Egyetemi hálókörletek

Egyetemi hálókörletek

Galen & Adora

[You must be registered and logged in to see this image.]
Felnevetek arra, hogy magát a varázsnép morális aljára sorolja. Pedig akkor nem sétálnánk most egymás mellett, ha ez így lenne. Ő szépen az azkabani népességet erősíteni, én pedig max. foglár lennék, ha valaha oda kerülnék. Pont, mint most; fogoly és a foglár. Pedig esküszöm, hogy nem akartam rosszat, csupán egy kis tiszteletet csikarni ki belőle. De nagyon úgy tűnik nem járok jó úton.
- Óvatosan! – Villan rá egy huncut kis csillanás tekintetem mélyéről. – Vannak saját érzései. S ha olyan, mint én, akkor eléggé önérzetes kis teremtés. – Érzem is, hogy kissé megfeszül a fiú mondandójától. De már a foga közé kaphatta egyszer, s ennek emléke elég tételnek kell lennie neki most.
- Hm. Nem is tudom? – Egy pillanatra elgondolkozom, hogy mennyire engedhetem el magamat. De hamar eldöntöm, hogy most már felesleges szépítenem. Így is eléggé utál, rosszabb már nem lehet, én pedig nem fogom feleslegesen erőltetni magamat. Szóval íme a színtiszta Adora. Nyersen és bántón. – Elég volt olyan okosnak lennem, hogy tovább lássak saját önösérdekeimen és azok bármi áron történő megszerzésén. Ez minden. – Vállat vonok, mintha nem most degradáltam volna le minden valaha élt és még meg sem született mardekárost. Beleértve anyámat is. Benne van rengeteg jó és rossz tulajdonság, de a legtöbb általam nem kedvelt jegye megegyezik a ház jellemzőivel.
A megjegyzésére csak szemet forgatok. Remélem, hogy az egója nem árnyékolja be annyira az ítélő képességét, hogy az előbbit komolyan vegye. Nagyon fura, hogy ennyire fennkölt, ahhoz képest, hogy nagyjából 2 évvel idősebb nálam. Egy évvel ezelőtt még maga is ugyanazt az iskolapadot koptatta, mint én. És már akkor is a prefektusa voltam. Persze, akkor még nem ítéltem senkinek külön büntit a saját káromra, de tanárokhoz előszeretettel szervezek ki.
- Nem. Kelleni nem kell. – Vonok vállat, mintha nem is jelentene semmit. Érdekesnek tartom, hogy mennyire el van a saját kis világában, amikor az iskolán kívül is többen ismerik a nevemet, a munkásságomat, a családomat. Legutóbb az is kiderült, hogy egy alvilági seftes is ismeri egy-két viseltesebb dolgomat…Ijesztő, de hízelgő.
- Ah, szóval túlélésre játszol. Nehogy azt hidd, hogy ezekután nem foglak megkeresni. A négy alkalom, az négy alkalom. S mivel az iskola területén még mindig tiltott a hoppanálás, nincs sok esélyed megúszni. – Ezzel a nem túl kedves szándékkal pedig pláne temetheti annak az esélyét, hogy hagyom megúszni. Nem a kedvességemről vagyok híres. Vagy az előzékenységemről, de persze erről neki halvány lila gőze sincs. Meg nem is érdekli. Magára vessen, mert ha egy kicsit utána járt volna kilétemnek, talán valamilyen úton módon meg tudott volna vesztegetni vagy fenyegetni, hogy ne kelljen velem ennyi időt töltenie. De ismét igazat nyert egy kedvenc mondásom; a tudás hatalom. És én felkészülten jöttem, míg ő maximum a haját lőtte be, hogy megmaradjon a rosszfiús imázsa, ami már annyira erőltetett, hogy az rontja el az összképet. Kissé nyeregben érzem magam, ahogy tovább indulunk.
- Sosem tudtam pontosan mi történt a vadőr házánál…Te, mint öreg motoros, tudsz róla valamit?

✩ 441 ✩ Not Giving In ✩ kredit

Galen & Adora

[You must be registered and logged in to see this image.]
Kicsit azért örülök a nyugalmasabb hangulatnak, mert nem csak Galen Herbsnek nehéz lenni. Bármennyire is igyekszem azt elhitetni mindenkinek, hogy tökéletes vagyok én magam és az életem is, eléggé messze állok tőle. Talán itt az iskolában, főleg ebben az éjszakai időszakban engedem el ezt az egész színjátékot a leghosszabb pórázra. Valamiért a végtelen sötét ég alatt nem érzem úgy, hogy a fejem búbjáig fel kell húzom a tettetés falát; elég csak az orromig, úgy pont ki látok mögüle. Például most egy lehetőséget látok arra, hogy belelássak a mardekáros fiú fejébe.
- Kérlek tégy úgy. Érdekel mennyire gondolod saját magadat rossz embernek. – Őszinte tekintettel nézek rá, s direkt nem veszem magamra a mondandóját. Amúgy sem zavar már annyira a közelsége. Sokkal inkább tűnik embernek nekem így az est közepefelé, mint az elején. Nincsen túl jó híre, s bármennyire is ellenzem a csalóka pletykákon alapuló véleménynyilvánítást természetes, hogy a fejemben keringenek a hangok. Érdekes egyébként, hogy míg mi nem egyetemisták, mindent tudunk a felsősök közötti történésekről, addig ők a sötétben tapogatóznak nagyrészt. Ezért is szívás, ha annyira fenn hordod a nózit, hogy nem érdeklődsz az alattad járókkal; a végén még egy kényszerített éjszakai sétán találod magad valakivel, aki nagyon sokat tud rólad, míg neked halvány lila gőzöd sincs kivel töltöd az estédet. Meglehet Galen pont így szereti…
- Nem annak szántam. – Nevetem el magam a reakcióján. – Anya egy okos ember, de eléggé rideg és kemény nő. Mardekáros volt annak idején. – Mesélek egy kicsit a génállományom egyik feléről, de ennél jobban nem akarnék belemenni. Nem olyan a kapcsolatunk, hogy hosszasabban tudjam dicsérni és nem is akarom. Ellenben tudom; elvárná tőlem, hogy a lehető legjobb módon mutassam be egy kvázi ismeretlennek. Mert így illik, a bajaink csak ránk tartoznak, s gyávaságnak tartaná, ha külső segítséget kérnék vagy panaszkodnék. Én is annak tartanám. Arra a közhelyre, amivel a színészi teljesítményét értékelő megjegyzésemre válaszolt, csak egy sejtelmes hümmögéssel konstatálom. Én ne tudnám, miről beszél?
- Erősnek erős vagyok, ne aggódj nem fogok a karjaidba olvadni csak mert emberien bánsz velem. – Ez lenne ugyanis az alap elvárás. Bár, ahogy már korábban megjegyeztem a normális unalmas, így valahol örülök neki, hogy nem egy ilyen mosolygós, csendben sétálós, időjárásról beszélős estébe csöppentem bele. Annál még az egyedüllét is sokkal jobb lenne. Viszonylag jó tempóban haladunk, én azért, mert hozzá vagyok szokva, a mai partnerem pedig hosszú lábakkal rendelkezik, szóval neki sem nehéz a séta. Elmélázva megállok a fúriafűz hatókörétől tisztes távolságban és tekintetemmel azt a pontot vizsgálom, amit meg kell érinteni, hogy hatástalanítsd a durva növényt. Egyszer, elfelejtettem megnyomni mielőtt kimásztam volna és majdnem leszakadt a karom. Úgy kellett összevarrni a gyengélkedőn; emlékszem azt hazudtam, hogy egy gyanútlan mókust akartam megmenteni. Nem mintha százával rohangálnának itt a mókusok, de nem volt jobb ötletem. Szerencsére, annyira elérzékenyült a gyengélkedőn dolgozó személyzet, hogy nem is kérdeztek mást. Cuki gyerek voltam, akitől cuki dolgokat vártak el és meg is tette azokat, látszólag.
- Tényleg hideg hagy, hogy ki vagyok? – Nem érzékenyen kérdezem vagy szemrehányóan. Egyszerű kíváncsiság csendül a hangomból. Nekem muszáj mindent tudnom. Ki, mikor, hol, mit csinál. Azt hinné az ember, hogy egy ilyen hozzá állással irányítás mániás vagyok, pedig nem, ezt a szerepet meghagyom anyámnak. Én csak tudom, hogy a tudás hatalom, s kis jelentéktelen senkiként minél több hatalmam van annál kisebb az esélye, hogy valaki csakúgy átsétál rajtam.

