2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Lélekölő-hegység Roxmorts közelében helyezkedik el, szinte körülöleli a várost. A Hegység öt csúcsán 5 kőgólem vigyázza a szurdokok és folyóvölgyek békéjét. Éles sziklái, évszázados tölgyei és bükkjei, rohanó folyói, amelyek a Kékfátyol-vízesésben érik el útjuk végét, szinte lehetetlenné teszik az átjutást a Hegységen. Halandó ember soha nem téved erre, de ha véletlenül még is venné valaki magának a bátorságot, hogy neki induljon a Hegységnek, azt a bérceken fészkelő Magyar Mennydörgő Sárkánypár üvöltése biztosan visszafordítaná... A bércek szinte minden évszakban és napszakban felhőkbe vesznek és komor hangulatot árasztanak a szemlélődő vándor felé... Gyalogszerrel nem is juthatsz itt át, kár is lenne próbálkoznod, túl nagy és túl veszélyes. Ha a sárkányokat netán el is kerülöd, még akkor is előtted van maga a hegység és a többi vad, akik az ismeretlen területeken rejtőznek. A mulgik pedig meg sem próbálkoznak erre járni. Aki meg is mássza a hegyet kívülről nem lát mást szurdokban, mint a hatalmas mocsarat, a sziget maga az avatatlan szemek számára láthatatlan.
A Rémviadal Ketrecklubbal kapcsolatban hasonlóan érzek, még ha nem is ütközik ki rajtam úgy, mint Chrisen. És örülök, hogy ő kimaradt a valódi alvilággal való érintkezésből.. Hogy neki legfeljebb csínyeknek betudható “vandálkodás” jutott belőle és mondhatni.. ártatlan maradt ilyen téren. Időnként érzem Nox és a Varjú nyomait.. És valahol teljes zavart okoz a rendszeremben az egész.. Ha arra gondolok, hogy a múlt nyáron simán vissza tértem volna a Varjúba a suli helyett és csak nagyon kicsin múlott, hogy ne csak pultozni menjek vissza… Még mindig valahol szégyenérzet fog el, ha eszembe jut.. Nox pedig még mindig hiányzik valahol. Valahol meg… Így kellett lennie. Már épp megszólalnék és visszakoznék, hogy állatokkal szemben nem lenne probléma nekem, mert az állatok és a varázslények kiszámíthatóbbak mint az emberek.. De aztán csak a lélegzetvétel a mondandóra kifullad abban, hogy - Köszönöm. - természetesen Christ sem akarom ezzel előre tolni, szóval valami tervet megpróbálok fejben össze eszkábálni ameddig még van egy kis időnk. Noha a téma jócskán elterelődik. - Másabb mint az átlag halak pikkelye… De… majd megmutatom valamikor.. - adom be a derekam, így nem csodálom, hogy félre érti az ez után következő mondatomat. A pír az arcán viszont elő csal belőlem egy pajkos mosolyt - Hé.. csak annyi az ördögi tervem, hogy egy kicsit össze bújjunk. Semmit sem kell megtennünk amit nem akarunk. Csak át akarlak ölelni.. szabadon.. - vagyis igen, meztelenül. Csendesen mondtam ki, egyszerűen és őszintén. Persze, hogy számomra is jóval intimebbet jelentene ez az egész mint cukkolni a halakat.. De miért ne tehetnénk meg..? Vagy ez túl nagy lépés lenne már? Egy kicsit azért fejbe kólint ez az utolsó gondolat, hogy lehet kicsit előre szaladtam ezzel.. és lehet másképp jelent intimet egy ilyen helyzet mindkettőnknek…? Mielőtt alternatívát dobhatnék be, hogy ne érezze úgy, hogy hirtelen nagyobbat akarnék lépni a megbeszéltnél.. már késő és már valószínűleg nem derül ki mit gondolhatott volna, mert a sólyma riadót fúj, így beérem annyival, hogy “Naná!”. Elkapom a kezét és a vállánál fogva megtámasztom kicsit, nehogy nagyon elveszítse az egyensúlyát, amikor ő is elkapja a kezemet és kivárok. Szerencsére ismerem a lélekállat kapcsolat jelenségét így nem okoz semmiféle riadalmat, meg eleve elküldtük utóvédnek és felderítőnek az állatainkat. - Osztódással szaporodik? - viszont ahelyett, hogy ezt próbálnám meg felfejteni inkább a lényegre koncentrálok, mégpedig, hogy alig pár percünk van. - Ha láthatatlanul váltogatod a helyzetedet azzal még össze is zavarhatjuk őket, csak vigyázz nehogy újabb csapdába érj. Megpróbálok én is mozgásban maradni. - bár tény, hogy így nehezebb is lesz fedeznem, de úgy vélem a láthatatlanság mindenhogyan előnyt jelent. Itt már azért vissza irányt vett a mókusom és Chris vállára vitorlázik erősen megkapaszkodva a felsőjében, vagy ha van valami szíj rajta akkor abban, hogy amint szükséges pajzsot, vagy mágikus védelmet biztosítson neki. Tettre készen harci pózba is hunyorogja magát. A tó olyan közel van hozzánk, hogy kiemelek egy “víznyalábot” felénk, minden konkrét forma nélkül - Ideje elsüllyeszteni azt a vackot. - mondok ennyit és ha Chris “tovább adja” a víztömeg benyeli és ahogy vissza húzódik, magával is viszi a csapdát. Nyom és hang nélkül. Egy utolsó pillantással Chris tekintetét keresem, biccentek neki, hogy készen állok. Aztán el is tűnök a fák között, úgy, hogy lehetőleg a legkevesebb nyomot, törött ágat, rügyet meg mindenfélét hagyjam magam után. Szerencsére a természetjárás egész jól ment a gyakorlaton is, így annyira nem aggódom emiatt.. De bármi megtörténhet, azért az, hogy van egy amelyik osztódással szaporodik elég aggasztó.. De talán csak valami illúzióról van szó... A táskát jelenleg hátra hagyom egy biztosnak tűnő odvas fa rejtekében, ami miután hozzá érek a lényes emblémájához álcázza is magát és a környezetébe olvad. Ezt követően lekusshadok és készenlétbe helyezem magamat egy legalább nagyjából fedett részről, ahonnan rálátni arra a részre ahova vélhetőleg érkezni fognak a “vendégink”. Hamarosan pedig fel is bukkannak a jómadaraink, de négy helyett csak ketten vannak. Tehát szét váltak… Mindkettőnek pálca van a kezében és az egyik látványosan szimatol a levegőben.
Egy próbát megért azért a vérvisszatuszkolás, de az arcomra van írva az esélytelenek nyugalma. Habár az állatokat ellátom a Bestiamester tudásom legjobbjával, azért bestia-doktor nem vagyok, ember-doktor meg soha nem is leszek. Van az a rosszullét meg a fóbia a vértől, meg vagyok én, akinek konkrétan a kriptonitja és még a Sebezhetetlenség is semmivé foszlik, sőt, szinte visszanyal a fagyi, ha kibuggyant vér van a közelemben. Eszemben sincsen elítélni semmilyen újdönsült képességgel, csak érdeklődve, kicsit elpislogva hallgatom, ahogy mesél. A Rémviadal Ketrecklubbra azért látszik, hogy kicsit megfeszül a kezem, az értelmetlen állatviadalokat nehezen veszi be a gyomrom. Még az is kicsit furán jött le, amikor bébi-sárkányokat lovagoltunk és a játék hevében véresen egymásba (és belénk) kaptak, embertelen nagyon az egész. Nem sok közöm volt soha az alvilághoz, az egyik haverom, Ricky mindig bajba kevert mindkettőnket, de ez kimerült csínyekben, apróbb kihágásokban, ivás, firkálás a falakra, ilyesmi. Milyen rég nem hallottam már felőle se, túl nagy a csönd… Benne vagyok az átkozásban, még ha jobban szeretem is a két kezem használni, a tehetségem örökség, bár kicsit kérdőjeles, hogy a dédapámtól származtassam-e, vagy az ikerfivéremtől. - Hát, pedig mellettem soha az életben nem leszel csalinak odadobva, az biztos. - válaszolom, nem érdekel, hogy használ-e pálcát vagy sem, hogy tényleg nem feltétlenül harcias alkat. Akkor tényleg a fák közül fedezzen, míg én rohamozok be, de sehova sem lesz előretolva egyedül, az fix. Kicsit elképedve hallgatom a pikkelyes előadást, kevés időt töltöttünk el együtt úgy, hogy ő sellő formában lett volna, de annyi biztos, hogy felkeltette az érdeklődésemet, hogy amennyiben megtörténne, szemügyre vegyem miről is beszél. Alapvetően tényleg azt hittem, hogy csak egy szaruréteg, lepattintható, ahogy a halakról levakarják a pikkelyt kajálás előtt. Bár addigra a halaknak már kampeca és nem igazán tudják elmondani, hogy mennyire is fájt nekik a folyamat. - Szétkaszabolja? Még sose vágott meg pikkely, a sellőké extrásabb? - kérdezek vissza, de nem akad olyan rengeteg időnk és amikor a közös fürdésre vándorol azonnal lecsapok rá. - Naná! - bár még be sem fejezte a mondatot és én őszintén azt hittem, hogy az lesz a vége, hogy ő sellő formában lenne, hogy mutogassa mit is tud még. Mikor eljut a mármint részhez kicsit megilletődök, persze nem visszakozva, de halvány pír kúszik az arcomra, mintha az emberként együtt fürdés sokkal intimebbet jelentene nekem. Vagy neki is? Azt mondtuk, hogy nem sietünk el semmit, viszont minél több időt töltünk el egymás közelében annál nagyon a feszültség, ami arra a gondolatra, hogy mindketten alsógatyában - vagy anélkül??? - fürdőzzünk együtt csak még erősebben lüktet bennem. A vándorsólymom beleszuszakolja magát a mágikus kapcsolatunkkal az elmémbe, mintegy szólva, hogy oda kéne skubiznom és amíg ez megtörténik a kezem kinyúl Cody kezéért, hogy megszorítsam jelezve, hogy történés van, meg persze azért is, mert ilyenkor furcsán összezavarodnak az érzékeim, ahogy a sólyom szemére koncentrálok. - Négyen vannak. Vagy egy, aki osztódással szaporodik, valami nagyon furcsa bennük. Már közel járnak a táborhelyhez, alig pár percnyi előnyünk van elhelyezkedni. Készen állsz? - kérdezem, ahogy a tekintetemből kiveszik a révedés és már csak a bongyorka srácra koncentrálok. Nehéz volt megszokni az “új testét”, de minden egyes nappal egyre inkább mosódik össze az emlékeimben a régivel, mintha mindig is így ismerkedtünk volna meg. Persze néha akad egy-két hidegzuhany, mint azon a Roxmorts-i bálon, amikor megláttam, hogy a testéből a szelleme az “eredeti” alakjában kúszott ki. Na, ott megállt bennem az ütő több szinten is, és egyértelműen tovább erősödött bennem a védelmező ösztön és a ragaszkodás.
