2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Talán éppen az a szándékom, hogy kizökkentsem, ki tudja. Viszont sokáig katonaságban vagy ehhez hasonló hierarchikus rendszerben éltem, még mindig hasonlóan képzem az auror kadétokat, szóval nekem alapvető, hogy a rangjával szolítsam meg. Ami ebben az esetben Igazgatónő. Talán még furcsábban hangzott volna a fülének, ha Unokahúgomnak hívom, hiszen bár a tény elhangzott közöttünk, tudja nagy vonalakban a családfáját és a szülei történetét, még sem beszéltünk sokszor ebben a minőségben. Egy bólintással jelzek, hogy kérdezhet, bár az őszinteségem sosem garantált teljes mértékben. Illetve az őszinteség igen, de az, hogy megtagadom-e a válaszadást, ha nagyon kényes területre vándorol, kevésbé. Hiszen nem ott és nem úgy nőttek fel, ahogy kellett volna, a hűségük a fajunkhoz, városunkhoz erősen megkérdőjelezhető. Hogy miért a többesszám? Habár Tiberius nincs itt és talán az ő kapcsolatuk se felhőtlen és sima, testvérek, így inkább számítok arra, hogy megosztják az információt, minthogy meglepődjek és a fiútól jöjjön vissza valami, amit nem kellene tudnia. - Nem vagyunk holmi átkozott vérlények, leány. - horkanok fel rosszallóan, a sárkányok felsőbbrendű gőgösségével amit így hatvan felett már jócskán hordozok magamban, ha fajunkról és képességeinkről van szó. - Tanulnod kell, ez így van jól. - teszem hozzá azért, jelezve, hogy ez nem jelentett nemet. Szavai mögöttes tartamát sárkányként ösztönösen óvja, de az évek és a rutin azért arra késztet, hogy forszírozzam. - Miért most? Hónapok teltek el a rét óta, azóta, hogy utána feltört rólatok a pecsét. - kérdezem, egyenesen, nem kertelve. Viszont van egy információ, ami még nem feltétlenül juthatott el a fülébe. Az általában áttörhetetlen, kemény tekintetembe egy cseppnyi gyász keveredik, ahogy a tőlem legváratlanabbnak tűnő érzékenységgel mondom ki a szavakat. - Tudnod kell, hogy mióta így, kettesben beszéltünk még egy nővéremet elvesztettem. Volt még egy nagynénéd, aki lovasául fogadott egy embert és aki belepusztult a választásába. Ezúttal a háború másik oldalán. - állok meg egy kicsit, hiszen azért hívott, hogy tanuljon, gyakoroljon. Az ő döntése, hogy a történetünket akarja előbb meghallgatni, vagy azonnal a sárkányerejének kezelését és nem akar beengedni több csalódást és fájdalmat a szívébe. Én őszintén elgondolkoznék az utóbbin, de ez én vagyok. Az egyik nővérem a "jó" oldalon, a másik a "rosszon", talán nem csoda, hogy inkább vagyok pártatlan zsoldos, aki csak a saját városához hűséges, mint valóban a Minisztérium vagy az iskola embere. Ahogy Sheska is középen lavírozik, ami azt a látszatot kelti, hogy jobban hasonlít rám, mint akármelyik nővéremre, mégis valamiért, talán azért mert az évek és a képességeim bölcsebbé tettek, tudom, hogy sokkal tisztább a szíve, mint az enyém.
Még mindig szokatlan ez a megszólítás és nem is tudom, hogy tart-e majd addig, amíg megszokom. Túlságosan előtérben vagyok és ez soha sem volt kedvemre. Vannak, akiknek ez jó, de én sosem tartoztam közéjük. Igazgató. Nem az én döntésem volt, de elfogadtam, mert talán tényleg jobb ez így, mintha valami kellemetlenebb alak kapta volna meg ezt a széket, még akkor is ha oly sokan hitték, hogy McGalagony lesz majd a következő. Jó eséllyel bár a hátam mögött zajlik, de így is folyamatos a zúgolódás, hogy miért én, hogy bizonyára komoly oka van, ami nem vet rám jó fényt, az álcámat pedig meglehetőségen megtépázza. Arról nem beszélve, hogy jóval nehezebb a saját ügyeimet intézni. - Nem rabolnám túl sok idődet, de volna néhány kérdésem, amikre itt talán és végre válaszolsz majd... rólunk. - úgy érzem, hogy a nénikém bár rokon, de még mindig nagyon őrzi a titkait előttem is, pedig mégis csak rokonok volnánk. Valahol persze megértem, hiszen az élete nagy része erről szólt, titkokról, a valóság elrejtéséről és bizonyára nem bízik bennem sem. Érthető. Csak a vérségi kötelék még nem indokolja ezt. - Szeretném, ha megtanítanál irányítani ezt... az egészet. Értem, hogy nem mondhatsz túl sokat a fajtánkról, onnan ahonnan az anyám is jött, de legalább abban segíts, hogy ne ragadjon el ez a valami, ha nem akarom. - kezdek bele. Hogy vannak-e konkrét kérdéseim? Lennének végülis, de azt azért Bea érezheti, hogy a szavaim mögött valamiféle közelmúltbéli történés húzódik meg. Bár az érzelmeimet ügyesen irányítom és rejtem el, de azért mégis csak kellemetlen, ha az ember olyan helyen és olyanok előtt változik át, ahol nem kellene. Ezt muszáj megtanulnom irányítani. Furcsa és szokatlan érzés volt az első átváltozás és őszintén szólva még mindig nem vagyok képes hová tenni ebben az egészben önmagamat. Ő mindig is tudta, hogy micsoda, de én... eddig nem voltam sárkány, most pedig úgy tűnik, hogy elsősorban végülis az vagyok és csak másodsorban ember. Közben pedig nem tudok semmit sem a sárkány oldalról. Az anyám egy embert választott párjául, bizonyára jóval könnyebb lenne őt kérdeznem ilyesmiről, de ő nincs itt, így nincs más, mint ez a távoli nagynéni, akiről igazából semmit sem tudok, csak hogy épp oly zárkózott és titkokkal teli, mint én.
Mióta megérkeztem a Roxfortba egyszerre veszek részt az iskolai diákok kiképzésében és az Auror Akadémia közelharci felkészítésében és az elő-előbukkanó sárkánykölykök megregulázásában. Mindig úton vagyok, mindig csinálok valamit, de sokszor szándékosan lekövethetetlenül mások számára, hiszen nem szabad, hogy bárki is lekövesse a napirendemet. Aa Sárkányváros és egyáltalán a hozzám hasonló sárkányok létezése továbbra is a népem legnagyobb titka, azzal pedig, hogy az anyám beengedte azt a családot és a Halál ereklyéinek megszerzett darabjait még nagyobb veszélynek tette ki. Az, hogy elhelyezkedtem az aurorok között afféle szakértőként rengeteget segít abban, hogy több hozzáférésem és jogosultságom legyen. A világ az őrület határán lebeg, a háborút mindenki érzi a levegőben és az Ezüstvárost akár évtizedekkel ezelőtt elhagyott sárkányok és sarjaik most újra felbukkannak. Ki-ki kötelességből, hogy megvédje a titkot, mások pedig azért, hogy a lehető legerősebbé váljanak a Roxfort falai között vagy a Minisztérium kiképzésében, ha kitör a háború - arról pedig már ne is beszéljünk, hogy elárvult gyerekek is kerültek elő, akiket még közelebbről meg kell figyelnem, hogy biztosan ne szaladjon ki semmi a szájukból. Talán egyszerűbb lett volna, ha leutánzom a varázslatot, ami Tiberius és Sheska erejét kötötte le és minden kiskorút megkötök, ezt őszintén még mindig nem vetettem el. Túlságosan megbízhatatlanok, nekem pedig sosem volt türelmem a fejletlen gyerekagyakhoz, nem véletlenül nem vállaltam soha gyereket, de még párkapcsolatom se volt, a férfiak hülyeségeihez sincsen türelmem. Nem szeretek máshoz alkalmazkodni, a magam ura vagyok és magabiztosan állítottam egész életemben, hogy nincs szükségem másra. Viszont most, hogy itt vagyok és Sheskában, Tiberiusban, de még Ashtonban is a nővéreim köszönnek vissza rám, sokkal nehezebb fentartanom azt, hogy senkihez és semmihez ne kötődjek a hazámon kívül. Gyalog érkezem, habár vélhetően néhány kilométerre sárkányként értem földet, annak az áldott ténynek köszönhetően, hogy a hegységben előfordulnak sárkányok így nem akkora furcsaság. Így is előfordulhat, hogy a Bestiamester szakos diákok a gyakorlatukat töltik a hegyekben, de a hosszú évtizedes tapasztalat rutinossá tett már, hogy elkerüljek minden lelepleződést és a Vörös kánya is folyamatosan megfigyeli a területet körülüttem - körülöttünk. - Igazgatónő. - biccentek, köszönésképpen, kissé katonásan talán. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy mennyire vagyok a szemében "nagynéni", mennyire bízik meg bennem és hogy ezt milyen mértékben viszonzom én. Hiszen mind a ketten összetett, többszörösen megcsavart életet élünk, egymás számára is kiszámíthatatlanul. Esetemben megosztottam már vele, hogy az életemet a titkaink megvédésére tettem fel, hogy akármi lesz a varázslók között, én a sárkányok érdekeit fogom előbbre helyezni mindenkivel szemben. Ám az, hogy pontosan mit teszek ezért, nem tudhatja, én pedig még ennyit sem tudok róla, hogy mik a legfőbb céljai és motivációi. Megállapodok mellette, kíváncsi vagyok, hogy miként buknak ki belőle a kérdések, amiket talán már hónapok óta fogalmaz. Az anyja sosem volt ilyen körmönfont, ilyen taktikus, háttérben megbúvó alkat, a férjét lovasául fogadta és hősiesen repült bele a csatába... a halálba. Még is őt látom benne, minden alkalommal, ha rátekintek, ami, bár nem látszik a katonás arcomon, megforgatja az aszott szívemben a sárkánykarmot.
Sietősen érkezem egy kellően távoli pontra az iskolától, de azért mégsem annyira messzire, hogy ha kellene akkor ne tudjak gyorsan visszatérni. Úgy gondoltam, hogy ez jó hely lehet arra, hogy találkozzam a nénikémmel és kérdéseket tegyek fel neki. Kérdéseket, amikre már tényleg ideje lenne, hogy válaszoljon. Még mindig túlságosan keveset tudok és azóta, hogy megtapasztaltam az átváltozást, hogy tudom milyen ez az erő... Nem maga a repülés, hiszen azt tudom, hogy milyen, hollóként már próbáltam, de minden más, ami azzal jár, hogy egy irdatlan sárkány testébe bújsz, vagyis te magad vagy az. Ez az egész valahogy felfoghatatlan nekem is, nem csak Rhys nézett furán, ha nem tartottam volna magamat, mint mindig, én is azt tettem volna. Válaszokra van szükségem és talán nem is csak e téren. Az életem egyre zűrösebb, túl sokat lavírozok és nagyon nehéz eldönteni, hogy mit is akarok pontosan. Persze nem biztos, hogy egy újdonsült nagynéni a legjobb, hogy feltegyem ezeket a kérdéseket, de egyelőre nincs más, akinek megtehetném. Ez van, ha nincsenek bizalmasaid, vagy hát nem igazán bízol senkiben. Az is benne van a pakliban, hogy ezúttal sem adom ki magam, az érzéseimet, a mélyebb gondolataimat, mert túlságosan rizikós lenne. Ezt még nem döntöttem el. Ezúttal hollóként érkezem, leszállva a fák között a hegység egy csendes kis tisztására, ami nem túl nagy, de nem is túl kicsi. Elrejt, de mégsem a fák között kell ácsorognunk. Még néhány fatönk is van itt, akár le is ülhetünk, na nem mintha hosszútávon kényelmes lenne. Visszaváltozom, az arcomat az ég felé emelem. A nap kellemesen süt, de nem túl melegen, mégis jó érzés, ahogyan simogatja az arcomat. Furcsán, szokatlanul békés állapot, bár a gondolataimban persze szinte sosem érzek békét. Mindig zakatol valami odabent, egy terv részei, egy gondolat, ami a rossz kimeneteleket harsogja. Túl sok minden sikerülhet rosszul, főleg most, hogy izgató lettem. Nem szeretem a feltűnést, nem szeretek előtérbe lépni, de nem volt választásom. - Épp időben. - biccentek, amennyiben a nénikém megérkezik. Nem firtatom, ha netán késett kicsit, vagy épp tényleg időben jött. Végtére is én is csak néhány perce érkeztem meg és azért akad egy kevés szabadidőm, hogy ne rohanjak máris tovább.
