2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Tény, még csak ez az első találkozónk, kár volt ilyen mélyre menni. Kedvenc könyved? Hobbid? Színed? - kérdezem könnyedebb hangot megütve, de a találkozót körülbelül olyan búgással mondom ki, mintha legalábbis randevút mondtam volna. Tény, hogy nem vagyok különösebben gondoskodó személy, olyan tekintetben legalábbis, hogy tojáshéjjon járjak bárkinek is a társaságában. Viszont érzéketlen se vagyok, sőt, csak a bátyám után igen nehezen kezelem mástól is a világfájdalmat vagy a keserűséget. Valahol úgy érzem, hogy a jó nap egy döntés, felkelsz, eldöntöd, hogy minden oké, hogy mit kell tenned ahhoz, hogy jobb legyen, mint a tegnap, és cselekszel. Minden napom kísérletezésekkel tellik és azzal, hogy megfejtsem a szóban forgó jegyzeteket, még ha nem is jutok egyről a kettőre, nem vagyok hajlandó füstölögni magamban és ezzel tölteni a mindennapjaimat. - Uhh, valami átok vagy mérgezés? - tippelek, kicsit összevonva a szemöldökömet, más esetben furcsa lenne, ha valakinek utána kéne járnia egy betegségnek. Azaz, ha valami gyógyító vagy bájitalkészítő, akkor persze, de Sidney éppenséggel egyik sem. - Remélem, hogy enyhít a tablettám rajta, de azt hittem csak egyszerű kimerültség. - teszem azért hozzá, hogy ne legyenek nagy elvárásai. Visszaejtem a táskámba a gyógyszeres dobozkát, hogy aztán félrebillentett fejjel előrehajolva hallgassam a szavait. Tényleg nem különösebben takargatom magam, és tényleg valahol figyelgetem, hogy van-e rá hatással valami, de hát ha egyszer a durcás, kimerült arc mögött látom, hogy milyen bájos kis arca van? Vagy lehetne? Az meg a másik kérdés, hogy nem csak ránézésre vagyok divatosabban öltözött, dekoltázzsal, mindig szépen göndörített, rózsaszín végű hajjal, csodálatos illatú parfümmel, de ténylegesen csábmester is vagyok, ha akarnám rákényszeríthetném, hogy ne tudja levenni rólam a szemét. Viszont nem akarom. - Ahh, milyen unalmas. Pedig azt hittem, hogy ezért megy a nagy titkolózás, a szülei kicsi lánya és talán még sem olyan tökéletesek, hogy elfogadják azt a húdeijesztőrettentő "másságot". - emelem fel a kezeimet, hogy a macskaköveket belekaparjam a levegőbe. Én könnyedén beszélek róla, mintha alapvető lenne, hogy az ember belekóstolhat ebbe-abba, pedig nyilvánosan nekem sincsen semmiféle hírnevem lányokkal, csak sok "közeli" kebelbarátnővel. Az pedig, hogy a szüleit nem szívlelem, abból, hogy minket gyanusítanak mindennel jogosan következne azért. Jobban viszont semmiképpen nem megyek bele, hiszen Sidney barátja, nyilván a szülei pártját is fogja, különben nem nyomozna meg kérdezne ki engem a nevükben. Ahogy látom rajta a zavart a témával kapcsolatban kicsit ellágyultabb, türelmesebb hangot ütök meg. - Tudom, hogy nem ismerjük egymást még túlságosan, de velem lehet az a szíveden, ami a szádon, akármire is gondolsz éppen. - mosolyodom el, mielőtt még rátérne a hirtelen menekülésre, mert nagyon is úgy tűnik, hogy arra halad. Kicsit felsóhajtok, viszont tényleg nem tűnik úgy, mint aki teljesen rendben lenne, se lelkileg, se egészségügyileg, így finoman a keze után nyúlok, hogy újra megszólaljak. - Nem akarsz még egy kicsit beszélgetni, pihenni? Le kell jegyzetelnem néhány dolgot, de a folyamat nagyrésze várakozás, értékelném a társaságod.
Nem akarok én csapongani a két énem között. Csak úgy megtörténik. Alapjáraton komoly, és vizsgálódó vagyok, ám én sem szeretem, ha meghazudtolnak, netán nekemtámadnak. Pár nappal ezelőtt egy zsákba varrtam volna a csinos fejét, most pedig csak mérgelődöm, ez azért számít. Bármit is műtöttek ki belőlem a Piroskák, megváltozott az életem, már nincs az a sötét béklyó, ami az elmúlt tizenöt év során a részemmé vált. Szabadnak érzem magamat, így az emberi érzések is csak úgy szétáradnak bennem. Nem kell a vérfarkasnak és a lidércfénynek felváltva küzdeni azért, hogy elveszejtsék a lelkemet. A bestia akkor ébred csak fel, amikor akarom, és akkor sem puszta éhségből, vagy vérszomjból. – Így van, az én életem, és nem kell, hogy így ismeretlenül megítélj. – Szegem fel az államat, ha már keménykedünk, nem fogok úgy tenni, mintha tetszene a Peter vonal. Emma pont azért a szívem csücske, mert odafigyel rám. Nem mérhetek mindenkit hozzá, de nekem nincs szükségem udvartartásra. Tudom, hogy megosztó személyiség vagyok, sokan utálnak, de nincs is szükségem rájuk! – Történetesen éppen nekem segít. Nem vagyok jól, ennek próbálnak utánajárni, amíg én pihenek. – Hárítom el, mintha Sid rám hagyta volna, hogy kiverem Tashából az igazságot. Jelen állapotomban sem vagyok gyenge virágszál, de inkább csak faggatózom. Karbafont kézzel hallgatom, ahogyan a bátyjáról beszél, ezzel közelebb nem vagyok a megoldáshoz, ezt nagyjából én is tudom. Az más kérdés, hogy valamiért megakad a szemem a kivillanó idomokon, holott tulajdonképpen a fiúkhoz vonzódom. Emma lehet, hogy átkapcsolt valamit bennem? Vagy csak kompenzálok, hogy neki csakis Wyatt lehet a nagy ő? Átveszem a két tablettát, és a táskámból előhúzok egy vizes flaskát, hogy bedobjam őket a számba. – Talán én reagáltam túl, valóban nem rövid. – Fordítom félre a fejemet, lévén megint az arcomba tolja a villantást. Megtehetném, hogy semleges képet vágok a dologhoz, de saját magamat nem tudom becsapni, hatással van rám. Inkább bosszankodom, nyilván azt szokta meg, hogy valami divatmaca, aki mindenkit elcsábít. Más kérdés, hogy én nem akarok beállni a sorba, hogy utána eldobjon, mint egy használt zsebkendőt. Igen, Peter stílusa még sokáig mély nyomot hagy bennem. Nem vágyom én nagyon romantikára, de valakinek legyek az egyetlen az életében, vagy nem is érdekel az ügy! A mondandóján elsőre meglepődöm, aztán felkacagok. – Ugyan, dehogy, van neki valaki más. Pasi az illető. – Rázom a fejemet, nem is értem, hogy merült ez most fel. Ez a Talisha tényleg kinézi belőlem, hogy egy másik lányba habarodnék bele? Észre sem veszem, hogy most már remeg kissé a szám, annyira zavarban vagyok. – Jó, eltértünk a tárgytól. Ha nem te, és ezer meg egy ellenségük lehet, akkor más nyomon kell elindulnom. Megkérdezem akkor a bátyádat.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Kicsit meglep az éles váltás, az előbb még nevetgélt, most meg látom, hogy hirtelen azonnal elhatárolódik és vállatvon, minden érdembeli válasz nélkül. Érdekel a története, de harapófogóval nem fogom kihúzni belőle, főleg, ha éppen az a szerepe, hogy a nyűgje közben még engem húz le és hallgat ki Sidney verőembereként. - Ahogy gondolod. El is merülhetsz benne, a te életed, a te döntésed. - vonom meg a vállamat afféle tükörképként utánozva az övét. Nincs bennem dölyfösség vagy bántódottság, nem hozzá mérem a csábmesteri képességeimet, amik egyébként se végtelenek és ritkán is élek vele, inkább csak ösztönösen rásegítve a dolgokra. Mindenesetre attól még, hogy nem szeretem a világfájdalmat, mert fáraszt, egyáltalán nem tűnök érzelemmentesnek. Viszont, ha beszélni akar velem, márpedig úgy tűnik kihallgatáson vagyok, akkor követnie kell a laborba, ahova éppen tartottam, nemigen van választása. Ha lenne bármilyen konkrétum a kezébe, akkor amúgy sem csak tapogatózna, hanem szembesítene. Meg valószínűleg nem is ő, hanem az unokahúgom vagy a szülei. - Amúgy hol is van Sidney? - kérdezek rá úgy mellékesen, hiszen az unokatestvérem is ide jár, nyilvánvalóan az ereklyevadász szakra, miért kell másnak puhítania? - Vagy... beveted a bájaidat és ezzel húzol ki belőlem olyat is, ami nincs? - feltételezem még mindig egy kicsit könnyed, flörtölős hangnemben, hiába kezdett elhidegülni hirtelen. Az érzelmei nagyon gyorsan változnak, csaponganak, hátha pillanatokon belül visszatér a mosolygós Joyce. A kérdésén a bátyámmal kapcsolatban láthatóan elgondolkozom, nem is próbálom leplezni. - Nem is tudom… jó kérdés. Nem mondanám, hogy bármilyen komoly ellentétük lenne, de határozottan nem vette jó néven, hogy minket hibáztatnak az eltűnt füzetért. Viszont szerintem ez normális, mindenki dühös, ha gyanusítgatják. - válaszolom, pedig lehet, hogy itt lenne az alkalom, hogy a busz alá vessem az ikertestvéremet és valami olyat mondjak, ami egyértelműen rátereli a gyanút, még sem teszem egyértelműen. Nem avattam be őt se a titkomba így teljesen jogos volt a kiakadása és a lehető legnagyobb vehemenciával védte az én becsületemet is. Születésünk óta támogatjuk egymást és bár a mardekárosoknál jellemző a hátbaszúrás, én végső soron még is képtelen vagyok rá, túlságosan fontos nekem, annak ellenére is, hogy mivel nem ő tette, tudom, hogy nem esne baja, csak kellemetlensége. Amikor beérünk és leül, akkor félszemmel konstatálom, hogy szemmel tartja a dekoltázsom, de ebben nincsen semmi különösebben furcsa. Legyen az ember akármilyen irányultságú, hajlamosak vagyunk odakapni a fejünket, ha a ruha alól kivillan egy kis bőr vagy domborulat. Szóval, még ha el is kapom, hogy mondjuk megnéz, abból még nem következik, hogy tetszik is neki, amit lát, vagy megmozgatja, bár reménykedni szabad, főleg, hogy kicsit mintha elpirulna. Engem határozottan megmozgat a kontraszt az egyébként barátságos, kerek arca és a fiús stílusa a ruhákban és amikor “bekeményíteni” próbál. Mindenféle tényleges gyógyítói cucc mentesen tényleg csak egy doboz tablettát veszek elő, hogy felé nyújtsam és a tenyerébe pottyantsak kettőt belőle, csak azért, mert visszamufurcult és megindult a kikérdezés nem tagadom meg tőle, ha már korábban felajánlottam. - Nem tudom mit mondhatnék ezzel kapcsolatban. Sajnálom, hogy hozzáadtam még egy kellemetlenséget a listádhoz, ami már amúgy is ránézésre elég hosszú. - vonom meg karcsú vállaimat, de érdeklődve, féloldalasan felkönyökölve a munka asztalomra és felé fordulva teszem hozzá. - Ha már itt vagy, beszélgethetnénk amíg hat a bogyó. Az unokahúgom olyan titkolózós a magánéletével, talán azért segítesz neki, mert te lennél a titkos barátnője? - feltételezem, de egyértelműen csak azért, hogy még jobban zavarba hozzam. Pontosan tudom, hogy Sidney a pasikhoz vonzódik és valami más miatt megy a titkolózás, nem azért, mert lány a párja, de azért valahol ezzel még tapogatózok abba az irányba is, hogy szóba hozzam neki tetszenek-e a csajok. Túlságosan gyorsan evezek ebbe az irányba? Lehet, de nem pont ezért izgalmas a játék?
