2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Lélekölő-hegység Roxmorts közelében helyezkedik el, szinte körülöleli a várost. A Hegység öt csúcsán 5 kőgólem vigyázza a szurdokok és folyóvölgyek békéjét. Éles sziklái, évszázados tölgyei és bükkjei, rohanó folyói, amelyek a Kékfátyol-vízesésben érik el útjuk végét, szinte lehetetlenné teszik az átjutást a Hegységen. Halandó ember soha nem téved erre, de ha véletlenül még is venné valaki magának a bátorságot, hogy neki induljon a Hegységnek, azt a bérceken fészkelő Magyar Mennydörgő Sárkánypár üvöltése biztosan visszafordítaná... A bércek szinte minden évszakban és napszakban felhőkbe vesznek és komor hangulatot árasztanak a szemlélődő vándor felé... Gyalogszerrel nem is juthatsz itt át, kár is lenne próbálkoznod, túl nagy és túl veszélyes. Ha a sárkányokat netán el is kerülöd, még akkor is előtted van maga a hegység és a többi vad, akik az ismeretlen területeken rejtőznek. A mulgik pedig meg sem próbálkoznak erre járni. Aki meg is mássza a hegyet kívülről nem lát mást szurdokban, mint a hatalmas mocsarat, a sziget maga az avatatlan szemek számára láthatatlan.
Biztos vagyok benne, hogy az nem lett volna az igazi, ha „csak” megölöm neki. Lehet, hogy örült volna, ám ugyanaz a bosszú... az érzet elkerülte volna. Üresség öntötte volna el, mintha nekem a szüleimet más torolná meg. Nem, az embernek helyre kell tennie a dolgait. És lássuk be, a bosszúvágy a legerősebb érzelem a világon. Nincsen az a tett, amit félelemből, vagy akár szereretből képesek lennénk olyan hittel beteljesíteni, mint a bosszút. Az valahogy harag, és kielégülés egyszerre, és ilyen kettősséget semmi más nem tud okozni. Látom, ahogyan a szőkeség arcán megrándul az ideg, ám most csakis jó értelemben, mintha lassacskán kisimulnának a vonásai. Mindaz, ami keménnyé tette, már nem hagyja el, ám itt az ideje kisebb volumenű célokat keresnie. Már ha a Roxfort leigázása annak betudható. A nő biztosan nem tudja, hogy mennyire szép, még ha erősek is a vonásai, valahol hittel teli boszorkány, anya, küzdő szellem. - Végre azt érezheted, hogy nem sürget semmi. – Bólintok, Rasmus halálával átlépett egy másik világba, ahol már főleg a gyermekeiért kell aggódnia. Hiszen nem számít, hogy mikor foglaljuk el a Roxfortot, az már csupán egy semleges tényező, amihez hozzá tudott szokni. Ám Rasmus mellett úgy kellett színlelnie,a bizalmába férkőzni, szinte gyermekkorától, hogy szinte egyévált azzal, aminek a harcos látni akarta. Sheska talán meg is bocsátott legbelül, és maradt volna minden így, ám mint kiderült, Rasmus rászolgált arra a régóta érő bosszúra, mégpedig azzal, hogy hatalomvágya őrületbe vitte, nem csitult az, hogy újabb falatokat akart bekebelezni, sokszor ártatlanok vére által. Megérkezünk a fogadóba, amely képletesen szólva csak ránk vár. Igaz, vannak ott más vendégek is, ám mindenki a saját dolgával törődik. Ez a negyed jól el van rejtve a publikum elől, és aki tud is róla, igencsak elkerüli, hiszen itt minden megtörténhet. Csak a gazdag, nagyhatalmú egyedek, mint én. Meg mint a szőke nő, akinek még remeg kissé a keze a történtektől. Felvonom a