Túlságosan örülök, hogy végre megtaláltuk egymást ahhoz, hogy bármennyire lelassítson a ténye, hogy hajszálon múlt, hogy megpróbáljon leszúrni. Akkor is magamhoz ölelném, ha közben tényleg megpróbálna megsebezni az adrenalintól vagy pániktól ködösen látva, bár a tű lehet akármennyire hegyes, lepattanna a bőrömről. Mindketten rendesen ki vagyunk merülve, de akármennyire abszurd, nem én vagyok laposra verve, akit bedobtak egy küzdőverembe, hanem ő. A magyarázatára legszívesebben megráznám a fejem és felnevetnék, de túlságosan erős a késztetés, hogy magamhoz fordítva megcsókoljam, egyértelműen az nyer. Ahogy a hajamba túr közelebb vonom, csak most esik le, hogy milyen erős is volt a szorítás a mellkasomban, mert szépen lassan felolvad és amikor elválunk akkor veszek csak igazán mély levegőt... mióta is? A pillanattól, hogy elválasztottak minket egymástól. Hitetlenül nézek rá azért, egyáltalán nem tetszik, hogy mennyire átlagosnak veszi ezt az egészet, mintha csak a mindennapok része lenne neki a halálközeli élmény. Sőt, habár éppen meg akar nyugtatni, úgy forgatja meg a tőrt a gyomromban, hogy az még a sebezhetetlen testemen is átüt. - A szar nem mértékegység, ugye tudod? Mi lenne, ha nem csinálnál úgy, mintha normális lenne ez az egész, hogy bordáid törtek, hogy így bántak veled? - kérdezem, a hangom nem ellenséges vagy követelőző, csak őszinteséggel és aggodalommal telt. Egyszer már elveszítettem és már megszámlálhatatlan alkalommal veszítettem el majdnem újra, ez nem kicsit hagy nyomot az emberen. - Utálom, hogy mennyire szeretem az önfeláldozó mindenedet. - sóhajtom hogy aztán kicsit elmosolyodjak a disco-s megjegyzésen. [b- Azért nem kapunk kreditet és nem mentünk meg egy seregnyi ártatlant menet közben.[/b] - húzogatom fel a szemöldökömet, átragyog az aggodalmamon és mindenen a félreérthetetlen büszkeség. Amikor végre bevallja, hogy milyen fájdalmai vannak azonnal elkezdem kutatni a felszerelésem, nem ritka a sérülés a bestiamesterek között és két fiola elő is kerül, amit át tudok adni neki. [b- Nem túl erős főzetek, de talán ha kettőt döntesz le, akkor segít egy kicsit.[/b] - mondom neki, miközben összeszedjük magunkat annyira, hogy mire odaérnek hozzánk addigra talpon, menetre készen legyünk. - Elfogadjuk. - nyújtom a szabad kezem a triton jellegű férfinek, hogy egy erős kézfogással belecsapjak, míg a másikkal eszemben sincs elengedni Cody-t.
***
A helyszínt egyre jobban elemészti a tűz és az az igazság, hogy a sellők nem is akarják megállítani a pusztítást. Mindenki elmenekül a hajóhoz, Chrissel és Cody-val egyetemben, ahol akad gyógyító képességű ex-rab és azonnal kezelésbe veszik a sérülteket. A fiatal sárkány ahogy meglátja őket azonnal melléjük szalad, a bilincseit sikerült már leszedni és amint Cody eléggé felgyógyult erős kapcsolat jön létre közöttük és kiderül minden titka: Micah-nak hívják és ijedtében ragadt a sárkány formájában és a sárkánytojás, amit találtak korábban a kisöccsét őrzi biztonságban. Sikerül visszaváltoznia egy tinédzser fiúvá és kétségbeesetten sietteti őket vissza a sárkánytojáshoz, akihez hozzáérve Jasper, egy tízéves kisfiú bukkan elő a bűbájból. Chris és Cody elviszi a két fiút a gyermekotthonba, akik nagyon úgy tűnik, hogy elárvultak. A kisebb a mágikus előkészítőbe, Nivexiába kerül, míg a nagyobb a Roxfortba, Hollóhát szakra. Chris, hogy ellensúlyozza a gyengeségeit az iskolai tantárgyakban, extra kreditért az egész világon elvadult vagy rossz helyre keveredett bestiákkal kapcsolatos küldetéseket vállal el, havonta visszatérve Cody-hoz, a srácokhoz, és persze az iskolába a kötelező vizsgákra, órákra megjelenni, hogy folytassa és előbb-utóbb befejezze a mesterképzést. Egyezséget kötnek, hogy nem lesznek halálosan vakmerőek és mindig, óramű pontossággal visszatérnek egymáshoz havonta, és nem hagyják a kegyetlen hőskomplexusuk miatt a gyerekeket se - újra - elárvulni...
Ott és akkor nem tudja leszedni a béklyót. Nem talál rá eszközt és azt így is látja, hogy mágia kellene hozzá, de nem csak egy alohoma.
Csak reménykedtem abban, hogy Christ viszont láthatom még valamiképp, de azért egy olyan helyzetben amibe kerültem, nehéz arra gondolni, hogy majd jön valaki főleg a szeretett személy és kisegít... A Nundu viszont a közelemben volt és maradt annyi bennem, hogy a druida képességemmel magához hívjam. Nem vagyok büszke rá, nem töltött el jó érzéssel, vagy elégtétellel, de az életösztönöm győzött. Annyira nem számítok rá, hogy Chris felbukkan, hogy amikor megragadja a vállamat valaki és felhúz, egész testemben megfeszülök. Mintha csak próbálnám a tartalékaimat a túlélésre fordítani és arra, hogy akármi jön, azzal bizony meg fogok küzdeni! Mert túl kell élnem! A pillanat töredéke alatt, az ujjaim körül veszedelmes sebességgel valami víz össze áll, megmarkolom a felsőjét és már csak Chris bőrét érintve áll meg a nyaki ütőerénél, öt amúgy meglehetősen éles és hegyes jégtüske. Össze szemezünk. Az én légzésem is meglehetősen zilált, az arckifejezésem totálisan idegen és mondhatni elvadult-vagy épp bármire kész a túlélésért... Csak a sziluettjét fogtam fel amikor szembe fordultam vele és ez állított meg a lendületben.. - Megőrültél?!?!! Majdnem ledöftelek!!!! - zihálom meglehetősen zaklatottan, teljesen megfelejtkezve a sebezhetetlenségéről. Kell egy hosszú pillanat ameddig a fókusz vissza talál a tekintetembe, az arckifejezésem rendeződik és felfogom, hogy már valószínűleg nem vagyok veszélyben, legalábbis nem egyedül kell szembe néznem vele, bármi is jön. A víz leolvad az ujjaimról és a földre loccsan. Az izmaim is kiengednek, a légzésem azonban egyáltalán nem lesz rendezettebb. - Chris..! - nyögöm ki halkan, nagyon halkan. Hát van néhány elég erőteljes véraláfutásom meg horzsolásom, ahogy a hátam sem épp a legszebb valószínűleg így az asztal után. Áttapogatva hamar ráfuthat az ujja két három bordámra, amiknek az íve mintha minimálisan el lenne mozdulva. De így, hogy Chris is itt van, elkezdem magamat rendesen gyógyítani, nem csak úgy épp amennyit szükséges… A hirtelen, végül megfékezett támadásom a tanúja, hogy valójában mennyire rettegtem. - Ha időt akarok nyerni, általában beválik, ha mondok valami totálisan helyzetbe nem illőt.. Vagy… - az ölelése kiszorít belőlem egy rövid nyüffenést, de szerencsére ami kellett, az már helyre került... Igazság szerint hálásan, éhesen süppedek bele a vállába és inhalálok a nyakába. Kapaszkodom a felsőjébe szinte érzem, hogy közel némi képszakadás, de épp csak egy pillanat, amit egy csók követ, ami meg mondhatni egyből felébreszt! Mohón, elérzékenyülve túrok a szőke tincsei közé mindkét kezemmel. Mit érdekel engem, hogy csatakos a kosztól, verítéktől vagy bármi mástól.. Valószínűleg jelenleg az sem érdekelne, ha belsőségektől csöpögne.. Az első meglepettség után finomkodás nélkül mélyítem el és amennyire tudok még hozzá is simulok felsőtesttel. Kell, mint egy falat kenyér, akarom a csókját, érezni akarom őt. Amilyen rövid épp olyan intenzív. Utána kell is néhány pillanat, ameddig lehiggadok. - Semmi baj, már semmi baj. Jól vagyok.. - csúszik ki a számon - Éltem már meg szarabbat is. - próbálom elütni, de hát még mindig nem az igazi. Szeretném Christ megnyugtatni. - Tényleg nincs helyrehozhatatlan kár, csak kimerültem... Meg megijedtem.. De már vége.. Már majdnem vége! - magamat is győzködöm közben még mindig a hajával meg az arcával matatok, mintha nem hinném el, hogy tényleg itt van és nem csak meghaltam.. megint... - Legközelebb görkoris disco-ba megyünk! - élcelődök, de igazából csak azt próbálom leplezni, hogy a lábaimból kiment az adrenalin és hiába gyógyítottam meg magam, a fantomfájás ott maradt, hogy valamit levágtak rólam. Megfeszül az állkapcsom, megcsikordulnak a fogaim - Nem maradt nálad valami fájdalom csillapító? Akármi.. Bármilyen fájdalomcsillapító-tompító varázslat is megteszi.. - adok végre hangot a bajnak. De mintha borzasztóan nehezen ismerném el, hogy majd össze fosom magam és nem is igazán a fizikális rész miatt! Totális túlélő üzemmódba kapcsoltam. Olyanba mint anno. Amikor nem reménykedhettem semmiben, amikor nem volt ott senki aki segítsen. És ennek az egyedüllétnek a reménytelensége.. Hogy magamra számíthatok csak.. Vagy csak kivárhatok mert gyenge vagyok máshoz.. Ez kétes helyzetekben, ha nagy a baj, egyszerűen elő jön. Most még bele sem gondolok, de ez baromi sok kárt fog tudni okozni a későbbiekben, ha nem kezdek vele valamit. Csak hogy egyenlőre egyáltalán nem tudatos. Közben körülöttünk egész jól haladnak a sellők és szépen sorban intézik el jégtömbökbe fagyasztva az ellenfeleiket. A fejüket hagyva csak szabadon. És egy ketten már körénk gyűlnek, két fiatal lány meg egy nagydarab negyven feletti triton-figura. - Kell segítség kölykök?
Amikor meglátom a béklyó ejtette sebet a sárkánykölyök nyakán erőteljesen megfeszül az egész állkapcsom. Gyorsan átpörgetem milyen fegyvereket vagy eszközöket hagytak arra, hogy gladiátor küzdelemre ösztökéljenek és ha valamelyikkel le tudom verni róla, akkor megteszem. Úgy tűnik hogy teljesen kimerült és gyógyításra van szüksége, de nem halálos semmilyen sérülése, viszont addig nem tud elülni bennem az adrenalin és pánik elegye, ameddig nem találom meg Cody-t. Átvágok a sellők és vélhetően egyéb fogvatartottak között és jobb híjján csak rájuk tudom bízni a sárkányt, mert oda, ahova megyek, nem jöhet. A familiárisom lélekállat szemével már láttam a lenti harcot, de így is szükségem van a nő segítségére, hogy irányt mutasson. Nagyot dobban a szívem, amikor válaszol. - Hát persze, hogy segített. - suhan át rajtam valamilyen büszkeség az aggodalom közepette, bár amikor egy-egy kalandot épp csak túlél - vagy nem él túl... de arról most nem beszélünk... - és már csak a Szent Mungóban látom viszont egy kórházi ágyban néha nagyon vékony cérnán táncol, hogy ne veszítsem el a fejem őrülten féltve őt. - Köszönöm, de siessetek, ha nem jövünk meg mire mindenki beszállt és a hajó indulásra kész, csak meneküljetek mi pedig... megoldjuk. - mondom gyorsan, egy gyors szorítással viszonzom a kedvességét a kezén aztán már fordulok is tovább és futólépésben haladok jobb híjján egyelőre valami kardot hozva magammal amíg meg nem találom azt a helyet, ahol a pálcák és mágikus karkötők sorakoznak. A familiárisomat inkább megérzem, minthogy meglátnám, reflexszerűen fordulok felé és a pálca már is a kezemben, hogy tovább ugrálva minél gyorsabban ott legyek Cody-éknál. Ha minden igaz azért maradt hátra, mert valakit még ki akart engedni, de mire belépek eléggé erősen úgy tűnik, hogy már amúgy se tudott volna hátat fordítani a dolognak, hiszen... éppen a mellkasán tapos a vérfarkas. Egy rövid pillanatra istenesen elönti az agyamat a vörös köd és bár az ikerfivérem jelenlétét elvesztettem, a kezemet még is vezeti az ösztön és már majdnem repül az átok, amikor a Nundu felbukkan. Nagyon kevesen múlik, hogy ne menjen végig a mozdulat és észnél legyek, már szó szerint sötétség szikrázott körülöttem, de ezzel az állatot is eltaláltam volna, aki csak segíteni akart. Egy rövid pillanatra pislogok egy jó nagyot, mintha kellemetlenül szembesülnék azzal, hogy ez a Grindelwald vérvonal dolog mindig velem fog maradni. Persze, a tehetség jó dolog, csak sötét varázslatok kivédése helyett szerintem ezúttal megállt volna a sötét varázslatoknál a dolog... Hosszú, nyújtott léptekkel termek már előtte, nem tündér teleporttal, hogy azonnal megragadjam a vállát és felhúzzam és elkezdjem tapogatni a mellkasát, nem mintha bármennyire is értenék a konkrét gyógyításhoz, de azért láttam már eleget zúzódást és törést - főleg magamon - ahhoz, hogy valami fogalmam legyen. - Jól vagy? Mi lenne, ha nem hergelnéd a rosszfiúkat, amikor a mellkasodon taposnak, te... - ömlik ki a számon, de a következő pillanatban már magamhoz szorítom és egy pillanattal később már pánikszerűen tapadnak az ajkaim az övére. Látszik rajtam, hogy mennyire rám jött a frász, hogy így szétválasztottak minket, annyi szent, a mellkasom úgy dübörög, mintha a szívem bármelyik pillanatban felrobbanni készülne. Nem nyújtom el a pillanatot túl sokáig, hiszen még mindig kaotikusak a körülmények. Gyorsan körbenézek, bár nyilván ő az elsőszámú prioritásom és várom, elvárom, hogy közölje, ha megsérült, de azt is pontosan tudjuk, hogy senkit sem fogunk hátrahagyni, akinek szüksége van a segítségünkre, szóval akárki van még fogságban vagy bajban, az azonnali menekülés helyett neki segítünk még.