Ami a teázást illeti.. walesi vagyok, és gyógyító. Általában gyógynövényből készítek teát és kúraképp alkalmazottan iszom azokat. Esetenként a teakülönlegességekre repülök rá, de.. azoknak aligha van köze az angolteához… Szóval ezen biztosan nem vesznénk össze. Örülök, hogy amikor a véresebb téma felé terelődünk nem kezd el rossz szemmel méregetni. Kicsit elröhögöm magam arra, hogy mászassam vissza a vérét az embereknek. - Háát.. az a rész sajnos pont nem így működik… Visszatuszkolnom még senkibe nem sikerült, de ha meggyógyítom, legalább már több nem jön ki az illetőből.. - De a következő kérdésére egy kicsit lefittyed az inger, hogy a téma többi részét elvicceljem. - Simán megeshet. Ahogy te is, én is a természeti, druida varázslatokra tudtam ráhangolódni anno… Csak a gyógyító maradt meg.. És egy… fura kapcsolat a halállal kapcsolatos dolgokkal - mondom ki egyszerűen. Kicsit csendesebben, de azért nem kedveszegetten. Christ se akarom letörni. Ráadásul az utolsó gondolat olyasmi amiről érződik, hogy még nem tudom hová tenni, nincsenek hozzá téziseim, se más csak érzem, hogy ott van, talán ott is volt... De azért megejtek egy biztató mosolyt és megsimítom a vállát gyengéden. Ami pedig a felajánlást illetné, biztosan zsigerből elszólnám magamat, hogy az ő vérével igazából képességek nélkül több kedvem lenne játszani… Deee… a viadalok témájára terelődik a beszélgetés talán épp mindenki mentségére. - A Zsebpiszok közben volt a székhelyük. Mindig egy időre bezártak, aztán valamivel odébb költöztek és újra nyitottak valahányszor megpróbálták őket kifüstölni. A legutolsó újságcikk alapján a hely felszámolásra került végleg.. De aligha hiszem, hogy ez igaz lenne. Az ilyen szervezetek sosem tűnnek el teljesen.. - ismerem el. Majd tervezésbe és készülődésbe fogunk. Sikerül nem magamra csuknom a sátrat ezúttal. Örülök, hogy Chris nem látta azokat a bénázásaimat, időnként mennyire meggyűlt a bajom a gyakorlatra szánt, kimenős terepfelszerelésekkel. Nem mintha én nem röhögtem volna magamon az elbénázott alkalmakkor, de a legtöbbminden csak egyszer vicces. Hümmenek egyet, hogy ő már konfrontálódna és megpróbálom újra gondolni a túlóvatoskodásomat, hogy középutat találjunk. - Mit szólsz ahhoz, ha te átkozódsz én pedig fedezlek? - valószínűleg ebben a felosztásban mindig is jobban fogunk tudni együtt működni. Én védekezek, arra figyelek, hogy ne legyen bajunk, ő pedig a támadásra tud koncentrálni és mindent rázúdíthat az ellenfelekre. - Meg tudnánk oldani persze. - mosolyodom el - De legyen ez. Ez egyszerű és jól hangzik. - biccentek is párat arra, hogy akkor simán menjünk el a folyóig és ott kiderül minden. A pikkelyes okfejtésére azért gondolatban homlokon csapom magam - Igazad van.. A pálca néküliség miatt általában csali, vagy az elterelő szerepébe kerültem gyakorlatokon és most is kicsit ez jött elő.. De tök jogos. Emberekkel szemben nem akarok kockáztatni élesben. - Őszintén örülök, hogy emlékeztetett erre, mert simán bele sétáltam volna! Noha amikor a mezei pontyot említi felszalad az egyik szemöldököm. - Elképzeltem ahogy össze karolunk, megpörgetsz trillázva, az ellent meg leveri egy giga uszony ameddig össze vannak zavarodva… És máris kaptak egy mezei pontyot a pofájukba… - De inkább csak megcsóválom a fejemet, és kitörlöm a fejemből ezt a képet főleg, hogy megindulunk és a mókusom is elő bukkanva, hozzánk közelebb halad. A mi utunkat követi vagy épp előre megy nekünk. -Ööö.. - jön az artikulált válasz. - E-egy kicsit másabb. - zavarodom össze hirtelen. Főleg mert ha tehetem a sellőségem halfeles témáját kerülni szoktam és Chris előtt se villogok ezzel a résszel, nem úgy mint a víz irányításával. Ez amolyan… “fördőszobai titok” maradt nekem azóta, hogy azon az iskolai kiküldetésen látott, először és azóta utoljára úgy. Kicsit parázok a reakciójától, vagy hogy undorodna tőlem abban a formában.. Hiába tudom, hogy egyébként eszméletlenül elfogadóan és nyitottan áll mindenhez.. Azért egy halat szexinek találni már egy másik szint.. bár lehet csak amiatt érzek így mert az uszonyommal még nekem sem sikerült megbarátkoznom.. Hiszen én magam is.. “undinak” kezelem.. Ez csak most tudatosul bennem, hogy Chris vissza kérdezett.. És hirtelen felborul bennem valami; a vérmágia oké de a halfelem nem?! DAHEKK?! - Igazából.. inkább olyasmi mint egy varr, ami már legyógyult annyira, hogy nem okoz sérülést ha leszeded.. de azért érzed és.. kicsit kellemetlen. - mondom ki végül mintegy esélyt adva magamnak, hogy én is nyissak a témára. Igyekszem megállni, hogy engedjek a késztetésnek, hogy némi csönd után ameddig a familiárisainktól nem jön riadó, zsigerből tereljek. - Mármint.. amit már csak így elhagyok az csak ennyi.. Ami még hozzám van nőve az azért tud sérülés okozni.. De.. összességében érdekes is… - dünnyögöm félszegen - Ha vizes, akkor tök sima és olyan mintha.. egyben lenne az egész.. Kicsit kígyószerű.. de ha hülyén nyúlsz hozzá simán szétkaszabolja a kezed… Ha meg kicsit ki vagyok száradva, akkor meg képesek “felborzolódni” - macskakörmözök mert fogalmam sincs hogyan tudnám jobban leírni a jelenséget.. - Bár ezt már tapasztaltam erősebb érzelmi helyzetnél is.. - bele túrok a göndör tincseimbe és látszik, hogy kicsit errort okozott a téma. - Mmmamúgy.. Következőnek szívesen venném, ha együtt fürdenénk.. Mármint.. így emberként mindketten! - mutatok végig magunkon kicsit nyomatékosabban gesztikulálva talán a kelleténél, mielőtt félre értené. De aztán csak a szám sarkába kúszik egy kajla mosoly ahogy ránézek - Mit szólsz? - Nos akárhogy is, egy öt perc múlva a sólyma lélekállat kapcsolata aktiválódik és a szemein keresztül láthatja, amint a táborhelyünktől nem messze négyen bukkannak fel a fák között, de egészen furcsán mozognak, valószínűleg valamilyen álcázó varázs okozza az érzékcsalódást.. Vagy akik követik a csapda jelzését és a nyomokat sem egyszerű emberek lennének..?
- Mármérnelenne hercegnő barátnőd. - sóhajtom, de igazából kicsit felnevetve, egy szusszra. A VMS alatt, amikor kibukott, hogy az edzőbá' is valamilyen dél-afrikai herceg egy egész királyi családdal elegendő volt egy életre a kékvérűekből. Valahogy tőlem ez eléggé távol áll, a Los Angelesi lazázás volt az életem, de eskü az elmúlt három évben asszimilálódtam, ittam angol teát is... egyszer. A vérrel kapcsolatos dolgok meglepően nem iszonyítanak annyira, mint kellene, ahhoz képest, hogy mint kiderült, ha valakinek nyílt vérző sebéhez közelítek, vagy pláne ha rámfröccsen, akkor nekem annyi. Viszont ellenpólusnak ott van, hogy azok után, ami velem történt, ami a harmadik ikertestvérünkkel történt Charlie-val, hogy Cody visszajött egy új testben a halálból, én már tényleg mindent elhiszek és megértek. - Ilyet még nem hallottam, de akkor igazán rávehetnéd mindenkinél, hogy ha megkarcolja magát és ott vagyok a közelben másszon már vissza a gazdájába. - viccelem el kissé, de azért tényleg érdekel, hogy ez honnan az istennyilából született. - Ez is tartozhatott hozzá? - biccentem félre a fejem, de nem mondok nevet, még is egyértelmű, hogy a teste eredeti gazdájára gondolok. A sellőség is tőle jött, ki tudja, hogy ez a hajlam is ahhoz kapcsolódik, ahogy nálam némely képesség, adottság az ikertestvéremtől eredhet. Még az is felmerül bennem, hogy bedobjam, hogy gyakoroljon rajtam, bár lehet, hogy az nagyon para lenne, ráadásul tovább evezünk a szendvics csereberére, meg a pletykákra az orrvadászokkal kapcsolatban. - Ismerős is a név, mintha emlegették volna ezzel kapcsolatban, ők is állatvidalokat rendeztek? - kérdezek vissza, hiszen lehet, hogy bestiás körökben mozgok, de év közben az iskolában töltöttem az időmet, a szünetekben meg mindig jött valami, vagy hazalátogatás a szüleimhez, vagy a VMS, vagy egy kis utazgatás erre-arra, de elképesztően ritkán teszem be a lábam Londonba. - Ahh, igazad van, ha a nyomaimat követi akkor már is egyértelmű, hogy valamilyen varázslóval van dolga, pedig én már fejben készen álltam volna mindenféle tappancs meg karom nyomokat rajzolgatni a földbe, de így nincs értelme. - vakarom meg kicsit a tarkómat, ezt a részt nem igazán gondoltam át. Csak néhány pillanat, amíg Cody és a bűbájos túratáska összekapja magát és ezen a ponton azért kicsit megbánom, hogy vizesen rakjuk el a holmikat, remélhetőleg lesz alkalmunk előkapni és ténylegesen kimosni meg megszárítani, különben brutál undorító szaga lesz. Nadevissza a tényleges szituhoz. - Akkor legyen a folyó, bár én nem bánnám azt a mielőbbi konfrontálódást, mert az ilyenek igazán megérdemelnének egy-két taslit, vagy mondjuk átkot a képükbe, ízlés kérdése. - válaszolom, egyértelműen aktívabb típus vagyok annál, hogy a folyónál csücsüljek és csak a sólymon keresztül nézelődjek, de annyira nem vagyok fafejű, hogy szembemenjek Cody ötleteivel, aki tényleg megpróbál valamilyen hasznos tervet csinálni. - El tudjuk egyáltalán tűntetni annyira a nyomokat, hogy egy emberre számítsanak? Inkább csak csináljunk úgy, mintha a tónál sikerült volna leszedni, belevágjuk, ott pedig megszakadnak a nyomaink és megnézzük mit kezdenek vele. - pörgetem meg a dolgokat és kanyarodok vissza arra, amit itt csináltam volna, csak egy jobb helyszínen. A víz közelben Cody is sokkal nagyobb előnyben lesz, bár amikor a pikkelyek kérdése kerül elő kicsit elkerekedik a szemem. - Őőő… - kezdem egy izmos artikulált véleménnyel, aztán néhány pislogásig ennyi is tellik tőlem. Szerintem nem kéne felvonni a figyelmet arra, hogy az egyikünk sellő lehet, még a végén kitalálják, hogy elmész varázslénynek halfarokkal és te leszel a következő mutatvány. Kétlem, hogy mezei pontnynak néznék, ha ilyen profi csapdákat pakolnak le, bár ki tudja, lehet az észlény csak kiosztogatta a felszerelést és aki az állatért megy az csak egy béndzsa izomember. - fantáziálok, de aztán ez az egész csak ennyi, képzelgés. Fogalmunk sincsen, hogy pontosan hányan fognak megjelenni és tényleg azokról van-e szó, akiket felhoztam. Ahogy készen vagyunk a felcuccolással el is indulok az említett vízgyűjtőhöz és a sólymom a magasban figyeli a tábori területünket és a közeli ösvényeket, erdőket, hátha kiszúr valamit az égből, amíg mi haladunk, de egyelőre semmi gyanús. - Amúgy, ha lecsipeszelek a körmömből akkor az mennyire undi? Mert a pikkely is körülbelül ennyi neked, nem? - kanyarodok vissza, természetes, hogy ilyen felesleges dolgon kezd el kattogni az agyam, míg haladunk.