Megrándul az arcom a hallottak alapján, nagyon nem bírom én az ilyesmit. Már Peter érzelemmentes stílusa is az őrületbe kergetett. Az szép és jó, ha valaki játssza a macsót, de hogy valaki közben le is nézze a másikat azzal, hogy nem számít, hogy mi bántja.. Nos nem, ennyire én sem voltam sosem vad, és féktelen, pedig nekem is van egy stílusom. Talán pont így tudott megkörnyékezni az a furcsa lény, mert túlságosan megélek mindent. Ezzel nem tudok mit kezdeni, az ösztöneim vezérelnek, és csak az üzleti életben vagyok józan, tudatos. Így hát a kezdeti szimpátiám gyorsan elillanni látszik, hiszen nem is ismer, máris megítél. Az arcom megkeményedik, felveszi azt a dölyfös árnyalatot, amit üzletasszonyként viselek, ha átgázolok valakit. Nem is tudom, hogy miért gondoltam őt viccesnek, csak egy arrogáns senkiházi! – Ahha. – Vonom meg a vállamat, amúgy sem szándékoztam megosztani vele a világfájdalmat, ahogy ő mondja, pláne nem a miérteket. Hátradobom a hajamat, majd karba is fonom a kezemet, ahogy így megtorpantunk, mielőtt bárhová is mennénk. Végülis vissza kell térnünk az eredeti témához, a naplóhoz, hogy hova tűnhetett el, és Talishának köze van-e hozzá. Sidney szavaiból nem vettem ki egyértelmű gyanusítgatást, de tekintve, hogy a család két ága mennyire összeveszett, olyasmit orrontok benne, hogy valahol igenis gyanus lehet ez a szekció. – A bátyád nem igazán kedveli Sidney-t? Vagy csak ezen kaptak össze? – Kérdezem tűnődve, miközben a csuklómat dörzsölgetem. Valahogy furcsán jó érzés így szabadnak lenni, még az sem fordul meg a fejemben, hogy Talishát az előbbi idegesítően arrogáns beszólása miatt fejszével porítom, hogy beférjen egy vödörbe. Az nyilvánvalóan érthető, hogy egy ereklyéket felvonultató, lajstromba szedő napló érdekes lehet, még talán engem is érdekelnek. A mágikus piacon szó szerint vannak, akik ölnek a drága holmikért. Értelmezgetem kissé a lány szavait, tényleg sértettek de nagyon, hogy ők lettek bűnbaknak beállítva, holott Sidneyékkel ellentétben ők nem annyira a mágikus vonal. Hm.. Beérünk a laborba, ahol beszélgetni akar, vagy esetleg valami fájdalomcsillapítót adni, leülök a székre, amelyre mutat, hogy aztán hüledezve pislantsak oldalra, hogy mekkorákat villant. Bár mindig a pasikat kajtattam, uraltam, de valahogy a magam laza, sportosan elegáns módján, a lányok tekintetében maximum Emmával merült volna fel bármi, de ott ügyesen kihátráltam, mert tudom, hogy mennyire vágyakozik Wyattre, ehhez képest most automatikusan félrekapom a fejemet, mintha zavarba is jönnék, amit magam sem értek, nem szoktam én ennyire szende lenni. Lehet, hogy az átkozott ékszer eltávolítása régen elnyomott vágyakat is beindított? – Akkor ennyi? Simán csak lepattantod magadról a gyanusítgatást? Különben is, még mindig fáj a fejem. – Feleselek vissza bosszankodva, mint aki úgy érzi, felesleges kört fut minden téren.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
- Tudom, hogy éppen nagyon divatos a világfájdalom így a kétezres években, de nem áll olyan jól. - biggyed le a szám, miközben ő önutál és fejet csóvál. Olyan csinos, és a olyan szép a vidám mosolya, rossz nézni, hogy ilyen mélyre süpped ahogy alkalma van rá gondolni és nem terelem el a figyelmét mással. Persze, ha valaki igazán érzékeny veheti úgy, hogy csak elhessegetem minden fájdalmát, mintha nem érdemelné meg a saját érzéseit, de nem feltétlenül szoktam finomkodni és ilyeneken gondolkozni. - Mindenkihez képest, nyilván, de a tökéletest nem lehet amúgy se semmihez hasonlítani. - mosolygom, miközben állom minden tekintetét vagy gyanusítgatását. Ez a magabiztosság sokaknak lehengerlő, de van akiknek inkább annyi jön át, hogy pimasz vagyok és önzően nem törődöm más bajával. Amiben persze van is valami, nem vagyok kimondottan anyáskodó vagy gondoskodó, legalább is nem úgy, ahogy az emberek elvárják a lányoktól, hogy legyenek finom kis gerlék. - Azta. - szakad ki belőlem egy döbbent nevetés, hogy miként beszél magáról és a családjáról, de aztán csak a döbbenet marad. - Nekem is van két testvérem, de azt hiszem ezek szerint nekünk több életrevalóságot osztottak a lapok között, mint nektek. - válaszolom, hiszen valamiért a szerencsétlen baromról inkább az jut eszembe, hogy nem a körülményeik áldozatai, hanem ők tehetnek arról, hogy bajuk van. Nem mintha én nem tehetnék arról, hogy a Smallwood család ennyire szétszakadt, de annak ellenére, hogy még mindig nem sokra jutottam, még mindig nincs bennem semmi bűnbánat. - Nem tudtam róla, hogy látványosan ellenkezem. - vonom meg a karcsú vállaimat könnyedén pillogva fel rá. - A bátyám, na, ő rendesen kiakadt. - teszem hozzá, de teljesen ártatlan hangon, mint aki nem szándékosan vezeti tévútra a másikat is dobja be a saját ikerfivérét a busz elé. Elgondolkozom a kérdésén, hosszan, talán kicsit kínzóan hosszan, miközben finoman érzékelem, hogy a szőke lány mennyire elszántan vértezi fel magát mágikus kiegészítővel, ami pénzzel megvehető. - Szó szerint akárki meg akarhatta szerezni. Valaki, aki rajong az ereklyékért, valaki, aki csóró és azért akar túladni rajta, valaki, aki gazdag és csak a gyűjteményét akarja tovább bővíteni, vagy csak szimplán ahogy mondod, konkurens csapat, akiknek szemet szúrt, hogy a Smallwood család a következő generációval kiegészülve már végképp megállíthatatlan lehetne. Hát, akárki is csinálta, az biztos, hogy a családjainkat teljesen szétzilálta. A bátyám amúgy is inkább a muglik műgyűjtői között legyeskedik, főleg ezek után, a húgom meg zenével akar foglalkozni, mindannyiunknak meg van a bé terv, nem fogjuk Sidney szülei lába elé vetni magunkat, hogy mégiscsak hagy dolgozzunk őnagyságuk mellett. - mondom, a végére erőteljesen átérződik a sértettség a hangomon, amiben egy cseppnyi megjátszottság sincs, nem hazudok egyáltalán. Lehet, hogy azt hiszik, hogy jófejségből engedték, hogy velük menjünk egy-két ásatásra, de nekem inkább az jött át, hogy mi dolgozunk egyszerű, alja munkákat és ők learatják szépen a babérokat, ha tényleg találnak valamit a segítségünkkel. Márpedig ezek alapján... kinek kell ez? Inkább tényleg mindannyian megkeressük a saját utunkat. Az más kérdés, hogy úgy terveztem, hogy azért kezdő lökésnek jó lesz a független hírnevemet megalapozni a jegyzeteik alapján... Ha csak egy ereklyét meg tudnék találni azok alapján... Kissé felsóhajtok, miközben beérünk és odasétálok az asztalhoz, ahol dolgozni szoktam, ahol néhány hónappal ezelőtt a fivérem csupasz mellkasát masszíroztam. Ugyanahhoz a székhez ülök le, és a mellettem lévőre intek, hogy Joyce is foglaljon helyet. - Nem is tudom, neveket listázzak? Ezt biztosan ők is megtudnák tenni, vagy már meg is tették. - gondolkozom el, a lábaimat könnyedén keresztbetéve. Joyce-on kényelmes ruha van, rajtam ezzel szemben nagyrészt csajos ruhák szoktak lenni, ha nadrágban is vagyok, akkor is testhezsimul és kiemeli a domborulataimat. A dekoltázsomra a csinos mély kivágású pólómban pedig egyértelműen rálát, ahogy elgondolkozva előrehajolok, mielőtt leülne, még egy finom, rózsaszínes árnyalatú csipkemelltartó pántja is előbukkan, ami tökéletesen illik a színes hajamhoz.