A sárkányfi nem néz ki úgy mint akinek fájdalma lenne a füle miatt, inkább láthatóan nem érti, hogy mi történt vele. Még ugyan ziláltan fújtat és mintha a levegőt se venné tisztán, mégis hagyja, hogy Chris odamenjen hozzá. Elsőre idegenkedik az érintéstől és megpróbál kitérni a mozdulata elől, végül mégis hagyja. Célba ért a szándék. Így közelről viszont, Chris orrát megcsaphatja valami vasas-kénes-gyulladtszerű szag. A fióka nyakán lévő súlyos béklyó még a sárkánybőrét is kikezdte és a sebei egyáltalán nincsenek jó állapotban. Chris akciója után, bár nem lesz sokkal nyugodtabb, hiszen elég nagy a káosz körülöttük de veszi az adást és a falnak támaszkodva feltolja magát nagyjából állásba, az ereje nem hagyta el, csak az egyensúlyát nem találja, úgyhogy lényegében a falnak dőlve tolja magát arrafelé amerre Chris vezeti. Mint amikor valaki a koripályán teljes bizonytalansággal kapaszkodik a pálya korlátjába.. Amikor átles a familiárisán keresztül, a sólyom valóban villámgyorsan cikázva karmol, csíp vagy épp pofán csapkodja villám sebességgel a varázslót a szárnyaival. De Kiki is ott van vele, aki meg szépen lángra lobbantja a hangszerét és a ruhája alá beszaladva csak egy gyorsan mozgó kis pukli mutatja merre jár és bizony bele bele harap ide oda közben- legalábbis a varázsló hirtelen fájó sikolyaiból- dühödt felhördüléseiből erre lehet következtetni… Végül a varázsló gatyája is lángra lobban. Az utolsó amit a familiáris kapcsolaton keresztül kiszúr, az a pálcája. Történetesen sok másik pálca és ezüst karkötő között amik mind díszes tartókon sorakoznak az egyik falon.. épp úgy ahogy a vadászok trófeái, akárcsak a skalpok. Az illúzió tehát egyértelműen nem fog helyre állni. Így vissza alakíthat mindent az eredeti állapotába a sárkánykánál. Itt már egyértelműen kitűnik, hogy érti mit akarnak tőle és együttműködik. Chris nem találja Cody-t azok között akik érkeztek. Bár bizalmat szavaznak neki, ahogy megszólal és a vasbilincsre mutat, amikor közéjük lép, mégis inkább csak kitérnek az útjából, elhúzzák előle a kicsiket, ha azok épp nem figyelnének eléggé. Viszont akkor engedik le ténylegesen a támadó állásukat amikor Cody-rol kérdezi őket. Egy fiatal nő felel neki, eszméletlen hosszú haja van és lényegében az takarja csak a testét - Meggyógyította az uszonyainkat. Segített kijutni az amfórákból. De volt még egy teli…. és a farkas… - ahogy a farkast felemlíti határozottan össze húzza magát, a karjaival átfogja a testét és látszik a terror az arcán. A többiek is pillanatra elkomorulnak vagy keménnyé, gyűlölködővé válnak a vonásaik. Még a gyerekek is elbújnak a szüleik mögé. Mielőtt nagyon neki lódulna a hosszú sötét hajú lány elkapja a karját. - Van egy hajó az aréna alatt! A mieink közül mindneki jól ismeri azt a hajót. Ott várunk rátok. - szélnek is ereszti. A sárkány még visszanéz Chris-re, de aztán úgy tűnik bele törődik, hogy most a sellőkkel kell mennie.
Chris-hez hamarosan becsatlakozik a két familiáris. Vagyis oldalirányból a sólyom megpróbálja vissza juttatni a pálcáját a gazdájához, de aztán kissé hátra maradnak Kikivel. A tündér teleportációval aligha tudja tartani a tempót bármelyikük is hosszútávon és szó mi szó ők is kezdenek kimerülni főleg Kiki. Hamarosan a terem közelébe ér ahol az elején a madarán keresztül az amfórákat látta és már távolról hallja, hogy dolgok puffannak, emberek nyekkennek, tereptárgyak reccsennek, tönek, itt-ott loccsanás vagy vízoszlop hangja zúg fel és hasonlók. És bizony Cody hangját is elkaphatja a többi emberi-állati(as) hang között. Kissé megnyúlt tónusban - rögtön egy éles bútor reccsenés és némi fájdalmas nyekkenés követi - …Azért igazán elvihettél volna randira mielőtt felszegezel az asztalra…!!! - de a válasz csak egy állatias dühödt hörgés rá. - Viccesnek találod magadat mi?! - még egy puffanás és nyekkenés - Nehéz megmondani… köh.. elég nagy a nyomás most rajtam… köh… - Chris a terem látótávolságába érve ott találhatja azokat, akik akkor is ott voltak amikor a kalitkájáról lekerült a vászon, legalábbis néhányat közölük. A sellők velük küzdenek jórészt. Cody egy összetört asztal maradványai között a földön, a vérfarkas pedig félig átalakult formában tapos a gyomorszáján-mellkasán. De mielőtt Chris mozdulhatna a farkasnak neki ugrik a nundu, lerántja Codyról a “nehezéket” és kíméletlenül elvonszolja valahova ahol már rájuk sem látni.
Amúgy sem vagyok a hideg gondolkodásról és a logikáról híres, inkább vagyok afféle fejjel a falnak hőspalánta meg bestiákkal suttogó, szóval a legjobb, amit tehetek az az, ha a sárkánnyal foglalkozom. Nem mintha lenne más választásom, mivel megkergül és ha nem figyelek még a végén megsüt. Jobb a békesség, nem kell a kísérletezés, hogy grill husi lenne-e belőlem, vagy sem, szóval ugrálok, vetődök, koncentrálok és végül a klasszikus kötőhártya gyulladásos átok helyett - pálca híjján, bár amúgy is szemétségnek érezném, ha ártanék neki komolyabban, miközben meg van szállva, vagy olyasmi - a fülét cseszem szét szegénynek. Amikor meglátom, hogy kitisztul a tekintete és elkezd zavarodottan botladozni azonnal felemelem a kezemet, védekezően, mintha az ártalmatlanságomat mutatnám, pedig én kényszerítettem földre a szó szoros értelmében, tehát a puszta kezem nem feltétlen jelenti azt, hogy ne tudnám megtámadni. Csak azt, hogy nem fogom, és ez remélhetően tényleg átjön az őszinte, aggódó tekintetemből. Nagyon remélem, hogy fájdalmat nem okoztam, ha nincs több tüzes hapci, akkor közelebb is kerülök hozzá, hátha meg tudom nyugtatni. Kiszedni a füléből a cuccot nem igazán merem, mert tudja a halál, hogy visszatér-e a zene és megesz-e vacsira hirtelen, de azért lapogatom meg ilyesmi és próbálom noszogatni, hogy valahogy induljon el valamerre, akár kúszva, lassan botorkálva, csak haladjunk. Amikor meglátom, hogy valaki vízmágiát használ vadul megdobban a szívem, azonnal Cody alakját keresem, de az alakját nem látom, csak az erejét. Méghozzá milyen erőt, ha olyan távolságból tud támadni, hogy őt nem is látni! Ahogy megérzem a familiárisom adrenalin löketét muszáj átlesnem, hogy mi történik, bár úgy sejtem, hogy ő az, aki jól agyonkarmolja az illúzionistát a túlvégen és ezért tűnik el innen a képe és hála égnek a zenéje is. Egyetlen pillanatot várok még, hogy helyreáll-e a "hologram", aztán, ha semmi jelét nem hallom már a hangszernek, akkor megpróbálom átfogni a sárkánykoma fejét a két fülére tapasztva a kezeimet, mivel kölyök, így még ezt kinyújtott karokkal csak meg tudom tenni, és visszacsinálni az egészet. Jó néhányszor azért még mindig Cody-t keresi a tekintetem, vagy a Lélekállatommal biztosítom, hogy ő az, aki a vizes-jeges dolgokat csinálja és hogy magához tért, bár ha látom a sérüléseit, ha megmaradt belőle valami biztosan egy kicsit elfog majd az aggodalom. Mire megjelennek itt a kiszabadítottak, addigra már nagyon régen nincs nálam fegyver, a sárkányt istápolom, bár lehet, hogy hihetnék azt, hogy én is valami idomár vagyok, de annál sokkal, sokkal gondoskodóbban bánok vele. - Minél előbb ki kell jutnia mindannyiunknak erről a helyről, mielőtt a helyzet urai lennének az fogvatartóitok. A fogvatartóink. - javítom ki magam, és nagyon gyorsan odaintek a földre a levetett vasbilincsre. Azonnal körbefordulok, kiutat keresek nekik és igazából mindannyiunknak, bár egyértelmű, hogy csak mutatni fogom az utat, de az fix, hogy én egy miliméterrel se kerülök távolabb Cody-tól. A sárkány még kölyök, nehéz magára hagynom, ellépnem mellőle, még is megteszem és félelem nélkül lépek közéjük, akkor is, ha ők harcra készek. Legalábbis a félelmem nem rájuk irányul. - Láttátok... láttátok a párom? - kérdezem gyorsan, szinte átvágok rajtuk, nyilván ügyelve arra, hogy gyerek közelébe ne kerüljek, mert az egyik anyja biztos lefagyasztja azonnal a tökeimet, ha hirtelen megijed a mozdulatomtól. - Kérlek vigyétek ki a sárkányfiút is, minél előbb legyetek biztonságban. - mondom gyorsan, kicsit nyelve visszanézve rá, aztán előre vetődök újra. - Cody! Cody? - kezdek el kiabálni, miközben keresem a visszavezető utat és őt magát, a végén már tündér teleportációval nyelve a távolságokat minél gyorsabban.
A hangszer talán megtévesztő lehet és vonzza a tekintetet, mintha az lenne mindennek a forrása és ereklyeként tetszelegne a mágus kezében, de lehet ez is csak egy trükk, mint az, ahogyan a varázsló pofára ejtette a srácokat a törött pálcával… A tüzeskedés a nézőtéren még Chris kiáltása után itt ott felbukkan, egyetlen “biztonsági” lohol a nyomában csak Kikinek, de őt is feltartóztatja amikor az egyik ponyvának elég a tartókötele és leszakadva, lángolva beteríti az utat előtte meg a nézők egy részét is. Senkit nem kell félteni, a legtöbb nézőnél is villan a pálca és vagy egyszerűen elhoppanálnak, felháborodott pénz-visszakövetelő fenyegetések közepette, de van aki vissza se néz inkább! De a leszakadt ponyva az utolsó jele Kiki-nek, úgy tűnik hallgatott Chrisre. Szerencsére elég érzékeny füle van a kis erszényesnek, így az üzenet könnyen célba ért. Chrisnek remekül sikerül kitáncikálnia a sárkányka elől. Elég nagy az aréna, úgyhogy van helye körbe cikáznia. A kreativitás lenyűgöző abban a szőke fejben! Az eredmény pedig magáért beszél, bár nem érzi, hogy miféle anyagot talált, szóval maradhat az elképzelésében és azonosíthatja FÜLZSÍRnak, valami történik és érzi ahogy átalakul valami szilárddá amit talált. És abból ítélve, hogy a sárkány rázni kezdi a fejét mintha víztől akarna megszabadulni és próbálja a hallójárata környékét matatni a “mancsával” tényleg történik... Valami. Ezzel együtt a mozgása is furcsává válik, a szemeiből kifut a vad természetellenes izzás, egyértelműen elzáródott a hallójárata, viszont szó szerint imbolyog egy kört, mintha részeg lenne, vagy a szárnyai elhúznák, vagy elfelejtett volna járni. Egyszerűen nem találja az egyensúlyát, hamarosan pedig el is hasal a homokban, az aréna fala közelében kissé ijedten, meglepetten “pihegve” vagyis inkább halkan hörögve sípolva. Van némi ideje össze gondolni, hogy hogyan is tovább. Az átkok záporozása is abbamarad, mert fontosabb lett a tűz megfékezése és a maradék ember és néhány egyéb varázslény kijuttatása meg a főnök ugrasztása, mint az átkozódás feléjük. Főleg, hogy néhány sötét mágust egyszer csak elkap egy egy vízcsáp és behajít az arénába, vagy lényegében úgy bárhova-csak repüljön-, van akit egy egy csáp a falnak repít és oda is fagyaszt. De egyik sem a brutális trancsírozós módon, inkább csak mindenki nagyon bibis lesz maximum. Nem sokkal később a varázsló alakjával is történik valami. Mégpedig olyan mintha valami a nyakába repült volna/ az arcába ugrott volna, de az is lehet, hogy mindkettő megtörtént. Chris a familiárisa felől egy adag “adrenalint” vagy némi hírtelen támadt félelmet/dühöt kaphat el amolyan “harci lázat”. Sejtheti, hogy valami bonyodalomba bocsátkozott… Mindenesetre a zene hírtelen szakad meg és kissé ijedten kezd hadonászni a láthatatlan zavaró tényezőivel viaskodva aztán az illúzió ami közvetítette teljesen szétfoszlik és megszűnik. Kicsivel később az aréna járatai közül többnek is a rácsára víz kúszik fel és fagyasztja olyan keményre a rácsokat, hogy látható a deformálódás és könnyedén kitörhetővé válnak. A rácsok kiiktatása után a járatokban emberek tűnnek fel és mondhatni “támadó állásban rontanak” az arénába. Christ meglátva pedig látszik rajtuk a bizonytalanság, mintha nem tudnák beazonosítani, hogy kinek az oldalán áll. Hiszen a kezében fegyver van, és a sárkány “leterítve” hever a falnál… A férfiak állnak elől, valamivel több nő is van velük, sőt egy két gyerek és két nagyon idős is. Összesen húszan vannak. De mondhatni mindenki “harcra kész”. Nincs rajtuk túl sok ruha ami talán zavarba ejtő lehet, cserébe mindegyiknek ott az ezüstkarkötő a csuklóján.
