2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az iskola kviddicspályája a kastély erdővel ellentétes oldalán található.A nézők a pályát körülölelő tornyokban foglalhatnak helyet az iskolai meccsek alkalmával. Itt tartják az edzéseket is házak csapatai, ha előre lefoglalják maguknak a pályát és persze egy-egy kósza gyakorló is feltűnik a pályán időnként.
[You must be registered and logged in to see this image.] Miután többen is a fülembe ültették a bogarat, egyszerűen nem bírtam leállni a kviddiccsel. Minden erőm és koncentrációm oda pontosítottam, az edzéseken a legtöbbet hoztam ki magamból és szerintem ez az utóbbi időben igen jól látszódott is már rajtam. Valami megváltozott. Már nem érdekelt, hogy mit szólnak majd a többiek az auror szakon, hogy miért nem járok el a csoportos tanuló órákra a könyvtárba. Nyilván ettől függetlenül az órákon felmutatott eredményeim nem változtak, hiszen egy csomó mindennel ígyis mindig előrébb voltam, mint mások. Mit tesz, ha ennyi fiú mellett cseperedik fel az ember, nem igaz? Először gondoltam rá, hogy majd Harrynek küldök egy baglyot, hiszen a múltkor megígérte nekem, hogy segít, ha szükségem van rá. Mindig is rendes volt hozzám, bíztam is benne, de mégis, valahogy jobbnak láttam ezt most egyedül csinálni. A közös élményeink és meccseink megint csak felidéztek volna bennem olyan dolgokat, amiről aztán tudom, hogy nem gyakorlás lenne a vége. Nagy hasznomra nem válik, ha csak a seprűről bámulom őt, mint ahogy elsőben a kilátóról. Már szürkület volt, esteledett. A hűvös szél belekapott vörös hajzuhatagomba, össze is húztam magamon a kviddicstaláromat. Első utam a seprűtárolóhoz vezetett, előkerestem a saját nevemmel elátott seprűmet, majd a pályára indultam. Elterveztem már mindent és olyan biztos voltam benne, hogy egyedül leszek idekint, hogy akaratlanul is megtorpantam, amikor a nekem háttal álló fiút megláttam. Oldalra léptem, hogy arcát lássam. - Cormac? Hát te mit keresel ilyenkor itt? - Nem mondom, hogy a fiú a kedvenceim közé tartozott az évek során, de különösebb problémám még nem volt vele, így jellememhez híven vele is mindig kedves és közvetlen voltam. Mondjuk meg nem tudom mondani, hogy az edzéseken kívül beszéltünk e már valaha.
- Nem hiszek - vágom rá röviden és tömören, miközben magamban abban reménykedem, hogy ejti végre ezt a témát. Nagyon nincs szükségem ugyanis arra, hogy pont egy hozzá hasonló figurával vitassam meg az értékeimet. Vagyok, aki vagyok, érek, amennyit érek, nem érdekel. Jelenleg ugyanis sokkal fontosabb feladatom van az ezen való rágódásnál. Szeretném végre teljes mértékben elfelejteni, hogy örökbe fogadtak és nem áll szándékomban azon lamentálni a szobám magányában, hogy vajon miért nem értem semmit sem a valódi szüleim szemében. Esetleg éjszakába nyúlóan a könyveimet bújni annak érdekében, hogy végre rájöjjek, melyik fajhoz is tartozom tulajdonképpen. Egyszerűen csak Miley szeretnék lenni, senki más. És bármennyire is rossz néha a "szüleimmel" való kapcsolatom, most érzem csak igazán, mennyire tudnám értékelni, ha semmi ilyesmi se lenne az életemben. - Nagyjából ez a helyzet - biccentek egyet a megállapítása hallatán. - Nézd, nincs veled bajom, de te és én... baromira két külön világ vagyunk - hozom tudomására a dolgot, mintha legalábbis elhinném, hogy akar tőlem valamit. Nos, nem vagyok egy hercegkisasszony, ezt neki is be kell látnia magában és még a szépség fogalma is távol áll tőlem. Soha életemben nem foglalkoztam magammal különösebben. Persze, nem vagyok egy ágrólszakadt koldus, igényes a megjelenésem, de cseppet se lányos. Mi ketten egymás mellett igen röhejesen festenénk. - Mit értesz a könnyű élet alatt? - sandítok rá kíváncsian. - Mármint, gondolom, sok lenne az elvárás, nem igaz? - tippelek egyet. - A szüleid esélyesen nem érik be akárkivel - ütöm tovább a vasat. - Legyen művelt, csinos, kellemes társaság, tegye boldoggá a trónörököst, nincs igazam? A mardekárban marékszámra akadnak ilyen csitrik, habár az elvárás rész oda-vissza játszik mindkét irányba. Paulónak is ki kell majd tennie magáért, ha a megfelelő lány akad a hálójába, ebben biztos lehet. Minden egyes lépését árgus szemekkel fogják majd figyelni a menyasszonya szülei. Nos, nem irigylem őket, de az is tény és való, hogy jobb életük lesz, mint bárki másnak, aki nem az ő társadalmi rangjukba született bele. - Köszönöm a tanácsot, de tudom jól, mit kell tennem - hárítom el magam elől a srác szavait. Nem, egyelőre nem fogok ismét próbálkozni. Le kell higgadnom és újragondolni mindent. Azt pedig még véletlenül se mondanám ki a füle hallatára, hogy egyébként nagyon is igaza van. Tisztában vagyok azzal, hogy bizonyítanom kell, egyelőre azonban a háttérben maradok. Ennyi kudarc után szükségem van némi pihenésre. - Kétségtelen, hogy idővel más is ezt fogja mondani rólam, de kösz a bókot - mosolyodom el szélesen és még egy ügyetlen kis meghajlást is sikerül produkálnom irányába. - Ha a jövőben jóban leszünk, meghívlak az esküvőmre és megismételheted ezt - öltök rá nyelvet játékosan, miközben teljesen ki is megy a fejemből, hogy nem pont kedélyesen társalognom kellene vele... Ő egy megfigyelendő személy, Miley! Talán valamiféle fontos információt szalasztasz el azzal, hogy így viselkedsz... - De ha te mugli vagy, akkor mégis miként kerülhettél a mardekárba? - tátom el a szám csodálkozva, miután megosztotta velem a vízilabdás történetet. - Oda nem csak aranyvérűek járhatnak? Él bennem a sztereotípia, de hát még csak nemrég kerültem át a francia iskolából és minden új itt számomra. Tudtommal a mardekár ugyanis a gazdag, aranyvérű családok gyűjtőhelye, nem a mugli származású tanulóké. Paulo pedig ezek szerint nagyon nem illik bele ebbe a képbe. Egy röpke pillanatra felötlik bennem, hogy talán az anyja vagy az apja rendelkezik ilyen háttérrel, de még abban az esetben is félvérnek számít, semmi többnek. - Kik azok a Vivantik? - kapok gyorsan a téma után, ismét vadász üzemmódba kapcsolva az agyamat. Aha! Ezek szerint mégis jól tettem, hogy a közelében maradtam... Lehet ugyanis esélye annak, hogy pont az imént szólta el magát véletlenül. És még ha ő nem is válaszol, majd én utána járok annak a bizonyos családnak. Ha valóban befolyásosak, kell lennie róluk némi információnak valahol. - Hálás vagyok, amiért megkímélsz az unalmas részletektől. Valóban nem érdekel a téma. Helyette azonban sokkal inkább az, amit ő mesélhet számomra, persze csak abban az esetben, ha nem az általa oly imádott jogról van szó. - És még milyen aranyvérű családokat sikerült megismerned a mardekár révén? - firtatom tovább a témát és agyban már nagyban jegyzetelek. A kapcsolatainak hála talán kideríthetek pár fontos részletet.
Az egykék sok mindent nem tudnak. Például, hogy ha van testvéred, akkor sosem maradsz egyedül. Nem igazán. Mindig lesz akihez fordulhatsz a gondjaiddal, és ő is fordulhat hozzád. Egyfajta eltéphetetlen kötelék. Vannak dolgok, amiket csak a testvérek értenek meg, és csak akkor, amikor egymás szemébe néznek. Akkor kerül a helyére a világ. Persze mostanában nem igazán jók a dolgok Camillával, de ez egy teljesen más kérdés. Hiszem, hogy egyszer valahogy túl jutunk ezen. Akármi is történik vele éppen. Komolyan mondtam, még ha ő nem is hiszi el. Túl értékes ahhoz, hogy elpazarolja az idejét, és az életét ostoba ábrándokra. Daniel aligha jönne össze vele. Legalábbis szerintem. A hiú ábrándok nem segítenek. A valóság az, ahol élnünk kell. - Igen. Értékes vagy. Ha hiszel nekem, ha nem. - én viszont teljesen komolyan ismétlem el. Talán egy nap képes lesz elhinni, és rájönni, hogy igazam volt. Én kivárom azt a napot. Nem sietek innen sehova. - Persze. Akarsz, mint egy púpot a hátadra. - nevetem el magam. Nem olyannak látszik, mint aki könnyen befűzhető lenne, és könnyen adná magát csak úgy bárkinek. De nem is feltétlen akarok ilyesmit. Sokkal szórakoztatóbb a jelenlegi kis játékunk. - Az okos lányok tudják, hogy nem lenne könnyű életük mellettem. Átlátnak a felszínen. Ezért inkább elkerülnek. Vagy csak simán még nem találtam meg azt a bizonyos egyetlen egyet. - mondom, de a mosolyom mögött valami sokkal mélyebb is van. Nem akarom, hogy a pénzem, és a nevem miatt legyen valaki velem. De bepillantani a felszín alá... nos gyakran egyáltalán nem olyan, mint amilyennek sokan gondolják. És nem mindenki elég erős hozzá. - Neked nem meghatni kell őket. Nem abban vagy jó. Csak bizonyítsd, hogy te vagy az akire szükségük van a csapatban. Én jól bánok a szavakkal, de a tettek sokkal többet érnek. - vonom fel a figyelmét egy apró különbségre kettőnk közt. Én bárkit ledumálok a lábáról. Pusztán a szövegemmel elérek bármit, amit akarok. De Miley inkább a harcos típus. Mint Daniel és Guido. Nem véletlenül nézte ki Danyt példaképnek. - Minden nő nőies alkat, csak nem minden nő egyformán az. Ez az, amit az az iskola figyelmen kívül hagy. Te szép vagy, és okos is. Majd megtanulod idővel, hogy mit kezdj ezzel. - teljes mértékben el tudom hinni, és képzelni, hogy egy Miley féle lány mennyire rosszul érezheti magát egy ilyen iskolában, ahol nem lehet szertelen önmaga. Akkor hát ezért vannak gondjai az önmegvalósítással. Remélem hamar felfedezi a saját útját, amit járhat. - Igen. Most lebuktunk. - bólintok egy kis mosollyal. - Nos, valójában talán úgy 4 vagy 5 évesek lehettünk, amikor a szüleink ugyanabba az úszó klubba írattak minket, hogy megtanuljunk úszni. Nyilván. S mint kiderült elég tehetségesek is voltunk benne mindketten. Szóval, úgy 7 évesen, amikor már elég stabilan mozogtunk a vízben, akkor következett a vízilabda. Közben pedig egy iskolába kerültünk, és a többi, nos történelem. Ezért is olyan számomra Daniel mintha az édes testvérem volna. - és nem kétlem, hogy ez fordítva is így van. Noha ezt már nem teszem hozzá. Mégsem nyilatkozhatom az ő nevében. Pusztán a saját verziómat oszthatom meg. Ezt is inkább a vitathatatlan tények bemutatásával, semmint mély érzelmi töltetekkel. Ha Miley egy kicsit jobban utána néz a példaképének, és nekem, akkor mindezt saját magától is igen hamar felfedezhette volna. Tekintve ezek az adatok mindkettőnkről elég nyilvánosak. Sajnálatomra pedig Miley elég jó megfigyelő, aki gyorsan összeköti a részleteket. - Csssss! Most jól lebuktam. - emelem a mutatóujjam a számhoz, de a tekintetem mosolyog. - Valójában egy igen gazdag, és igen befolyásos mugli család leszármazottja vagyok. Az egyetlen közöm az aranyvérűekhez, hogy ismerek néhány befolyásosabb olasz családot, mint a Vivantikat. Persze ezt nem mindenkinek kell tudnia. - kacsintok a lányra. Nem igazán szeretném, ha ezt világgá kürtölné, de persze ha ez megtörténne, arra is fel vagyok készülve. Az ember azokkal a lapokkal játszik, amit az élet kiosztott számára, nem igaz? - A lényeg, hogy... áhh mindegy. Téged ez úgysem érdekel. Nem akarlak untatni. - szívesen belemennék a mugli és varázsvilág jogrendszerének taglalásába, de Miley vélhetően eret vágna, ha órákon keresztül ezt kellene hallgatnia tőlem. Szóval inkább megkímélem ettől, és majd olyasvalakinek vetem fel ezeket a súlyos témákat, akit tényleg érdekel.
