2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Valóban rejtély mit akarhat a jövőtől. Valamiért amióta vissza jöttünk van bennem egy fura és rém kellemetlen gondolat azzal kapcsolatban, hogy apa bármikor leléphet... hiszen már itt van Jade.. De közben szeretném hinni, hogy elég fontosak vagyunk neki, hogy ne ennyin múljon. - Még.. régebben.. mondott két érdekes dolgot... - ismerem el eltűnődve. - Az egyik, hogy ha egy hozzá hasonló élőlény teljesen asszimilálódna.. az valami nagy dolog végét jelentené.. És azt is mondta, hogy amióta vagyunk, azóta "haza érkezett". - fogalmam sincs miért mondom ki ezeket Miss Jenningsnek, de kibuknak belőlem. Amikor a bizalomról beszél viszont élénken nézek rá. És fura érzés fog el, de nem tudnám megmondani micsoda. Talán csak az a kifejezés üt szöget a fejembe hogy "ahogy telnek az évek". Vajon a korra gondol, vagy a külvilág változóira..? Őszintén nem tudtam elképzelni mit szeretne tőlem egy magas beosztású auror, úgyhogy csak szórakozottan felhúzom a vállaimat miután rávettem magamat és segítséget kértem a dísztárggyal kapcsolatban. Az utolsó szilánkról leemelem a tornacipőmet amikor Miss Jennings felhívja rá a figyelmemet. Nézem ahogy össze áll újra, amikor pedig ismét a kezembe kerül, szépen vissza is teszem sürgősen, mielőtt újra elejthetném. Az utolsókra pedig csak nézek az auror hölgyre aztán csak egy félszeg mosollyal biccentek. - Igyekszem. - szó se róla, szeretek a Roxfortban lenni. Főleg hogy lényegében most már bátran kijelenthetem, hogy az egész család itt van ráadásul! Elköszönök én is. - Vigyázzon magukra hazafelé! - bukik ki a számon amin csak az után gondolkozom el, hogy ugyan miért használtam többes számot, miután már tényleg elindult mindenki a dolgára. Valami megzizzen bennem, de elengedem mert fogalmam sincs hova tegyem. Az biztos, hogy a Tanáriból visszafelé azon kezdek gondolkozni, hogy Vanessa vahjon most hol lehet? És vajon mennyire venné szívére ha egyszer csak elé állnék azzal, hogy Hali! Tudtad hogy unokatesók vagyunk? Nincs kedved együtt lógni? Már nem kötélről.. csak úgy.. érted.. Sóhajtok egyet.. Oké hát lehet a nyitó szövegemet még gyakorolnom kell!
//Köszönöm én is a játékot, nekem is nagyon tetszett Daphet is nagyon bírom :3
Szó se róla tényleg negatívan indult a szememben Ivor és talán most is inkább a semleges irányt mondanám, mint a pozitívat. Lehet, hogy nekem is jobban kellene bíznom, de nehéz úgy, hogy mégis csak olyasvalakiről van szó, akinek senki se tudja pontosan rajta kívül, hogy mire képe. - Ebben igazad lehet. Talán sosem fogjuk megtudni, hogy mi jár pontosan a fejében, vagy hogy mit is akar a jövőtől. Valószínűleg tényleg egészen más szinten gondolkodik, mint mi a rövid életünkkel. - hümmentek egyet. Arra nem is tudok mit mondani, hogy azért az is számít, hogy mégis csak két gyereke van, akiket nem hagyott csak úgy faképnél, mert fontosabb és lényegesebb dolgai is vannak, amiket talán fel se tudunk, vagy akarunk fogni. Sőt, ha azt nézem az én szüleim meg eldobtak engem, tehát talán még rosszabb embereknek is mondhatnám őket, mint Ivor? A jó ég tudja, nem mindig vagyok benne teljesen biztos, hogy a jó és a rossz fogalma olyan könnyen meghatározható lenne. - Talán igen, de tudod a bizalom egy nagyon bonyolult dolog. Sok mindentől függ és egyre nehezebb kiépíteni, ahogy telnek az évek. - ahogyan én is képtelen voltam nyitni, vagy megbízni Gerardban az elején. Valójában az eleje majdnem két évet ötelt fel. Megvoltam a magam kis életével, távolságot tartva mindenkitől. Egy árva, akit elhagytak és akinek nehéz elhinni, hogy van olyan, akinek fontos és aki ragaszkodna hozzá. Erre most hirtelen minden még bonyolultabb lett, hiszen nálam az akta, amiben talán információk vannak a szüleimről, de képtelen voltam belenézni és itt a tény, amit még nem tudtam, hogyan mondjak el Gerardnak, hogy kisbabánk lesz. Sejtelmem sincs, hogy ebbe a mai világba egyáltalán van-e értelme egy új életet hozni, hiszen lényegében bármelyikünk bármikor meghalhat és csak egy újabb árvával bővülne a világ. A gondterhelt pillantásom viszont hamar elszáll, amikor Ali megszólal. Olyan apróságnak tűnik egy törött dísztárgy a kanapé alatt. - Nagyon izgulhattál, hogy mit szeretnék tőled. - mosolyodom el, de aztán előkerül a pálcám és elég néhány intés, hogy a törött darabok szépen sorban kilebegjenek a kanapé alól, majd pörögve-forogva álljanak újra össze. - Öhm... azt hiszem meg kellene emelned a lábad. - pillanatok a fiatal srácra, mert egy szilánk bizony beragadhatott a lába alá, talán érzi is, ahogyan próbál kiszökni onnan, de nem tud. Aimiokr megteszi, amit kérek, akkor az utolsó darab is a helyére kerül, és egy nem túl éles villanás kíséretében újra össze is áll a tárgy, hogy aztán Ali kezébe engedjem le finoman. Végül is ő tudja, hogy hol volt. - És akkor ez maradjon a mi titkunk- Én is török néha össze dolgokat, bárkivel előfordulhat. Köszönöm, hogy beszélhettünk és.. amennyire lehetséges próbáld élvezni a roxforti éveket, rendben? - mosolyodom el, hiszen az itt töltött időnek meg van a maga varázsa, még akkor is, ha odakint zavaros dolgok zajlanak folyamatosan. Milyen jó is lenne, ha valaki olyan fiatalon, mint ő teljesen kimaradhatna belőlük, de van egy olyan érzésem, hogy aki már egyszer belekeveredett, az bizony nehezen ússza meg, hogy később is újra utána nyúljanak az események. Mindenesetre egy köszönés keretén belül végül távozóra fogom, hiszen amit kellett úgy vélem megbeszéltük.
//Szerintem zárhatjuk a játékot. Köszönöm szépen, nekem nagyon tetszett, bírom Alit na, a karijaim is. //
Igazság szerint fogalmam sincs, hogy Miss Jenningsnek mi a véleménye apáról. De valószínűleg fura lehet felelősséget vállalva látnia és apró cseprő háttérdolgokat megtudnia egy olyan alakról, akivel elsőre egy borzasztóan kétes helyen találkoztak és akiről első blikkre valószínűleg tengernyi negatív benyomása születhetett... Bár a testvéremmel tudjuk, hogy apa nem volt sohasem szent, részletesen mi sem tudunk nagyon sok dolgáról... Tudom, hogy teljesen másképp gondolkozik, viszont úgy, hogy rá maradtunk abban a másik világban, mégis igyekezett azt a kulturális értékrendet átadni, amire szükségünk lehet és amivel kevésbé lógunk ki a sorból. Ebből fakadóan pedig olyasmi ütközések is akadnak, hogy például hogyan kötődhet Miss Djarumhoz? Hiszen voltaképp sötét boszorkány.. nem is akármilyen. Pont egy olyan személy... aki mellett azért nem feltétlenül látja szívesen az apját úgy valószínűleg senki... Ellenben anyával, aki meg szerintem egy tök szerethető személy. Becsületes és törvényes... és vele meg totál nem kompatibilisek. Ezt Amyvel egyenlőre mindketten nagyon nehezen viseljük.. És ami még fontosabb.. illik egyáltalán a szülő dolgába bele szólni azt illetőleg, kit választ..? Hallgatom és kissé elszontyolodottá válik a tekintetem aztán egy kicsit kínosan megpróbálom elpoénkodni ami érezhetően nem sikerül. - Remélem azért nem mindent boncolnak fel amit nem értenek.. - utalok ezzel vissza apa helyzetére amivel nála indított a Minisztérium. De aztán csak sóhajtok egyet. - Apa csak.. öreg. Mármint.. valójában elképesztően vénséges.. - nyílnak tágra a szemeim ezt kijelentve, hogy igen a fater bizony egy őskövület! - Ráadásul, ha úgy gondolkozna mint mi.. nem is hiszem hogy képes lenne ilyen kort megélni.. - a hajamba túrok zavartan - Remélem ezt nem hallja most.. - dünnyögöm magam elé, aztán megcsóválom a fejemet és torkot köszörülök. Kicsit felhúzom a vállaimat úgy bököm ki. - Az öregek gyakran.. nehezen alkalmazkodnak... Deee.. szerintem ha rossz szándékai lennének, már lefektette volna az alapokat hozzá... és valószínűleg Amyvel mi sem "kerülünk képbe"... - macska körmözök egy kicsit kínos képet vágva. - Valamiért a gonosztevőknek nem tudom elképzelni hogy hajlandóak gyerekekkel bajlódni.. Főleg a véletlenül becsúszott esetekkel. - Esélyesen nem a legjobb védőbeszédet sikerült össze hoznom és biztosan nem nyernénk vele pert.. de azért mégis egy személyes vélemény az öregemről és én hiszek benne ez látszik rajtam. Persze közben Vanessa helyzete kellően felpiszkált és menthetetlenül elkezdett kattogni az agyam valamiféle nyitóbeszéden.. mondaton.. amivel majd elé állhatnék. Amit pedig a karkötőről mond érezhetően vissza szivárog a hatására a bizalmam, a tartásom is apránként ugyan de újra nyílik. Valójában hinni akarok Miss Jenningsnek, nagyon is. Nem is kell hát több, biccentek, hogy ennyi elég volt a megnyugtatásomra. - Köszönöm~ közben egy kicsit ismét a karkötőre téved a tekintetem és halványan elpirulva megjegyzem. - Talán.. ez az a bizalom... amire mindkét oldalról szükség lenne. - borzasztóan naiv gondolat, de a bizakodás és a jóhiszeműség szerencsés esetben elsülhet jól is. Na persze ez nem jelenti azt, hogy megszűnnének a kérdéseim. Megemésztem a szavait amit mond végül egy félmosoly bukkan fel a képemen kifejezve, hogy örülök, hogy a tudtomra adta Vanessával kapcsolatban, hogy esélyesen szegről végről rokonok vagyunk. Ha úgy tetszik lényegében unokatestvérek. Kismillió érzést indít meg bennem. Aztán oldalt pillantok majd vissza, a tekintetemben megvillan egy kedélyes bűntudatszerűség és ha már bizalom és őszinteség, egy szuszra kimondom - Miss Jennings.. valamit el kell mondanom. - beharapom a számat - Mielőtt belépett, össze törtem egy üvegtárgyat... Ami most a kanapé alatt van. - a kezeim az ölemben a hüvelykujjaim pedig kínosan össze össze érnek. A tekintetemből pedig süt hogy.. "Segítsen helyre rakni...Léééégyszí' "
Volt egy nővérük? No nem, ez most nem a faggatózás ideje, úgyhogy csak hümmentek a szavaira. Valójában nem értek komolyabban a családi dolgokhoz, hiszen én nem családban nőttem fel, szülőkkel és kellemes otthonból, habár éppenséggel az ő életük sem volt fenékig teljfel ezzel a sok zűrrel. Érthető, hogy nem könnyen kezleik sem ők, sem az édesanyjuk ezt az egészet. Én nem is tudom, hogy mit tennék ilyen estben, bár nem ismerem ezt a Jadet. Mégis úgy érzem, hogy Alinak tudnia illene mindezekről. Lehet, hogy a szülei még túlságosan fiatalnak gondolják, én viszont úgy látom már túl sok mindent átélt és igenis tapasztalatból tudom, hogy az sosem vezet célra, ha a te védelmed érdekében eltitkolnak előled dolgokat. Csak, mert valaki idősebb, ne hozzon ilyen önkényes döntéseket. - Igen teljesen érthető, hogy Vanesssa bizalmatlan, de az is, hogy a Minisztérium tart tőle és az erejétől. Mégis csak akár veszélyes is lehet, mint... az apád. Akadnak, akik félnek attól, amit nem értenek. - hogy én pontosan milyen állásponton vagyok az már más kérdés. Azért Ali sejtheti, hogy nem lennék itt, ha mindennel egyetértenék, de mégis csak feladataim vannak, beosztásom és nem tehetem meg, hogy minden esetben nyilvánosan elmondom, hogy mit gondolok. Persze akadt már rá példa, hogy kifejtettem a véleményemet, ahogyan a Parancsnoknak is szóvá tettem, hogy a Varjú az ígéretével ellentétben, hogy mindig áll, de ennél többet még sem tehetek. Az állásommal játszanék. Ali kérdésére viszont már meglepetten felszökken a szemöldököm, amíg le nem esik, hogy mire is gondol pontosan. - Oh... vagy úgy. Remélem, hogy elhiszed, de nem tudok másról, ami a karkötő képessége lenne. Ez egy segítség neked, amit én jártam ki a Parancsnokságon. Nincs benne semmiféle... csapda. - talán azért egy kicsit kellemetlenül érint a feltételezés, viszont valahol egyben érthető is, hogy ezek alapján feltételezi, hogy esetleg megfigyelni, vagy kordában tartani akarnák, mert nem ismerik még a pontos erejét. Én nem tudok ilyesmiről, és hát jelenleg más lehetősége nincs is, mint hinni nekem. A kérdése persze ezek után teljesen helyénvaló és ez nem is lep meg. Én magam is biztosan feltettem volna, ha hasonló helyzetbe kerülök, ahogyan bizonyára Shanna is felteszi magának, amikor meglátogatja Vanessát, hogy vajon meddig mehet el, mert azt tudom, hogy ő kedveli a lányt, vagy hát kötődik hozzá valami faramuci rokoni szállal. - Elsősorban így tartottam helyesnek, de azok alapján, amiket mondtál, talán logikus lépés is. Az a lány egyelőre elsősorban haragos lehet, amiért itt kell lennie és ha jól tudjuk, akkor egyetlen afféle kapcsolódási pontja van, amit említettél, egy Ashton nevű fiú. Talán, ha több is lenne... - tanácstalanul megvonom a vállamat. Én aztán tényleg nem akarok rosszat senkinek sem. Ha Vanessa valahogy információkkal tudna szolgálni a Minisztériumnak, akkor nagyobb eséllyel engednék szabadon mászkálni és talán a Minisztérium is megnyugodhatna, hogy nem veszélyes. Ez mindenkinek jó lenne és kicsit lenyugodnának a kedélyek. Van épp elég gond ezen kívül is.
