2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Lélekölő-hegység Roxmorts közelében helyezkedik el, szinte körülöleli a várost. A Hegység öt csúcsán 5 kőgólem vigyázza a szurdokok és folyóvölgyek békéjét. Éles sziklái, évszázados tölgyei és bükkjei, rohanó folyói, amelyek a Kékfátyol-vízesésben érik el útjuk végét, szinte lehetetlenné teszik az átjutást a Hegységen. Halandó ember soha nem téved erre, de ha véletlenül még is venné valaki magának a bátorságot, hogy neki induljon a Hegységnek, azt a bérceken fészkelő Magyar Mennydörgő Sárkánypár üvöltése biztosan visszafordítaná... A bércek szinte minden évszakban és napszakban felhőkbe vesznek és komor hangulatot árasztanak a szemlélődő vándor felé... Gyalogszerrel nem is juthatsz itt át, kár is lenne próbálkoznod, túl nagy és túl veszélyes. Ha a sárkányokat netán el is kerülöd, még akkor is előtted van maga a hegység és a többi vad, akik az ismeretlen területeken rejtőznek. A mulgik pedig meg sem próbálkoznak erre járni. Aki meg is mássza a hegyet kívülről nem lát mást szurdokban, mint a hatalmas mocsarat, a sziget maga az avatatlan szemek számára láthatatlan.
Jól esik kimozdulni és egészen furcsa érzés átlépni a birtok határát ennyi idő eltelte után. Még mindig csak kapargatom a tetejét az információknak magamról, de talán egyszer tényleg a végére jutok majd és kiderül, hogy miért vagyok itt, vagy hogy mi a baj velem. Nem tudok maradéktalanul megbízni Shannában, hiába látom a tekinetében azt, hogy valamiféle rokoni dolgot remél tőlem, mintha csak kapaszkodni próbálna mindenbe és mindenkibe, akinek köze van Jacobhoz. Végülis valahol érthető, de hogy én ebben partner akarok-e lenni... Egy biztos egy csepp hátrószándékom is van, hogy belementem ebbe a kiruccanásba. Egyrészt jó egy kicsit távol lenni a birtoktól és a megszokott környezettől, másrészt talán, ha elég közel haladunk el ahhoz a helyhez, amiről álmodtam... Még sosem kockáztattam meg mennyit bír a kapocs, ami köztünk van, de ha Shanna a közelben van és szárnyra kapnék, vajon meddig jutnék el, hogy megnézzem azt a helyet a saját szememmel is, ahol az a Mantov lakik, akinek valami köze biztosan van hozzám, különben nem álmodtam volna róla. - Ugye tudod, hogy örökké nem lavírozhatsz és kénytelen leszel döntést hozni? Úgyse tart sokáig, hogy olyasmit kérjenek tőled, amit nem akarsz majd megtenni. - pillantok rá karbafont kezekkel. Valahogy furcsán ismerős ez a hely, egészen megnyugtató, pedig biztosan lennének, akiknek inkább ijesztő lenne és nem szívesen lennének itt, de én nem így érzem. Azt viszont érzem, hogy Shanna ezúttal is feszült, mint legutóbb, amikor a hírt hozta csak épp most nem távozik olyan sietősen, mint akkor. - Tudod, hogy nehéz bíznom benned, ha titkolózol ugye? Tudom, hogy az anyámat elfogták és bezárták egy ládikába. Ezt mikor akartad elmondani? - szegezem neki egyből az első kérdést, hiszen Ivor elmondta, hogy mi történt, hogy Deneira már nem jelent többé fenyegetést, én viszont még mindig itt vagyok bezárva. Ugyan nem egy ládában, hanem egy nagy kastélyban, de végtére is hosszú távon miért lenne más? Pedig én nem tettem semmit, segítettem is nekik. Ennyire félnek azok a magukat olyan hatalmasnak gondoló varázslók egy egyszerű lánytól? - Tudod, hogy csak egy kérdésem van, mikor mehetek el? - folytatom aztán tovább, ezúttal hátat fordítva neki elpillantva a fák irányába. Elrúghatnám magamat a földtől, kipróbálni, hogy mekkora az a távolság, magasság, ami még belefér a varázslatba, ami összeköt minket. Kockázatos lenne persze, mert ha odafent a magasban leszek rosszul akár komoly bajom is lehet, de vajon mikor szakad el a cérna, hogy már ez se érdekeljen? Talán Ashton az egyedüli, aki miatt nem próbálom meg. Tudom, hogy nem akarná, hogy nem azért segített, hogy összetörjem magamat egy sziklán sok-sok méter zuhanás után.
Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.
Tudtam, hogy Dumbledore eltávolítása az iskolából csak rossz hely lehet, hiszen az igazgató nagyon ritkán hagyja el a posztját, de ha a Minisztérium hívatja, meg kell tennie. Vanessa éppen onnan származik, ahonnan Deneira, akit Pandora szelencéjébe zártunk és mivel egyértelmű kapcsolat van Grindelwald és közöttük, nyilvánvalóan nem örülnek neki, hogy az egyébként nagyon is fiatal lány a diákok között gond nélkül mászkálhat. Tudom, hogy frusztrált és tudom, hogy csalódást okoztam neki, hogy még mindig itt raboskodik, de minden mérlegnek két nyelve van és a hűségem még a Minisztériumhoz köt, hiszen az apám az Auror Parancsnokság vezetője, az egész életemet úgy éltem le, hogy vele akartam dolgozni, idővel a nyomába lépni... de ha azt kéri tőlem, vagy éppen maga a Mágiaügyi Miniszter adja ki parancsba, hogy vigyem vissza a lányt, mert be akarják zárni és újrakezdeni a kikérdezést akkor mit csinálok? Logikusan végiggondolva semmi értelme sincsen, hogy úgy ragaszkodom hozzá, hogy megvédjem, mintha a családom lenne, mert egy másik életben, egy másik világban Jake ikernővére volt, de ha valaki elveszti az élete legfontosabb személyét akkor vakon ragaszkodik mindenki másba, aki emlékeztetheti rá, akármilyen módon. Ezért ilyen fontosak nekem a Troops-testvérek is, még ha hetek is teltek el azóta, hogy Josh elmondta neki is el kellett volna mennie arra a küldetésre, amire Jacobot kivezényelték, csak nem volt hajlandó együttműködni vele és nem ment el. Az iskola határáig igen keveset beszéltem, csak annyit mondtam, hogy Dumbledore még nem ért vissza és hogy tudom, hogy vannak kérdései és el szeretném vinni valahova, de onnan egy hoppanálással termünk a Lélekölő-hegység kellős közepén, messze túl Roxmorts határán is. - Sajnálom, Vanessa. - sóhajtok csak ennyit, amikor megérkezünk és a távolság mindentől, az iskolától, a Minisztériumtól, kicsit leveszi a mellkasomról a terhet. Persze a "semmi közepe" lehetne vészjósló hely, a hegység éppen olyan veszélyes tud lenni, mint a Rengeteg, de nincs a tartásomban semmi fenyegető, nem rántok pálcát, nem is próbálok meg Legilimenciával az elméjébe hatolni és információt kiszedni, bár vannak akik erre is utalgattak már, hogy elvárnák tőlem a közelébe férkőzés után. - Tudom, hogy vannak kérdéseid és hogy már elfogyott a türelmed, de most itt vagyok, hogy válaszoljak, amire tudok. Hatalmas teher egy másik világban egyetlen kastélyba zárva élni több száz idegen arccal, de egy kicsit tovább bonyolódott a helyzet a világban. Még tovább. - közlöm, mert muszáj, joga van tudni. Érző emberi lény, soha nem ártott senkinek, a csapatnak is segített a RAH-ban és bár mindig figyelek arra, hogy mire hogyan reagál, hiszen senki se tudja mit csináltak a fejében Grindelwaldék, akkor is tudom, hogy mindig is a jófiúk közé tartozott, ez a lényének része és nem lehet csak úgy megváltoztatni. A dühös, csapdába esett állat alatt még mindig az a lány, akiről a férjem mesélt, miután túl sokáig kérdezősködtem arról a másik életről és a felsejlő emlékeiről. Ugyan arról egyáltalán nem beszélt, hogy bizony a Nezabarban is volt egy Lélekölő-hegység, ami kiköpött mása volt ennek a hegyvonulatnak... Érdekesek ezek a síkok, néha új dolgok jelennek meg, néha régiek tűnnek el, néha pedig egy-egy helyszín elvándorol a térképen több ezer kilométert úgy tűnik.
A kutatások alatt rájövünk, hogy azért történnek a furcsaságok, mert a két sárkány tojást rakott, de amikor megtaláljuk a barlangot, ahova befészkeltek döbbenten kell kiolvasnunk a nyomokból, hogy valami nagy csetepaté lehetett, robbanásnyomok a valon, egyértelműen boszorkány vagy varázsló keze van a dologban. Az egyik kifejlett magyarmennydörgő testét találjuk csak meg, görcsös pózban fekszik a terem központjában lévő fészek előtt, mintha az utolsó pillanatig azt akarta volna védeni és a teste ezernyi átoksebbel van fedve, nem hagyták a véletlenre, hogy elpusztul-e. A tojás sehol, ahogy a sárkány párját se találjuk meg, de néhány nyomot igen, amivel visszatérhetünk az iskolába, hogy jelentést tegyünk a tanárnőnek.
A kalandvágy nem elég ahhoz, hogy meggyőzzem a tanárnőt, hogy tovább akarok kutatni az ügyben, elveszi tőlünk és a vadőrnek adja a feladatot, de ez nem jelenti azt, hogy a saját szakállamra nem fogom folytatni a nyomozást, hiszen egy gyönyörű sárkányt gyilkolt meg valaki a tőszomszédságunkban, vélhetően elrabolta a sárkánytojást és az életben maradt mennydörgő is vélhetően örjöngésbe fog kezdeni a fájdalmában, muszáj tennünk valamit!
Tashával, vagy sem, küszöbön a pillanat, hogy visszatérjek...
