemethúnysz ugyanúgy bűnös vagy nem? Akkor ennek fényében egész életemben gyáva voltam és ezzel utat és teret engedtem Alicenak, ahogyan lehetőséget adtam a banyának is, hogy kihasználja azt, hogy a másik felem csúnya dolgokra is képes szemrebbenés nélkül, én pedig elfogadom ezt, mert egyedül nem tudnám túlélni ezt a kegyetlen életet. Túlságosan gyenge vagyok és ezt már Alice is többször a szemembe vágta, legutóbb, amikor vérben tocsogott minden az után, amit tett és én kiborultam és el megakartam szabadulni tőle. Akkor se sikerült, most vajon van rá esély? - Talán Philip igazad van, de ő tényleg nagyon ügyes ebben. - halkan sóhajtok, mert nem tehetek mást meg kell bíznom benne, ami nagyon nehéz feladat egy olyan valaki számára, aki soha életében nem bízott senkiben sem. Volt már, hogy szerettem, úgy igazán, de akkor sem mondtam el mindent őszintén, kitettem a veszélynek azt, aki fontos volt nekem, mert féltem elmondani az igazat. Annyival ezúttal könnyebb a dolgom, hogy legalább nem kell titkolóznom, hiszen Philipnek nem tehettem mást, mint hogy elmondtam és így van esély rá, hogy végül jóra fordulhat minden, bármennyire is kevés az az esély. - Nekem sem megy ez így tovább. - rázom meg a fejemet. Nem hiszem, hogy képes lennék folytatni, álcában, mindig mások által irányítva, bár hogy képes lennék-e akár önként végetvetni az életemnek... Nem tudom, nem hiszem, ennél több esély van rá, hogy átengedném a gyeplőt Alicenak és kész. Most viszont nem akarok mást, csak egyszerűen elfelejteni egy kis időre mindent, és nem gondolni arra, hogy mi jön később. Egy ici-pici boldogság nekem... nekünk is jár az előtt, hogy megpróbálnánk szembe szállni valakivel, akivel talán lehetetlen. Belépek hát a zuhany alá, a függöny szépen visszahullik mögötte, ahogyan követ és már nem marad más, mint a csókok és az ösztön, ahogyan a testem az övének feszül és átadom magamat egy kis időre a gyönyörnek és a boldogságnak valami elképzelhetetlen harc és küzdelem előtt, amin talán rajta vesztünk.
//