Nehezen térítem vissza a gondolataimat, egy dallam motoszkál a fülemben. Egy helyzethez nem illő dallam. Roppant hegyláncokról, fjordokról, Északi fény világította távoli tengerekről. Egy pár pillanatra furcsán üressé válik a tekintetem.. jobban mondva talán inkább elárvulttá, de pár pislogás után a dallamot elűzöm és vissza tér belém az élet egy halk sóhajjal. - Gondolom apa fél, hogy elveszíthet minket, ahogy a nővérünket. - mondom ki halkan kissé vontatottan. - Anya pedig.. Ő.. egy kissé nehezen kapcsolódik az "idegen" dolgokhoz. Valószínűleg nem is tudott róla. - nem azt mondom, hogy számára magasak lennének apa dolgai, vagy a mi dolgaink. De valahol mégis kicsit olyan íze lehet a mondatnak, mintha hiába lennénk itt, azért közel sincs minden rendben. Nem róható fel anyának, hiszen a kisbabáit vesztette el szó szerint egyik napról a másikra és két kamaszt kapott vissza.. Valahol idegenek vagyunk számára és.. valahol ő is nekünk. Ennek áthidalása pedig egyáltalán nem egyszerű. Hallgatok mert egyenlőre nagyon furcsa gondolatok kavarodnak fel bennem. Vanessa a szárnyai miatt feltűnő még a varázsló területeken is.. Amyvel az apai örökségeink miatt mi is általában kerültük a mugli területeket. Ide vissza térve pedig szembesülnünk kellett azzal, hogy még a varázsló területeken is fura bogaraknak számítunk. Sőt anyát a háta mögött egyenesen azzal gúnyolták, hogy valami Tiltott Rengetegbeli bestiával feküdt össze... Persze amióta apa jelen van a suliban minden ilyen vissza szorult, de... így sem egyszerű. Ebből fakadóan nem kell sok, hogy együttérzést váltson ki belőlem Vanessa helyzete. Főleg annál a résznél nézek kissé kikerekedett szemmel, hogy szerencsétlen lány már két éve van fogságban.. ráadásul úgy, hogy senki nem tud semmit. És ez az a pont amikor látszik rajtam, hogy Miss Jennings szavai egy egész lavinát indítanak meg bennem. Aminek a végeredménye az, hogy a karjaimat egy kissé zaklatottan fonom össze, az előző nyílt közvetlenség elpárologni látszik és nyomokban egy furcsa daccal vegyes félelem üti fel a fejét. - Tudja.. apa nagyon nehezen alakít ki kapcsolódási pontokat. Nehezen bízik és a veszteségektől is tart. Amihez viszont "nincs köze" - macska körmözök, valamennyire feloldva a tartásomat legalább a mozdulat erejéig - az távolról sem hatja meg. - hagyok egy pillanatnyi szünetet - Amy és én, kapcsolódási pont vagyunk számára a Földdel többek között és a "halandókkal" ahogy ő nevezi... Ez az egyik oka, hogy megpályázta a varázslény jogok oktatását.. Ez egy olyan front, amin keresztül közelebb tud kerülni.. mindenhez ami itteni. - mondom ki csendesen, kissé elkalandozva. Hiszen ha mi nem vagyunk, akkor nem valószínű, hogy mélyebben bele folyik a halandók dolgaiba, mint amit kizárólagosan az ő érdekei megkívánnak. Persze arról nem tudok, hogy Vanessa helyzete nem is kicsit közre játszott a döntésében és hogy lényegében megegyezett a minisztériummal, hogy képviseli a töréseken át érkező varázslényeket ha szükséges... Cserébe, hogy Amyvel minden jogot megkapunk, amivel bármelyik másik itteni varázsló társadalombeli személy rendelkezik. De aztán vissza térítem a gondolataimat az eredeti medrükbe. - Vanessa, gondolom épp ilyen bizalmatlan... - a feltételezés ami megszületik bennem pedig egy kissé szíven üt, úgyhogy úgy döntök inkább vissza kérdezek. Hiszen most kaptam egy karkötőt, ami bár kikapcsolja kényes helyzetekben a nyomjelet, de ki tudja mi van még bele kódolva a varázslatba amivel átitatták, úgy a "mindennapokra" vonatkozólag. - Ne vegye zokon a kérdést, de.. tudnom kell bármi mást a karkötőről? - azért Vanessa helyzete épp eléggé elültette a bogarat a fülembe és bár nem lesz más, csak Miss Jennings szava... reménykedem benne, hogy az igazat fogja mondani akkor is, ha az azt jelenti, hogy épp most húztam magamra egy tárgyat, amivel esetleg a Minisztérium minden lépésemet nyomon fogja tudni követni... És ha már itt tartunk - Miért mondta el ezt nekem? - szegezem neki a kérdést nem pont bizalmatlan hanggal, inkább elgondolkozott, de azért ott van benne valami tőlem szokatlan komolyság. Hiszen ha megkeresem Vanessat, márpedig meg fogom, akkor onnantól elindul egy folyamat.. ha megkedveljük egymást, Vanessa számára talán hasonló "kapcsolódási pont" leszünk Amyvel mint apának. - Mármint azért, hogy a Minisztérium számára közvetítő legyek, aminek a végcélja, hogy Vanessa tisztázódjon.....? Vagy.. csak mert így tartotta helyesnek? - nem mintha nem következne egyik a másikból, de számomra fontos a mozgató rugó. Jobban szeretem, ha a bizalmamba nem játszmázással próbálnak férkőzni és a másik... nem feltétlen akarok eszköz lenni. Legalábbis így nem. Ami talán ellent mond az auror mentalitásnak hiszen bizonyos értelemben mind a Minisztérium eszköze, deee.. ebben a helyzetben jobban szeretném a nyílt lapokat. Már csak amiatt is, mert ha egy szemernyit is arra gondolok apa mire lenne képes... Deneira mire volt képes.. és Vanessa mire lehetne képes ezek alapján.. nem biztos, hogy a Minisztérium háttér játéka miatt meg akarnék kockáztatni olyasmit, minthogy elveszítsem a bizalmát.. Ha Vanessa egy kicsit is hasonszőrű apával, a kapcsolódási pontok elvesztése bármilyen okból, kritikus következményeket szülhet..
♫Protectors of the Earth♫
Daphne Jennings
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tanári szoba (I. emelet) 2021-11-27, 14:17
Biccentek csak egy félmosollyal a könyvajánlóra. Jól sejti, nem különösebben van sok időm olvasni. A Parancsnokságon egyre kevesebben vagyunk, hiszen sokan fekszeken kómában és őszintén szólva úgy érzem azok is gyakrabban jelentenek beteget, vagy nehezebben vállalnak el komoly ügyeket, akik még dolgozhatnának. Az emberek félnek és ez igazából egyáltalán nem meglepő. A helyükben valójában bárki félne, hogy mi történhet vele, ha szembe találja magát egy rúnapisztollyal. Sokaknak családja van, gyerekeik, valahol megértem, hogy nem akarják vállalni a kockázatot, vagy csak a család próbálja lebeszélni őket arról, hogy dolgozzanak. Figyelem, ahogyan Ali felveszi a karkötőt és gyermeki kíváncsisággal várja mi fog történni, hogyan idonul hozzá a varázstárgy, majd lelkesen konstatlálja, hogy egészen egyszerű formát ölt. De végül nem húzom tovább a dolgot és belekezdek a másikba is, amiért jöttem. Nem akarom felülírni a szüleit, de mégis úgy gondolom, hogy joga lenne tudni, hogy az a lány bizony valamilyen módon a rokona, vagy valami olyasmi. Kissé még nekem is bonyolult ez az egész, hogy ténylegesen azt mondhassan unokatestvérek. - Biztosan nem nekem kellett volna ezt elmondanom, de talán a szüleid bizonyos dolgoktól túlságosan féltenek még, pedig már nem biztos, hogy ez indokolt. - hiszen Ali már sokmindent látott és átélt, de bizonyára én magam is másképp vélekednék, ha az én gyerekem lenne. Nem tudom, hiszen még nem voltam hasonló helyzetben, meg aztán azt sem tapasztaltam meg, hogy milyen aggódó szülőktől óvva lenni. - Nem, Vanessa nem tanulni van itt. Egyelőre itt van biztonságban ő is és... mindneki más. - próbálom valahogy finoman megfogalmazni, hogy kvázi kénytelen itt lenni, hiszen azért Ali számára is kényes pont lehet ez, hiszen ő sem éppen átlagos. - Az a helyzet, hogy Grindelwald fogságában találtunk már majdnem két éve és mivel nem emlékszik semmire és nem tudja miért és hogyan került ide abból a másik világból, talán veszélyes lehet, vagy akár rá is veszélyes lehet a kinti világ, főleg hogy elég feltűnő jelenség. - a szárnyait egyelőre nem tudja elrejteni maximum mágiával lehetséges, de az is kockázatos a muglik között, hiszen ha kiábrándító bűbájt szórna rá akkor is letelhet a hatóidő muglik között, sőt már tudjuk, hogy akadnak olyan muglik, akik bizony átlátnak a mágián, még ha egyelőre rejtély is, hogy mégis hogyan. Kockázatos lenne csak úgy szabadon lófrálnia a lánynak, főleg amíg semmit sem tudunk arról, hogy miért van itt. - Sajnálom, hogy én közöltem veled ezt. Reméljük, hogy most már sikerül rájönni miért van itt és akkor szabadon járhat kelhet majd a birtokon kívül is. - mondom ki most már nyíltan, hogy igen a Roxfort Vanessa számára lényegében egy börtön, még ha elég nagy és tágas börtönről is van szó.
Még jó, hogy nem gondolok bele, hogy mennyire tartanak minket számon vagy épp szemmel.. Másképp lehet kijönne némi paranoia rajtam. Igazat kell hogy adjak miss Jenningsnek és egy - Oh. - jelzi, hogy valóban tudatosult bennem is a jelentősége annak, ha a karkötő inaktív marad. Átveszem az ékszert és megforgatom a kezemben elsőre csak. - Elég jó könyvek.. Ha egyszer unatkozna, ajánlom figyelmébe - bár az, hogy miss Jennings ugyan mégis mikor unatkozna.. az egy remek kérdés és valahol bele sem gondolok. Én csak ajánlást tettem. Közben bele bújtatom a karkötőbe a balomat és eleinte nézem ahogy kissé lötyög még az amúgy is inas csuklómon kissé meg is rázom, fogalmam sincs mit kell csinálnom, hogy "hozzám idomuljon" de hamar formát és méretet vált. Valóban egy egyszerűbb, vékonyabb bőrpánt képét ölti magára. Nekem pedig felderül a képem. - Király! - persze aztán nekem is komolyabb gondolatok ülik meg a fejemet és a kérdések végül kikívánkoznak belőlem. Kapok is választ és nem is, de végül is érthető. Lehet ő sem beszélhet róla úgyhogy kénytelen kelletlen beérem ennyivel. Amikor viszont azt mondja van más amiről tudnom kell azért felkapom a tekintetemet és az arcomon látszik, hogy fogalmam sincs mire gondolhat, pedig pillanat töredéke alatt lángol fel bennem a kíváncsiság. Úgyhogy újfent feszülten figyelek, legalábbis nagyon igyekszem. És azért az utolsókra alaposan elkerekednek a szemeim és talán még a szám is kissé eltátom. - Vanessa.. - nevezem nevén, hiszen már hallottam - Nem.. erről nem tudtam. - Emésztgetem egy kicsit a dolgot, hogy lehet van egy rokonunk.. ezek szerint unokatestvérünk.. Aztán megpróbálom össze foglalni a szerteszaladó gondolataimat. - De.. miért van itt? Vagy hogy került ide? Tudtommal nem tanul.. - bukik ki belőlem a kérdés amit rengeteg másik követne valójában, mégis megpróbálok némi nyugalmat erőltetni magamra még ha a hangomból sütött is, hogy derült égből villámcsapásként ért és álmomban nem gondoltam, hogy valaha felbukkanhat rokonunk "apai ágon". A Deneiraval való testvérségét ugyan eleget firtattam, hiszen nagyon is érdekelt, de nem vagyok benne biztos, hogy miss Jenningset is érdekelné, így nem hozakodom elő vele, csak egyszerűen lógva hagyom egyenlőre.
Hát persze a karkötő, ahogyan fel is vázolom neki pontosan úgy működik csak, ha az adott helyzetben egy auror aktiválja. Akkor nagyjából arra a napra kikapcsolja a nyomjelet, de másnap már újra aktiválni kell, hogy képes legyen erre. Tehát, ha akarna sem tudna vele csíneket elkövetni, vagy a saját maga szülte butaságokra falhasználni. A Minisztériumban ebbe nem mentek volna bele, hiszen mégis csak egy diákról van és a tetejében nem is akármilyen diákról, hiszen mindenki tudja, hogy kinek a fia. Lehet, hogy szabadon járnak-kelnek a testvérével, de ez még nem jelenti azt, hogy ne tartanák számon őket ugyanúgy, mint a bejegyzett vérfarkasokat, és egyéb varázslényeket, akik a saját közösségükből kimerészkedtek. - Igen, reméljük, hogy tényleg hasznos lesz, de... azt is, hogy nem kell a közeljövőben használnod. - teszem még hozzá egy félmosollyal, hiszen ha nincs szükség a karkötőre az azt jelenti, hogy Alistair nem került bajba, az pedig mindenképpen csak jó lehet. Még, ha persze valahol mélyen tisztában is vagyok bele, hogy sajnos ez a dolog nem tőlünk függ és ha már többször belekeveredett bonyolult ügyekbe, akkor van rá esély, hogy az a jövőben sem fog változni, amíg ilyen nehéz időket élünk. Átnyújtom hát neki természetesen, és aztán egy félmosollyal újfent bólintok is. - Az Egy Gyűrűt bevallom nem ismerem, de igen alkalmazkodik hozzád mind megjelenésében, mind méretében. - jelenleg egy szimpla kis ezüst karkötőnek látszik, amit ha felhúz akkor természetesen a csuklójához idomul majd és nem lehet onnan csak úgy idegennek leszedni, de ha a stílusához jobban illik mondjuk egy hasított bőr darab, vagy egy színes fonott karkötő, akkor az átlag szem bizony annak fogja látni, kivéve azt, aki jobban ért a varázstárgyakhoz, vagy átlát az efféle mágiákon. A szavaira viszont már sóhajtok és az arcom is jóval gondterheltebbé válik. - Normál esetben a te korodban még nem kellene ilyesmivel foglakoznia egy gyereknek sem, de... - elakadok, mert bár még fiatal, de ha azt nézem én milyen gyermekkort tudhatok a hátam mögött... igen korán fel kellett nőnöm, mégha a magam elfuserált módján tettem is. - Sajnos tény, hogy a helyzet nem túl rózsás, de a Minisztérium figyel az iskolára és Dumbledore védelmére, úgyhogy e miatt igazán nem kellene aggódnod, ellenben úgy gondolom van még valami, amiről illene tudnod. - újfent elhallgatok. Bizonytalan vagyok még mindig egy kicsit abban, hogy tényleg okos ötlet-e elmondani neki, de miután én magam is lépéseket tettem, hogy többet tudjak meg a családomról és az eredetemről és Gerard rávilágított, hogy ez igenis fontos dolog, hát mégis csak talán így a helyes. Lehet, hogy a szüleinek kellene meghozni ezt a döntést, de nem néha a szülők túlságosan féltik a gyerekeiket, hogy őszintén tudjanak lenni velük. - Azzal tisztában vagy, hogy a nő, akit sikerült a dobozba zárni végtére is afféle rokonnak számít, bár ez a része még számomra sem teljesen világos. Viszont az információink szerint a lány, aki az iskolában van már lassan két éve, a fehér szárnyú, Deneira lánya. - bököm ki végül nagy nehezen összefoglalva. Én magam sem értem teljesen ezt az egészet, hiszen Ivor nem ember, tehát a Deneria sem a normál értelemben vett testvére, de valami ahhoz hasonló és ha ahhoz hasonló, akkor Vanessa valamiféle unokatestvér Alistair és Amara számára.