// Köszönöm a játékot, ezzel az epilógussal és egyben a "következő fejezet" beharangozójával zárom le a játékot, így később a szál újra elővehető, ha más partnerrel is történik meg. //
A nevetése végül kicsit felolvasztja a szívecskémet is a kezdődő feszültség elillan, ami abból akart növekedni, hogy nem tudtam szórakozik-e velem. Kicsit mosolyogva hallgatom a sztoriját, a legkevésbé sem érzem idegesítőnek, ha beszél, hiszen velem is előfordul és hát nagyon remélem, hogy engem se csapnának le inkább péklapáttal, csak fogjam már be. - A nogtail egy kis aranypofa és a hippokamposz nagyon menőn hangzik, de… fehér kutya? - ráncolom össze a szemöldökömet, hiszen ez kimaradt az életemből, tanulmányaimból. Nem lehetek ezermillió százalékig tisztában a föld ezen féltekének az állatvilágával, akármennyire szeretnék, hiszen amerikába jártam suliba, az ottani állatokat ismerem jobban, de éppen ezért nagyon is kíváncsi vagyok, hogy miért is volt olyan fontos az a fehér kutya. Azt pedig, hogy az ember mindent, amit tud, meglovagol, így hát már ő is alátámasztotta. Hümmentve hallgatom végig, hogy azért nem buckalakókról van szó, azért ez az életmód akárhogyan is, de teljesen más azzal szemben, hogy én az angyalok városában a huszonegyedik század küszöbén a muglik mellől döntöttem úgy, hogy irány a Roxfort. - Majdnem, ó a szürke kiadás. - mosolyodom el, aztán persze hozzáteszem. - Vándorsólyom, és dehogy, elképesztően hasznos tud lenni. Tudod, néha nem elég az a két kéz, meg az a két szem, amivel megvagyok áldva és egy több, mint 300 km/órával lecsapó kispajtás igen csak jó szolgálatot tesz. A képességeiről nem is beszélve, már ennyitől is menő, hogy az enyém. - válaszolom egészen lelkesen, látszik, hogy büszke vagyok arra, hogy míg a patrónusom a világunk leggyorsabb emlőse, addig a familiárisom a világunk leggyorsabb állata lényegében. Azért ez elég sok mindent elmond arról, hogy mennyire is szeretek futni és mennyire fürge fickó vagyok. Ahogy leérünk a vízhez és meglátom az állatokat biccentek Tasha szavaira, biztos, hogy valamibe sikerült beletenyerelnünk és tényleg valami történt a sárkánypárral a hegységben, de elég nehéz lenne megmondani, hogy micsoda. Ez nem jelenti azt, hogy meg se próbáljuk. Ő a földet nézi, én addig szemmagasságban a fákat, hiszen amennyi információt kaptunk, kimondottan nagytestű fajtáról van szó, nem a trükkös kis csúszó-mászó fajtához. A fákon vannak elvétve sérülések, karmolások a mennydörgő buzogányosan tüskés farkáról, de már jó pár ágból kiserkent az új rügy, és tudom, hogy tavasz van, de akkor is alátámasztja a lány szavait. Ez nem egy nap alatt jött össze. Valami elkapja a tekintetemet, de először válaszolok a lánynak, mielőtt szóbahoznám. - A kivárás kicsit necces, hiszen több folyó is van a közelben, lehet, hogy csak valamilyen oknál fogva egy új itatót jelöltek ki maguknak. Lehet veszett fejsze nyele az egész, de a mennydörgők kedvenc kis csemegéje a juh és a kecske, talán ha folytatjuk az utat találunk belőlük hegyi verziót. Ja, meg az ember, szóval lehet még a mi szagunk is előcsalogatja, ideje jól megizzadni. - vigyorodok el, és tovább menetelek a tó felé, fejjel előre, hogy körbejárjuk addig is, míg el nem döntjük, hogy akarunk-e élő csalit játszani. A hely gyönyörű, muszáj néhányszor csak megállnom és néznem ki a fejemből, egy elveszett kis Rómeó vagyok a szívem mélyén, ez a hely pedig beleillik a romantikus vadregényes skatulyába.
- Az biztos –nevettem fel – nogtaillal volt már dolgod? Ólálkának is hívják mifelénk. Egyszer gyerekként jó mókának tartottuk, hogy amíg a felnőttek elmentek fehér kutyát szerezni körbe-körbe lovagoljunk rajta. Aonghus nagybátyám pedig máig bizonygatja, hogy egyszer majdnem megfulladt egy Hippokamposzon lovagolva. – Néha meg szoktam kapni az ívet, hogy túl sokat beszélek és már idegesítő, hogy folyton sztorizom. Persze nem a rajongóim közlik ezt a tényt velem. De nem így lehet megismerni jól egy másik embert? Egy sztori tőlem, egy sztori tőled, múlt és jelen összekapcsolódik, és amúgy is megpróbálok a témánál maradni. Amúgy is ha zavar valakit szóljon és befogom. - Nem bezárva lakunk a mélyben és nézzük féregjáratokat a sötétben, hanem el vannak bűvölve az ablakok – pontosítottam a leírást, miután eszembe jutott, hogy amerikaiként lehet nem járt a Mágiaügyi Minisztériumba. Nehogy elterjedjen az iskolában hogy Gringotts sötét tárnáiban él a MacFusty klán – ráadásul nappal mi is kinn vagyunk a felszínen, de az éjszakák így sokkal nyugodtabbak, hogy nem kell őrszemeket állítani. Úgyhogy lehet, hogy megúsznád a sárkány eleséggé válást, ha elég gyorsan megtanulod, hogy felfele is kell figyelni. – Nem gondoltam volna, hogy Chrisnek van familiárisa. Kezemmel beárnyékoltam a szememet és úgy tanulmányoztam az égen a madarat - Bár ha van egy ilyen társad, akkor felfelé se kell figyelned. Vércse? Nem furcsa, nem bántad meg? – kérdeztem. A kérdésem lehet nem a legudvariasabb, de amikor először hallottam a familiárisokról, akkor gyanakodva fogadtam a hírt, és még nem békéltem meg velük annak ellenére, hogy egyre több rohangál Roxfortban is. Furcsa lehet, hogy lelked egy darabkája szabadon szaladgál, cselekszik. Ráadásul, ha megsérül, te is! Meg ezek a képességek is, amik csak úgy megjelennek, na, furák. Közben odaértünk a tóhoz, még a fák takarásában körbe kémlelünk. – Úgy látszik régen jártak erre a sárkányok –jegyzem meg, és látom az arcán, hogy ő is hasonlóra gondolt a szarvasokat figyelve. Kimerészkedünk a tó partjára, én közben a földre szegezem a pillantásomat. Ugyan régen esett az eső, de a vízesésnek és a tónak hála elég nyirkos a talaj a víz közelében ahhoz, hogy megőrizze a nyomokat. Nem vagyok de nem is kell profi nyomolvasónak lenni, hogy kiszúrj egy sárkánynyomot, de amiket találok, nem tűnnek frissnek. Az utolsó ittlétük meghatározásához a legjobb lenne, ha megtalálnánk az élelmük maradványát, de okosak a sárkányok és nem viszik a tetemet az ivóvizük közelébe, hogy meg ne fertőzzék. – Tényleg régen járhattak erre – fejeztem be a vizsgálódást – ez lehet jó dolog is, mert akkor nemsokára fel kell tűnniük inni, és akár meg is várhatjuk őket itt. Viszont aggaszt, hogy ilyen régen nem jártak erre. Te találtál valami érdekeset? -
- Öhm… Ja. - válaszolom csak egyszerűen, mert nem vagyok benne biztos, hogy végül is mit jelent ez a fej, amit vág. Alapjáraton egyszerű srác vagyok, nem szoktam senkit savazni és nem is szeretem a rosszindulattal kekeckedőket, sokkal jobban bejön, ha a másik őszintén beszél, ahogy én is. Szóval szeretném azt hinni, hogy tényleg rácsodálkozott a muglikra, főleg, ha azt vesszük, hogy valami sárkány-klánból jött, szóval semmi köze a modern világhoz. Én meg Los Angelesből, szóval egy mugli nagyváros közepéből, moci, mobil, minden technológiát vágok, ahogy illik. Na nem hekker szinten, csak tudom hogy kell használni. - A lovak se hátaslónak lettek teremtve. Amire az ember fel tud kapaszkodni, arra fel is fog, ilyenek vagyunk. - válaszolom, de hiába voltam ilyen közel vagy tíz különböző típusú sárkányhoz, ami bámulatos élmény, nem felejthetem el, hogy mindeközben Hirot majdnem darabokra tépték, és ez volt az a meccs, amin Lizzy, az unokahúgom majdnem meghalt… És mindegy egyes versenyszámba ahogy elértünk valamit, mindig volt valami hátulütője, hogy ne lehessen felhőtlen a siker. Az életvitelükre nem válaszolok addig, míg át nem hoppanálunk és egy perc toporgás után meg nem indulok nagy magabiztosan. - Érdekesen hangzik, bár egészen más mentalitás kellhet ahhoz, hogy a föld alatt éljen valaki, én naponta szoktam kijárni futni és úgy-amúgy szívesen vagyok kint, mint bent, szóval jó gyorsan lennék sárkány eleség. - viccelődök kicsit, de a hangomat már sokkal jobban visszafogom, hiszen úgy tippeltük, hogy a víznél lehetnek a sárkányok és arra közelítünk. - Ja, nem, csak láttam, hogy erre van a tó. - mutatom fel a mutatóujjamat egyenesen az égbe, éppen akkor, amikor a Vándorsólyom átsuhan felettünk, persze jóval
magasabban, nem ereszkedik le csak azért, hogy vagizzon azzal, hogy összeborzolja Tasha haját. Bár megfordul a fejemben, de nem ismerem annyira, még a végén frászt kapna és leátkozná. - A familiárisom. - toldom hozzá, magyarázóan, hátha nem annyira van képben ezzel a viszonylag újszerű mágikus teremtménnyel. Ahogy lassan kibukkan a tó a fák között kicsit összevonom a szemöldökömet, mert az erdő még mindig ugyanolyan élettelteli, még egy csapat szarvast is meglátok, amik a tóból isznak gondtalanul, pedig elméletben a sárkánypár eléggé nagy fenyegetés ahhoz, hogy ne akarja senki és semmi mutogatni a védtelen bolyhos hátsóját. A tó nem is olyan kicsi, és az egyik felén egy gyönyörű vízesés hullik alá misztikus párával elárasztva a tó azon részét, ez lehet a Kékfátyol-vízesés a térképről, minden bizonnyal.
Mindennap tanul az ember valamit. Tegnap egy kotnyeles harmadéves megmutatta, hogy ha a csokibékát fejjel lefelé nyitom ki a béka reflexszerűen kapaszkodni fog és nem tud elugrani messzire. Ma megtudtam, hogy a muglik túlságosan logikusan nevezik el a sportjaikat. - Tehát azt mondod a mugliknál ez nem így megy? – adtam a csodálkozót, hátha sikerül kicsit heccelnem. A muglikat ismerőket könnyen lehetett mindig fricskázni azzal, hogy adta az ember a tudatlant. Persze azt el kell ismerni, hogy az esetek túlnyomó részében tényleg tudatlanok is vagyunk. A VMS engem elkerült, néha utólag elgondolkodtam, hogy hiba volt kihagyni a jelentkezést, amikor visszaszállingóztak a kastélyba a hírek arról, hogy mik is történnek az egyes állomásokon. Néha pedig nagyon örülök neki, mint most – el is felejtettem, hogy volt sárkányos forduló. El tudom képzelni, hogy egy aktatologató találta ki, hiszen aki egy percet töltött természetben tudja mekkora őrültség ez. Csoda, hogy nem történt nagy vérfürdő. - Máig nem értem, hogy hogyan történhetett meg. A sárkányok nem hátaslovak – rázom a fejem – viszont igen, elég király, hogy felmész a felszínre és elhúz az égen feletted egy-egy példány – emlékeztem vissza álmodozva, a szívembe honvágy markolt – nálunk ugyanis a föld alatt vannak a házaink, kicsit, mint a Mágiaügyi Minisztérium. Amikor ezt elmeséltem egy mugli-származásúnak teljesen bepörgött, hogy hobbit lyukakban lakunk. Viszont sokkal nyugodtabbak így a mindennapok, mert egy sárkányt sem találsz, ami szeret ásni. –
Megkönnyebbültem, hogy felgyorsítjuk a túrát, reméltem, hogy a hoppanálás hangja nem fogja túlságosan felverni a környéket. De szerintem ezt a kockázatot vállalhatjunk, maximum gyorsan visszahoppanálunk ide. Vagy Antarktiszra. Elfogadtam a kinyújtott kezét, legalább így biztosan nem fogunk egymáson landolni és máris körbevesz az ismerős szorítás, és egy pillanat múlva már ott is vagyunk a sziklán, a hoppanálás hangjával felriasztva a környéken csivitelő madarakat. Mást viszont úgy tűnik nem ijesztettünk meg. Épp vettem volna elő a térképemet újra, mikor Chris magabiztosan megindult – feltehetően – a tó irányába. - Szagot fogtál? – követtem kíváncsian, és próbáltam jobban megfigyelni a környezetem, hogy rájöjjek mit követ. Nem találtam nyomot, vagy árulkodó jelet. Itt ritkásabban állnak a fák kicsit, jobban belátható a környék, úgyhogy meg tudjuk szaporázni a lépteinket, hamarosan fel is tárult a szemünk előtt a tó teljes terjedelmében, de még jó kétszáz méterre lehetünk tőle.