✩ 437 ✩ Not Giving In ✩ kredit

Galen & Adora

[You must be registered and logged in to see this image.]
Muszáj felkuncogom a feltételezésén. Diétás lánynak nézek ki, vagy csak arra utalt, hogy távol áll tőlem az édes jelző? Bármelyik is legyen, vicces. Egész jó poénjai vannak, amikor éppen nem hordja a sapkája karimáján az orrát.
- A kávémban mindenképpen tabu, de tudom, hogy mások nem bírják a gyűrődést. – Persze, eleinte én is tettem bele cukrot, no nem annyit, mint ő, de erre inkább megint nem teszek megjegyzést. Igazán nincs jogom mások kávé fogyasztási szokásai felett ítélkezni tekintve, hogy a sajátomat is csak egy szóval lehetne jellemezni; rengeteg. Nem valami egészséges, de igyekszem normálisan enni és inni mellette, így a szüleimnek sem lehet egy szava sem, mert jobban odafigyelek magamra, mint valaha. Olybá tűnik, hogy minden rendben van…De csak tűnik.
- Nem értek egyet. – Nézek rá és felé és fordulok, hogy meg tudjuk ezt vitatni. Szeretek nézet eltérni és ész érvekkel vitatkozni. Ez az én igazi terepem, nem a gyerekes csipkelődés, bár be kell valljam azt is élvezem. – Mi alakítjuk a világot, nem az minket. – Mondja a lány, aki már előre temeti a jövőjét csak azért, mert férjhez akarják adni. Mondjuk, erről ő nem tud. – Aki, kinéz vagy lenéz, estleg retteg tőlem az magára vessen. Vagy legyen jobb ember, vagy hagyjon békén. – Ez a rövid véleményem mindenkiről, akinek nem tetszik, hogy az vagyok, aki. Vicces, hogy látszatra egyébként pont nem a „vagyok, aki vagyok” típust képviselem. Jó, azért ki kell elégítenem a szüleim elképzeléseit is, mert ezt az egyet jól belém nevelték; anyád boldog mindenki boldog, de ha anyád szomorú…jaj neked.
- Hm, pont úgy hangzol, mint anyám. – A mondandója egy pillanat alatt visszahozott a jelenbe. Megtörlöm a szemeimet és összeszedem magam. Anya nem egy kedves ember, de azért érezte, hogy mekkora súlyt tett a vállamra, még látatlanban is, amikor betuszkolt arra az istenverte nyomozásra. Szóval előjött ezzel a snassz szöveggel, aminek az a lényege, hogy nem tud együtt érezni veled, de nem akar megbántani. Anyámtól ez édes kevés, de Herbstől nagyon kedves. Furán kedves. Lehet, hogy nem tud mit kezdeni a sírással, hát azzal én sem tudok sajna.
Felvont szemöldökkel nézek először a kezére, majd magára az emberre. Nem ismerem ezt az oldalát, nekem egy másik Galenhez volt szerencsém, s őszintén; ettől a csávótól kiráz a hideg…Pontosan olyan, mint amilyennek azt a láthatatlan embert képzelem el, aki el fogja venni a szabadságom.
- Ah, szóval ez a jófiú képed. Igazán helyes.– Hagyom, hogy felhúzzon, nem . – Még nálam is jobb színész vagy. – Vigyorgok rá egy elismerő biccentéssel megfejelve. Scarlet sokkal jobb kedvűen lépeget mellettem, igyekszik távolságot tartani a fiútól minekután nem reagáltam le túl jól az előbb, amikor közel volt hozzá.
- Szóval…ha eleget sírok, akkor egész este kedves leszel velem? – Kérdem kissé piszkálódva, sokkal vidámabban. – Mert az előző esetek fényében biztosan bármikor indítani tudom a vízerőműveket. – Fokozom tovább a viccet, ami lehet nem is vicces, miközben andalgunk a következő megálló felé.
- De köszönöm. – Pillantok rá egy másodpercre komoly arccal, majd iszogatok a kávémból egy pár percig, hogy hagyjak egy kis nyugtot neki. De csak egy kicsit.
- Kérdezhetek még valamit?