Kicsit megszakad a hősszívem, amikor úgy tűnik, hogy a fiatal sárkány inkább menekülne a fenébe, nagyon is jogosan. A fajtáját nem igazán ismerem, még ha hajaz is a kinézete a mennydörgőre, így nem igazán tudom megtippelni, hogy pontosan mennyi idős, de egyértelműen fiatal, még nem lépett tinikorba se talán. És már is ilyeneket kell átélnie... Hálás vagyok Kikinek a pajzsokért és ha lenne kiszögellés, akkor biztosan kiemelném a zsebemből és feldobnám, de az egyetlen ilyen, amit látok azok a támasz oszlopok inkább a nézőtéren vannak, ami pedig vélhetően védve van az itteni állatoktól - meg tőlem - és egyenesen arra hajítanám, ahonnan átkokat és támadásokat lehet várni. Vagy nem? Azért körbefuttatom a tekintetem mégegyszer van-e még támasztó gerenda a küzdőtéren, amire felmehetne, mert az egy dolog, hogy a saját életem veszélyben van, az meg egy másik, hogy Cody familiárisát nem szeretném a halálba vinni magammal. Jó, én se óhajtok itt megdögleni, de ez egy másik kérdés. A hangszerről fogalmam sincsen, hogy pontosan mit csinál, de egyértelműen varázstárgynak tűnik és amiatt üvölt fel a kissárkány, szóval azonnal felugrik a listám tetejére, mint célpont. Amikor egy szőke kisfiú képe jelenik meg a fejemben megrebbenek, próbálom kilökni és koncentrálni arra, hogy elindítsam a nyílat és kitérjek a záporozó átkok elől, ha esetlek Kiki ereje nem bírna el ennyi támadást. Ahogy elpattan a mágikus láncom szinte hörögve lélegzek fel, érzem, ahogy a varázserőm egy része visszaszáll belém, a vasbilincsből azért joggal következtetek arra, hogy a tündérségről van szó, ennyire szőke azért nem vagyok. A mókusnak sasabb szeme van nálam - a vándorsólymon keresztül pedig én is állat vagyok - és végigszaladva a karomon talál egy felfüggesztett kötelet, amin elrongyolhat, ami ismételten egy jó pont. A kilőtt nyílvessző ugyan nem fog senkit, amit elsőre a szőke agyammal annak tulajdonítok, hogy biztos akad valami fal közöttem és közöttük, de ennek ellentmond a tény, amikor meglátom, hogy nem csak a sárkánykomától vagy az átkoktól érkezik tűz, hanem a padsorok között is forró lesz a helyzet, annak pedig Kikinek kell lennie. - Hé, kölyök! - perdülök meg, amikor a sárkány még egyet üvölt és ezúttal felém indul meg és én várhatom a mennyei áldást a sárkánytűzzel. Nagyon elméleti szinten képes lehetek túlélni átkokat ÉS sárkánytüzet is, főleg, ha mondjuk a kölyöké gyengébb, mint egy kifejlett példányé, de valljuk be nem igazán szeretném kipróbálni, hogy igazam van-e, szóval azonnal elkezdek eltáncolni előle, miközben a furcsa tekintetét figyelem. Ezen a ponton már egyértelmű, hogy a hangszer belemászott a fejébe, az kevésbé, hogy mit kezdjek a ténnyel. - Kiki, keresd meg Cody-t, Nessát és a zene forrását! - kiáltom körülbelül egyenesen a nézőtér felé, ahol az utolsó láng lobbant fel, bár így szó szerint mindenki hallja, nem csak az állat, de mivel nem az én familiárisom így nem megy csak úgy irányítgatni. Mivel fogalmam sincsen hogy lehetne megtörni az elmebajt, amit a fiatal sárkányra hozott, aki az én szememben nyomokban sincsen már a fióka kategóriában. Lehet, hogy nem kifejlett és nem tölti ki az egész küzdőterét a cirkusznak, de hogy nálam sokszor nagyobb, az is biztos. Mivel már tudok teleportálni használom is, ha ki kell térnem előre, de arra nem visz a lélek, hogy csak úgy itt hagyjam és menekülőre fogjam. Ha úgy hozná a helyzet, hogy már nincsen más választásom és ez az ára, hogy visszajussak Cody-hoz és mind a ketten kijussunk, akkor talán... de még nem tartunk itt. Szóval el és felvillanok körülötte, miközben a vad agyalásom következményéül azt latolgatom, hogy túl tudom-e énekelni azt a rohadt hangszert VAGY... isteni szikra csap belém, bár más inkább baromságnak titulálná, de megpróbálom a sárkány FÜLZSÍRJÁT vagy akármilyen nedvét, ami a fülében van szó szerint megszilárdítani, hogy megsüketítsem, vagy tompítsam a fejébe jutó zenét, vagy ilyesmi. Még soha nem próbáltam ilyen anyagátalakítást, viszont kevésbé tűnik kockázatosnak, mint végigállni a sárkánytüzet, ha esetleg bedurvul és elcsíp két helyváltoztatás között. Egy próbát megér.
// Tündér teleportok minden támadás elől, legyen megkergült sárkány vagy átkozók.
Anyagmanipuláló 1-2: Egyszerűbb anyagokat át tud alakítani hasonló anyagokká (fát papírrá, téglát agyaggá, követ homokká). Képes összetettebb anyagokat átformálni, de még mindig csak hasonlóra. Tehát folyadékokat, vagy légnemű anyagokat is meg tud változtatni, de ezek nem lehetnek túlságosan bonyolult anyagok (vizet higannyá, gőzt ammóniává, stb).//
A sárkány fióka bár nem adja jelét annak, hogy megértette volna, lehetséges, hogy meglepettségében, hogy tényleg emberére akadt, vagy amiatt mert tényleg nem érti csak a szándékot Chris üzenetéből, de úgy néz ki inkább háttérbe húzódna. Kiki aktiválja a fizikális és mágikus pajzsot is Chris zsebében és kisandít annyira, hogy felmérje a terepet, valami olyan kiszögellést keres amire rá tud szökkenni és onnan tovább, főleg ha már Chris tüzeskedést javasol. A kis familiáris nagyon résen van. Talán csak érzékcsalódás, talán amiatt mert még neki van lapulva Chrisnek, szinte érezni ahogy vadul verdes a pici óramű benne is. A pajzsok aktiválódnak titokban, a varázsló elkezdi hergelni a közönséget, ahonnan a kántálás szinte csatazajjá-énekké áll össze. A varázsló kezében megjelenik egy hegedűszerű tárgy, de mintha lenne valamiféle fenyegető jellege. A sárkány fióka itt már szabály szerűen elkezd visszavonulni és a fejét rázva fujtatni. Most már nem csak füst van a pofája előtt de kisebb lánggömbök, szikrák is. Még a sérült szárnyait is maga fölé húzza. Mintha valami rettenetesre készülne amitől zsigerileg retteg… A varázsló játszani kezd a furcsa hangszeren, a sárkány pedig felüvölt, hogy fájdalmában, vagy amiatt, mert reméli, hogy a saját hangja kiszoríthatja a varázsló játékát az kérdéses de a hangja szinte rajtszóként hatol át mindenen. Bár Chris elméjében csak egy üvöltve esdeklő szőke gyermek alakja villan fel. Az események pedig felgyorsulnak, és pár dolog egyszerre is történik. Az átkok záporozni kezdenek abból a nyolc irányból ahonnan a legerősebben érezte a támadó rosszindulatot, kettő a sárkányba is csapódna, ha nem védené ki Kiki pajzsa azokat is mázlijukra.
Ahogy felhúzza az íjat a lánc elpattan ott ahol Whiskey előzőleg meggyengítette és egy kisebb villanással megszűnik a tündérmágiáját visszatartó varázslat is. A mozdulatát közben a mókus kihasználja és fürgén végig szaladva a karján, az íjon, a tetejéről rúgja el magát egy közelben lógó kötélre onnantól pedig eltűnik a szemek elől. És innentől valóban megindul a káosz. Tűzcsóvák kezdenek záporozni mindenfelé a közönségre ahol azért jócskán megindul a hőzöngés és a biztonságiak is mozgósítják magukat... Voltaképp még komikus is lehetne, ahogy a fürge mozgású cikázó kis lényt próbálják leszedni valami átokkal, a másik felük pedig a tüzet próbálja kordában tartani. Whiskey-nek sikerül a közönség soraiba szabadulni és bizony néha a padok alá is alá gyújt..
A kilőtt nyílvessző sajnos átsuhan a varázsló alakján így egyértelművé válik, hogy ez csupán egy illúzió csak. A varázsló valami biztos helyen van, sőt abból ítélve, hogy folytatja a játékot a különös hangszeren még az is megkockáztatható lenne, hogy vagy transzba esett, ki tudja? Ami kellemetlenebb, hogy a sárkány egy újabb üvöltéssel indul meg, de ezúttal Chris felé, mint akinek elvették az eszét. A szemei természetellenes fénnyel izzanak és most cseppet sem úgy néz ki mint egy rémült fióka.
Nagyon, nagyon felidegesít, hogy Cody nem moccan meg, nem beszél, nem int, nem csinál semmit abbana víztartályban, ahova dobták és szó szerint semmit nem tudok az ügyben tenni. Ahogy kidobnak a nézőközönségbe és felállok elkezdek a közönséghez beszélni nagy hangon, de szó szerint visszapattan róluk minden, sőt. Olyan rosszindulat hullám indul meg felém, amit még soha életemben nem tapasztaltam. Persze, kisebb léptékben volt már beszólás arra, hogy kinek az arca is néz vissza rám a tükörben, vagy arra, hogy Titával megszakítottam a jegyességem és mások szemében "undorító rossz útra tértem", de ezek nagyon gyorsan leperegnek rólam, egyéni kisebb mértékű esetek, amiket legrosszabb esetben is egy ököllel megoldok. Most viszont összekötött kézzel ezüst bilincsben állok egy aréna közepén, mindenki áhítozik a fájdalmunkra, vérre, hogy szórakoztassuk őket. Nagyon keserű érzés árasztja el a számat, csalódottság az emberekben, de közben megpróbálom felvenni a kapcsolatot az "ellenfelemmel" és felmérni a terepet. Szinte azonnal megesik rajta a szívem, látszik rajta, hogy kölyök sárkány még és egyértelműen nem csak egy mennydörgő, de még hibridnek se mondanám. Ahogy visszanéz a szemembe és elönt a furcsa érzés, ami különbözik a druida képességemtől a magas homlokomon mélyen kirajzolódnak a barázdák. - Nem foglak bántani. Ki fogunk jutni innen, együtt. - suttogom halkan, csak neki, csak magunknak, azonnal magamravéve a terhét az ő biztonságának is a sajátom és Cody-é mellett, ráadásul érzem, hogy még sokféle állat vár a "kivégzésre", a hős vérem lehet, hogy őket se lesz hajlandó hátrahagyni. Azt mondjuk nem értem, hogy mit vártak tőlem eredetileg, nem tudják, hogy ki vagyok tehát a sárkány sokkal, sokkal értékesebb nálam, csak nem akarnák, hogy tényleg megöljem? Ugye? Nem mintha akárcsak egyszer kezet szándékoznék emelni rá, csak már a gondolattól is forog a gyomromban a reggeli szendvics. - Kiki, pajzsot. Nem ellene, ellenük. - suttogom Whiskey-nek becézve, miközben megjelenik a varázsló, hogy "motiváljon" minket. - Tudsz tűzet fújni, ugye? Ha szólok, mehet a nézőtérre, az égre, bárhová, csak nagy káosz legyen. - szólok hozzá, aztán összeszorítom a számat és még egyszer összenézek a sárkánnyal, szó szerint kissé hátat fordítva neki, jelezve, hogy nem ő az ellenségem, hanem mindenki más, de lehet, hogy a nézőknek annyira nem esik le. Ruganyosan mozgok és lépkedek, számítva arra, hogy ugranom kell majd, ha ránk támadnak ösztönzésül, de remélem, hogy a kis cukormókus pajzsa kitart majd nekem és talán a mögöttem lévő sárkánynak is nyomokban. A fegyverek felé lépve próbálom felidézni a kis vörös íjász mániáját és leemelni nem csak egy kardot, de egy íjat is tegezzel, már ha egyáltalán ki tudom húzni és elég hosszú a lánc hozzá. Csak a célpontom nem a sárkány lesz, hanem a varázsló. Kezdődhet a káosz! - Most!
// Whiskey képesség: Mágikus pajzs, pajzs. Chris cselekvés: Nem a legprofibb íjász, de Ginától tanult egy keveset a VMS alatt/óta. Még egy kocka:
Christopher Graves carried out 1 launched of one [You must be registered and logged in to see this image.] (6 oldalú dobókocka.) :
Cody nem ad magáról egyenlőre életjelet. De Chris elég jól fel tudja mérni a távolságot és az irányokat, ameddig el nem veszik a sötétségben és meg nem lesz forgatva. A vas bilincs a rúnákkal úgy tűnik a tündér képességét majdnem teljesen lefogta, bár a lánca hossza majdnem egy méter, így van valamennyi mozgástere a kezeinek. Nos ő nem akar a sárkánnyal foglalkozni és úgy tűnik, hogy ez kölcsönös. Az “ellenfele” rémülten fújtat és bár ott van a gomoly a pofája előtt ami valóban arra utalna, hogy talán kész lenne, legalábbis védeni magát, mégsem támad. Sérült és még csak nem is egy kifejlett példányról van szó. Viszont így szemtől szemben Chris nagyon könnyen kiszúrhat minden eltérést, hogy valójában mennyivel másabb is mint egy menydörgő. Ebből is látszik, vele ellentétben a vadorzók, egyszerűen úgy tekintettek valószínűleg a zsákmányukra, mint egy hibrid sárkányra, ami eladható egzotikumként és jó pénzt hozhat.. ameddig életben van. Chris rögtön a kapcsolatot keresi és ahogy próbálja kiterjeszteni a druida képességét nagyon furcsa érzése lehet. Egyrészt, rádöbbenhet, hogy bizony elég sok állat van körülöttük, másrészt olyasmit neszelhet meg, amit előtte még sohasem tapasztalt. Mintha nem egy varázslatos fenevad felé tapogatózna, ráadásul ahogy a sárkány vissza néz a szemébe egyértelműen létre jön valamiféle röpke kapcsolat és mintha nem szavak formájában, de ott lenne a segítségkérés a sárkány felől. A bilincs miatt a tündér képességei még nem működnek, de minden más igen, bár hoppanálni így sem tud az arénán belül… Whiskey viszont ott van vele és ha szüksége van rá, vagy utasítja, nem fogja cserben hagyni.