szemöldökömet, majd megfogva megállítom azt. Nem, nem vagyok gyengéd, romantikus, nem is arra van szüksége. Erőteljesen simítom a sajátomba. – A lényegről tudhatsz, a részletekkel nem fárasztalak. – Térek ki a válaszadás alól, mármint a vacsorát illetően, nyugodtan rendeljen, amit csak jónak lát, ebben ő a főnök. Minden másban én. Elmerengek a kérdésén, szép metszésű arcomat narancsszín lángnyelvek csapdossák, ahogyan fél kézzel kibújok a köpenyemből, nem akarok itt megsülni. Látható, hogy a fekete posztó mennyire elrejti alakomat, egy ókori molnárnak is elmehetnék, vállam széles, mellkasom boltozatos. Valóságos óriás vagyok, így ülve viszont csupán egy fejjel magasabb a szőkénél. Vélhetően a lábaim hosszúak, meg a karjaim, a harcban már nem egyszer vettem hasznukat. – Azokat, akiket érdemesnek tartunk, találkára invitálunk. Kellenek a belső emberek rajtad kívül. Ne feledd, téged nem árnyékolhat be gyanu, még ha mások le is buknak. Nem egyszerű kémkedésről lesz szó, varázslatokat kell felhúznunk, amelyek nyitott kapuvá teszik a Roxfortot, ám a végső csatának nyíltnak kell lennie. Nem lenne tekintélyünk, ha csellel győznénk. – Foglalom össze az elképzelésemet, még ha a mai este nem a „munka” kéne hogy a központban legyen. Beszélünk róla még eleget, ám ha az kell, hogy a nő megnyugodjon, nem rázom le kétes ködösítéssel. Rajta felejtem a tekintemet, ám semmi csábos, vagy hasonló nincsen a pillantásomban, csak a rendelésére várok, és a további kérdésekre. A témaváltás csak akkor fog megtörténni, ha látom rajta, hogy megérett hozzá.
Mintha születésnapom lenne duplán, plusz karácsony együtt, tényleg olyan ez a nap nekem. Jól eső érzéssel tölt el, hogy végre bevégezhettem, hogy nem lesz már tovább, hogy a szikla legördülhet a lelkemről és nem kell úgy éreznem meghazudtolom, elárulom minden áldott nap a családomat. Én is tettem dolgokat, amikért mások állnának szívesen bosszút, de az már nem az én dolgom igaz? Az az ő bosszújuk, amit megpróbálhatnak majd egyszer beteljesíteni és vagy sikerül nekik vagy nem. Én az enyémet megtettem, én elértem, hogy vége legyen ennek az egésznek és hogy én legyek, aki befejezi, más is próbálkozhat vele. Kimondottan hálás vagyok hát neki, hogy megadta a lehetőséget és gondolt rá, hogy lekötelez azzal, ha nekem adja a jogot, hogy az utolsó pálcaintést megkaphassam. Minden bizonnyal a szimpla halálhírnek is örvendtem volna, de ez így azért mégis csak egészen más, így az igazi a bosszú beteljesülése, így tudhatom, hogy megtörtént, aminek kell, amire oly régóta vártam már, amiért oly sokat szenvedtem, küzdve a lelkiismeret-furdalással, a zavaró gondolatokkal és minden mással, ami igen még bennem is meg van, annak ellenére, hogy JED is azt gondolja csupán számító és alattomos vagyok, de mindig mindent okkal teszek és ha valaki nem tesz azért, hogy rosszat akarjak neki... hát nem történik efféle. - Igen a lelkem, de a Roxfortba zárva főképp a testem, ami fogoly, de eljön majd az idő, hogy otthonunknak érezhetjük azokat a falakat. - legalábbis én remélem, hogy idővel majd tényleg így lesz, hogy elérjük a kitűzött célt. Lerohanjuk a Roxfortot és még