Bizonytalanul biccentek és nyelek is egyet. Én is arra gondoltam, hogy bizonyára a származásom miatt nem kerültem kómába, másfelől valamiért az az érzésem, hogy nem teljesen ez játszott közre benne. Bár a szavai miatt vissza tér némi komolyság belém, de érzem, hogy nagyon nem akarom ezt a témát feszegetni, így szépen hagyom is elúsznisalalalala. Örülök, hogy Miss Jennings jól van egy mosollyal jelzem is ezt, viszont amit utána mond valahogy olyan.. reflex válasznak tűnik amire a szám belső felét kezdem rágni de egy kicsit még megállom, hogy egy egész ár kérdést zúdítsak rá. Amikor pedig elő húzza a karkötőt, nos egy kis időre tökéletesen meg is felejtkezem mindenről amit valaha kérdezni akartam. Egy két pillanatig a totális döbbenet látszik rajtam, aztán ahogy szembe nézek vele elszakítva a tekintetemet a karkötőről egy egész ár gondolat robban fel bennem. Annyira zavarosak és egymást érik, hogy félelem. Az egyik fele a totális meghatottságot próbálja össze foglalni, azt hogy megtisztelve érzem magamat, a másik fele pedig ott csillog a szememben is. A gyermeki kíváncsiság és a vele járó csínyek mérhetetlen tárházának lehetősége amit a karkötő biztosíthatna. És ott van az is, hogy természetesen emlékeztetem magamat, hogy Miss Jennings bizalommal adja ezt nekem. Nekem pedig nem szabad ezzel vissza élnem. És nem azért mert ennyire.. szófogadó lennék. Hanem mert így korrekt és ha már amúgy is auror akarok lenni.. Nem illik kihasználni az ilyen lehetőségeket a magam "javára" spontán agymenések érdekében! - Én.. Köszönöm. - mondok ki végül ennyit egy kissé még zsibogó aggyal. - Úgy érzem elég hasznos lesz. - bólogatok rá vadul még mindig csillogó szemekkel. Aztán emlékeztetem magamat, hogy esélyesen úgy alkották meg a tárgyat, hogy tényleg csak akkor aktiválódjon, ha olyan helyzetbe kerülök és úgymond.. ne tudjon a fejembe szállni a lehetőség amit kínálhatna. De nem érdekel, ez mindenhogyan király! Ha át nyújtja elfogadom és miután megnézegettem, és mivel ránézésre nagyobbnak tűnik kibukik belőlem - Gondolom, ez is olyasmi mint az egy Egy Gyűrű, hogy igazodik a viselőjéhez.. Csak ez elrejt a rendszer elől és nem vonzza "Szauron szemét" - dobom be a mugli irodalmi poént, a Minisztériumra utalva, de aztán csak felveszem. Bár nem nagyon hordok ékszert, ezentúl úgy érzem lesz egy "állandó" kiegészítőm, már ameddig elég idős nem leszek. Aztán apránként felocsúdok és össze kaparom a gondolataimat. - Mmm... Azért kérdem, mert.. láttam a Mungóban mennyien vannak kómában és.. gondolom az Akadémia sem véletlenül indult.. - látszik rajtam mennyire rosszul érint, hogy nem lehetek ott. - Tudom, hogy pánikhangulatot kelthet egy vészhír, de.. megtámadták az igazgatót. - elpillantok oldalra aztán vissza, látszik, hogy kicsit küzdenem kell, hogy megfogalmazzam ami bennem kavarog. - Nem vagyok itt régóta és nem is tudok sokat erről a Testvériségről.. De.. azok akik átjöttek a tükrön azzal az öreg varázslóval.. Olyan embereknek tűntek akiknek eszük ágában sincs kívülről megostromolni egy erődöt.. - nyelek egyet és csak remélem, hogy sikerül valamennyire a tudtára adnom az aggodalmam. Vagyis.. nem is feltétlenül aggódom, csak.. szeretnék felkészültebb lenni. És arról ugyan tudok, hogy Deneira a rokonom, de arról nem hogy tulajdonképpen mi is történt vele mert.. sikeresen beájultam az utolsó pillanatokban. Okozott is fejfájást rendesen hiszen hetekig azon rettegtem a Deneira elméjében megéltek után, hogy apa épp olyan szörnyeteggé válik, idők kérdése, hogy mikor és épp ugyanúgy a ládában végzi..
Őszintén szólva tíz éve nem gondoltam volna, hogy bárkinek is a példaképe lehetek, közben pedig Gerard lényegében miattam hagyta ott a banki pályát, most pedig Alistair olyan zavarban van, hogy csak hebeg-habog, ahogyan próbálja kifejezni, hogy mennyire örül. Képtelen lennék nem mosolyogni, mert nagyon is jól esnek a szavai és ki tudja talán, ha én is ilyen lettem volna ennyi idősen és nem égett volna bennem olyan erős düh és dac a világgal szemben, akkor jóval hamarabb aurori pályára léptem volna, de hát nem mindenkinek alakulhat ugyanúgy az élete. Kellenek... elrettentő példák is, habár nekem végül sikerült kimászni a gödörből, de egyedül biztosan nem ment volna. - Köszönöm, az ő nevében is, de tudod a munkánkat végeztük. - intek neki, hogy nyugodtan üljön le, így is a végén még itt ájul el nekem. Én is leülök és igyekszem nem tudomást venni a lényről, hogy hogyan változik a bőre és jönnek elő a különleges jegyei sorra. Vélhetően izgalmában nem tudja kontrollálni. Elég nehéz lehet ez így, hiszen kockázatos egyszerű muglik, de vélhetően még hétköznapibb életet élő boszorkák és varázslók közé mennie is. - Akkor jó. Az is csoda, hogy itt vagy. Talán a származásod miatt, nem tudom, talán nem is fontos, csak a fő, hogy rendben vagy. - és persze az, hogy azóta nem hívák be a Minisztériumba, hogy vizsgálgassák. Bevallom én nem voltam jelen az ominózus eseménynél és mivel nem léptem át a tükrön csak akkor tudtam meg mindent, amikor már megkaptuk Aspasia és Caleb jelentését, miután letartóztattuk Michellet. Nem volt egyszerű menet az biztos, és valójában néhány gyerek elbeszélése alapján még talán azt sem veszik komolyan a Parancsnokságon, hogy Alit rúnapisztollyal lőtték meg. Bizonyára úgy vélik hamisítvány volt, vagy hibás darab és azért nem került kómába miatta. Amikor Alistair visszakérdez kicsit meglepődöm, hiszen nem is tudom mit mondhatnék. Odakint tényleg minden zavaros és egyre inkább az kezd lenni, Mitchelle pedig konokul hallgat és félek nem sokáig marad zárkában. Tenni fognak róla, hogy kijusson valahogy. - Oh én rendben vagyok és ne aggódj mindent megteszünk azért, hogy ne történjen baj! - bár talán a hangom nem olyan határozott, mint amennyire igyekszem annak látszani. Nehéz ez, mert tényleg nagyon küzdünk, de nehéz úgy, hogy az ellenfél aljas lépésekkel folyton előttünk van egy lépéssel, mi pedig csak rohanunk a nyomukban, hogy legalább időnként megakadályozzuk őket az aktuális lépésükben. - De részben ezért is vagyok itt. Úgy gondoltam és engedélyt is kaptam rá, hogy az eddigiek alapján... - a kabátom zsebéből előkerül egy teljesen átlagos kinézetű ezüstös karkötő. Nincs rajta semmi flanc, vagy dísz, hogy ne legyen feltűnő, de persze jóval több és erősebb annál, mint aminek elsőre látszik. - Ezért jöttem elsősorban, hogy ezt átadjam neked. A karkötőt egy auror tudja aktiválni, de ha rajtad van, akkor kikapcsolja a nyomjelet és varázsolhatsz az iskolán kívül is, ha akaratodon kívül bajba kerülnél. - halványan elmosolyodom, hiszen tudom én, hogy nem szándékosan futott bele eddig is a problémákba, de azok mindig megtalálták őt, meg aztán talán nem is csoda az alapján, akikkel rokonságban áll. Kíváncsi vagyok vajon a szülei meséltek-e neki erről, hogy a szelencébe zárt nő bizony a rokona.
Az érkezőt meglátva igencsak nagyot nézek egy két pillanatig. És még jó hogy levegőt venni nem felejtek el. Vér ciki lenne egy rohamot benyalni előtte. - Miss Jennings! - bukik ki a számon meglepetten. Lazítok a tartásomon, kezet nyújtok neki bár nem teljesen tudom milyen meggondolásból, mert nagyon ritka hogy valakivel kezet kelljen fognom így jobbára inkább csak egyfajta lelkes megmozdulás semmint az, hogy nagyon formálisnak akarjak tűnni. Igen... erősen inkább csak annak szól hogy "Te jó ég hozzá érhetek az egyik példaképemhez!!". - Nem gondoltam, hogy személyesen fog eljönni... Tudja az ahogyan az Arénában helyt állt, Shannaval.. - láttam a párját a kómába esettek között a kórházban, láttam a gyűrűt mindkettejük ujján, de bevallom simán bajba kerülök azzal kapcsolatban hogy milyen előszóval és hogy vajon a férjezett nevét használja-e vagy a másikat.. úgyhogy emiatt használom csak simán a keresztnevét.. - az nagyon motiváló volt. - darálom némi zavarral de lelkesen csillogó szemekkel. - Mármint ne értse félre, nem ez miatt sikerül bele keverednem mindenbe esküszöm! - toldom még hozzá gyorsan, de inkább befogom mielőtt valami nagy hülyeséget mondanék. Aztán le is teszem magamat és pillanatra totálisan megfelejtkezem arról, hogy lehet a kérdés egyáltalán nem arra irányul, mint amire választ adok. Hiszen... arról érdeklődik hogy vagyok!! Tökre zavarba hoz.. most mit kéne mondanom? Az örökölt jegyeim szépen elő is bukkannak és a szemeim is hirtelen változnak... Nem tudnám letagadni kinek a fia vagyok annyi szent. - Ömm.. jól köszönöm! Még van ami néha megfekszi a gyomromat, de legalább már újra tudok enni anélkül hogy fájna. - utalok ezzel arra, hogy az étvágyamon kívül másra nem volt feltétlen hatással az, hogy hasba lőttek egy rúnapisztollyal.. Persze amúgy volt, de most miért nyafogjak? Én nem kerültem kómába mint mindenki más.. azt hiszem ilyenkor mondják azt hogy "szavad sem lehet!" úgyhogy bármi ami feljönne bennem ezzel kapcsolatban azt.. ignorálom. Szerencsémre ezt nekem annyira nem nehéz kiviteleznem. És van egy olyan sejtésem, hogy amiatt nem lett igazából visszhangja annak, hogy lelőttek, mert a közhangulat érdekében mindenkinek az lett kommunikálva, hogy csak egy sima pisztoly volt.. De.. őszintén örülök hogy egész eddig meg is tudtam lapítani magamat ezzel kapcsolatban. - És ön hogy van? - megejtek egy mosolyt aztán némi bocsánatkérő grimasz vegyül bele - ..Gondolom okoztunk egy két oldalnyi kellemetlen papírmunkát. - aztán hirtelen felindulásból nyelek egyet és felteszem a kérdést. - Miss Jennings.. Tudom, hogy az iskola olyan mint egy erőd, de.. Ami odakint zajlik, az ide is el fog érni igaz? - látszik rajtam, hogy kismillió kérdésem lenne még de türtőztetem magamat.
Alistair a legfiatalabb tagja ennek a mondhatni csapatnak, bármennyire is szedett-vedett és bármennyire is úgy gondolom már az elejétől kezdve, hogy nincsen helye civileknek itt, de mégis mit lehetne tenni, ha folyton belekeverednek és bizonyosos dolgok miatt, mint a szerzett képességeink nehéz is lenne őket kizárni belőle. Sőt talán, ha megpróbálkozom a tíz évvel ezelőtti énem fejével gondolkodni, biztosan én se hagynám, hogy csak úgy lekoptassanak ennyi minden után. Ettől még persze nem kevésbé érzem gondnak, hogy Alistair ennyire fiatal még a többséghez képest is és ennek ellenére keveredik bele folyamatosan nagy zűrökbe. Ami persze még inkább nehezítés, hogy a kora miatt még csak varázsolni se tud. És hogy én miért vagyok most itt? Mindezek miatt úgy összességében és azt hiszem akadnak olyan információk, amiket úgy gondolom, hogy mégis csak meg kellene osztanom vele. Tudom, hogy nem illik felülírni a szülőket, de mivel nekem nem voltak... nem vagyok ebben különösebben szakértő. Azt viszont sejtem, hogy az ember szülei hajlamosak eltitkolni előle dolgokat úgymond a saját védelmében. Az ajtó előtt azért mégis megtorpanok és újra ellenőrzöm, hogy ott van-e a zsebemben a kis apróság, amivel készültem. Furcsa ez a fiú, olyan bohókásnak tűnik, de mégis az eddigieket elég jól viselte és nagyon emlékeztet egy régi barátomra még az árvaházból. A legrosszabb, hogy neki igen rossz vége lett. Sajnos őt senki sem húzta ki a gödörből, ahogyan engem és amikor én odajutottam, hogy már megtehettem... már késő volt. Azt hiszem talán ez is az egyik oka annak, hogy itt vagyok most. - Szia! Igazán nem kell ennyire haptákba vágni magad. - mosolyodom el, amikor belépek, mert erősen úgy fest a srác, mint aki épp rosszfát tett a tűzre. Nem tudom, hogy mi zajlott itt az előbb és nem vagyok annyira inkorrekt, hogy belenézzek a fejébe csak úgy. Szeretném, ha inkább valamiféle bizalmi viszony alakulhatna ki közöttünk. Ki tudja talán a későbbiekben, ha újra véletlenül egyhelyre keveredünk valami zűr közepette, akkor már sokkal könnyebb lesz összedolgoznunk. Bármennyire is bohókás kissárcnak tűnik azért mégis csak van egy komoly odala, de jó lenne tudni, hogy mennyire bírja még ezt az egészet, hiszen azt sem akarja senki, hogy a végén teljesen rámenjen az egészre csak azért, mert zűrös családi háttere van és mindig rosszkor van rossz helyen. Na teher ez egy ilyen fiatal fiúnak. Biccentek hát, hogy nyugodtan üljön le, és én magam is ezt teszem. - Öhm... hogy vagy? Úgy értem... már teljesen rendben? - kezdek bele, bár szó, ami szó kissé azért nehéz ezt az egészet elindítani. Nem vagyok tanár alkat, nincs saját gyerekem... legalábbis egyelőre. Meg kell találnom a hangot vele és nem akarok csak úgy a közepébe vágni.