Nincs testvérem, aki miatt aggódhatnék, szóval abban az esetben se érteném meg teljes mértékben Paulo problémáját, ha önként és dalolva osztaná meg azt velem. Volt ugyan egy bátyám, még valamikor régen, de nem ismertem őt és esélyesen nem is lettünk volna valami jóban. A köztünk lévő hatalmas korkülönbség ugyanis mindent tönkretett volna. Mire én megszülettem, addigra már saját családja lehetett volna, ha az a valami nem végez vele. És igazság szerint szeretek egyke lenni. Sohase voltam az a tipikus akarokmégegytestvért-típus. - Túl értékes! - nevetem el magam halkan a szóhasználata hallatán. Nem megyek inkább bele abba, hogy ez miért is olyan szórakoztató számomra... Nem osztom meg vele, hogy minden jel szerint örökbe fogadtak, vagyis az igazi szüleim nem tartottak rám igényt. Ha pedig mégse ez a helyzet, akkor abban az esetben a mostani szüleim végeztek a biológiai szüleimmel és akkor én is valamiféle veszélyes bestia lehetek. Fogalmam sincs, melyik opcióval járnék jobban, de egyik sem kecsegtet túl sok jóval számomra. - Lebuktam - fintorodom el, színpadiasan mély fájdalommal a hangomban. - Akarlak, légy az enyém! - forgatom a szemeimet, miközben úgy meredek rá, mintha valóban ő lenne álmaim netovábbja és alig lennék képes megállni azt, hogy magammal rántsam az ágyamba. Nem, még csak eszembe se jutna ilyesmit tenni. Valahogy nem szeretem olyasmire pazarolni az időmet és energiámat, ami semmi jóval sem kecsegtet számomra. És hát képes vagyok ép ésszel felmérni, hogy mekkora szakadék van köztem és közte egyaránt. Társadalmilag és külsőleg is... Nem egy világ a kettőnké. - Ízlések és pofonok - vonom meg a vállam végül, abbahagyva a túlzott színészkedést és újfent normálisan viselkedve. - Bár, ha megfogadsz egy tanácsot tőlem: kissé elgondolkodhatnál azon, hogy miért pont a buta, üresfejű kirakatbabák fordulnak meg utánad és nem az eszesebb lányok. Esetleg megkérdezheted erről Dany haverodat is - mosolyodom el szélesen egy kacsintás kíséretében, mintha én legalábbis sejteném a titkot. Igazság szerint lövésem sincs erről, de ha már ilyen okosnak érzi magát, akkor hadd törje csak azt a csini kis buksiját a válaszon. Hátha olyasmire akad benne, ami arra készteti, hogy kissé magába szálljon. Ó, jól figyelek én, de hát tisztában vagyok azzal, hogy az emberek szeretik magukat másnak mutatni kívülre, mint amilyenek valójában. Dobálózhat a nagy szavakkal, de mindez mit sem ér, amíg csupán szavak mögött rejlik az igazság. Véleményem szerint a tettek árulják el az ember valódi természetét. És eddig ugyan semmit sem fedett fel előttem, hosszú még a mai nap... - Ezt majd rávésem a következő jelentkezési lapra, amit majd kitöltök - vigyorgok szemtelenül. - Bizonyára nagyon meg fogja majd hatni őket és máris én leszek az új szuper tehetség - ingatom meg a fejem. Sajnálom, Paulo, de Mr. Palmer se volt képes túl sok lelket önteni belém ezzel kapcsolatban, miért lennél pont te más? Talán egyszer megpróbálkozom újfent a dologgal, de a sok kudarc annyira elvette tőle a kedvemet, hogy aligha leszek képes újfent a maximumot kihozni magamból. - Nem is éreztem jól magam ott - erősítem meg a hitében. - Mint láthatod, nem vagyok egy nőies alkat, pedig ott minden a küllem. Ki nem állhattam az ottani légkört... - puffogok egy sort csendesen. - Etikett órák, tánc órák... A mai napig rátaposok a partnerem lábára, szóval sok hűhó semmiért. Volt, aki elérte a célját és mindent kiválóan magáévá tett, de én nem tartozom közéjük. Gyakran álltam a kicsapatás árnyékában a fiús viselkedésem miatt. Káromkodtam, rágóztam, fiú ruhában mentem le a vacsorára, mert abban jobban éreztem magam. Tehetek én arról, hogy nem vagyok teljes mértékben úrihölgy? Az én világom nem a habos-babos ruhaköltemények, hanem a fegyverek és a közelharc gyakorlása. Na, abban már sokkal inkább kedvemet leltem volna. - Vízilabda? - üt szöget a fejemben a szó, miközben beugrik egy mondat, amit a Prefetkusok Évkönyvében olvastam nemrég. Ez az a kötet, amelyben minden egyes prefektus neve fel van tüntetve és egy-egy oldalt szentelnek számukra, Danielt is beleértve. Bárki számára elérhető a könyvtárban, én pedig szorgalmasan bele is vetettem magam. - Dany is vízilabdázott, igaz? - harapok bizonytalanul az ajkaimba, magam sem értve, miért is kérdésként találom ezt előtte. - Te onnan ismered őt? Nem, nem vagyok teljesen reménytelen eset. Ha a szüleim valami munkát sóznak a nyakamba, akkor igyekszem azt jól elvégezni, már csak magam miatt is. Figyelek tehát Paulóra, az pedig szerencsés véletlen csupán, hogy Danielről is összeszedegettem némi plusz infót, noha ő valóban a VMS miatt érdekel csupán. - Ezt a sok rizsát nem értem, de ezek szerint mugli vagy? - söpröm félre a jogrendszer vagy mifene kérdését és a fennkölt életcéljait egyetlen, röpke másodperc alatt, majdhogynem belé fojtva a szót. Annyira meglep ez a feltételezés, hogy egyszerűen nem érdekel, miről is beszél pontosan. Eddig teljesen úgy jött le számomra, mintha aranyvérű lenne, de az, hogy mugli sportokat űzött, ismét csak nem fér bele a róla alkotott képembe. What the fuck???
Én folyton aggódom. Legalábbis a húgom miatt. Nem értem, hogyan is jutottunk idáig. Régen egész nap rajtam lógott. Én voltam a nagy és erős bátyja, aki mögé elbújhatott, és aki mindig megvédte. Mindentől. Aki meséket olvasott neki, és vicceket mondott, hogy megnevettesse. Vagy csak egyszerűen elvonja a figyelmét. Akkoriban még bízott bennem, minden aprósággal hozzám rohant. Ez vajon mikor, és hogy változott meg? Talán nem is számít igazán jelenleg. Ezt a problémát Camillával kell rendeznem. Az egyetlen probléma az önbíráskodással, hogy nem lehet eldönteni ki ártatlan, és ki nem. Mindenkinek jár az ártatlanság vélelme. Ezért vannak törvények, és bíróságok. Senki sem dönthet egyedül. Mi lesz, ha egyszer véletlenül ártatlanok kerülnek célkeresztbe? Azt már nem lehet jóvá tenni. Ezért is kell nézetem szerint szigorúan fellépni az ilyesmi ellen. - Őszintén nem tudom. De nem keltenék hamis reményeket. Ha lehet egy tanácsom, ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel. Túl értékes ember vagy hozzá. - az utóbbi mondatot talán csak azért mondtam mert el akartam venni az előző élet. Mégsem mondanám, hogy hazudtam, mert valójában nem. Szerintem az önáltatás nem méltó egy olyan karakán kishölgyhöz, mint ő. Akkor sem, ha Dany jó fej, és a VMS óta elég népszerű is. - Nem hiszem. De te azért elég gyanúsan viselkedsz. - vigyorodom el egy kis szemtelenséggel a hangomban, mint akit szórakoztat a felvetés is. De valójában nem igazán gondolok egy hatodikos lányra, mint meghódítandó nőre. Inkább, mint valami hugira azt hiszem. Vagy hát a fene tudja. Még nem is ismerjük egymást igazán. - Dany a maga módján az, és én is a magam módján vagyok az. Ez csak szubjektív nézőpont kérdése. - lehetnék éppen féltékeny is Danielre, de nem. Mások nem tudják, hogy mi mindent éltünk mi már meg együtt. A kis triónk. Mert Guidot sem szabad kihagyni a sorból, bár őt Miley még nem is ismeri. Magamban csak bólintok egyet az információra, hogy nem olasz. Tehát jól következtettem. Mindig szerettem, ha igazam van. - Sajnálom. De szeretnék holnap is tükörbe, na meg ami még fontosabb, a barátaim szemébe nézni. - mondom lágy, elnéző hangon. Mintha csak egy jelentéktelen butaságra válaszolnék. Pedig cseppet sem az. Inkább olyasmi, ami nagyon is sokat mond az ember valódi jelleméről. Már ha Miley valóban figyel. - Sajnálom. De biztos vagyok benne, hogy legközelebb sikerül. Vannak dolgok, amiket nem szabad feladni. Akárhány kudarc is ér. És ha szabad egy meglátást: a tehetség, és szorgalom többet ér a csini pofinál valódi tartalom nélkül. Nekem elhiheted. - persze, hogy látom mi bántja valójában. De a külső nem minden. Lássuk be, én rengeteg lánnyal voltam, mégsem tudnám sokuk arcát vagy nevét sem felidézni, nem hogy az együttlétünket. Nem voltak mások mellettem, mint szükséges biodiszletek. Megjelentem velük, mert ezt várták el. Tettem a szépet, és játszottam az illemtudó tökéletes örököst, mert ezt várták el. De egyetlen őszinte pillanat sem volt benne, ami akár egy fabatkát is érne a szememben. Mileyban viszont a kezdetektől van valami érdekes. Üdítő őszinteség egy képmutató világban. Valami, ami valódi. Amiért megjegyeztem a nevét, az arcát, a mondatait. - Furcsa. Valahogy nem tudlak elképzelni abban az iskolában. Ami azt illeti sosem kedveltem a francia konyhát. Nem valószínű, hogy túl sokáig jól éreztem volna magam egy ilyen helyen. - azt már nem fűzőm hozzá, hogy túlságosan hasonlítana az otthonomra. A megjátszott tökéletességre. Abból pedig éppen elég, ha hazautazom. Azt viszont nagyon is magam előtt látom, ahogy a könyvvel egyensúlyozó kisasszonyokat neveti ki. - Nem hiszem, hogy egy magamfajta túl sok érdekességgel szolgálhat. Talán a legfurcsább bennem, hogy kiválóan úszok, és vízilabdázok már gyerekkorom óta. Ami azt illeti, bár rövid ideig voltam terelő a Római Varázslóképzőben, de a mai napig jobban kedvelem a vízilabdát, és a mugli sportokat. A RAVASZ-ok után ide jöttem, mert itt van egyetemi képzés, és a tanulás, és magas fokú iskolázottság elvárás a családunkban, nem szabad választás kérdése. De megvannak ezzel a magam tervei is. Ki akarom terjeszteni, és megreformálni a már rég elavult jogrendszert. Ami hát nem megy egyik napról a másikra. Viszont én ezt nem adhatom fel, ahogy te a kviddicset. - nem tudom miért mesélem el ezeket, de végül is ez oda-visszajáték. Ugyanakkor az iménti betekintésből, már azt is sejtheti, hogy mióta, és hogyan ismerkedtem meg Daniellel. Már ha tényleg elég nagy VMS rajongó, hogy kiderítse, Dany is vízilabdázott gyerekként. Ebben csak annyi furcsaság van, hogy az aranyvérű családok nem éppen arról híresek, hogy mugli sportokra járatnák a csemetéiket. De talán nem szúr szemet neki ez az aprócska ellentmondás, az eddigi hiedelmeivel, amiket hát, nem cáfoltam meg. Bár nem is erősítettem meg, az is igaz.