Ami viszont még talán kicsit sokkoló lehet számára, vagy talán újdonság, hogy több irányból is erőteljes ártó szándékot érez. Nem csak azt, hogy a közönség élvezi, vagy hogy a fogvatartói valahol a sorok között kárörvendenek, minden meghatottság nélkül arra amit mond. Jószerivel csak még hevesebben kiabál mindenki vagy épp fújjog egy sort. Úgy tűnik van néhány irány ahonnan komolyan úgy érezheti, hogy bármikor érkezhet egy extra átok. Akár azért, hogy az ő viselkedését “moderálják” akár azért, hogy a sárkányt mozgásra bírják.. A fal még mindig ott van tőle nem olyan messze tele fegyverrel, közelharci és távolságiakkal egyaránt. A közönség viszont nagyjából el is hallgat egy időre amikor egy platformon megjelenik az aréna felett lebegve a varázsló alakja. - Hölgyeim! Uraim! Úgy tűnik az új bajnok kicsit makacskodik.. Mit mondotok? Ösztönözzük?! - a hangja átzengi a teret és a kérdésére a válasz ijesztően hangos kántálássá és ütemes dübörgéssé válik pillanatokon belül. Az ártó szándékról a megérzése pedig felerősödik nyolc irányból is.
//Hozzászólás végén dobj egy 10 oldalú kockával és dobj még egy Fizikum + Szerencse próbát
Whiskey odalapul hozzám elbújva, de ez nyomokban se elég ahhogy, hogy az égető hiánya Cody-nak mellőlem egy kicsit is tompuljon. Erővel kell koncentrálnom arra, hogy a tagjaimon ne látszódjon a feszültség vagy a reszketés, legalább látszatra illeszkedjen rám az oroszlán a Roxfortból, meg a Wampus az Ilvermornyból. Esküszöm, hogy nem az alapján választottam, hogy melyik a nagymacska, a gepárd patrónusom is csak egy véletlen egybeesés. Tegyük fel, hogy tényleg illik rám a bátor harcos jelző, bár jelenleg csak vicsorgó hülye vagyok, amikor a vérfarkas lepöccinti magáról a visszaszólásaimat és még az is közröhej tárgyává válik, hogy egy más vagyunk. - Meglátjuk, hogy ki a naiv, ha azt hiszitek örökké folytathatjátok ezt. - válaszolom, állom a tekinteteket, amennyire lehet, de állandóan újra és újra az "akvárium" felé fordulok, hogy Cody adjon magáról valami életjelet. A szívem a mellkasomban szinte őrjöngve ver, átgondolatlanul próbálok néha izomból kitörni, haszontalanul persze. A történetre a sellők hűségéről kicsit összezavarodottan nézek újra Cody irányába. Én nem akarom, hogy miattam kockáztassa az életét, nem akartam ráhozni a bajt azzal a rohadt csapdával se. Le kellett volna feszegetnem ott, ahol voltam és nem hazaszaladni vele. Hiszen tudtam, hogy mi az és hogy nem csak valami hobbivadászé, profi cucc volt. - Úgy beszélsz róluk, mintha csak állatok lennének, te undorító seggfej, egy mélytengeri kisbaba sellőbe is több értelem szorult, mint belétek. - mondom, miközben az alvadt véres késtől elhúzódom. Nem kényességből, egészen más okokból, de azt nem kell az orrukra kötnöm, ennyire még nekem is meg van a magamhoz való esze. Ahogy felemelkedem a ketreccel együtt megkapaszkodok és arra összpontosítok, hogy minél több részletet megjegyezzek, merre fordulunk, hány lépést haladunk. Talán örök optimista lehetek, de arra figyelek hogyan tudok kiszabadulás után minél gyorsabban visszajönni Cody-ért és a familiárisomért. Csak jó mélyen beszívom a levegőt, mintha futóversenyre készülnék vagy újra a VMS-en lennék, de ezúttal nem lesz lelkes integetés a nézőknek vagy sajtótájékoztató. Igen gyorsan bekerülök valami sötét ponyva folyosóra szóval teljesen mindegy mennyire figyelnék, pillanatok alatt zavarodottan koccannak össze a fogaim egy enyhe vicsorgás után.
Még ott van az arcomon a grimasz, amikor az egyik pillanatról a másikra a cirkusz/aréna közepére kerülök és ugyan talpra, pontosabban féltérdre esek, de így is kellemetlen zuhanással mutatkozok be. Leporolom a homokot a kezemből, hogy minél előbb talpra álljak és körbeforduljak, de nem úgy tűnik, mintha azonnal a sárkánnyal akarnék valamit kezdeni. - Élvezitek? Gratulálok! Gondolom akkor is ilyen izgalmas lenne, ha a saját gyereketek, testvéretek, vagy ti magatok lennétek rákényszerítve, hogy gladiátor harcot vívjatok, nem? - kiabálom, szinte hitetlenül, torkom szakadtából, kicsit azonnal rekedve. Rendben, hogy van egy-két seggfej, az orrvadászok, a szervezők, de a hangok alapján nem kevés a néző és az ilyenekből élnek, az ilyenekért létezik ez az egész. Nem mintha eddig nem lett volna az életemben néhány pofon, de most aktívan csalódok az emberiségben. Eszemben sincsen felkapni fegyvert, inkább a nyúlcipő, ha a fiatal sárkány enged a fenyítésnek és megpróbál megtámadni. Apropó... - Valami nem stimmel. Nem is vagy mennydörgő, ugye? - vonom össze a szemöldökömet, egyenesen belenézve az ijedt, szenvedő tekintetébe, éppen úgy, mintha egy emberrel beszélnék. Pedig fogalmam sincsen, hogy mennyi értelemmel nézek szembe, egészen egyszerűen minden varázslénnyel így beszélek. - Ráadásul... tényleg kölyök... - feszül ökölbe újra a kezem. Nem mintha sokkal jobb lenne, ha felnőtt sárkány elé dobnak, de azért még is csak könnyebben üt vissza az ember, ha a másik fél nem csak egy pánikoló fiatal. Tényleg nem vagyok hajlandó megtámadni, viszont azonnal kipróbálom, hogy minden mágikus képességem él-e, tudok-e hoppanálni/tündér teleportálni, a druida képességemmel kinyúlni a sárkány felé, és így tovább.
A cukormókus szerencsére nem macska, esetleges szőrgolyóktól sem kell tartani amiktől félre nyelhetne a kis jószág, de tény túlzásba sem vitte, nem lett belőle injektoros lángvágó pisztoly. Pont mert nem akart véletlenül sem kárt tenni Chrisben, de tény ha nem lenne sebezhetetlen, meg sem próbálkozott volna vele. Egyenlőre viszont inkább meglapul a zsebében. Ha idő előtt kiszúrják Chrisnél és elveszik tőle még annyit se tud segíteni neki. - Vicces fiú vagy. - rendezi le ennyivel a vérfarkas, miközben szórakozottan neki áll körözni, vagy csak mert valójában Chris nagyon is idegesíti ki tudja. Ahogy a szőkeség lopva megbámulja a Nundut, azt azonnal felfedezheti, hogy egy nőstényről van szó és mintha kissé püffedt lenne. A bestiamestere egy kopasz, zömök rongyos, matróz inget viselő tag, de semmi jellegzetesség nincs benne. Chris megdöbbenését egy színpadias vigyor és két lelkesen széttárt kar fogadja -Köszöntelek, a Vándorló Rémviadalban! - csettint egyet a nyelvével - Tudod, már lassan nyolcvan éve járjuk nem csak a szigetet. És eddig sem sikerült senkinek elkapnia minket. Aranyos.. Már már naív, ha azt hiszed, majd most rajtatok múlik bármi! - közben tényleg úgy gesztikulál mintha máris a porondra gyakorolná a felvezetést.
Arra viszont amikor Chris kiejti a száján, hogy a sellő a párja egyszerre fogja be mindenki és hallgat el egy pillanatra. Hogy aztán innen onnan gurgulázó rosszindulatú kacagások érkezzenek, vagy méltatlankodó, flegmázó puffogások, füttyögések. A varázslónk szórakozottan biccent párat - Hát ez.. megmagyaráz pár dolgot. - ez után viszont a vérfarkas úszik be a képbe, leállva a körözéssel.Cserébe a ketrece elé guggol Chrissel szembe és a kése pengéjével kezd szórakozni a rácsokon. - Tudod miért olyan rohadt egyszerű a sellőket elkapni és betörni? - teszi fel az egymillió dolláros kérdést - Mert az összes egy rohadt kis szerelmes idióta. - szánalom és undor van a hangjában - Kimásznak a szirtekre a párzási szezonjukkor, Holdat meg hullócsillagot nézni… Nekünk pedig elég csak az egyik felüket elkapni. A párjuk.. jön önként, mert bármit megtesznek értük. Mint a kezes bárányok olyanok olyankor. - játszott együttérzéssel sóhajt egy nehezet, hallgat egy pár pillanatra aztán közelebb hajolva kissé sikamlósabban folytatja, halkabbra véve - De ne aggódj a tiedért. Gondoskodom róla, ameddig neked dolgod van a sárkánnyal… - egy rövid kaján vigyort meg egy szemöldökemelést villant de aztán eltakarodik kegkocogtatva Chris rácsait a lassan száradásnak induló véres tőrével. Újra a varázsló kerül elé és a kezében már ott a pálca ismét Chrisre szegezve. Azonban a fiút nem éri átok és semmi ezúttal, viszont a ketrece felemelkedik a földről - Ideje színre lépned tündérke. - megindul egy fa lécekből, oszlopokból össze ácsolt, ponyvákkal borított sötét folyosó felé, a lebegő ketrec pedig követi egy darabig. A folyosó végét a teljes sötétség nyeli el és minden nesz minden lépés, beszéd elcsendesül, nem látni a varázslót sem. Eltűnt-e vagy ott van-e még? Az idő is egy kissé elmosódottnak érződik. Valószínűleg csak percek telnek el, de mivel a ketrec a levegőben van a vak sötétben és forog lassan de határozottan… így valószínűleg sokkal többnek tűnik minden pár percnél…
A következő pillanatban a ketreccel együtt Chris egy arénafélesében találhatja magát még mindig a levegőben, jól látható magasságban. Szinte robbanásszerűen jelenik meg ott ahova valószínűleg a porondmester parancsolta és úgy tűnik lemaradhatott mindennemű felvezetőről mert már csak a tömeg tombolása, helyenként lelkes dühöngése csaphatja arcba. A kalitkája alja pedig csapóajtószerűen nyílik ki, ő meg homokot foghat pár méter magasból. Az egyik irányba tőle, nagyjából harminc méterre egy fal van, tele fegyverekkel, meglehetősen különfélékkel. A másik irányban pedig egy határozottan menydörgőforma sárkányfióka. Súlyos mágikus bilinccsel a nyakában, ami időnként felizzik... Vélhetőleg “ösztönzés gyanánt”. A bilincs körüli sérülésekből ítélve egy ideje már rajta lehet.. Látványra pedig az egyik szárnya is meg van sérülve. A tömeg az öklét rázza és lassan eszét veszti.
A bezártság általában nem zavar, de most, hogy közben Cody-t kínozták, megverték, undorítóan beszélnek róla a tehetetlenség egyenesen kezd az agyamra menni és megőrjíteni. A madaram is amikor leesik neki, hogy az időfagyasztás és akármivel próbálkozik, a ketrecen belül marad, elkezd vijjogni és csapkodni a szárnyával dühösen. A kis mókus rossz állapotára megesik a szivecském, de sajnos egyértelműen Cody sérülései ütöttek rá vissza főként, szóval hiába akarnám druidaként vagy bestiagyógyító varázslatokkal helyretenni, familiáris, ami egy csöppet máshogy működik. Nyilván így nem próbálom kituszkolni se, főleg, ha mágia se engedi, de azért a rácsütlegelés akármennyire meggondolatlan és vélhetően haszontalan, akkor is kicsúszik. - Egy próbát megért, öcsi, köszi. - mormogom, amikor a tűzleheletet akarja használni a bilincsemre, bár nem mondom, hogy nem sikítanék fel, ha nem lennék sebezhetetlen, hogy ilyesmivel próbálkozik. Hiszen a képesség neve tűzlehelet, semmi se garantálja, hogy ne égetné le a fél karomat is vele egy félresikerült köhintéssel. Életemben talán kétszer láttam Nundut így miután végignézek a seggfejeken lopva megbámulom, de ezúttal nem ragad el a bestiamester szenvedélyem, az aggodalmam a helyzetünk iránt túl erős ahhoz. Csak megállapítom, hogy rosszul néz ki és hogy ki a bestiamestere, és már koncentrálok is azokra, akik Cody-t kínozták. - Jaj, bocsánat, ha megbántottam bárki érzéseit! A politikai korrektség tényleg nagyon fontos... - mondom vissza, amikor általánosításon kapnak, de nem tudom nem gyűlölettel bámulni őket, főleg a vérfarkast. Alapvetően egy cseppet se vagyok rasszista, még soha, senki fejéhez nem vágtam hozzá, hogy milyen fajú, hogy más, de azét a kés, a vér és az önelégült gonoszsága kicsit kifordít az alap nyugis jellememből. - Komolyan azt hiszitek, hogy csak úgy befoghattok akármit és akárkit és senki nem lesz a nyomotokban? - kérdezem, olyan agyameldobom hangon, még a fejemen is olyan egyértelmű a döbbenet, hogy az űrből is látnák. Mind a ketten olyan családi szálakkal és szociális hálóval vagyunk megtámogatva, hogy napokon belül egy hadsereg kopogtatna, amik között tán még olyan aurorok is lennének, akik a családjaink miatt tartanak minket szemmel. Ha egy Mortimer és egy Grindelwald egyszerre eltűnik... - Őszintén nem vagyok az alkuk híve és nem tudom milyen alternatív univerzumban csatlakoznék azzal a feltétellel, hogy a párom megcsonkítva rostokol majd egy akváriumba zárva. - szalad ki a számon, különösebben nem gondolva bele, hogy idegenek előtt még nem hívtam olyan rengetegszer Cody-t a páromnak. - Szóval mi lenne, ha azt mondanám, hogy inkább engedjetek el minket és minden foglyul ejtett állatot mielőtt egy egész hadseregnyi barátunk, családtagunk, auror ismerősünk kopogtat be felszámolni ezt az egész undorító helyet? - kakaskodom, de valószínűleg teljesen hiába. Soha, soha nem éltem vissza még azzal, hogy megkérdezzem, hogy "tudod egyáltalán kik vagyunk?" a családi hátterünkre vonatkozóan, de most majdnem a nyelvem hegyén van. Amit ajánlott a pasi, hogy csatlakozzak hozzájuk teljesen abszurd, szerintem ő is tudja, és a kimenetel mindenképpen az, hogy egy sárkány elé fognak bedobni, ami lehet épp ilyen nyomorult állapotban van, mint ez a szegény Nundu. Fogalmam sincs, hogy mi lesz, ha én úgy döntök, hogy nem akarok ártani a sárkánynak, ellenben a sárkány nem éppen fogja vissza magát, hogy megtalálja a módot a sebezhetetlenségem áthidalásához, de valószínűleg perceken belül kiderül.