Sejthettem volna, hogy tényleg eljön az a pillanat, amikor számon leszünk kérve. Őszintén féltem is tőle. Bennem is kismillió kérdés kavarog, de hát csak egy kölyök vagyok.. Nem is olyan régen kerültünk vissza a nővéremmel ide erre a síkra. De azt hiszem alaposan a sűrűjébe csöppentünk.. -tem. Mert szerencsére Amy eddig sikeresen kimaradt ezekből az őrületekből. Amikor levelet kaptam, hivatali pecséttel és egy ismeretlen aláírással kis híja volt hogy le nem szédültem a lábamról. De.. legalább nem a Minisztériumba lettünk, azaz lettem beidézve. Akkor azért lényegesen jobban meg lennék riadva és több kétségem lenne. Hiszen itt itt van anya.. meg apa is.. csak nem csapnak a hónuk alá és visznek el! Csak nem lesz az mint.. mint a szárnyas lánnyal aki mindig olyan bánatosan mászkál a kastély falai között.. Apa nagyjából elmesélte mi van vele, de persze a lényegi részeket jól kihagyta, így például arról sem tudok, hogy Vanessa a rokonunk lenne.. legalábbis.. apai ágról mondhatni az egyik legközelebbi. És az idézéssel kapcsolatban, valamiért az a szent meggyőződésem, hogy Lizzy és Dany épp úgy kapott ilyen levelet mint én, csak.. most én vagyok a soron. Szóval a megadott időpont előtt valamivel már a Tanáriban vagyok. Tanárokat azonban nem találok, sem idegen arcokat akiket a Minisztériumi levélhez társíthatnék. Úgyhogy első körön szépen jól nevelten leülök, de aztán lépten nyomon járni kezd a lábam és kénytelen vagyok felállni és fel le mászkálni. Egy pillanatra megtorpanok és megtapogatom a zsebeimet. Az egyikben ott a kabalává minősült dobókockám, a másik zsebemben pedig ott az asztma pipám. És még a familiárisom is ott gubózik az iskolai egyenruhám mellényzsebében. Kifújom a levegőmet és valamicskét megnyugszom, hogy mindkettő, azaz három nálam van. Aztán fojtatom a szobában való mászkálást, bóklászást és az egyik polcon találok is valami érdekeset, amit némi habozás után le is emelek a helyéről. Egy kicsi porcelán tárgy, mindenféle kristály lencsékkel. De annyira sikerül bele bambulnom a tanulmányozásába, hogy amikor nyílik az ajtó nekem valahogy sikerül egy kicsit frászt kapnom és elvesztenem a motoros koordinációmat és simán kiejtem a kezemből azt a kis cuccot. Mire az érkező azonban belép én már vigyáz állásba vágtam magam. Egyértelmű hogy valami történt de látni semmi nem látszik. A kanapé jelenleg a barátom... minden titkával együtt, amit valaha bárki is alá rejtett.
- Ha ezen múlott, akkor kár, hogy fel kellett nőnöm - sóhajtok egyet, mintha ezzel minden gondom elszállna. Pedig nem. A múlt elég erősen telepszik a lelkemre és bánom, hogy nem emlékszem arra, milyen is voltam még a madame előtt. Ha legalább abba kapaszkodhatnék, már sokkal könnyebb lenne minden. - Maradhattam volna örökké gyerek - mosolyodom el végül. A felnőtt lét borzalmas, olyasvalakinek pedig, aki épp csak tizenhét éves és most lép át azon a vízválasztó vonalon, még szörnyűbb. Főleg az emlékei és a barátai nélkül. - Talán majd kiveszek a témát illetően egy-két könyvet - mélyedek el végül a gondolataimban. Egyelőre ugyanis nem sok kedvem van az ellenkező nemhez. Rengeteg rossz élményem van velük kapcsolatban, szóval nem fogom egyhamar felkeresni azt a bizonyos Danielt, még abban az esetben sem, ha a feje fölött glória helyezkedik el és a hátából szárnyak nőnek ki. Nem bízom bennük, bármennyire is tűnnek rendesnek és segítőkésznek. - Mondjuk, nem szeretném megvárni, amíg ismét bajba kerülök - nevetem el halkan magam, noha semmi öröm sincs benne. Színtelen, üres, akár néha maguk a szavak. Ezek szerint az én barátom csakis Gina lenne? Ő az egyetlen, aki a régiek közül felkeresett, még ha akaratán kívül is tette ezt. De legalább nem hagyott faképnél és most igyekszik a segítségemre lenni. Ezt azért nagyon is értékelem benne. - Sokat változtak a dolgok és én is - vonom meg a vállam. - Nyilván nem kérném ezt tőled, ha az utóbbi időben nem kellett volna átélnem azt, amit átéltem - dobom hátra a hajam az arcomból. Ha a régi Sasha lennék, akkor nagy eséllyel úgy gondolnám, hogy szép szavakkal és egy cuki mosollyal mindenkit meggyőzhetek a magam igazáról, de az a kislány meghalt. Eltemettem magamban, ő a régi emlékeim mellett szunnyad. Az új Sasha pedig szeretne erősebb és határozottabb lenni, olyasvalaki, aki nem dől be a kedves szavaknak és a cuki külsőnek. Aki tudja, mit is szeretne tenni. Ha pedig valaki ártani próbálna nekem, akkor igenis meg fogom védeni magam. Soha többé nem vagyok hajlandó mások játékszerévé válni. Soha többé. - Igen, sejtem, hogy ilyen állapotban nem fog menni - pillantok a kezeimre, amelyek jelen pillanatban igencsak vékonynak és gyengécskének tűnnek számomra. Meg kell erősödnöm, hogy képes legyek szembeszállni másokkal és eltanulni néhány trükköt Ginától. Őt az utca nevelte és igen kemény dolgokon ment keresztül, szóval nyilván tud pár fogást, amit használhatok. - Tényleg? - pillantok rá élénken csillogó tekintettel, amint felveti a hajszínezést. - Nagyon hálás lennék érte - biccentek végül beleegyezően. Nincs mágikus erőm és a főzetekkel egyelőre még nem merek felügyelet nélkül kísérletezni, pedig Sera szerint nagyon ügyes voltam anno bájitaltanból. A tudásom azonban egyelőre még nem áll valami magabiztos alapokon, így inkább hanyagolom a témát. Idő kell még hozzá, nyilván pár hónap. Addigra esélyesen összekaparom magam. - Azt hiszem, igen - biccentek egyet a kérdése hallatán. - És talán jobb is, ha én kimaradok ebből, csak útban lennék - sóhajtok egyet lemondóan. Pedig szeretnék neki segíteni, tényleg. Csak a saját múltam és állapotom nagyon is akadályoz ebben. Fel kell épülnöm, tovább kell lépnem és meg kell erősödnöm. KELL. - Én ezt inkább elfelejteni szeretném - motyogom halkan. - És igen, szörnyű volt. A madamenál töltött idő mindenképp. Bár, úgy érzem, voltak ennél sokkal, de sokkal rosszabb élményeim is - állapítom meg végül. Kész szerencse, hogy nem emlékszem, mert esélyesen bele is roppannék lelkileg teljes mértékben. - Az élet nem mindig úgy alakul, ahogy szeretnénk - vetem fel a szavai hallatán. Nem szeretném, ha magát hibáztatná. - Nem tudunk mindent befolyásolni és ezt nehéz elfogadni, de túl kell tudni tenni magunkat rajta. Egy olyan helyzetben pedig nem is várható el senkitől sem, hogy a lehető legjobb formáját hozza. Megértem, ha féltetek és inkább menekültetek. Tényleg. Hiszen abban az esetben, ha halottnak hittek, nem tehettek semmi mást sem ezzel kapcsolatban. Csakis a saját életüket menthették, szóval nem hibáztatom őket. Nem azért hagytak ott, mert eszük ágában se állt segíteni számomra. - Rendben - biccentek egy aprót, majd állok fel a helyemről, hogy mindketten a Gyengélkedő felé vehessük az irányt. Talán nem is gond, ha most egy kis ideig Madam Pomfrey szakértő kezei közé kerülök. Testileg és lelkileg is készen kell állnom az új tanévre.
Látom az erőtlen mosolyát. Tudom, milyen ez. Felnőni az ártatlan naivitásból. Amikor hirtelen törik össze a gyermek álmokat tartalmazó színes üveggömb, és nem marad más csak az összetört szilánkok. Én is jártam ebben a cipőben. Ki más érthetné hát meg jobban, min is megy keresztül. - Nem voltál buta. Csak gyermekien ártatlan, és naiv. Még nem láttad az élet sötétebb oldalát. Sajnálom, hogy így kellett... át kellett menned azokon a dolgokon. - akármiről is nem mesél, akármi is történt vele, az biztos mély sebeket hagyott. Nem csak fizikai értelemben. Nem erőltetem, hogy meséljen el nekem mindent. Majd a maga idejében, és módján fogja megtenni, ebben biztos vagyok. Már én is könnyebben, és nyíltabban beszélek a múltamról, mint régen. Még akkor is, ha nem csak úgy fűnek-fának mesélem el életem tragédiáit. Talán idővel ő is így lesz ezzel. - Látod ez egy nagyon jó kérdés. Erről talán Danielt kellene megkérdezned, ő itt a helyi mindenki barátja figura. Én általában Carnivorára támaszkodom. Persze így is hosszú idő, mire megbízok az emberekben. Azt hiszem azt nálam ki kell érdemelni. Azt mondják bajban ismered meg ki az igazi barát. Ha akkor melléd áll, akkor tudod, hogy jól döntöttél, ha nem, akkor engedd el. Bocs, de jelenleg ez a legnagyobb egyetemes bölcsesség, amivel szolgálhatok. - vonom meg kissé a vállam. Szeretnék neki segíteni. Egyértelműbb dolgokat mondani. De még nekem se megy ez mindig olyan könnyedén, még Carnivorával együtt sem. Persze pókereztem már pénzre. Elég könnyű, ha számolod a lapokat, és a valószínűséget, és könnyen tudsz pókerarcot vágni. Egy idő után az asztaltársak mimikája is nyitott könyv lesz. A lényeg, hogy a tiéd ne legyen az. De ez megint idő, türelem, és tapasztalat. Mint minden az életben, azt hiszem. Ja és nem akarom, hogy Sasha szerencsejátékozzon. Neki nem állna jól. Nem kell rossz példát vennie rólam. A következő kérdésére viszont kissé meglepetten nézek rá. - Tudod, ha anno, amikor a naiv éned nyaggatott, akkor azt mondja nekem valaki, hogy egyszer itt ülünk majd, és arra kérsz, hogy önvédelmet tanítsak neked, akkor valószínűleg képen röhögöm, és felküldöm a gyengélkedőre, mert tuti beszívott valami hallucinogéntől. - ismerem el mosolyogva ingatva a fejemet. Nem, az akkori Sasha tuti nem kért volna tőlem ilyesmit. Gyógyító akart lenni minden áron. Erre határozottan emlékszem. Segíteni akart az embereken. Hogy csak egy újjal is hozzáérjen valakihez, az elképzelhetetlen lett volna. De azért komolyra fordítva a szót bólintok egyet. - Ha tényleg ezt akarod, akkor segítek. De előbb a fizikai erőd kell visszanyerned. Teljesen fel kell épülnöd. Ne aggódj, itt jó kezekben vagy. - mosolyodok rá biztatóan. Majd kap tőlem erősítő főzetet, és minden rendben lesz. Ha pedig már fizikailag teljesen jól van, akkor jöhetnek azok az önvédelmi órák is. Elszőr csak pár alap fogással, mint a csípődobás, és ilyesmi, aztán majd meglátjuk, hogy hova fejlődünk. - Meg kell tanulnod, hogy a kudarc is az élet része, de abból is tanulni kell, és erősödni tőle. És soha nem szabad feladni azt, amit el akarsz érni. Bármilyen nehéz is, és bármennyi sikertelen próbálkozás is áll az utadba a siker előtt. - nézek rá komolyan. Nem tudom, hogy régen mennyire érdekelték a kihívások. De nagyot fejlődni, csak nagy célokkal lehet. Olyanokkal, amikben van kihívás, és amik pedzegetik a képességeink határait, minden tekintetben. - Idővel. Csak légy egy kicsit türelmes magadhoz. - mosolyodom el biztatólag. Tudom, hogy képes bármit megtanulni, amit szeretne. Én hiszek benne. Csak lehet nem lesz minden, olyan könnyű és sima. De majd együtt átverekedjük magunkat azon a rögös úton is. - Van egy egyszerű színező bűbáj. Régen mindig azzal festettem be Mrs. Norrist zöldre. Friccs persze kiakadt, és követelte Pitontól, hogy tudja meg, hogy melyik mardekáros csinálja ezt. Szóval ha szeretnéd, akkor megnézhetjük, hogy hogyan állna neked a vörös haj. Szerintem illene az új énedhez. - mosolyodom el. Talán a kicsit nosztalgikus kép miatt is Mrs. Norrisról, talán a lehetőségtől, hogy egy kis önbizalmat adjak neki. Mert ha úgy érzi, hogy jól néz ki, akkor talán jobban is fogja érezni magát, nem igaz? - Hmm.. érdekesnek hangzik. Majd megkérdezem Danielt, hogy tud-e róla valamit. Ő a helyi varázstárgy szakértőm. - persze, ha ennyire nagyon ritka az a merengő, vagy mi, akkor lehet Dany se tud majd segíteni, de ha mégis, akkor az elég klassz lehetne. Bár nem biztos, hogy pont az én emlékeimen keresztül kéne viszont látnia saját magát. Nem is tudom, elég sokszor küldtem el a fenébe, nem épp kedvesen. Fogalmam sincs, minek jött folyton vissza. Azt hiszem már nem is fogjuk megtudni. - Emberek. Ezért kedveltem mindig jobban az állatokat. Velük könnyebb kijönni. Nem az számít kik voltak, hanem az, hogy kinek a parancsára tették. Ezt pedig nem tudom. Még. De akárki is az, veszélyes ember. Ezért igyekszem ettől távol tartani mindenkit. Ugye érted? - nézek rá nagyon komolyan. Nem szeretném, ha miattam kerülne ismét veszélybe. Mert az aki ezt tette velem, mindig félelemforrásként fog rám tekinteni, egész addig, amig szembe nem nézünk. De tudom azt is, hogy nem riad vissza semmitől. Attól sem, hogy a barátaimnak, vagy rosszabb esetben Dany családjának ártson. Nem, még egy keresztapát nem akarok elveszíteni. Ezért jobb, ha egyenlőre tartom a kellő távolságot. - Nagyon szörnyű volt? Sokat szenvedtél? - a hangsúly ellenére is inkább kijelentésnek hangzik a dolog semmint kérdésnek. Pontosan tudom, hogy érti. Néha én is szeretném elfelejteni a sok rosszat, ami nap nap után ért. De akkor már nem én lennék. - Akkor most ki is vígasztal kit? - mosolyodom el a kis monológra. Tudom, hogy igaza van, de néha a racionális eszed, és az érzelmeid mást mondanak. Ez is egy ilyen dolog. És persze abban is igaza van, hogy gyakran süllyedek bele az önmarcangolásba. Pedig tudom, hogy nem kellene. Mégis, néha olyan érzésem van, hogy sosem fogok tudni elég jót tenni a világban, hogy ellensúlyozzam a rosszakat. Ez pedig nem teszi egyszerűvé. De valahol mélyen mégis megérint, hogy mindezek ellenére is jó embernek tart. Pedig többet tudott meg rólam már most, mint a háromnegyed iskola hat év alatt összesen. - Megtettem, amit tudtam, de néha úgy érzem többet kellett volna. Felkészültebbnek kellett volna lennem. De minél több mindenen megyek ár annál inkább rájövök, hogy mennyi mindenre nem tudok felkészülni, és mennyi mindent nem irányíthatok. Ez pedig elég ijesztő gondolat egy kontroll mániásnak. - -Rendben, bár ezt könnyebb ígérni, mint megtenni. - mosolyodok el halványan a lányra, és felállok. Elég volt a depis ücsörgésből. - Kezdetnek megteszi. Majd dolgozunk rajta, és alakul. - nevetem el magam azért még a meglepett pislogásán. Bár tény, hogy én lennék a legjobban meglepve, ha tényleg megtenné, és nem nekem kéne helyette. A kezemet nyújtom felé, hogy felsegítsem. - Gyere, most már tényleg elviszlek a gyengélkedőre. Madame Pomfrey biztos türelmetlen már. - noha azért meg kell hagyni, hogy a vén McGalagony, és Bimba mindketten megérik a pénzüket. Szép kis csapdát állítottak fel itt nekünk, amibe tökéletesen bele is sétáltunk, mindketten.