Ha nem tudnám, hogy legkevesebb két kifejlett sárkány lakja ezeket a hegyeket, akkor én is hagynám, hogy elringasson ez a kellemes kis kirándulás, de az izgalom nem hagy nyugodni. Mikor meghallom a láblabdát egy kicsit felnevetek, talán a kelleténél hangosabban, de mindig is nehezemre esett sokáig koncentrálni és főleg elzárni a jókedvemet. - Foci. Úgy hívják foci. Két éve szerepeltem a VMS-en és ott volt egy ilyen versenyszám, csak a labda lángolt és a pálya meg random pofán fröcskölt minket vízzel, hogy véletlen se legyen egyszerű. - mesélem el neki, ha már így szóba jött a sport. Én Los Angelesi srác vagyok, mindig is muglikkal éltem együtt, szóval a mugliismeretet kvázi kirázom a kisujjamból. Mondjuk otthon amcsiban a foci is tök más, ahelyett, hogy rúgnák a labdát futnak vele meg passzolgatják, de vagyok olyan hazaáruló, hogy nekem az európai verzió sokkal logikusabb helyes névnek. - Hah, a lelkük mélyén legalább is simán macskák. - adok neki igazat, bár az is igaz, hogy a tanárok olyan gyorsan fogják elkaszálni az ötletet, ha tényleg felhozzuk, hogy valószínűleg még a mondat felét ki se nyögjük. A kérdésére és az elejtett információra, hogy a rezervátum közepéről jött újra fellelkesedem. - Az azért nem semmi, ha nem is kerültél a közelükbe, legalább láthattad őket az égen biztosan egy csomószor. Nem amerikából vannak a tapasztalataim, hanem a versenyről, amit említettem. Az egyik fordulóban kölyöksárkányokon kviddicseztünk. Akármennyire volt menő sárkányokon lovagolni, elképzelheted hogy a sárkányok milyen agresszívak és kezelhetetlenek voltak, még úgy is, hogy fiatalok voltak… Tépték egymást és a játékosokat is, valahol egy rémálom volt. - vallom be egy kicsit szájhúzva. Valójában az az egész verseny maga egy jó hosszú rémálom volt, alig van jó emlékem róla, és a jó emlékek is mind a versenyszámokon kívül születtek. Na jó, talán az első egy-két csapatgyőzelem még lelkesítő volt, amikor még nem volt egyértelmű, hogy vérre megy ez az egész. Megtorpanok, amikor megmutat egy kiszögellést és felhümmentve kihúzom magam, hogy kövessem a tekintetét. Annyira benne voltam fejben az erdőben és az úttörésben, hogy nekem totál eszembe se jutott volna a dolog. - A franc szeretne úgy rábukkanni a kifejlett sárkánykomákra, hogy már három órája járja le a lábát. Akármi is történt, amiért elhallgattak, jobb a legrosszabbra készülni és nem kidögölni még előtte. Mehet a hopp! - megyek bele örömmel, és ha nyitott arra, akkor megfogom a kezét és társashoppanálással kibukkanhatunk a másik oldalt, ha kis szégyenlős vagy távolságtartósabb fajta, akkor persze mehetünk külön-külön. Nekem alap, hogy megfogjam a kezét, de nem vagyok olyan figyelmetlen, hogy akkor is végigvigyem a dolgot, ha a másiknak totál kellemetlen. Így vagy úgy amint kibukkanunk a túloldalt egyre gyanúsabb lesz, hogy valami követ minket. Mármint én eddig is tisztában voltam vele, de Tasha nem feltétlenül, hogy az égen a fák felett az a vándorsólyom nem csak véletlenül körözött fölöttünk, hanem most is megjelenik, és ott is marad a környéken csak néha ejtve egy-egy vijjogást, csak úgy mellékesen életjelet adva. - Na, akkor arra, ugye? - teszem fel a költői kérdést, mert ezúttal meg se várom a válaszát és megindulok a tó irányába, amire egyelőre rá se látni, legalább is az én szemeimmel, de a madár az égen egyértelműen arra repül.
Nyugodt az erdő, kellemes délutáni sétának is beillik a kaptatásunk. Már-már túl nyugodt az erdő rémhíre ellenére. Lehet, hogy ismételten a mágusok könnyen túlpörgő fantáziájával van dolgunk? Persze persze lankadatlan éberséggel és nem lezserül ballagtam, de jó volt, hogy nem vittük túlzásba az óvatosságot és az egyhangúság megtörését segítette a beszélgetésünk. - Erre bezzeg nem tér ki a mugliismeret óra, csak a kosárlabdára, kézilabda és láblabdára – morgolódtam. Mugliismeretben sem voltam top diák, a dolgot pedig nem könnyítette, hogy az előítéleteim is dolgoztak bennem. Plusz a tanárral kapcsolatban volt gyanúm, hogy nem nagyon tért ki a mugli társadalom negatívabb oldalára, de azért megengedőbb vagyok vele így utólag – van bőven elég negatív érzés a varázslók között. – A granianok megsértődnének, lehetnek a bíróé – vigyorogtam – a hippogriff szerintem nem a többi lóra menne rá, hanem a kvaffra. Szerintem nemcsak félig lovak és félig sasok, hanem harmadrészt macskák. Úgyhogy megúsznánk a ketrecharcot szerencsére.– a lovak természetes versenyszellemével kellene csak megküzdeni, ami könnyedén beüt és sok sikert a tapasztalatlan lovasnak, hogy megállítsa a távfutásukat. Az unokatestvérem is elkövette suhancként azt a hibát, hogy miután lepottyant a lováról futva próbálta utolérni. A ló remekül szórakozott kergetőzés közben, de nem annyira, mint a közelben járőröző seprűcsapat – és utána természetesen mindenki más. - Igazad lehet – értettem egyet vele a tanárt illetően. Legalábbis mindenképp megnyugtatóbb gondolat, mint azt, hogy annyira idegesítsük, hogy ki akarjon cseszni velünk. - volt már kalandod sárkányokkal? Annak ellenére, hogy a rezervátumuk közepén élek, nem volt nekem velük túl sok közeli élményem, szigorúak a szabályok. Amerikában is a rezervátumok hívei, vagy másképp állnak hozzá a dologhoz? – kérdeztem. Értékeltem Chris lovagias úttörését, az ösvény elég szűk volt ahhoz, hogy a gallyak beleakadjanak a hajamba, ami megkeserítené az utat. Hiába a szoros hajgumi, repülés közben megszökött jó pár tincs. Kis idő után újra ránéztem a térképre, hogy ellenőrizzem az útirányunkat. Még jó két óra kaptatás várt ránk, ugyan a repülés túlságosan kockázatos lenne, de megmondom őszintén megszoktam, hogy viszonylag azonnal megtörténjenek a dolgok körülöttem, ami nem segít abban, hogy jól bírjam a türelmem. Viszont éppen egy magaslaton vágtunk át, amiről könnyen beláttuk a környékünket. A térképet összevetettem a látképpel és ki is szúrtam a célpontunkat. - Nézd, látod ott azt a kis dombon kiemelkedő sziklát? Ha odahoppanálnánk lerövidíthetnénk az utat és csak negyed órára lennénk a tótól. Sőt lehet, hogy látnánk is onnan. Persze ha kedvedre van a túra, folytathatjuk, de ha a tónál nem valami nyomot, vagy akár járunk szerencsével, akkor még ki tudja mennyi mászkálás várna ránk. –
Azért már a Bestiamester szakon illik jól bánni az állatokkal, bár tény, hogy vannak olyanok is, akik nem ilyen bennsőségesek, hanem mondjuk a kemény nevelések híve, a jutalmazás helyett. Minden állatnak megvan a saját alapjelleme, de igen kevés olyan van, ami tényleg nem ért a szelíd megmozdulásokból és oda kell csapni. Megindulunk egészen nyugiban, bár a szemeimet nagyon is nyitva tartom, mondjuk nem számítok arra, hogy csak úgy belesétáljunk a sárkányokba az erdőben, mert olyan könnyedén megbújnak előttünk. Igaz, hogy sötét színűk van, de azért nem éppen aprók, hogy az erdőben sunyítsanak, ráadásul nincsen természetes ellenségük ezekben a hegyekben, legjobb tudomásom szerint, tehát valószínűleg szabadon szállnak az égen, nem a földön mászkálnak. Szóval amikor esetleg ritkábban takarnak minket a fák, akkor nézek az égre, hátha átsuhany mellettünk a halálos páros. - Én is csak annyit tudok, hogy lovon ügetnek egy hosszú bottal labdát ütögetve a földön, de a szabályairól fogalmam sincs. - vallom be, egy kis vigyorral az arcomon. Igazából azt se tudom, hogy kapuba lőnek-e, mint a fociban, de tekintve, hogy a kviddicsben mi meg ütővel pofozzuk a labdákat, azért hasonlítani hasonlít mindenképpen. - Minden fajnak meglehetne a helye, thestrál a fogóé, abraxon a terelőé, a hippogriff a hajtóé, aethonan az őrzőé, hmm… kihagytam valamit? - gondolkozom el szórakozottan, nem kicsit elkalandozva a küldetésünktől. - Mondjuk ha az állatok úgy felgőzölnék magukat, hogy a hipogriffek karmolásszanak, akkor nem annyira jó ötlet, nem akarom, hogy ártsanak egymásnak szegények, csak egy hülye sport miatt. Az illegális ketrecklubboktól is kiver a víz. - jegyzem meg, mint őspacifista, mondjuk a VMS-en olyan helyzetekbe kényszerítettek, hogy esélyem se volt balhézás és agresszió nélkül megoldani a dolgokat, de az olyan, mintha egy másik élet lett volna. Persze képtelenség csak úgy sutbavágni az egészet, hiszen ott ismertem meg Titát és Cody-t is, Sidney-t és a többieket, és soha nem fogom elfelejteni. De nem voltam önmagam… - Szerintem kimondottan bír minket. A többi halál unalmas, azt meg tudja, hogy nálunk alkalmasabbat nehezen talál a sárkányok lekövetésére. Akármi is a baj, akármiért is hallgattak el, mi megoldjuk, nem? - kérdezem nagyon is pozitívan és lelkesen, főleg, mert Carly-val tényleg egészen jóban vagyunk, amúgy se egy rosszindulatú tanár, de ha az lenne se piszkálna meg engem, igen is bejött neki az a kis esős nap a Tiltott Rengetegben, amikor megismerkedtem vele és Bambival. Már nem úgy, mert nem hajtottam rá, hiába fiatal és csini, de úgy koppannék, mint kutyák a túl tiszta üvegajtón. Nehéz haladni, mert állandóan pofáncsapnak az ágak, de azért töröm az utat Tasha előtt, néha hátrapillantva rá és egyeztetve, hogy jó irányba tartunk-e. Az erdő egyértelműen él körülöttünk, hallani az állatok neszét, a madarak csicsergését, néha látni is, ahogy felröppennek, mert túlságosan a közelükbe értünk és nem sikerül befogni azt a nagy, sztorizós számat.