Kár aggódnia, hiszen nem érdekel a húga. Vele semmi dolgom sincs. Csupán azért került a látókörömbe, mert Paulo rokona és kerestem valamiféle kapcsolódási pontot, esetleg olyasmit, amivel zsákutcába szoríthatom az eredeti célpontomat, de mihez kezdhetnék egy velem majdnem egyidős diáklánnyal? Ártatlanokat nem ölünk, ez az első szabály. A második pedig az, hogy nekem csupán a megfigyelés a feladatom, semmi más. Az információgyűjtés. A vadászat igen veszélyes, kemény szakma, nem fognak hát a vállamra helyezni túl sok terhet egyszerre. Fokról-fokra kell bizonyítanom, mire kiérdemlem azt, hogy én magam végezzek egy vérlénnyel. Hogy fel vagyok-e készülve erre? Lelkileg aligha, de a fizikai képességeim terén nincs szemernyi kétségem sem. És alig várom azt a pillanatot, hogy bizonyíthassak. Bár, néha azért valahol mélyen abban reménykedem, hogy kudarcot vallok és abban az esetben nem kell majd attól tartanom, hogy a szüleim szakmáját kell átvennem. Egy kétes hírnevű kamasz ehhez képest semmi. Camilla nem érdekel. Nekem Paulóval van dolgom, nem a húgával. Őt nem áll szándékomban belekeverni ebbe. - És ha egyszer szétmennének? - vetem fel reménykedő arcot vágva a kérdésemet. Nem kívánok nekik rosszat, senki se értsen félre, de Daniel olyasvalaki, aki bármelyik gyümölcsöt kiveheti a kosárból, ha érthető, mire is célzok pontosan... És a féltékenység nagy úr és tudtommal a barátnője elég lobbanékony természet és igen, látták már páran, amint felemelte a hangját Dany hölgyrajongóival kapcsolatban. Szóval nem, Paulo ezzel még nem cincálta szét az álmaimat vágyaim tárgyára vonatkozóan. Nekem tényleg van időm, hiszen nem hajt a tatár. Tény, ami tény, bele vagyok zúgva minden egyes VMS-en résztvevő srácba, de az is tény és való, hogy nem lételemem egy párkapcsolat. A rajongás ugyanis olyasvalami, amikor a normális ember képes belátni magában, hogy az álma plátói marad és pont. Kevesen kerülnek olyan helyzetbe, mint én, vagyis hogy képesek négyszemközt beszélni az egyik bálványukkal. Mégis, reménykedni lehet, nem igaz? - Miért hiszed azt, hogy minden nőnemű a te sarkadban kajtat? - teszem fel a kérdést kíváncsian. Aláírom, egészen helyes, de számomra csak egy újabb munka, semmi más. Nagyjából annyira vonz, mint egy kiadós túlóra. Eddig még nem volt egy srác se a listámon, akit azért követtem volna, mert mint pasi, érdekelt. Nos, vagy én vagyok túl finnyás vagy baromira nem stimmel velem valami. - Szeretnélek felvilágosítani arról, hogy Daniel sokkal helyesebb nálad - jelentem ki magabiztosan, fapofát vágva a szavaim mellé. A szemem se rezdül, hiszen nem szoktam kétségbeesni, ha ki kell mondanom a véleményemet másoknak. Nyilván ezzel Paulo is tisztában van, egyszerűen csak nem áll szándékában tudomást venni a tényekről. - Nem vagyok olasz - vonom meg a vállam, habár van esélye annak, hogy a vér szerinti szüleim révén talán mégis az lehetek. Ebbe viszont egyelőre még nem szeretnék belegondolni. Túl sok minden áll előttem ahhoz, hogy itt és most elkezdjek a témán pörögni. Pár napja igyekszem tehát kizárni mindezt az elmémből, hiszen rengeteg energiát fektettem bele az ezen való rágódásba a semmiért cserébe. Egyszerűen nem vagyok tehát hajlandó arra, hogy ilyesmin idegeskedjek, amíg semmi konkrétum se derül ki. - Még csak támpontot sem? - pislantok rá ártatlan pofit vágva, de ha nem világosít fel, nem fogom őt faggatni. Bízom ugyanis Danielben, ahogy abban is, hogy ő semmi rosszban sem sántikál. Paulo gyanús, bár ő se adott erre még konkrét okot számomra. Egyelőre tehát várok. Hogy mire is pontosan, azt még én se tudnám megmondani. - Csupán annyit, hogy érdekelt a kviddics, amíg egy idióta ki nem ütött a nyeregből... - fintorodom el egy pillanatra. Bezzeg Dany unokahúga, az az Alex... Az a csini csaj... Fogalmam sincs, mi a neve, de ő az egyetlen olyan lány, aki úgy üli meg a seprűt, hogy a földön lévő srácok le se veszik róla a szemüket. Be is válogatták a mardekár csapatába. - A szép pofi bármire elég, nem igaz? Ha én is szexi lennék, nem kellene feltétlenül tehetségesnek is lennem - vigyorodom el szélesen és Paulo magában egyből levághatja, mi is bánt tulajdonképpen. Ha legközelebb részt veszek egy ehhez hasonló megmérettetésen, úgy kipakolom mindenemet, hogy még a fogó sem a cikekszre fog koncentrálni, annyi szent. - De a kérdésedre válaszolva: idén kerültem csupán a Roxfortba, eddig a Beauxbatonsba jártam - vonom meg végül a vállam, magam sem értve teljesen, miért is megyek bele ebbe a nevetséges eszmecserébe. Esetleg számítok arra, hogy ezek után ő is hasonlóan közlékeny lesz velem? - Franciaországban van és a hozzád hasonlóknak lett kitalálva. Olyan illemórákat adnak ott, hogy helyben elsülsz... Láttam kisasszonyokat a fejükön könyvvel egyensúlyozni egy egyenes vonal mentén. Nevetséges volt... Akkor azért már annyira nem tartottam viccesnek, amikor nekem kellett a fejemre helyeznem azt a vaskos kötetet és úgy lépkednem, hogy még véletlenül se essen le rólam. Úgy tipegtem ott, mint a tojós galamb, de az a rohadt könyv szinte állandóan önként vetette magát a gravitáció karjaiba. Hiába, sose lesz belőlem úrinő. Na, nem mintha vágynék ehhez hasonló szerepben tetszelegni. - És most te jössz. Mondj valami infót magadról. Ha szeretné ezt a játékot játszani, én a magam részéről benne vagyok, de ez oda-vissza megy, nem egyirányú. Ha ő kérdezhet, én is. És ha szeretne tőlem válaszokat hallani, akkor neki is szolgálnia kell valamivel.
Nos, nem tudom, hogy kihallotta, vagy kiértette-e a húgom nevét. Azonban igen hálás volnék érte, ha nem emlegétné fel. Akármennyire is helyes, cuki, és vicces pofikája van, azt hiszem, hogy mi még bőven nem vagyunk abban a bizalmi kapcsolatban, hogy a családi szennyest teregessem ki előtte. Camilla pedig akármilyen is, és akarmivel küzd is, akármilyen kétes híre is van, akkor is a húgom. A család pedig szent, amit védeni kell a végsőkig. Még abban az esetben is, ha a mi családunk közel sem olyan tökéletes, mint amilyennek az olasz társasági, és gazdasági lapok lefestenek bennünket. Azért, ha a fejébe pillantanék a "sármos ökör" kifejezést kikérném magamnak. Bár vélhetően csak a magam szórakozott módján. Noha arról fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ki a gyanúját, és min akar rajta kapni, de állok elébe. Nem túl sok rejtegetni valóm van. Hacsak az nem, hogy sárvérű vagyok. Pokolian gazdag sárvérű, de attól még az. - Nem. Mármint ne érts félre, nem miattad... csak neki barátnője van. És hidd el nekem, ez nála kizáró ok. Nem véletlen hívta fel rá a te kis figyelmedet is, amikor beszéltetek. Ő az a fajta srác, aki szeret tisztességesen, és nyílt lapokkal játszani. Sajnálom. - tudom, hogy a Danielről való ömlengésére nem éppen ezt a választ várta. De hazudni nem fogok neki. Legalábbis ebben nem. Nem lenne semmi értelme sem. Haszna pedig pláne nem. A hamis remények sosem vezetnek semmi jóra. Tehát nem szeretném, ha Miley túl sokáig áltatná magát Daniellel. Mármint Azt nem tudom, hogy Dany meddig marad együtt a jelenlegi lánykával, de eléggé szerelmesnek tűnik. Tudom, elég kellemetlen lehet, ha az egyik sztárod másba szerelmes, de ilyen az élet. A példaképek gyakorta amúgy sem túl elérhetőek. Talán jobb is. Így maradhat a plátói rajongás. De a való élet egészen más tészta. - Na ezt se sűrűn hallom. Amúgy pedig már másodjára kaplak rajta a túlzott érdeklődésen. - vigyorgok kissé önelégülten, amikor azt bizonygatja, hogy Dany érdekli csak, és nem én. Persze. Mégis engem követett idáig. Valamiért biztos vagyok ebben. Talán csak mert Miley tényleg borzalmasan hazudik. Meg hát végül mégiscsak elfogadja a meghívásomat. Ez is jelent valamit. Vagyis hát leginkább azt, hogy ki akar faggatni Danielről, és rajtam keresztül megkörnyékezni. Ez azonban sajnos nem lesz így ilyen formában kivitelezhető. - Igazad van. Tényleg évek óta ismerjük egymást. Sőt abban is, hogy nem éppen az időjárásról beszélgettünk. Noha a kérdésből az is következik, hogy valójában nem beszéled az olaszt. - bólintok rá összegezve a tényeket. Valójában olyan régen ismerem Danielt, hogy szinte meg sem tudnám mondani mióta. Mi volt az első találkozásunk története. Minden esetre attól azért megkönnyebbülök kicsit, hogy Miley nem értett meg mindent a beszélgetésünkből. Különben minek is kérdezne rá? - Nem olyasmi, ami a kotnyeles kisasszonyokra tartozna. Ha az ügyfeleim titkait nem adom ki, akkor a barátaimét még úgy sem. Sajnálom. Amúgy sem vagyunk még olyan közeli bizalmi kapcsolatban, hogy ilyesmikről kelljen beszélnünk. Egyszer talán. - s bár teljesen komolyan gondolom, amit mondtam, valami kedves elnéző mosoly mégis játszik az ajkaimon. Nyitva hagyom a lehetőséget is, hogy egyszer talán elmesélem a dolgot. De semmi esetre sem az előtt, mielőtt alaposan kiismerném őt, és minden szándékát. Azt hiszem teljesen érthető indokokból. - Inkább mesélj magadról. Rólad mit lehet tudni, a házadon és évfolyamodon kívül? - teszem fel végül a kérdést. Lehet, hogy ő Danyről szeretne faggatni, én viszont őt szeretném megismerni. Van benne valami furcsa. Nem csak az, hogy szórakoztat a jelenlétével, és talán valamiféle üdítő őszinteséggel bír. De ezt a dolgot még magamnak se igazán tudnám megmagyarázni. Egyszerűen kíváncsivá tett. S bár megtehetném, hogy inkább nyomoztatok utána, én mégis az ő szájából akarom hallani a saját élettörténetét. Akkor talán én is megoszthatom vele az enyémet.
Camilla. Igen, kihallottam a szavaikból azt a nevet, szóval késő bánat, az a vonat már rég elment. És hát már egy ideje tudom, kiről is volt szó pontosan. Camilla DiNardi. A bajkeverő hugica. Már nem azért, de a kis csajról hamarabb hallottam, mint a kotnyeles bátyókáról. Az ilyen és ehhez hasonló olasz famíliák csak úgy ontják magukból a hírhedt tagokat, nem igaz? Camillának pedig igen kétes hírneve van a folyosókon, még abban az esetben is, ha csupán nemrég érkezett az iskolába. Úgy tűnik, az a bizonyos alma ezúttal elég messze pottyant a fától. A legnagyobb szívfájdalmam viszont az, hogy hiába tudok a lányról, egyszerűen nem vagyok képes vele mit kezdeni. Paulót nem ezen keresztül fogom megszorongatni, annyi szent. Szóval megnyugodhat, Camilla nincs veszélyben. Mondjuk, ugyanez nem mondható el erről a sármos ökörről. Nem hisz nekem. Oké, tényleg elég rosszul hazudok, bár az utóbbi időben azt hittem, javultam valamennyit ezen a téren is. Talán így is van, de Paulo ügyvéd vagy legalábbis szeretne az lenni, szóval át kell látnia rajtam. Szakmai ártalom, amely esetemben igencsak hátrányos tulajdonság részéről. Hát persze, hogy nekem is egy ügyvéd az egyik gyanúsítottam. De semmiképp sem áll szándékomban félretolni az ő szálát, hiszen emberből van, bármikor hibázhat. Abban az esetben pedig azonnal nyakon is csípem őkelmét. - És szerinted bejönnék neki? - lelkesedem fel hirtelen, amint megkapom a kérdésemre a választ. - Járna velem? - faggatom tovább, egy pillanatra el is feledkezve arról, hogy kivel is állok szemben tulajdonképpen. Igen, Daniel a bálványom, ha lehet így fogalmazni, amióta csak megpillantottam abban a cikkben. Bár, ugyanez elmondható a többi résztvevő fiúról is. Bármelyikük haverja is akadna a hálómba, a lelkesedésem nagyjából ugyanilyen mértékű lenne. - Még egy feleség se lenne kizáró ok - legyintek rá a szavaira. - Bármikor szakíthat azzal a szöszivel - húzom ki magam magabiztosan. - És köszönöm, de tudom, hogy van valakije. Nemrég beszéltem a haveroddal személyesen is és ő maga közölte a tényeket - fintorodom el. - Ez azonban még semmit se jelent. Talán nem is boldog abban a kapcsolatban, csak nem mer lépni. Ha egy kicsit jobban megismerne, hamar rájönne, hogy ki is az igazi számára. Kamasz fantázia, semmi több, de mégis van benne valamennyi remény részemről. Szoktam őt és a lányt a folyosókon látni, nem látszanak szomorúnak, de tény, ami tény, hogy a szívem mélyén él ama remény, miszerint Dany csak az Imperio hatása alatt van. Egy szép napon pedig ráébred majd arra, hogy csakis velem akar lenni és senki mással. Addig azonban nem ártana minden egyes alkalmat megragadnom arra, hogy valamivel jobban megismerhessen engem. - Csak rá vagyok kíváncsi, te nem érdekelsz - felelem a tippje hallatán. És igen, tényleg kezd az agyamra menni az okoskodásaival, de egyelőre szemet hunyok a hülyeségei felett. Ha nem lenne Dany haverja, már akkor hátat fordítottam volna neki, amikor lebuktam előtte, de így Paulo lesz az én titkos fegyverem. A kulcs. Össze kell haverkodnom vele vagy legalábbis elérni nála, hogy megkedveljen annyira, hogy segítsen számomra Dany ügyében. - Hm.... - esem gondolkodóba a meghívásra, miközben fél szemmel az öltöző irányába kémlelek. Bemehetnék oda és füllenthetném azt, hogy eltévesztettem az irányt, de az nagyon direkt lenne, nem igaz? - Benne vagyok - biccentek végül egyet, majd indulok el Paulo előtt, a dzsekim cipzárját időközben maximumig felhúzva. Tényleg elég hűvös az idő idekinn és még át is fáztam, amíg őket hallgattam ki. Vagyis, csak próbáltam. Amikor ugyanis olaszra váltottak, feladtam. A világ összes nyelvét nem fogom megtanulni, annyi szent. - És mégis mióta ismered őt? - kezdem el Paulót faggatni, miközben megvárom, hogy mellém érjen. Ránézésre egészen helyes srác, nagy kár, hogy amikor megszólal, elrontja az idilli összhatást. Na, nem mintha én számottevő érdeklődésre tarthatnék számot részéről. Az üresfejű kirakatlibák sokkal jobban bejöhetnek neki. Mondjuk, nem vág földhöz a tudat, egyszerű tényközlés, semmi több. Dany sokkal helyesebb nála és még kedves is. - Az alapján, hogy mindketten beszéltek olaszul, azt mondanám, hogy évek óta - állapítom meg. - Elvégre, miért váltottatok volna át arra a nyelvre, ha csak az időjárásról szerettetek volna beszélni? Mi volt a téma, ha szabad megkérdeznem? - emelem végül rá a tekintetem. Elvégre, pont ő mondta, hogy nyugodtan beszélgethetek vele, ha szeretnék. Nos, nem szeretnék, de így lehet, hogy hamarabb válaszol a kérdéseimre.