- Ezek szerint tévedtem, bocsáss meg - mosolyodom el erőtlenül, hiszen a mai eszemmel már semmi ilyesmit se mondanék számára. Ezek szerint régen nagyon is naiv voltam, ami bizonyos szempontból jó, hiszen nem értek kellemetlen ingerek annak idején. - Nyilván neked volt igazad azzal, hogy féltettél engem - állapítom meg a szavai hallatán. - Nagyon buta lehettem annak idején, de már nem kell aggódnod értem, tanultam az akkori hibáimból - szélesedik ki a mosolyom, amint kissé jobban belegondolok abba, hogy mekkora jellemfejlődésen mentem keresztül, amíg vissza nem tértem a Roxfortba. Igazság szerint tanultam pár önvédelmi technikát az egyik lány társamtól, szóval van egy-két trükk a tarsolyomban, de ahhoz közel sem elég, hogy sikeresen szembeszállhassak bárkivel is. Viszont a meglepetés ereje mindig okozhat nem várt fordulatokat is az események láncolatában. - De mégis mi másból láthatom, hogy valakinek hátsó szándékai vannak? - szegezem neki a kérdést. - Miből szűrhetem le, ha nekem nincs famíliárisom? Elvégre, észre kell vennem a jeleket, mindenféle külső segítség nélkül is. Magamra vagyok utalva, nem állhat folyamatosan valaki más a hátam mögött annak érdekében, hogy a fülembe súgjon. Gyűjtenem kell hát az információkat, Gina pedig elég tapasztaltnak tűnik ezen a téren. Elég nehéz élete lehetett ezek szerint. Vajon ismerem már a múltját? Mindent tudok róla, esetleg épp csak a felszínt sikerült megkapargatnom évekkel ezelőtt? - Megtanítanál pár fogásra? - függesztem végül rá a tekintetem. - Nem áll szándékomban egész életemben rettegni... Önvédelmet szeretnék tanulni, amivel sikeresen szembeszállhatok másokkal. Nincs túl sok fizikai erőm, ez való igaz, ahogy a képességeim is oda lettek, így pedig Gina az utolsó mentsváram. Kell egy esély arra, hogy megvédhessem magam. Nem szeretnék visszakerülni a madame kezei közé, elvégre akkor ismét elad valaki másnak, aki talán még nála is nagyobb szörnyeteg lesz. Nem áll szándékomban örök életemben rettegésben élni, csak azért, mert a múltam ezt nem teszi lehetővé. - Ezek szerint meg kell tanulnom veszíteni - összegzem az iménti szavait. Igaza van, fejlődnöm kell és nem feltétlenül a könnyebbik útra koncentrálnom. Régebben ezt tehettem, de mára megváltoztam és igyekszem mások véleményét is figyelembe venni. Gináét és a testvéreimét is. Mert ők ugyan megvédenek és támaszt nyújtanak számomra, de nem lesznek, illetve lehetnek folyamatosan mellettem. - Szeretném, ha megtanítanál arra, amit te is tudsz - torpanok meg egy röpke pillanatra és a tekintetemben hamar észreveheti az elszántságot is. Bármit megteszek, hiszen az életem a tét. Vagy, ha az nem is, de a szabadságom mindenképp. - Az az élénk vörös - nyúlok ujjaimmal lágyan a saját, szőke tincseimhez. - Nyilván mindig is irigyeltem a színét - eresztem le végül a karom magam mellé. Bizonyára ez az oka annak, hogy megmaradt az emlékeimben. - Egy olyan tárgy, amelyen keresztül megtekintheted a saját vagy mások emlékeit - osztom meg vele az információt. - Igazi ritkaság, de az ehhez hasonló helyzetekben hasznos holmi is tud lenni. A naplóim pedig... Nos, tele vannak az emlékeimmel, de a kettő ég és föld. Össze sem hasonlítható egymással. Ismét átélhetném a velem történteket, még abban az esetben is, ha csupán külső szemlélője lennék azoknak. Izgalmas és egyben hasznos látogatás lenne, habár esélyesen soha az életben nem fog összejönni számomra egy ilyen kirándulás. - Ki tette veled ezt? - siklik tekintetem immár a karjára, miközben egy pillanatra megdöbbenek és megsajnálom őt. Nem volt könnyű élete, ez nyilvánvaló számomra, a verés pedig olyasvalami, ami még inkább felerősíti bennem ezt a gyanút. Engem ütöttek a madamenál, néha akkor is, ha nem volt indokolt és igen... Súlyos sebeket hagy kívül és belül egyaránt. - Én nem igazán szeretnék emlékezni a múltamra - csóválom meg végül a fejem. - Mármint, az állítólagos halálom utáni múltamra. Amire most emlékszem... Fura fintora az életnek, hogy olyasmire emlékszem, amire nem szeretnék és a régi, szép idők a feledés homályába vesznek számomra. Szomorú, de ez a valóság. Az élet néha kegyetlen tréfát képes űzni az emberekkel. Elég rossz humorérzéke van igazság szerint. - Láttam már rossz embereket és te nem vagy az - nézek rá a lehető legkomolyabb pillantásommal. - Jó ember vagy, mert változni szeretnél. Aki kegyetlen, azt nem érdeklik az áldozatai, se az általa elkövetett hibák. Tökéletesnek hiszi magát. De te képes vagy meglátni és felismerni a saját hibáidat, ez pedig jó - mosolyodom el barátságosan. - Mi több, arról árulkodik számomra, hogy te magad is jó ember vagy, aki a jóra törekszik. A múltad pedig indokolttá teszi egy-két olyan döntésed, amelyről azt hiszed, nem az. Pedig igenis az. Néha cselekedni kell annak érdekében, hogy jó úton haladjunk. Bármit is tett Gina, bármiért is emészti magát, nem hiszem, hogy annyira rossz lett volna vagy helytelen. Leginkább szükséges. És igen, talán más esetben nem lépte volna meg, de így... Én is átéltem néhány dolgot, amelyről nem szeretnék soha életemben beszélni. Még a saját testvéreimnek sem. - Nem a te hibád - hunyom le egy röpke másodpercre a szemem. - Nem okollak semmiért sem. Téged nem. Hiszen mindannyian gyerekek voltunk, mégis mit tehetett volna? Csak a saját életét sodorta volna veszélybe és az nagyon nem lett volna jó döntés részéről. Megértem, ha esetleg féltek és a saját életüket mentették inkább. Ez egy hasonló helyzetben teljesen természetes, kár lenne hát bárkire is ujjal mutogatni. - Nyilván mindent megtettél, amit akkor és ott tudtál - teszem azért még hozzá, miután ismét kinyitom a szemem. - A lehető legjobb tudásod szerint - nyomatékosítom. Gina olyan ember, aki egyértelműen szereti önmagát marcangolni belülről. Volt szerencsém pár típushoz a madamenál, ennek révén pedig sikerült kiismernem az emberek többségét. Nem teljes mértékben, az igaz, de Gina elemzése még megy valamennyire. - De nem is a tiétek - szögezem le komoran. - Szóval állapodjunk meg abban, hogy egyikünk se hibáztatja önmagát, rendben? Ha ez kell ahhoz, hogy a vörös hajú lány lelke nyugalomra leljen, akkor szóban is feloldozom a képzelt bűnei alól. Nem szeretném, ha emiatt marcangolná magát. Visszatértem, ismét itt vagyok, még akkor is, ha már csupán árnyéka lehetek a régi önmagamnak. - Bemosni? - pislogok zavartan. - Én nem... - lennék képes rá, folytatnám, de végül csupán egy halvány mosoly részemről a válasz, amely mellé egy lágy biccentés is társul. - Rendben. Lekeverek neki egyet - egyezek végül bele az általa adott tanácsba. Nem verekszem ugyan, de ha tényleg ez a módja...
- Furcsa. Egyszer csaknem szó szerint ugyanezt mondtam neked a fiúkról, te pedig minden áron meg akartál győzni róla, hogy vannak rendesek, akikben meg lehet bízni. - mosolyodom el kicsit. - Nyugi. Nagyon távol áll tőlem az az ártatlan naivitás, amivel te győzködtél. Közben pedig attól féltem, hogy nehogy bajod essen, mert olyasvalakiben bízol meg, akiben nem kéne. De egy valamiben igazad volt. Nem minden ember egyforma. Sok szemétláda van, akit a tökeinél fogva kéne fellógatni, ez igaz. De az is, hogy akadnak rendesek is, akik segíteni akarnak. Ráadásul itt van Carnivora is. Bárki is rejteget valami sötét hátsó szándékot, azt kiszagolja. - tudom, elég álszent dolog, hogy pont én mondok ilyeneket szegény lánynak. Évekig még csak szóba állni se voltam hajlandó az emberekkel, mert úgy éreztem túl nagyot csalódtam, és mindegyik szemétláda, aki akar valamit. Mert ilyen a világ. Valamit valamiért. Az erős túléli, a gyenge elpusztul. Nekem pedig élnem kell. Igazságot kell szolgáltatnom az apámnak, bosszút állni. De valóban ennyi lennék csak én? A bosszú angyala? Régen Sasha előtt nem tettem fel ilyen kérdéseket magamnak. Most pedig... állandóan. - Na, és persze tegyük hozzá, hogy meg tudom magam védeni. Téged is meg kellett volna védenem. Sajnálom. - engem nem olyan könnyű eltenni láb alól. Akadtak akik megpróbálták. Nem is egyszer. Még az átkozott Függöny túloldaláról is visszajöttem. Kétszer. Csak mert még egy magamfajta nyomorult is ragaszkodik az életéhez. Ki tudja mért. - Nehéz. De ez benne a jó. Ha legyőzöl valami számodra nehéz akadályt, akkor tudod, hogy fejlődtél. De, ha mindig csak a könnyű feladatokra koncentrálsz, amiben nincs semmi kihívás, akkor nem is fejlődsz semmiben sehova. Lehet, hogy valami nem fog menni elsőre, csak a nagyon sokadikra, de akkor sem szabad feladni. Ha feladod, akkor máris vesztettél. - ebben a világban erősnek kell lenni. Nem szabad meghátrálni, még az ijesztőnek látszó kihívások elől sem. Csak így lehet túlélni. - A hajszínem? Ez furcsa. - nevetek fel egy kicsit. Szeretem a furcsa dolgokat, de azért tény, hogy általában az emberek nem hajamra szoktak emlékezni.... - Merengő? Az meg micsoda? - kérdezek rá, talán valami számára teljesen triviális dologra. Na igen, én több időt töltöttem muglik közt, mint itt, így még mindig vannak a varázsvilágnak jócskán titkai előttem. Ez a merengő is egy ilyen dolog. Még soha nem hallottam róla. De érdekel, hogy mi lehet. Biztos valami fontos dolog, ha Sasha számára ennyire hiányzik egy. - Még annál is reménytelenebb. - nevetem el kissé, de aztán a kérdésre elkomolyodom. Néhány pillanatig eltöprengek, hogyan is mondhatnék neki el mindent? Ha a felét tudná, akkor biztosan meggyűlölne. Legalábbis tartok ettől a lehetőségtől. Végül lassan kioldom, és lehúzom az íjász alkarvédőket, amik mindig gondosan takarják a karomat. Most pedig megláthatja a hegeket is. - Tudod, vannak hegek, amiket kívül hordunk, és vannak, amiket belül a lelkünkben. Néha pedig mindkettő. Könnyen eltüntethetném ezeket, de ezek is én vagyok. Mindaz, amin keresztülmentem. És még nem készültem fel, hogy magam mögött hagyjam a múltam. Talán egyszer. Akkor majd eltüntetem ezeket is. - egy hosszú pillanatra ahogy lenézek a saját kezeimre ismét elhallgatok. De végül, ha nem is könnyen de folytatom. - Az anyámat sosem ismerhettem. Az apámat megölték. Onnantól az élet nem bánt velem túl jól. Hol nevelőintézetekben vertek, hol az utcán, végül a javítóban is. Amolyan mugli fiatal korú bűzözök börtöne. És még csak 10 éves voltam. De megszöktem. Megint az utcán éltem. Mire 11 évesen McGalagony rám talált már csak egy összevert, minden tekintetben sérült, kiéhezett roncs voltam. Valaki, aki úgy érezte a világ minden mocskát látta már. Tüskés, vad, és keserű voltam. Főleg, mert folyamatosan rettegtem. Jobb nem barátkozni, akkor nem fáj a csalódás. És jöttél te. Kitörni nem voltál képes mindazt, amit a múltban tettek velem, és amit én tettem a túlélésért. De azt igyekeztél megmutatni, hogy a világnak nem csak árny oldal van. Még egy olyannak is van remény, mint én. - röviden ennyi a történetem. Több olyan dolgot tettem életemben amire nem vagyok büszke, mint olyat, amire igen. De talán egy nap képes leszek ezt elfogadni. Talán egy nap a mérleg nyelve inkább jó felé billen majd, a sok rossz után. - Nem tudom. Talán. Ami a lányt illeti... fogalmam sincs. Csak egy lány. Sosem láttam azelőtt. - bárcsak tudnék többet mondani. Részleteket, amikre kíváncsi. De nem tudok. - Sajnálom. Nem kellett volna magammal vinni azt a testet. Akkor talán az aurorok kiderítik, hogy ki, és hogy te még... de szőke volt, kb. olyan magas mint te, és... nem igazán volt több felismerhető vonása. Ne haragudj... én nem akartam ezt... nem lett volna szabad feladnunk. Meg kellett volna, hogy keresselek bármibe is kerül. - ahogy el-el csuklik a hangom tisztán érezheti a bűntudatot. - Haragszanak? Nem. Inkább bűntudatuk van, mert nem tudtak megmenteni. És hiányzol nekik. - mondom ezt teljes komolysággal. Ismerem már annyira a barátaimat, hogy tudjam, hogy bár Sasha halála valamiféle kimondatlan dolog maradt köztünk, de mind ugyanazt érezzük. Bármilyen szörnyű is ezt kimondani, de ez kötött össze minket. Végleg. - Sasha. Jól figyelj rám. Nem a te hibád volt. Érted? - ezt pedig teljes komolysággal felé fordulva mondom. - Te jó ember vagy, akivel rossz dolgok történtek. De ez nem a te hibád. Aki mást mond, az hazudik, és megérdemli, hogy bemoss neki egyet. Ezt meg kell értened, rendben? - tudom, tudom. Ez megint szörnyen álszent tőlem, az önmarcangolás királynőjétől. De ő mért válna olyanná, mint én, ha nem muszáj. Neki talán még van reménye. Még ha nem is túl könnyű és fájdalommentes út vezet hozzá.