többen jönnek majd rá, hogy igazunk van, hogy ahhoz, hogy a világ más legyen el kell érni, hogy a változások megtörténjenek és maguktól nem fognak. - Remek lesz, bármi is a végcél. - egy apró biccentés még a hálám utolsó jeleként, hiszen tényleg rendkívüli mértékben hálás vagyok neki azért, hogy most itt lehetek, hogy maradhatok még. Jó eséllyel akkor se mentem volna még vissza, ha neki teszem azt fontos dolga lenne, hiszen így is túlságosan sok időt kellett már eltöltenem a kastélyban. Ha lehetőségem van rá, hogy kimozduljak akkor megteszem és most egyébként sem tud róla senki, hogy távol vagyok. Időben kell csak visszatérnem és nem lesz gond. Hamarosan meg is érkezünk a célállomás közelébe. Nem fogok rá a kezére, mégis csak a főnökömnek tekintem valahol, nem lépnék át egy ilyen határt, legalábbis nem azonnal. Amikor elérjük a célt szépen lehuppanok. Igaza van, tényleg még mindig érzem a hatását annak, amit tettem, még mindig bennem van az a mágikus erő, amivel elvettem valakinek az életét, de jóleső az érzés, plusz energiával tölt el, olyan mértékben, amit szinte elmondani is nehéz. - Tökéletes! Finom vörös bor, lehetőleg édes, legalábbis én azt szeretem jobban és mellé mondjuk... borjú? - ismerem már őt annyira, hogy tudjam nem szereti elaprózni a dolgokat és bár ez a hely nem a legelitebb környéken van, de ez csak annyit jelent, hogy nem a jó fiúk és jó kislányok járnak ide, de ettől még az étlapon biztosan található olyasmi is, ami nekünk is tetszeni fog, ami drágább, ellenben minőségibb étel, amire most igazán nagy igényem lenne. Éhes is vagyok, a vacsora kimaradt és az, hogy épp most öltem meg valakit csak még inkább kiéheztetett. - Vannak már terveid? Következő lépés, amiről én is tudhatok? - biztos, hogy van, biztosan tudja, hogy mit akar tenni holnap, vagy a jövőben, de azt is tudom, hogy nem mindent kötne az orromra csak úgy gondolkodás nélkül. Súgok neki az iskoláról, a kezére játszottam, meggyengítettem Rasmust, de biztos vagyok benne, hogy ez még nem jelenti azt, hogy a teljes és tökéletes bizalmát élvezem. Ahhoz még van mit letennem az asztalra és egyébként is balgaság lenne a részéről, ha teljes bizalmat szavazna nekem, effélét én is rendkívül nehezen adok meg másnak.
♫ Hallelujah ♫ ϟ Hello főnök! ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Szadista élvezettel figyelem, ahogyan Sheska eljut a csúcsra, ha nem is testileg, szellemileg. Régóta várt erre, ezt biztosan tudom, és én voltam az, aki mindezt megadta neki. Rasmus már sokak szemében szálka volt, olyan tényező, aki már eljutott arra a szintre, hogy hátráltatást nyújtott, nem vitte előre az ügyünket. Sheska kiváló köpönyegforgató, nekem is észnél kell lennem, hiszen csak a saját céljai érdeklik, ez az apró ajándék talán egy időre elkötelezte az én oldalamon. Pontosan tudom, hogy Lenára, a lányomra is figyelt mindeddig, a saját nevelt fiával együtt óvó szárnyai alatt tartotta, ám nem szabad figyelmen kívül hagynom, hogy ezt talán fel is használhatná ellenem, s nem igazán van ínyemre, ha rajtam kívül másoknak is vannak nyerő lapok a kezében. Úgy vélem, hogy a nő kiváló szövetséges, ám