Chris teljesen jól gondolja, a familiárisa ketrece épp úgy mágikus mint az övé. Megcsipkedheti a rácsot, igazából ameddig nem mágiával támad neki a madara addig nem történik semmi. Nem csapja meg villám sem. De nem is tudja átszuszakolni magát a rácsok között. Ha pedig olyasmivel próbálkozna mint az időfagyasztás, igazából a ketrecen belül maga körül minden porszemcse megáll, de a ketrecén kívül semmi nem történik. A mókus amikor betúr mellé egy kéz kicsit felélénkül és végülis elő kúszik Chris vállára. De mintha nyomokban sántítana és a farka is szomorúan lóg csak. Az ellen felbukkanásával és a familiárisa szemén keresztül kibontakozó jelenettel a másik térségben pedig egyértelművé válhat, hogy igen nagy szarban vannak. És bizony pontosan ott, amiről a Bestisek körében annyi aggasztó történet szól. A csuklóján lévő vas bilincs sem égette szét a bőrét hála a sebezhetetlenségének. Így ha bele vág a rácsokba az azért elég hangos, de meglepetésére talán, még deformálódik is valamennyit az ütés hatására, a kezének pedig nem lesz semmi baja. Viszont nagyjából egy két másodperccel később a rács vissza ugrik mintha mi sem történt volna. A dühöngésére már azért felfigyel mindenki, főleg, hogy elve hozzá indultak. A cukormókus nem tudja elhagyni a ketrecet, hiszen őt is mágia alkotja, legfeljebb sipolós plüsst játszik, ha Chris megpróbálja kitessékelni, de csak neki ütközik egy láthatatlan erőtérnek. Szóval inkább marad a szőkeséggel és inkább a kezét össze tartó bilincsre, lánchoz mászik, hogy neki eshessen kicsi tűzköpetekkel. Viszont mivel az is mágikus bilincs így csak félig sikerül elpattintania egyetlen szemet és amikor oda lépnek Chris ketrecéhez inkább vissza iszkol a srác mellzsebébe.
A ponyva lekerül és a varázslón és a farkason kívül még pár tagot láthat és bizony azt, hogy a nagytestű lény ami körözött körülötte az bizony egy nundu. Elég nyomorultul néz ki, vélhetőleg nem jókedvéből van itt és ki tudja hogy van “féken tartva” hiszen nincs megláncolva mégis egy alakhoz orientálódik mindig. A farkas horkant egyet - Hmm igen.. Lehetnék. Mégis szabad vagyok. Veled ellentétben. - láthatóan annyira nem zaklatta fel, hogy egy mocsok szar alaknak lett nevezve. Tökéletesen tisztában van vele. De azért köp egyet a földre megvetése jeléül és a még véres kését megforgatja az ujjai között. A varázsló viszont széttárja a kezeit és a farkast le is inti kissé - Ugyan ugyan.. Nem szép dolog általánosítanod. Hiszen vérfarkasokból is annyi féle van mint emberekből. - dorgálja meg szinte atyaian Christ. De aztán úgy tűnik hajlandó végre lényegre is térni.
- Adok egy ajánlatot! - kezd bele és oda is libbent egy székféleséget magának a ketrec elé, hogy utána rátelepedhessen. - Sebezhetetlen vagy és birtokolod a tündérek erejét. - töprengve dörgöli meg az állát - A vadászatokkor sok hasznodat vennénk. Meg időnként a show-t is fel tudnád nekünk dobni, akárcsak ma is! - iktatja közbe egy előzékeny mosollyal előre vetítve a terveket. - Küzdj meg a sárkánnyal az arénában és csatlakozz a színes kis kompániánkhoz! És a sellődnek, ígérem jó sora lesz. Bár.. - itt villant egy feszült mosolyt a farkasra - Valószínűleg lábat már nem fog tudni növeszteni.. - biccent egyet szórakozottan mintha ez amúgy egy elhanyagolható tényező lenne. - De nem lesz belőle takarmány. Majd kap valami csinos akváriumot meg ilyenek. Mint egy kedves kis díszhal. Úgysem volt még kabalánk végülis. - persze minderről olyan könnyedséggel magyaráz, mintha neki amúgy tényleg pontosan ennyit jelentenének a sellők. - És természetesen láthatod is, ha ez a vágyad… - toldja még hozzá, de érezhetően van benne némi gúny afelé, hogy nem igazán érti Chris mégis hogy tud ragaszkodni egy féllényhez..
A csökött és béna és-akkor-mi-van visszaszólás már nem szalad ki a számon, mert Cody-t követve átoksorozattal engem is elér a sötétség. Ettől függetlenül az első gondolatom a zavarodottságban az, hogy ezt akarom elmotyogni, de végül inkább a srác neve jön a számra, még ha választ nem is kapok. A kezem rászalad a mellzsebemre ahonnan a cukormókus hangja szól és becsúsztatva a kezemet megsímogatom röviden, csak úgy biztosra menve, hogy nem képzelődöm és hogy nem zúztam össze a súlyommal, amíg átcipeltek. Meg persze hallottam már arról, hogy a familiárisok érezhetik, ha baj van a gazdájukkal, szóval ha nagyon nyomorultul fest, akkor pláne aggódhatok azért, hogy vajon Cody rendben van-e. A kapcsolatomon keresztül a sólyommal egyértelművé válik, hogy a vándorcirkuszban vagyunk, amiről a bestiások között is hallottam és az üzenőfalon is láttam róla hírt. Jól van, valahol várható volt, hogy lesz kapcsolat, de mi az istennek van ránk szükségük. Ha tényleg "bestiaként" akarják Cody-t szörnyek elé dobni én... nem tudom pontosan mit csinálok, mert még mindig kísért az a sötét varázslat, ami kirobbant belőlem a Mexikóiak ellen, de biztosan nem fogom tétlenül végignézni. A lélekállatom elkezdi csipegetni a ketrecet és próbálgatni, hogy mágiablokkolós-e, amire megvan az esély, hiszen varázslényeket gyűjtögetnek be nem sima verebeket ide, de aztán betoppan az ellen és érzem, ahogy mind a ketten megfeszülünk és bámulni kezdjük őket, a sellős edényeket és... egy pár úszót? Az árnyalatát és a karkötőt látva kihagy a szívem egy ütemet aztán az aggodalom és a düh fájdalmasan forrón szalad szét az egész testemben. Most kéne okosnak lenni, most kéne ájultat tettetni, hogy amikor kiszednek akkor vágjam őket pofán, de ehhez hidegvér és számítás kéne, ami jelenleg köszönőviszonyban sincsen velem. Dühösen vágok bele a rácsba, nem csak erővel, de mágiával is, bár ahogy a sólymomnál, úgy nálam is játszik, hogy éppen csak eltöröm a kezemet ahelyett, hogy bármi kárt okoznék ebben a szűkös ketrecben a ponyva alatt. Valószínűleg, ha nem az dübörögne bennem, hogy megcsonkították és megverték és a vérén csúszik akár még büszke is lehetnék arra, hogy betörte a fogvatartója orrát és annyi lelki ereje van, hogy még a földről is képes lenne odakapni, de jelenleg csak a vért látom a lelki szemeimmel és a fájdalmat. Az meg a másik, hogy már a madaram szemével is émelyítő a vér, de ha még hozzá is érek az teljesen ki fog ütni. - Mocskos rohadék banda, nem csak takarmányállatok vagyunk, hanem emberi lények. Nem csoda, hogy mindenki gyűlöli a fajtádat, farkas, a varázslények legaljabbika vagy, hogy ignorálod, hogy te is lehetnél a ketrecekben! - ömlik ki belőlem dühösen, minden számítás nélkül, de még azzal se törődve, hogy pontosan feléjük fordítva kiabáljak. Mindeközben, ha a zárkámból a pici familiáris ki tud bújni, hát biztosan kitessékelem, kerüljön vissza a gazdája közelébe minél előbb. Az az igazság, hogy annyira ellep a vörös köd, hogy még a Lélekállat kapcsolatom is megszakad mire azon keresztül elolvashatnám Cody üzenetét a kifröcskölt vízből. Viszont ez nem jelenti azt, hogy feltétlen veszett fejsze nyele és képes lennék ölre menni egy sárkánnyal, hiszen imádom őket - ahogy a legtöbb hozzám hasonló bestiás. Alig várom, hogy odalépjenek hozzám és a másiknak is eltörhessem az órrát ez pedig egyértelműen látszik a vörös arcomon és a szikrázó szemeimen, ha lehúzzák végre rólam a ponyvát.
//Úgy se működik majd a mágia és úgy is reccsen a keze, ha a Sebezhetetlenség is off, de azért: Anyagmanipuláló: Nagyon korlátozott mértékben a saját testét is tudja manipulálni, ilyenkor a keze vagy picivel keményebb lesz (kb. mint a tégla) vagy nyúlósabb (mint a gumi). (keményebb ököl) + Képes összetettebb anyagokat átformálni, de még mindig csak hasonlóra. (puhább fémrács) //
Legalább megpróbáltuk. Mindenesetre legközelebb nyomatékosabbnak kell lennem, hogy ne veszélyeztesse magát, vagy veszítse el a fejét, amikor esetleg necces helyzetben vagyok. Másképp nem biztos, hogy hatékonyan fogunk tudni összedolgozni. Pedig amúgy jó csapat vagyunk. Már tanúsítottuk is! Vagy lehet csak meg kéne erősítenem benne valamiképpen, hogy itt vagyok. De hogyan? Mintha mindketten zsigeri szinten rettegnénk attól, hogy újra elveszítsük a másikat.. Mindketten másképp de mintha mindkettőnkben benne lenne. Nem feltétlenül tudom hova tenni a sóhaját, de remélem amikor alkalmunk lesz rá, a tudtomra fogja adni, hogy több pozitivitásra lenne szüksége. Hiszen nincs ebben semmi rossz ha megmondja, sőt!! Jelenleg még kissé bele vagyok szorulva a saját seggembe és még mindig nem ritkítottam meg eléggé a napi dolgaimat.. Még mindig lenne mit bőven hátra hagyni! Hiszen már nagyon sok mindenre nem vagyok rászorulva.. Így pedig Chrisnek sem feltétlenül figyelek a kimondatlan dolgaira annyira mint kellene… Ráadásul eddig mindig amikor rá akartam terelni a témát egyszerűen elütötte a labdát, olyan messze, hogy az minimum Föld körüli pályára állt.. És szó mi szó, én sem erősködtem ezzel kapcsolatban, pedig lehet azt kellene! Bennem is bennem van, hogy jó lenne vicces, vagy izgalmas élményeket gyűjtenünk, amik egymásról (is) szólnak, arról, hogy csak simán jól érezzük magunkat együtt, de valahogy ezek eléggé kiszorultak, vagy ha meg is valósul, valahogy mindig többen vagyunk mint mostanában szeretném.. például a bestisekkel vagy ilyesmi.. Chris heves kérdésére furcsán villan a varázslónk szeme - Látom nagyon fontos a kis barátod… - De úgy tényleges választ nem ad Chris kérdésére. Engem a tag varázslata lever a lábamról és nem is tudok ellene hírtelen mit tenni, csak neki csattanok a csapda mágikus búrájának. Christ, amikor feltűnik neki, hogy még csak nem is tántorította meg, azért elsőre kissé meglepődik rajta, majd fürgén és időt nem hagyva neki, rászór mindent, míg végül mellettem nem köt ki szerencsétlen.