- Én szeretnék hinni neked, de... - végül csupán összeszorítom az ajkaim, majd határozottan megcsóválom a fejem. - A fiúkban nem szabad megbízni - sóhajtok végül egyet. - Egyikükben sem - egészítem még ki az iménti tanácsomat. Nem szeretném, ha ez a lány is bajba kerülne valamikor, csak azért, mert egy srácot rendesnek ítélt meg, miközben nem is az. - Sose tudhatod, mi rejtőzik a külső alatt és hidd el, én már láttam egy-két dolgot. Igazság szerint nem szívesen beszélek a madamenál töltött időről, de ha esetleg ez kell ahhoz, hogy elriasszam ezt a lányt a fiú közeléből, akkor meg kell tennem. Ha azért esne baja, mert én túl gyáva voltam beszámolni neki erről, akkor minden az én hibám lesz, ehhez kétség sem fér. Nem szeretném, ha mások is hozzám hasonlóan járnának. Szörnyű volt. Régebben talán másként viszonyultam az ellenkező nemhez, de ez mára alaposan megváltozott. - Ennyire nehéz lenne? - biccentem oldalra a fejem, miközben kíváncsian méregetem a mellém kirendelt lányt. Jó lenne egy olyan kis állatka, de ha valóban ilyen komoly munkát igényel a megidézése, akkor talán mégse ez lenne részemről a lehető legjobb ötlet. Fogalmam sincs, hova lett a mágikus erőm, szóval nem tudhatom, lakozik-e bennem egyáltalán egy fikarcnyi is. Ezt még a gyógyítók se voltak képesek megmondani, amikor a Szent Mungóban feküdtem. Egész egyszerűen olyan ritkán találkoznak ehhez hasonló jelenséggel, hogy az valami hihetetlen. - Tudod, engem csak az zavar ebben az egészben, hogy semmire sem emlékszem - csóválom meg a fejem. A hangomba némi csalódottság vegyül, hiszen tényleg bánt a dolog. - Az arcod, a hangod... Egyedül a hajszíned az, ami távolról ismerős számomra - ismerem el kelletlenül. Az a vörös szín... Egy-egy kép bevillan róla, de semmi több. Bűntudatom van emiatt, méghozzá nem is kicsi. - Mit meg nem adnák egy merengőért - szólalok meg csendesen. - Még ha másokon keresztül is, de lenne alkalmam újra átélni azokat az időket. A gond csupán annyi, hogy ezek a tárgyak elég ritkák, én pedig egyről sem tudok, amely elérhető közelségen belül lenne. Nem vagyok biztos abban, hogy a testvéreim nem lennének képesek szerezni egyet a minisztériumi kapcsolataikon keresztül, de mégse áll szándékomban mindenért őket nyaggatni. Épp elég bajuk van velem és a visszatérésemmel. Látom ám rajtuk, hogy lelkileg még nekik is meg kell birkózniuk a helyzettel és pont én legyez az, aki zaklatja őket? Nem, ennyit igazán megérdemelnek. Pont elég bajt okoztam már abban a családban. - Tényleg ennyire reménytelen helyzet lettél volna? - mosolyodom el halványan. - Miért voltál olyan, amilyen? Mert valaminek történnie kellett a múltjában, ebben biztos vagyok. Az elmondása alapján régebben én is egy naiv kislány voltam, semmi több. Ez mára megváltozott, de - mint mindennek - ennek is oka volt. Az elrablásom, az emlékeim elvesztése és az életem, ami annyira kusza alakot öltött az utóbbi időben... Belegondolni is fáj. Közben azonban abban is teljes mértékben biztos vagyok, hogy Ginának is megvan a maga kis története. Engedelmesen követem, amikor int a fejével, habár fogalmam sincs, miért bízom meg benne ennyire vakon. Akár a madame egyik beépített embere is lehetne, akit értem küldtek, hogy vigyen vissza. Mégis, vele kapcsolatban semmiféle kétség sincs bennem és ennek tényleg nem tudom az okát. Talán csak érzem, hogy pont ugyanolyan, mint én. Bizonytalan önmagában és másokban is. Ha pedig két ember személyisége ennyire egyezik, akkor tudat alatt könnyen egymásra hangolódhatnak. Még a folyamatos vészjelző ellenére is, amely mindig a fejemben visít, most viszont valamilyen rejtélyes okból kifolyólag csendben van. Fura. - Ezek szerint kitöröltek engem mindenki más életéből? - kérdezek vissza a története hallatán, miközben lehuppanok mellette a lépcsőfokra. - Nyilván az én emlékeimet is ők alakították át - fintorodom el egy röpke pillanatra a saját feltételezésem hallatán. Mindenesetre, igazán érdekes más szájából hallani az eltűnésem történetét, amire nem is emlékszem. - Egy halott lányt? - visszhangzom a szavait elkerekedett szemekkel. - Ki volt az? Talán nem olyan fontos, de én mégis annak érzem. Esélyes ugyanis, hogy ismertem, amíg meg nem ölték vagy legalábbis a közelében lehettem, amikor végeztek vele. Persze, csak abban az esetben, ha ugyanazok vitték magukkal, akik engemet is. Fura belegondolni abba, hogy esélyesen ismerhettem a lányt. Bár, ha elkábítottak, akkor ez a feltételezés nem pont helytálló. - Ezek szerint valaki mást temettek el helyettem? - blokkolok le egy pillanatra. Örülnöm kellene, hiszen élek és ez az egész tévedés volt, de mégse teszem. Valaki áldozatul esett azoknak, akik végül elhurcoltak engem onnan. - De miért pont engem vittek magukkal? - teszem fel a kérdést halkan. Láthatóan megvisel ez az egész. A tudat, hogy mi mindenen kellett átmenniük az akkori barátaimnak... - Haragszanak rám? - emelem végül a pillantásom Ginára. - Az a Ben és a többiek - teszem még hozzá, ha esetleg nem értené elsőre, hogy kikre is gondolok. - Miattam égett le az a hely - szólalok meg végül egészen halkan. Nem tudom, miért mondom ezt, de szinte egészen biztos vagyok abban, hogy én tettem a dolgot. Ott voltam, amikor már lángokban állt. Ott voltunk. - Ne tedd - csóválom meg a fejem. Már emelném is a kezem, hogy átkaroljam, de végül egyszerűen csak visszaejtem az ölembe. Ez nem megy. Még nem. - Én sajnálom, hogy ezt nektek is át kellett élnetek - szólalok meg végül halkan. - Akármi is volt az, értem jött és ti csak pont ott voltatok - sóhajtok egyet. - Vagy, ha nem is így volt, akkor is miattam történt minden. Nem kellett volna visszatérnem. Talán mindenkinek sokkal jobb lett volna, ha halottnak hisz. A testvéreim, Gina... Annyi fájdalom van néha a szemükben, hogy azt iszonyatos teher számomra elviselni. Sokan titkolják, de a szem nem hazudik. Az egyetlen olyan testrész, amely akkor is igazat mond, amikor a száj hazudik.
- Nem tudhatod, amíg nem próbálod. Dany pedig ritka rendes srác. Megbízható, ha én mondom. Én pedig nem mondok ilyesmit akárkiről. - mondom mindezt úgy, hogy fogalmam sincs, hogy miken mehetett keresztül. Persze én is tudom, hogy a férfiak távol állnak a szentektől. Sőt az utcán láttam én sok mindent, így ha csak a felét sejteném annak, amin valószínűleg átmehetett, akkor fel sem hoznám számára ezt a dolgot. - Persze. Erre a kérdésre pedig csak egyféle képen tudhatjuk meg a választ. Ha megpróbáljuk. De ne csüggedj el, ha elsőre nem sikerül. Én is többször próbáltam újra, mire sikerrel jártam. - mondom biztatóan. Elvégre ez egy elég nehéz, és bonyolult mágia forma. Kőbe vésett recept pedig nincsen. Csak szájhagyomány, amit mindenki a saját szájíze szerint alakít át. Sokan hónapokat, ha nem éveket kísérleteznek. Még nekem sem ment elsőre. Pedig én aztán nem szoktam hozzá, hogy valami ne sikerüljön, ha mágiáról van szó. Talán pedig szegény lánynak is jót tenne, ha lenne valami sikerélménye. Talán csak egy kis idő kell neki, mire újra feltöltődik mágiával. A köszönetére csak némán bólintok egyet. Ha nincs felkészülve, akkor kár lenne erőltetni. Többet ártana mint használna. Ha el akarom nyerni a bizalmát akkor azt lassan lépésről lépésre kell tenni. Nem kényszerből. Belegondolva Cody sem kényszerített soha semmire. Legfeljebb néha ha ráérzett az alkalomra, akkor feltett néhány nagyon is jól irányított kérdést. Így férkőzött végül a bizalmamba. Lassanként, észrevétlen. Ha meggondolja magát, akkor pedig meg fog találni, ha szüksége lesz rám. - Nos, igen. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem mentél olykor az agyamra. De igazából nem bánom, hogy így volt. Semmit sem változtatnék meg abból az időből. Tudod miért nem? - nézek rá kérdőn, de egy kis mosollyal is, hogy ne érezze magát annyira kényelmetlenül. - Azért, mert jobb ember lettem tőle. Pontosabban tőled, és az idegesítő nyaggatásodtól. Megváltoztam. Életemben először jó irányba. Ezért pedig köszönettel tartozom. - mondom komolyan. Igen, sokszor ment az agyamra, ahogy azt sejti is. Sokszor szimplán nem tudtam mit kezdje vele, meg a naiv kis érzelembombáival, amiket a legváratlanabb pillanatokban dobott le rám, de azt hiszem, hogy mindez végül a javamra szolgált. Ezt pedig neki is tudnia kell. Most itt van, így elmondhatom neki. - Talán csak szereted a reménytelen helyzeteket, mint én. De ne aggódj én is. - nevetem el magam egy kicsit. Nem tudom, miért rám esett a választása, és talán már nem is számít. Amikor viszont arról kérdez, hogy mi történt vele hosszabb hallgatásba merülök. Végül a megismételt kérdésre mélyen felsóhajtok. Intek a fejemmel, hogy kövessen, és néhány perc néma séta után félre húzok egy kárpitot, ami mögött egy rejtett lépcsősor vezet felfelé. Leülök az egyik lépcsőfokra, és megpaskolom magam mellett a követ, hogy tegyen ő is így. Ha pedig megteszi akkor egy halk Diszaudiot is elsuttogok, mert hát ha valamit megtanultam az elmúlt években, hogy itt még a köveknek is fülük van. Van amiről pedig nem szívesen beszélgetsz mindenki füle hallatára. - Bár tudnék kielégítő választ, de nem tudok. Elmondom amire emlékszem de ez nem sok. Benék szülei éppen grilleztek, és sült kolbászokkal, grill húsokkal kínáltak minket nem sokkal az érkezésünk után. Aztán jött valamiféle hideg, jeges fuvallat, és te egyszerűen eltűntél mellőlünk. Keresni kezdtünk, de minden olyan fura volt. Mintha egyetlen felnőtt se emlékezett volna rád, hogy te is velünk voltál. De mi tudtuk, és nem adtuk fel. Így jutottunk el a közeli birtokhoz tartozó erdőbe, ahol találtunk egy barlangot. Hátborzongató hely. Még most is lever a hideg verejték, ahogy rá gondolok. Találtunk egy halott lányt. Tovább mentünk, mert még reméltük, hogy te talán még nem... Ez után eljutottunk egy nagyobb kivájt terembe, aminek a padlóján egy pentagramma volt, valamiféle rúnákkal, amiket én nem ismertem fel. És... és... ketrecek... ketrecek voltak mindenütt, tele hozzánk hasonló korú fiatal lányokkal, akik soványak és elég rossz állapotúak voltak. Volt ott egy kő oltár és rajta... egy lány maradványai. Azt hittük... te... te vagy az... én megpróbáltam... tényleg. Vissza akartam fordítani, de... nem ment. Gyógyító vagyok, de nem ilyen szintű. Pláne nem akkoriban. Akkor támadott meg az a... valami. Sötét lény. Valahogy kitörtünk a barlangól, én... én magammal hoztam a maradványokat, hogy a családodnak legyen mit... eltemetni. De addigra már jó szerével katatón voltam. Leblokkoltam. Ha többiek nincsenek, én sem jutok ki a barlangól. Az erdőből láttuk a birtok felől a füstöt. Hogy minden ég. Aurorok jöttek, és... és többre nem emlékszem. Azt mondták utólag, hogy a többi lányt a ketrecekből kiszabadították. De te nem voltál köztük, így a maradványok... azok csak a tieid lehettek. Nyilván tévedtünk. Mindenki. Ha ott is voltál a barlangban, nem tudom mi történt. Akármi is az előtt kellett, hogy mi oda értünk. - osztom meg végül vele az emlékeimet részletesebben. Néha kissé akadozva, meg-megremeg a hangom. Látszik rajtam, hogy még most is nehezemre esik beszélni, sőt emlékezni is erre az egészre. Néhány apró részlet így is elsikkad, mint például, hogy a szörny Ben anyukájának képét vette fel, hogy a lány, akit halottnak hittünk hirtelen életre kelt, és ő is besétált. Iszonyú para módon. - Sajnálom. Mindent. Bár többet mondhatnék. Meg kellett volna mentenünk. Nem beletörődni... - hajtom le a fejem, és bámulom csak az alattunk levő lépcsőfokot. Carnivora bánatosan nyávog egyet, miközben hol egyikünk, hol másikunk lábához dörgölődzik.