én nem leszek olyan ostoba, hogy Rasmushoz hasonlóan megosztom vele az ágyamat, a férfi már ott elvész, ha a nőben nem látja a veszélyt. Nem mondom, a tanárnő egyedülálló a maga nemében, de hogy valaha képes legyek annyira átadni magamat a vágyaimnak, hogy ne legyen a kezem ügyében egy mérgezett tőr... Nehezen tudnám elképzelni. A lelkiereje, a mágikus tudása igazi szövetségessé teszi, ám nem szabad lebecsülni azt, hogy pontosan tudja, hogyan működnek a férfiak. Még nem döntöttem el, hogy ezen a téren lesz-e keresnivalónk egymás mellett. Nem szokásom Rasmus levetett gönceit viselni. Kivéve ha átgondolom, hogy a nő a bosszúját tervezgetve adta magát oda annak a baromnak, s velem szemben nincsenek ilyen törekvései. Annyira nem gondolom hatalomvágyónak, hogy rajtam is átlépne, de az óvatosság sosem árt. - Tudom, hogy mit érzel. Nem a tested fogoly... a szellemed. – Bólintok, és végül mégis megindulunk kifelé a hideg falak mentén, elnézem a lobogó fáklyák fényében szinten aranynak tetsző szőke tincseket. Nos igen, Rasmus nem becsülete meg eléggé. Válaszán merengenem kell, a roxmortsi fogadók még így is túl publikusak, avatatlan fülekre találna mondandónk, így elvetem az ötletet. Ha a nőt reggelig nem keresi senki, miért ne használnánk ki az alkalmat ismeretségünk mélyítésére. – Amíg a főhadiszállás épül, ismerek egy helyet, amely kedvedre való lesz. – Ezúttal nem a sárkányt fogjuk használni, marad az egyszerű hoppanálás London egyik eldugott negyedébe, hiszen nem sokan tudják, de nem csak az Abszol-Út van. Élnek még ott varázslók, ráadásul nem olyan világosak, mint mondjuk a Roxfort igazgatója. A kezemet nyújtom a barlang előtt, hogy simítsa belé az ujjait. Gyomorkavaró érzést mellőzve pörgünk kicsit, hogy aztán fáklyákkal megvilágított kúria előtt álljunk. Az egész utca izzik a sötét mágiától. Cégér jelzi, hol is vagyunk most: Fogadó a Nyúzott Vérebhez. Itt elengedem a kezét, bár ha ráfog, maradhat így. Fellépdelünk a lépcsőkön, ahol átlépve a küszöböt, fényűző terembe jutunk, amely sokkal tágasabb, mint a roxmortsi ócskaságok. Kandallóban vidáman táncoló tűz ragyogja be a helységet, felette sülthús forog, zsíros léje kondérba csepeg. A fekete kőpadlón szörmék, a különféle polcokon hangulatos kandálleberek. A székek helyett párnák, alacsony asztalok. Keleti kényelem mondhatni. A szobákon túl sok a vendég itt is, ám nem látványosan, teltház azért nincsen. Egy pillanatra felénk fordul minden tekintet, hogy aztán nem sokkal később már ismét folytatódjon a pusmogás, és az étkezés. Biccentek egy nyúlánk magas alaknak, fekete-piros tógaszerű ruhában van, máris adja az egyik üres asztalt, be lehet fészkelődni a párnák közé. - Győzelmi tort ülünk? Egy kései vacsora? Borral? – Kérdezem oldalra döntve a fejemet, tudom, hogy még mindig remeg kissé, főbenjáró átkot használni nem egyszerű döntés a léleknek, ám mellettem biztonságban érezheti magát a kis szőke, én aztán nem fogom felróni neki, amit tett, pont így van rá szükségem. Nem kell, hogy elkárhozzon a lelke, megmaradhat bizonyos fokig öntudatos, magabiztos nőnek, a fekete mágia eszköz, attól még nem leszünk vadállatok.