✩ 500 ✩ Not Giving In ✩ kredit

Galen & Adora

[You must be registered and logged in to see this image.]
Szerencsém? Az előbb történtek után nem tűnik túl jónak ez a szóhasználat, de inkább befogom. Végül is még élek, jelentsen ez jót vagy rosszat. Talán jobb lett volna, ha a hírnevéhez méltóan ott hagy és végre véget ér ez az életnek csúfolt szenvedés. Abban persze igaza van, hogy egyszer élünk, én magam igyekszem is kihasználni az időmet, amit egyedül tölthetek. Tudom, hogy egy jobb felfogással nem lenne a jövőképes sem olyan rémes, de egy dolog valamit tudni, s más meg is tenni. Én már csak tudom. Hehe.
- Szívesen. – Mosolygok rá, mert fontos a pozitív megerősítés. Néha úgy érzem, hogy olyan mint egy nevelendő gyerek... És igazából boldog vagyok, hogy most pár rövid másodpercig nem cincáljuk szét egymást. Egész nyugodt így. Sőt, még a poharamat is emelem, amolyan „Egi, haver” stílusban. Ez a béke addig tart, amíg meg nem pillantom savanyú ábrázatát. Felnevetek és kikeresek egy kis tasakot a zsebemből.
- Tessék. – Oda repítem a kezéhez a cukrot. Sejtettem, hogy kis gyenge. Neki, akinek semmire sincsen gondja az életben keserű a kávé. Persze, jó lehet fiúnak lenni. Sokszor gondolkozom azon mennyire más lenne az életem, ha nem Adora lennék, hanem Adam. De nem cserélném el a barátaimat és az emlékeimet egy újrakezdésket. Még akkor se nincs olyan sok jó egyikből sem.
- Különbözni jó dolog. A normális unalmas. – Ennyit füzök a thesztrálos megjegyzéséhez. Nem, nem szépek. De én sem vagyok az, mégsem bújtam el egy toronyban, hogy örök magányban éljem le az életem. Egyedi vagyok és az jó. Kevés dologról lehet megmondani, hogy tisztán jó vagy rossz-e, de az egyediség egyértelmű. Tűnj ki, hogy beilleszkedj. Ez a mottóm.
- Oh… - Nos, akkor egy része igaz azoknak a pletykáknak. – Részvétem. – Pillantok rá újra, de nem akarom sajnálni vagy ilyesmi. Inkább együttérzést szeretnék irányába sugározni. Én utálom, ha sajnálnak, mert az mindig olyan, mintha valami megváltozhatatlan baj lenne velem. Pedig nincs. Igen, más vagyok. Igen, kevesen értenek meg. Igen, rossz a kapcsolatom anyámmal. Igen, belekényszerít a családom olyasmikbe, amiket magamtól sosem tennék meg. De ez nem kell sajnálni, mert mindezek ellenére, vagy talán pont ezek miatt, megtaláltam a saját utamat.
- Egy hete…vagy másfél. – Rázom meg a fejemet, nem igazán érzékelem az idő múlását. Ilyenkor év vége felé muszáj napról napra élnem, különben eltemetnek a feladatok és a gondolatok. Egyszerre csak egy házi és az mindig a következő. – Nagyon furcsa volt látni az élettelen testét…Egy darabig jól kezeltem, de amint egyedül maradtam a nyomozás után összeestem. Sokkal erősebbnek gondoltam magam. El sem tudom képzelni mi lesz, ha egy közelebbi rokonom hal meg. – Szusszantok egyet mielőtt a csillagokról újra rá vándorol tekintetem.
- Nagyon nehéz? – Tudnom kell. Tudnom kell mikor múlik el a szorító érzés a torkomban, akárhányszor Felixre és a közelgő szülinapomra gondolok. Annyira tudom kell, hogy nem érdekel, ha hallja a megtörő hangom vagy bánt a könnyektől csillogó szemeim miatt. Az az ő szegénységi bizonyítványa lesz, ha bele rúg egy gyászolóba nem az enyém.

✩ 385 ✩ Not Giving In ✩ kredit

Galen & Adora

[You must be registered and logged in to see this image.]
Van igazsága abban, amit mond. Amúgy sincsen jó híre az iskola berkein belül és kering egy pletyka az egyik nővérének a haláláról…Azt mondják egyesek, hogy a Herbs fiú ugyanolyan rossz ómen, mint egy zordó. Bár szerintem, ezek csak rosszmájú becsmérlések az exeitől, meg az ellenségei részéről, amikből van pár.
Valamiért mégis megbízok benne, talán mert jelenleg csak ő van itt, s legalább annyira be vagyok ijedve, mint a familiárisom. Ha tehetném én magam Galen zsebébe ugranék bele, de mivel nem kenguruk vagyunk így ez elmarad. Persze a végére kénytelen vagyok magam megoldani a helyzetet, mert olybá tűnik, hogy a bestiamester lefagyott a szörny szemének szemaforjában.
- Igenis főnök. – Válaszolom rezignáltan. Ha rajtam múlik nem lesz legközelebb a közeljövőben; jó messzire elkerülöm a Tiltott Rengeteget annak ellenére, hogy mennyire békés helynek ismerem. Egy kis menedék az iskola falain kívül, de mégsem távol. Nem minta szeretném az erdőket, de mivel otthon is kvázi egy kis erdő az előkertünk, így szokványos a környezet számomra.
- Dehogynem. Neked csináltam. – Biccentek a zöld termosz felé, amit direkt azért színeztem be, hogy ne tévesszem össze a termoszokat. Mindkét kezemet a sajátomon melengetem, de sajnos a lelkem reszket, nem a testem. – Csak bunkó módon egy véletlen miatt engem hibáztattál, én visszavágtam és a végén közölted, hogy biztosan még a kávét is megmérgeztem. – Vázolom a történteket olyan tárgyilagosan, mintha csak egy házit mondanék fel. – Ezekután feleslegesnek tartottam próbálkozni. A végén még úgy gondoltad volna, hogy ténylegesen megmérgeztem és azért tukmálom rád. – Vállat vonva kortyolgatom a saját lőrémet.
A szavai nyomán feldereng a nemrégiben lezajlott nyomozás…Felix bácsi ahogy virágot hoz nekem az ötödik szülinapomra, s mindenkivel együtt énekli a boldog szülinapot miközben elfújom a gyertyákat. Meg egy másik szülinapom, amikor hozott egy pónit a bulira és vagy fél percig csak sikítoztam. Nos, igen valaha igenis lányos lány voltam. Egy karácsonyi bál, amikor a lábán állva táncoltam, majd egy másik, amikor együtt ettük végig a svéd asztalt 1-től 10-es skálán értékelve a kínálatot és ugyanolyan lelkesedéssel köptük a sárkány tatárt a szalvétánkba. A bácsi, amikor egy zivataros estén el kellett vinnie apát, de megígérte, hogy a saját élete árán is haza hozza… Végül pedig a hideg hullája, ahogy a London Eye melletti szutykos betonon fekszik.
- Hm…hánytatott sorsú lények lehetnek. Mindenki csak a halált látja bennük… - Sóhajtva összébb vonom a taláromat és megsimogatom a felbukkanó rókám fejét. – Kid halt meg? – Nem várok rá valós választ, de egyszerűen nem bírok megálljt parancsolni a kíváncsiságomnak. Ha válaszol, ha nem. Belőlem akkor is kikívánkozik a saját gyászom. Eléggé friss még a dolog. – Nekem egy gyermekkori barátom…Bár fura így utalni egy felnőtt férfira…De sok jó emlék fűzött hozzá, együtt dolgoztak apával és mindig kedves volt. Ő hozta a legjobb szülinapi ajándékokat. A sors fintora, hogy nyomoztam a gyilkosságában. Azt hittem az segített a feldolgozásban, de még mindig nem tudom elképzelni milyen lesz a szülinapom nélküle. – Eldőlök és felnézek a csillagokra. Jó lenne csillaggá válni, ha egyszer meghalok. Akkor mindig a szeretteimmel lehetnék és vigyáznék rájuk.