- Esetemben akkora a paca, hogy nem tudtál volna nem beletenyerelni. – Csóválom a fejemet, kész dráma az életem, noha nem szokásom másokra rátolni, még Emmának sem igen panaszkodtam volna, ha nem tudta volna meg rólam az igazságot, de egy idegen lánynak miért kéne nyávognom? Legfeljebb vonyítanom, ha már farkas vagyok, de most erre sem tudok nagyon büszke lenni. Az előző vicce tekintetében még vagyok annyira vidám, hogy marad a mosoly, amikor elkezd egózni, - Kihez képest? – Illegetem a vállamat, pedig igenis imponál, ha valaki határozott. Nekem valahogy csak a nagy szám volt, de nem tudtam másokra hatni, és itt most zárójel nyit, talán a bohóc, vagy anyám miatt, zárójel zár. Ám még nem szedtem magamat össze, ami a lelkieket illeti, jelen állapotomban még Anna is erősebb nálam, pedig az nagy szó, nem véletlen, hogy egyébként őt küldtem Emmával, és Siddel, így én most jobb híjján a napló után kutatok. Egy pillanatra akaratlanul is Peter jut eszembe, aki csak játszott velem, szó szerint használt, minden érzelem nélkül, ami már akkor sem volt ínyemre, Emma Wyattra van kattanva, úgyhogy nekem marad a szó szerinti magányos farkas lét. Éppen ezért vagyok most kicsit kizökkenve, mert zavarba jövök, ami rám nagyon nem jellemző. – Ő is egy szerencsétlen barom, mint mi mindannyian. – Horkantok fel, én aztán tényleg nem vagyok csajos, ami a stílusomat illeti, nekem a farmer, bőrdzseki kombó maradt, mintha valami elcsépelt vámpír lennék, de hát a sportosan kényelmes nálam mindent visz. Ha a viselkedésem miatt lennék gagyi, mint lány, hát akkor nem kell engem választani. – Én ezt nem mondtam, viszont ha valaki ennyire látványosan ellenkezik, ott mindig van valami gubanc.. Sidney azt mondta, hogy a családjaitok alaposan összekaptak egy eltűnt napló miatt. Ha nem érsz rá segíteni, akkor az is segítség lehet, ha elmondod, kinek állhatott érdekében rajtatok kívül megszerezni? Konkurens ereklyevadász család? – Egyébként ha Tasha végignéz rajtam, attól függetlenül, hogy fiúsak a ruháim, azon belül minden méregdrága, márkás termék, még a bakancsom is díszes ezüstcsattal ellátva, az övem pedig rúnákkal felverve, a fülbevalóm most az egyedüli ékszer, de abból is árad a mágia, tehát a tárgyakhoz úgy fest, én is értek.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
- Hoppá, beletenyereltem valamibe? - kérdezem vissza könnyedén, nem magamra véve a felcsattanást, hiszen nem is ismerem és látom, hogy rosszul van, már azelőtt a falat támasztotta, hogy hozzászóltam volna, nyilván nem én hoztam ki belőle. - Még szerencse, hogy én tökéletes vagyok. - vonom meg karcsú vállaimat egy kis mosollyal, pillát rebegtetve. Nem mondom, hogy kimondottan nagyképű lennék, de magabiztos mindenképpen és nagyon is csinos a kis termetemmel, amit bőszen kihasználok. Nem csoda, hogy finoman szólva is aktív életet élek, rengeteg baráttal és... barátnővel. - Uhh, ez eléggé komolynak hangzik. Meg hülyeségnek is. - mondom egyszerűen, lényegében mindenre, arra, hogy nem érdemel semmit és arra is, hogy nuygodtan lőjem fejbe. Én se vagyok éppen egy mintapéldánya az emberiségnek, de veszettül hiszem, hogy többet érdemlek, talán ezért is került "véletlenül" hozzám a Smallwood jegyzet. - Brekinridge, hmm... Jen? Jennifer, ugye? Kis bimbó még, de nagy divatdiktátor az évfolyamán. - jegyzem meg, bár attól még, hogy a ruhái extrásak őt például egyáltalán nem találom olyan szépnek, mint Joyce-ot, akármennyire nyúzott és kedvevesztett. Még mindig van benne valami báj a világfájdalmon túl. Én nem ismerem, hogy milyen kemény csajnak mutatta magát eddig, a háttértörténetét az alfasággal, a családjával, semmit az ég világon, és most mindennek tűnik, csak nem összeszedett keménycsajnak. És nem feltétlenül tűnik úgy, mint aki könnyen eléri, amit akar, ami ki is ül a kétkedő arcomra egy kissé, nem rosszindulatúan, csak afféle "na persze". Ahogy felnevet egészen megváltozik az arca, ahogy a hangulat is, én pedig kicsit elégedetten figyelem a hatását a riposztomnak. - Ez már jobb. - mosolygok rá, nem sokon múlik, hogy még oda is nyúljak, elhúzni a kezét, amikor takarni akarja a mosolyát. Amikor végül kiderül, hogy miért is keresett egy kissé összeráncolom a homlokomat elfintorodva. - Ennyi az egész? Jobb dolgom is van, mint nyomozóst játszani és már ennyitől egyértelműen én vagyok a bűnös? - sóhajtok fel, szinte drámaian, aztán könnyebben folytatom. - Ha csak ennyiről van szó, akkor mire van szükségetek? Hogyan segíthetnék? Még van egy évem az alkímista szakon és a húgomnak azt ígértem, hogy nyáron segítek neki az első turnéjában, szóval valami minimális erőfeszítés, de eredményes végkifejlet kell. - mondom neki, olyan egyszerűen és nyíltan, mintha azt várnám, hogy tényleg ő oldja meg, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy lekerüljön a célkereszt a hátamról.