Évek óta vágyom már erre a pillanatra, a végső beteljesülésre, hogy lássam, hogy szinte könyörög nekem. Végül is most is megtette, csupán nem szavakkal, arra nem volt lehetőség, szimplán csak a szemeivel, de ez már semmit sem ért. Volt idő, talán egy egészen rövid kis szakasz,a mikor talán elbizonytalanodtam, amikor úgy véltem, hogy talán igen van értelme annak, amit tenni akar, hogy a szüleim halála nem szárad a lelkén, csupán csak nem volt más választása, mert ezt a feladatot kapta a felette állóktól és ha nem teszi meg az a saját vesztét is okozza. Igen... ilyesmivel hitegettem magamat, amikor elkezdtem hinni abban a célban, amit lefestett nekem, amikor láttam hogy figyel oda Die-ra, Ariellre és változtak a dolgok, aztán újra rá kellett jönnöm, hogy őt igenis csak az önös célok vezérlik, hogy ő akar lenni a legerősebb, a leghatalmasabb, azt akarja, hogy behódoljanak neki mások és nem számít, hogy ennek mi az ára, ebben pedig nem akartam részt venni. Rájöttem, hogy tévedtem, balga gondolat volt, hogy valaki, aki ilyen változni képes, vagy hogy netán én magam ismertem félre. Épp meg sem rezzenek, amikor a pálca mozdul a kezemben és elhangzik a számból a halálos átok is, sőt élvezettel nézem, ahogyan végül kihuny az utolsó fényszilánk is a szemeiből. A szám önkéntelen mosolyra húzódik és jól eső sóhaj hagyja el ajkaimat, mintha csak mázsás súly gördült volna le a lelkemről, hogy a kemény kövezeten ezernyi darabra törhessen és ne terhelje többé a gondolataimat. Élvezettel figyelem, ahogyan a test a tűz martalékává válik és most még azzal sem törődöm, hogy kénytelen leszek majd elmondani a gyerekeknek is azt, hogy mi történt, meg kell majd értetnem velük, hogy változnak a dolgok és hogy ehhez nekik is alkalmazkodni kell. - A falak nekem... olyan, mintha ketrecbe zártak volna, nehezen viselem a Roxfortban töltött időt, csak a cél miatt tűröm a helyzetet és mert ott lehetek legalább Die és Arielle közelében, ezt te is tudod. Miért vágynék hát gyorsan vissza? Reggelig bőven van időm. - immár felé fordulok, a maradék hamura sem vetek pillantást, a láncokra, amik ott maradtak árván kandikálva ki a falból, netán idővel majd új vendégre várva. - Beszélhetnénk, ott ahol nem zavar senki és neked is kényelmes. Egy ital is rám férne, hogy átmelegítsen. - és hogy feltöltsön is egyben. Jól fog esni egy kis plusz elszakadás a kastélytól. Túl sok időt kell ott töltenem, nem mehetek oda, ahová akarok, és ez felettébb fárasztó. Várom már, hogy elérjük azt, amit minket illet, akkor végre szabadon mozoghatok, nem kell a miatt aggódnom, hogy ki lát meg, hogy ki veszi észre, hogy nem vagyok a helyemen, ki figyeli, hogy milyen utakon járok. Nem véletlenül holló az alakom animágusként is. Vágyom a szabad létre és erre jelenleg nincs lehetőségem, több mint egy éve a saját terveim és céljaim rabja vagyok, de legalább immár csak szimplán, azt hiszem ez is előre lépés, már nem kell függnöm Rasmustól, már csak a Roxfort leigázása áll előttünk és a világ megváltoztatása... Nehéz feladatnak tűnik, de biztos vagyok benne, hogy annál felemelőbb lesz majd a győzelem.
♫ Hallelujah ♫ ϟ Hello főnök! ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Vannak ugyan szövetségeseim a Roxfort közelében, közöttük Sheska az egyetlen, akit ilyen szinten avatok be a tervem bizonyos részleteibe. Mindent nem fogok felfedni előtte, titkokba sem vezetem be, egyelőre semmiképpen sem, ezt ellensúlyozandó a tény, hogy nem kell mindenről egyedül döntenem, a nő véleménye hasznos támpont lehet, ha nem tudok mindent átlátni. Az ő szemszöge valahol gyakorlatiasabb az én sokszor elvakult, elfogult véleményemmel szemben. Ahogyan már többször elmondtam, nem szándékozom vérengző fenevaddá válni, még ha a háború követel is majd áldozatokat. Bizonyos, hogy