- Csak sellő. Más kultúrával, más értékrenddel. És amúgy hercegnő IS. - mosolygom meg széttárva a kezeimet. - Vagy lehet simán csak fétisem fura emberekkel körülvenni magam. - vonok vállat drámaian egy tréfa erejéig, hiszen valljuk be, szinte mintha tényleg gyűjteném őket.. - Nem, valóban nem. De ha már így alakult, próbálok előnyt kovácsolni belőle. - Sok olyan mágiaág van, amiben esélyesen nem merültem volna el soha az életemben.. így a másodikban sem, ha megmarad az, hogy tudok pálcát forgatni. Törés vagy passzív düh sem látszik már rajtam mint eleinte, sokkal inkább van bennem megbékélés. Bizakodás, kíváncsiság, tudásvágy... Chris szabadszelleműsége pedig számomra lehengerlő, élvezem, hogy ilyen és ezt sosem akarnám bekorlátozni vagy elvenni tőle. Valószínűleg rekord sebességgel távolodnánk el abban a pillanatban. - Hasonló… Egy ideje már kutatom, hogy hogyan lehet a vérrel kapcsolatos mágiákat a gyógyászatban használni.. Mondjuk a legtöbb nem épp azt a megközelítést firtatja ami engem érdekelne… De sikerült össze ollóznom ezt azt.. - mesélem az eddigi tapasztalataimat. Kicsit el is bambulok végig pörgetve, hogy mennyit is osszak meg. Már nem amiatt mert titkolnám, csak nem vagyok benne biztos, hogy Christ a folyamatok érdeklik annyira. Ettől függetlenül ha valami olyat fedezek fel, azt nyilván neki is elújságolom majd. - Valószínűleg ennek az egésznek a hozadékaképp, meg annak köszönhetően, ahogy a gyógyító képességem anno feléledt.. egy ideje már rá tudok hangolódni mások vérére.. Meg.. a sajátomra. Ami amúgy néhány helyzetben hasznos. - összegzem. Alapvetően nem feszengek a téma miatt, egészen természetesen jön. Hiszen tisztában vagyok azzal, bármilyen tudás is kerül a birtokomba, azt miképpen kezeljem. Általában óvatos vagyok az ilyesmikkel. A felajánlott szendvicsét elsőre tényleg vissza utasítanám, de aztán végül csak megköszönöm és.. a húst vissza szolgáltatva belőle megeszem. Miután pedig lemeccseltük ki mit eszik a maradék szendvicséből valóban tudunk foglalkozni a lényeges kérdésekkel is és inkább arra figyelek amit mond. Elég hamar vissza hozza a komolyságot a képemre. - Ez pont úgy hangzik, mintha a Rémviadal Ketrecklub éledt volna újjá… - vonom össze a szemöldökömet rosszat sejtve. Korábban már hallottam hírét a Varjúban, de nem tudtam, hogy hol van Londonon belül.. Aztán már csak cikket olvastam róla valami régebbi újságból, hogy felszámolták a helyet. A Varjas pletykák alapján híres volt arról, hogy az aurorok és a varázslény védők bánatára folyamatosan képes volt megújulni mindig vándorolva valamennyit... A lelkesedése hamar átragad. Végülis ez is egy kaland, nem minden életveszély és szenvedés! - Ez egy jó ötlet. Valószínűleg kellően össze zavaró lehet, hogy az aktiválódott csapdával valaki vér nélkül távozott.. Emberi nyomokat hagyva maga után.. - Bár gondolhatják úgy is, hogy valaki csak elcipelte, de akkor nem aktiválódott volna. - Kérdéses, hogy van-e időnk minden nyomot eltűntetni, egészen onnantól, hogy a bilincsbe bele estél, vagy inkább igazítsunk mindent a “folytatáshoz”?.. Ha lenne időnk mondanám, hogy álcázzuk egy izmos niffler “támadásnak”. Azok a kis lények amúgy is irreális súlyokat képesek magukkal hurcolni..- tűnődöm, bár félig inkább csak humorizálok ameddig járnak a kerekeim. Miután Chris is rendbe szedte magát és mindazt amiről úgy gondolja, hogy szüksége lehet, oda lépek a sátrunk fő tartóoszlopán lévő rúnakörös kapcsolóhoz és a megfelelő piktogramra állítom. Ami ezúttal egy nem túl nagy, egyszerű túrahátizsákot ábrázol. A szállásunk pedig szépen el is kezdi összepakolni magát. A dézsa kiönti magából a vizet, kiköpködi a bele dobált cuccainkat, és össze zsugorodik. A mindent bele ládánkból kibújik két faragott kar aminek segítségével mozgásra bírja magát és mindent bekebelez amit “sátori tartozéknak” értelmezhet. Mint a dézsa, a szennyesünk, a fekhelyünk, vagy a reggeliző asztal és a többi cucc.. Kilépek a sátorból kezemben a bilinccsel. Az egész sátor pedig pillanatokon belül össze csomagolja magát egy túrahátizsákká amit a vállamra is kanyarítok. - A druida képességed segíthet vissza állítani a természetes állapotot. Mintha itt sem lettünk volna. -Ha pedig szükséges, nálam is van célnak megfelelő főzet. - Ha csak itt hagyjuk, megszakított nyomokkal a bilincset, egyértelműen csapdát fognak sejteni… Ha elvisszük a közeli vízgyűjtőig, netán hagyjuk elmerülni… Egyrészt ennél jóval nyíltabb terepre tudjuk őket csalni és talán át tudjuk terelni a gyanút arra, hogy valamivel mégiscsak dolguk van... Hátra hagyhatjuk a sólymot és az erszényesem is, más más ponton, hogy rajtuk keresztül lássunk, de ameddig nem tudjuk kivel, vagy kikkel van dolgunk, ne kelljen konfrontálódást vállalnunk. - morfondírozok a környéket pásztázva közben a cukormókust magamhoz hívva. - És persze az is előny, hogy ha ugyanúgy csak egyikünk nyomai maradnak követhetőek. Illetveee.. - kicsit beharapom belül a számat. - Van nálam néhány pikkelyem.. Tudom.. tudom hogy ez undi.. De nemrég kicsit kiszáradtam és hát.. elhagytam néhányat.. Eredetileg meg akartam volna vizsgálni, csak nem jutott rá időm.. Szóval most amúgy még akár használhatjuk is. - dörgölöm meg egyik karomat a másikkal félszegen, de azért a felajánlás él.
- Én se vagyok különösebben zárkózott, de azt hiszem neked tényleg aranyból van a szíved. Az a lány... fura. - vonom meg a vállamat kissé, miután elmúlt a rózsaszín köd és újra elindultak a fejemben a fogaskerekek. - Jó dolog sok lábon állni, én se feltétlen használok mindenhez pálcát, csak a te esetedben nem igazán döntés kérdése volt. - felelem, érdeklődve hallgatva. Habár a felmenőimtől... egészen pontosan Grindelwaldtól örököltem tehetséget a párbajokhoz, kemény varázslatokhoz, a legtöbb varázslóhoz képest határozottan kétkezi a stílusom. Minden, ami másra mutat, inkább az ikertestvérem hagyatéka, aki olyan sokáig titkon bennem élt, míg fel nem áldozta magát, hogy Elenát legyőzzük. A sebezhetetlenség is azután mutatkozott meg, ahogy a tehetségem az anyagokkal kapcsolatban, a sötét varázslatok kivédésében... mind hozzá tartozott és mindet más-más arányban, de szokni kell. - Jaja, pont úgy. - bólintok a mágiára és arra, hogy valószínűleg nem dolgozik egyedül egyaránt. Bár ebben is vannak magányos farkasok, ahogy mindenben, Cody előtt én is főként egyedül jártam a tiltott rengetegbe, meg úgy mindenfelé, ami nem páros iskolai feladat volt. Nem azért, mert alapvetően magányos farkas lennék az életem többi területében, hanem csak mert általában eléggé függetlenül mászkálok és nem várok semmire és senkire, amihez kedvem van, csinálom. - A vérhez? Mint amikor vért vettél tőlem ás megvizsgáltál a VMS-en? - vonom fel a szemöldökömet újra, egyértelműen tisztázásra van szükségem. Én egyáltalán nem jövök zavarba se a vértől, se attól, hogy félmeztelenül mosdok és úgy ülök le mellé, de a háztartási bűbájokra egy kicsit köhintek, nem sok lelkesedéssel, mint aki nem is nagyon akarja megtanulni a dolgot, legyen biciklizés vagy agysebészet a bonyolultsága. - Hé. - szólalok meg, mikor a nagy bambulásban a szendvicséből kicsúszik a töltelék és az összetakarítása után a majdnem-üres kenyeret akarja megenni. Ahelyett, hogy hagynám, odanyújtom az enyémet, habár már jócskán ettem belőle, de legalább nem üres. - Te csináltad, ne hülyéskedj, edd meg inkább ezt. - adom oda, igazából nemleges választ el se fogadva, ha nagyon ellenkezne akkor is tovább tukmálom. - Undorító dolog, de hallottam már egy vadorzó csoportról, akik szó szerint egy tértágított cirkusz méretű show-ban engedik egymás ellen a varázslényeket. Azok a sátrak is hangszigeteltek, szóval nem lehetetlen, hogy mágiával leszigetelték őket, ha erről a bandáról van szó, ha nem. - feltételezem, hiszen annyira nem értek a hangmágiához, de arról a varázslócsoportról már hallottam. Korábban Londonban volt a székhelyük, legalább is egy részüknek, ahol rendszeresen viadalokat szerveztek, viszont azt felszámolta az auror parancsnokság és azóta folyamatosan vándorolnak, mondhatni. Eddig eszembe se jutott, hogy ők foghatták volna be a mennydörgőket, talán nincs is igazam, de... furcsa egybeesés, hogy körülbelül azután tűntek el, hogy Londonban bezáratták a helyet. Mikor végzünk én is elkezdek ruhát kapni magamra, a testem már meg is száradt, csak a hajam tapad le egy kissé nedvesen, de már az is félúton jár. - Biztosra mentek, ha a csapda után is mozgásképes a vad, akkor is megtalálják. Szépen idevezettem őket, de... ha már így sikerült, legalább házhoz jönnek! Mindent meg lehet fordítani. - vigyorodom el lelkesen, még a levegőbe is boxolok egy kicsit tettrekészen. - Kapjunk össze mindent gyorsan és hagyjunk kamu nyomokat meg a bilincset, aztán kiderül, hogy ki bukkan fel. Vagy van jobb ötleted? - kérdezek vissza, mert valószínűleg ezer meg egy buktatója lehet a dolognak, de talán ha ketten összerakjuk a fejünket, hogy mi mindent kell eltűntetni a bilincsről meg úgy a terepről, amit belaktunk, hogy ne bukjunk le azonnal, hogy csapda, sikerülhet. Aztán az is igaz, hogy ha ki is szúrnak minket akkor is képes vagyok szemtől szemben nyakoncsapni bárkit, aki ilyen aljas módon fogja be a varázslényeket a Lélekölő-hegységben.
Ahogy csukva tartja a szemét a csók után és az arc amit vág, ellágyulva mosolygom meg egy pillanatra. Aztán a tettek mezejére lépek. A dicséretét bezsebelem derűsen. - Remek tanárt sikerült találnom. - Ami a sellőséget illeti, tavasz elején derült ki, ahogy nála a sebezhetetlenség. Nekem lényegesen sokat könnyített a helyzeten, hogy a Roxfortba települt egy sellőképviseleti iroda. Így valójában messzire nem kellett mennem a kérdéseimmel, noha az ott felfedezett helyzet miatt az Irvinekkel, inkább annyira nem erőltettem, hogy oda járjak. Ray-el pedig valahogy... Nem igazán sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Az ember imádata a világból kikergetett kissé. Úgyhogy ameddig Calistaval nem botlottam össze egyedül szerencsétlenkedtem. - Bevallom.. Időnként nem bánom, hogy pálca nélkül maradtam. Sokmindent kaptam cserébe amit fejleszthetek... - Amikor megmutatja a karistolát amiről beszél és felvázolja, hogy mi lehet az, elgondolkozva nézek rá. Nem érintem meg újra. Akkor sem, ha a karistolás nyomán semmi nem történne. - Érdekes, szóval csak olyasmire reagál amiben, vagy akiben van mágia.. - dünnyögöm félre biccentett fejjel. Én inkább így értelmezném azt amire ki akar lukadni, de persze meghagyom a lehetőséget, hogy kijavíthasson. - Nem túl jó hír, az ilyenek sosem egyedül dolgoznak.. - állapítom meg amikor profinak titulálja a kérdéses vadorzónkat. A vissza kérdezésre megingatom a fejemet zavartan - Nnem teljesen.. - és ameddig mosdani megy rágni kezdem a számat, mert úgy érzem színt kéne vallanom. - Ennek igazából a vérhez van köze. - bököm ki egészen szűkszavúan, bár nem pont úgy mint aki pironkodna rajta vagy szégyellnivalót vallott volna meg. Közben elnézem ahogy mosdik.. nem mondom, hogy nem köt le a háta vonala és tereli el a gondolataimat egy kissé, de azért igyekszem témánál maradni. - Ha szeretnéd majd mutatok pár háztartási varázslatot. Egyik sem egy agysebészet. - vetem fel egy mosollyal, hiszen a mozdulatot és az igét meg tudom neki mutatni. Arra viszont, hogy vizesen ül asztalhoz egy kissé megkésve reagálom le a köszönömét egy halvány pírral. Csak nézek rá pár pillanatig nagyjából úgy, mint egy Apollo szoborra amit most emeltek a temploma előtt, de mielőtt a kajámra koncentrálhatnék a szendvicsemből tökéletesen kicsúszik a tojás, meg úgy minden és az ölemben köt ki. Szomorúan nézek a reggelim egy része után, szusszantok egyet némán elgyászolva, aztán elkezdem összetakarítani magamat. Közben hallgatom Chris elmélkedését - A mennydörgők meglehetősen zajosak. Aggasztó, ha annyira el tudta, vagy tudták rejteni, hogy a hangjukat se hallani már jó ideje. - rosszabb esetben nem bírtak velük és.. elhallgattatták őket. Lehet holtan több hasznot hoztak mint élve.. De akkor jogos a kérdés, mi van még itt ami miatt ilyen csapdát pakoltak ki? Betolom a maradékot ami nem ment kárba, leborítom a gyümölccsel meg a vízzel, aztán megmosakszom én is csak kisebb léptékben. A hegymászós nadrágomra meg a sokat látott bestis bakancsomra váltok, hogy ne legyek tökig maszatos meg kajától “illatos”. A reggelizős cuccomat pedig nemes egyszerűséggel Chris futócucca mellé dobom.. Jelenleg engem sem érdekel jobban, pedig egyébként meglehetősen szeretem a rendet és a tisztaságot. Inkább a csapdához cirkálok vissza és nem az összecsapós részénél megfogva megnézegetem újra. Aztán felegyenesedve egy kissé bele dermedek a mozdulatba - Ó a francba…! - csúszik ki a fogaim között, majd Chris felé fordítom amit felfedeztem - Jelző és nyomkövető jelölés is van ezen a vackon.. Mi a fenét vadásztak vele..? - Chris nem láthatta, mert pont azon az oldalon volt amit nem tudott volna ha akar se maga felé fordítani úgy, hogy a kezére csukódott. És amúgy sem feltűnőek. Aztán kattan bennem az is, hogy a kérdés még hagyján, de ezek szerint mi is szarban vagyunk!