Megkönnyebbültem mikor Chris megerősítette a helyzetünket, mivel ez azt jelentette, hogy sikerült megőriznem a tájékozódási képességemet a magasban. A Lélekölő-hegység térkép nem volt túl részletes, voltak rajta fehér foltok, láthatóan nem népszerű célpontja a felfedezőknek. Ha éppen arra visz az útunk akkor kiegészíthetjük, hacsak nem éppen az életünkért fogunk rohanni a másik irányba. Szerencsére az út a tóig elég részletesen jelölve van, így egyelőre nem lesz gondunk a felfedezetlen részekkel – amik lehet okkal felfedezetlenek. Megvártam, míg érzelmes búcsút vesz a thesztráltól, ami rendkívül komikusan nézett ki kívülállóként, ahogy belebólogatott a levegőbe. Az mindig jó benyomást tesz bennem, ha valaki tisztelettel bánik a bestiákkal, az órákon is észrevettem, hogy Chris jó érzékkel bánik velük. - Egyetértek, akkor hát akkor gyalogtúrára fel – raktam zsebembe a térképet és igazítottam meg a hátizsákomat indulásra készen. Nem tudom, hogy mibe reménykedjek, abban hogy nem találkozunk más lénnyel útunk során, vagy abban hogy igen. Előbbi számos kalandot, de veszélyt rejthet, utóbbi pedig azt, hogy a mennydörgők elég közel vannak, mivel a többi vadállat és bestia is hajlamos kerülni a bestia-tápláléklánc csúcsán álló sárkányt. - A mugli sportokat így a lovaspólót nem ismerem, de az ötlet király, én is benne lennék. Kérdéses, hogy melyik állat lenne a legalkalmasabb. Azok, akik látják a thesztrált előnyben lennének, a hippogriffek pedig gyorsan beszállnának a játékba a karmaikkal. Az abraxon kicsit nagy lenne, de talán az aethonan szárnyas lovakkal már jó meccsek lennének.– elmélkedtem kicsit a lehetőségeinkről. Nagyon megtetszett az ötlet és nagyon kíváncsi lettem volna arra, hogy McGalagony milyen arcot vágna, ha meglátja a légi lovas csatát. Biztos vagyok benne, hogy pont elég bestiaszerető őrült van Roxfortban, hogy megpróbálja feléleszteni ezt a számomra csak a Lord Stoddard Withers csokoládébéka kártyából ismerős sportágat. Én is halkítottam hangomon, ahogy beléptünk az erdőbe, nem lenne jó gongkongással jelezni, hogy itt vagyunk. Keskeny ösvényen haladtunk libasorban, látszott, hogy nem emberek, hanem állatok taposták. Az utat keresztbelógó gallyak és az erdő vad állapota nehezítette. Hol van az a rendezettség, amit a Hagrid majd Matlock ért el a Tiltott Rengetegben. Az ehhez képest egy jól ápolt barokk kert. A beszélgetés folytatását nem éreztem kockázatosnak, így fojtott hangon, fülemet azért hegyezve rákérdeztem: - Magunkra haragítottuk valamivel Murphy profot? Nem mintha panaszkodnék, de érzek aránytalanságot feladatok között: a mi kalandunk vagy a lough dergi folyami trollklánnal való tárgyalás nem hasonlítható annyira össze és a loch nessi kelpi felügyeletével vagy a Mágiaügyi Minisztérium – reflexszerű fintor - bestiatagozatának meglátogatásával. Persze utóbbi a legveszélyesebb. -
A szürreális lehetne a második nevem, ugyanis attól függetlenül, hogy nem sikított, és nem is jelentette be leszállás után, hogy “veszélyben a kárpit”, nagyon élvezem, ahogy a csaj kapaszkodik az életéért. Ez a kirándulás egy láthatatlan hátassal már az első percétől csupa izgalom, pontosan ahogy szeretem. Nem mondom, hogy egy időre nem volt elég a kalandokból és a veszélyekből, azok után, ami két éve nyáron történt, ráadásul utána jött Cody halála… de most azt hiszem kezdek visszatalálni a régi énemhez. Ami azt diktálja, hogy ha törik, ha szakad, sárkánylovassá fogok válni idővel, ahogy a régi mesékben, és tapasztalt bestiamesterré, aki féken tartja az varázslényeket, ha azok betörnek emberlakta területre. Mindig is szőke herceggé akartam válni, bár ahelyett, hogy leölném a sárkányt, meglovagolnám, de a lényeg ugyanaz: megmenteni a bajbajutottakat. Mellé állok, mikor előveszi a térképet és bámulgatom kicsit, szerencsére attól még, hogy kicsit nehezemre áll a felkészülés, a tantárgyakból nem bukdácsolok, így egy térkép az orrom előtt teljesen értelmezhető nekem is. - Igen, itt, tutira. - bólintok neki egyetértően, miközben Bambi látatlanba bebújik a hónom alá, amitől akaratlanul is kicsit felnevetek, mert csikiz. Figyelemre vágyik, és talán egy kis jutalomra is, hogy elhozott minket. - Ha visszaértünk olyan nagy steak-et kapsz, hogy még egy tősgyökeres amerikai is elszégyellné magát. Mondjuk én. - suttogom az állatnak, mintha tényleg valóban párbeszéd folyna közöttünk, aztán újra Tashára fókuszálok. - Lábon mindenképpen, az erdőben észrevétlenebbül tudunk majd haladni. Meg hát Bambinak is pihennie kell, nem igazán hordozott még két utast. - jegyzem meg, hiszen lehet, hogy még a Roxfort kastélya ott van a horizonton, de azért elég távol, és ha nem is vagyunk éppen túlsúlyosak, a két utas az két utas, a táv pedig hosszú egy olyan csikónak, mint Bambi. Kicsit vállat vonok a második kérdésre, elbúcsúzom a thestráltól vakon, a kezeimmel tapogatózva, egészen bennsőségesen összeérintve a homlokunkat - kicsit se feszélyez a helyes foga, vagy az, hogy teljesen más tapintása van a kobakjának, mint mondjuk egy Abraxannak. Aztán megindulunk, én pedig válaszolok a kérdésre. - Nincsen különösebb bajom a seprűkkel, csak nagyobb biztonságban érzem magam lóháton, mint egy tárgyon lovagolva. Persze arra nem vetemednék, hogy egy kviddicsmeccsen is Bambin jelenjek meg, bár egy baráti meccsen kipróbálnám, hogy mindenki lóháton van, az fix. Mint a lovaspóló, vagy mi, a mugliknál. - magyarázom, de persze ahogy megindulunk az ismeretlen erdőkben visszább fogom a hangerőt, hiszen a Tiltott Rengeteg a magunkfajtának már játszótér, de a Lélekölő-hegység... Na, ide tényleg nem tette még be a lábát diák és talán még felnőtt varázsló se nagyon.
Ez határozottan az életem legszürreálisabb napja. Szorosan fogtam útközben Chris derekát és nagyon büszke voltam az önuralmamra, hogy nem süketítem meg sikításommal. Átkoztam magam, hogy beleegyeztem az őrült ötletébe. Mi a baj a jó öreg seprűvel vagy hippogriffel? Ki tartja jó ötletnek azt, hogy a levegőben lebegjen, érezze, hogy egy láthatatlan de fájdalmasan csontos erő fenntartja és húzza előre, de ha lenéz a lába között akkor csak végtelen mélységet lát? Támogatom a szerencsétlen thesztrálokat övező sztereotípiák elleni küzdelmet, de a meglovaglásukat meghagynám annak, aki már látott halált. Valahogy sikerült már az odaúton nem meghalni, de ez még bekövetkezhet. Eleve adott két forrófejű griffendéles és két forró leheletű sárkány. Mi a varázsló pattogó fazeka járt a tanár fejében, amikor ezt jó ötletnek tartotta, az meghaladja a racionális agyféltekém elképzeléseit (miközben a kevésbé racionális ujjong az izgalomtól). Megkeresni az még oké, a segítést is meg lehet oldani kreatívan, de hogy állít meg két ember két kifejlett sárkányt, ha azok gondot akarnak okozni? Viszont őszintén, ez mikor állított meg? - Térképet igen, de sajnos fényképezőgépet nem. – válaszoltam kérdésére, miközben a biztos talajt érezve a lábam alatt gyönyörködtem az oromról. A könyvtárban is körbe néztem, de végül inkább a családnak küldött mézesfalás csokoládé és húsvéti üdvözlet mellett kértem segítséget és kibúvót. A kért térkép mellett bagolyfordultával húsvéti ajándékként egy megerősített, tértágított és hasznos, például tűzálló bűbájokkal ellátott hátizsákot is kaptam, benne mindennapokban fontos bájitalokkal. Sajnos nem sokáig tudtam titkolni, hogy bájitaltan szerencsétlenség vagyok, így nem kell soha gondolkodniuk ajándékon életem hátralévő részében. Ez az ajándékcsomag épp jól jön most, emellé próbáltam minél több hasznos dolgot beleszórni indulás előtt, de vagyok olyan felkészült, mint szeretnék, vagy a kláncsapatok szoktak lenni. Előhúztam a táskából a térképet és úgy tartottam, hogy ő is lássa: - Javítsd ki, de szerintem itt vagyunk – mutattam a térképre – Nem teljesen sikerült követnem az útvonalat odafentről. Ha a sárkányok még itt vannak, akkor egy-két naponta biztos megjelennek a tónál, lehet ott kellene kezdeni a nyomok keresését. Ami valamerre arra keletre van. Lábon menjünk vagy thesztrálon? Amúgy csak a feladat szellemében akartál jönni vele, vagy nem szereted a seprűket?– kérdeztem mosolyogva, miközben nagyjából kelet irányába mutattam. A thesztrál gyorsabb lenne, de rossz vége lenne, ha kiszúrnának minket a villámgyors sárkányok.
Egyetlen kaland többet ér, mint ezer egyforma nap, amit kényelemben és jólétben töltök.
Nem mondom, hogy amikor Tasha elé álltam az ötlettel, hogy kössünk el egy thestrált és azzal jöjjünk el a Lélekölő-hegységbe, akkor minden fenntartás nélküli fogadtatásra leltem. Valójában csak az a legnagyobb probléma, hogy míg a normális Bestiamester szakosok gyönyörű szárnyas lovakat törtek be gyakorlatként, az én kis Bambim egy húsevő, élőholtszerű, hártyásszárnyú csöppség. De az enyém. A Lélekölő-hegységbe nem lehet csak úgy besétálni, rohadt nehéz a terep, és lehetünk mi akármilyen jó kondiban, tuti kidöglünk az első hegyvonulat felénél, márpedig sikerült a tavaszi szünet gyakorlatának a legdurvább kártyáját kihúznunk: Napok óta nem mutatkoznak a Magyar Mennydörgők a hegyekben, hangjukat se hallani, vizsgáljuk meg a varázslények életterét és azonosítsuk be, hogy mi történhetett, lehetőségeink szerint segítsünk rajtuk, vagy éppen állítsuk meg őket, ha megindulnak lakott terület felé. Amerikából érkeztem még csak egy éve, szóval az egész hegységből annyit láttam, amennyit a vonatról lehetett, a terepismeretem egyenlő a nullával, de ez nem állít meg abban, hogy nekivágjunk. - Hoztál térképet, vagy valamit? Merre kéne tovább mennünk? - kérdezem meg a lányt, miután lemászok a láthatatlan hátasomról egy egészen magas sziklaszirtekkel övezett tisztáson, ahonnan eszméletlen kilátás van az egyik irányban Roxmorts, Roxfort és a tó felé, másik irányba pedig valami mesebeli vízeséses, mocsaras, erdős terület felé. Látszik rajtam, hogy a pálcámon és néhány alapvető dolgon kívül, mint mondjuk egy kötél és egy bicska semmivel se készültem, csak úgy neki esek az egésznek félvállról, de az izgalom ott dübörög a szememben. Illetve egy thestrállal készültem, felajánlottam, hogy felülhet mögém, ha szeretne, ez is valami, nem? Meggondolatlan bunkónak is nézhetne, de annyit már látott belőlem az órákon, hogy lehet, hogy hamari vagyok, de végtelenül jószívű srác és nem azért nem készültem, hogy neki kelljen a nyakába venni mindent, hanem azért, mert tényleg ennyire meggondolatlan vagyok. Valaki azt mondta sárkány, én pedig azonnal azt mondtam JÖVÖK!!!