- Én nem hiszem, hogy menne számomra - csóválom meg a fejem, amikor pedig még egy fiú nevét is hozzáteszi, majdhogynem pánikolni kezdek. - Jaj, nem, bizonyára ezer meg egy dolga akad rajtam kívül is és tényleg nem fontos - hebegem kétségbeesetten. Az, hogy egy ellenkező nemű egyénnel maradjak kettesben... Láttam, milyen az igazi oldaluk, a madame házában úgy méregettek minket, mint egy darab húst, jóformán vetkőztettek a tekintetükkel. Ráadásul, számomra még Gina közelsége is idegennek hat, szoknom kell azt, hogy ismét emberek között lehetek. Mármint, hétköznapi emberek között. Voltak barátaim a másik életemben is, de az valami egészen más volt. Kényszerűségből támaszkodtunk egymásra, így hát annak is hízelegtünk, akit egyébként ki nem állhattunk, ez pedig oda-vissza működött. Kellettek a szövetségesek, szükségünk volt rájuk. Itt és most viszont én válogathatom meg azt, kivel is állok szóba tulajdonképpen, ami ugyan ad némi szabadságot, mégis elég nehéz feladat számomra. Mégis honnan tudhatnám, kikben bízhatok meg? - Megtennéd? - vetek irányába egy hálás pillantást. - De a famíliáris nem függ a gazdája mágikus erejétől? Nem azt használva testesül meg esetleg? Nem ismerem őket, de ha abból indulok ki, hogy egytől-egyig mágikus lények, akkor esélyesen olyanok, mint egy patrónus, nem igaz? Vagyis olyasvalaki nem hívhatja életre őket, akiben nincs mágia. Az én testemben pedig alig van valamennyi. Az egyik gyógyító még meg is jegyezte, hogy ez az egész olyan, mintha lecsapoltak volna. Talán a kísérletezgetés során vették el a képességeimet, nem tudom. Egyszerűen csak örülök annak, hogy már véget ért az a korszak az életemben. - Kö-köszönöm - hebegem, hiszen fogalmam sincs, mit mondhatnék erre. Egyelőre viszont tényleg nem áll szándékomban másokat is belerángatni ebbe az egész helyzetbe. Bőven elég volt átélni őket, egy jó ideig még nem szeretném feltépni a sebeket ezzel kapcsolatban. Még szavakba foglalni is nehéz. Annak pedig felettébb örülök, hogy nem erőlteti rám a közelségét. Ez így elég gyors még számomra, szóval - bármennyire is jóban voltunk annak idején - ez most nem megy. Örülök annak, hogy pozitív személyként maradtam meg az emlékeiben és pont ezt nem szeretném lerombolni a bunkó stílusommal. Mégis, maga a mozdulat szinte ösztönszerűen tört elő belőlem. - Nos, örvendek, Gina - mosolyodom el, majd érdeklődve hallgatom végig a rólam szóló szöveget. Igen, ez talán rám vallt. - Úgy tűnik, hogy a legtöbb embernek az agyára mehettem akkoriban - ingatom meg a fejem. Sokan nem szeretik, ha valaki állandóan a nyakukon lóg, Gina pedig minden bizonnyal pont egy ilyen személyiség. - De már én is tudom, hogy mennyire idegesítő lehetett ez részemről - vallom be kissé talán kelletlenül, de ettől függetlenül még tény marad. - Ha tudnám a választ, megosztanám veled - mélyedek kissé a gondolataimba. Továbbra is bánt, hogy képtelen vagyok visszaemlékezni rá, amikor egyértelműen annyira fontos volt számomra régebben. - És én? - torpanok meg egy pillanatra. - Mi történt velem pontosan? Mert neki tudnia kell, hiszen ott volt és egyszerűen képtelenség, hogy egy akkora tűzeset nyomai ne látszódjanak meg a testemen. Sikerült volna még idejében kijutnom onnan? De ha igen, akkor miért nem őket kerestem meg? Esetleg eszméletemet vesztettem és valaki más mentett ki? De akkor miért kötöttem ki azon a szörnyű helyen később? - Gina, mi történt? - emelem fel a hangom, ha esetleg nem reagálna az első kérdésemre, miközben átsétál egy szellemen. Az arcáról tisztán le tudom olvasni, hogy itt valami nagyon nincs rendben. De mégis mi az?
Vannak dolgok, amikről az ember nem szívesen beszél. A hálál, pláne valakié, akit évek után először engedtél közel magadhoz azt hiszem pont ilyen. Nem érzem magam teljesen késznek, hogy Sasháról beszélgessek. Látom a szemében a csalódottságot, de jelenleg ez nem tud felizgatni. Legalábbis még, amíg nem szembesülök a kilétével. Talán egyszer majd képes leszek ezt is kibeszélni, de nem most. - Egy kicsit. Bár főleg a növény és állat rendszertan megy. Azt még gyerekkoromban tanultam. Ha maga a nyelv érdekel, akkor inkább Daniel Paisley az embered. - vonok kissé vállat, mintha olyan nagyon mindennapos dolog volna, hogy mindenki is ismeri a latin rendszertant. Persze tudhatnám már, hogy nem így van, és többnyire elrémíti tőlem az embereket, amikor ilyenekről kezdek beszélni, mert túl okoskodónak tartanak. - Óhh... sajnálom. Talán idővel visszatérnek a képességeid. Nem szabad feladni. Ha gondolod, akkor segítek a bájitalos módszerrel. Bár én másképpen csináltam kicsit. - próbálok némi biztató hangnemet megütni. Szegény lány ránézésre is valami nagyon durván mehetett át. Főleg ha elvesztette a képességeit, és Dumbledore külön engedélye kell, hogy folytassa a tanulmányait. Persze adná magát a kérdés, hogy mi volt az a nagyon durva dolog? De nem akarok tapintatlan lenni, és faggatni sem arról, amiről esetleg nem áll készen beszélni. Na meg amúgy sem tartozik rám. Megtanulhatnám már, hogy ne üssem bele a csőröm mindenbe is. Aztán következik a pulzus mérés, és a hirtelen döbbenet a bemutatkozására. Amit hirtelen nem is tudok hova tenni. Tutira megzavarta az agyamat az infó, mert eszelős libaként kezdek viselkedni. Pedig ez tényleg nem jellemző rám. Nem szoktam én senkit ölelgetni, és köszönöm, de engem se tessék holmi érintéssekkel zaklatni. De azt hiszem az érzelmeim felülírták a gondolkodásomat. Ilyen pedig még határozottan nem történt velem. - Ha bármikor beszélnél róla, itt vagyok. Tudom, ez időbe telik. - próbálok biztató maradni. Már amennyire jelen helyzetben ez tőlem telik. Amikor eltol magától, akkor viszont gyorsan kapcsolok, és ellépek mellőle egy kicsit, épp csak annyira hogy biztonságba érezhesse magát. És igen felismerem a mozdulatot. Ironikus, hogy én mennyiszer csináltam vele ugyanezt annak idején. -Ne haragudj! Tudhattam volna. Vagyis ha valaki, akkor én... megértelek. Jobban, mint hinnéd. - mondom neki csendesen. És egy kis sóhajjal nézek rá. Végül csak folytatom, amit megkezdtem. - Szóval nem emlékszel. Gondolom rám sem. Gina vagyok. A zűrös vörös, akiről sokféle pletyka szól. De téged ez sosem érdekelt. Tudod, elég gyakran ismétlődő jelenet volt pár éve, hogy én toltalak el magamtól úgy, mint te engem az előbb. Ez azért elég ironikus. Te valamiért a fejedbe vetted, hogy a barátom leszel. Semmi sem tántoríthatott el, még az ellenséges lekezelő megjegyzéseim sem. Akkor is jöttél megöleltél, a nyakamba csimpaszkodtál, én meg komolyan nem tudtam mihez kezdjek ezzel. Fogalmam sem volt, mit jelent a "barátság" szó. De te kitartóan próbáltad megmutatni, ha akartam, ha nem. Végül idővel azon kaptam magam, hogy egyszerűen megszoktam a jelenléted, és hiányzik, ha nem lógsz rajtam. Sajnálom. Azt hiszem sokkal jobb barátot érdemeltél volna nálam. A mai napig nem tudom, hogy miért pont engem választottál. - még mindig nem könnyű ilyesmiről beszélnem, de furcsa mód nem is annyira nehéz, mint gondoltam. - Ben az unokatestvéred. Benjamin Morgan pontosabban. Azt kérdezted, hogy mi történt akkor... szóval Ben meghívott párunkat magához tavaszi szünetre. Úgy volt, hogy náluk a birtokon töltjük a szünetet, jól érezzük magunkat, szórakozunk, ilyesmi. De te eltűntél, a nyomok egy barlangba vezettek... de már nem segíthettünk. A kúria meg leégett, és Ben szülei meghaltak. Auror mentettek ki minket, és hoztak vissza ide. - nem tudom, hogy jó ötlet-e mindezt elmesélni neki, de joga van tudni. Viszont a monológom közben nem nézek rá, inkább a padlót bámulom, minek következtében átsétálok egy szellemen, aki némileg bosszankodik a dolog miatt, de valahogy ez alig jut csak el a tudatomig. Még a Szöszke számára is látható, hogy olyan, mintha bűntudatom lenne. És tulajdonképpen azóta emésztem magam, hogy tehettem-e volna érte valami többet? De ezt már sosem tudjuk meg, nem igaz?
Észreveszem rajta, hogy kissé más, hiszen ahogy rám tekint... Tényleg olyan, mintha szellemet látott volna. Ami érthető is annak tekintetében, hogy sokáig halottnak hittek engem, most pedig itt állok vele szemben. Egyelőre azonban nem fedem fel a kilétem, hiszen várom, hátha eszembe jut még valami más információ is a lányról az ismerős, vörös haján kívül. A nevéért cserébe azért igazán hálás lennék, de egyelőre semmi. Egyetlen információmorzsa se virít fel előttem egy röpke pillanatra sem. Nem ugrik a szemem elé egyik pillanatról a másikra, élénk neonbetűkkel világítva. Pedig mennyivel jobb lenne! - Rendben - biccentek azért némileg csalódottan, hiszen ezt a témát mindenki kerülte eddig, akinek csak szóba hoztam. Érthető, hogy nem áll szándékukban beszélni róla, igazán fájdalmas élmény lehetett, de nekem tudnom kell. Ismernem kell a körülményeket annak érdekében, hogy juthassak valamire. És, bármennyire is abszurdnak vagy groteszknek tűnhet mások szemében a dolog, el szeretnék menni arra a helyre is, ahol mindez történt. Az emlékeim érdekében. Ha nem jutnak eszembe, akkor valamilyen úton-módon pótolnom kell őket, nem igaz? Még a rosszakat is. - Te beszélsz latinul? - csodálkozom el egy pillanatra, habár a kérdés eszméletlen nagy butaság részemről. Mégis, annyira okosnak tűnik, bizonyára tud pár kifejezést azon a nyelven. Nem ismerem annyira, csupán azt tudom róla, hogy holt nyelv, de a Carnivora név nagyon megtetszett számomra. Olyan szép és egyedi csengésű. Illik ehhez a cuki jószághoz. - Igen, jó lenne, de részemről nyilván marad a bájitalos módszer - mosolyodom el lágyan. - Sajnos, a mágikus erőm kiapadt és a gyógyítóknak fogalmuk sincs, hogy visszanyerem-e még valaha - teszem hozzá magyarázatként. - De mivel én is arra a pályára készülök, Dumbledore professzor beleegyezett abba, hogy folytathassam a tanulmányaimat a Roxfortban. A gyakorlati órákon ugyan nem leszek majd képes remekelni, de a gyógyításhoz nem feltétlenül szükséges mágikus erő. Ott bőven elég, ha értek a bájitalokhoz. Ez ugyan felvet néhány kérdést a lány részéről. Elsősorban például azt, hogy mi történt velem, amiért nincs mágia a testemben. Kissé kellemetlen, de nem leszek képes megválaszolni a dolgot, hiszen az okokat én se tudom. Csak rájöttem, hogy nincs és kész. Nem gyakran találkoztak még ilyesmivel a Szent Mungó emberei, szóval nem képesek garantálni azt, hogy egy napon ismét képes leszek majd varázsolni. Talán örökre így maradok. Hogy bánom-e? Nem tudom. Egyelőre igyekszem arra koncentrálni, hogy befejezhessem az iskolát. Ez nem is olyan nehéz, tekintettel arra, hogy rengeteget kell tanulnom és behoznom a lemaradásomat. Megrezzenek, amikor hozzám ér, hogy kitapintsa a pulzusomat, de egyelőre állom a dolgot. Nem tehetek róla, de még mindig bizalmatlan vagyok másokkal szemben, a testi kontaktus pedig továbbra is feszélyez. Talán észre is veheti, hogy kissé azért meglódul a szívverésem, habár nem túlzottan. Igyekszem hát úrrá lenni magamon és nagy levegőt venni. Ez a lány nem akar semmi rosszat sem. Ő nem fog bántani, de még ha meg is szeretné tenni... Az iskolában vagyunk, a tanári előtt! Ennyire azért senki sem ostoba, igaz? - Kö-köszönöm - rebegem halkan és határozottan megkönnyebbülök, amikor ellép mellőlem. A közelsége még teljes mértékben idegen számomra és ez nem is pont kellemes emlékeket idéz fel bennem. Még a saját testvéreim ölelése is annyira... kellemetlen. Csúnya dolog ilyesmit még csak gondolni is, de ez az igazság. - Igen és nem - csóválom meg a fejem, miközben az arcát tanulmányozom. Őszintének tűnik a döbbenete. Ezek szerint tényleg ismert és valóban azt hitte, hogy meghaltam. Vajon szándékosan olyan embert küldtek hozzám, aki közeli kapcsolatban állhatott a múltban velem? Ez is a terápia része lenne? - Én... - veszek egy nagy levegőt, hogy meséljek, de végül bizonytalanul pislogva csukom be a szám. Mégis mit meséljek neki? Hogy örömlánynak szerettek volna kitanítani? Hogy elméletileg valami őrült kísérleteket hajtott végre rajtam és még az igazgató szerint is van némi kockázat bennem? Hiszen ki tudja, mi jöhet még elő rajtam, ahogy telik az idő. Az emlékezetkiesés az egy dolog, de szemmel leszek tartva, ebben biztos vagyok. - Sok rossz dolog történt velem és nem szívesen beszélek róla. Ne haragudj - szólalok meg végül. - Talán majd egyszer - teszem azért még hozzá. Mert igenis szeretném kiönteni valakinek a lelkem, de ez az egész hatalmas szégyen és sokk volt számomra. Amikor megölel, reflexszerűen tolom el magamtól és lépek hátrébb tőle. Nem szeretném megbántani, de képtelen vagyok viszonozni számára a gesztust. Örülök a jelenlétének, tényleg, közben viszont valami más is jelen van bennem. Egyfajta gát. Már sohasem leszek képes ismét maradéktalanul megbízni az emberekben. - Bocsáss meg, de ez... - csóválom meg a fejem. - Félek az emberektől - sóhajtok fel végül. - Sokan ártottak nekem és nem emlékszem senkire sem. Ez nem ellened szól, egyszerűen csak jobb, ha tartom a távolságot. Most még a saját testvéreim közelsége is idegen. - Ki az a Ben? - ragadom ki a nevet a mondandójából, miközben elindulunk a Gyengélkedő irányába. Tényleg bűntudatom van amiatt, amit az imént tettem és mondtam számára, de ez még mindig túl sok és túl gyors. Kell egy kis idő, mire képes leszek nyitni mások irányába.