Amikor azt emlegeti, hogy ezzel ülök asztalhoz azért kiszakad belőlem egy kis nevetés és megnyugszom, hogy nem hoztam rá túlságosan a frászt. A sebezhetetlenség csak a VMS után jelent meg és mivel csak nem rég "ismerkedtünk meg újra", kvázi elég új hír ahhoz, hogy esetlegesen elfelejtse egy-két pillanatra. Halkan nyögök, miközben szétfeszítjük a vasat, nem azért, mert fáj, csak az erőfeszítés miatt, de elég gyorsan leszedjük. A futástól és a tanyálástól rendesen megéheztem, szóval egyértelműen bólintok, nem akarok most azonnal visszafordulni és rohanni vissza a tett helyszínére. Amikor a mellkasomra támasztja a kezét elfog az a tinédzser fiús izgalom és előrehajolva viszonzom a csókját, ha elhitte a vizes-füves kifogásomat, ha nem. Nem húzódom el egyáltalán, amikor elnyújtja az afféle üdvözlést, sőt, amikor elválunk néhány pillanat erejéig még úgy mosolygok csukott szemmel, mint valami jóllakott óvódás. Aztán csak kinyílik a szemem, hogy végül elkezdjen vizet előkészíteni nekem. - Hű, rengeteget fejlődtél. - dicsérem meg azért, mert nem egyszerű folyamat volt, hogy eljusson idáig. Nem olyan egyszerű levadászni sellőket úgy, hogy kezdetben fogalma se volt, hogy kié a test vagy úgy arról, hogy mi történt a VMS és aközött, amikor ténylegesen elköszönt az árvaház megnyitóján. Annyi minden történt velünk együtt és külön is, hogy legalább három könyvet meg lehetne tölteni vele, de szerencsére még így se sikerült összetörnie az életnek és most itt vagyunk... végre itt vagyunk. - Szerintem tovább extrázták, hogy csak varázslényekre csattanjon, látod azt a karistolást ott az alján? - veszem fel újra és fordítom felé a most már ártalmatlan vasat. - Vagy hülyén fogalmaztam, nem számítok én varázslénynek, csak tudod, egy random őzre vagy nyúlra semmi se történt volna. - javítom ki magam, nem igazán feküdtem rá, hogy az embereket a képességük alá hova sorolnák, de szerintem még a minisztérium se tette le a voksát ebben. - Kimondottan vadorzónak tűnik. És profinak. - hümmentek, de aztán arra figyelek, hogy miért rándult is meg, vagy változott meg hirtelen a tartása. - Bevillant? Valamilyen látomás? - vonom össze a szemöldökömet, hiszen ez most új, persze a keresztfiáról jár a pletyka, hogy látnok, de Cody-nál még nem tapasztaltam ilyesmit. Mindenesetre végre lerakom és elkezdem lefejteni magamról a vékony futó pulcsit, a pólót, kilépek a cipőmből, leveszem a zoknim, a nadrágom... lényegében egészen alsógatyára vetkőzök. Minimálisan hüvös van azért a skót hegyekben még nyáron is, szóval a libabőr kiül a bőrömre, miközben megmosom az arcomat, a kezemet, meg a lábamat, amiről kicsit felcsúszott a nadrág tanyálás közben. A ruhákat simán a földre dobom, amíg végzek, azután meg bele a langyos vizes lavorba "áztatni". Körülbelül eddig terjed a háziasságom, hogy nem hagyom a földön. Lecsapom magam oda, ahova a kajákat készítette, hogy megköszönjem, amit készített és neki is essek, kicsit elfelejtve, hogy érdemes lenne felöltöznöm, mert újra és újra átjár egy kis hűvös szellő amíg teljesen meg nem száradok. - Takarmány, hmmm... Lehet, hogy ugyanaz után kutatunk és az eltűnt sárkányokat keresi ő is... vagy egyenesen eteti már, mert befogta őket. Ha minden igaz magyar mennydörgők voltak a hegyekben, a talált tojás is cementszürke, erre utal, de azok főleg kecskét, juhot... meg embert esznek. Azért azt kétlem, hogy szándékosan embert akart elkapni, de na. - agyalok egy kicsit, hogy milyen ehhez hasonló mágikus jószág lehet itt, ami egy sárkány ínyére lenne. Unikornisok, niffler, puffskein... na az túl kicsi ehhez, graphorn meg túl nagy, kneazle, vagy... - Valami különleges mágikus diéta, tudja tököm. Már, ha tényleg a sárkányoknak akarták takarmányolni a csapdába esettet és nem valami tök másról van szó. - nyújtózkodom egyet, hogy aztán visszatérjek az evéshez. Talán még az a tökfej mooncalf beleférne a kecske-juh, de mágikus kategóriába, de szerencsétlenek olyan aranyosak. Mondjuk minden állat aranyos, még se adok répát a thestralnak vagy én se mondok le a steakről, akármilyen cuki egy skót felföldi.
Ami azt illeti, aki ágyról ágyra vándorolt, az pont én voltam… Utólag, mélységesen örülök, hogy nem abban a szeretetribanc korszakomban gabalyodtunk össze. Azt pedig Chrisnek is kiköhögtem még az első hónapokban, hogy soha nem építettem még fel egyetlen egészséges kapcsolatot sem. Soha nem volt úgy alapja ..Az intimitás meg… Finoman szólva, a kezdetektől meg volt b_va nálam.. Bár ebbe nem mentem bele vele. De szerencsére ezzel az egésszel is alapjaitól elkezdett átalakulni a viszonyom. A testemmel is. És sokminden kipörgött már, tavaly ősz óta, Mrs. Delight közbenjárásával. Szóóóval mindketten igyekszünk nem eltolni, mindkettőnknek vannak újdonságok és szerencsétlenkedünk időnként.. És igazából, imádom. Erről pedig őt is igyekszem biztosítani és játékossággal, türelemmel bátorítani. Szerencsére a kezdeményezéssel sosem volt problémám és mivel vele biztonságban is érzem magam, egészen közlékeny kezdek lenni. Testbeszédben is. - A szívem, köszöni megbírja a 250 bár nyomást is már.. - grimaszolok egyet, de azért tényleg rám hozta a frászt. Persze a grimasz nem neki szól továbbra sem. Az éles tárgyak miatt sem kell aggódnia, csak a tányérokat és rajtuk a mindennel megtömött jókora tojásos szendvicseket tartottam. - Ha nem sikerül leszedni legfeljebb ezzel ülsz asztalhoz.. sitcom-ba illő pillanat lenne… - szusszantok miközben megtalálom a pöcköt amiről beszél. - Oh, másik modellnek néztem hirtelen, jó hogy mondtad. - ismerem el, tényleg megzavart, hogy a kezéről kell leszednem. Tudom, hogy sebezhetetlen, de ettől még nem fogok vállat vonni arra, ha történik vele valami. Végülis sikerül lepattintani/feszíteni közösen és nálam beüt valami, de ahogy a vállamhoz ér, segít vissza térnem, úgyhogy bólintok neki, bár nem túl meggyőzően. Inkább a keze után nyúlok. Megosztja a “koordinátákat” én pedig biccentek párat. - Nézzünk rá mosdás és reggeli után! - dobom fel az adott labdát. Nyilván a kezén a csapdával, futásból félúton, nem feltétlen az volt az elsődleges, hogy körbe tanulmányozza a terepet vagy bármit… Azért amikor arra hivatkozik, hogy csak vizes volt a fű kissé kételkedő mosolyt csal az arcomra, de nem teszem szóvá - A lényeg, hogy nagyobb bajod nem lett. - inkább csak a szívére támasztom az egyik tenyerem és megcsókolom… Egy kicsit talán hosszabban mint indokolt lenne, de még pattognak a buborékok az agyamban. Aztán csak meglapogatva a mellkasát válok el tőle - Mna jó, inkább megcsinálom a vized, mert soha nem fogunk asztalhoz ülni.. - ellépek tőle és elő szedek a sátori-mindent is bele- ládából egy mini dézsát, ami amint földet ér, felveszi a valódi méretét. A sátor melletti vízgyűjtőnkből, pedig némi koncentrálás árán átirányítom a vizet. Hiába a nyár, azért szépen esett errefelé éjszaka. Calista-nak hála ezzel a vízmennyiséggel már többnyire boldogulok. Megkavargatom néhányszor, javítva egy kicsit a hőmérsékletét. - Kész. - jelentem be elégedetten csillogó tekintettel és át is adom neki a terepet, közben hallgattam amit a csapdáról mondott. Hümmentek egyet amikor a végére ér és elgondolkozva nézek rá. De ha észre veszem a tekintetét, megosztom vele a gondolataimat. - Az orvvadászok stílusa még mindig pofátlan és felcsesz. A vadászok körültekintőbben szoktak csapdát állítani és célzottabban, főleg ha valami veszélyes vagy kártevő tévedt a területre… De ez.. Ebbe bárki és bármi bele eshet.. - megcsóválom a fejemet, hiszen Chris az élő példa rá - Egyébként az akasztott meg, amikor eldobtam, mintha bevillant volna egy nagyon is valósnak tűnő kép egy bele esett állatról.. Mintha csak pár napja történt volna. - ismerem el és közben önkénytelenül is megdörgölöm az egyik lábszáramat a másik lábfejemmel. A vadászok munkájával nem volt bajom sosem. Hiszen jó esetben a vadász része, egy egy terület körforgásának és annyit vesz el, amire szüksége van, cserébe kismillió dologra odafigyel az adott területen. Téli takarmányozás, populáció-territórium, kártevő “karbantartás”, elhullott állatokra odafigyelés, beteg fák jelölése és jelentése, orvvadászat után járás, vagy megelőzés… és még úgy kismillió más.. Ezek a varázslények esetében persze kiegészülnek mindenfélével, vagy sokkal specifikusabbak, de a lényegen nem változtat. Egyenlőre nem térek vissza a csapdát megvizsgálni. Még megvan az étvágyam és nem akarom elveszíteni. Úgyhogy inkább befejezem a “kemping” reggelink felterítését.. szóval a szendvicsek mellé egy egy nagy bögre, turmix szintűre zúzott gyümölcs-lé-cucc is kerül és friss forrásvíz külön. Persze nem abból, amelyikben megfürödtem. Miután mindennel megvagyok a tekintetem vissza téved őrá, akármit is csinál épp és egy kicsit elbambulok. - Egyenlőre nem tudom miért, de olyan érzésem támadt, hogy a vad, vagy bármi amit elejteni akartak azzal a vacakkal.. Igazából a csalinak… vagy a “takarmánynak” való..
Eléggé gáz bevallani, hogy mennyire máshogy viszonyulok ehhez a kapcsolathoz, bevallani, hogy mennyire félek, hogy elcseszek valamit vagy intimitás fronton, vagy máshogy, de mindez csak annyit jelent, hogy ez teljesen új nekem, és hogy ez tényleg fontos. Nem arról van szó, hogy a korábbi lányokkal való kapcsolatomban ágyból ágyba ugrándoztam, de az igaz, hogy jóval kezdeményezőbb voltam és gyorsan eljutottunk ából bébe. Most minden más, egy mély, hosszú barátságból alakult ki valami, ami talán a kezdetektől ott volt, csak én idióta unalomig mantráztam, hogy semmiség. Aztán Titának majdnem sikerült betöltenie az űrt... majdnem... A szerencsém valahogy most ellenem dolgozik, ahogy egy kezemre csapódott csapdával sasszézok vissza full retkesen, de tegyük fel, hogy az volt a szerencse, hogy nem egy olyan csapdába kerültem, amiben belezuhannék a föld alá és ott is óbégatnék segítségért. - Ne kapj szívrohamot, minden okés, ameddig nem vágod meg magad a nagy sietségben vagy valami. - mondom gyorsan, amikor meglátom, hogy mennyire aggodalmas a feje és milyen gyorsan hagyja ott, amit csinál. Ami egyébként kaja, szóval szívem szerint azonnal azt mondanám, hogy maradjon csak a helyén, a kaja fontosabb! Amikor segít szétfeszíteni akkor én is a másik kezemmel ráfogok, hogy közös erővel szedjük le. - Van egy pöcök két oldalt, én nem érem el, ha ráfeszítek, nyomd be őket közben és szét kéne pattannia. - mondom, hiszen ennyi év után a bestiamester szakon ez a csapda nagyon is ismerős. Valaki olyan hagyta hátra, aki szintén ért a dologhoz, csak éppen jóval agresszívabban, mint én. - Ha-ha, micsoda humorzsák. - vigyorodom el azért, nincsenek nagy fájdalmaim, mert ugyan a szorítást érzem, de a csapda képtelen áttörni a sebezhetetlen bőrömet és bezúzni a kezem. A segítségével kirántom, de látom, hogy milyen elszörnyedve dobja el, és van egy olyan érzésem, hogy nem miattam, hiszen nekem tényleg az égegyadta világon nincsen semmi bajom. - Hé, Cody, jól vagy? - fogom meg a vállát, azzal a kezemmel, amelyik eddig is szabad volt, mintha lenne valami fantomfájdalmam a másikban, pedig tényleg egy karcolás sincsen rajtam. Amikor kicsit visszatér a földre és elkezd kérdezgetni én is elkezdek rátérni a dologra, engedelmesen nyújtva neki a "sérült" kezemet, a figyelmes tanulmányozásától pedig egy gyengéd libabőr ül ki a karomon. - Teljesen letértem az ösvényről, legalább tizenöt perc sprintben, a vassal a kezemen inkább húsz volt vissza kocogósabban. Olyan észak-nyugatra innen, egy kicsit még magasabbra is kapaszkodtam. - válaszolom, a masszírozás jól esik annak ellenére, hogy szükségtelen, szóval hülye lennék nemet mondani. - Jöhet a víz, egy kicsit arcot mosnék, de csak nedves a fű, eskü, nem volt olyan vészes a tanyálás. - válaszolom, bár a fülem hegyén egy kis pirulás rejti, hogy csak büszkeségből füllentek vagy kisebbítem az esést. Nem kell tudnia, hogy hány métert csúsztam, na. Mondjuk, ha visszakövetjük az útvonalat úgy is tisztán fogja látni a földön a jeleket, nem vak. - Szabadon volt, akkora a súlya, hogy egy sérült négylábú nem tudta volna elcibálni, vagy aki lerakta olyan magabiztos volt, hogy követni tudja a jeleket, hogy nem bajlódott vele. - tippelek, én nagyon is húsevő vagyok, de az, hogy szenvedjen az elejtett állat nekem se éppen szimpatikus, szóval bár vadász szemszögből válaszolok, nem veszem félvállról és könnyedén a helyzetet, főleg, ha látom, hogy ezzel van baja.