***
Csak a kellemetlen érzet van meg, de valódi sérülést nem szenved el a vastól. Kicsit amolyan fantomfájdalomnak hathat, de semmi olyan amit ne tudna kizárni. A cukormókus a szólongatásra épp csak megmoccan, de nem bújik elő. Nagyon nagyon halk rövid csipogást hallat csak, de mivel Chris mellzsebében kuporog lehet nem is hallani úgy belőle semmit. Egyenlőre mázlija van, senki és semmi nem reagál a motyogására, lehet miközben ki volt ütve is csinálta önkénytelenül és most annyira nem érdekel épp senkit. Amikor a lélekállat kapcsolatra koncentrál, az minden gond nélkül létre is jön. A sólyom egy fellógatott kalitkában van, viszonylag magasan. A helységben nincs más rajta kívül, legalábbis első blikkre. A falak pedig olyan mintha valójában ponyvából lennének. Viszont ha kicsit nézelődik, a szoba tele van régies formájú, kerekded, széles szájú agyag edényekkel. Azt is láthatja, hogy mindben úszkál valami, nagyjából mintha sok-sok-sok hal lenne bennük. Az összesnek jellegzetesen terrakotta színe van fekete festéssel és mindegyiknek sellős, szirénes, tritonos témája van. Csak hogy a “festmények” mozognak és bizony egészen zsúfoltnak tűnnek azok a képek... Ekkor a vérfarkas és a varázsló nyitnak be a helységbe. A vérfarkas lép be elsőnek. Az arca baloldala és mindkét keze tele vannak vékony, mély, össze-vissza “karcolásokkal”, mintha valaki borotvapengékkel szabdalta volna szét. Indulatosan egy kést csap le az asztalra, és egy pár, frissen lemetszett kicsi mellék úszót. - Még egy ilyen rohadt izgága halat!!! - fújtatja szinte habzó szájjal. Mire a varázsló megpörget egy jellegzetes ezüst karkötőt a mutató ujja körül - Kicsit túlzásba estél… Azt mondtam sebesítsd meg, hogy nehogy lába keljen.. - - Megsebesítettem nem??!! Megérdemelte amiért eltörte az orromat!! - vakkantja vissza miközben az arcát kezdi törölgetni és néhány pikkelyt is kénytelen kiékelni belőle, erre a varázsló a térdét csapkodva kezd el röhögni - Igeen… Szépen pofán is vert érte!! - kitöröl egy nem létező könnycseppet a szeméből, mire egy harmadik fogdmeg bevonszolja a cseppet sem ájult Codyt és lendít rajta egyet, hogy a pikkelyein, meg a vérén csússzon egy sort. Kótyagos és a kezein valami mágikus bilincs díszeleg, de úgy tekeredik össze egy kupacba mint egy felbőszített sebzett vipera és úgy méregeti a vérfarkast, mintha képes lenne neki menni. Aki hasonlóképpen nézeget és vicsorog vissza, de úgy tűnik tényleg nagyon nagy pofont kaphatott mert hiába jóval nagyobb darab emberi alakban is mint a gyógyító srác, nem igazán hajlandó a közelébe menni. Inkább marad a sebei tisztogatásánál. A varázsló viszont megunva a helyzetet ásít egyet és biccent a fogdmegnek - Na jó tedd a többi közé! Ha nem tudjuk betörni, jó lesz takarmánynak. - a vérfarkashoz lép - Te meg ne szenvedj már! Dolgunk van a másikkal is. Senki nem cseszheti el a show-t következmény nélkül!- miután a két tag elhagyja a helységet és mielőtt a fogdmeg bele szuszakolná a varázs-edénybe Codyt, az kiszúrja a sólymot és össze is szemez vele egy pillanatra, de már csak arra futja, hogy kifröcsköljön egy adag vizet a földre ami egy pár pillanatra egyetlen üzenetet ad ki.
Azt hiszem nem az erősségem, hogy kövessem a terveket, kár volt időt pazarolni rá egyáltalán. Kiugrik belőlem a felelőtlenség és csak az dübörög bennem, hogy túl sok ember és hogy túl távol kerültem Cody-tól. A pálca reccsenése ebben a szent pillanatban kellemes zene a füleimnek, de még többet jelent, hogy a srác megfogja a vállamat és azonnal enyhül minden rossz érzés, bár teljesen nem szűnik meg, de már sokkal, sokkal jobb. Egy pillanatra fel se fogom, hogy varázslat volt-e vagy szimplán jobban érzem magam, hogy itt van mellettem, hogy hozzám ér, de ez most nem is fontos. - A legrosszabb rémálmod! - vágom rá, mintha valami eszeveszetten rossz vígjáték vagy krimifilm szövegét idézném, de még én se tudom magam komolyan venni, nem hogy ő. Pedig igazán próbálok megfélemlítő lenni, meg erős, meg ilyesmi. - A hasznod... mondjuk elengedünk, vagy ilyesmi? - nézek rá egy kicsit csúnyán, de amikor hallom Cody dünnyögését arra is kicsit felsóhajtok. Változunk a sok tapasztalattal a hátunk mögött, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a nyílt, gyógyító srác képe a fejemben amikor röhögve pózoltunk a kameráknak vagy elrohantunk koncertezni nem lenne a legszebb emlékeim egyike. Lesznek még szép emlékeink, az új, megváltozott életünkkel, de akkor is az a kép, az az énje örökre bevéste magát a szívembe. - Miért fontos az neked, hogy milyen családból származik? - ugrok bele a beszélgetésbe, mintha annyira számítana, de valamiért rossz érzéssel tölt el, hogy elemezgeti Cody beszédét. Én mindig csak annyit szűrtem le, hogy tájszólása van, hiszen wales-i és az én fülem az amerikai angolhoz van szokva vagy maximum az Ollivander íresebb jellegű beszédéhez, de hogy emiatt már is "régi család"-ról legyen szó soha. Mielőtt viszont bármit reagálhatnék, újabb megjegyzés jön aztán már átkok is megindulnak felénk, ami furcsa módon elsőre nem visz le a lábamról, többel kell nyakonlőniük, hogy térdre essek Cody mellett és csak belémszorul egy kétségbeesett nyekkenés, hogy ezt jól elszúrtam.
***
- Cody... Cody... - suttogom a nevét, amikor magamhoz térek első blikkre, de vagyon úgy tűnik, hogy egyedül vagyok, és úgy, hogy rondán összecsomagolva. Szerencsére nem vagyok klausztrofóbiás, de attól még nem szimpatikus ahogy nekinyomódok a falaknak a szűk helyen. Valószínűleg hamarabb felébredhettem, mint akarták, mert jó pár hangot hallok körülöttem, de a rohadt ponyva miatt látni nem látok semmit. Amikor megérzem az égető érzést a csuklómon halkan felszisszenek, de a legfurcsább az, hogy mielőtt nagy bajom lenne a vasbilincstől a sebezhetetlenség képességem megvéd, hiszen nem ez a kriptonitom, hanem az, ha vérrel érintkezek. Szóval a bőröm nem hagyja magát és soha nem is jut el a komoly sérülésig, hiába a tündér képességem gyengesége. Legalábbis remélem, mert ha a saját vérem serken ki és amiatt leszek használhatatlan akkor önként dőlök majd kardba. - Kishaver? - motyogom, a cukormókusra utalva, aki eddig a zsembemben volt, hogy vajon még mindig itt van-e velem. Próbálok keveset mozogni, hogy ne nagyon csörögjek és hallgatózni hátha meghallok valamit konkrétan, vagy be tudom azonosítani, hogy milyen állat trappol a közelben. A vas miatt helyet változtatni úgy se tudok majd, de azért megpróbálok így dobozba zárva is kitalálni valamit és az első azonnal az, hogy a Lélekállatomhoz forduljak. Hol van a sólymom? Hol van Cody? Hol vagyok én...?
// Sebezhetetlen szintképességek: III. Ellenálló mágikus támadásokkal szemben, tehát pl. egy avada kedavra számára nem halálos varázslat. A gyengéje kevésbé gyengíti az I. és II. szintű védelmét. Szerez sérüléseket, de ellenállóbb, mint egy átlag ember. Érzi a környezetében lévők (4 m sugarú kör) rossz, ártó szándékát. Pontosan meg tudja határozni, hogy ki az, aki rossz dolgot akar tenni. Ha többen is vannak ilyenek, akkor meg tudja határozni ki tervezi a legrosszabbat.
Vándorsólyom: Lélekállat: A gazda, ha akar és rákoncentrál lát a familiáris szemével, hall a fülével. //
Nem kicsit belém fagy minden ahogy meglátom Christ hogy lényegében túszt ejt és utána velem együtt le is lépünk. Aminek azért örülök, a szívem mégis a fülemben ver és próbálok nem sokkos arcot vágni, de az események gyorsasága és az adrenalin azért most elmossa a pókerarcomat. Kissé én is megszédülök, és egy furcsa belső émelygés fog el. Azért a zsupszkulcs és a hoppanálás egészen más élmény. Arról nem is beszélve, hogy nagyon gyorsan rögtönöznünk kell most valamit, ha nem akarunk még nagyobb szarba kerülni. Ahogy Chris földre löki a tagot, az csúnyán ráesik a pálcájára, ami bizony meg is roppan. Nem törik ketté, de hallani a reccsenést és amolyan “utolsó lélegzetes” sípolást a pálca irányából. Valószínűleg meg lehet még javítani, de azzal már nem fog itt és most átkokat sütögetni. Kiszúrom, hogy Chris nincs a legjobban szóval csak megérintem a vállát és máris érezheti, ahogy a feje hasogatása enyhül és el is tűnik nyom nélkül. De aztán el is eresztem és próbálom felvenni a fonalat noha a tag megelőz a kérdésekkel. - Mi a..?! Mi?! Ki a fenék vagytok?! - láthatóan őt is meglepte, hogy két másik emberfélét talált magukkal szemben. - Ti tűntettétek el a csapdát? - megpróbál közben feltápászkodni, de amint a pálcájára terelődik a figyelme még káromkodik is egy sort és rögtön megpróbál távolabb is húzódni tőlünk, mintha attól tartana, hogy így hogy most fegyvertelen neki megyünk. De aztán csak próbál lenyugodni - Oké mi hasznom van abból, hogy válaszolok nektek? - teszi fel a kérdést sikamlósan, amiből süt, hogy ha elég jó ajánlatot teszünk, simán lepaktál velünk. Viszont valahogy túlságosan magabiztosnak tűnik… Vagy tényleg csak ennyire nagy az arca. Az enyémen a halovány undor tükröződik arra, hogy hová kezd fajulni úgy mégis a világunk. - Kezdek emlékezni miért távolodtam el az emberektől… - mormogom az orrom alatt walesi nyelven amire a tag felkapj a a fejét - Nicsak! Jó régi családból származhatsz, ha még beszéled ezt a dialektust. - megsimítja az állát és méregetni kezd aztán Christ is felméri és a franc tudja igazából, hogy mi foroghat a fejében. De pillanatokon belül ki is derül, ahogy felkel a földről és elkezdi gondtalanul leporolgatni magát, aztán csak a szomorú sorsú pálcát nézegeti végül hetykén úgy hajítja a háta mögé mintha sosem számított volna valójában - ..Sosem értettem minek egy vérfarkasnak pálca.. - villant egy elnéző mosolyt majd elő villan a sajátja, de olyan gyorsan hogy nagyon reagálni sincs időnk. Máris mindkettőnket telibe vág egy kábító átok, de olyan erővel, hogy a másik csattanást a csapda mágikus búrájának fala adja ami menet közben aktiválódott alattunk. Ha lenne időm biztosan leesne, hogy a mókusom felől jött az a belső rosszullét és valószínűleg emiatt nem tudott már időben reagálni és lepergetni a csapdát… Lehet bele is hányt Chris mellzsebébe a tündérporttolgatás közben… Akárhogy is, mindketten elveszítjük az eszméletünket.
Chris egyedül térhet magához elsőre. Valami sötét szűk helyen van, épp csak elfér, a lábai szinte a nyakában kis túlzással. A pici tér kellően árnyékolt a sok ponyvától meg egy adag varázslattól. Penetráns szag nyomakodik az orrába, lehet ez ébresztette fel is. Ha nem kezd rögtön izgágáskodni, felfedezheti hogy néhány emberen kívül bizony van körülötte még valami a ponyvarétegeken túl. Valami, aminek nehéz lépte van és karmai. A csuklóin nehéz fájdalmas érzést érezhet, mintha égne a bőre, vagy legalábbis brutálisan kidörzsölte volna valami. Ha megmoccan pedig láncok csörrennek. Vas láncok.
- Mármint a mooncalfok? Vagy ez a kis gombszemű cukiság? - vigyorodom el kicsit, átfuttatva a kezeimet a puha kis cukormókuson mielőtt elválnánk egymástól és kicsit elkomolyodna az arcom. Nem olyan vészesen nagyon, mert még mindig rólam van szó, de azért a csapdából ítélve nem kezdő Bestiamesterek vadultak be a hegyekbe kipróbálni mit tudtak. Komolyan kell vennünk őket, egyértelműen vadorzók, bár az azért kérdőjeles, hogy tényleg tudnak-e valamit a mennydörgőkről, de mindenképpen jó lenne egy kicsit szabotálni ezt a gusztustalan állat-befogást, pláne a harcoltatásukat. Kimondottan rossz érzés elválni még akkor is, ha tudom, hogy így is látóhatáron belül vagyunk egymásnak, már úgy nagyjából, ha eltekintünk a láthatatlanságtól. Az adrenalin kellemesen megugrik, amikor majdnem lebukok, bár valójában minél több idő tellik el annál biztosabb vagyok benne, hogy nagyon nagy esélye van, hogy csak késleltetjük a lebukást és gyakorlottabb vadászok ők, mint mi. Ahova érkezik ott ugyan nem kerülök bele a csapdába, nem tart vissza attól, hogy tovább villanjak egy következő pontra, de akkor is életbe lép az egész és ebből tudom, hogy az elhelyezője is érzékelt engem rajta. Halványan leesik, hogy amikor a vadász zavarodottabb fejet vág, akkor Cody csinálhat valamit, de kicsit megakad az akciózás azzal, hogy rajtaütnek, a vadásznak meg megindul az orrából a vér. Nem vagyok valami professzinális abban, hogy milyen képességeket szerzett mostanában, de azt tudom, hogy nem csoda, hogy fájdalomokozás lett belőle, hiszen a vérmágiából úgy sejtem, hogy túl sok ártalmatlanabb dolgot ki se lehet hozni. Elszabadul a pokol a röpködő átkokkal, nekem pedig meggondolatlanul azonnal egyetlen egy fókuszom lesz, Cody. Valószínűleg az "egyszerű varázsló" tette le a csapdát, amibe beleléptem, mert mindenki más ráindul, még az is, aki az előbb majdnem kiszimatolt és most be is igazolódik, hogy vérfarkas. Nem totojázok lényegében egyetlen percet se, akármennyire körmönfont terv lenne, ha hagynám, hogy elkapják és visszakövessem őket a táborhelyükhöz, egyszerűen nem vagyok rá hajlandó. Inkább kámikáze módon rohanvást megindulok a "nekem maradt" varázsló felé, mielőtt leomlana teljesen az álcám, hogy megragadva vele együtt tündér teleportáljak, vélhetően ráhozva a frászt, és egy szempillantással később Cody mellett érkezzünk és hármasban teleportáljak tovább olyan távolra, amennyire csak az erőmből tellik. Tekintve, hogy még csak most kezdtük a csihipuhit, talán még két utassal is tudok annyit haladni, hogy legyen egy kicsit időnk lerendezni a dolgokat. - Mielőtt megkérdeznéd, hogy miért rángattalak volna magunkkal, azért, mert az egyetlen normális fazonnak tűntél, akivel talán még szót is lehet érteni átkok nélkül. Így van, vagy rondán melléfogtam? - hadarom gyorsan a férfinek, akit ahogy érkezünk, azonnal el is lökök, hogy Cody-val ketten magasadjunk fölé úgy, hogy pontosan tudom, hogy közben a familiárisom a maradék hármat a tóparti helyszínen telibe fagyasztotta, mielőtt utánunk fordult volna. Az van, hogy a szőke agyamból ahogy Cody-t kiszúrták kiszitálódott minden egyes terv, amit soroltunk és csak annyi maradt, hogy többen vannak, el kell menekülnünk, és hogy egy emberrel talán még elbírunk, ha azt elcibálom magunkkal. Mivel egymás után villantam egy csomót azért érkezés után még észrevétlenül kinyúlok a srácfelé támaszt keresve egy heveny fejfájást leküzdve, de azón kívül, hogy tudni akarom, hogy megsérült-e, megpróbálok szigorú pókerarccal nézni a "foglyunkra", hogy ne könyvelje el úgy, hogy gyenguszok vagyunk és kezdjen el azonnal bunyózni.