- Még engem is utolérhet valami kórság, nem vagyok tökéletes! – Csattanok fel, noha nem az idegen lányt hibáztatom, inkább ez a hirtelen feltörő lelkiismeretfurdalás! Nem mondom, született vérfarkasként akár el is tehetek másokat láb alól, de hogy két ilyen gonosz teremtmény irányítása alatt nem voltam a tudatomnál, ez igenis arra sarkal, hogy átgondoljam, milyen szörnyű dolgokat tettem. Teljesen más vagyok így, mint Emma és Sidney, és tulajdonképpen bánt, hogy félreismertek, a barátságukba fogadtak, pedig cseppet sem vagyok jó ember. El kéne indulnom valami másféle úton, erre belerúgok az első emberbe, aki mondjuk valami gyógyszert kínál. – Nem az értéke a fontos, hanem az, hogy.. Nem érdemlek semmit. – Rázom a fejemet, erre elkezd ledrágázni. Valahogy máshogy cseng a hangjából, mint annak idején Peternek, aki mintha cseppnyi kedvességre sem lett volna képes, csak a szex érdekelte. Jó, ott van nekem Emma, aki viszont tényleg mindenkivel kedves, igyekszem kiragadni abból a tortából minél nagyobb szeletet! – Áh semmi olyan, amit szívesen megosztanék, legyen elég annyi, hogy ha főbe lőnél, akkor sem érezhetnéd magad bűnösnek. – Legyintek tulajdonképpen megbántottan, holott én vagyok vele bunkó. Nem akarok itt kitárulkozni, már így is lényegesen többet mondtam, mint ami egy idegenre tartozik. Nekem kéne nyomoznom, vizsgálódnom, hogy visszaadhassak valamit Sidneynek, hogy törődik velem. A visszakérdezésre hirtelen ráncolom a homlokomat, hogy aztán haloványan elmosolyodjak. Mintha fáradt öreg agyam keresné a választ, amit végül ki is bökök. – Joyce. Joyce Brekinridge. A hugom jár veletek ide. – Ahogyan a lány a karbafonja a kezét, látom rajta, hogy bár a tartása védekező, de nagyon is csípős a hangulata, nyilván felháborítónak tartja, hogy kérdezősködöm. – Hazudni? Minek? El szoktam érni a céljaimat, vagy így, vagy úgy. – Nem igazán értem, hogy miért kéne ismerkednünk más esetben, hiszen teljesen más körökben mozgunk, eddig sem akadtunk össze. Bólintok végül, hogy elmenjünk a labor irányába, de Talisha olyan frappáns cinizmussal válaszol, amit más esetében gyengeségnek szoktam betudni, most viszont früszkölve felnevetek, még a szám elé is kapom a kezemet, mint aki nem szereti csak úgy villogtatni a fogait, noha kifejezetten csinos vonásaim vannak. – Vesére? Dehogy.. – Törölgetem a szememet, nem szoktam hozzá, hogy engem bárki is megnevettessen, noha a humor a gyengém. A családom révén borzasztóan komoly vagyok, befektetőként vagy sorozatgyilkosként szinte teljesen levetkőztem magamról a viccelődést. Mindig rámtolták a felelősséget, hogy én vagyok az örökös, az elsőszülött, majd az alfa, s valahogy kezdem elfelejteni gyermeki énemet, amire Talisha merő véletlenségből durván rátapintott. Próbálom rendezni a vonásaimat, de valahogy beragad a nevetős gödröcske, gyorsan félre is nézek. – Büszke, az tény! Nem vesére van szüksége, sokkal inkább válaszokra. Eltűnt valami családi jegyzet, napló, és te még csak nem is segítesz keresni, ez pedig nagyon gyanussá tesz a szemében.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Mosolyogva figyelem, ahogy kinyitja a szemét és visszatér bele az élet és az öntudat, de főleg akkor szélesedik a mosoly, amikor meghallom azt a furcsa rekedted torok köszörülést. Nagyon elkalandozhatott, viszont tekintve, hogy a halántékát masszírozta, nyilván nem volt valami élvezetes az egész. - Nem hangzik túl jól, egészen sápadtnak tűnsz, bár az lehet csak az alaksor alig létező világítása. - jegyzem meg, a bosszúságra ugyan kissé meglepődöm és a kezemet is elhúzom. - Mintha akkora áldozat lenne, hogy odaadjak egy tablettát, amit még én is tudok többszörösíteni, ha akarok, vagy megveszem pár fillérért a muglik boltjában. Nem nagy dolog. Mitől vagy ilyen savanyú, drága? - kérdezem az egyik kezemet lazán csípőre vágva, nem értve, hogy miért kell ennyire komolyan vennie az egészet, nem a véremet áldoznám érte hirtelen. Persze fogalmam sincsen, hogy mi történt vele a múltban, nem feltétlenül azért szólítottam meg, mert tényleg a jócselekedetek hajtanának. - Hm, te pedig? - kérdezek azonnal vissza, hogy nevet is tudjak társítani a kedves arcához, amit mondjuk erőteljesen beárnyékol a fejfájás, hogy Sidney küldte, és még valami, amire nem jövök rá. - Igen, én vagyok, de nem értem milyen ügyünk lenne. Alig tartom a kapcsolatot az unokahúgommal, van annál jobb dolgom is, minthogy a vádaskodását hallgassam. - válaszolom, a csípőm helyett pedig már össze is fonom a karomat magam előtt, várakozóan. - Hát, mondjuk legalább nem hazudtál, te tényleg hálátlan fajta vagy, ha egy normális ismerkedés helyett őt akarod szóba hozni. - folytatom, de cserfes, vidám hangon, kihívóan állva, ahogy ő is végigpillant rajtam. Van benne valami furcsa, mintha mélyen sérült lenne, bár nem feltétlenül az anyáskodó énemet hozza elő belőlem, inkább csak ismerősnek hat, én is éppen eléggé kemény dió vagyok, bár nem ilyen... komoly. Meg nem mondanám, hogy fizikai fájdalmat okoznak a problémáim, inkább csak bosszúságot néha. - Kísérj el a laborhoz és mesélj, miért is kerestél meg? Az unokahúgomnak vesére van szüksége, de túl büszke ahhoz, hogy személyesen kérje? - mondom félvállról, egyértelműen képben vagyok a mugli világgal, ha ilyen példákkal dobálózom, mint donorok, meg rokoni egyezések, bár ez nem jelenti azt, hogy Joyce érteni fogja a könnyed dobálózásomat, hiszen teljesen ismeretlen a számomra. Azért a fejfájáscsillapító lehetősége még mindig adott, egy kis gyógyszeres tégelyt veszek elő és megrázom, a kapszulák csörögve ütődnek össze, hogy még egyszer, utoljára felajánljak egy bogyót.
Egy pillanatra behunyom a szememet, így még intenzívebben ér, amikor valaki végigsimít a karomon. Az érintés lágy, gyengéd, még véletlenül sem olyan, mintha egy hím kezdeményezte volna. Felemelem az államat, s kinyitom a szememet. Tengerszín pillantásomat az érkező lányra villantom, lehet, hogy pont őt keresem? Sid leírásából akár még illhet is rá a leírás. Próbálok megszólalni, de csak valami rekedt nyikkanás jön ki az ajkaim közül, úgyhogy megköszörülöm a torkomat. – Áh, csak valami durva migrén. – Legyintek ingerült bosszúsággal, ami nem neki szól. Rám semmilyen hatással nincs a telihold, úgyhogy nem is figyelem a ciklusokat. – Ennyire segítőkész lennél? Velem ne, nem ismersz, nem szokásom viszonozni a jócselekedeteket. – Van most bennem némi mártírkodás, és rettentő lelkiismeretfurdalás, legszívesebben elásnám magamat, hogy mennyi embert öltem meg a megszállás alatt. Gyenge voltam, egy roncs, aki nem képes annak ellenállni, hogy írányítsák. Nem csoda, hogy soha nem voltam jó alfa, mintha valaki mindig megfúrta volna, hogy erős legyek. Csak abban voltam hatékony, amit más rám kényszerített. – Talisha Smallwood, ugye? Beszélhetünk? Sidney fegyvertársa vagyok, s azt hiszem van egy rendezetlen ügyünk. – Az, hogy kedves legyek valakivel, vagy hogy velem kedves legyen valaki, az kizárólag Emma privilégiuma. Nekem nincsenek barátaim, csak társaim, ismerőseim. Magányos út az enyém, és aligha hiszem, hogy ez változni fog, még így is, hogy az életemnek egy nyomasztó szakasza lezárult. Kiváncsi, számonkérő pillantással méregetem a másik lányt, de a testem nem akar engedelmeskedni, akaratlanul is elmosolyodom, ami egyébként nem jellemző rám. Azt hiszem nekem nem áll jól a vidámság, de most mégis, a hasogató fejfájás ellenére előtör belőlem az egykori copfos kislány, aki valaha voltam. Most ezt sokáig elnyomott réteg felszabadulása okozta, vagy csak az a fura simogatás, nem tudom, de jó lenne inkább elhessegetni.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Szeretném azt hinni, hogy okos vagyok és nincs szükségem az ereklyevadász szakra ahhoz, hogy mindent elsajátítsak amit a családunk másik ága képvisel, de lassan már egy éve ölelgetem az ellopott jegyzetet és még mindig nem jutottam semmmi érdemlegesre. Amiknek belekezdtem az értelmezésébe azt Sidney szülei már kisöpörték, ami pedig a legigéretesebbnek tűnik... sehogy nem jövök rá a szimbólumokra az istenért se. Már kezdem feladni az egészet, de túlságosan feltűnő lenne, ha hirtelen "megtalálnám és visszaadnám", makacsul ragaszkodok a történetemhez, hogy nem én voltam. Azóta se tudja senki, még maga Troy se, aki a legvehemensebben védelmezett. Mint mindig. Mióta sokat dolgozik muglik között került közénk egy kis tér, ami lehetőséget adott arra, hogy én is feltűnésmentesen a magam dolgával foglalkozzak, Abby se sejt az ég világon semmit, viszont be kell vallanom, hogy néha ráébredek arra, hogy egyre jobban frusztrál az ikertestvérem távolléte. És főleg annak a gondolata, hogy mi van, ha megint egy lány miatt tűnt el ennyire és teljesen behódol meg elködösíti az a nyomi rózsaszín köd. Szeretem a dolgaimat - és más dolgait is - elrejtegetni, ez a kis örömöm az unalmas iskolai hétköznapokon, így csak simán iskolaszerekkel az oldaltáskámban vágok át a folyosókon klubhelyiségből a laborba tartva, bár órám ebben az évben már nincsen, néhány saját kísérletemet még nem fejeztem be. Nem tűnik úgy, mintha nagyon tudósnak lennék öltözve, csinos kivágott felső, testhez tapadó naci és bokacsizma emeli ki az apró, de nagyon is formás alkatomat. Kissé megtorpanok, amikor meglátok egy szőke lányt a falnak dőlve álldogálni, nem csak azért, mert nem úgy tűnik, mintha nagyon rendben lenne, hanem azért is, mert, nos, nagyon kedves, bájos arca van.