✩ 417 ✩ Not Giving In ✩ kredit

Galen & Adora

[You must be registered and logged in to see this image.]
S pontosan, ahogy vártam; egy lefitymáló kitérő válasz. Minden úgy történik, ahogy annak történnie kell. Én megpróbálok rávilágítani a logikai bakikra, a jellemhibáira és vagdalkozás lesz belőle. Már nem is veszem magamra, ami mondd hiszen mit tudhat ő? Nem éppen a kedvesség, udvariasság mintapéldánya. Távolabb áll egy gavallértól, mint én attól, hogy bájos legyek. Arról nem is beszélve, hogy köszönöm szépen, remekül tudom végezni a munkámat. Nincsen negyedéves értékelés, amiben kifejtheti, hogy egy 1től 10ig terjedő skálán mennyire gondolta hasznosnak a büntetését, de ha lenne az övét akkor sem venném figyelembe…
Persze, hibáztathat engem mindenért, ami az elmúlt pár napban történt vele, de attól nem lesz jobb és előrébb jut az életben. Én hülye meg próbálok segíteni, hátha felnőne és szemeb nézne a saját tetteinek a következményeivel, mindezt miért? Mert kedves, tökéletes és segítőkész vagyok, s tudom, hogy nála nem működne az üljünk le egy kávéval megbeszélni a dolgokat, mert körülbelül képen röhögne és ott hagyna. A másik része meg az, hogy be kell valljam; élvezem a hatalmat. Ez az egyetlen területe az életemnek, amit ténylegesen én irányítok és még anyámék is támogatják. Szóval nem csak segítek, de szórakoztatok is! Csak éppenséggel nem őt, hanem magamat. De ez is csak addig tart, amíg utánam nem jön. Ennyire fél egyedül lenni?
- Azt hittem örülnél, ha meghalnék. – Vetem oda foghegyről, hiszen nem éppen szeret engem. Mondjuk tényleg rendes dolog volt tőle utánam jönni, főleg mert nem tudhatja mennyire ismerem ezt a helyet. Mellesleg úgy, mintha ide születtem volna, pláne azóta az ominózus kentaur eset óta. Jó meg azt sem tudhatja, hogy azzal szemben mennyire szorgalmazok más diákok szabálybetartását, a magamét elég rugalmasan kezelem.
A következő események olyannyira összefolynak, hogyha valakinek el akarnám mesélni nem tudnám megmondani mi után mi jött. Először megvádolt azzal, hogy hazudok vagy megláttam végre, hogy mi is rejtőzik a sötétben? A fény, amivel Galen megvilágította az állatot eddig is ott volt a kezében, vagy csak oda hallucináltam, hiszen a lény sötét alakja, mintha elnyelte volna a fényt. Impozáns egy teremtés, de nem várnám meg, amíg eldönti ki lesz az elő- és a főfogás. Idő közben a rókám bepattant a zsebembe, gondolván ott majd biztonságban lesz. Szép remények.
Annyira dermedten bámulok az állat szárnyaira, hogy észre sem veszem ahogy Herbs hátrébb lép és szinte belém ütközik. Nem zavar, sőt kimondottan örülök, hogy itt van jelenleg. Ha az este elején bárki állította volna, hogy fogok én még örülni a fiú jelenlétének, hát annyira kinevettem volna, mint amikor egyben ledöntöttem egy üveg vidor vizet. Két óráig nevettem megállás nélkül, s a végén a Mungóba kellett vinni. Nem a legfényesebb estéim egyike.
Visszatérve a jelenbe, szinte azonnal elfogadom a felajánlott kezet. Nem akarok egyedül lenni, s úgy tűnik ő tudja mi ez a micsoda. Még sosem láttam ehhez hasonlót, de valahonnan olyan ismerős. Ösztönösen a pálcámért nyúlok, miközben egy ötlet formálódik meg bennem, kínzóan lassú mozdulattal ki is halászom a taláromból és amennyire lassan tudom végre hajtom a már ösztönös igét.
- Avis. – Kicsit megremeg a hangom, meg úgy egész lényemben reszketek, de sikerül megidéznem egy csoportnyi színes madárkát, akik tudatlanul repkednek a levegőben, amíg mi el tudunk lassan lépkedni a közelből. Már amennyiben nem esek össze azon a pár méteren, amíg kijutunk az erdőből, mert sajnos arra is látok rációt. Nem hiába fogom az újdonsült gyűlölőm kezét, mintha az lenne az utolsó szalmaszál, ami életben tart.
- Merlinre. – Sóhajtva ülök le a fűbe amikor már biztonságban vagyunk. Felhúzott térdeim mögé rejtem az arcomat, így nem látszom többnek egy reszkető kis kupacnál, aminek tetején vörös hajzuhatag jelzi az emberi mivoltját. Valahol befelé menet elhagytam a hajgumimat. Sírni nem fogok, de megmozdulni sem.
- Kérsz kávét? – Jut eszembe az egyetlen dolog, ami esetleg egy hangyányit segíthetne most helyre állítani a fejemet. Elő is keresem a két termoszt, az egyiket átadva vagy lerakva a földre, attól függően mi a válasza. Iszok egy pár kortyot a tejes, de szigorúan cukor nélküli kávéból mielőtt, talán ismeretségünk óta másodszor, őszinte tekintettel nézek a mardekárosra. – Köszönöm, ha nem jössz utánam lehet meghaltam volna…Mi volt az a lény? – Nos igen, még a halálfélelem sem csillapíthatja egy hollóhátas tudásvágyát, Hedvig büszke lenne.