Nekem nem kell indok, hogy a kviddics pályára jöjjek. Többnyire, mivel Daniel a környéken található meg, így ha akarok tőle valamit, akkor én is. De ezen túlmenően is szeretek futó edzéseket tartani, természetes, hogy keresem az erre alkalmas helyeket. Az pedig, hogy követtek, hát nem is tudom elsőre hova tenni. Az egyik felemet roppant mód bosszantania kellene, ha túl kotnyeles lánykák járkálnak a nyomában, főként ha ismeretlen szándékból teszik ezt. Valami azt súgja, hogy ezt a lányt nem a személyes sármom érdekli. Ugyanakkor hízelgőnek is tekinthetném, hogy pont engem szúrt ki az "Ártalmatlan érdeklődésre". Kár, hogy esetemben ez elég kétélű dolog lehet. Viszonylag szerencsés, hogy Dany és én olyan régen ismerjük egymást még Rómából, hogy ösztönösen sokszor olaszul beszélünk egymáshoz, noha mindketten anyanyelvi szinten beszéljük az angolt is. Valahogy nem szívesen adnám mások tudtára, hogy nekem is van gyenge pontom, és én is sok minden miatt képes vagyok aggódni. Például a húgom miatt. Remélem Miley, ha ki is hallotta a "Camilla" szót, akkor sem asszociált belőle semmire, mert egyéb részét nem értette a beszélgetésnek. Remélem. De nem lehetek biztos, hogy nem beszéli ő is a nyelvet. Manapság sose lehet tudni. Random olaszul beszélő emberek vannak még a bokrokban is. Persze tény, az egyetem a világ minden tájáról vonz ide fiatalokat. - Hát persze. - kuncogok fel a bevezetésre. Szerintem az első önkéntelen szó mindent elárult. Egyéb iránt pedig Miss Thompson elég ügyetlen hazudozó. Nála talán csak Dany rosszabb ebben, és az nagy szó. - Danyt? Jobban, mint a tenyeremet. Ámbár azt hiszem ez fordítva is igaz. - nem mondom szórakoztató a magyarázkodása. Ezúttal pedig tényleg úgy tűnik, hogy oda van a VMS sztárokért. Persze. Melyik kamasz lány nem? Dany-nek nem lehet könnyű a népszerűség. Főleg, hogy kitartson egy barátnő mellett. De amennyire tudom, elég hűségesen ragaszkodik ahhoz szöszihez. Mondjuk azt nem tudom eldönteni, hogy orbitális baromság, vagy tökösség kikezdeni az exed húgával. Inkább csak kivárom mi lesz ebből. - Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm, de barátnője van. De egy autogramot biztos ad, ha odamész hozzá. Ha csak beszélgetni szeretnél vele, biztosan nem kerget el. Ahogy én sem. Szóval legközelebb válaszd az egyszerűbb utat: gyere fel a lelátóra hozzánk. Idelenn sosem ismered meg a bálványod. - kacsintok rá, egy újabb kéretlen tippel. Gondolom ezekkel már kezdhetek az agyára menni. De mit tehetnék, amikor valamiért nem bírom megállni, hogy csomót kössek a nyelvemre ennek a lánynak a jelenlétében. - Gyere, kárpótlásul, mert lecsúsztál a drága sztárodról, meghívlak a konyhában egy kávéra, vagy forró csokira, vagy amit akarsz... - mosolyodom el, és nyitom meg számára egy teátrális mozdulattal az utat. - Hideg van még idekint. Nehogy megfázz nekem, a nagy érdeklődésben. - fogalmam sincs miért toldom ezt még hozzá. De tény, hogy valahogy nem szeretném, ha baja esne. Vagy hát, akár egyszerűen csak megfázna, mert túl sokáig ácsorgott egyhelyben a lelátó alatt.
Általában azért caplatok a kviddicspálya irányába, hogy egy újabb válogató keretében tudomásomra hozhassák, hogy továbbra se vagyok ide alkalmas. És hiába Mr. Palmer biztató szavai, egyelőre nem érzek magamban túl nagy késztetést azzal kapcsolatban, hogy újfent nekifussak ennek az egész hülyeségnek. A seprűm tehát a tárolóban pihen már hosszú hetek óta, miközben jómagam néma irigységgel figyelem azokat, akik továbbra is "hivatalosan" repkedhetnek a föld felett. A mérkőzések alkalmával ugyanis szinte állandóan a lelátókon esz a penész, hiszen kudarc ide vagy oda, a kviddicsezés olyasvalami, ami továbbra is a szívem csücske, még abban az esetben is, ha botcsinálta tehetség vagyok benne. Egyszerűen képtelen vagyok minden szinten lemondani róla, hiába nem reménykedem már abban túlzottan, hogy valaha is magamra ölthetem a Griffendélesek mezét. Ezúttal Paulo DiNardit jöttem le megfigyelni. Hector megfigyelése ugyanis finoman szólva is kezd zsákutcába futni részemről, úgyhogy egyelőre sokkal nagyobb figyelmet szentelek a kapcsolatainak, semmint magának a srácnak. Nem egyszer fordult ugyanis elő, hogy egy kívülálló ejtett el véletlenül olyan információkat, amelyek hasznára voltak a megfigyelést végző személynek. Eddig az ostoba kis barátnőjét követtem, a vihogó sleppjével együtt, de ők a pasikon kívül nem sok másról ejtettek értekezést, én pedig egy idő után már eléggé kezdtem unni, hogy nálam fiatalabb egyének "szerelmi életét" hallgassam végig, tehát döntöttem és elindultam valamerre vaktában. A folyosón pedig kit pillantottam meg? Felfuvalkodott Hólyag DiNardit. Idáig követtem tehát és elrejtőztem a kilátó alatt, majd szépen be is fészkeltem magam oda. A fene se tudja, meddig szeretne itt maradni... Amikor azonban kiszúrtam, hogy Daniel Paisley-vel kezd el beszélgetni, az állam hatalmasat koppant a porban és miután sikerült összekaparnom magam, egyfajta mantrát kellett végrehajtanom, hogy képes legyek Paulóra és az ő mondandójára fókuszálni. Aha... Hát, ez annyira sikeres volt, hogy Dany szavain kívül semmi más se jutott el a tudatomig és miután átváltottak olaszra - amely nyelvet semmilyen szinten sem értek, ráadásul fordító-bűbájt sem ismerek - már csakis magára az ex-VMS tagra koncentráltam egy az egyben. Nem tehetek róla, de amióta részt vettek azon a bajnokságon, a csapat minden egyes fiútagjába fülig belezúgtam. Követtem minden egyes cikket, amit lehoztak az újságok és na... A fél karomat is odaadnám érte, ha valamelyikkel együtt lehetnék. Végül a találka véget ér és ki-ki megy a maga dolgára. Már én is éppen tápászkodnék fel annak érdekében, hogy kereket oldhassak, de - miután Daniel kikerült a képből - sikerül észrevennem, hogy Paulo egyenesen a kilátó azon pontja felé tart, ahol én rejtőzködöm. Észrevett volna? - Fene! - szisszenek fel, amikor földet ér a kijárat szájánál egy huppanás után és úgy nézek vele farkasszemet, mintha ő zavart volna meg jogtalanul és én nem tettem volna semmi rosszat sem. Ölni lennék képes a tekintetemmel, habár ez a harag inkább magamnak szól, semmint neki. Baromira béna lehetek ezek szerint, ha még egy ilyen srác is észreveszi, hogy a nyomában kajtatok. - Tévedsz - jelentem ki végül, majd pattanok is fel és porolom le magam nyugodt mozdulatokkal a bennem tomboló indulatokhoz képest. - A világ nem mindig körülötted forog - teszem azért még hozzá ridegen, bár nem hiszem, hogy beveszi majd a kis mesémet. - Daniel Paisley - bököm ki végül a srác nevét, aki egyébként is érdekel. Azt természetesen már nem teszem hozzá, hogy Paulót követtem eredetileg és Dany ennek csupán szerencsés mellékterméke lett végül. - Részt vett a VMS-en és... te ismered őt? - emelem végül rá a tekintetem, amelyben remény csillan fel. - Én hatalmas rajongója vagyok és mindent képes lennék megadni azért cserébe, ha velem töltene egy kis időt! - hadarom el egy szuszra, magam sem értve, miért öntöm ki ennyire a lelkem ennek az alaknak. Mégis, Daniel ismerőse, talán még a barátja is és ő képes lehet elintézni számomra azt, amit egyedül nem tehetnék meg. Ki kell hát használnom az adandó alkalmat és ezzel együtt Paulót is, ami ugyan nincs ínyemre, de ezúttal hajlandó vagyok lenyelni a büszkeségemet, fél óráért cserébe.
A kviddicspálya érdekes egy hely. Többnyire igen túlzsúfolt is. Vagy azért mert edz valamelyik csapat, azt hiszem vagy 5 is van itt, vagy azért mert meccs van, és ebben az esetben az egész iskola ide csődül. Ezért még a futó edzéseimet se ide pozícionálom. Általában. Még ha a szép zöld gyep, amit még nyomokban fed a februári olvadozó hó figyelemre méltó hely lenne rá. Más szóval nem. Nem a futás miatt vagyok itt. Sokkal egyszerűbb, és gyakorlatiasabb okom volt. Megtekintettem, amint Daniel néhány fiatalabb háztársával edz. Nem, nem érdekel annyira a dolog, hogy a házak közti verseny miatt érdeklődjek. A házak közti verseny sem érdekel, hogy őszinte legyek. De a barátom lelkiállapota annál inkább. Így tökéletes nyugalommal várom ki, amíg az összes töpörödött hugrás elhúz az edzés után, ahova akar. Jó eséllyel zuhanyozni. - Dany! Testvér, rád férne egy zuhany! - nevetem el magam, ahogy a megszólított személy lehuppan mellém. De ettől még a baráti ölelés, és hátba veregetés kijár, ami viszonzásra is talál, hogy rövid időn belül ércelődő viccelődő mondatok váltsák egymást, amiket időnként hangos nevetés tölt meg élettel. Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van rá, hogy néha kiengedjen egy kicsit. Még ha időnként mindannyiunkat meggyötör az élet, és óhatatlanul előkerülnek komolyabb témák is, mint Dany vérszerinti apja, aki felbukkant a semmiből pénz kunyerálni. Hihetetlen a fazon. Követelte Dany anyjától, hogy vetesse el, most meg pénzt zsarolna a fiúból, akinek szerinte meg sem kellett volna születnie. Ráadásul ezt duplán? Mert hogy a nyáron Guidonál is kopogtatott a fószer. Éppen csak ezt a felét nem mondhatom el Danynek. De valahol roppant megindító, hogy mindketten attól félnek, hogy a másik miként reagál majd erre. De hé! Számít ez egyáltalán? Mind édes testvérként nőtünk fel. Bár amikor ez a téma jön fel, akkor érezhetően elhalkulunk. Sőt szinte suttogásba megy át a beszélgetés, ami az előbb még hangos, és élettel teli volt. Méghozzá ki tudja mikor, de valahogy egy ideje már olasz nyelvre is váltottunk. Talán pont azért, mert nem lenne jó, ha mindenki, mindenféle butaságot terjeszteni kezdene néhány buta, félmondatból. Végül pedig én is kiöntetem a lelkem. Főként Camilláról. Úgy érzem mostanában nagyon eltávolodtunk, és mintha folyamatosan dühös lenne. A szüleinkre, rám, a sulira, az egész világra. Nem tudom, hogyan történt. Annyira édes kislány volt. Most pedig, mintha köszönő viszonyban se lenne az igazi énjével. Én pedig úgy érzem cserbenhagyom őt. Hogy rossz bátyja vagyok, mert nem értem meg őt. Még ha most kifejezetten jól is esik Dany baráti ölelése és biztatása. Még ha ez továbbra is olaszul történik. Végül Daniel fogalmam sincs mennyi idő után elköszön, és az öltöző felé veszi az irányt. Nekem meg talán a kastély felé kéne. De ahogy felállok, és oldalra fordulok szemem sarkából kiszúrok valami mozgást a lelátó alatt, ahol eddig ücsörögtünk. A szám akaratlan is mosolyra húzódik, és lassú nyugodt léptekkel sétálok ki a lelátó szélére. Onnan pedig egy hirtelen ugrással termek a feltételezett kijárat szájában, és nézek be a lelátó alá. Vagy inkább farkasszemet egy ifjú griffendéles, kotnyeles hatodikos lánnyal. - Látom még nem szoktál le az ártalmatlan érdeklődésről. - villantok a lányra egy kis önelégült mosolyt, hogy ismét nyakon csíptem. És hirtelen áldom magunkat Daniellel, hogy ösztönösen váltottunk át valamikor a beszélgetés viszonylagosan elején olaszra. Bár ez nem garancia, hogy a kishölgy ne beszélné a nyelvet, vagy ismerne hasznos fordító bűbájokat. Bár ezeknek Dany a szakértője. Ezzel együtt bosszanthatna is, hogy már másodjára botlok bele ebbe a helyzetbe, de az arcomra mégis egy kajla vigyor kíséretében az van írva, hogy roppant mód szórakoztat ez a helyzet. Bár az talán már erősen megkérdőjelezhető, hogy Miss Thompson is ugyanígy érezne.