Őszintén örülök, hogy azt kértem, bébi lépésekben haladjunk, mert számtalan apróságot helyre kellett tennem magamban és meglehetősen be voltam fosva, rajtam volt, hogy kompenzálnom kell azt aki vagyok és amilyen aktuális állapotban vagyok, de aztán… az egészet el tudtam engedni amikor rájöttem, hogy amúgy Chris ismer.. nem vagyok neki zsákbamacska és nem várja tőlem, hogy olyan legyek amilyen nem vagyok. Nagyon egyenes embernek ismerem, emiatt bizonyos dolgokban egyszerűen kiszámítható, de úgy az első hónapnyi belső pánikolásom elteltével rájöttem, hogy erre van szükségem. Nem pörget szarrá érzelmileg, nem kell számot adnunk egymásnak minden lépésünkről, mert simán csak bízunk egymásban.. És ez boldoggá tesz. Mint általában, máig hajlamos vagyok túlvállalni magamat, de ezúttal segítséget kértem Mrs. Deligh-tól, hogy menjünk rá az időbeosztásom managel-ésére is. Tekintve, nagyon nem akarom, hogy Chrisre ne maradjon és egy kicsit szerettem volna kipréselni a szórakozásra is. Eddig pedig meg merem kockáztatni, hogy nagyon jól alakul minden. Nem piszkálom és nem bánom, ha elpihen amikor ketten vagyunk. Bár időnként volt, hogy nem bírtam ki, hogy ne szeretgessem ilyenkor. Elég pörgős a maga módján mindkettőnk élete és nem mondom, hogy nekem nem fordult elő egyszer sem, hogy egy hosszabb ölelésbe nem aludtam bele instant.. Mára, ha lehetőségünk adódik rá, tartogatok számára egy újabb apróságot.. Egy újabb bébi lépést. Vagyis a lehetőségét.. Szóval izgatottan, kissé elveszve a gondolataim “rózsaszín ködében”, még az este hatása alatt matatok a tojásos szendvicseinkkel. Épp csak eszembe jut az érzés és végig szalad rajtam egy kellemes borzongás, ahogy a szám a bőrét érte.. Amikor is megérkezik, nekem pedig a mosolyom kissé értetlen kifejezésbe vált, látva, hogy tiszta sár meg folt, amikor pedig a csapda is elő kerül kis híján eldobom ami a kezemben van mert tökéletesen megfelejtkezem arról, hogy amúgy sebezhetetlen.. - Basszus! - szalad ki kissé aggódva hirtelen. De egy szívverésnyi dermedtség után csak lerakom a kemping asztalunkra a kajákat és rögtön oda lépek hozzá, hogy segítsek lefeszíteni a karjáról a csapdát. - …Azért remélem ennyire nem érzed magad csapdában… Vagy.. legalábbis nem ilyen kegyetlen módon.. - szánhatnám flörtnek, de jelenleg csak kissé szerencsétlenül nézek rá, elviccelve az amúgy nem túl vidám tényt, hogy egy ilyen szerkezetbe botlott.. Azzal a rohadt nagy mázlival, hogy sebezhetetlen! De éppen hogy sikerül lefeszítenem róla, talán épp csak sikerül kihúznia belőle a kezét, mire úgy ejtem, vagy épp dobom el a csapdát magunk mellé, mintha megégetett volna és a kezemet kezdem törölgetni a felsőmbe. Nagyjából úgy nézek utána mintha épp egy vergődő lényt láttam volna benne. Kell pár pillanat mire újra tiszta minden - Hol.. milyen messze, vagy merre botlottál bele? - teszem fel a kérdéseket csendesen és akármennyire is nincs rajta sérülés, a keze után nyúlok, átnézem az alkarját és ahol megszorította az a szar, meg úgy a kézfeje irányába, pár gyakorlott mozdulattal, finoman átdolgozom az izmait. Semmi hirtelen vagy túlaggódó kapkodás. Oké nem tud megsérülni, de azért a vérkeringés vérkeringés.. Közben végig futtatom a tekintetemet rajta. - Jó nagyot estél.. Csináljak vizet, hogy lemosakodhass, vagy pálcával intézed? - a válasza után téved csak vissza a tekintetem a csapdára - Egyáltalán nem volt rögzítve, vagy “szerencsédre csak” bénán kivitelezték? - hiszen az ilyesmiket szokás valami masszívabb lánccal vagy valamivel rögzíteni is, hogy a nyomorult állat nem elég hogy egy brutális roncsolódást elszenved még meglépni se tudjon!
Határozottan jó alvókám van, nem csoda, hogy számtalanszor aludtam már be Cody társaságában és nem azért, mert unnám. Mindig meg lehet magyarázni valamivel, de az is közrejátszik, hogy általában nagy lángon égek, sportolok, úton vagyok erre-arra, bulizok, bestiákkal hadakozom, szóval ahogy egyhelyben maradok sokáig vagy a kimerültségtől, vagy mondjuk a sörtől szépen bebólintok. Viszont amikor kinyílik a kis csipás szemem és oldalra tapogatok, de Cody-nak már hűlt helye egy jó nagy gepárd nyújtózkodás után kikecmergek, hogy aztán edzősbe öltözve és felhúzva a sport csukám neki induljak felfedezni a környéket. Nem igazán olyan bóklászós értelemben, hanem terepfutásszerűen, bár már eléggé bevettük magunkat a hegység mélyébe, hogy kitaposott utak híjján rendesen figyelnem kelljen, hogy ne egy bokatöréssel gazdagodjak, hanem egészséges testedzéssel meg olyan jól érzést adó hormon bigyókákkal, amikhez nem értek. Még mindig nem szoktam mondjuk meg, hogy valójában a bokatörés esélye igen csak csekély, bár az lényegében a saját súlyom rossz helyre helyezése a testemen belül, szóval tudja a halál. Ne próbáljuk ki. A tervem, hogy a nyáron pokémonosat játsszak és Szerezd meg hát mind! alapon bejárjam az összes európai sárkány lelőhelyet nyilvánvalóan itt kezdődik, Cody-val, a kalanddal, ami korábban félbeszakadt. Valószínűleg a friss párok általában nem erdei nyomozással kezdik a kapcsolataikat, de valahogy ilyen tekintetben közöttünk semmi az ég világon nem változott, csak mellé került a behatóbb ismerkedés egymással... bébilépésekben. Elég annyi, hogy eszembe jusson az éjszaka, ahogy összegabalyodva éreztem a testét hozzám préselődni, amikor szorosan magamhoz öleltem, valahol élvezve, valahol szenvedve, hogy ébren tart az izgalom, az, hogy még csak tanuljuk miként is kéne egymás mellett létezni, és már puff, a puha, növényekkel dús talajon olyat tanyálok, hogy a fa adja a másikat. Fejjel előre koppanok egy kidőlt fatörzsön, hogy aztán elesve guruljak néhány lépésnyit és ha még ez nem lenne elég, egy medvecsapdához hasonló fém szerkezet csattanjon a kezemen, amivel éppen fel akarnék tápászkodni. - Mi a jó büdös ku... - rázom meg a sértetlen kezemet, amire kellemetlenül feszül a csapda, még is képtelen áttörni a sebezhetetlen bőrömön. Az istenért se sikerül lepiszkálnom magamról, főleg, mert pont a pálcás kezem kapta be a nyomorult, így amikor visszafordulva megérkezek a kis táborhelyünkre, ahol már Cody készíti a reggelit a csapdába esett kezemet a hátam mögé tartva kínosan integetek a másikkal. A hajamból ugyan kiszedtem a növényeket, de az eséstől és gurulástól csupa föld a ruhám. - Szóval, azt szokták mondani, hogy a... szerelem rabul ejt... de ez most egy kicsit más. - veszem elő egy szolid fémes csörgéssel a hátam mögül a csapdát, hogy megmutassam dokinak és végre lekerüljön rólam. Határozottan rühellem azokat a gyávákat, akik ilyesmivel ejtik fogjul az állatokat, hiszen az ilyenek fixen csak megzabálni és eladni akarják a prémjüket, eléggé sanszos, hogy nem azért cseszik szét ripityára törve a lábaikat, hogy aztán szerető otthonra leljenek az emberek között.
A sulinak vége, a nyár már javában zakatol. Nekünk pedig van egy befejezetlen ügyünk itt a Lélekölőben. Nem igazán emlékszem, vagy ismerem a térség történetét, de a hajnali látványa a tájnak pont nem egy lélekölő élmény. Legutóbb a küldetésünk nem pont úgy sült el ahogy terveztük. Bár önmagunkról határozottan mindketten gazdagabbak lettünk legalább egy ismerettel és még kincset is sikerült találni! Azért maga a fészeknek a kérdése és a sárkányok eltűnése megoldatlanul maradt. És hát egyikünket sem hagyott nyugodni, úgyhogy vissza tértünk, hátha még ilyen távlatból is tudunk találni valamit. Ez a második reggelünk. A közelben akadt egy eldugottabb hideg vizes forrás egy kisebb vízgyűjtővel, én meg nem restelltem seggáztatni benne. Vagyis uszonyt.. Calistaval a gyakorlásainknak meg lett az eredménye. Neki hála egészen jól képes vagyok megmaradni a vízben meg úgy már a víz alatt is és sikerült ráhangolódnom magára a vízre is. Így esett, hogy a mostani merülési kísérletezésem alkalmával a meder alján találtam egy érdekesnek tűnő kis nyílhegyszerű valamit. Bár a korok rétegei határozottan rárakódtak, de megtetszett, így hát úgy döntöttem velem jön, akármi is legyen valójában! Jelenleg is a forrástól térek vissza, üdén is frissen. A hidegvíz megtette a hatását. A víz pedig jótékonyan feltöltött! A nap már egy két órája felkelt, de még mindig lényegében hajnal van. Terveim szerint Chris mellé fetrengenék vissza, egy kicsit el is ábrándozom a helyzeten. A gondolatra be is harapom a számat, de az egész valahol meghiúsul, amikor realizálom, hogy nincs is itt. Nem esem kétségbe, inkább csak a cuccaira vetek egy pillantást és hamar sikerül megállapítanom, hogy valószínűleg futni ment. És ha már így alakult, akkor úgy döntök, össze ütök valami reggelit ameddig elvan. Meg főzök egy teát legalább.
Erre csak megvonom a vállamat, hiszen ha csak egy ember, akkor egy ember, de azt az egy embert ki tudja hányan befolyásolhatják, hányan adnak neki tanácsot, vagy hány embernek ad tovább információkat, akiktől segítséget remél. Bármennyire is büszke Shanna az apja pozíciójára, nekem akkor is csak egy idegen, akiben nem bízom. Kell valami, ami miatt hajlandó vagyok többet beáldozni azért, hogy segítsek nekik, hiszen eddig nem érzem úgy, hogy ők megmutatták volna van okom bízni bennük. Ha valaki fél tőled, az bizony bármire képes és ki tudja, hogy a tágított ketrec határokat mikor szűkítik, ha épp olyan kedvük van, vagy olyan változás következik be, amitől még inkább megijednek. - Azt hiszem elhiszem, de hogy nem is változna meg a véleményed... ebben nem teljesen, de remélem. - bólintok végül. Próbálok, legalább részlegesen megbízni, legalább benne, mert tényleg látom, hogy próbál tenni azért, hogy ez a kellemetlen helyzet javuljon, de attól még nem lesz hirtelen sokkal jobb minden. Azért remélem, hogy hamar kitalálják elfogadják-e az ajánlatomat. Egyszerűen muszáj kijutnom innen, ha csak részben is, ha csak kis távolsággal is többet kapnék, de ez a tehetetlenség már túl hosszú ideje tart. - Ha az a férfi a rokonom, akkor lehet, hogy bíznom kellene benne, hogy nem akar bántani, nem gondolod? - persze ettől nem gond, ha az ember bevédi magát, ebben talán igaza van és tény, hogy az anyám nem éppen kellemes alak és rossz dolgokat tett, de attól még nem biztos, hogy ez a másik rokon is problémás. Eddig legalábbis ha nem voltak arról információ, hogy abban a házban egy bűnöző él... A jó ég tudja, talán csak próbálok kapaszkodni egy reménysugárba, hogy van más is a közelben, akihez valami közöm van, aki ismer és aki többet tud rólam, mint én magam, bár ez is talán változik, ha alávetem magamat a komolyabb vizsgálatoknak. A kérdés viszont meglep, hiszen bármikor tudok repülni a birtokon is, bár tény, hogy korlátozott a magasság, de azért valamennyi adott. Még mindig nem tudom eldönteni pontosan, hogy Shanna miért is ragaszkodik hozzám. Jake miatt, aki nyomokban Jake-et tartalmazza, akire nem is emlékszem, csak homolyosan dereng, hogy fontos nekem? Talán ő sem tudja, hogy miért fontos neki, hogy segítsen rajtam. Végül lassan, de bólintok. A bizalom kölcsönös, azt hiszem nem árt, ha én magam is próbálkozom, épp elégszer vagyok elutasító és zárkózott, ami talán szintén érthető a jelen helyzet fényében. Elrugaszkodom hát a földtől és megvárom, amíg ő is ezt teszi, hogy aztán amennyire magasra emelkedni tud, annyira tegyem nagyjából én is, maximum pár méter szintkülönbséggel. Túl nagy távolság ugye nem lehet közöttünk idekint, úgyhogy amúgy se nagyon törhetnék csak úgy az ég felé meggondolatlanul, bármennyire is vonzó ez a lehetőség.