Alapjáraton nem vagyok annyira gondoskodó típus, hogy akárkinek megálljak, még a saját húgomat is inkább az intrikákra tanítottam és nem a taknyos orrát törölgettem, de ez a lány valamiért ismerősnek hat, valami vonzz felé és fogalmam sincs mi az vagy honnan ismerhetném. Látszik, hogy a legkevésbé se követem az unokahúgom ténykedéseit vagy a baráti köreit, mert nem esik le, hogy az egyik barátnőjét szólítom le. - Szia, minden rendben? - lépek oda, hogy már kapásból végigsimítsak a karján, amit megemelt, hogy a halántékát masszírozza. - Elkísérjelek a Gyengélkedőre? Bár lehet akad is nálam néhány tabletta. - gondolkozom el, kicsit félrebillentve a fejemet, de ahelyett, hogy elkezdenék kutakodni a táskámba csak érdeklődve figyelem, eszembe se jut, hogy akár rám is várhatott Sidney és a Smallwood naplók miatt. Bőven akadnak nálam "muglisabb" tabletták a főzetek helyett, alkímista vagyok, nagyon is érdekel a különböző molekulák hatása az emberi szervezetre, jó lenne arra is rájönni, hogy egy mágikus anyagnál mi hat mire, de hát hosszú út van még addig, míg a mágiát úgy szét lehetne cincálni és számokban leírni, mint a biológiát, kémiát, fizikát a muglik iskolájában.
Választhatnám a régi utat, amelyben erőszakot alkalmazok, úgy nyomozok Talisha után. Elkapom, kínzom, de mégis, ez fel sem merül most bennem. Az egész kezd elhalványulni, mintha valami régi élet emléke lenne. Nem, lehet azt normálisan is csinálni. A Piroska lovagrendet végülis azért élesztettük fel, hogy nyomozzunk, helyrebillentsük a világot. Ezúttal nem csak Sidney családjának naplóit kutatom. A Smallwoodok híresek jók az ereklyék vizsgálatában, ezért a különös, sötét varázslatot árasztó testékszert is magammal hoztam afféle ürügyként. Valóban érdekel, hogy pontosan hogyan került belém, de ha a lány nem tud segíteni, akkor hátha elejt egy óvatlan szót a naplókról. Sid nem gyanusította egyértelműen, de azt tudom, hogy nagyon összeveszett a családjuk két ága. Meglátogathatnám akár Jennifert, vagy a segítéségét is kérhetném, hogy mint mardekáros, kerítse elő nekem a lányt. De nem, inkább a szimatom után megyek. Nem mondom, hogy falnak vágok bárkit, aki belém mer kötni itt a pincefolyosókon, de elég éles a nyelvem, hogy leteremtsem, és talán hosszú idő után élhetek a mágiával is a balta helyett. Különös, nem izzad a tenyerem, nem érzem a vért az ínyemen. Az idegesítő ölési vágy nagyban csökkent a piercing kiműtése óta. Azért kicsit ki is vagyok merülve, Emma nem is biztos, hogy elengedett volna, de mondtam, hogy menni akarok, nem pedig pihenni. Azért nem ártott volna még egy kávé. Amit Sid főzött, azt megittam, de hoznom is kellett volna pohárban, afféle tartaléknak. Fáj rendesen a fejem, néhány nap múlva telihold. A bestia viszont nem mocorog belül, mintha valahogy ráébredt volna, hogy nem kell egy másik szörnyeteggel harcolnia, birokra kelnie. Ha majd átváltozom, pár órára szabad lehetek, vadászhatok, remélhetőleg csak állatra. A gyilkolásból elég volt! Ugyanis ha létezik pokol, azt jó lenne elkerülni, de tekintve, hogy mennyi van a rovásomon, komoly jótetteket kéne véghezvinni, hogy ne égjek a kárhozat tüzén úgy ezer évig. Úgyhogy kicsit fejfájósan nekidőlök háttal a folyosónak, a halántékomat masszírozom, mielőtt kitalálnám, hogyan tovább!
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Láthatóan meglepődik azon, amit mondok, pedig én azt hittem, hogy mindenki tisztában van vele, hogy a Szükség szobájának van egy különleges formája is, bár nem könnyű megtalálni, hiszen csak akkor jelenik meg, ha igazán szükség van rá, ahogyan a neve is mondja, - Nem tudtál róla? A kastély megőrzi, ami elvész. Én sem tudom, hogyan működik pontosan, de végülis a termek is vándorolnak, úgyhogy ez sem olyan furcsa. - mosolyodom el, mert hát először engem is meglepett, amikor egyik évben még a másodikon volt a Gyengélkedő, aztán meg csak úgy átvándorolt egy másik emeletre. De már elég régóta járok ide ahhoz, hogy ne legyen furcsa semmi, ami esetleg még másoknak az. A Roxfort egy különleges hely. Azt hiszem nagyon fog hiányozni, amikor majd befejezem az iskolát. Olyan furcsa lesz máshol lenni mindig. Vajon a Minisztériumban is vannak hasonló különlegességek? Sose voltam még ott, de állítólag azért az se kutya. - Ez az egész igazából olyan furcsa nem? Olvastam már a Roxfort történetéről, de miért vannak itt tömlöcök? Szerintem ez inkább valamiféle díszlet csak. Sosem használták igazából, gondolom. - bár azért kicsit elbizonytalanodom, ahogyan beszélek, mert hát ki tudja! De nem, azért csak nem történt itt ilyesmi, csak nem kötöztek ki itt senkit sem, vagy éheztettek halálra, vagy tudom is én. Az iskola szellemei biztosan tudnának róla és még sosem hallottuk Hóborctól, vagy Nicktől, hogy ilyesmi akár valaha is történt itt. - Teljesen igaza van anyukádnak! Szerintem is csúnya dolog, főleg hogy vannak varázslók, akik ezt a végletekig kihasználják. Amikor Hermione meghalapította én is csatlakoztam a M.A.J.O.M-hoz azonnal. A manók sokkal több jogot érdemelnének! - húzom ki magamat, ahogyan egészen hevesen gesztikulálva kezdek el magyarázni. Ennek persze megint meg lesz a következménye. Annyira hadonászok így menet közben, hogy sikerül rálépnem a saját lábamra. Igen, ilyesmire is csak én vagyok képes. És nem sokon múlik, hogy orra ne bukjak. Az utolsó reflexszemmel sikerül még újdonsült ismerősöm karja után kapnom, de persze ezzel annyit érek csak el, hogy úgy magammal rántom, mint annak a rendje és mivel a lendület és a kisebb súly is az enyém naná, hogy lazán magamra húzom. - Bocsánat! - könyökölök fel automatikusan fél karral, a másik kezemmel a fejemet tapogatom, miután sikerült kissé odakoccannia a kemény kőpadlóhoz. Ezzel a hirtelen mozdulattal pedig csak azt érem el, hogy még össze is fejelünk, ha nem elég jók a reflexei és nem pattan fel elég gyorsan, vagy támaszkodik meg a karjain, amikor felkönyökölök.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Talált tárgyak...? Van ilyen részleg? - kérdezem, ez nekem még egész új. Eddig - szerencsére - még nem kellett ott keresnem semmit, de jó tudni akár mostanra, akár a közeljövőre, hogy érdemes lesz szétnéznem ott is, ha épp azt hiszem, csak úgy eltűnik valamim az éterben. - Hát, a pincék általában erről híresek. Sötétek és ijesztőek, de pont ez bennük az érdekes. - A mugli horrorok létezése óta pedig még inkább elterjedt varázslókörökben is, hogy parázni kell tőlük. Szegények pedig nem is tudják, hogy amit a filmeken látnak, azoknak a fele, ha nem is feltétlen az egésze, igaz. - Végülis azt hiszem, közel vannak a tömlöcök, ez sok mindent megmagyaráz a szellemekkel kapcsolatban. Az durvább, hogy szerencsétleneknek akár itt kellett láncra verve meghalnia egy kis lyukba zárva - mondom. Egyáltalán egy iskolába minek kellenek tömlöcök? Értem én, kastély meg történelem, meg a sötét középkor szokásai, de akkor sem egészen tiszta, és lehet, hogy inkább nem is akarom megtudni, hogy akik most itt kísértenek kopogószellemként, azok kik voltak életükben és miért végezték úgy, ahogy. - Ezt még nem hallottam, de elég izgi - vigyorodom el. - Bakker, sokkal több híres embernek volt köze a varázslókhoz, mint tippelném - állapítom meg. Jó, van akivel kapcsolatban egészen egyértelmű, sok legenda nem véletlenül születik, de amikor ilyenek kerülnek elő, ahol nem igazán gondolnék rá, az mindig meglep. Hogy miért a hülye trollháborúkat kell tanulni mágiatörin és nem ezeket...? A folyosókon való bolyongás közben átevickélünk a történelmi témákról valami lazábbra, mint a jelen helyzet megvitatása és a lehetséges megoldások. - Áh, értem - bólintok. Nincs mese, a manók jófejek, ha segítségről van szó, mondjuk nekünk soha nem volt házimanónk a családban, pedig lehetett volna. Anya kegyetlenségnek tartotta mindig is, szóval amint apa felvetette, hogy talán fel kéne fogadnunk egyet, kábé reflexből leordította érte a fejét, amiért ezt ki merte találni. - Nekem nem volt túl gyakran szerencsém az itteni manókhoz, talán ha kétszer találkoztam velük, az Ilvermornyban anno viszont rendszeresen látogattam a konyhát kajaidőn kívül - vigyorodom el picit belesüllyedve a nosztalgiába az egykori iskolámat illetően. Vagy csak simán jobb dolgom volt, vagy az edzést vittem túlzásba, ami miatt lekéstem a vacsorát, aztán annyi idősen még ráadásul neccesebb is volt, ha későn jutott eszembe bepótolni a hülye szabályok meg a takarodó miatt.