Nem, nem áll szándékomban öngyilkosságot elkövetni, ilyen ostobaság miatt pedig pláne nem. Kamasz vagyok, a szerelmi csalódások csak úgy jönnek-mennek ilyen korban, ezt Gilly esetében már volt alkalmam párszor megtapasztalni. Mármint, kettőnk közül ő az érzelmek mestere, nem én. Szimpatikus volt számomra Corvus, tényleg és a Kathel való csók után valami elpattant bennem, de hogy emiatt végezzek magammal... Totál kizárt. Csináltam már jó néhány őrültséget az életemben, estem-keltem már a pályán is nem is egy alkalommal, de ez még tőlem is túl sok lenne. Nincs az a srác, akiért cserébe eldobnám az életemet magamtól. - Ígérem - sóhajtok egyet kelletlenül Daniel szavai hallatán. - Mindenesetre, kikölcsönzök majd néhány könyvet a témában, hátha akad valami érdekes számomra - meredek el egy röpke pillanatra. - Azért kissé megnyugtatna, ha lenne valami magyarázat az ilyen vagy ehhez hasonló viselkedésre. Szeretném azt hinni, hogy nem őrültem meg és csakis az lehet erre a magyarázat, hogy az ezüst, ami a szervezetembe került és amire allergiás vagyok, valamilyen úton-módon ezt váltotta ki belőlem. Na, nem mintha egyébként nem lenne egy őrültebb, időnként elviselhetetlenebb énem, de hát kinek nincs? Ettől még nem leszek skizofrén vagy hasonló... Mindenesetre, valóban bízom abban, hogy a könyvek legalább némi megnyugvást nyújthatnak majd számomra. Nyilván mindketten tartunk valamilyen szinten attól, hogy a kapcsolatunk egy következő szintre lépjen. Bőven jó, ahol jelenleg is tartunk, nem áll szándékomban ennél komolyabban belemenni a témába. Dany életem első fiúja, akivel összejöttem, ez pedig óvatosságra int valamilyen szinten. Szeretem és ő is engem, de még mindig nincs kellő tapasztalatom az ilyesmiben, igyekszem hát reális maradni. És a szüleim előtt való bemutatás az annyira végleges. Na és persze akkor még nem is ejtettem szót Gillianről sem. Miért ilyen bonyolult a kamaszok szerelmi élete? - Néha túl becsületes vagy - ingatom meg a fejem egy elnéző mosollyal. - Nem szeretnélek rávenni olyasmire, amit nem akarsz, de azért azt ajánlom, rágd át kissé alaposabban a dolgot - tanácsolom. - Ne várd meg, amíg a szervezete kezd el jelezni, mert abból komolyabb gondok is adódhatnak, hidd el. Hallottam már számtalan alkalommal ilyesmiről és nem mindegyik esetnek lett valami szép vége. Volt, ahol konkrétan halállal végződött. Nekem ugyan nem áll szándékomban Danielre hozni a szívbajt, de tényleg nem ártana, ha kissé alaposabban körülrágná a témát magában. - Tényleg sajnálom, hogy nem tehetek ennél többet, de ezt rájuk kell bíznod, sajnos - dünnyögöm bűnbánóan a mellkasába, amikor magához von. Bánt, hogy nem vagyok képes segíteni rajta és használható tanácsokat osztogatni számára. A mi szüleink esetében minden rendben van, vagyis leginkább annyira, amennyire lenni szokott ez egy normális házasság esetében, de esélyesen engem is a padlóra küldene, ha úgy döntenének, külön folytatják tovább az életüket. Csendben ölelem tovább, majd egy pillanatra lehunyom a tekintetem és elképzelem magam előtt, milyen lenne együtt megöregednünk. Nem igazán szeretném elveszíteni, még abban az esetben sem, ha teljesen új számomra ez a kapcsolatosdi. Szeretem és még az se akadályoz ebben, hogy Gillian talán nem is fog örülni ennek a hírnek. Mert egyszer valóban elé kell állnunk végre és színt vallanunk... Nem titkolhatjuk örökké... Nem akarom örökké magamban tartani....
- Azt remélem is. - vonom fel a szemöldököm. Mármint őszintén remélem, hogy nem gondolta komolyan, és nem is lenne mersze megtenni. De persze ezt valószínűleg az olasz életvédő mentalitásom mondatja velem. Sok mindennel kerültem már szembe az életben. Néha amikor vidáman mosolygok, és űzők viccet a leglehetetlenebb témából is, az emberek nem gondolnák, hogy mennyi mindenen mentem már át. De egy dolog biztos. Képtelen vagyok olyan élethelyzetet elképzelni, hogy ne akarnék tovább élni. Még akkor is, ha pillanatnyilag elég rossznak tűnik valami. Például a szüleim válása. - Nem igazán tudok mit mondani arra, hogy nem a te ötleted volt. Egyszerűen csak remélem, hogy tényleg nem, és soha nem is jutsz oda, hogy még egyszer ilyen ötletek környékezzenek meg. De ha mégis, akkor ígérd meg, hogy előbb hozzám jössz. Rendben? - nézek rá némileg aggódva, és komolyan is. Ugyanakkor hiszek benne, hogy bármit is hoz a jövőnk, azzal képesek leszünk megbirkózni vele. Annyira nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, hogy probléma és veszekedés mentes életünk lesz. Kellően erős személyiségek vagyunk mindketten. Bár talán én némileg engedékenyebb vagyok bizonyos szempontból. De hiszem, hogy minden gondnak van megoldása is. A jegycikeszre csak kicsit elkuncogom magam. Bár egyenlőre nem agyalom túl a dolgot. Ráérünk erre még. De most egy kis viccnek oldani az előző témát pont jó volt. Abba pedig egyenlőre nem is nagyon akarok belegondolni, hogy Lizzy bemutasson otthon még a szüleinek is. Főleg, hogy még Gillian se tud semmit. Hacsak nem hallott máris valami iskolai pletykát. Bár akkor már valamelyikünket biztosan megtalált volna. Éppen elég, hogy Christ ismerem, bár azt nem tudom, hogy mit fog szólni ehhez a fordulathoz. - Nem is tudom. Mármint persze, sok gondot okozott már a kimerültség. De nem is tudom. Direkt fárasztó főzetet adni neki... Mármint Gina biztos tudna készíteni, de... nem tűnik tisztességesnek vele. - tényleg bizonytalanul harapom be az ajkamat. Nem is tudom. Ezt azért nem tenném meg vele. Persze Guido elég makacs. És tudom, hogy nincs könnyű helyzetben. De attól még néha szakíthatna időt ránk is, és főként egy kis gondatlan kikapcsolódásra. Vajon mikor múltak el azok az idők, amikor suli után fél délutánokat csavarogtunk a városban, vagy mentünk le a tengerpartra, vagy uszodába? - Igazad van. Bár ettől még nem könnyű. De valahogy majd feldolgozom. Nem állok a döntésük útjába, ha ezt akarják. - mosolyodom el halványan. Mégis van ebben valami mélyen szomorú lemondás. Egyszerűen csak magamhoz ölelem Lizzyt, és hálás vagyok a jelenlétéért. Hogy megoszthatom vele azt, ami nyomja a lelkem. Most pedig úgy vonom magamhoz, mintha többé el se akarnám engedni. Nem is akarom bizonyos értelemben. Persze Lizzynek azt is éreznie kell, ha őt bántja valami, akkor én mindig itt leszek számára, hogy meghallgassam. A támasza leszek, ha szüksége lesz rám, ahogy nekem most rá.
Nem, nem voltam oda annyira Corvusért, hogy bármennyire is reális lehetett volna részemről az öngyilkosság gondolata és pont ez ijeszt meg a legjobban. Helyes srácnak gondoltam, annak idején ő volt Gillian egyetlen olyan barátja, akit én is elfogadtam valamilyen szinten, az évek folyamán pedig valahol mélyen elkezdtem ragaszkodni hozzá. Nem nevezném szerelemnek, mert ez egyértelműen nem az volt, de fogalmam sincs, miként is határozhatnám meg. Mint a lány és a srác, akik jóban vannak és mindenki elvárja tőlük, hogy a barátságon kívül más is legyen köztük. És igen, amikor nálunk volt, gyakran megkaptuk a milyen szép pár jelzőt, én pedig akaratlanul is, de megláttam a fiút benne. És hát az évek során ez csak egyre és egyre jobban elmélyült bennem, főleg azokban az esetekben, amikor nagy ritkán kimutatta a rendes oldalát is. És igen, én nem pont a hétköznapi Corvusba zúgtam bele, hanem abba a másikba. Bár, a lekezelő stílus valahogy mindig is passzolt hozzá, persze csak abban az esetben, amikor nem pont velem szemben alkalmazta azt. - Meg egyébként se hiszem, hogy megtettem volna - vonom meg a vállam fapofát vágva, mintha a téma, amit jelenleg is feszegetnénk, nem is lenne olyan zavaró. - Túl gyáva vagyok én az ilyesmihez - jelentem ki. - Egy dolog eldönteni magadban, hogy oké, ennek most vége és odamenni úgy, hogy igenis meg fogod tenni, de megint egy másik, amikor már ott vagy és mégsem teszed meg. Nem gondoltam komolyan, érted? Valami más hajtott oda, de nem az én fejemből pattant ki az ötlet - teszem azért még hozzá, akármennyire is hülyén hangzik ez. Mintha valaki más gondolkodott volna az én eszemmel. A testem a sajátom volt, de az ehhez hasonló, végleg-tervek nem pont az én személyiségemet tükrözik? Hogy rosszul esett-e, amikor Corvus megcsókolta Kathet? Egyértelműen. De én egyértelműen egy pofonnal jutalmaztam volna eme cselekedetét. És még mindig nem értem, miért nem tettem meg. - Annak lehet jobban is örülnék - csillan fel a tekintetem a jegycikesz hallatán. Na, nem mintha szándékomban állna jegyességre adni a fejem, amikor még Gilly se tudja, hogy én és Dany együtt vagyunk. A családom még csak nem is ismeri! Még be kellene mutatnom a szüleimnek is, amit egyelőre nem szándékozok meglépni, mert az annyira végleges. És ha rá két hónapra szétmegyünk? Nem, egyelőre csupán élvezzük ki az együtt töltött pillanatokat és majd alakulnak a dolgok. Még néhány hónap és esélyesen haza is viszem, de addig maximum levélben tájékoztatom anyuékat arról, hogy van egy srác. Hacsak Chris már ki nem kotyogta a nyári szünet folyamán. De nem, hiszen abban az esetben folyamatosan kapnám a számonkérő baglyokat. Miért nem szóltál? Hogy hívják? Minek készül? Nem, nem és nem! Jó, őszinte vagyok. Néha talán túlságosan is. De Danielnek sokkal inkább erre van most szüksége, semmint a hamis illúziókra. Nem áltatom, hiszen felesleges. Csupán kimondom azokat a gondolatokat, amelyeket ő nem mert még megfogalmazni magában. - És az még a szerencsésebbik eset, amikor az órán alszol be - mutatok rá a tényekre. - Mármint, rengeteg baleset adódik abból, amikor valaki a végtelenségig kimeríti a szervezetét. Az illető ugyan nem érzi, hogy fáradt, de az elméje... vagy a teste... - harapok bele az ajkamba, hiszen hirtelen ötletem sincs arra, hogy végül mi nyomja meg a vészcsengőt. - Mindegy, a lényeg az, hogy a végkimerültség okozott már nagyobb bajt is, szóval én tényleg ajánlom figyelmedbe azt a bájitalt - vonom le végül a következtetésemet. - Legfeljebb keresel valakit, aki jó abból a tantárgyból és tud segíteni számodra, de szerintem ennyit megérne a dolog. Én esélyesen bevetném, ha a barátom nem hallgatna a szép szóra, abban biztos vagyok. Csak hát itt az a gond, hogy a kviddicsen kívül másban nem igazán jeleskedem. Mármint, van egy-két tantárgy, amiből jó vagyok és jók a jegyeim, de nem vagyok egy éltanuló. - Voltaképp a szüleid kapcsolata is olyan, mint a tiéd és Gillyé volt - állapítom meg. - Egyszerűen annyi, hogy te ott vagy számukra, de ezen kívül... - tárom szét a karjaimat tanácstalan képet vágva a szavaim mellé, majd engedem le ismét őket az ölembe. - Nézd, sejtem, mennyire nehéz ezt számodra elfogadni. Tényleg. Mindenkinek az. De nem gondolod, hogy ebben ők döntenek és senki más? - vonom fel a szemöldököm. - Két felnőtt, értelmes emberről van szó, akik átéltek már együtt pár dolgot, ami lehetett jó és rossz is. De tudod, amíg a kellemes emlékek összekötik az embereket, a rosszak szétszakítják őket. És bármennyire is igazságtalan, de az előbbi nem írja felül az utóbbit. És elég egyetlen kellemetlen fordulat két ember életében ahhoz, hogy megváltoztassa a kapcsolatukat. Dany szülei esetében pedig Vittoria halála volt az. Ezen pedig képtelen voltak együtt túllépni. - Hidd el, csak rosszabb, ha tiltakoztok ellene - csóválom meg a fejem. - Megnehezíti a dolgotokat. Ezt el kell engednetek. Muszáj. Már semmi se lesz olyan, mint annak idején, de ezt te is tudod, nem igaz? Már rég tisztában vagy vele, de most válik gyakorlatilag is véglegessé. - Én is - nyomok egy puszit a feje búbjára, mint egy rossz gyereknek, majd csak ölelem őt csendesen. Sejtem, mennyire nehéz lehet ez számára és nagyon sajnálom, hogy nem vagyok képes ennél többet tenni az ügy érdekében.