✩ 662 ✩ Not Giving In ✩ kredit

Galen & Adora

[You must be registered and logged in to see this image.]
Már megint ez a szó…Esküszöm, ha megint bájosnak hív megütöm.
- Kedves és tökéletes vagyok…Csak nem veled. Vagy talán, ha az lennék, akkor hirtelen példát vennél rólam és te magad is minta diák lennél? – Teszem fel a költői kérdést. Nem hinném, hogy attól normalizálódna a viselkedése, ha hirtelen olyan lennék, mint az ő elképzelése egy prefektusról. Hiszen nem egy prefektus tökéletes, de mégsem volt rá hatással. Na, nem mintha, úgy gondolnám, hogy én hatással leszek rá ezzel a viselkedésemmel. Egyszerűen elegem van a tettetésből, pláne azért, hogy egy olyan embernek tegyek a kedvére, aki a kisújját sem mozdítja ugyanezért. Belefáradtam abba, hogy mindenkinek én adjak, hogy mindig én legyek a kezdeményező.
Mostanság egyre ritkábban akad időm arra, hogy egyedül legyek. A sok tanulás, prefektusi őrködés és a fellendülő szociális életem nem hagy teret az önsajnálatnak. Pedig szükségem van rá, hiszen már minden tervet, amit kitaláltam az életem, a sorsom megváltoztatására elvetettem. Így nem marad más csak a sírás. Meg azaz áttetsző hazugság, hogy végre legyen pár percem magamra. Nekem sincs ínyemre, hogy pont egy strázsálás kellős közepén kell szétesnem, az meg pláne nem, hogy egy másik ember előtt. Rengeteg lehetőséget adok ezzel neki, hogy bosszút álljon. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.
Ahogy motoszkálást hallok felkapom a fejemet, hiszen egy kis zaj is képes kiszakítani ordító gondolataim káoszából. Gyorsan megtörlöm az arcomat és igyekszem eltűntetni a gyengeség legapróbb jeleit is magamról. Erős vagyok, s független. Szóval a legarrogánsabb arcomat veszem elő, hogy felnézzek a fiúra.
- Tényleg, nem tudtál volna ott megvárni? – Simán lehet, hogy meghallotta a sírásom vagy esetleg valamelyik frusztrált ordítást, amit a térdkalácsommal próbáltam elfojtani. – Áruló. – Morgok rá a fiú lába mellett készenlétben álló Scarletre, aki idáig hűségesen követte, mint valami közönséges kutya. S ezekután még van mersze lekonyult fülekkel Herbs mögé bújni. Létezik olyasmi egyáltalán, hogy valakitől a saját familiárisa fél? Mennyire nevetséges.
- Nos, mivel nem bírsz megállni egyhelyben… - Nézek rá szúrósan újfent. – Menjünk. – A fatörzsre támaszkodva feltápászkodok és igyekszem nem figyelni a remegő lábaimra. Fáradt vagyok és fázok is. Elegem van ebből az estéből, de a kötelesség nagyobb úr, mint a kényelem. Ahogy leporolom a fenekem és újfent szembe néznék Galennel meglátok valamit a válla felett és teljesen ledermedek.
- Ne mozdulj meg. – Súgom nagyon halkan és kőszoborként állok előtte, továbbra is meredten figyelve a lényt, aki közelebb jön, hallani, ahogy a finom lépései leheletnyi finoman összezörrentik a leveleket. Látom a szemeit, de semmi mást. Egyelőre nem tudom mivel van dolgunk, de félek. Talán, ha nem mozdulunk meg, akkor nem lesz baj. Persze, az esély arra, hogy a mardekáros aranyfiú hallgat rám elenyésző. Így ki kell találnom valamit mielőtt valami meggondolatlan tesz. Nos, akkor próbálkozzunk olyasmivel, ami eddig még nem volt terítéken; pőre őszinteség.
- Kérlek, ezúttal hallgass rám. Nem viccelek és nagyon…nagyon félek. – Nézek teljes őszinteséggel a másik szemeibe, már amennyire a sapkájának karimája által vetett árnyékban ki tudom venni azt. Főként a szempilláit látom, amik vezetik tekintetem és parányi irigységet keltenek bennem. Bárcsak nekem is sötét pilláim lennének… Visszatartott lélegzettel nézek vissza a lényre, s magamban Galenhez fohászkodom; kérlek, ne legyél buta.

✩ 491 ✩ Not Giving In ✩ kredit

Galen & Adora

[You must be registered and logged in to see this image.]
Tehát úgy gondolja, hogy az ő dühének van lét jogosultsága, míg az enyém egy bakfitty? Attól még, hogy jelenleg nem tajtékzok, mert elégtételt vettem, igenis igazam van. De nálam otthon is így megy az élet; anyámnak nem tetszik valami, ezért kitalál egy büntetést, hogy megkeserítse az életemet és pedig visszavágok és a végén nyer valaki. Két harc között pedig szeretjük egymást. Már amennyire két ennyire különböző ember tudja szeretni egymást.
- Ah, szóval, ha más csinálja ugyanazt, amit te szoktál akkor az már undorító? – Olyan dolgokat láttam és hallottam tőle/róla, hogy nem értem miért nem veszi észre a hasonlóságat. Vagy talán úgy gondolja, hogy a személyes bája miatt az egészen más? Csak mert nem. Ellenben megállom, hogy ezt kimondjam. Tudom, hogy már így is utál. Nem mintha arra vágynék, hogy szeressen, csak nem gondolom ennyire szörnyűségesnek a tettem. Azt meg ő sem gondolja komolyan, hogy most engesztelgessem ki. Egyrészt nem hiszem, hogy neki, akinek mindene meg van, tudnék bármit is ajánlani ekkora értékkel, másrészt, ha mégis lenne bármi ilyesmi a birtokomban, valószínűleg az sem számítana.
- Igazad lehet. – Jegyzem meg egy szomorkás mosollyal. Nagyot nyelek, mintha ezzel a sós könnyeket is visszatudnám nyelni. Eddig csak egy emberrel beszélgettem a csillagokról, a bolygókról, s mind arról, ami túl mutat rajtunk gyarló embereken. A dédnagypapám portréja nem máshol van kiakasztva, mint a nagy könyvtár csillagvizsgáló galériáján. Imádta a csillagokat és mindent, ami az atmoszférában van. A legtöbb portré nem beszél annyit, mint ő, ha a világról kérdezek. Egy hihetetlenül okos varázsló volt, aki túllátott saját mágikus mivoltán és akár mugliktól is tanult, ha arra volt szükség. Írt is egy könyvet „A csillagok nincsenek egyedül” címmel. Mindig magammal hordom az első kiadást, amit aláírt, elsős koromban gyakran olvastam esténként, ha nem tudtam aludni. Az elhunyt szerettek felemlegetése, olybá tűnik, nem a legjobb technika a záporeső szerű sírás csillapítására.
- Azt hiszem láttam valamit arra fele…- Felelem elhaló hangon, nagyon igyekezve, hogy ne változzon a hangom vagy a tartásom. Azzal tudok mit kezdeni, ha valaki utál, hiszen egy szeretlek-gyűlöllek kapcsolatban nőttem fel, de a sajnálat vagy a szánalom kifog rajtam. A szívességekkel sem tudok mit kezdeni emiatt; nálam mindennek ára van, az élet egy üzlet. S ennek az üzletnek a legembertelenebb formája az érdekházasság. Pláne, ha nem a saját érdeked az a bizonyos frigy. – Megnézem, maradj itt nyugodtan. – Remélem van annyira lusta, vagy unja már a mai estét, hogy nem jön utánam. Eljutottam arra a szintre, ahol már csak az segít, ha csont szárazra sírom magam…Scarlettet is hátra hagyom, nem akarok senkit sem látni. Magamat is legszívesebben itt hagynám a francba. Sebes léptekkel sétálok be a tiltott rengetegbe, ügyelek rá, hogy a búvóhelyem véletlenül se legyen a kentaurok területén. Harmadikban majdnem megölt az egyik, amiért megsértettem a határ átlépésének tilalmát. Bevackolok egy moszatos kis területre, valamelyik óriási fának a gyökerei közé és hagyom, hogy elöntsön minden, ami elől menekülök a mindennapomra. 3 perc. 3 percet adok magamnak, hogy lehiggadjak. 3 perc a zokogásra, sírásra, hüppögésre és ordibálásra. Ennyi még nekem is jár.