Talán azt még én magam sem tudom pontosan, hogy mik a hosszú távú terveim, de majd kiderítem őket. Egyelőre addig tekintek előre, hogy mi lesz az iskolával, aztán majd ha elértük már az alap célokat, akkor szépen haladhatunk tovább és gondolkodhatunk a továbbiakon. Talán igaza van abban, hogy úgy se tudnék csak úgy megülni a hátsómon és békeidőben mézsört iszogatni és könyvet olvasni, de sose lehet tudni, hogy mit hoz még a jövő. Könnyen lehet, hogy én is változom és lenyugszom idővel, akkor pedig elég lesz majd nekem az is, amiben részem van és nem akarok majd többet. - Végül is mindkettő igaz, bár az én árulásomról tudtál, és persze megértem, ha ettől még nem feltétlenül veszed minden lépésemet komolyan, de igaz... nem sok mindent tudok rólad. - pedig őszintén szólva kíváncsi lennék, de biztosan majd annak is eljön az ideje, hogy sor kerüljön rá, hogy még többet meséljen nekem magáról, és hogy kiderüljön a múltja is, meg persze a motivációi, amiért ezt az egészet véghez akarja vinni, hiszen ha nem ő akar az iskola igazgatója lenni, akkor ha jól sejtem nem a hatalom vezérli, ahogyan az utolsó időkben Rasmust. Akkor viszont kérdés, hogy mi az, amiért ezt az egészet csinálja. Világmegváltás, vagy szimplán csak unalom, ami vezérli? - Gondolkodom rajta. - igen, ennyi belefér, de még most sem tudom elképzelni magamat, mint igazgató és egyébként is, nem tudhatjuk, hogy Dumbledore, ha elmagyarázunk neki mindent nem állna-e mellénk. Persze ő mindent békésen oldana meg, és e miatt talán kisebb az esély rá, hogy erre rábeszélhető, viszont olyan alakokat véd és pátyolgat, akikért a Minisztérium nem különösebben vannak oda, mint pl. maga Perselus, vagy éppen Remus, arról már nem is beszélve, hogy tudja mindenki jól, hogy barátságot ápol még Igor Karkarovval is, akiről szintén közismert tény, hogy ott viseli a karján a Sötét jegyet. Ki tudja, hogy nem állna-e mellénk, ha meggyőznénk róla, hogy változtathatunk a világon és legyőzhetjük a korrupt minisztériumot végre, hogy változást hozzunk a világba. - Majd még átgondolom mennyire gondollak ezek alapján arrogánsnak. Vagy megtanítod nekem is, hogyan kell így... nem érezni a félelmet. - a végére csak elmosolyodom. Igaza van tudja, hogy milyen vagyok, hogy áruló lettem, sokszorosan is, de ez vajon mennyire számít? Ha ismer, akkor mindent tud rólam, de mindent nem tud rólam és nem lát a fejembe, ahogyan én sem az övébe. A saját érdekeim hajtanak, ő pedig jelenleg ezeknek a kivirágoztatásában segít, épp ezért vagyok mellette, ahogyan ez fordítva is igaz. - Ahogy te is... James. - ezúttal szándékosan ejtem ki a keresztnevét rendesen és nem pedig az általa gyakran használt rövidítést. A mosolyom is sokat mondó, hiszen lássuk meg ő is a bizalmamat élvezi és bár úgy véli, hogy erősebb nálam, ezt azért én nem ismerném be csak úgy nyíltan. Ki tudja, hogy melyikünk az erősebb... nem mondhatja ezt csak úgy ki senki sem, és persze sok esetben számít az is, hogy milyen a szituáció, amiben meg kell küzdened valakivel. Rasmus is azt hitte, hogy erősebb nálam... és most halott.
//Én is nagyon köszönöm, remek játék volt, imádatos és nekem tetszik a darkos bácsi, jól hozod, ne bizonytalankodjá //
♫ Hallelujah ♫ ϟ Hello főnök! ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Én aztán hiába akarnék cselezni, a harcmodor, és a viselkedés mindig összehangolódik, ekkora páncélban, még ha sárkánypikkelyekből is van, nem tudnék sunyi megoldásokat elkövetni. Kimondom, amit gondolok, csak azt válogatom meg, hogy kinek teszem. Mindenesetre ezt Sheskának nem szemrehányásnak szántam, ezt jobb, ha tudja. Nem vagyok olyan idős, mint Dumbledore, terveim azonban nem különben hatalmasabbak, mint az ő uralmát megdönteni. Vén már, eljárt felette az idő, már nem lehet tétlenül nézni, ahogyan változik a világ. Bólintok Sheska szavaira, megerősítve őt. - Nem számít. – Elfogadom a véleményét, kiváncsi volnék, hogy mi a hosszútávú célja, most, hogy Rasmus halott. Tudom, hogy mellettem áll, ez azonban vajon elég lesz arra, hogy teljesen összefonódjanak a céljaink? Úgy vélem, hogy nagyon is komoly szövetségest nyertem a személyében, tudom, hogy átérzi mindazt, amely majd történni fog. - Sejtettem. Nem ismersz még annyira, hogy tudd, hogy mi vezérel. Inkább tartok magam mellett egy olyan boszorkányt, aki tudja, hogy mi az árulás, semmint egy olyan aurort, aki a kétséges pillanatban mégiscsak meggondolja magát. Nálad legalább tudom, hogy mire számíthatok. – Nos igen, gyűlölöm a meglepetéseket, Sheska esetében tudom, hogy bár ami a szívén, az a száján, ha valamit elhatároz, vasakarattal viszi végig. Figyelem őt már egy ideje. - Megértem... nem erre számítottál. Látod én is meg tudlak lepni. Mindazonáltam gondolkozz rajta, az nem árthat. El tudod magadat fogadtatni, hogy vezető vagy. – Nem teszem hozzá, hogy nekem nagyobb falat van a látóteremben, nem mintha a világuralom érdekelne. Csupán felügyelném, hogy a Roxforton túl milyen ellenség les majd ránk. Sheska úgy látom, hogy szeret fiatalokkal foglalkozni, van benne ténylegesen egy tanár véna, és ahogyan a gyerekeit óvja, el tudnám képzelni a Roxfort élén. Talán fiatalnak érzi még magát ahhoz, hogy ilyen posztot hívjon életre, ezért kell az, hogy a támadó szekciónk kiálljon mellette. - Mert a félelmet máshogyan kezelem. Elébe megyek. Volt idő, amikor a saját részemmé tettem, hogy uralhassam. Aztán rájöttem, hogy el is pusztíthatom. Ez tehetne vakmerővé, elbizakodottá, ám ne feledd Sheska, a dementorokat is a félelem szüli, amely megfogható valóság. Olyan mint a láng a fáklyabűbájod végén. Irányítható, eltörölhető. A legnagyobb félelem az, hogy kudarcot vallunk, ha arrogánsnak gondolsz, talán pejeratívan használod, mégis igazad van, nem veszítek. – Bólintok, ezzel elismerem, hogy jó úton jár, ám csakis így lehetek biztos magamban, ha tudom, hogy minden tereptárgy, amely az utamig vezet, nem akadály, csupán bútordarab, amit vagy kikerülök, vagy ízekre robbantok. Lassacskán végzünk a spontán vacsorával, s hirtelen támadt beszélgetőkedvem is a végéhez közeledik. - Mára azt hiszem éppen eleget kérdeztél. Eljön majd az ideje. Ne feledd, a bizalmamat élvezed, a fokozatosság elvét ugyanakkor megkövetelem. – Mosolyodom el sötéten, zafírszín pillantásomban különös fények táncolnak. El fogom mondani Sheskának, amire kiváncsi, ám még nem ma, nem itt. Ha végeztünk, akkor visszakísérem az iskolába, nem akarom, hogy itt a fogadóban éjszakázzunk, mert ha ott keresni kezdik, nem vet rá túl jó fényt. Majd szép sorjában...
Ebben azért mások vagyunk, én mindig is inkább a cselek híve voltam, bár nem azt mondom, hogy visszarettenek a nyílt harctól, de jobban szeretem, ha az ellenfelem nem tudja, hogy az ellenfelem, hanem amikor erre rájön, akkor már rég késő. Ahogyan Rasmus... kész élvezet volt látni a szemében a döbbent felismerést, amikor fellobbant a jellegzetes zöld fény, amivel az én pálcám oltotta ki a lelkét. - Nem számít, hogy a vérükből vagyok-e. - úgy érzem, hogy ezt azonnal a tudtára kell adnom, akármit is reagálnék a többire. Azokban talán igaza van, talán tényleg nem tudnék csak úgy megülni a hátsómon és várni a csodára. Talán tényleg mindig mozgásban kell lennem, de azért nem mondnám, hogy nem tudok megmaradni nyugalomban és nem lennék képes csak a családomnak élni. Lehet, hogy az is számít, hány éves vagyok, ha idősebb leszek talán másképp lesz, sosem lehet tudni. - De igazad van, most még legalábbis... aztán majd meglátjuk, hogy a jövőben mi lesz. - mert igenis azt egyelőre még nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap. Simán lehet, hogy idővel én is lenyugszom és nem lesz majd szükségem folyton valamire, valami újra, valami mozgásra az életemben. - Igen, azt hiszem ezzel most megleptél, hogy egyáltalán bárkiben bízol és hogy pont bennem. - hiszen jól tudja, hogy mennyire tudok köpönyegforgató lenni és hogy milyen ügyesen forgatom a lapjaimat és mégis úgy véli, hogy érdemes megbíznia bennem? Nem mondom, hogy balgaság és hogy ne tegye, de azért kíváncsi vagyok rá, hogy vajon tényleg okos ötletnek gondolja-e és komolyan mondja-e a dolgot egyáltalán. Lehet ez is valami trükk. Egyáltalán én vajon bízom benne maradéktalanul? - Nem erről van szó, félreértesz. Hiszek magamban, erős vagyok, mindig is az voltam, azért lehetek most itt, azért vagyok most már jó ideje a Roxfortban úgy, hogy Perselus időnkénti gyanakvását is el tudom csendesíteni, de az igazgatói poszt... - akárhogy is sok felelősséggel járna és olyan nyílt felvállalással, amit talán még sosem tettem meg. Mindig is voltak menekülő utaim, mindig volt B tervem, mindig ott volt a lehetőség, hogy kihátráljak és végül másképp döntsek, ahogyan az érdekem kívánta. Hiheti azt, hogy csupán bizonytalan vagyok és nem tartom elég nagyra magamat, talán jobb is, hogy ezt hiszi, de egész más áll a háttérben. Az életem nem a nyílt felvállalásról szól, eddig sem erről szólt és őszintén szólva félek tőle, hogy ez mivel járhat. Ha még sem sikerül valami, ha elbukunk, ha a tervet valami derékba töri, akkor már nem táncolhatok vissza és mondhatom azt, hogy mégis csak maradnék az eddigi életemnél, tanár leszek, és meghúzom magamat. Van egy pont ahonnan már nincs visszaút és az igazgatói poszt pontosan ez a pont. - Tehát nem félsz semmitől? Tényleg semmitől? Azért ez... Már-már arrogáns kijelentésnek tűnik. - nem azt mondom, hogy az, de annak tűnik. Nem félni semmitől azért elég nagy dolog és tényleg nehéz elhinni neki, hogy így van. A sárkányba gyúrta minden félelmét, akkor mégis csak volt neki, vajon mifélék? Alig tudok róla valamit, az előéletéről, a vágyairól, azokról a félelmekről, amiket kizárt magáról. Kár lenne tagadni, azért mégis csak kíváncsi vagyok. - Ezzel csak még kíváncsibbá tettél Jed. Miért akarod azt a valakit megtalálni? Miért olyan fontos? - vagy talán semmit se mondhat el róla? Tudom, ez is benne van a pakliban, de ettől még nem vagyok kevésbé kíváncsi. Azt mondta, hogy a bizalmát élvezem, ezek szerint mégis csak vannak olyan dolgok az életében, amikről nem mondhat nekem semmit sem, olyan titkok, amiket megtart magának, még ha csak egyelőre is és nem örökké. Ettől persze ezek a titkok még nem lesznek kevésbé csábítóak számomra. Szeretem a titkokat, szeretem ha vannak sajátjaim és szeretem megfejteni másokét.