Lizzy kérdése hallatán csak mélyet sóhajtok. Nem tudom, hogy fogalmazhatnám meg jól, azt ami bennem lezajlott akkoriban. És amit láttam Gillianen, Lizzy miatt. Az az időszak mindenkiben nyomott hagyott, így vagy úgy. Én Elena miatt egészen konkrétan gyilkosnak érzem magam, noha ezt az élményt igyekszem nagyon mélyre temetni magamban, mintha meg se történt volna. - Mindenki észrevette. Különösen Gillian. Aggódott érted, ahogy mindenki. Akárhogy is, de örülök, hogy a "Sötét-Elizabeth" a múlté. Ami meg a csillagvizsgálót illeti, eszedbe ne jusson még egyszer. És azt hiszem tartozom Adorának egy köszöntettel. - nézek Lizzyre komolyan. Azt tudtam, hogy Corvus miatt maga alatt volt. Akkor is amikor a lépcsőn találtam, de hogy ennyire? Ugyan már! Senki és semmi nem ér ennyit. Bár talán ezt csak az olasz, sarkalatosan életvédő mentalitásom mondatja velem. Ezen kívül néha már így is ijesztő számomra, hogy Lizzy meddig képes elmenni a céljaiért. A saját testi épsége kárára. Még ha eddig szerencsére nem is lett semmi baja. Persze szeretem, és elfogadom, hogy a sportban maximalista, nincs is ezzel baj. De amikor túlzásokba esik, akkor igen is kell valaki, aki visszarántja a valóságba. Ha pedig más nem teszi meg, akkor nekem kell. Még akkor is, ha nem pont ezt szeretné hallani tőlem. - Ennek kifejezetten örülök. Erre vannak a tűzoltók, és varázsbaj elhárítók. - engedek végül ki kicsit. Nem akarok veszekedni vele. Csak szeretném ha ő is érzékelné, hogy hol vannak az ésszerűség határai. Van amikor, és amiben megéri vállalni a kockázatot, és van amikor nem. Főleg ha azzal sérülést kockáztat az ember. Bár nem készülök gyógyítónak. Fogalmam sincs, hogy miből mekkora baj lehet ilyen tekintetben, de nem is igazán akarom megtudni. - Tiszta mázlista vagyok. Tudod mit, te majd nem jegygyűrűt fogsz kapni, hanem jegycikeszt. - nevetem el magam végre, a komoly téma ellenére is. Na nem mintha mostanában készülnék ilyesmire. Ezt inkább egy komolytalan évődésnek szántam. Bár ki tudja, talán egyszer még komolyan is fogom gondolni. Mármint a lánykérést, nem a cikeszt. De nem most. Még nem érzem magam felkészültnek ilyesmire. Talán az egyetem végén. Vagy nem tudom. Addig meg ki tudja mi lesz még. Még mindig vigyorogva szállok le. Igen, esélyes, hogy ezt még egyszer nem etetem meg Lizzyvel. Vizilabdában is csak azért lehet többször eljátszani, mert ott a víz eléggé megnehezíti a védést, ha megfelelő ütemben érkezik a labda, és a kapus már éppen süllyedőben van. De legalább egyszer jó volt látni, ahogy meglepetést okozok neki. Mostanában már kezdjük túl jól ismerni egymás stílusát, így ez egyre nehezebb feladat lesz. Végül miután Lizzy visszaadta a kulacsot, azt elteszem, és leülök. Nem mondanám, hogy béna a tanácsadásban, legfeljebb nem pont azt a választ adja, amit szeretnék hallani. - Vélhetően. Én amikor Flitwick óráink kezdtem rendszeresen elaludni, jöttem rá, hogy ez így túl sok. És hát mondanom sem kell, hogy nem szereztem nála túl jó pontokat akkor. - ingatom meg kissé a fejem. A következő javaslatra viszont kissé felszökken a szemöldököm. - Nem hinném, hogy az túl fair lenne vele. Azon kívül sötét vagyok bájitaltanból, mint az éjszaka. - nem is értem, hogy jutott ez Lizzie eszébe. De tuti nem tennék ilyesmit egy haverommal. Bár abban meg lehet valami, ha az ő szervezete kezd jelezni, akkor meg már valami komolyabb is lehet az oka. Egyszerűen remélem, hogy talál valamit, vagy inkább valakit, aki kicsit kizökkenti ebből az állandó, egészségtelen mókuskerékből, amibe ragadt. - Nekem és Gillynek nincsenek közös gyerekeink, akiket együtt neveltünk volna. Nem is éltünk át együtt annyi mindent. Csak kamasz szerelem volt, amiben mindketten tapogatóztunk, és próbáltunk rájönni, hogy mit is keresünk egy kapcsolatban. De a házasság, a közösen felépített élet, az egészen más. Persze tudom. Az apám már jó ideje elment. Nyilván, mert valami elromlott. De... attól ez még eshet rosszul a kisfiúnak, akit otthagyott. Valahol mindig reméltem, hogy vissza lehet még csinálni ezt az egészet. Akkor is, ha Vittoriát már sosem kapjuk vissza. A válás pedig... végleges. Igen. Ez a jó szó rá. Végleges. Ami elveszi a reményt, hogy ismét egy család legyünk. Persze tudom, hogy az ő döntésük, és én nem szólhatok bele. De ettől még nem lesz könnyebb mással látni őket. Főleg anyám esetében. Láttad mi volt legutóbb. Mindig rosszul választ. Az apám volt az egyetlen normális férfi az életében. Pedig hidd el volt egy pár. Még ha csak apámat próbálta pótolni velük, akkor is. - tudom, hogy el kéne fogadnom. De számomra nem olyan könnyű elfogadni ezt a hírt. Nekem nem csak egy darab papír. Nem csak formaság. Ez a közös életünk. A múltunk. A jelenünk. Az amik vagyunk, és amit jelentünk egymásnak, egymás életében. Hogy lehetne ezt csak úgy eldobni? Ráadásul sosem ment könnyen, hogy mással lássam az anyám. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni, mert azt gondoltam fájna az apámnak, ha tudná. Persze apám nem hülye. Nyilván tudta. De akkor is. Most hogyan fogadjam el mindezt? Hogyan tegyek úgy, mintha nem számítana, és nem is számított volna soha, hogy házasok voltak valaha? - Több vagy annál. Szeretlek. - bújok bele egyszerűen Lizzy ölelésébe.
A VMS alatt történt mérgezés senkinek sem volt a kedvence, ez tény. Utána pedig elég szépen ki is fordultam magamból, habár a miértekre még mindig képtelen vagyok rájönni. Más lettem. Törtetőbb és rohadtul hidegen hagyott, hogy kin is gázolok át a céljaim érdekében. Amikor pedig az egyik versenyszámban be kellett vernem valakinek a koponyáját... Nos, az sem hatott meg különösebben. Így visszagondolva egy kissé félek is az akkori önmagamtól. Egyértelműen nem a jó oldalamat vettem elő. Hogy ez összefüggésben áll-e a mérgezéssel vagy sem, az még előttem is rejtély. Mindenesetre, Daniel jelenléte egy kissé javított a helyzeten. És csak reménykedni merek abban, hogy az Allstar alatt, a verseny hevében nem kattanok be ismét. Mert hogy ez nem normális, abban teljes mértékben biztos vagyok. - Mond csak, észrevetted akkoriban, hogy valami megváltozott bennem? - söpröm félre hirtelen Gilly és Chris akkori érzelmeinek problémáját, hogy Danielt valami egészen másról, fontosabbról kezdhessem el faggatni. - Olyan volt az egész, mintha egy sötét-Elizabeth kerített volna hatalmába akkor - fintorodom el egy pillanatra a megnevezés hallatán, de egyelőre fogalmam sincs, miként kellene hívnom azt az oldalamat. - És ez nem csak a verseny miatt volt - csóválom meg a fejem. - Amikor visszatértünk az iskolába, akkor is... akkor is folytatódott. Az a kis incidens Corvusszal, az a csók... Komolyan eszembe jutott, hogy kivetem magam a Csillagvizsgáló-toronyból, még kész szerencse, hogy Adora utánam jött - fejezem be a mondandómat. Rendben, elég rosszul esett számomra azt látni, hogy a srác, aki nekem tetszik, valaki teljesen mást varrt le, méghozzá a szemem láttára. De az öngyilkosságot túlzásnak érzem. Elvégre, nem bolondultam én annyira Corvusért, a fenébe is! Egyszerűen csak az iránta való gyerekkori rajongásom maradt meg idősebb koromban, ennyi az egész, semmi komoly. Nem voltam egy halálosan szerelmes Júlia... - Igen, azt eddig is tudtam, hogy én is meghalhatok - biccentek egyet Daniel szigorú tekintete láttán. - Ezért se rohanok be égő épületekbe, mert tisztában vagyok azzal, hogy mi mindennek tehetem ki magam. Elvégre, a lángok nekem is árthatnak és noha hétköznapi körülmények között képes vagyok hamar regenerálódni, egy lakástűzben nekem se lenne semmi esélyem sem. De a csonttörés és minden más sérülés, amely nem folyamatosan ér, nem árthat számomra. Jó, a csillagvizsgálóból való kizuhanás olyan sokkot okozott volna a szervezetemnek, hogy aligha gyógyultam volna fel belőle. Hiszen elég magasan van, ami az igazat illeti. - Még kész szerencséd, hogy én nem vagyok az a lány, aki imádja az ékszereket - öltök nyelvet játékosan Daniel irányába, bármennyire is komoly az a téma, amelyet jelen pillanatban feszegetünk. Ahhoz pedig végképp nem értek, hogy melyik fém mennyire puha, így fogalmam sincs arról, hogy az arany ékszereket ötvözni szokták más elemekkel is. Boldog tudatlanság! - Te csak ne aggódj, mostantól ezekre is fel fogok készülni - böffentem vissza számára a választ viccelődve. És igen, akármennyire is könnyű a csel, amellyel próbálkozik, a meglepetés ereje sokat számít ehhez hasonló helyzetekben. Ilyenkor kissé bánom, hogy nem látó vagy legilimentor lettem sebezhetetlenség helyett. Amikor földet érünk, laza mozdulattal hajítom félre a seprűm, majd fogadom el a Dany által nyújtott vizet és én is iszom pár kortyot. Odafenn kissé hűvösebb van, mint idelenn, ettől függetlenül azonban - a mozgásnak köszönhetően - igen hamar kimelegszik az ember lánya és megszomjazik. A torkom kb. mint a Góbi-sivatag melegebb napokon. Hálás mosollyal az arcomon nyújtom vissza Daniel számára a palackot, majd huppanok le a padra, hogy kipiheghessem magam. - Nem ismerem annyira Guidót, de ha úgy érzi, erre van szüksége, akkor aligha tudsz hatással lenni rá - vonom meg a vállam. Én és a tanácsok... Elég béna vagyok bennük, meg kell hagyni. - De előtt-utóbb úgyis jelezni fog számára a szervezete, hogy túlhajszolja magát, nem igaz? - vetem fel a témát hirtelen. - És esélyesen elborult gondolat, de... - harapok bele tűnődve az ajkaimba, majd mindenmindegy-alapon folytatom: - Van egy főzet, amely teljesen ártalmatlan, de állandó fáradtságot és gyengeséget idéz elő. És ha inna belőle... ha adnátok neki... talán kissé észbe kapna és visszavenne a tempóból - fejezem be bizonytalanul. Persze, meg is várhatják, amíg Gudio magától kap a fejéhez, de azzal csupán az a gond, hogy annak súlyos következményei is lehetnek. Véleményem szerint jobb, ha nem húzzák el addig a dolgot. - Dany, tudom, hogy nem fog tetszeni, amit most mondani fogok és esélyesen nem is ezt várod el tőlem, de ez az ő döntésük - pillantok rá a lehető legkomolyabb arcomat elővéve. - Ha ők külön érzik magukat jól, akkor meg kell lépniük, bármennyire fájdalmas is ez. Te és Gilly is szakítottatok, nem igaz? Nos, ez is pontosan ugyanaz a helyzet, annyi különbséggel, hogy mindez a szüleiddel történt meg. A legtöbb, amit tehetsz, hogy végig anyukád mellett állsz ebben a nehéz helyzetben és közben igyekszel minden erőddel elfogadni ezt. Talán sokkal jobb lesz, ha végre pontot tesznek az ügy végére. Sajnálom - ölelem át végül szorosan. - Nem vagyok egy hatalmas segítség, bocsáss meg. Kívülállóként viszont csak ennyit mondhatok. Talán mással boldogabbak lesznek mindketten.