✩ 438 ✩ Not Giving In ✩ kredit

Galen & Adora

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nagyon mulattat a válasza, hiszen pont ez a lényeg! A jelenlegi gyűlölete irányomban úgy fog elillanni, mint kalitkába zárt Tündérmanók, ha egyszer kiengedik őket. Abban is biztos vagyok, hogy nem fog nagy híre kélni a füllentésemnek; senki sem fogja elhinni, hogy én valaha kezdenék, nos bárkivel is a Mardekárból. Nyílt titok Minerva néni gyűlölete a ház és kvidiccs csapata iránt, apám sem kedvelte őket, így anyám nővérét sem, aki annak idején a kígyósok soraiban ékeskedett. Anyám Hollóhátas volt, apa griffendéles, mint a nénikém és sokan mások előtte. A lényeg, hogy felmenőim között a mardekárosok száma nullához konvergál annak ellenére, hogy egy aranyvérű családról beszélünk. Ugyanígy Hugrások is csak itt-ott akadnak a mellékágakon.
- Lelked rajta. – Vonok vállat. Ugyan a mániákus kiborulás elmaradt, amitől egy csöppet elszomorodom, de remek figyelemelterelés a fiú az már biztos. És itt hagyná annyiban a dolgot egy normális ember, de nem én... – De akkor is felesleges energia pocsékolás. – Vissza bámulok rá és igyekszem nem túl fölényesnek hangzani vagy tetszeni. Sosem voltam haragtartó típus, de ez nem feltétlen előny. A mai napig csak egy embert gyűlölök és kívánom a szenvedését, de ez inkább az ő sara, nem az enyém.
Egy pár percig képesek vagyunk csendesen haladni a cél felé. Talán nem lesz olyan nehéz ez az este, bár az agytekervényeim minduntalan ugyanarra tekeregnek és nem akarom itt, s most vele megosztani kínzó gondolatfoszlányaimat. Nem akarom, hogy szánjon, nincs szükségem a szomorú tekintetekre vagy az üres ígéretekre, hogy biztos jobb lesz. Úgyhogy kénytelen lesz elviselni a hangomat. Meg is fordulok, hogy valami teljesen ide nem illőt nyögjek ki, de feltűnik, hogy lemaradt. Pár lépés távolságból is meglep a kérdése. Ezt a hangját, oldalát még nem volt alkalma megismerni. Hirtelen annyival szimpatikusabb, a kihanemén sallangtól mentesen.
- Álmatlan estéimen igen. – Válaszolok őszintén, s magam is az ég felé fordítom arcomat. Csodálattal vegyes félelemmel nézem az izzó csillagászati alakzatokat. – Szeretném azt hinni, hogy ennél sokkal több van. Mert, ha ez a minden, amit ismerünk, akkor az egésznek semmi értelme. – Egyenletes hangon szögezem le a véleményemet, mint egy tényt. De bármennyire is küzdök ellene; sírni kezdek. Nem hangosan vagy hüppögve, azt nem engedhetem meg magamnak. Csak némán csörgedezik le néhány csepp az arcomon. Fáj, hogy milyen kicsi porszem vagyok és hogy pont emiatt senkit sem érint az én bajom, ami engem mégis annyira legyengít, mintha a világproblémája lenne. Nincs ebben semmi logika. Másoknak is van bajuk, mitől lenne nekem rosszabb, mint nekik? Miért vagyok ennyivel gyengébb?
- Te mit gondolsz? – Próbálom fenntartani a normális hangsúlyom és jól is megyek. A tettetés mestere vagyok, még így is, hogy a gyomrom görcsbe rándul és úgy érzem nem tudok lélegezni a torkomban lévő gombóctól. Kérlek, kérlek ne nézz rám, olyan szégyenletes ez az egész. Sikerül erőt vennem magamon, hogy két remegő lépéssel hátat fordítsak neki, de ha rajtam múlik, most egy darabig itt fogunk álldogálni.