//Én is köszönöm szépen! És én is! Azt hiszem vissza is kellene olvasnom hozzá ezt azt Nezán, mert a jó ég tudja mire emlékszem már, vagy inkább mire nem. //
Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.
- Szó szerint csak a Mágiaügyi Miniszter áll felette. - válaszolom, egy kicsit talán büszkén, de hát a miniszter is egy buktató, méghozzá nagyon is nagy. Nem fogom lekicsinyleni azok után, hogy már mióta fogságban tartják... tartjuk Vanessát, mit tettek Ivorral és hova került az anyja. Bár utóbbit még mindig abszolút jogosnak találom, álltam vele szemben, láttam a pusztítását, sőt, hallottam azt a pusztítást is Londonban évekkel ezelőttről, amit végül egy csapat diák visszaforgatott. Ez az egyik "szuperképességem", a kapcsolataim és hogy igyekszem mindig mindenről tudni, bár az utóbbi hónapokban ez erősen a feje tetejére állt, ahogy jócskán kivonultam a közéletből. Jogosan... - Egészen addig, míg nem jelentesz veszélyt ártatlanokra segíteni fogok, és ha olyasmire bukkannak a múltadban, hogy korábban tettél... valamit... akkor is. A múltad már nem te vagy, az emlékeid nélkül új személy vagy az én szememben is. És én tudom, hogy nem vagy rossz ember, segíteni szeretnék. - válaszolom, kicsit talán terjengősen, hiszen tényleg fogalmunk sincsen, hogy miért hozhatta át Grindelwald, ha ő volt, és hogy miért veszítette el az emlékeit. Talán Deneirával kötött alkut, talán tényleg egy alvó ügynök, aki ébredtével elszabadítja a pokolt talán... teljesen más. - Igen, valószínűleg ha onnan érkezett, ahonnan te, itt én nem sok mindent tudok kideríteni róla, de megpróbálom azért. Ha oda akarsz menni, akkor legyen meg minden, amit csak megtudhatunk róla és a területről. Tudom, hogy erős vagy, bár azt nem, hogy pontosan miben..., de akkor is jobb, ha van egy terv és egy hátvéd. - mosolyodom el, bár tudom, hogy el akar utasítani, hogy a közelben se legyek, de a lehetősége adott. - Megteszem. De most, lenne kedved repülni? - zárom le végül is az egészet, hiszen még van pár percünk, mielőtt vissza kell indulnunk az iskolába és nekem a Minisztériumba. Nem tudok vele szárnyalni az égen, de 3-4 méter magasságig a földtől siklani igen, és az se semmi, ha valaki a viharmadarával és egy angyalszárnyú lánnyal... vagy angyallal röpköd egy darabig. Utána persze irány vissza és beindítani a folyamatot. Kutatások az elméjében a nagyobb szabadság érdekében, erre muszáj ugraniuk, egyszerűen muszáj.
// Nagyon szépen köszönöm a játékot, kíváncsian várom, hogy mik derülnek ki az emlékeiből és hogy mit reagál, ha találkozik apucival. *-* //
Tudom én, hogy sajnálja, de ezzel tényleg nem sokat érek jelenleg és egyre inkább. Csak remélhetem, hogy el tud érni valamit, de hát eddig se sikerült neki, akkor vajon miért változna bármi a jövőben. Ahogyan a Minisztériumban egyre inkább félnek, egyre kevésbé látok esélyt arra, hogy csak úgy azt mondják menjek csak bátran. Amíg az a Grindelwald szabadon van, aki engem is bezárt és valahogy ide hozatott, addig kétlem, hogy hagynák, hogy oda menjek, ahová csak akarok, hiszen továbbra is félnének tőle, hogy gondot okozok, vagy veszélyes leszek rájuk. - Neki is vannak felettesei. - vonom meg a vállamat, hiszen akámikor azt mondhatják az Auror Parancsnoknak is, hogy olyasmit tegyen, amit nem akar. Akkor pedig már nem lesz mit tennie, döntést kell hoznia és nem biztos, hogy eldobná a jelenlegi posztját csak azért, mert itt van egy szárnyas lány, akit az ő lánya annyira védeni próbál. Lehet, hogy az apja jó ember, de én nem bízom benne. Egyelőre nem adott rá okot, hiszen nem enyhítettek a jelenlegi helyzetemen egy cseppet sem. - És, ha itt találnak olyat, akkor mit teszel? Segítenél? - fonom újra karba a kezeimet, mert azért még mindig nem tudjuk, hogy pontosan mi is van a múltamban, vagy netán a jövőben, ami veszélyt jelenthet bárkire is. Bizonyára okkal tartottak fogva és nem tudni még most sem, hogy miért. Az is lehet, hogy pont itt kell lennem, és hogy Grindelwald ezzel is számolt. Gondolom ez már Shanna fejében is megfordult, de azért érdekelne, hogy ha kellemetlen dolgok derülnének ki, akkor vajon mit lépne. Engedné, hogy újra bezárjanak valamiért, amire nem is emlékszem, vagy amit még meg sem tettem? - Rokon, talán tényleg erről lehet szó. Könnyebben kiderítem, ha odamegyek végre. - teszem még hozzá és igen talán elmehetnék vele együtt is, de ha tényleg a rokonom, vagy ha fontos valaki, akkor azért mégis csak necces lenne ezt más előtt lerendezni. Ashtont sem akarom bajba keverni, ezért is lenne sokkal jobb, ha egyedül mennék. Kevésbé kellene aggódnom, hogy valaki bajba kerül miattam, vagy egyszerűen csak olyasmit tud meg, amit nem akarom, hogy tudjon. Még se mondhatom neki azt, hogy kísérjen el, aztán fogja be a fülét, amíg beszélek azzal az alakkal. Ezért is akarnám, hogy tágítsák a határokat és ezért vagyok hajlandó vállalni a vizsgálat kockázatát is akár. - Szeretném, ha minél előbb felterjesztenéd ezt nekik. - teszem még hozzá, hogy értse nem akarom, hogy még újabb hetek teljenek el, amíg várok, hogy ő kivárja a megfelelő alkalmat, hogy felvesse a kérésemet a feletteseinek.
Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.
- Sajnálom. - mondok ennyit, de tudom, hogy ez mit sem számít, semmivel sem lesz előbbre a sajnálatommal. Csak azt érezheti, hogy együttérzek vele és segíteni szeretnék neki, ahogy folyamatosan ezen voltam, csak birkóztam a megkötött kezeimmel és Jake elvesztésével. Tudom, hogy nem jön vissza hozzám, hogy Vanessa, ha vissza szerzi az emlékeit, akkor is Jack-re fog emlékezni és nem Jake-re. Lehet, hogy a kezdetekben ez volt az a vonzó erő, ami miatt a védelmére akartam kelni, de minden találkozásnál egyre jobban megérteti velem, hogy milyen igazságtalanul bántak vele a Minisztériumnál. És igaza is van, hiszen tényleg nem tett ellenünk semmit, milyen jogon ítéljük el csak az anyja miatt, vagy a feltételezett bűnökért a jövőből, amiket még el sem követett? Lehet, hogy pont ez a viselkedés váltja majd ki benne azt a törést, amitől félünk. Én pedig nem akarom kivárni és egyáltalán nem akarom szembetalálni vele magamat. Tudom, hogy nem tekint családnak, tudom, hogy nem tekint a barátjának, hogy nem bízik bennem, de azt legalább remélem, hogy valamennyire tisztel engem és nem tart nevetségesnek a hűségem miatt. - Az apám egész életemben a példaképem volt, jó ember, de..., ha így akarod, akkor így csináljuk. - bólintok, de azért nyilvánvaló, hogy amikor úgy ítélem meg, hogy komoly segítségre van szükségünk, akkor ő lesz az első, akihez fordulok. - Az anyád számtalan embert veszélyeztetett, egy bűnöző, akit a jelenlegi tudásunkkal csak így tudtunk megfékezni. Szemben álltam vele, Vanessa, ha nincs nálunk az a varázstárgy, akkor megöl mindannyiunkat és voltak közöttünk gyerekek is... - elhallgatok, nem akarom, hogy elfogultnak tekintsen és elengedje az egészet a füle mellett. - Közöttük az unokaöccsével, szóval szegről végről a te másodunokaöcséddel, ha jól számolom a fokokat. Nem igazán érdekelte. - sóhajtok fel, hiszen ha Deneirát Ivor testvérének tekintjük, akkor bizony Alistair rokoni szálon kapcsolódik Vanessához, igaz még mindig távoli, de nem annyira, mint az én "beházasodásom". - Biztos vagyok benne, ha vállalod a vizsgálatokat akkor a határokat is kitágíthatják, valamit valamiért. - bólintok, igazat adva neki, bár nem teljesen értem, hogy miért van annyira az ellen, hogy elkísérjem. Persze amúgy is eléggé makacs és önfejű, nyilván nem jó érzés, hogy hozzá van kötve és nekem se a szemét börtönőrt játszani, de felajánlottam, hogy segítek így nyilván arconcsapás, ha ki van zárva. - Azt hiszem úgy fogom előállítani az ügyedet, hogy ide küldjenek a Roxfortba valakit, vagy valakiket, és nem úgy, hogy mi menjünk oda, mert... ha valami félresikerül, vagy olyat találnak, ami ahelyett, hogy tisztázna, kompromittál, az első az lenne, hogy újra bezárjanak, ameddig kibogozzák a dolgokat. És mindketten tudjuk, hogy az neked már az utolsó csepp lenne. - teszem hozzá, rámutatva, hogy ténylegesen az ügyéért harcolok, azon gondolkozom, még ha nem is túl hálás érte. Aztán miután magamban egy kissé elgondolkoztam azon a bizonyos néven, mint derült égből villámcsapás jut eszembe valami. - Mantov... Mantova... Vanessa Mantova, ez a teljes neved. Lehet, hogy valaki csak odacsábítani akar ezzel a névvel, de ha nem, akkor egy újabb másvilági rokonnal bővül az ismerettségünk. - billentem félre a fejemet, kicsit keveredik a hangomban az izgalom és az aggodalom. Az anyja Deneira, akinek nincsenek angyalszárnyai, így ha ez a rokon az apai ágról van, vagy egyenesen az apja, akkor vajon szárnyakkal is rendelkezik? Ha Vanessa jobban bízna bennem már biztosan megnéztem volna a hátát, megpróbáltam volna valamilyen varázsfelfedővel megvizsgálni, hogy milyen természetű is, bűbáj, átok, vagy... a teste része, de mivel ez elmaradt, még mindig csak spekuláció az egész.
Karba fonom a kezeimet és kihúzom magamat, amikor igazat ad nekem, csak akkor enged a feszes tartás, amikor azt mondja, hogy jelenleg is próbálják rávenni az igazgatót, hogy adjon ki engem. Azért erre már kissé ráncolni kezdem a homlokomat és cseppet sem nézek kedvesen. - Tehát megint bezárnának biztos, ami biztos. - tehát Ashtonnak van igaza. Lehet, hogy az lenne a megoldás, hogy valahogy megszökni innen, nem törődve a következményekkel, vagy azzal, hogy utána keresnének és bújkálni, rejtőzködni kellene. De már őszintén szólva ez is kezd nem érdekelni. Már olyan fáradt vagyok ettől az egésztől, hogy egyszerűen csak szeretném, ha valaki jutna valamire és nem csak egy helyben toporognánk. - Igen Shanna, azt akarom! Lásd be, csak azért mert az apád nem tudhatod, hogy mikor döntene úgy, hogy a világ sorsa fontosabb, mint a bizalmas elvesztése. Az én anyám jelenleg egy dobozba van zárva. - célzok ezzel egyértelműen arra, hogy én ugyan nem fogok megbízni az apjában csak azért, mert ő ezt teszi. Sőt igazából szerintem neki sem kellene, mert igenis sosem tudhatja, hogy mikor erősebb a kötelességtudat, vagy netán mikor bírálja felül az apa a lánya döntését. Vajon tényleg annyira hisz benne, hogy nem cselekedne ellene, csak mert az apja? Épp elég szülő mutatta már meg, hogy azért, mert úgy véli ő jobban tudja más döntést hoz, mint amit a gyerek elvár tőle, még ha a gyerek már feleség és lényegében felnőtt auror is. - De csakis akkor, ha enyhítetek a ketrecen végre, mert már nem... nem sokáig bírom itt. - sóhajtok egyet a végén a kezdeti erőteljesebb hangnem után. Tényleg kezd erőteljesen elegem lenni az egészből. Hogy ez mit jelent pontosan azzal még Shanna se lehet tisztában. Vajon mi lesz, ha tényleg elfogy a türelmem? Még azzal sincsenek tisztában - ahogyan én sem -, hogy mire vagyok képes pontosan. Mi van, ha elegem lesz és kitörök innen, nem törődve a követezményekkel, hiszen sokkal rosszabb már úgy sem lehet. - Nem kiskaput akarok, hanem enyhítést! Veled most is elmehetnék, de én szabadabban akarok mozogni, ha vállalom, hogy elviselek akár komolyabb fájdalmat is a siker érdekében. - hiszen az ember elméjében turkálni, ami valami módon blokkolva van, azért soha sem könnyű feladat. Nem tudjuk, hogy ki és hogyan tartja vissza az emlékeimet és azt sem, hogy miért. Ha erős a védelem akkor nem tudni, hogy mennyire lesz kínzó, hogy átjusson bárki is a védőfalakon. Ha vállalom ezt, akkor igenis kérek valamit cserébe és nem csak annyit, hogy a kis szoba helyett egy birtok a börtönöm, főleg hogy még csak azt se lehet tudni, hogy meddig kell itt lennem.
Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.
A kérdéssel határozottan mond valamit. Ha Grindelwald elkezdett vadászni a Halál Ereklyéire és az egyik Dumbledore professzor pálcája, akkor Vanessa jelenléte éppen itt, az igazgató közelében nem éppen bíztató. Ha és amennyiben csináltak vele valamit és valamiféle alvóügynök, akiben egyszer csak kattan valami ér akarata ellenére átáll... De erre semmi bizonyíték nincsen, a mentálmágusok csak azt tudják, hogy az emlékei vannak blokkolva, de minden más csak feltételezés, ami bizalmatlanságból és az ismeretlen félelméből gyökeredzik. Éppen annyira félnek tőle, egy másvilági teremtménytől, amennyire a mugli félhetnek majd tőlünk, ha a varázsvilág lelepleződik. - Tudom, hogy igazad lehet. És nem véletlenül hívták el Dumbledore-t akkor, amikor érkeztem és azóta is aktívan ostromozzák a kéréssel, hogy adjon ki, talán éppen ezzel az érvvel. - mondom el neki, teljesen nyíltan és tisztán. Itt az ideje, hogy őszinték legyünk egymással és ahhoz mind a két oldal kell, nem várhatom el, hogy kinyíljon előttem, ha én visszatartok dolgokat. Botorság volt, hogy azt hittem tudok egyensúlyozni és csak apróságok csepegtetésével meggyőzni. - Olyannak, akinek nem kellene? - visszhangzom a kérdést. - Az apám becsületes ember és soha nem hozna felelőtlen döntést, ő az egyetlen, akinek jelentenék, ha valami olyasmit találok. - válaszolom, de lehet, hogy ez a válasz nem lesz ínyére. - Azt akarod, hogy maradjon az egész... teljesen és kizárólagosan közöttünk? - teszem hozzá, hogy legalább az esélye meglegyen, hogy megbeszéljük. Ne az legyen, hogy az apámba vetett bizalmam miatt úgy dönt, hogy rendben, nem bízhat bennem, és faképnél is hagy. - Rendben, mindent megteszek. És ha valamit tényleg tudnak tenni, létezik olyan vizsgálat, ami segíthet, ott leszek melletted, nem engedem, hogy kísérleti nyúlnak használjanak. - ígérem meg neki, bár lehet, hogy neki ez semmit sem jelent, hiszen még mindig nem bízik bennem úgy igazán. Talán senkiben sem bízik ezen az egész világon, csak a fiúban, akivel összesodorta a szél... Ashton. - Egy itteni birtokról? Hm... - elgondolkozom, de egyáltalán nem azon, hogy tudok-e segíteni neki. Főleg, mert a név, Mantov, nagyon is ismerősen cseng. Látszik az arcomon, hogy valamilyen gondolat formálódik bennem, nem tartok fent valamiféle hideg pókerarcot. - Vanessa, azt hiszem, hogy ez tényleg egy forró nyom. A név, Mantov... Jake mondta már nekem. Nem csak, hogy utána nézek, de ha biztonságosnak tűnik és nem sikerül elintéznem gyorsan a hatósugár kiterjesztését, akkor el is kísérhetlek, hiszen együtt akárhová mozoghatunk. - ígérem meg, hiszen már nagyon hosszú ideje van itt és ez az első igazi nyom, amin elindulhatunk. És nekem tényleg... tényleg vissza kell tartanom az apámmal szemben? Vajon tényleg ez a jó döntés? Valószínűleg feljegyzést nem fogok találni Jake papírjai között a névről, hiszen csak mesélt az ottani életéről, kézzel fogható információkat sose vetett papírra, de két személy is van az iskola falai között, akikről pontosan tudom, hogy túlbuzgóságból vagy éppen könyvmolyságból segítségemre lehetnek... Ivor ikrei.
Értem én Shanna érveit és ki tudja talán még el is fogadnám, ha nem lennék már itt ennyire hosszú ideje. Tény, hogy nem tudni miért voltam náluk, hogy miért hoztak el és nem emlékszem arra sem, hogy mire kellettem, de mi van akkor, ha pont az volt a cél, hogy itt legyek? Ők maguk sem ismerik a Testvériséget eléggé ahhoz, hogy tudják milyen dolgokat eszelnek ki. - És, ha pont itt kell lennem? Senki sem tud semmit, mégis mások döntenek helyettem. - húzom el a számat, hiszen ez zavar ebben a legjobban, hogy nem az enyém a döntés a saját sorsomról és nem tudni, hogy meddig tart ez. Akár még évekig is itt lehetek, pedig már így is túl régóta tart. Ashton vajon meddig lesz türelmes és mi lesz a házzal, amiről álmodtam? Ő elment oda, de én nem tehetem meg, pedig biztos, hogy az lenne a legkézenfekvőbb, hogy én magam teszek látogatást annál a Mantovnál. A neve, mint az enyém és ennek mégis csak lehet jelentőse, de még sem mondhatom csak úgy el Shannának, mert mi van, ha mégis csak tovább adja a felettesinek, hiszen most vázolta fel, hogy mindenki számadással tartozik valakinek. Akkor miért bíznék meg benne maradéktalanul? - És, ha van olyasmi, am érdekes lehet, honnan tudhatom, hogy nem mondod el olyannak, akinek nem kellene? - meg kell értenie, hogy nehezen bízom benne, viszont igenis ez alapján már egyértelmű, hogy bizony valami a tudomásomra jutott, amiről beszélnék. Látszik rajtam, hogy szeretnék, csak hát eddig még nem sikerült rávennem magamat, hogy tényleg megbízzam benne, viszont azt sem akarom, hogy Ashton visszamenjen oda és miattam kerüljön bajba. Így se lehet tudni, hogy nem hívta e fel magára a figyelmet, mert nem tudjuk, hogy ki annak a birtoknak az ura és hogy miért álmodtam róla. - Ha eltudod intézni, hogy legalább a környékre szabadon mozoghassak, akkor hajlandó vagyok magamat alátvetni valami komolyabb... kutatásnak önként. - mondom ki végül. Ha ellenállok akkor kvázi kínzásnak minősül, de ha beleegyezem, hogy megpróbáljanak belemászni a fejembe, amit végül Ivornak nem engedtem... De valamit valamiért. Muszáj látnom, hogy tesznek lépseket és akkor én is hajlandó leszek jobban próbálkozni, hiszen egyelőre úgy fest az itt töltött idő magától nem hoz eredményt, akkor nincs más út, mint komolyabban megpróbálni betörni a fejembe. - És volna még valami... - kezdek bele lassan, bár látszik, hogy ezt még nehezebben mondom ki, de muszáj döntés hoznom és ha nem akarom, hogy Ashtonnak legyen baja miattam... - Álmodtam egy birtokról, a közelben van, a falu mellett. Ashton járt ott, de csak annyit tudott meg, hogy egy bizonyos Mr. Mantov él ott. Tudsz róla úgy információt szerezni, hogy ne tudják, hogy kutakodsz? - olyan kapcsolatok kellenek, akiktől egyrészt a birtok tulajához nem jut vissza információ, másrészt, amiről nem tudják meg mások sem a Minisztériumban, hogy ott van, mert amíg nem tudom, hogy kicsoda és mi köze hozzám addig az a biztos, hogy senki sem tud róla.
Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.
Bólintok, igazat adva neki, nem fogok vehemensen ellenkezni, az biztos, azzal semmit sem érnék el. - Igazad van, de mindenki felel valakinek, ha elkötelezi magát. Diák a tanárnak, alkalmazott a főnökének, auror a minisztériumnak. Talán még maga a Mágiaügyi Miniszter keze is meg van kötve, hiszen minden döntésnek következménye lehet. Én pedig igyekszem hinni abban, hogy mindent azért tesznek, azért teszünk úgy, ahogy, hogy a lehető legkevesebb legyen a következmény. - vallom be, nem ütközve meg azon, hogy még mindig feltételes mód, hogy bízik-e bennem egyáltalán. - A Roxfort nem csak a börtönöd, te is nagyobb biztonságban vagy, ha a területen belül maradsz. Nem emlékszel hogyan kerültél ide, nem tudod mit akar tőled Grindelwald, mi van, ha valami szörnyűségre kellesz? Fel akar használni, vagy... fel akar áldozni? - sorolom a "jobbnál jobb" alternatívákat, pedig tényleg megértem, hogy szabadulni vágyik. Többféle rabság van és azt hiszem az, ahogy Jake elvesztését kezeltem éppen abba hajtott, hogy önmagamat zárjam ketrecbe. Az életem minden percében számítanak rám valahol, a nyaram az Akadémiával telt,az iskolában Vanessa és a többi auror diák vár, a Minisztérium, ha veszélyes ügyre nem is állít, de rengeteg feladatot ró rám, próbálom tartani a kapcsolatot a Troops-okkal, egyetlen percet sem hagytam az igazi gyásznak. Pedig már bőven itt lenne az ideje, a bájolt gyűrű, ami a bevetéseken tetoválássá simul az ujjamon, hogy véletlen se akadjon fel sehol vagy ne veszítsem el még mindig ott van a helyén. - Hiszek neked, nem akartalak megsérteni, nem bizalmatlan vagyok, csak nem tudhatjuk, hogy létezik-e olyan katalizátor, olyan szó, ami elindít benned valamit és visszaadja az emlékeidet. Tudom, hogy nem vagyok itt annyit, amennyit ígértem, de segíteni akarok és ha úgy érzed, hogy valamilyen úton elindulhatnánk és kiderülhetne miért vagy itt, miért nem emlékszel, akkor elég sok kapcsolattal rendelkezem. - ajánlom fel, hiszen a parancsnok lányaként és nagyapám tanításával, hogy mindenkit, akiben bármilyen potenciált látok építsek ki kapcsolatot igen csak nagy erőforrás. - Ha valaki el tudja intézni az elengedésedet az Dumbledore professzor lesz. Ő volt az, aki megengedte, hogy itt legyél, és ne egy cellában és a Minisztériumban rengetegen hallgatnak rá. Ha apám és ő is nyomást gyakorolnak, akkor történnie kell valaminek. - halkan felsóhajtok, a tekintetemet felemelem a viharmadárra, ami némán suhan át az égen, cirkál, hogy véletlenül se keveredjünk bajba, hiába nagyon kicsi az esélye, hogy éppen itt valaki megzavarna minket.