Tudom, hogy Lizzy mennyire nem szereti hallani, hogy nem tökéletes, és sebezhetetlen. Mármint a képessége az, ez rendben van. De az ezüst egyértelműen a gyenge pontja, és ha az az, akkor ki tudja, mi még. Vagy mi jelent korlátot számára. Éppen ezért kell erre néha figyelmeztetni. Hogy vegyen vissza. A túlzott maximalizmus néha nem pozitív tulajdonság. Lizzienél pedig meglepően sokszor nem az. Még akkor is, ha én ezzel együtt is szeretem. - Elég rossz volt. És Gilly és Chris is elég rosszul viselte. Még akkor is, ha megpróbáltam Gill mellett maradni, és vigasztalni, hogy minden rendben lesz. Mind tudjuk, hogy ez abban a helyzetben nem sokat ér. - ismerem el. Próbáltam abban a pillanatban Gillian támasza lenni, olyan frázisokat ismételgettem neki, hogy "Minden rendben lesz vele" "A húgod elképesztően erős lány, rendbe jön" és a többi. De attól még nem felejtem el a könnyes arcát. Azt, hogy ezzel sem tudtam megvigasztalni, reményt adni számára. Még egyszer pedig nagyon nem szeretnék hasonlót sem átélni. Sem Gilly, sem magam miatt. Éppen elég volt a húgomat elveszíteni egy kórházi ágyon. - Szerintem minden képességnek megvannak a maga határai, kivétel nélkül. És nem jó ezeket túlfeszíteni. - nézek meglepően szigorúan, és komolyan Lizziere. Mert ezt most nagyon is komolyan gondolom. Méghozzá az ő érdekében. Mert szeretem. És nem szívesen látnám megint olyan állapotban, mint a VMS-en. Bármilyen odaadóan is edzene az All Star érdekében. Az nem ér ennyit. Profi csapat ide, vagy oda. A testi épsége fontosabb. - Tudom, hogy nem szereted ezt hallani, és szembesülni vele. De azt már tudjuk, hogy mért nem fogsz soha ezüst ékszereket kapni tőlem. És ha ez így van, akkor ki tudja, hogy milyen határai vannak még a képességednek. - próbálom emlékeztetni az egyik korlátjára. És ha egy van, akkor ki tudja, hogy hol van a következő. Bár annyira már nem élesen. Valószínűleg ha egyszer oda jutok, hogy bármilyen ékszert akarjak venni neki, akkor még arra is ügyelek majd, hogy nehogy ezüsttel ötvözött arany legyen az. Mert mint tudjuk az arany túl puha fém önmagában. Túl hamar kopik, és deformálódik. Ezért szokták az ékszerészek ezüsttel ötvözni különböző arányokban. De ezzel a problémával majd foglalkozom akkor, ha oda érek. Egy jó ékszerész biztos tud segíteni majd ezen. Az meg külön tiszta mák, hogy nem vert gondolatolvasással a sors. Így nem is hallom Lizzy ujjlevágós gondolatmenetét. Jó eséllyel eléggé kiakadnék rajta. De szerencsére így ez nem történik meg. - Akkor ezt jó lesz észben tartanom. - vigyorgok vissza Lizzy-re. Bár úgy gondolom, hogy most csak viccnek szánta ezt a mondatot, ki tudja, hogy egyébként mennyire lenne féltékeny. Mármint én is eléggé az tudok lenni. Mentségemre szóljon az olasz temperamentumom, és családcentrikus gondolkodásmódom. Ergo, az én barátnőm, csak az enyém. Mármint azt nem fogom megtiltani - nem is tudnám - hogy Lizzie férfiakkal beszélgessen, vagy legyenek barátai, kollégái, de ha valamelyik megpróbálna kikezdeni vele... hát azért már nem vállalok felelősséget, hogy akkor mi történne. És hát az ő szemszögéből is gondolom valami hasonló lehet a helyzet. - Nocsak, a sztárőrzőnek pont a könnyű labdák lennének a gyengéi? - cukkolom egy kicsit vigyorogva, amikor bepottyan a potya pont. Tény mondjuk, hogy ezzel eddig nem is igen próbálkoztam pont azért, mert a levegőben egy jó őrzőnek túl könnyen védhető feladat. Legalábbis szerintem. De ki tudja ezek után. Talán a meglepetés miatt, mégsem. - Azért aggódom miattad is, mert szeretlek. De rendben. - bólintok a dologra, és én is lefelé veszem az irányt. A lelátón a szokásos kis sporttáskámból előveszek egy palack vizet, és iszok pár kortyot. Majd Lizzy felé nyújtom, hátha esetleg ő is kér. Végül leülök a kispadra, és egy kicsit eltöprengek, hogy honnan is kezdem. - Néha az az érzésem, hogy Guidot, meg téged maximalizmus terén össze kéne kötni. Minden áron gyógyító akar lenni, ami szuper cél, és én támogatom is. Azt is tudom, hogy mennyire nem könnyű neki. Mármint anyagilag. Ezért mostanában úgy érzem, hogy vagy tanul, vagy dolgozik. És sosem áll meg a kettő közt. Emlékszel mennyire ki voltam tavaly, amikor túl sok mindent akartam egyszerre csinálni? Úgy érzem ő is azt csinálja most, amit én tavaly, éppen csak két féle dologgal. Mostanában ha látni akarjuk Pauloval, akkor le kell mennünk a kocsmába utána, ahol dolgozik. - kezdek bele a kevésbé bonyolult problémába. Szeretnék Guidonak segíteni, de azt is tudom, hogy túl büszke pénzt elfogadni. Különben már Paulo is adott volna neki. De ez nem így működik. A tanulásban sem tudok segíteni, hiszen másik szakon van, és olyan tárgyai vannak többségében, amiből én minden igyekezet ellenére is tutira megbuknék. - A szüleim pedig... Nos, úgy kezdődött, hogy apám meghívott minket egy kávézóba. Odáig rendben is volt, amíg elő nem került a boríték a válási papírokkal. Anyám pedig közölte, hogy alá fogja írni. Ami olyan véglegesnek tűnik számomra. Mintha már nem lennénk többé egy család. Mármint eddig sem voltak együtt... de valahol a 9 éves kisfiú énem remélte, hogy egyszer még talán. De ez nyilván nem fog megtörténni... és ez valahol belül... - elhallgatva csóválom meg a fejem, ahogy elhallgatok. Igen ez az érzelmileg megterhelőbb, és nehezebbik problémám. Be kell látnom, hogy már semmi sem lesz olyan, mint volt. Ezt pedig még felnőttként sem könnyű megtenni. Akkor sem, ha lett volna már vagy 10 évem hozzászokni a gondolathoz. Lássuk be, nem sikerült.
Szerencselé? Sírva is fakadnék, ha rá lennék szorulva arra a löttyre. Elvégre, Amerikában sztár őrző voltam vagy mi a szösz... Szépen nézne ki, ha ennyi idő és közös edzés után nem ismertem volna ki valamennyire Dany játékstílusát. Meg hát együtt is vagyunk, majdhogynem belaktam a szobáját, szóval a tudtunkon kívül is sikerült valamilyen szinten egymásra hangolódnunk. És ha Daniel az ellenfél csapatának egyik tagja lenne, akkor kimondatlanul is hatalmas előnyöm származna ebből. A következő mondata hallatán halovány fintor jelenik meg az arcomon, hiszen nem szeretek arról az időszakról beszélni. Na, nem magam miatt, mivel személy szerint nem sokat érzékeltem akkoriban a külvilágból, de nagyon is el tudom képzelni, hogy mit élhetett át Chris és Gillian. Szerencsére, nem túl gyakran feszegetem náluk ezt a témát és ők se hozzák szóba, de akkor is... Ha csak belegondolok, mennyi mindenen mehetettek keresztül miattam... - Nagyon rossz volt? - teszem fel végül a kérdést, Daniel arcát tanulmányozva, egyelőre továbbra is a karikák előtt lebegve. - Mármint, tudom, hogy téged akkoriban nem érintett ez az ügy, de Gilly... ő hogy viselte? Rendben, tényleg nem szeretek erről beszélgetni, de mégis érdekel, hogy mekkora fájdalmat okoztam ezzel másoknak. Igaz, hogy nem én mérgeztem meg magamat, de hát világéletemben kerestem a veszélyes helyzeteket, a sebezhetetlenségem révén pedig nem foglalkoztam a következményekkel, hiszen azt hittem, hogy olyasmi nincs. Talán, ha Dany szájából hallok valamiféle "élménybeszámolót", akkor legalább az Allstar csapatában nem állok neki a vakmerő és hajmeresztő mutatványok végrehajtásának. - Szerinted van határa a képességeimnek? - csodálkozom el a következő kijelentése hallatán. - Ez még egyszer se jutott eszembe - ismerem el töprengő képet vágva a szavaim mellé. - Mármint, szeretem sebezhetetlennek gondolni magamat, teljes mértékben. Igen, vannak sérülések, amelyeket még én se lennék képes túlélni, ezzel nagyon is tisztában vagyok, de eddig mindig minden helyzetben segített rajtam ez a különlegesség, még a nagyon súlyos sebesülések után is. A nyakamat merem tenni arra, hogy ha egyszer véletlenül levágnám valamelyik ujjamat, még az is visszanőne, mint a kaméleoné. Sőt, mi több... Egyszer-kétszer már eszembe jutott az a gondolat is, miszerint talán nem is lenne olyan nagy hülyeség megpróbálni. De mivel gyáva vagyok az ilyesmihez, így inkább nem tettem meg. - Csak egyszer lássam meg, hogy bármelyik csajszival is szemezel, téged foglak a kapuba billenteni - mosolyodom el szélesen, egyelőre csupán viccelődve, habár a fene se tudja, mennyire is gondolom komolyan az iménti szavaimat. Elég féltékeny típus vagyok, ami az igazat illeti és ezt ugyan igyekszem nem pont Dany előtt kimutatni, de hát na... még így is akadnak olyan helyzetek, amikor kicsúsznak a számon a szavak, utána pedig fogom magam és füstölögve magára hagyom. Mint például két hete, amikor az a pár ötödikes lány úgy megbámulta a Nagyteremben az asztalnál, utána pedig még az edzést is képesek voltak végignézni és azt esélyesen nem a sport miatt tették. Teljes mértékben rá vannak cuppanva Danielre és Corvusra. - Francba! - pillantok meglepetten a jobb szélső karika irányába, amelyen éppen most csusszan be Dany potyagólja. Egy kissé összeszorítom az ajkaimat, majd megadóan sóhajtok egyet. Ezért kell a gyakorlás... A fene se hitte volna, hogy ilyesmivel áll elő. De - innentől legalább - erre is tudok számítani és legalább legközelebb nem húz bele a csőbe, remélhetőleg. - Miattam ne aggódj, de a másik kettőt megbeszélhetjük odalenn, ha gondolod - bökök fejemmel a padok irányába. Ha tényleg ennyire nincs jelen agyban, akkor kár is lenne a továbbiakat erőltetni, maximum majd megkérek később valaki mást, hogy jöjjön ki velem repkedni. Szóval, ha Dany igent mond, akkor előredöntöm a seprű nyelét, majd a talajt veszem célba egyenesen.