- Oh, sajnálom, akkor drukkolok, hogy mégis megkerüljön! - bár még mindig azt mondom, hogy Hóborcot lehetetlen megtalálni, ha ő nem akarja, esetleg a problémákat követve van rá esély, hogy mégis előkerül, de azért az se könnyű, hogy az ember keresse hol van baj, főleg hogy egy szellem sokkal gyorsabban tud helyet változtatni az iskolán belül. - Ha elkeveri talán megtalálod a találtárgyak között, ahol minden ott van, ami elveszett. - okoskodom kicsit, mert hallottam én róla, hogy akad egy szoba, ahol mindent meg lehet találni, ami valaha is elveszett, bár persze lehetséges, hogy ez csak mendemonda. Én is Lunától hallottam és közismert tény, hogy Luna elég fura tud lenni, bár én kedvelem minden furcsasága ellenére is. - Igazából most csak kissé elkalandoztam., valószínűleg a za baj, de már ismerem a sulit. Mondjuk ide nem nagyon szoktam lejönni, elég... ijesztő. - itt még le is halkítom a hangomat kicsit, még ha ezzel gyávának is tűnök, de hát nem vagyok én Griffendéles! Bár igaz, hogy a Hugrabug klubhelyisége is lent van, de nem ennyire lent. - Azt hallottam még alsóban egy nálam idősebbtől, hogy idelent több durva kopogószellem is van, akik nem merészkednek a fenti szintekre. Nem mertem sose lejönni. - vallom e végül most is kissé azért ijedten nézve körbe, főleg amikor valami koppanást hallok a távolból. Valószínűleg csak egy patkány és nem a láncát csörgető durva szellem, de ki tudja! - Igen emlékszem már. Tudtad, hogy Caesar is varázsló volt? Mármint igazából azt rebesgetik, hogy kvibli volt és olyanokkal vette körbe magát, akiknek a segítségével ezt eltitkolhatta. Azért akarta meghódítani világot, mert kisebbségi komplexusa volt. Persze lehet, hogy ez csak szóbeszéd. - mint a vérszomjas alagsori kopogószellemek, de hát hallok dolgokat és olvasok is, bár nem vagyok Hollóhátas, de szeretem a könyvtárat és mindig megragadnak a különös történetek, vagy mondjuk úgy a képtelenek. Ami unalmas az annyira nem érdekes és ezek a sztorik mindig lekötnek annyira, hogy ne gondoljak semmi kellemetlenre, mint mondjuk a tesóm halála, aki persze most is ott topog mellettünk, így én időnként lopva oldalra pillantok. Türelmetlen, amit megértek, menne már ki az udvarra szaladgálni, én meg még mindig bolyongok. - Az tényleg nem lenne rossz és még vicces is! - kuncogok kicsit az ötleten elmerengve. Egy hangos tábla, ami tudja, hogy merre kellene menned és rád kiabál, amikor nem jól választod meg az irányt. Persze igaza van, úgy se engedélyezné senki sem. - Ha nem is gyakran, de azért előfordul. Elég rendesek, én pedig néha lekésem a reggelit, mert mindenkit előre engedek a fürdőnél. De nem baj, mert olyankor mindig megszánnak, most pedig sétálni akartam odakint, de gondoltam viszek egy szendvicset, mert akkor ha elkalandozom és nem érek vissza vacsorára akkor sincs baj. - csacsogok tovább és simán hagyom, hogy irányítson arra, amerre úgy látja, hogy hasznosabb kanyarodni. Én persze most megint egyáltalán nem figyelek rá, idefelé is azért tévedtem el, mert a tesómra figyeltem. Igen, sajnos a gondolataim nagyon könnyen el tudnak kalandozni és olyankor nem figyelek az olyan apró részletekre, mint az irányok, vagy mondjuk, hogy mikor van a következő étkezés.
- Mondhatni - válaszolok. - Kölcsönbe kaptam egy könyvet egy felsőbb évestől, ami aztán nála kötött ki, szóval ha tönkreteszi vagy elhányja valahova, instant ki leszek végezve - fejtem ki bővebben a problémát. Tehát az még a kisebb gond, hogy valamit lenyúlt, inkább a következmények miatt aggódom, mert ahogy ismerem, tuti nem kapom csak úgy vissza. Az eszmei meg természetesen anyagi értéke miatt meg aztán főleg benyalok valami átkot magamra, ha nem szolgáltatom vissza karcolásmentesen jövő hétig... Szóval azt megtárgyaljuk, hogy gyakorlatilag lehetetlen eligazodni, és a többi és a többi... eközben viszont egy kérdés férkőzik a fejembe. - Na és új vagy, vagy pedig még évek után se sikerült ennyire kiismerni magad? - puhatolózom. Ezt a mi-hol-merre játékot már eljátszottam anno Ilvermorny elsőben, most muszáj vagyok újra a Roxfort nyolcadikban, és egyelőre bár a lényeges helyek megvannak, ha valami kevésbé népszerűt kell keresnem, én se tudom néha, merre szaladjak. Így nem is tudom, mit várok a választól, hiszen ha azt mondja, ő is mostanság jött, akkor oké; ha viszont már első óta itt koptatja a padokat... hát az nem is tudom, megnyugtatna-e vagy éppen ellenkezőleg. Abból egyrészt kiderülne, hogy ez a kastély nagyobb katasztrófa, mint tűnik, ezáltal segáz, másrészt azt mondaná, hogy sokáig fogok én még ezzel szívni. Alsóhangon három év, ha a mesterszakot elengedem, márpedig olyan hosszú időre nem terveztem, de még így is szívás lenne. A nevem eredetébe valahol beletrafál. - Jah, az "eredeti" Cassius anno a Caesar elleni merénylet egyik főszervezője volt - mondom is, hogy ezzel a római-dologgal nem hibázott nagyot, sőt. - De ha ez megnyugtat, én nem tervezek még csak hasonlót sem - vigyorodom el. Ha valakinek ehhez hasonló történelmi neve van, jobb, ha nem olvas utána. A Caesar-sztori egy dolog, de azért az is barátságos, hogy csóri névrokonom megölette magát egy szolgájával. Hát, egészségére, vagy mi. - Hát igen, ez... feltűnt - jegyzem meg, ahogy visszatérünk Hóborcra. Látszólag elengedtem a témát, de azért bízom benne, hogy kivételesen hibázik és elcsípjük. Úgy fest, igazán belelkesedik a közös eltévedés gondolatától, ami a maga módján végülis aranyos. Azt hiszem, nem fogok unatkozni a lány mellett, amíg meg nem találjuk, amit keresünk; örülök, hogy nem valami búskomor jégkirálynővel vetett össze a sors. A közvetlensége nem épp arra vall, mint amit itt, a karótnyeltek földjén megtapasztaltam, szóval meg sem próbálom visszafogni magam, ő az eddigiek alapján aztán tuti nem néz hülyének, ha én is lazára veszem a dolgokat. - A jelzéseknek néha én is örülnék, de nem tudom, akkor hol lenne az eltévedés varázsa? - kérdezem költőien, szavaimból érezheti, hogy kissé ironizálok. Nagyon is jól jönne ilyesmi minden ilyen bonyolult és kacifántos épületbe, néha csodálom is, hogy elődeink hogy a francban voltak képesek ilyen marhanagy hodályokban élni és nem bektattanni, mikor huszadjára tévedtek el a hónapban egy rosszul bevett kanyar vagy egy eltévesztett ajtó miatt. - Tényleg lehetne valami tábla itt-ott, eskü' ezt mondani kéne a vezetőségnek. - Persze fixen képenröhögnék, aki egy ilyesmivel előáll, de be kellene vallaniuk, hasznos lenne. - Vagy jól jönne legalább valami bűbájolt cucc, ami az arcunkba ordítana, mint egy rivalló, hogy "hé, rossz irány!" - teszem hozzá, bár ezt már egyértelműen a poén kedvéért. Egy ilyen tuti felmondaná a szolgálatot és csak a frászt hozná mindenkire, ha akkor is megjelenik, amikor nem kéne, és persze csak a hangzavar lenne belőle. Közben azért próbálok figyelni arra, hogy ha már így felajánlottam a segítségem Pollynak és annyira de nagyon biztos vagyok állítólag a konyha hollétében, akkor ne vigyem az előző helyett egy másik vakvágányra... az különösen gáz lenne. - Szóval gyakran zargatod a manókat egy kis extra nasiért? - kérdezem elvigyorodva, miközben ahogy belémkarolva közlekedik, finoman húzom magammal az egyik irányba, ahol elágazódáshoz érünk. Bár hülye kérdés, ha hobbiszinten űzné, nyilván nem a konyha felé tévedt volna el. Vagy a franc se tudja.