♫ Hallelujah ♫ ϟ Hello főnök! ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Szemlélem a pillantását, Sheska valóban beépülős stílust tudhatott eddig magáénak, míg én a háttérből tervezőset, ám mégis szeretek tarolni, nyíltan szembemenni az ellenségeimmel, noha a Roxfortot mégiscsak csellel fogjuk bevinni. A fegyvertáram, s a sárkány is mind azt húzzák alá, hogy nem egy ármányos típus vagyok, jobban szeretem, ha kiállhatok a pástra, és nagy közönség előtt tiporhatom el az ellenfeleimet. Annak meg úgy igazán híre, nem a titkolózásnak, amely végtére is keveseket érint. - Kétlem. Az a meglátásom, hogy mindig hajt téged valami, és nem fogsz a többiekkel megőszülni. Mi ilyenek vagyunk, még ha te családra is vágysz. A gyermekeid majd felnőnek, nem állhatsz mindig mellettük, s nekik is meg kell szokniuk a gondolatot, hogy bármikor elveszthetik az anyjukat. Végtére is nem vagy a vérükből. – Talán kemény szavak ezek, nem akarom máris felborítani a szövetségünket, csak azt, hogy legyen tudatában, nem fogok vele kesztyűs kézzel bánni, visszafogni magamat, ha a véleményemről legyen szó. Ugyan bizonyos fokig a lovagi eszméket követem, ez inkább az őszinteségben nyilvánul meg, semmint az udvarlásban. S ráadásul Sheska veszélyes boszorkány, Rasmus az útjában volt, és végzett vele, ami elismerésre méltó, ám nem tudni, hogy mi lakozik a lelke mélyén, kell-e mellé bárki is, akit méltó társának tartana. - Egyedül benned bízom. Kivételezett a helyzeted. Úgy vélem hogy hasonlítunk. Nekem is kell valaki, akire rásózom a gondolataimat, nem kell mindent magamban tartanom. Meglepődtél? – Kérdezem kemény pillantással, zafírszín szemeim vizslatóan méregetik a nőt, aki szintén felszegi az állát. Valahogy mindig is olyan erős volt, olyan teremtés, aki sosem adja fel, és a végletekig megy előre. Ki más lehetne inkább az oldalamon? - Nem kell. Nem azért teszem. Viszont egy csapat vagyunk, és nem arról szól mindez, hogy az orrodat törölgessem. Feltételezem, hogy a dolog kétirányú. – Nem zavar, hogy olykor felhúzza az orrát, szereti kiprovokálni a szikrát, mintha némiképpen ez is éltetné. A céljainkat egy jó hosszú ideig egymásba fűzhetjük, végtére is hasonlóak az elképzeléseink. - A kor mit sem számít. A Sötét nagyúr már tiniként Főbenjáró átkokkal tarolt, százakat félemlített meg. Ne mondd, hogy kevesebbre tartod magad. Nincsen szükségem hitahagyott királykisasszonyokra. Ne törődj azzal, hogy mások hogyan fogadnának el. Megmondtam már nem egyszer Sheska, az egyik legerősebb boszorkány vagy, és még bőven van mit fejlődnöd. Lassan elhihetnéd, mert nem tépem a számat örökké. – Nem fogom itthagyni, de az ilyen fokú bizonytalansága nem hat meg. Mindez nem hízelgés, tud ő ha akar, csak a szavak szintjén bizonytalanodik el. Ha harcra kerül a sor, nincsen párja, ám meg kell tanulnia vezetni is, szónokolni, átlátni sokakat, különben elbukik. - Már megint a véleménynél tartunk... Nem érdekel hogy milyen a hírem. Ebben igaza van Dumbledore-nak. A tetteink határoznak meg minket... semmi más. Akik becsmérelnek, mindig okkkal teszik, irigységből. Tanuld meg, minden vélemény alapja a félsz. Az, hogy nem vagy jobb másoknál. Mindent a félelem irányít. Félelemből kapaszkodsz másokba, ha szeretni vágysz, félelemből vágysz a hatalomra, mert azt hiszed, hogy nem vagy senki. Látod Sheska, ezért térnek ki előlem a dementorok. Mert nem félek. Mindent, amit valaha féltem volna elveszítenem, belegyúrtam a sárkányba. A lelkem egy része, habár nem olyan, mint a horcuixok. Csupán megváltam bizonyos gyengeségeimtől. Neked nem kell ezt tenned, csupán tanulni, s előre nézni. – Elkezdünk eszegetni, s közben a céljaimról érdeklődik. Valóban nehéz ezt szavakba ejteni, nem gondolom azt, hogy most kéne, ám nem hagyhatom teljesen válaszok nélkül. – ismeretségünk ezen fázisában talán még korai lenne, még ha élvezed is a bizalmamat. Csak... nem értenéd meg teljesen. Legyen elég annyi, hogy van valaki az iskolában, akit meg akarok találni. Valakit, akiről sokan nem tudják hogy kicsoda valójában.
Meglep, hogy ezt csak így nyíltan kimondja, vagy nem kellene, hogy meglepjen, mert nem olyan furcsa, hogy ha kell akkor nyíltan ellent is mond nekem, vagy szembe száll velem akár? Végül is elvileg kettőnk közül ő gondolja magát erősebbnek, ami igazából cseppet sem kell, hogy meglepjen azt hiszem, sőt talán valójában még így is van, de ettől még ez a nyíltság meglep. Én nem ezt a taktikát követem és ritkán is találkozom effélével, épp e miatt nem szoktam hozzá. - Tehát nyughatatlan vagyok, de pozitív értelemben véve. És mi lesz, ha elérjük, amit akarunk? Nem leszek hajlandó akkor sem megállni? - őszintén szólva ezt én magam sem tudnám megmondani, de ezek szerint ő jobban ismer, mint én önmagamat és ő már tudja, hogy hogyan döntök majd? Nem is tudom, hiszen itt vannak a gyerekek, bár alakul a saját életük. Talán tényleg nem tudok majd megülni csak nyugodtan a hátsómon, ha eljön ennek az ideje mondjuk. A jó ég tudja... magam sem tudom, hogy mi lesz akkor, de majd ez akkor dől el. Egyelőre még nem is gondolkodom rajta feleslegesen túlságosan sokat, mert nincs értelme. Meglátjuk mit hoz a jövő és hogy mennyire érjük el a céljainkat egyáltalán. - Bízol bennem? Sokakban bízol, vagy örülhetek, hogy ebben kivételezett helyem van? - az élet sodort mellé és lehetőséget adott rá, hogy beteljesítsem a bosszúmat, amiért mindig hálás leszek neki és igen bízhat bennem, mert nem árulnám el és biztosan nem tennék neki keresztbe. Ettől még óvatos vagyok vele szemben is, ahogyan mindenkivel szemben, mert soha sem tudhatom, hogy nem jön-e majd el egy olyan pillanat, amikor ne adj isten megváltozik a véleménye akár velem szemben is, vagy másokkal. Az a biztos, ha óvatos vagyok és nem gondolom túl ezt. Én el akarom érni a célomat, ahogyan ő is, de vajon teljes mértékben ugyanaz a célunk? Ő vajon miért akarja megváltoztatni a világot? Mi van a háttérben? Mik a motivációi? Erre mindig is kíváncsi voltam és ez nem is változott. - Nem kell megvédened, meg tudom védeni magamat, ha gyenge lennék nem lennék itt igaz? - fellengzősek a szavai és akármennyire is mellette állok azért ezt nem különösebben szeretem. Én a magam ura vagyok már jó ideje és nekem nem mondhatja meg azt sem, hogy mikor és mit tegyek. El akarom érni a saját céljaimat, de biztos hogy azt sem fogom hagyni, hogy magában tartsa az övéit és ne mondja el nekem őket. Kíváncsi vagyok, mindig is voltam és leszek is és szeretném megkapni idővel azokat a válaszokat, ez nem is kérdés. - Akkor is furcsa lenne... mint igazgató. Fiatal vagyok hozzá és a jelenlegi tanárok nem igen fogadnának el nem gondolod? Bár tény, hogy ismernek. - és az is, hogy nem az lesz a lényeg, hogy mennyire fogadnak el, nem igen lesz majd más választásuk. Vajon tényleg hányan lesznek, akik mellénk állnak majd, vagy akik ellenünk törnek mégis? Vajon az olyanok, mint McGalagony hogyan viselik majd a változást? Szívesen buknak Dumbledore-ral, vagy inkább maradnak épen és nyugalomban nélküle? Kíváncsi vagyok, hogy majd Perselus melyik oldalra áll a döntő pillanatban. - Furcsa, hogy pont köztük jársz, amikor őket nézzük kevesebbnek. Ez szerinted jó fényt vet rád egyáltalán? - nem válaszolok még a kérdésére. Hogy én mivel foglalkozom, amikor épp nem az iskola foglal le? Elég sokat lefoglal az iskola, a tanítás még akkor sem egyszerű, ha az ember csak álcából foglalkozik vele. Kell rá az idő, meg arra is, hogy elrejtsem azt, aki vagyok. Vannak figyelő tekintetek, akiktől jobb távol tartani magamat. - Egyáltalán mi a célod? Miért csinálod? Még sose meséltél róla. - talán most sem fog, de ettől még kíváncsi vagyok rá, az indokokra, a miértekre. Én sem kell, hogy mindet megosszak vele, ha ő nem teszi. Közben persze én is falatozni kezdek. Ha ő így, hát én is szemrebbenés nélkül választom a kézzel étkezést. Végül is a kínaiak is így csinálják tudtommal.