a Roxfort, és a varázsvilág nem fog csak úgy behódolni nekünk, kulcsfontosságú sakkfigurák levételére lesz szükség, ám mindez még odébb van, jelen pillanatban a játszma megtervezésénél tartunk. Senki nem tudja, hogy ki voltam egykor, s most ki vagyok. Mindez olyan fontos taktikai előnyt ad, amelyet ha kihasználok, már késő lesz ellenlépésekben gondolkozni. Sheska igazi kemény boszorkány, én azonban saját magamból kiindulva látom benne a törékenységet, amelyet jól leplez az első perctől kezdve. Sorsunk azonban összefügg, hasonlóak vagyunk, csak míg én képes vagyok objektíven, kívül szemlélni a magam dolgát, őt jobban fűti a bosszúvágy, elteliti a vénáit, és nem nyughat, nem intézhet mást, amíg le nem számolt szülei gyilkosával. Védi a családját, gyermeket hoz maga mellé, rendkívül érzelmes, így számomra nem nehéz manipulálni, csupán attól tartok, más is megteheti mindezt. Nem gondolom hogy a nő köpönyegforgató lenne, Rasmus mellett is megtartotta eredeti célját. Vetek rá egy pillantást, ahogyan szinte alváshoz készülős, vékony ruhájában italt tölt nekem, ám ez a pillantás nem több egyszerű észrevételnél, rám nem hat a női csáberő, még ha magamban meg is jegyzem, hogy nem pusztán a pálcája a fegyvere. Miután pár kortynyit felhörpintettem a tömény italból, későesti utazásra invitálom. Mindketten animágusok vagyunk, könnyedén meg tudjuk közelíteni a tűzsárkányt, amely még a tomboló vihar ellenére is lustán vitorkázik a tornyok körül gigászi szárnyaival. Ahogyan a nyeregben találjuk magunkat, sötét mosollyal üdvözlöm a nőt, vigyáznia kell, hogy hova teszi formás combjait a bestia taraji tüskéi mellett. Nem kell egymást érintenünk, elférünk kényelmesen. Leérünk a barlangok mélyére, kedvenc háziállatom addig kint szárnyalhat kedvére. Látni akarom társnőm arcán az az üdvözült, szinte kielégült mosolyt, amelyet Rasmus halála okoz majd. A férfi szánalmas báb lett, miután nem volt képes felismerni, hogy kik azok, akik valódi erőt adhatnak neki, és leragadt a kicsinyes hatalomfitogtatásnál. Halála ugyanolyan dicstelen, mint az élete volt. Biccentek, a halott láttán csupán a villámgyors gyásszertartást oldom meg a tenyeremből kicsapó mindent felemésztő lángokkal. A tűz kiváló eszköz, ha majd hatalomra kívánunk lépni, egy valaki ért hozzá jobban nálam, az a mardekáros lány, Ruth. Miután a test a lángok martalékaként porrá ég, a nő felé fordulok. - Nem szándékoztam megzavarni az éjszakádat. Visszavigyelek.. vagy..? Ha már elszabadultál az iskolából, vágysz talán még további kalandra? – Kérdezem érdeklődő pillantással, mintha csupán az időjárásról csevegnénk, és nem most pusztítottuk volna el azt, akinek a halálára éveket várt. – Ma este jó hallgatóságnak gondolom magam, adok lehetőséget, hogy ezt kihasználd. – Vetem fel a lehetőséget, nem biztos, hogy egy halálos átok mindent eltöröl, ha van kibeszélnivalója magából, netán a terveit osztaná meg velem... nos legyen, nem fogok nemet mondani. Elindulunk kifelé, a cél akár lehet London is. Vagy a lebegő Ónixpiramis.
Nem szokatlan, hogy meglep a megjelenésével, volt már rá példa, ez sem sokkal másabb helyzet, mint általában a többi hasonló az elmúlt évek során. Persze tudom, hogy pont ebben van az ereje, hogy képes még ide is bejutni csak úgy gond nélkül, hogy nem vonja magára a figyelmet és senki se gondolja, hogy itt van, még csak nem is sejtik, még csak távolról sem. A tanárok békésen alszanak az ágyukban, vagy javítják a aktuális dolgozatokat, és fogalmuk sincs róla, hogy ki van itt az iskolában. Persze kellemetlen is lenne rám nézve, ha tudnák, akkor aztán nem lehetne szó többet erről a beépített állapotról. A mosolyom viszont őszinte, amikor meglátom, hiszen jelenleg benne van minden reményünk, hogy képesek leszünk majd egyszer olyan