Azért nem vagyok vak és bár szélszemmel időnként a közelben ugráló öcsémre is figyelnem kell, de mégis igyekszem a figyelmem nagy részét a srácnak szentelni, aki láthatóan eléggé gondterhelt és hát az emberek tényleg nem szokták csak úgy ok nélkül keresni Hóborcot. - Csinált valami bajt? Neked okozott gondot? - tippelgetek, hiszen amúgy tényleg nem hiszem, hogy szándékosan keresné. Lehet, hogy ellopott valamit, ami simán Hóborcra vall és elég csúnya dolog is egyben, főleg ha olyasmit, ami mondjuk fontos annak, akitől elvitte. Bosszút ugye nem nagyon lehet állni rajta, vagy nem tudom hogyan, úgyhogy biztosan inkább valami efféle okból keresi és nem azért, mert leöntötte egy vödör vízzel és most vissza akarja adni a kölcsönt, főleg hogy a srác láthatóan nem vizes. - Oh ez csodás! Én lehet, hogy még itt kavarognék ki tudja meddig. Bár gondolom idővel megtalálnának, de nem lenne jó kivárni, mert ki tudja, hogy mikor. - mosolyodom el kissé meglódulva a magyarázkodással,hogy aztán kezet nyújtsak neki bemutatkozás céljából. Végül is vagy ő mondja el merre menjek, vagy nem tudom ki, hiszen nem láttam már mást erre percek óta és valahogy olyan sejtésem van, hogy erre túl sokat nem is nagyon járnak. - Cassius... mint valami római hadvezér, vagy császár, az azért menő! De akkor csak Cash. - bólintok végül jól megrázva a kezét és bátran viszonozva a széles mosolyt is, ami az ő arcán is megjelenik. - Sajnálom, hogy nem találtad meg Hóborcot, attól félek őt akkor lehet megtalálni leginkább, ha ő akarja. - vagy épp valami csínen töri a fejét. Nem is értem, hogy a szellemekre miért nincs valami szabályozás az iskolában. Végül is így akármit megtehetnek és akárkinek megkeseríthetik az életét. Lennie kellene valami feltételnek, hogy itt élhetnek közöttünk, úgy lenne a fair. - Az igazán csodás lenne! - a kezdeti zavar láthatóan hamar átadja a helyét a lelkesedésnek és a nyelvem is elég szépen megered. - Együtt mégis csak érdekesebb eltévedni! - aztán egy pillanatra oldalra kapom a fejemet, de épp csak egy másodpercnyi rosszalló nézés és mintha nem is lett volna gond nélkül közelebb lépek a sráchoz, hogy belé karoljak. - Nem értem, hogy miért olyan egyformák ezek a folyosók. Lehetne kint tábla, vagy más útjelző, vagy csak jelzés, hogy merre nem menj, mert sötét és ijesztő, de nem? Sokkal könnyebb lenne mindenkinek! Bár így izgalmas is egyben. Nem is tudom, hogy hogy lenne jobb, szerinted jobb az izgalmas, vagy ha biztosra mehetünk? - közben simán el is indulok valamelyik random irányba, mármint indulnék, de mivel belé karoltam azért tud irányt adni, hogy a csacsogás ne segítse elő az újabb eltévedést. Az már most jól látszik, hogy nem arról vagyok híres, hogy tökéletes a koncentrációm, vagy épp a tájékozódási képességem.
Úgy fest, mintha kicsit megrémülne tőle, ahogy megszólítom. Most vagy kizökkentettem a gondolataiból, vagy ennyire ijesztő vagyok... Remélhetőleg, nem az utóbbi. Azon eddigre már túl is lépek, hogy mintha úgy hallottam volna, lett volna vele más is. De biztos csak behaluztam vagy valami. Vagy csak messzebb dumáltak valakik és a visszhangok hozták erre. Ettől jobb magyarázatom nincs, mivel a csaj egyértelműen egyedül flangál itt; vagyis most már nem, mert itt vagyok én. A nemleges válaszra halkan felsóhajtok. Hát, akkor nem vagyok előrébb... - Jah, tudom - felelem. Perszehogy kerülni szokták, ezek után már én is nyilvánvalóan fogom. Távolról szórakoztatóbb volt, mint most hajkurászni. - Én sem jókedvemben keresem, ami azt illeti. Lenyúlt egy könyvet, amit kölcsönbe kaptam, szóval azelőtt akarom visszakapni, mielőtt mondjuk egy mosdóban landol vagy miszlikre aprítja - forgatom a szemem gyors magyarázatot adva. Drasztikus lehetőségek, de a baj az, hogy ki is nézem belőle, hiszen ha elkapja a harci kedv, poénból is képes hasonlókra. Attól gázabb meg a világon nincs, amikor az ember valamit kölcsönkap, és szétbarmolt állapotban kénytelen visszaadni. - Okéé, ezt nagyon átérzem - jegyzem meg, amikor azt mondja, hogy sikerült elvesznie. Alapvetően jó a tájékozódási képességem, de még nekem is sikerül néha rossz helyen befordulni, ha egy-egy monotonabb szakaszra érek. Bár a festmények meg a szobrok elhelyezkedése némileg segített, amíg tanultam, hogy mi-hol-merre ebben a hodályban. - De asszem' tudom. Legalábbis az biztos, hogy sejtem - mondom aztán válaszul. Nem gyakran lógok a pincében, főleg hogy a klubhelyiségem is felfelé van, de a konyha az a konyha, a manók meg jófejek, szóval azért jártam már ott, ha épp egy kimaradt vacsit akartam pótolni utólag. - Cash vagyok, vagyis Cassius, de azt inkább ne erőltessük. Örvendek - rázom meg a kezét fogkrémreklámból kölcsönzött vigyorral. Arról már letettem kissé, hogy a szellemet könnyen megtaláljam, mivel valószínűleg azóta ismét átszambázott valamelyik falon, úgyhogy marad az, hogy várok a következő véletlen talira. Addig is... elkísérhetem Pollyt az úticéljáig, ugyanis annyira elveszettnek tűnik, hogy megesik rajta a szívem, meg amúgy is miért ne. Még talán Hóborccal is összefuthatunk véletlenül út közben. - Elkísérhetlek, ha gondolod - ajánlom fel, bár nem erőltetem. Ha nem akar társaságot, nekem az is tök oké, ezesetben simán elmagyarázom legjobb tudásom szerint az irányt. - Maximum ketten tévedünk el utána, de az is jobb, mint egyedül - teszem hozzá poénnak szánva, tényleg 99% biztos vagyok az útvonalban. Ezután ha nem zavarja a társaságom és benne van a buliban, lassan el is indulok és biccentek neki, hogy kövessen csak.
- Tényleg igyekszem, de... azt hiszem eltévedtünk. - sóhajtok egyet, pedig erre még sosem volt eddig példa! Na jó az első néhány évben azért előfordult, hogy kissé elkeveredtem. Nem könnyű, ha a klubhelyiséged eleve idelent van, mert sok folyosót kell meg- és kiismerni, de idővel azért sikerült, most pedig annyira elbambultam és nem figyeltem, hogy tényleg gőzöm sincs, hogy merre vagyunk pontosan. Bizonytalanul nézek jobbra, majd balra a következő folyosó elágazásnál és egyelőre még mindig nem tudom, hogy merre is kellene indulnunk tovább, hogy meglegyen az a szendvics, amikor egészen megrezzenek, hogy meghallom az ismeretlen srác hangját, aki épp szembe jön velem. Még kissé riadtan oldalra is pillantok, aztán megköszörülöm a torkomat, mert sejtem én, hogy bizonyára hallotta, hogy beszéltem valakihez. - Hóborcot? Nem, erre nem járt, de őt nem is szokták keresni, inkább aki teheti kerüli. - azért elpillantok a folyosó egyik, majd másik irányába is, de így se tűnik fel a halványan derengő szellem semerre sem és a hangját se hallani. Őszintén szólva kétlem, hogy a közelben van, ő szereti megtréfálni az embereket, úgyhogy ha valahol a közeledben van arról tuti, hogy tudni fogsz. - Azt viszont nem tudod, hogy merre van a konyha? Nem tudom, hogy csináltam, de azt hiszem elkeveredtem. Öhm... Polly! - nyújtom a kezemet felé, remélve, hogy kisegít és legalább egy irányt mond majd nekem, ha továbbindul, hogy szellemet keresgéljen és persze remélem, hogy ő tudja, hogy pontosan merre is vagyunk. Azt hiszem ez nagyon nem a konyha környéke, sokkal halványabbak erre a fáklyák, mint máshol és sokkal kevésbé barátságos a hely. Sőt, jobban körülnézve a frász kitörne itt, ha nem toppan be ez a srác pont most. Látszik is rajtam, ahogy időnként körbefordítom a fejemet, hogy kissé mintha meglennék ijedve, hiába igyekszem barátságos mosolyt az arcomra varázsolni.
Amikor idejöttem és azt mondták, tartsam magam távol Hóborctól, azt hittem, viccelnek. Miután összefutottam az említettel, először még szórakoztatónak is tűnt a jelenléte meg a csínytevései, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy előbb vagy utóbb engem is elér, és hogy hajlamos túlzásokba esni. Egy idő után annyira nem poén. Az utóbbi pát napban rákattant, hogy lenyúlja diákok cuccait és aztán egészen máshova dugja el - nemrég még egy alsóbb évest sírni is láttam, amiért a kopogószellem csak úgy meglépett a kedvenc pennájával. Akkor még nem is gondoltam, hogy nemsoká én leszek a következő szerencsés, avagy szerencsétlen a sorban. Nem különösebben ragaszkodom tárgyakhoz, ezt pedig biztosan kideríthette valahonnan (vagy egyszerűen ráhibázott), ugyanis nem is a sajátom volt, amivel ilyen könnyedén meglógott. Kölcsönbe kaptam a könyvet egy mesterszakos csajtól, párbajozáshoz és ellenfelek minél gyorsabb kiiktatásához szükséges különleges praktikákkal volt teli - a fél családja auror, több generáció használta ezelőtt és sikeresen lenyűgözték a vizsgáztatókat az átrágása után. Baromi ritka példány, nem is lehet kapni kvázi sehol, így azzal a kikötéssel kaptam meg, hogy lehetőleg sértetlenül adjam vissza. Éppen ezért lennék nagyon boldog, ha ezt sikerülne is betartani, amihez nyilván az kéne, hogy visszaszerzem valahogy. Jó ideje hajkurászom már ezt a szerencsétlent, és az se segít, hogy velem ellentétben ő tud közlekedni a falon keresztül is... Viszont már nem akarom feladni a küzdelmet, akivel összetalálkoztam közben, az pedig kifejezetten jól szórakozott ezen, hacsak az előző napok során nem volt része hasonló élményben. Az egyik földszinti teremben azt hittem, végre elkapom, már emeltem is a pálcám egy Petrificus Totalusra, de Hóborc egy tőle jól ismert röhögés kíséretében átszivárgott egy emelettel lejjebb, a varázslat pedig eredménytelenül pattant vissza a padlóról. Ilyen nincs... Ugyanezzel a lendülettel fordultam aztán sarkon, hogy az alagsorban érjem utol legalább. Az alagsori folyosón egy beszélgetés foszlányait hallom abból az irányból, amerre éppen haladok, üldözöttemet viszont nem látom és hallom sehol. - Bocsi, nem láttát... láttad - javítom is ki magam, amint befordulok az egyik sarkon és feltűnik, hogy a lány egyedül van. Pedig meg mertem volna esküdni, hogy pár másodperccel ezelőtt még hallottam volna beszélni valakihez. Na mindegy. - Szóval nem láttad Hóborcot errefelé? - fejeztem be a kérdést normálisan immár, remélve hogy látta a közelben a szellemet és visszavehetem tőle, amit eltulajdonított.