♫ Hallelujah ♫ ϟ Hello főnök! ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Bólintok a kérdésére, nem térek ki a nyílt viszály elől. Szövetségesek vagyunk, éppen ezért nem fogok hazudni. Nyíltan elmondom a véleményemet, hiszen csak így juthatunk előre. Nem gondolom hogy a nő meg fog hátrálni a véleményem elől, pontosan tudja, hogy a jóakarók több hibát látnak bennünk, mint mi magunkban, és ez így van jól, lehet belőle fejlődni. Ráadásul a magunkfajta sötét alakok így is rövid ideig élnek, meg kell élni az érzelemeket, hagyni kell, hogy átadjuk magunkat nekik. A józanság maradjon csak a csatatérre. - Pontosan így gondolom. Ahogy nézem, mindig is motivált valami, s ez vitt téged előre. Hízeleghetnék, mégsem teszem. A hozzád hasonlóak a sarokkövei a világnak, amely sosem azokra építetett, akik békésen hátradőltek. – Kék szemeimben elismerés csillan. Nem tettem ilyen nyílt bókot, amíg Rasmus élt, nem gondoltam, hogy illendő lenne. Nem azért, mert Sheska kicsit is ködődött a harcoshoz, ebben maximálisan kételkedem. Sokkal inkább mert az ügy lezárást kívánt, s a köpönyegforgató boszorkánynak előbb magában kellett lerendeznie a bosszúját. Most, hogy remeg ugyan még egy kissé a keze, már új fejezetet nyitna az életében, ezúttal az én oldalamon. Magam sem döntöttem el, hogy kapcsolatunkat mi módon kívánom majd kiteljesíteni, van egy olyan érzésem, hogy a szeretőm lenne, ha azt kívánnám, mégis az időre bízom mindezt, nem akarok szó szerint Rasmus utóda lenni, s csak a hús szavának engedelmeskedni. Aligha hinném, hogy Sheska mellbe döfne, amikor az ágyban vagyunk, s védtelennek hisz. Pontosan tudja, hogy ő maga ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetben lenne, s ha elültetvén bennema gyanakvást, egy mozdulattal törném ki a nyakát. - Nem az számít, hogy én mit hiszek. Majd a gyakorlat megmutatja. Nem hiszem, hogy az én dolgom lenne, hogy teszteljelek. Bízom benned. – Nem teszem hozzá, hogy még, sőt azt sem, hogy nem gyengének, éppenséggel pont hogy erősnek gondolom, éppen a bókom volt, ami ezt aláhúzta, többször pedig nem fejtem ki. Ahogyan erős jellem, pontosan tudja, hogy nem a szavak számítanak. Két nevelt gyermeke közül az egyik, a fiú, pont az én Lenám körül sertepertél. Ezt meg kell mosolyognom, amíg Sheska Rasmushoz tartoztott, így alakultak az események. Mintha csak össze akarnánk házasítani az utódainkat, ezzel is megpecsételendő szövetségünket. Az más kérdés, hogy szőke hajú kincsem mit sem tud a vérvonaláról. A távolból egyengettem az útját. - Tisztában vagyok vele. Azt, hogy én tettem, tekintsd ajándéknak, s oltalmam jeléül. Nem vettem volna a szívemre, ha mégis megsérülsz. – De igen, igenis felvágok azzal, amit adok. Magabiztosságom miért párosulna minden alkalommal elegenciával? A bosszú miatt vagyok itt, akárcsak ő. Sheska részben már beteljesítette, most az új világrend kialakításán fog velem munkálkodni, s nekem segít, hogy a Roxfort régi eszményei porrá omoljanak, s ebben a formában megszűnjön létezni. - Ugyan. Jobb szeretem átlátni a dolgok folyását, mintsem leragadjak egy bizonyos állomásnál. A Roxfort a tiéd lesz, már most a része vagy. Ha a követemként tartod magad számon, azzal ki tudok egyezni. Nem leszek messze. – Végtére is lehetek az iskolában, amely kiváló erőd, de hogy én magam foglalkozzak a tanítás teljes összefogásával, a diákokkal, ez sokkal inkább egy karizmatikus nőre kell hogy háruljon, én tovább folytatom majd a kutatásaimat, s kiterjesztem a hatalmunkat az iskolán túlra is, hiszen vannak még mágusok lakta települések, iskolák, amelyek a régi rendszert követik. - Mert ők vannak többen. Nem tehetjük meg, hogy csak magunkra figyelünk. Nem hívom fel magamra a figyelmet. Beülök egy kávézóba, netán megnézek egy mugli filmet a mozinak nevezett színházukban. Tanulságos. Ismerkedem az elektronikával. A varázslók jó része nem ért ehhez, és a mágián túl nem lát. Meglephető. S te Sheska... ha éppen nem a bosszún töröd a fejedet, mik a terveid? – Lassacskán megérkeznek a sültjeink, így magam elé húzom a tányéromat, és azon mód evőeszközök nélkül kezdek falatozni, így az igazi, hogy az ember megnyalhatja utána az ujjait.
Talán tényleg nem lennék képes nyugodt életet élni, pedig néha úgy érzem, hogy nem is lenne olyan rossz, de ha már megszoktál valamit, ha mindig is zajlott körülötted az élet, akkor egyből más a helyzet és nem tudsz csak úgy elszakadni a megszokásoktól. A hímzést mondjuk egyébként is határozottan utálom, soha sem állt nekem kézre és nem barátkoztam meg a tűkkel se kifejezetten, bár ki tudja lehet, hogy majd ha idősebb leszek, bár kétlem, hogy olyan igazi otthon ülős nagymama lesz belőlem valaha is. - Úgy gondolod telhetetlen vagyok, aki soha sem képes megállni és soha sem elégedett? - meglepnek a szavai, de magam sem tudom, hogy vajon rosszul érintenek-e. Nem vagyok az a típus, aki azonnal megsértődik, ha valamit mondanak neki, mintha csak nem méltathatna soha senki egyetlen szóval sem. A kritika arra való, hogy első körben meghallgasd és átgondold és ha úgy érzed, hogy jogtalan... na akkor törj össze valamit a másik fején, addig nincs rá szükség. Nem kell azonnal visszavágni, ha valaki nem ért veled egyet, vagy mást gondol rólad, mint amit te magadról, butaság lenne. Képes vagyok megfontolni a szavait, nem véletlenül szegődtem mellé, van mit átgondolni azon, amit mond, mert nem csak a levegőbe beszél és talán igaza van, nem tudnék megülni a hátsómon akkor sem, ha elérjük amit akarunk, de majd keresek elfogadható célokat. Teszem azt... megpróbálok foglalkozni a fiammal, Arielle sorsával, majd az lesz az új célkitűzés. - Tudom, hogy mit akarok James és nem hátrálok meg, ha ezért át kell lépnem valakin, ne gondold rólam, hogy gyenge lennék. Nem könnyebb végezni egy ismerőssel, akit gyűlöl az ember, mint egy idegennel. - nem is értem pontosan hogyan gondolja ezt, hiszen Rasmus esetén nem is csak a bosszúról volt szó. Volt idő, amikor elbizonytalanodtam és most szembe kellett néznem azzal is, hogy bár én ezt akarom, de vajon mit szólnak ehhez azok, akik fontosak nekem? Vállalnom kellett a kockázatát, hogy talán Die, vagy Arielle majd szembefordulnak velem azért, amit tettem, vagy tenni akarok, hogy végül az apjukat választják utólag és ellenem lesznek, szándékosan máshová állva. Ennek is meg volt az esélye, nem ringattam magamat balga álmokban, hogy minden rendben fog menni, zökkenőmentesen. - És ne hidd, hogy én nem lettem volna képes elbánni vele egyedül is. - felkínálta nekem igen, de sértő ezt így kijelenteni. Egy ajándékra nem vágunk fel, nem teszünk úgy, mintha a másik magától nem érhette volna el. Annyira már ismer, hogy elég büszke vagyok ahhoz, hogy az ilyesmit ne nyeljem le csak úgy. Mégis el tudom engedni magamat újra, ha nem is megy olyan könnyen. Nem kaptam fel a vizet, de úgy érzem azért jobb, ha tisztázunk pár dolgot, nem szeretem, ha valaki maga alá helyez... ilyen tekintetben. - Igazgatóként? Azt hittem erre a posztra inkább a te pályáznál, sosem gondolkodtam ilyesmin. - nem is tudom, valahogy nem gondolom, hogy ez olyasmi lenne, ami feküdne nekem. Igazgatónő... fiatal vagyok hozzá és nem biztos, hogy működne a dolog. Egyelőre még abban sem vagyok biztos, hogy mit kezdünk majd Dumbledore-ral. A megölése nem lenne a legokosabb ötlet, de hogy képesek lennénk-e magunk mellé állítani... nem tudom. Megpróbálni érdemes, aztán majd kiderül, hogy sikerül-e, ha pedig nem, hát mindig kell B terv és néha C sem árt. - Miért jársz a muglik között? - erre azért meglepetten kapom fel a fejemet, hiába hogy pont most érkezik meg a várt étel. Az illata mesés, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kopott helyen effélét szolgálnak fel, de már ez alapján is biztos, hogy fenséges lesz maga az étel is, de mégis kíváncsibb vagyok rá, hogy miért jár a muglik között, hiszen pont hogy az elnyomásuk alól akarunk felszabadulni.
♫ Hallelujah ♫ ϟ Hello főnök! ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem tudnám Sheskát elképzelni egy hímzőpárna mellett, a nyugodt élet árnyékában, hacsak nem úgy, mint aki valamit nagyon tervezget a háttérben, s amit tesz, csupán ügyes álca. Nem, a nő tele van energiával, becsvággyal, s látni rajta, hogy ha elpuhulna, akkor azonnal fegyvert, vagy pálcát ragadna, hogy inkább a csata sűrűjében haljon meg, semmint végelgyengülésben. - Meglehet. Mégsem így gondolom. A többségnek ez csupán indok, hogy ne kelljen belefulladniuk az unalomba. Úgy látom, ahogyan páran, az elmésebbek közül; mindig kell egy cél, egy újabb kitűzendő álom, azok nélkül nem vagyunk senkik. Most, hogy Rasmus halott, kétséges hogy a bosszú édes íze meddig marad meg a szádban, s a kiüresedés mikorra várható. Mert el fog jönni. Itt az ideje új álmokat szőni Sheska. – Nem akarom én kioktatni, az a pár év, amivel többet éltem, éppen arra elegendő, hogy megtapasztaljam azt a különbséget, amely elmélyítette a ráncaimat, s fel tudjam fogni azt az ősi titkot, hogy nincsen jóság gonoszság nélkül. A Roxfort jelenlegi lakói talán minket fognak a halálfalók sötét bélyegével sütni, mi vagyunk azok, akik nyakló nélküli vérengzésbe fúló gyilkosok. - Nem becsüllek le. Ám ez más volt. Valaki, akinek a bizalmába férkőztél, és éveken át tervezted. S felkínáltam őt neked. Más azonban ha valakit egy pillanat alatt kell elítélned, és felkoncolnod. Nem várom el, hogy azonnal készen állj rá. Mindazonáltal elégedetten hallom, hogy kész lennél tenni azért, hogy ez így is történjen. – Bármennyire is furcsálja, egy idegent szemtől szemben nehezebb lehet megölni, hiszen okot kell, hogy találjunk, míg Rasmus felé már bőven meg tudta magát győzni. Nem, Sheska túl érzelmes teremtés, szeret, gyűlöl, óv, lázít. Az érzelmei sokszor elragadják, igaz, képes a lassú kivárásra is. Még nem dőlt el a sorsa. A helye viszont itt van mellettem, hiszen az elveihez lojális. Ha nem is bízhatok benne, a következetességét uralhatom. - Oh, már érdeklődni sem szabad? Csakis az elsőtisztem lesz a kisasszony? – Kérdezem felnevetve, kellemes baritonom bejárja a fogadó söntését, noha senki nem figyel fel rá, itt az természetes, hogy mindenki jól érzi magát. A sült illata egyébként is egyre közelebbi, csakhamar várható, hogy megérkezik. – A varázslósakk érdekel engem is, hiszen a szellemet is pihentetni kell. Noha úgy vélem, a varázslatok kifejlesztése az, ami érdekes lehet. Magadat képzeled majd el a Roxfort igazgatójának Dumbledore helyén? – Kissé közelebb húzódok a kérdése nyomán, mert bár aligha van itt olyan, aki érdeklődne a terveim iránt, azért mégsem árt az óvatosság. Ha ezt a nő bizalmaskodásnak veszi, hát tegye, nem érzem magam halhatatlan istennek, hogy ne érhetne össze a lábunk. - A sárkányt etetem... – Mosolygok, de csak megrázom a fejemet, ez persze a humor kategória, mert hát bármilyen furcsa, még az is van. – Engem sem úgy kell elképzelni, mint a sötét várban ücsörgő szellemszerű lény, aki csak szövögeti a terveit, és semmi egyéb. Olvasok, rengeteget. A muglik között járok, s tanulok. Na és persze a varázslatok kifejlesztése nekem is nagy szenvedélyem.