✩ 422 ✩ Not Giving In ✩ kredit

Galen & Adora

[You must be registered and logged in to see this image.]
Azon gondolkozok, hogy vajon mitől borult ki jobban; a leforrázástól, Scarlettől vagy a kacsától? A kacsa kifejezést a mugli médiában használják az álhírekre, mint egy kódszót. De csak nem tulajdonít nekem akkora jelentőséget, hiszen az ő világában egy senki vagyok, szóval bármi, amit mondok irreleváns számára. Ha bevallaná, hogy ez a kis gyermekcsíny zavarja, akkor beismerné a befolyásomat, s a társadalomban elfoglalt helyemet, ezt pedig nem tenné meg. Vagyis úgy gondolom, hogy nem lenne képes rá a saját makacssága miatt.
A leforrázásról nem én tehetek! Persze, jogos a kérdés; mégis mit kerestem az ajtóban, de szerintem valós volt a feltételezés, hogy megakarta lógni a dolgot, s mint a hatalom keze, kötelező betartatnom a szabályokat és azok megszegésének következményeit. Még akkor is, ha az adott büntetési forma, nem éppen elfogadott. Cél szentesíti az eszközt. És amiről nem tud az nem fáj neki. Talán egy-két közhelynél több kell ahhoz, hogy igazoljam magamnak a tetteimet. De ez nem a most problémája.
Azt belátom, hogy ráküldeni a rókámat egy kicsit aljas volt, de sosem szerettem, ha sarokba szorítanak akár fizikálisan, akár átvitt értelemben. Ezt egyedül a családomnak hagyom…Vagyis nem mintha, bármi hatalmam lenne afelett, hogy ők ezt csinálják velem. Beszorítanak két egyformán nehéz életút közé és azt mondják választhatok, de persze azt kell választanom, amit ők akarnak. Kedves családomban a demokrácia pont annyira névleges, mint egyes országok kormányában. És itt hozom meg azt a döntést, hogy inkább hozzá szólok, hátha az idegbeteg kirohanása túlharsogja a gondolataimat.
- Nem hiszem, hogy rám lenne szükséged, mint „öribari”, szóval nem. – Kezeimmel vizuálisan is mutatom a jellegzetes írásjeleket, csak hogy nyomatékosítsam mennyire meglepett a szóhasználata. – Megkérdezhetem miért tervezel sokáig dühösnek lenni? – Igyekszem nagyon békés, egyszínű hangot megütni. Hiszen tényleg ártatlan kérdésnek szánom. Én már nem vagyok rá dühös; a düh felesleges energia használat. Én már csak tudom, hiszen optimalizálnom kell, hogy mivel mennyit foglalkozok egy nap és a haragtartás a legfeleslegesebb és legidőigényesebb tevékenység a világon. Lehet, hogy ezt ő nem tudja?
- Igazából, ez nincs megkötve. – Vonok vállat, nincs nagyon sorrend, csak adott pontok, amiken végig kell menni. – Én Hagridnál szoktam kezdeni, második a Fúriafűz, aztán a Black kunyhó, a kvidiccs aréna, a fekete tó és a Tiltott rengetek széle. Majd vissza. – Magyarázom a leglogikusabb sorrendet, hiszen így jönnek egymás után a pontok elhelyezésileg. Lassan meg is érkezünk a vadőr házához, ami egy kis kitérő ebben a sorban, mint egy nyúlánk kis félsziget. Scarlett lelkesen szlalomozik a veteményesben, mintha valami akadálypálya lenne, én pedig csak körbe sétálom a területet, figyelve, hogy ne sértsem meg a kedves félóriás privátszféráját. Kicsit ezen a részen is be szoktam nézni a rengeteg fái közé, hátha. Sok idióta jár ebbe a suli simán lehet, hogy valamelyikük halálát kívánja lelni a kentaurok által, akik véresen komolyan veszik a határsértést.

✩ 390 ✩ Not Giving In ✩ kredit

Galen & Adora

[You must be registered and logged in to see this image.]
Oh, dehogynem tudok jobbat, meglátod majd te kis felfuvalkodott varangy. S ahogyan azt megígértem az első alkalommal, amikor tiszteletlen volt velem, többféle bosszút szabadítottam rá. Nem szoktam ilyen gyerekes játszmákba beleállni, mert nem kéne leereszkednem az ilyen alantasságok szintjére, de ha már itt vagyok, akkor jól esik a saját játékában elverni. Így nem is veszem magamra a mondandóját, pedig lennének válaszaim. Például, hogyha az életére törtem volna, már nem élne. S természetesen én vagyok gyerekesebb, tekintve a koromat. És ha tudnád, hogy a tanárikar legtiszteltebb tagja a nagynéném, akkor nem gondolnád, hogy ellátják a bajomat…Jó, ha Minerva néni tudná, hogy milyen módszerekkel fegyelmezek akkor nem biztos, hogy dagadna a melle a büszkeségtől, de az önvédelmet mindig is támogatta. Sosem volt olyan típus, mint apám, aki szerint egy lánynak hercegre van szüksége. Én se hercegnő, se hercegné nem akarok lenni. Úgyhogy kötsd fel a nadrágod aranyfiúcska, egy lovaggal van dolgod és nem hagyom magam. Akkor se, ha besértődik.
Csendesen indulok el utána, nyomomban az árnyékommal. Az egész utat a nagy faajtókig és még azon is túl síri hangulatban tesszük meg, de igazából jól is esik ez a kis csend. Ahogy kiérünk előveszem az egyik termoszomat, egyrészt kéz melengetésre, másrészt a tartalma miatt. Kissé felkuncogok, amikor eszembe jut, hogy azt mondta megmérgeztem a kávéját. Nem vagyok nagy méregkeverő és sosem rontanék el egy ilyen isteni olasz kávét méreggél. Nagyon kortyolva állok meg egy pillanatra és lenézek az alattunk elterülő hatalmas füves tájon. Hagrid kunyhójában fény pislákol, a feketetó polipja pedig mintha nem is lenne, olyan mélyen alszik. A fúriafűz is kivételesen nyugodtan lengedezik a szélben; Scarlett afelé indul, szaglászik, mintha igazi róka lenne.
- Sokáig leszel még dühös? – Idáig bírtam ezt a kínzó hallgatást. Szinte árad a hátából a gyűlölet, de abban reménykedek, hogy a hideg szél kicsit kitisztítja a fejét. Az enyémet sikerült; volt egy-két mondata, ami megragadt. Például, hogy nem hallgatok másokra. No, nem mintha rá hallgatnék, csak úgy amblokk lehet igaza van. Nem szoktam megfogadni tanácsokat, lehet el kéne kezdenem. Békítő jobbként a kávét is felajánlanám, hiszen hoztam neki egy saját termoszt, de nem tudom mennyire lenne jó ötlet.