világot teremteni, ahol nem kell rejtőzködnünk és alárendelni magunkat a mugliknak, akik sokkal kevesebbek nálunk mégis ők uralják az egész világot, csak azért, mert mi önként vállaltuk, hogy meghúzzuk magunkat. Én pedig hamarosan már italt töltök neki, és még kíváncsibban kapom fel a fejemet, hiszen naná, hogy érdekel, hogy mit is akar mutatni, és valahogy sejtem, hogy tetszeni is fog nekem. - Megyek, hát persze, hogy megyek! - fel is pattanok a helyemről és amikor ő elindul kifelé én magam sem tétovázom sokáig. Nem szórakozom most azzal, hogy átöltözzem, marad a hálóruha és a köntös, pedig talán csak egy pálcaintés lenne változtatni a ruháimon, de nem sürgős ez most annyira, az sokkal jobban érdekel, hogy mit akar mutatni, hogy mi a meglepetés. Én is gyorsan változom és lendülök ki az ablakon immár holló alakomban, csak leérkezve változom vissza, hogy immár a sárkány hátán folytassuk tovább az utat. Egyáltalán nem lepnek meg az ilyen nagy és impozáns belépők a részéről, miért is kellene, hogy meglepjenek? Nem nagyzolásról van szó, csupán tudja, hogy mire képes és ezt fel is használja, ez egyáltalán nem bűn nem igaz? Szó nélkül megyek utána a barlangban is, a szemem elkerekedik, amikor meglátom az alakot a földön. Nem számítottam erre... vagy talán mégis? Magam sem tudom, talán nem is számít, csak az, ahogyan ott ül a földön szétfeszítve, a nyelve nincs meg és azt látom, hogy megtört, hogy talán az életéért könyörögne. A szüleim is megtették akkor régen, könyörögtek a saját életükért és a miénkért is. Érdekelt, akkor valakit? Hát persze, hogy nem. Oldalra döntöm a fejemet, ahogy mustrálva nézem végig. Egészen szánalmasan fest így, a földön, szinte már holtan, de mégis csak én kapom meg az utolsó mozdulatot, ami a halálához vezet. Elmosolyodom, oldalra pillantok épp csak egy másodpercre. - Köszönöm! - a pálca pedig már a kezemben villan, hogy aztán a jól ismert varázsigét suttogjam el és felvillanjon a zöld fény. Szenvedett már eleget és még többet szenved azzal, hogy látja, hogy én vagyok az, aki befejezem ezt az egészet. Látom a szemében, hogy mit gondolhat. Megbízott bennem és én szépen ellene fordítottam mindenkit, már biztosan érezte az utóbbi hetekben, hogy Altan nem beszél neki mindenről, hogy Die eltávolodott tőle és sok mindennel még a kezemre is játszott, nem is mindent nekem kellett elintéznem. Arielle... meg fogja érteni, ő mindig is bízott bennem, és ez nem fog változni akkor sem, amikor elmesélem majd neki az egészet. Majd talál magának új példaképet, olyat, mint aki most itt áll mellettem és meglepett ezzel a csodás ajándékkal.
♫ Hallelujah ♫ ϟ Hello főnök! ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
A Lélekölő-hegység Roxmorts közelében helyezkedik el, szinte körülöleli a várost. A Hegység öt csúcsán 5 kőgólem vigyázza a szurdokok és folyóvölgyek békéjét. Éles sziklái, évszázados tölgyei és bükkjei, rohanó folyói, amelyek a Kékfátyol-vízesésben érik el útjuk végét, szinte lehetetlenné teszik az átjutást a Hegységen. Halandó ember soha nem téved erre, de ha véletlenül még is venné valaki magának a bátorságot, hogy neki induljon a Hegységnek, azt a bérceken fészkelő Magyar Mennydörgő Sárkánypár üvöltése biztosan visszafordítaná... A bércek szinte minden évszakban és napszakban felhőkbe vesznek és komor hangulatot árasztanak a szemlélődő vándor felé... Gyalogszerrel nem is juthatsz itt át, kár is lenne próbálkoznod, túl nagy és túl veszélyes. Ha a sárkányokat netán el is kerülöd, még akkor is előtted van maga a hegység és a többi vad, akik az ismeretlen területeken rejtőznek. A mulgik pedig meg sem próbálkoznak erre járni. Aki meg is mássza a hegyet kívülről nem lát mást szurdokban, mint a hatalmas mocsarat, a sziget maga az avatatlan szemek számára láthatatlan.
ϟ 