Gyors léptekkel haladok végig a folyosón, meg-megkorran a gyomrom, még az a mázli, hogy a klubhelyiségünkhöz viszonylag közel van a konyha, így bármikor tudok szerezni magamnak valamit, ha épp arra van szükségem. A hajam csak úgy lebeg utánam, a cipőm hangosan kopog minden lépésnél, amiből tökéletesen lehet tudni, hogy valaki itt bizony nagyon siet. - Mindjárt ott vagyunk, hozok egy szendvicset, aztán jöhet a séta rendben? - egy pillanatra oldalt pillantok, ahol persze az ég világon senki sincsen, legalábbis egy külső szemlélő az ég világon senkit sem látna, én azonban az öcsémhez beszélek, akit én ott látok loholni mellettem. Ő persze fut, ami egy szellemtől teljesen irreális, de azzal magyarázom, hogy igyekszik úgy tenni, hogy számomra hitelesebb legyen a jelenléte, ezért nem siklik, mint ahogyan egy átlagos szellem tenné. Ő persze csak elmosolyodik, elég türelmes velem szinte mindig, nem kell ezúttal sem rohannom, de én mégis ezt teszem. Na igen, ez van, ha lelkiismeret furdalásod van, még ha nem is tehetsz az öcséd haláláról, de mégis igyekszem mindent megtenni, amit csak lehet, hogy jól érezze magát és úgy érzem, hogy akkor fog igazán menni ez, ha minél több időt töltök vele és természetesen ezen is vagyok. Ezért igyekszem most, mert neki nem kell ennie, nekem viszont igen, de egy szendvics út közben is belefér, aztán már mehetünk is ki sétálni. Egyébként is jó az idő szerencsére, bár ő ebből sem érez sokat, sőt semmit, de ettől még tudom, hogy ugyanúgy szereti a napsütést és a virágokat, ahogyan régen is oda volt értük és még ha csak ilyen visszafogott minőségben is, attól még élvezheti. A nagyobb probléma az, hogy egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy a legutóbbi fordulóban jól tettem-e, hogy befordultam, vagy valamit elnéztem. A nagy sietség lehet, hogy kicsit megzavarta a tájékozódási képességeimet? Vajon közeledek a célomhoz, vagy távolodom? Kezd egyre kevésbé ismerős lenni a környék és ezek a folyosók is... jártam már erre egyáltalán?
Talán nem bánom a hirtelen beállt váltást. Sosem volt az erősségem jópofizni. Ha azt mondta meg tudja oldani egyedül, akkor ki vagyok én hogy bele szóljak, vagy rá akaszkodjak? Nem is értettem ezt a hirtelen teázgatásra való hajlandóságot sem. Nem mintha nem tűnt volna pár perccel ezelőttig járható ötletnek, de amint jött, hogy dolga van, rá kellett jönnöm, hogy ez a világ következő legnagyobb palimadár lépése lett volna. Elköszön, biccentek neki és ezzel külön is mennek az útjaink. Ő erre én arra. Úgy döntök, ma sem maradok a Roxforti szállásomon. Mielőtt vissza térnék Roxmortsba azonban össze szedek pár dolgot, néhány régi jegyzetet, új könyvet, amiből az újabb pár óra anyagát össze állíthatom, egy teljes évfolyamnyi javítandó esszét is magamhoz veszek. Úgysem fogok tudni aludni ma már, holnap pedig csak délutántól lesznek óráim. McGalagonyhoz azért még bemegyek indulás előtt, miután mindent magamhoz vettem és beszélek vele a fiú meg Meliora ügyében. A friss esti levegő mindenképpen jót fog tenni. Két esszé között pedig biztos, hogy a zongorámat is elő szedem. Néha nem értem miért nem mentem inkább zenetanárnak!
//köszönöm a játékot!~//
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Bells ● A kutya szokott próbálkozni ●
Csak bólintottam, amikor azt mondta a professzor, hogy időben térjek vissza a hálókörletembe, nem is lesz máshogy. Lassan nekem is vissza kéne térnem lassan a szobámba aludni, kezdek fáradt lenni nagyon és szeretnék lepihenni, lefárasztott az előbbi jelenet. Nem szerettem volna, hogy bárki meglásson, főleg ő ne lásson meg engem azzal a sráccal, elég kellemetlen helyzet született az egészből és nehéz lesz majd helyrehozni a dolgokat, de biztosan eltöröm a kezét, ha még egyszer így meg hozzám érni, nem vagyok a kurvája és soha nem is leszek.Ideje lenne észbe kapnia végre... idióta. - Azt megköszönném, jó lenne elkerülni a felesleges felhajtást és kellemetlenségeket. - mondom, miközben végig a szembe nézek. Remélem felfogja, hogy nem szeretnm, ha ebből az egészből ügy lenne, nagyon nem szeretném, mert csak rám nézve lenne kellemetlen és szülne visszafordíthatatlan következményeket... én is tudom, hogy lassan robbanni fog a bomba, de jó lenne, ha minél később történne. - Így van, ez esetben elköszönnék, még lenne pár dolgom. További szép estét. - köszönök el, majd már indulok is, elég sebesen haladok vissza a körletembe, minél előbb megoldást kell találnom, meg kéne akadályoznom, hogy minden balul süljön el... Merlin adj nekem erőt ehhez az egészhez.
♡
Demetrius Peverell
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Pincefolyosók 2020-01-23, 15:04
Meliora & Demetrius
Ki tudja Pitonnak mi jár a fejében! De annyira nem is érdekel. Alapvetően jó kolléga, néha szívózunk, de valójában kedvelem. És nem csak amiatt, mert érdekem fűződik hozzá. Megkapom a szérumot. Meliora kap még egy büszke pillantást, aztán Perselus el is köszön. - Időben térjen vissza a hálókörletébe! - az ajtó becsukódik, mi pedig tovább indulunk. Arra amit mond csak komolyan ránézek. - Mivel a fiút a gólem a házvezetőjéhez eljuttatta és a patrónusommal egy üzenet is velük tartott; Nem ígérhetem, hogy nem lesz némi visszhangja, de ha engem kérdez, ez inkább egyedül rá nézve okozhat kellemetlenséget. De, majd beszélek Minervával az ügyben. - mondom csak egyszerűen. Remélve, hogy nem borul ki és kapunk össze megint. - Részemről, nem hozom fel többet. Hiszen megbeszéltük; értésemre adta, hogy meg tudja oldani a dolgait, ha pedig úgy áll, felkeres. - az más kérdés, és nem kötöm az orrára, hogy továbbra is az a gyanúm, hogy a fiú valamivel sakkban tartja. Más logikus magyarázatot nem látok miss Argent viselkedésére. Alá írom, nem egy gyenge nő és meglehetősen erős boszorkány is, az egész akkor is sántít. És a megérzéseim általában bejönnek.
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Bells ● A kutya szokott próbálkozni ●
Elég hamar elérjük Piton professzorhoz és az út közben mg azt is megtudom, hogy milyen teát szeret, jobb ezt észben tartani, ki tudja, hogy mikor fog jól jönni. Igazából szeretek sok mindent tudni a másikról, hiszen ez az egyik értelme az életnek, megismerni az embertársainkat, bár tény, hogy nem az összeset akarom, vannak... elég visszataszító létformák is. Hirtelen annyi jut eszembe, hogy inkább gondolok másra, mintsem hagyjam belemászni a fejembe a gondolatot, hogy mennyivel szebb lenne az élet nélkülük. - Piton professzor. - üdvözlöm a házvezetőmet meleg mosollyal, majd figyelem csendben és némán azt a közjátékot, ami lezajlik a szemeim előtt. Biztosan tudnék mit hozzátenni, de inkább maradok csendben, elég csúnya és durva szavakkal illettem Peverellt, miután megbeszéltük Piton professzorral a történteket. Valahol biztosan bánta a pontokat, de tetszett neki valahol a merészségem. Aztán Piton professzor eltűnik és csak várjuk, hogy újra megjelenjen, majd miután megkaptuk a bájitalt és váltottak pár szót, ha váltottak, újra útnak indulunk. - Nem szeretném, ha ügyet csinálna abból, ami a folyosón történt nem rég. - nincs értelme tovább kerülni a dolgot és egészen addig nem hagyom, míg nem hagyja annyiban.
Aktuális viselet 