✩ 453 ✩ Not Giving In ✩ kredit

Galen & Adora

[You must be registered and logged in to see this image.]
Oké, ennyi volt. Eddig türtőztettem magamat, próbáltam jó fej lenni, de most kihúzta nálam a gyufát. Úgyhogy akkor mégis visszatérünk az eredeti tervhez.
- Nem tudom, hogy kinek képzeled te magadat, de ha még egyszer csitítani merészelsz, mint egy gyereket. Merlinre esküszöm, hogy leharapom az ujjad. – Most biztosan boldog, hiszen ezeket a szavakat egyenesen a képébe sziszegtem, hogy csak ő hallhassa. Nem gyakran jön elő az agresszív énem, de be telt a kehely. Nekem ő ne mutogasson. Ezekután pedig ne csodálkozzon, ha nem lesz a szívem csücske.
A mérgelődésére már tényleg nem is akarok válaszolni. Nem vagyok sírós lány, de nem szeretem azt sem, ha megaláznak. Kiváltja belőlem az acsarkodó állatot, mint ahogy az az előbb is történt, utána meg legszívesebben bebújnék egy takaró alá sírni. De ez nem az a hely és az idő, így kénytelen vagyok elővenni családom híres keménységet. Mindez tart addig, míg rá nézek. Nos, mindenekelőtt Adora vagyok, s csak utána McGalagony, aki eddig egyetlen meztelen felsőtestet látott és annak a tulajdonosát is rövid úton meggyűlölte. Galent már legalább 5 perce kívánom a búsba, szóval most fordítva történnek a dolgok és nem tudom mit kezdjek ezzel. Olyannyira, hogy fel sem fogom a kis kioktatását. Amúgy sem nagyon érdekel mit gondol pont Ő rólam.
- Éppen a szebbik feleden keres fogást. – Jegyzem meg felszegett állal, tűntelőleg nem rá nézve. Nincs sok ideje felfogni mit mondok, máris érezhet pár éles fogat bal farpofájában, de természetesen csak jelzésképpen, hogy nem tűnt ő el. Vigyáz rám és érzi, hogy minden kis pihém égnek áll a hátamon, karomon a másik közelségétől. A gyomrom is forog és legszívesebben azonnal eltűnnék innen. De nem vagyok gyáva, így inkább egyhelyben maradok és gyorsan bekötözöm a kezemet, egy egyszerű varázslattal.
- Ami azt illeti. – Fordulok felé dacosan mikor már lelkileg is készen állok arra, hogy szembe nézzek vele. – Hoztam neked is kávét. Tudod, egyes emberek szoktak kedvesek is lenni a másikkal néha. De ezek után lesheted, hogy odaadom. – Nyomatékosítom a mondandómat egy ’baszódj meg’ mosollyal. Ha keresztbe font karjaimmal is jelzem, hogy jobban teszi, ha most békén hagy, de nem. Ez az infantilis idióta nem fogja fel mennyire megbántott.
- Hát persze. – Biccentek látszólag készségesen, de szinte kirántom kezéből az ajtót, hogy minél gyorsabban kijuthassak. Lerobogok a lépcsőn, a közös térségbe, ahol köszönök a lent lévőknek és egy ördögi ötlet jut eszembe.
- Srácok. Ti tudtátok, hogy Galen nem képes, khm teljesíteni? – Kérdem remekül előadva a hitetlent, mire néhányan meglepődnek, de egy páran csak bólogatnak és elkezdni mondogatni, hogy hallottak már ilyesmit. Így indul minden pletyka. Ennyivel ott is hagyom őket, nem kellek én már ehhez, egy gonosz mosollyal az arcomon. Megnyugodva lépek ki az folyosóra, oldalamon Scarlettel és dőlök vissza arra a helyre, ahol mindenekelőtt szobroztam, lelkilegben készülve Herbs következő kiborulására. Továbbra is érzem a szorítást gyomromban, de nem tudom, hogy azért, mert félek vagy inkább az izgatottság miatt. Érdekes macska-egér játék ez… Ugyan sikeresen zárult a küldetés, de azt egy életre megtanultam, hogy legyek sokkal türelmesebb.

✩ 505 ✩ Not Giving In ✩ kredit

Galen & Adora

[You must be registered and logged in to see this image.]
Sosem voltam egy szerencsétlen kisleányka. Vagyis a mostani énem nem az. Évekkel ezelőtt, amikor ez egész arcomból csak két nagy szemet lehetett látni a vörös tincsek között kikandikálni megfogadtam, hogy nem leszek többé ilyen. Erősebb és okosabb lettem, szereztem magamnak hatalmat és elismerést. Most pedig már barátaim és bizalmasaim is vannak, illetve egy kiépített illegális üzletem. Elértem olyasmiket, amikről elhanyagolható elsősként gondolni se mertem. Ugyan már akkor sem voltam szokványos, de jelentéktelen igen. Főként az utóbbiból lett elegem. Az, hogy nem egy mindennapi valaki voltam inkább tűnt előnynek.
Szóval évek óta nem „botlottam” bele senki a szó szoros értelemben, így kábé úgy állok az ajtó másik oldalán, mint aki megkukult. Azt is csak akkor veszem észre, hogy kedvenc fegyencemre támaszkodok, amikor az rám förmed. Ennyi elég is ahhoz, hogy visszatérjek a jelenbe és egy csapásra fintorba torzul az arcom.
- Mondjuk azt, hogy hol a fenében vagy már? – Kérdezek vissza teljes megvetéssel. Vele ellentétben én nem fogom vissza a hangerőt, hiszen nekem semmim sem fáj, bár a kézfejem éget egy kicsit, de nem vészes. Nem kezdek bele a ’mégis kinek képzeled magad, hogy itt parancsolgatsz nekem?’ mondatba, inkább csak szemet forgatva becsukom az ajtót, amin az előbb iszkolt be Scarlett. Először fel sem fogom, hogy megfog és húz maga után, de amikor végre leesik tiltakozni kezdek. Persze, mindig is érdekelt mi van idebent, de köszönöm szépen nincs szükségem idegenvezetésre.
- Hé! Ne rángass már, mi bajod neked? – Felháborodva emelem fel a hangom rá. Nos, ha eddig nem jött elő egy-két bámészkodó akkor most biztosan. Nem érdekel, csak engedjen már el. Kívánságom csak azután teljesül, hogy becsapódik egy újabb ajtó mögöttünk.
- Herbs, most mi a Merlin ütött beléd? – Tárom szét karjaimat, mert egyre tanácstalanabb vagyok. Mikor is tudatosul bennem, hogy vetkőzni készül elfordulok. Dumbledore szívecskés alsójára…Mi történik itt?
- Kösz, de nem kérek se privát, se semmilyen vetkőzős számot. – Egyik kezemet a szemeim elé kapom, de az a kezem fáj, így gyorsan távolabb tartom, hogy szemügyre vehessem. Egy picit piros és…Automatikuson megszaglászom kacsómat; kávé illatú? Oh…egy tized másodperc alatt összerakom az egyet és a kettőt.
- Ne haragudj, eskü nem akartalak leforrázni, csak azt hittem meg akarod lógni a bünt... – Ekkor a nagy magyarázkodás közepette megfordulva szembesülök a félmeztelen alakjával. - …etést. Merlinre! – Kipirult arccal fordulok meg a sarkamon, hogy újra a fallal szemezhessek legalább addig, amíg visszanyerem rendes színemet. Scar már rég elbújt az ágy alatt…Irigylem a kis négylábút…
- Ha befejezted a magánszámot, amire mellesleg senki sem kíváncsi, akkor mehetnénk? – Viszonylag gyorsan összeszedem magam és türelmetlenül ácsorgok a falnak magyarázva, karba tett kezekkel. Nem mintha nem láttam volna már mellkast, többet is sajnos, mint amire vágytam, de szerintem nagyon fáradt lehetek, mert eszembe sem jutott, hogy nem lesz rajta ruha, amikor megfordulok. Pedig abban biztos voltam, hogy nem marad a forró, nedves ruháiban. Már most túl hosszú ez a mai este…