Talán igaza van valahol, de azért mégis csak nehéz bizalommal fordulom felé, mert már túlságosan sok idő telt el azóta, hogy itt vagyok és ezt egyre nehezebben viselem. Szeretnék végre kijutni innen, szeretnék azt tenni, amit akarok, még ha nem is tudom, hogy az mi is lenne pontosan ebben az amúgy nehéz időben, mert tudom, hogy odakint azért épp elég sok és nagy problémák vannak. - Ez te vagy, de ha benned bíznék is... nem rajtad múlik, hogy mikor enegednek szabadon. Azoktól függsz, akikben nincs okom bízni. - vonom meg végül a vállamat. Ebből azért érezheti, hogy akár még lenne is minimális affinitás bennem arra, hogy nyissak felé, vagy bizalmat szavazzak neki, de mit érnék vele, ha ő is szabályokat és parancsokat követ csak? Azt teszi, amit mondanak neki és amit engednek. Azért is jön ritkán, mert gondolom erre van csak lehetősége. - Én segítettem nektek és ennek ellenére mégis itt vagyok, míg Ivor szabadon mászkál. Csak én érzem úgy, hogy ez nem fair, Shanna? Te egyetértesz velük egyáltalán? - szegezem neki a kérdést, ami meg persze talán részemről nem fair, mert mondhatni azt várom döntsön egy rendszer között, amit már jó ideje hűen szolgál és köztem, aki még csak nem is nyitok felé, de nehéz bíznom benne úgy, hogy olyanok parancsait követi, akik igazából azt tesznek, amit akarnak velem teljesen függetlenül attól, hogy mit teszek. Vajon, ha az emlékeim tiszták lennének, ha megkapnák a könyvet, amit Ivortól kaptam, ha azok alapján arra jutnának, hogy akár veszélyes is lehetek, ha úgy döntök, akkor elengednének? Kétlem... Nem tudom, hogyan jöhetnék ki ebből az egészből jól és lássuk be hosszú távon egy nagy kalitka nem más, mint egy kicsi. - Nem tudom, alig ismerem a világodat, de így lehetőségem sincs rá. Talán nem is mennék messzire, de így, hogy tudom, hogy meg se tehetem... - lehet, hogy igaza van abban, hogy nem gondoltam át minden részletet, de Ashton ismeri ezt a világot, úgyhogy igenis lenne lehetőségem rá, hogy valamerre elinduljak vele. Mágiával, akármivel biztosan elrejthető lenne a szárnyam, hiszen vannak varázslatok, amik átejtik a muglikat is és bizonyára itt is akadnak olyan helyek még a Roxforton kívül, ahol szabadon mozoghatnék és ahol nincsenek varázstalanok. - Hiába nézel így, nem tudom, hogy mik a terveik... tényleg nem! - fonom karba a kezemet elhúzva a számat, mert olyan érzésem van, mintha azért is adagolna időnként infokat, hátha sikerül valamit kihúznia belőlem, pedig tényleg nincs ott olyasmi, amit elmondhatnék. - Figyelj, én csak... szeretném, ha legalább mondanának valamit. Világos, hogy nagyobb gondjuk is van most nálam, de ez így akkor sem mehet örökké. Látsz erre esélyt? - fordulok felé most már egy fokkal egyhültebben. Tényleg nem akarok mást, csak hogy értsék meg nem akarok rosszat és hogy nem tudok mást mondani, mint hogy megígérem, hogy elmondok mindent, amit tudok, ha valami esetleg mégis eszembe jutna. De ennek semmi értelme, hogy ki tudja talán a végtelenségig itt leszek.
Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.
A hűség nem egyenlő a naivitással, de Vanessának minden joga meg van ahhoz, hogy meg legyen a saját véleménye a saját tapasztalataival, amik nem túl jók, valljuk be. Nem fogom szavakkal győzködni, hiszen azt már eleget tettem, inkább a tettekkel, vagy azoknak a megemlítésével. - Nem azért kell bíznod bennem, mert egy másik életben Jake testvére vagy, hanem azért, mert én voltam az, aki kiharcolta, hogy kikerülj abból a cellából, hogy legalább a Roxfortban szabadon mozoghass, az, aki ki tud vinni téged a mágikus határon és amennyire az erőm megteszi, el is jövök. - válaszolom, aztán csak nézem, ahogy várakozóan félrebillenti a fejét és összefűzi a karjait. - Anyád a pálya futása során tucatnyi, ha nem több száz ember életét oltotta ki vagy veszélyeztette, egy bűnöző, aki megérdemli a bűntetését. Ha tudnánk, hogy pontosan mire képes, akkor talán az Azkabanban lenne, nem Pandora szelencéjében, de végső soron egyáltalán nincs különbség. Bűnöző, gyilkos, elítélt. - sóhajtom, aztán a visszakérdezéseire elgondolkodok egy cseppet. - Valójában... talán annál is van nagyobb gondjuk, hogy üldözzenek. - bukik végül ki a szög a zsákból, pedig igazán nem kéne arra bátorítanom, hogy repüljön el és vissza se nézzen. Irreális az, amit érzek iránta, a kötődés, hogy segíteni akarok rajta, pedig semmi mást nem akar, csak megszabadulni tőlem és a világ minden aurorjától és azután... mit is akar? - Ha elhagyhatnád a Roxfortot mihez kezdenél? Ugye tudod, hogy a mi világunkban a varázslények nem mászkálhatnak akárhol, a Földünknek csak töredéke a varázsvilág része. - jut eszembe a gondolat, mert igazából tényleg van bennem egy olyan érzés, hogy amúgy sincsen hova mennie. Itt legalább hatalmas tudás van felhalmozva a könyvtárban, a tanárok elméjében, tanulhatna, fejleszthetné magát, megismerhetné a világunkat, én pedig lehet, hogy tudnék neki segíteni vagy találni neki valakit, aki segíthet hazatérnie. Ehelyett elmenne... nyaralni Balira? - Azért jöttem, hogy elmondjam, hogy az anyádat sikerült megállítani egy dobozba zártuk, de mivel ezt már tudod, kétlem, hogy elhinnéd nekem, hogy nem csak most mentem, ami menthető. - válaszolom, bár az álmairól és a Nezabar könyvéről mit sem tudok, így segíteni sem, pedig egyrészt Alistairt se kell félteni, ha feltesznek neki egy kérdést a Nezabarról, másrészről pedig a férjemnek is rengeteg emléke tért vissza azután az ominózus Halloween után, amikor ők heteknek érezve a Nezabar egyik "változatában" ragadtak, a valóságban pedig alig telt el valamennyi idő. - És gondoltam nem árt, ha tudod, hogy amíg legutóbb itt voltam és Dumbledore elment a Minisztériumba az ügyedet megvédeni, addig Grindelwald újra akcióba lépett, megszerzett egy legendás ereklyét, az igazi Láthatatlanná tévő köpenyt, és az igazgatónkon is rajtaütött, de sikertelenül. - teszem még hozzá, azok után, hogy már arról is tudott, hogy mi történt Deneirával úgy vélem vagy tőlem hall mindent, vagy a titkos forrásától, aki persze sejtem, hogy kicsoda, ehhez még Legilimentornak se kéne lennem. Csak két opció van, Ashton és Ivor, márpedig utóbbinak a fia volt ott velünk, tehát... Alistair és az a nagy szája. Fürkészőn figyelem a tekintetét, arra is figyelve, hogy a hegyszirtek mélyének szakadékaitól mennyire tud elvonatkoztatni, ám arra is, hogy mit reagál Grindelwald lépéseire. Valamiért idehozták, talán csak azért, hogy Deneirának kedvezzenek, de szerintem több van emögött, nem véletlenül felejtett el annyi mindent. Fontos kulcsszereplő lehet, akkor is, ha már lassan mondhatjuk, hogy évek óta van "mellőzve". És én nem akarom mellőzni, sem mint ember, sem mint két lábon járó nyom.
Nagyon jól sejti és már vészesen közel vagyok a türelmem végéhez, főleg hogy az álmok is a birtokról kifelé hajtanak, hiszen tudni akarom mi van azon a birtokon, amit láttam és nem akarom Ashtont még nagyobb bajba keverni azzal, hogy esetleg újra odaküldöm. Nem érdemli meg, hogy bajba keveredjen miattam... megint, főleg ha ezúttal ott se lehetek mellette, hogy esetleg segítsek neki kikeveredni belőle. - Akkor talán naiv vagy, ha azt hiszed nem kérnek majd olyat... vagy nem kértek már most is akár. - bennem viszont még mindig nincs olyan nagy bizalom irányába, hogy igenis ne gyanakodjam arra azért van itt, hogy minél többet kiszedjen belőlem akár azáltalán, hogy mint rokon igyekszik beállítani magát. Viszont lássuk be pusztán ennyi erre nem elég. Nem érzem azt, hogy túl sokat tett volna azért, hogy ne kelljen tovább itt maradnom, ahogyan végtére is a Minisztériumból sem ő juttatott ki, hanem Ivor, akitől az információim is származnak. Bizonyára nem fogja értékelni, hogy én már tudok olyasmit, amit nem hiszem, hogy önként elmondtak volna nekem. - Ez számít, igazán? Azt hangoztatod azért kellene bíznom benned, mert rokonok vagyunk szegről-végről, pedig nem emlékszel rám, nem találkoztunk sosem. Tehát számít, hogy emlékszem-e az anyámra, vagy csak tudom, hogy ő az és bezártátok egy dobozba? - döntöm kissé oldalra a fejemet most már karbafont kezekkel. Hiszen tudja jól itt az a lényeg, hogy ez megtörtént és hogy nem beszélt róla senki sem. Igenis benne van a pakliban, hogy ha nem teszem, amit akarnak, akkor én is hasonló sorsra jutok? Na nem mondom, hogy nekiállnék pusztítani a világukat, de még úgy sem engedtek ki innen, hogy kvázi jó magaviselettel töltöttem el itt eddig minden áldott napomat és nem próbáltam meg trükkökkel se meglógni. Elmondtam mindent, amit tudok. Talán könnyebb lenne emlékezni, ha nem lennék ennyir bekorlátozva, de még a bizalom szikrája sincs meg, hogy netán elhiggyék szabadon is megtenném. - Ha viszont megszököm üldözni fogtok igaz? Lenne értelme? Te sem hiszel benne, hogy elengednek igaz? Van ennél nagyobb gondjuk. - húzom el a számat, hiszen nem tudom, hogy pontosan hogy is vélekedik erről, de a hangjából egyértelműen úgy hallom, hogy nem hisz benne. Mintha a Minisztériumban csak halogatnák a dolgot. Nem szolgálok elegendő segítséggel, akkor hát maradjak a hátsómon itt, ahol vagyok, nincs idejük ezzel foglalkozni. A felvetésére egy pillanatra ugyan az égre pillanatok, de végül megrázom a fejemet. Mi értelme lenne a szabadság illúziójának, ha egyszer csak kísérettel tehetem meg? A birtokon is repültem már, még ha nem is szállok magasra, de szerintem tudja jól, hogy az nem az igazi, hogy lényegében végig felügyel. - Inkább mondd el, hogy miért jöttél. Biztosan volt pontos oka azon túl, hogy kérdéseket tehetek fel, amik úgyis feleslegesek. - pillantok rá fürkészőn, hiszen vagy valamilyen megbízást kapott, netán én ultimátumot, esetleg valamiféle ötletük van hogyan szabadíthatják fel a memóriámat. A könyvet azóta tüzetesen átnéztem, amit Ivortól kaptam a Nezabarról és az ott történtekről. Őszintén kétlem, hogy okos ötlet lenne megosztani ezt vele, hiszen abban nem épp jó színben tűntetnek fel engem, tehát az alapján itt maradhatnék akár örökre is.
Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.
Tudom, hogy ez sem elég ahhoz, hogy jobb szemmel nézzen rám, de megteszem, ami tőlem telik. Hiába vagyok legilimentor, nem érzem meg, hogy már azon morfondírozik, hogy van-e esélye szó szerint elrepülni és kiszabadulni a fogságból, de valahol a lelkem mélyén nyilván számítok rá, hogy az egésznek két kimenetele van. Vagy elengedik, vagy ki fogja küzdeni magát, amikor elege lett. - Tudod, azon alapszik az egész hűség, hogy hiszek abban, hogy soha nem fognak olyat kérni, amit nem tennék meg magamtól, amivel összemocskolnák a becsületemet. - válaszolom, még ha tudom is, hogy felpiszkálni akarta a kérdéseimet, a lehető legnyugodtabban magyarázva. Mondjuk nehéz, ha tényleg a legféltettebb gondolataimat önti szavakba. Tudom, hogy nem szabadna párhuzamot vonnom, hiszen nem is ismerték egymást öt percnél tovább - ebben az életben -, de ez a vonás még is csak furcsán ismerős. Ahogy Vanessának a Lélekölő-hegység. - Igen, így történt, nem fogom tagadni. Nem mondtam el, mert azt hittem, hogy nem is emlékszel a kapcsolatotokra. Emlékszel rá, hogy ő az anyád vagy csak a tényéből tudod, hogy ezt mondták neked? - kérdezek vissza, bár egy kicsit azért megakaszt, hogy valaki engedély nélkül ilyenekről beszélt vele. Persze elég nagy volt a társaság, voltunk vagy tízen és ehhez jön még néhány minisztériumi dolgozó, de akkor is, ki lehetett? Talán Alistair, mert szegről végről ők tényleg rokonok nem úgy, mint mi? - Hamarosan, Vanessa. - válaszolom, de a hangomban egy cseppnyi reménykeltés sincsen, inkább fásultság. - Tudom, hogy vagy így, vagy úgy, hamarosan el fogsz menni. És nem fog számítani, hogy elengedtünk, vagy sem. - fűzom hozzá, de ahogy elfordul tőlem és a magasságos, mélységet szemléli lassan összeráncolom a szemöldökömet, méregetve. A bizalom szikrája is szerte fog foszlani, ha engedély nélkül akarok betörni az elméjébe és hallgatózni, így hát visszafogom a természetes ösztönt és megpróbálok csak arra támaszkodni, amit a testtartásáról, tekintetéről, szavairól le tudok olvasni. - Szeretnél repülni? Én egyáltalán nem bánom. - szólalok meg végül, és igaz, ami igaz, hogy trükközve talán még a Telekinézis képességemmel vele is tudnék tartani, szó sincs arról, hogy ezzel az egy mondattal azt üzenném, hogy már is eljött az ideje, meneküljön.
Azt hiszem vissza is kellene olvasnom hozzá ezt azt Nezán, mert a jó ég tudja mire emlékszem már, vagy inkább mire nem. 