Én azt hiszem Sashától irigyelném, hogy elfelejtett dolgokat. Sok dolgot felejtenék, de nem lehet. Néha azon is elgondolkodtam már, hogy saját magamra mondok felejtésátkot, hogy végül tiszta lappal kezdhessek életet. De mint tudjuk az ilyen bűbájok kockázatosak, és ha nem jól hajták végre... nos nem szeretnék zöldség lenni a Szt. Mungo elme osztályán. Így viszont marad a kínos tény, miszerint ez a lány igen emlékeztet a Szöszkére. Amitől persze pillanatnyi agygörcsöt is kapok vagy mi. Mert kb. egy troll gyorsaságával reagálok szerencsétlenre. Pedig amúgy nem vagyok ilyen. - Bonyolult. Talán egyszer elmesélem. - válaszolom csendesen. Nem még nem készültem fel rá, hogy erről beszélgessek. Egy vad idegen lánnyal, aki pedig pont úgy néz ki mint Ő, nos pláne nem. Amúgy sem szoktam róla csak úgy fűnek fának beszélni. Ez nem olyasmi téma, ami jól illene mondjuk a reggeli pirítós és kávé mellé. - Latin rendszertanból. A macskafélék, mint ő is, a ragadozók rendjébe tartoznak. Más szóval ragadozónak hívom latinul. - adom meg a választ, és egyben igyekszek nem túl tudományos, okoskodó, és egyben unalmas lenni. A legtöbben ezt a tulajdonságomat utálják a legjobban. Nem kéne szerencsétlen lányt elaltatnom mielőtt felérnék vele a gyengélkedőre. Vagyis remélem őt kell elkísérnem, és nem csak úgy a semmiért tartjuk fel egymást. - Igen. A gyanúszkóp azt hiszem megfelelő hasonlat. Elég nehéz, és nincs rá egyetemes módszer. Van aki bűbájtannal, van aki rúnamágiával, és megint mások bájitalkeveréssel próbálkoznak. Kinek mihez van adottsága. Szeretnéd te is megtanulni? - nézek rá kérdően. Nagyjából velem egy idős lehet, szóval akár képes is lehetne megidézni egyet. Éppen csak lehet olyan helyről jött, ahol nincsenek ilyenek. Vagy nem is tudom. Olyan furcsa, hogy így érdeklődik Carnivora után. Igaz, a macska viselkedése nem kevéssé furcsa a lány iránt. A felkaplak és nyüstöllek mutatványt senkitől sem szokta tolerálni. Időnként még tőlem sem. Na de macska. Mint említettem szeszélyes, és sose tudni hogy mire hogyan is fog reagálni. Ahogy megbizonyosodik, hogy őt kell a gyengélkedőre kísérnem, bólintok egyet, és máris közelebb lépek hozzá. Bimba könyvét egy mozdulattal eltüntetem a jóval kisebbnek látszó oldaltáskámban, ami nyilván tértágított. Carnivora meg, amint földet ér ismét, egyszerűen leül Sasha lábához, és hol őt, hol engem nézeget érdeklődő tekintettel. Én különösebb szó nélkül fogom meg a szöszi csuklóját, és nézem meg a pulzusát, már ha nem kapja ki a kezét az enyémből. Aztán kicsit jobban szemügyre veszem, és hát minél tovább nézem, annál inkább erősödik bennem a gyanú, hogy most vagy szellemet látok, vagy valami nem klappol a lánnyal. De végül igyekszem nyugtató hangot megütni, ahogy megszólalok. - Kissé gyenge a pulzusod, de szabályos. Alaposan legyengülhettél. A gyengélkedőn majd kapsz egy erősítő főzetet, az majd segít. Na, gyere, oda viszlek. - mosolyodok el halványan. Aztán már lépnék is el mellette, hogy elinduljak az említett hely irányába. De alig egy-két lépés után megállít a következő mondandója. - Hogy... te vagy... és... nem emlékszel... - egy kissé zavartan, és döbbenten nézek vissza rá. De hát az ösztöneim nem csalnak. Tudtam, hogy nem hasonlíthat ennyire. Ilyen még a genetikában sincs! Kell néhány perc mire össze szedem a gondolataim, és képes vagyok ismét értelmes mondatokba foglalni a gondolataimat. - Tudod, az olaszos temperamentumos énem mondaná, hogy ez csak egy morbid vicc, és ha kiderül, hogy az, akkor annak nagyon csúnya vége lesz. De az az igazság, hogy túl sok, túl bizarr dolgot láttam már. Cody előtted támadt fel a halálból, szóval én már nem lepődőm meg semmin. De te te mesélj! Hol voltál eddig? Mi történt veled? Mind azt hittük... hogy ott a barlangban... hogy élted túl? Merlinre... én megint össze vissza beszélek... én... - magam sem tudom, hogy mi a fene van velem, egyszerűen visszalépek mellé, és szorosan megölelem. Pedig én nem vagyok az a fajta. Ezt mindenki tudja. Talán életemben először teszek olyat, hogy ilyesmit kezdeményezzek. Jobbára csak eltűröm egyesektől, mint a Szöszkétől is. Carnivora pedig megérezte. Biztosan ez lehet a magyarázat a különös viselkedésére. Igen. - Ne aggódj, most már itt vagy, és minden rendben lesz. Magam készítem el azt erősítő főzetet. A többi pedig lassan a helyére kerül majd. Ez most nehéz lehet neked, és zavaros. De meglátod mindenki örülni fog neked. Főleg Ben. Ő tudja már? Vele beszéltél már? - talán kicsit sokat zúdítok rá, ahogy belé karolok, és húzni kezdem a gyengélkedő irányba, de egyszerűen nem bírok magammal. Nem is tudom megfogalmazni. Egyszerűen nem tudnák nevet adni a bennem kavargó rengeteg érzelemnek. De talán nem is számít ebben a pillanatban. Nem igaz?
Gina ama képességét, miszerint napló nélkül is emlékszik mindenre, én is kifejezetten irigyelném tőle, ha emlékeznék arra, hogy van neki. Az én átkom azonban pont az, hogy sok mindent és ezzel együtt sok mindenkit elfelejtettem az utóbbi évben, amit rettentően sajnálok. Még a tőlem nem messze álló, vörös hajú lány arca sem ismerős számomra. Csupán a haja színe az, ami itt-ott foszlányokban megjelenik az emlékeim között, de még ez se elég. Néhány kósza villanás még koránt sem egyenlő azzal, hogy valakire emlékezni kezdjünk. Ehhez azért kicsit több kell. A butaságaim pedig, amivel nyaggattam annak idején... Ha csak sejteném, mennyi mindennel traktáltam akkoriban, bizonyára bocsánatot kérnék tőle. Nyilván elég idegesítő kislány lehettem, habár a mostani természetem se sokban különbözhet az akkori énemtől. Óvatosabb vagyok másokkal szemben, de egyébként senkit se szeretek első pillantásra elítélni. Mindenesetre, a velem történtek néhány dolgot átírtak bennem. Sera elmondása szerint legalábbis kissé más lettem. - Ó! - nyögöm ki bénultan, miközben a lány válaszát hallgatom. Az arcára téved a tekintetem és akörül forognak a gondolataim, hogy vajon miként közölhetném vele, hogy én vagyok Sasha. Mindenesetre, egyelőre csupán hallgatok, hiszen nem áll szándékomban a kelleténél is jobban lesokkolni. - Sajnálom - fűzöm még hozzá. - Mi történt? - teszem fel a kérdést. Talán nem szép dolog így kihasználni a helyzetet, de a testvéreim csak valami tüzet emlegettek, semmi mást. Ő esetleg többet tudna az állítólagos halálom körülményeiről? - Carnivora? - ismétlem kíváncsian. Imádom a cuki dolgokat, ez a kis lény pedig értelemszerűen nagyon is az. A hízelgése pedig egyből levesz a lábamról, melynek hatására nevetve kapom fel az ölembe. - Honnan ez a név? - szegezem a lánynak a kérdést. Nem egy szokványos elnevezés, azt meg kell hagyni. De egy nem hétköznapi állathoz nem is illik ám akármi! Ez a kis cukiság pedig egyértelműen különleges jószág. Elvétve hallottam már ezt-azt ezekről a kis állatkákról, de személyesen még nem volt alkalmam megismerni egyet sem. Esetleg ez a lány is különleges lenne? - Vagyis olyanok, mint egy gyanuszkóp? - meresztek hatalmas, kíváncsi tekintetet a cukiságra, ahogy a kezeim között fészkelődik. Nagyon érdekes, amit Gina mesélt róla. - Nehéz megidézni egy ilyen kis állatkát? - szólalok meg ismét. Nincs már ugyan varázserőm, de ebben a világban az a legszebb, hogy a bájitalokkal is érhetünk el hasonló hatást, egyszerűen csak egy egész arzenált kell magunkkal cipelnünk, mindenféle helyzetre felkészülve. Gyógyítóként azonban sokkal könnyebb dolgom lesz, amint befejezem a képzést az egyetemi szakon. A Mungó helyben lesz és ott nem is leszek semmiféle veszélynek sem kitéve. Kivéve persze abban az esetben, ha egy beteg valamiért rám támadna. - Igen - biccentek egyet, miközben abbahagyom a kis jószág nyüstölését, majd óvatosan a földre helyezem őt, hogy visszatérhessen a gazdájához. Végül felegyenesedem, majd a jobbomat nyújtom a vörös hajú lány irányába. - Sajnálom, ezt már az elején el kellett volna árulnom számodra, de én vagyok Sasha - szólalok meg. - És semmire sem emlékszem a múltamból, így rád sem - ingatom meg a fejem óvatosan, mintegy várva, hogy a lány mikor kiabálja le a hajamat a fejemről. - Most tértem csak vissza és... és... Fogalmam sincs, mit mondjak, hiszen ez az egész helyzet annyira új és zavarba ejtő számomra. Itt áll velem szemben egy lány, aki ismert engem annak idején, én pedig rögtön azzal indítok nála, hogy nem árulom el számára az igazat magamról. Nem lenne hát csoda, ha megsértődne és faképnél hagyna ezek után.
Az emlékek furcsa dolgok. Nekem nincs szükségem napló írásra, hogy mindenre pontosan emlékezzek. Ez az én átkom azt hiszem. Sokan irigylik ezt a képességet, pedig nem kellene. Nem tudják mivel jár. Azt sem tudod elfelejteni, amit szeretnél. Én pedig sok mindent szeretnék elfelejteni, magam mögött hagyni. De egyszerűen úgy érzem képtelen vagyok. Mit érzek Sasha McCaine iránt? Leginkább bűntudatot. Egyértelműen jobb barátot érdemelt volna nálam. Furcsa módon, azt nem felejteném el, hogy a nyakamon lógott, és sokszor butaságokkal nyaggatott. Azt viszont, amit a barlangban láttam. Amitől lefagytam, és hát... mondjuk ki nyíltan, katatón állapotba kerültem ahelyett, hogy segítettem volna a többieknek, és a helyszínre érkező auroroknak... nos azt nagyon szeretném kitörölni. De nem megy. Ettől olyan fájdalmas ez a téma. Meg talán attól, hogy a Szöszke volt az egyik első igazi barátom. Én pedig cserben hagytam. Így "háláltam" meg a felém tanúsított figyelmét. Rossz barát voltam. Mentségemre, azt se nagyon tudtam mi az a barátság. Néha úgy érzem most se nagyon tudom. De ez nem mentesít a bűntudat, és a felelősség alól, amit érzek. Amikor pedig meglátom a lányt... nos az olyan, mint egy villámcsapás. Egyszerre pereg le előttem az összes kép a Szöszkéről. Az igaziról. Mert ez a lány nyilván nem lehet Ő. Ő halott. Akármennyire is szeretném, hogy ne így legyen. Szinte észre se veszem, hogy milyen képpel bámulhatom. Még az sem igazán tudatosul bennem, hogy a könyvem a földön landol. Vagyis Bimba kölcsön könyve. Csak jókora fáziskéséssel, és elég zavart tekintettel kapom fel a földről vaskos kötetet. - Egy lányt ismertem. Sasha volt a neve. Hasonlított rád. De ő meghalt. Ne haragudj. - nem is tudom, hogy mért kérek elnézést. Tényleg nem. Egyszerűen csak így tűnt helyesnek vagy mi. Egyszerűen próbálom rendezni az arcvonásaim, és elvonatkoztatni, hogy ő mennyire hasonlít Rá. De az ugye teljességgel kizárt. - Igen. Carnivora a neve. - bólintok a feltett kérdésre. Miközben elég különösnek vélem a macska viselkedését, ami csak most tűnik fel számomra, szintén jókora fázis késéssel. Pedig amúgy nem vagyok ennyire lassú. - Ő egy kneazle. Más néven murmánc. Ezt általában nem szereti. Elég gyanakvó, és szeszélyes lény. Megérzi a hátsó szándékokat, hazugságokat, ha ártani akarnak neked, vagy be akarnak csapni. Igen érzékenyek az ilyesmire. Érdemes odafigyelni rájuk, és a reakcióikra. - mondom, és próbálok haloványan elmosolyodni, de ez nem az igazi. Még mindig túlságosan emlékeztet a Szöszkére. Viszont Carnivora szó, azaz nyávogás, és minden ellenkezés nélkül hagyja magát felvenni, és hogy a szöszi lényegében azt csináljon vele, amit akar. Pedig ez aztán tényleg nem jellemző rá. Kifejezetten allergiás rá, ha idegenek nyüstölik így. Bárki más esetében, ha nem is karommal, de a puha mancsával már úgy jelzés értékkel ütött volna. Most mégsem. Amit nem igazán tudok hava rakni. Talán őt is emlékezteti Sashára. Pedig az után idéztem meg, miután... szóval nem is emlékezhetne rá. De valahol mégis csak a lelkem egy része, szóval talán mégis. - Téged kellene a gyengélkedőre kísérnem? - kérdezem végül némi bizonytalansággal. De a tekintetem már a sápad bőrét, és a lesoványodott alakját fürkészi. Nem néz ki túl jól, az tény.
Daphet is nagyon bírom :3
Köszönöm szépen, nekem nagyon tetszett, bírom Alit na, a karijaim is. 