Igyekszem általában magabiztos lenni, játszva bíztatni. És a legtöbbször tényleg minden simán is megy. Ösztönös könnyedséggel jön. Élvezem zavarba hozni, vagy húzni amikor érzem, hogy vágyik rám.. Mélyen viszont megannyi kétségbeesett suttogás zúg az elmém hátuljában… Őszintén örülök, hogy nem nagytestvéri féltésből nem akar előre tolni csalinak. Furcsán érezném magamat, ha így hivatkozna rám. Igazolná azt a mélyen lappangó szorongásomat, ami miatt időnként még mai napig barát zónába rakom magamat számára. Nem mintha nem bizonyította volna azóta kismilliószor, hogy ez azért sokkal többről szól számára is. Remek kérdés hát, hogy mi miatt vagyok annyira rohadtul beijedve időnként, hogy mondhatni önmagamat meghazudtolva kézifékkel próbálok közeledni hozzá, mint aki még sosem csinált ilyet… Pedig.. rám aztán bármit lehet mondani, csak azt nem, hogy most kezdtem, vagy hogy ártatlan lennék… Sosem mondtam ki, leginkább csak ignoráltam mélyre temetve, de igazság szerint a régi szarságok miatt mindig is kissé elhasználva éreztem magamat.. Szennyezettnek mondhatni, ami miatt úgy voltam vele, mindegy mit teszek magammal vagy hányszor.. mennyire vagyok épp fiatal, nem számított már. A lényeg, annyi volt, hogy végre én dönthettem akarom-e vagy nem és hogy kivel. Ez persze épp eléggé meg is részegített időnként. Nagyon nehéz volt tudatosítanom, hogy ehhez a testhez viszont ő sosem ért hozzá valójában… Még mindig küzdök ezzel. Igenis minden friss és ártatlan amennyire ez csak lehetséges. Az én értelmezésemben mindenképpen.. Ugyanakkor minden valahogy… Nagyon ijesztőnek is tűnik.. Már az amire Chrissel vágyom… Szorongok mint egy idióta.. Lassúzok vele, mintha elijeszthetném ha nem így teszek. Ahelyett, hogy csak kimondanám, hogy pakoljon fel az asztalra, vagy akárhova és csak akkor eresszen el, ha már szó szerint képtelenek vagyunk bármit újra kezdeni… Vagy egyszerűen a fülébe suttognám azt az apró könyörgést, hogy had kényeztessem a létező összes lehetséges módon… Akárhogy is.. van mit helyre raknom magamban még mindig mielőtt oda kerülünk, hiába zsizseg minden porcikám pusztán a közelében is. De ahogy senki más sem, Chris sem tud semmit erről az egészről. Nem mondtam el neki, hogy miért fontos épp a csigatempó, miközben lényegében folyamat elkalandozok mellette.. Csak annyit mondtam neki, hogy nem volt még egészséges párkapcsolatom… Amivel végülis hazudni nem hazudtam… Próbálom ezzel nyugtatni magamat…
***
- Csak meg ne igézzen a gyönyörű szemeivel.. - kontrázok egyet derűsen. Amikor megérinti a mókust, a mellkasomat elönti valami egyszerű öröm, a familiáris pedig pár pillanatra oda dugja a fejét, vagy épp nyakát aztán vissza helyezkedik, ameddig el nem lesz pakolva, amit engedelmesen vesz is. Szeretnék erős lenni, lélekben is. Folyamatosan igyekszem azon lenni, hogy ez lehetőségekhez mérten meg tudjon valósulni. Szeretnék olyan társa lenni, akivel azt érezheti jó döntést hozott és nem kell megbánnia, hogy Titaval vége lett egy stabilabbnak, tökéletesnek ígérkező, bizonyos szempontból zökkenőmentesebb jövőképnek.. Én legalábbis határozottan így láttam őket kívülről. Nem akarom, hogy azt érezze neki kell megjavítania. És bármennyire is magától értetődően és természetesen igyekszem tálalni az “újdonságokat” valahol ezzel kapcsolatban is bennem van a feszültség. Szép csendben.. mélységes mélyen.. Chrisnek mázlija van első blikkre, mert bár a nyomkövető érzésre valóban szembe néz vele, sikerül időben eltűnnie előle. A kellemetlenebb, hogy ahova érkezik, ott egy újabb csapda várja. Noha a mókus képessége időben aktiválódik így mondhatni vissza veri a mágikus csapda hatását és annak nem sikerül elkapnia Christ. Én mindeközben a szimatolónkra próbáltam rákoncentrálni, vagyis a vérére. Épp csak annyira, hogy a vérnoymása el”vakítsa” a szaglását.. Csak hogy akik leváltak a párosról egyszer csak mellettem bukkannak fel nem messze és utolsó pillanatban sikerül kitérnem a felém száguldó átok elől. A hírtelen mozdulat közepette viszont elveszítem a koncentrációmat a vérmágia kapcsán és sajnálatosan ripityára töröm az orrát így a távolból a nyomkövetőnek… Nagyjából mintha egy kővel zúztam volna le úgy néz ki még innen is… Pedig esküszöm semmi ilyen szándékom nem volt! Hallom az éktelen káromkodását. A mellettem felbukkant kettő egy pillanatra farkasszemet néznek velem, ahogy próbálják felmérni, hogy mégis miféle lehetek, csak így pálca nélkül, puszta kézzel. De már locsolom is őket nyakon egy bazi hullámmal, hogy aztán oda is fagyasszam őket ahol vannak épp én pedig sürgősen le tudjak lépni ha tudok… A nyomkövetőnek még hallom ahogy kiabál valamit az átlagosabb vágású varázsló figurával, de aztán csak hatalmas farkas alakot öltve célozza be az irányomat ő is…
Mindig olyan motorozós, gitározós, strandolós, szörfölős laza Californiai srác voltam, aki rohadt nagy részben vak arra, ami másnak egyértelmű, hogy mennyi elcseszett sors tömörült abba a napsütéses városba. A varázssulikban meg aztán még jobban védettebb területen voltunk és mindig olyan lelkesen kergettem a bestiákat, hogy semmi se rántott le. A legcsúnyább ármánykodás Stansson edzőbá' családi drámája és Elena volt, és persze... a tény, hogy a saját dédapám még mindig virgonckodva pusztít, de Annabelle csak maroknyi alkalommal keresett fel és inkább az aurorok lesnek rám, mintha valami sötét felleg lenne a fejem felett, a Testvériség semmivel se akart elcsábítani a sötét oldalra szerencsére - vagy egyelőre. Szóval ja, megéltem már egy-két dolgot, de még mindig nulla tapasztalatom van az alvilággal. Talán a nagytestvérek ösztöne szól belőlem, hogy afféle védelmezőként soha nem használnám csaliként és meg akarom védeni, de azért ennél több van mögötte. Nem kicsit - nagyon - rázott meg, amikor kiderült, hogy a vonatbaleset utáni élet valójában már csak egy fakó léleklenyomata volt és amikor elköszönt és meghalt valami súlyosat téptek ki a szívemből. Amikor pedig visszatért és újra közelkerültünk és a bálon újra láttam a lelkét a régi arcával nem kevés dolgot kavart bennem és még ha ez is kellett ahhoz, hogy végre lépjek, végre egyértelmű jelét adjam annak, hogy Titával vége és hogy elegem van az önámításból és a mantrából, hogy köztünk nem lehet több. Most pedig egyértelműen nem óhajtom ennyi se veled se nélküled után elveszíteni. A pír rákvörösre vált, amikor az összebújást és az átölelést emlegeti. Valahogy amikor elképzelem magunkat meztelenül ölelkezni nekem nincsen már benne semmi "csak". Nem tűnik egyszerűnek, nem tűnik ártatlannak, forrónak tűnik, izgalmasnak és egyenes útnak ahhoz, hogy átlépjük azt a bizonyos határt, amit még soha nem tettünk meg.
***
- Tudom is én. - mondom még én magam is zavarodottan, hiszen nem tudom, hogy miért olyan furcsa a haladásuk, de talán csak így néz ki felülről, ha valaki tapasztaltan suhan. Amikor a láthatatlanságot említi és visszatérek az itt és mostba a pálcámért nyúlok egy kiábrándító bűbájért. - Rendben, megpróbálok úgy osonni, mintha egy mooncalfnak udvarolnék. - ígérem, miközben egy kicsit megcirógatom a familiárist, hálásan fogadva a vállról indítható rakéta jellegét. Mármint, hogy a segítségemre lesz, míg a sólymom az égből követi le az ellen mozgását. A víznyalábra megint elismerően nézek, amilyen furcsa, annyira csodálatos, hogy miket örökölt meg az új életével és mivel a víznek is olyan élettelteli, gyógyító benyomása van, tökéletesen passzol hozzá a szememben. Az is lehet persze, hogy már azon a szinten vagyok, hogy bármit az égvilágon elfogadok, amivel csak előáll. Az biztos, hogy állandóan a nyitottságra edz, hogy mennyi mindenre képes és mennyi minden történik az életében. Nem mintha az enyém olyan egyszerű és nyugis lenne, bármennyire az volt a terv, hogy azért jövünk Angliába, hogy kicsit megnyugodjon az amerikai élet. - Plotty. - adom a hangot, ahogy rárakom a nyomkövetős bilincset a víznyalábbra, majd ahogy összenézünk mély levegőt veszek jelezve, hogy értettem, hogy ideje beindítani az akciózást. Amint ő elbújik, én használom a kiábrándító bűbájt, lehet, hogy sokszor megyek neki a dolgoknak a két szép kezemmel, de szerencsére teljesen süsü nem vagyok ebből se, csak teljesen átlagos. A familiárist mondjuk addig bebújtatom a zsebembe vagy a ruhám alá, mert nem birtokolja a láthatatlanság képességét és nem kéne, hogy amiatt kapjunk az arcunkba, mert róla lepereg a bűbáj. Amikor megjelennek a pálcámra forr a kezem és egyhelyben megfeszülve figyelem őket, ameddig nem muszáj, nem teleportálgatva. Amúgy is új még nekem ez a tündér dolog, elég cinkes, hogy valszeg ezzel születtem és ennyi ideig tartott, míg leesett, hogy miért van érzékem ehhez-ahhoz, de végül is az a lényeg, hogy eljutottam idáig. Végigmérve a két alakot az, amelyik a levegőben szaglászik úgy néz ki, amit a bestia körökben tapasztalt vén medvének mondanánk, elnyűhetetlen terepruházat, tasakok, eszközök, de még néhány kés is rá van csatolva, mintha készen állna akár háborúba is menni. Ettől függetlenül egyértelműen a szaglászás az, ami elsőre megijeszt. Vérfarkas? Vámpír? Egy ezredik különlegesség, aminek még nem tudom a nevét? A másikra alig figyelek és megfagy a vér az ereimben, amikor láthatatlanul a nyomkövető egyenesen a szemembe néz, legalábbis én úgy érzem, hogy azt csinálja, hiába lehetetlen és hirtelen átteleportálok a víz másik felére, ahonnan egyébként a lanyhatag szél fúj, szóval a figyelmét legalább elvonzom Cody közeléből és a víz felé fordítom. - Nem érünk rá egész nap, a következő viadal egy órán belül kezdődik és extra galleont kapunk, ha valami újdonságot villantunk a szörnyetegnek nasira. Merre jelzett a bilincs, az ég világon semmit se látni még egy mókust se. - szólal meg a másik és csak most mérem végig. Ő teljesen átlagosan van öltözve, olyan angol varázsló léptékben, hosszú talár, régiesebb szabású ruhák, láthatóan nem mocskolja be a két kezét, talán ő lehet az, aki inkább a mágiát hozza a csapatba, vagy éppen az alkudozást azzal, akinek el akarnak adni egy varázslényt és nem a bestiamester képzettséget. Próbálok figyelni, hogy érkezik-e még más, mert tényleg több alakot láttam és ha nagyon profik, akkor egyértelműen megpróbálkozhatnak klasszikus bekerítéssel.