Néha magam sem tudom, hogy mit is akarok, hogy mit is várok az élettől, hogy mire vágyom a jövőben. Vannak távlati céljaim, de az életem eddig is túlságosan kusza volt ahhoz, hogy tudjam, hogy pontosan mit is akarok kihozni belőle hosszú távon. Néha tényleg úgy érzem, hogy valamiféle nyugodtabb állapotra vágyom, máskor pedig mégis úgy vagyok vele, hogy akkor biztosan én is unnám az életet, mert megszoktam már azt, hogy nem feltétlenül magamat adom. Néha abban sem vagyok teljesen biztos ki is pontosan Sheska Thorne, hogy milyen is lenne az, ha tényleg magamat adnám, egyáltalán létezik-e még az én ott valahol mélyen a sok megjátszott személyiség alatt. - Úgy véled? Sokan azért akarnak tenni, hogy nyugalomban éljenek, békében, hogy ne kelljen titkolózniuk és magukat adhassák, de te azt mondod, hogy ez egyébként is lehetetlen... akkor miért csináljuk? - sokan így vélik, talán én is köztük vagyok, de ezt ezúttal nem mondom ki nyíltan. Igazság szerint tényleg nem tudom, hogy képes lennék-e csak úgy megülni nyugodtan a hátsómon, terveket szövögetni a jövőmről és csak azzal foglalkozni, hogy milyen is a békés nyugodt élet. Talán tényleg nem vagyok alkalmas effélére és lehet hogy igaza van az izgalom nélkül nem tudnék én sem meglenni, de erre azt hiszem csak akkor jöhetek rá, ha már ott tartunk. Lépkedj végig az úton és majd amikor elérted a célt akkor gondold át, hogy mész-e tovább, vagy jó helyen vagy ott, ameddig elértél. Valahogy én is így vagyok ezzel. Jobban kellene ismernem saját magamat ahhoz, hogy tudjam pontosan mire is vágyom, és ez egyelőre még nincs meg. - Én is tisztában vagyok ezzel és azt hiszed ne lennék képes rá? Most öltem meg valakit, aki a bizalmát helyezte belém... láttad, hogy reszket a kezem közben? - talán azt mondhatja, hogy más helyzet ez, mintha egy ismeretlennel kellene megtennem? Nem gondolnám, hiszen Rasmushoz kötődésem is volt, nem is kevés. Talán volt idő, amikor hajlottam rá, hogy elnézem azt, amit tett, hogy elfelejtem, mintha nem is én lettem volna az a kislány, aki végignézte a szülei halálát, akinek majdnem a szeme láttára ölték meg a testvérét is. De én voltam és... közben rá kellett jönnöm, hogy senki sem változik, hogy nem érdemes bíznom benne és főleg nem érdemes mellé állnom, hiszen a céljai már a közelében sincsenek az enyémeknek és ez már nem is fog változni soha. - Ha nem tudsz róla, akkor miért gondolod, hogy az orrodra kötöm? - végre visszatér egy mosoly az arcomra és kényelmesebben helyezkedem el. Beleszippantok a levegőbe, hiszen tényleg kezdenek már érkezni a finom illatok bentről, amiket már szívesen ízlelnék is, de egy kicsit még biztosan várnunk kell. - Mi érdekel pontosan? A hobbijaim, hogy szoktam-e hobbikertészkedni? Edzem... amikor időm van rá, új varázslatokon dolgozom és... mindig kedveltem a varázslósakkot is, de egyedül nehéz űzni. - félmosollyal vonom meg a vállamat. Kifejezetten nincsenek hobbijaim. Az a helyzet, hogy valahogy ez már régen kiesett az érdeklődési körömből és valahogy időm se nagyon van effélére. Túl sok minden van, ami foglalkoztat, hogy az efféle ártatlan szórakozásokra már ne igen maradjon időm, talán már nem is menne, hogy úgy elengedjem magamat. Na igen épp ezért kérdés, hogy mi lesz, ha elérjük azt a bizonyos célt, talán tényleg nem leszek már képes az izgalom és a veszélyek nélkül élni, csak úgy nyugodtan. - No és te? - passzolom vissza a kérdést, hiszen róla még sokkal nehezebb elképzelni, hogy csak úgy hímezgetne, vagy hasonlóval szórakozna, amikor épp nem a világmegváltoztató terveit szövögeti.
♫ Hallelujah ♫ ϟ Hello főnök! ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem mondom, hogy mindenben, és tökéletesen meg akarok felelni neki, hiszen azt vélhetően gyengeségnek érezné, és mint tudjuk, egyértelműen nem szívleli a gyengéket. Egyetlen okom volt, hogy szívességet tegyek; lojális segítőt akartam magam mellé, aki tudja, hogy bár nem vagyunk angyalok, a hátunkat tudjuk egymásénak vetni a közös ügy érdekében. S bármennyire is a sötét mágia eszközével élünk, nem szükséges, hogy ez az út magányos legyen, mindenkinek kell egy társ, akivel olykor beszélhet, kikérheti a véleményét, s az elfogultság nélkül akár a képébe is vágja a nyers igazságot. Sheska világ életében színlelt, színlelnie kell, velem szemben az alázata őszintének tűnik. Megtehetném, hogy nem fogadom el, s magam mellé, egyenrangúként emelem, ám az korántsem lenne célravezető. Ahogy kezdem megismerni, lassan értelmet nyer előttem, hogy mindig a maga ura volt, önnös célokkal, mert nem volt mellette senki, akire felnézhessen, valaki, aki még nála is keményebb. S ha most ehhez az kell hogy megmaradjon köztünk az alá-fölé rendeltségi viszony, ám legyen, nagyon is kedvemre való, hogy fejet hajt előttem. Ahogyan belépünk a fogadóba, nem kell attól tartanunk, hogy kihallgatnak minket, mégis a zagyváló átkok egyikét hívom segítségül, hogy félsz nélkül tárhassuk fel a szőke nő motivációit Az enyémekről majd talán később. - Álca nélkül? Úgy véled, hogy ha sikerül a tervünk, minden rendben lesz? Akkor soha nem fognak ellened törni? Még ha ki is írtod a mostani roxfort, s a minisztérium összes csatlósát, a jövő nemzedékében is feléledhet ellened az irigység, és a harag. A magunk fajták soha nem fogják úgy élni az életüket, hogy nincs mitől tartanunk. Talán éppen ettől izgalmas. – Nem azért fogom le a kezét, hogy férfiasságomat fitogtassam. Mindössze bátorságot öntök egyébként is kemény, tűzes szívébe, hogy a halált hozó átok szükséges volt, s mindaz, amely a lelkére most izzó nyomatékot helyez, feloldható egy kellemes vacsorával, némi ellazító borral, hogy ráébredjen, a bosszúja nem kell, hogy ürességet hozzon, sokkal inkább reményteli beteljesülést. S miután megrendeltük, pár percen belül bizonyosan hozzák, hogy a manók mágiával sütnek, nem kézzel-lábbal. - Nos tudnod kell, a család bevonása még nem teljesítmény. Olyanokat kell meggyőznöd, akik közel lehetetlen. A rendszer teljes összeomlásához hősök árulására lesz szükség. Olyan kékszemű, diatalittas ifjakra, akik most a Roxfort oldalát domborítják. Ha találsz egy ilyet, átállítod, vagy megölöd. Ilyen egyszerű a recept. Képes leszel rá Sheska? – Kérdezem színtelen érdeklődéssel. A türelmét is provokálom, hiszen tudom, a küldetése kapcsán sokkal komolyabb, keményebb akadályok is lesznek majd előtte, mint az én végletekig feszegető manipulációm, amit rajta gyakorlok. - S ha éppen nem a jövőbeni terveid vannak nagyító alatt, mivel töltöd a napjaidat, amiről nem tudok? – Fűzöm tovább a szót kiváncsian. Szinte félisten állkapcsom férfiasan feszül meg, ahogyan hátradőlök az ülőpárnák közé a tarkómra tett kezemmel. Mondhatni keleti kényelem. Az illatok is egyre finomabbak.
Talán nem is sejti, hogy mennyire igaza van és mennyire hálás vagyok neki azért, hogy megtehettem ezt, hogy tényleg én lehettem az, aki befejezi és hogy figyelembe vette azt, amit akartam. Megtehette volna, hogy simán átlép rajtam, hogy figyelmen kívül hagyja, hogy nekem mi a fontos, hogy én mitől vagyok teljes és boldog, de nem tette. Nem ő ölte meg, hanem meghagyta nekem. Fontos volt a bosszúm miatt is, és ott van az a másik nem épp elhanyagolható tény, hogy a gyerekek miatt is számított, hiszen ha azt kell mondanom Dienak, vagy Ariellenek, akik felnéztek Rasmusra, hogy a nevelőapjuk halott és egy másik férfi ölte meg őket, aki az új vezetőnk lesz... kétlem, hogy jó néven vették volna, főleg a fiam, aki nagyon is hamari tud lenni, főleg ilyen esetekben. Ellenben, ha tudják, hogy én voltam, akkor a hirtelen kifakadás helyett nagyobb esély van rá, hogy elgondolkodnak a miérteken és meghallgatják az indokokat is. Nekem mégis csak nehezebb lenne ártaniuk bizonyára, jobban elfogadják ezt tőlem, mintha más tette volna meg. - Önmagamat azért sürgetem, jó lenne minél előbb álca nélkül élni. - talán igaza van, nem sürget senki, ám én mégis arra vágyom, hogy szabad lehessek kötöttségek nélkül. Ez viszont még mindig lehetetlen, hiszen feladatom van, nem is kevés. Bőven van még mit megtennem, így hát nem tehetem azt, amit akarok, amíg el nem értük a célt, amíg be nem vettük a Roxfortot. Tudom, hogy vannak, akik még mindig nem értik, hogy miért pont ez az iskola, de majd felfogják. A Roxfortnak stratégiai jelentősége van, arról már nem is beszélve, hogy erős varázslók állnak az élén. Az aki legyőzi Dumbedoret félelmet kelthet másokban is, rettegést ültet el a szívükbe. Az az ember pedig, aki fél sokkal befolyásolhatóbb és sokkal nagyobb eséllyel hallgatja meg azt, amit mondani akarsz neki, mint az aki mögött elvek és szilárd háttérország áll. A fogadóba érkezve azért meglep, miután leülünk, hogy megfogja a kezemet. Na persze nem vélem úgy, hogy ennek bármiféle romantikus vonzata lenne, hiszen a tekintet most is kemény, mint ahogyan mindig. Nem az a típus, akihez illenek a romantikus érzelmek és ki tudja, talán ő is úgy van vele, hogy ha kötődni kezd valakihez az csak gyengeséget szül. Ez nem ritka azoknál, akik magas pozícióban vannak. Volt idő, amikor én is így véltem, de már itt van Arielle és Die, kötődöm hozzájuk és az biztos, hogy a biztonságuk és a jövőjük érdekében mindent megtennék. - Pedig mindig is érdekeltek a részletek. - mosolyodom el, de nem erőltetem a válaszadást egy pillanatra sem. Ő dönti el, hogy mi az, amit megoszt nekem és mi az, ami nem tartozik rám. Tisztában vagyok vele, hogy nekem bizalmat osztogatni nagy kihívás, hiszen árultam én már el nem is egy embert, de mindig okom volt rá. Még sem rovom fel neki, hogy nem mond el mindent, majd annak is eljön minden bizonnyal az ideje, amikor úgy érzi, hogy alkalmas vagyok rá. A közben megérkező pincérnek leadom a rendelést, száraz vörös bort kérek, édeset neki is, ha nem akar mindenképpen mást. Mell pedig borjút sajtszósszal, salátával, fenséges vacsora lesz egy fenséges nap után. Csak aztán figyelek rá újra, amikor a pincér már távozott. - Persze, világos. Az utat kevésbé nehézzé kell tenni, mint amilyen alapból lenne. Gondolkozzam, hogy kit hívhatnánk még és vonhatnánk be? Arielle és Die biztosan a segítségünkre lesznek, főképp a Mardekár klubhelyiségében és a diákok között is nagyobb eséllyel kérdezősködhetnek. - persze óvatosak lesznek, mégis csak tőlem tanulták hogyan kell körmönfontnak lenni. Ilyen téren Die a nehezebb eset, de Arielleben bízom, hogy a trükkös megoldások menni fognak neki. Érdeklődhet és felmérheti a terepet. Úgyis jó eséllyel a kígyóház tagjai közül kereshetünk leendő tagokat, ők nagyobb eséllyel hallhattak a szüleiktől olyasmit, ami ösztökéli őket az ügyünkhöz való csatlakozásra.
♫ Hallelujah ♫ ϟ Hello főnök! ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
//
ϟ 