Azt hiszem, hogy nekem van szerencsém Lizzy és az iskolai pletykák nincsenek köszönő viszonyban. Semmi kedvem ugyanis magyarázkodni, hogy de azok nagy része mekkora baromság, vagy ami nem az, az se úgy volt, és egyébként sincs jelentősége kettőnkre nézve. Aminek meg lenne azzal se foglalkozzon. Nem ér annyit. Ami pedig Lizzy temperamentumát illeti, azt volt már szerencsém megismerni. Tudom, hogy jó eséllyel egy-két bevert orr is felbukkanna, ha a fülébe jutnának a rólunk keringő irritáló pletykák. Én leginkább csak ignorálom az egészet. Úgy teszek, mintha nem látnám, és nem hallanám. Lizzy ennél meggondolatlanabb szerintem. Lizzynek igaza lehet és talán tényleg nem ártana váltogatnom a játék stílusomat. Vagy hát legalábbis vele túl sokat játszottam az elmúlt időszakban, és kezdjük túlságosan is kiismerni egymást. Éppen ezért is helyezem arra felé a második lövésem, amerre. De úgy tűnik Lizzy valami szerencse-lét ívott, mert igen mákos módon a seprű nyelével üti el a kvaffot, így pont azt a mozdulatot nem láttam tőle, amit szerettem volna. Ehh. Nem lesz ez így jó. Össze kéne szednem magam. Lizzy égető maximalizmusa miatt is. - Emlékszem, de Gilly és Chris arcára is, amikor egy kórházi ágyon kötöttél ki a VMS-en. Nem kellene túlfeszítened a húrt. - jegyzem meg. Rendben, emlékszem, hogy Cody ezüst mérgezést emlegetett. Tehát nem a sport szám miatt volt, de ez akkor is azt jelenti, hogy van Lizzynek gyenge pontja. Azon kívül nem is tudom pontosan hogy működik nála ez a képesség. Érzi a fájdalmat? Milyen gyorsan gyógyul, és hogyan? Egy törött csont teszem azt, ha nem kezelik rögtön, akkor rosszul is összeforrhat, és később nagyobb bajok is lehetnek belőle... bár ez csak általános felvetés tőlem, az orvosi szöveget meghagyom a nálam tájékozottabbaknak, mint Cody, Gina, Guido. Persze attól nyugodtabb lennék, ha a háromból legalább egy a közelben lenne ilyen esetre. - Akkor folytathatnánk fél óra múlva. Addig egy gyógyító megnézhetné, hogy tényleg nincs-e nagyobb baj. - vetem fel az ötletet, bár már most érzem a vesztem ezzel kapcsolatban. Ami hát nem is várat magára sokáig Lizzy következő kirohanása formájában. Ahogy azt is tudom, hogy ilyenkor szinte lehetetlen vitatkozni vele, és józan ésszel hatni rá. A szenvedélye túlságosan is képes magával ragadni. - Értem én, Allstar, profi csapat, profi meccsek. De mi lesz, ha a túlzott maximalizmusoddal, terheled túl magad, és a képességed, és éppen ezért nem leszel képes az éles meccsen 100%-ot adni. De lehet semmit, mert képtelen vagy játszani? - teszem fel a kérdést. Bár nem tudom, hogy célt érhetek-e vele. Tényleg nem szeretném, ha túlterhelné magát a nagy meccs előtt. Az hogy kipihent és nyugodt legyél éppen olyan fontos, mint hogy felkészült. Lizzy pedig elég profi és felkészült. - A sármos mosoly, és tökéletes kinézet nem hátrány. Elvonhatja az ellenfél figyelmét. De azért egy-két váratlan trükköt se árt ismerni. - mosolyodok el kissé. Ismerem Lizzyt annyira, hogy tudjam csak az agyam akarja húzni, de nem gondolja komolyan. Beszéd közben pedig egy laza, tőlem szokatlan csuklómozdulattal ejtek egyszerűen egy magasan ívelő labdát a jobb szélső karika irányába. Lizzy inkább a gyors csavart labdáimra lehet ráállva. Ilyen kis vízilabdás ejtésekkel baromi ritkán próbálkozok. Főleg mert a levegőben sokkal könnyebb védeni őket, mint a vízben, ahol esetleg félpályáról elég meglepetést okozhat a dolog, és ha már lefele süllyed a kapus, esélytelen, hogy elérje, és kipöckölje. Az őrző viszont optimálisan nem küzd ilyen hátránnyal a levegőben. - Nem is tudom, aggódok, hogy a barátnőm, és a legjobb haverom is túlterheli magát, van egy befejezetlen dolgozatom, és meg kell emésztenem a szüleim válását... ami olyan... végleges. - vonom meg a vállam. Sok minden miatt aggódhatnék, de egyszerűen inkább csak próbálok koncentrálni, és egyszerre egy dologra figyelni. Különben lassan megőrülnék.
Még kész szerencse, hogy én és az iskolai pletykák folyton-folyvást elkerüljük egymást, mert ellenkező esetben Danielnek nem csak a barátságos mérkőzés miatt kellene folyamatosan nyugtatnia engem. Ez az egész helyzet vele sokkal, de sokkal bonyolultabb, mint amilyennek eleinte hittem. Tényleg abban a hiszemben voltam, hogy képes leszek Gillian elé állni a hírrel, miszerint én és az exe együtt vagyunk. Jó, nem gondoltam, hogy sétagalopp lesz, hiszen abban az esetben nyugodtan magamra aggathatnám a bolond-jelzőt is, de ennyire nehéznek se tartottam magamban eleinte a feladatot. Ha pedig ezek tetejébe még az is a fülembe jutna, miszerint elég irritáló pletykák keringenek rólunk, hát abban az esetben be lenne verve egy-két arc az én jóvoltamból. Lányból vagyok ugyan, de elég heves és hirtelen természetű, az ilyen és ehhez hasonló kirohanások pedig nem is állnak olyan távol tőlem, habár általában igyekszem másként rendezni a helyzetet. Na, nem mintha még így se lett volna pár iskolai verekedésem az évek alatt... Úgy vélem, talán Danielnek nem ártana egy kevésbé kiismerhető játékstílust kifejlesztenie. Szép próbálkozás volt, meg kell hagyni, de már gyakoroltunk eleget ahhoz a pályán, hogy megmaradjanak bennem a mozdulatai és cselei. Elvégre, az Allstar edzések alkalmával arra is figyelek, hogy a társaim taktikáját is kitapasztaljam. Persze, hogy ez miben lesz a segítségemre a későbbiek folyamán, arra még nem egészen sikerült rájönnöm, de úgy vélem, az ilyesmi sose hátrány. - Nincs semmi bajom - emelem fel vigyorogva a hüvelykujjam, habár a fájdalom folyamatos és intenzív. - Sebezhetetlen vagyok, emlékszel? - igyekszem megnyugtatni, hogy még csak véletlenül se próbáljon meg leparancsolni a földre. - Cirka fél óra és minden rendbe jön - teszem azért még hozzá. Nyilván már most elindult a gyógyulási folyamat, ebben biztos vagyok, de idő kell ennek is, ahogy minden másnak. És ha az a fél óra kiesne, akkor eléggé rágnám a körmöm idegességemben, ebben teljes mértékben biztos vagyok. Hiszen az allstar pont a határaink feszegetéséről szól leginkább. Összekapartak egy ütőképes csapatot, egyszóval nekünk is túl kell tolnunk a képességeink határait. Egyértelműen jobbá kell válnunk, nekem pedig le kell győznöm a fájdalmat. Muszáj. - Felfogtad te egyáltalán, hogy milyen csapatba sikerült bekerülnünk? - vonom fel a szemöldököm Dany szavai hallatán. - Allstar - hangsúlyozom ki, még mielőtt bármit is válaszolhatna. - A lehető legjobb formánkat kell nyújtanunk minden helyzetben - válaszolom meg a saját kérdésemet. - Egyszóval nem engedhetem meg magamnak, hogy fájjon. Tűrnöm kell, mert ha ez egy éles helyzetben fordulna elő velem, akkor végképp nem engedhetem majd meg magamnak, hogy siránkozzak. Szóval, kapd össze magad és passzold azt a labdát! - szólítom fel végül szigorúan. Talán néha a kelleténél keményebb vagyok vele szemben is, ha kviddicsről van szó, de a magánéletet és a sportot mindig is igyekeztem külön választani egymástól. Amikor a családom ott volt a lelátókon, akkor is minden erőmmel azon voltam, hogy ne vegyek róluk tudomást. Igen, esélyesen kegyetlenség és tahóság volt ez részemről, de a megfelelési kényszer már így is rendesen a nyakamra telepszik. Felesleges stessz csupán azon paráznom, hogy éppen kik is nézik a meccset, amelyet éppen játszom. A következő lövését is kivédem, habár ezt véletlenül sikerül a seprű nyelével visszapasszolnom valamerre, szóval nagy kézmozdulatokat nem igényelt részemről a dolog. Mindenesetre, ismét a karikák elé lebegek, hogy újra esélyt adhassak Daniel számára. - Eddig nem szerepeltél valami fényesen, csapatkapitány! - húzom az agyát szemét módon. - Mond csak, milyen feltételei vannak annak, hogy valaki a házatok csapatába kerüljön? Elég a sármos mosoly és a tökéletes kinézet vagy azért néha nézitek, hogy tehetséges-e valaki? Dany ismer már ahhoz eléggé, hogy tudja, ezeket a szavakat részemről nem kell komolyan vennie. A maximalista énem csak a levegőben létezik, szóval amint ismét földet érünk, nem leszek ennyire tahó, de idefenn nem ismerek kegyelmet. És ha ez kell ahhoz, hogy motiváljam, hát akkor meg is fogom tenni, mert a mai szereplése nem volt valami fényes. - Most úgy őszintén, merre jár az agyad? Nem szoktál te ilyen lenni - állapítom meg kissé aggódva. Valami gondja lenne esetleg? Vagy ő is a kelleténél jobban ráparázott volna a belfasti szereplésünkre?
Persze a meghívás komoly dolog. És izgatott is vagyok miatta. De ha fel-le pattogok, mint egy energia túltengéses gumilabda, attól nem lesz itt hamarabb a meccs, vagy nem fog jobban összedolgozni a csapatunk, és jobban szerepelni. Szóval próbálok mindig az aktuális feladatomra koncentrálni. Az edzésen a játékra, a szobámban pedig a házidolgozatra, amit meg kéne írnom, és leadni. Már csak azért is, hogy ne fújjanak rám kivételezés miatt a többiek. Na nem mintha érdekelne. Megszokhattam volna már, hogy folyton mindenféle kósza pletyka áldozata vagyok. Aminek persze a többsége badarság. De ezzel legalább az igazi barátaim tisztában vannak. Más véleménye meg nem érdekel. Legalábbis próbálom ezt hajtogatni magamnak, hogy uralkodni tudjak magamon egy-egy kósza megjegyzésre, amit elcsípek a folyosókon. Na meg azzal áltatni magam, hogy mindez csak suli-dráma, hamarosan elfelejtik, és máson rágódnak majd. Mondjuk az aktuális pletykát elég nehéz ignorálni, de uralkodnom kell magamon, mert azért van némi igazságalapja. Mármint annak, hogy egymás után mindét Ollivander lánnyal összejöttem. Igaz, Lizzyvel még mindig együtt vagyok, és nem is áll szándékomban ezen a helyzeten változtatni, mondjanak akármit a folyosói hírek. S ha már a dolgozat írás nem megy, akkor próbáltam ellazítani Lizzyt is, egy kicsit elterelni a gondolatait, de nem ment. Nyilván azért, mert ennyire maximalista. A legjobbat akarja kihozni magából. Néha túlzásba esve, erőn felül is. Ez nem feltétlen jó tulajdonság, még ha egy része jó is lehetne. De én ezzel együtt, ilyennek szeretem. Más szóval nem maradt hátra más lehetőség, mint beadni a derekam, és lefárasztani kicsit la mia Cara-t a pályán. Hátha akkor egy kicsit el tudja engedni magát. Azon kevésbé lepődőm meg, hogy kivédi a lövésem. Hiszen elég jól megismerte már a játékstílusom. Talán sokkal jobban is a kelleténél. Egy idő után már nem igazán tudsz újat mutatni. De ahogy a karikának csapódik arra azért hangosan felszisszenek. Én is csapódtam már neki, nem épp kellemes találkozással. Szóval el tudom képzelni, hogy mennyire fájhat, még ha ismerem is annyira Lizzyt, hogy tudjam, hogy ezt inkább nem ismerné el hangosan. - Annyit azért nem ér, hogy lesérüljön a sztárőrzönk a nagy meccs előtt. Jól vagy? - nézek rá így is aggódva, miközben visszadobja a kvaffot. És igen, feltűnik, hogy melyik kezével. Más különben nem tulajdonítanék jelentőséget neki, de előbb az a mutatvány nem nézett ki jól. Ahogy a kis fntort is kiszúrom. - Te csak ne aggódj a párnám miatt. Inkább magad miatt. - vonom fel a szemöldököm. Lehetnék annyira rendes, hogy a jobb oldalra, vagy középre próbálkozok ezúttal úgy, hogy könnyebben ki tudja védeni, a jó karjával is a lövést, de nem vagyok. Látni akarom, hogy tényleg megsérült-e, vagy csak beképzelem? Szóval ezúttal is balra és felfelé megy a lövés, úgy pozícionálva, hogy a feltételezetten sérült karjával legyen kénytelen nyújtózni utána, ha ki akarja lökni felfelé a kvaffot, vagy csak úgy egyáltalán elkapni. Ha úgy látom, hogy nem megy neki tökéletesen ez a védés, különösebb fájdalom nélkül, akkor leszállunk. Legalább azt megvárjuk, amíg rendbejön a karja. Nem kell azt a sérülést erőltetni. Mármint tisztában vagyok a képességeivel. De nem kell, hogy itt játssza a hős, mindent eltűrő amazont. Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy milyen hatással lehetne rá, ha sérülésre sérülést halmoz. Mik a határai a képességének? Ezt talán nem az első fontos meccs előtt kellene feszegetni. Mert ott egy ép, és egészséges Lizzyre lesz szüksége a csapatnak.
Azért egy ilyen meghívás nagyon is komoly dolog, amely számtalan lehetőséggel kecsegtet számunkra, szóval nem is igazán vagyok képes megérteni azt, hogy Dany mégis hogy a rákba képes ennyire - látszólag - higgadt maradni? Engem majd megesz a fene és minden egyes olyan pillanatunkat, amelyet nem a pálya felett repkedve töltünk, kárba veszett időnek érzem csupán. Gyakorolnunk kell, gyakorolnunk és gyakorolnunk! Esélyesen nem a két szép szemünkkel fogjuk a porba alázni az ellenfeleinket, nem igaz? Kőkemény munka áll minden siker háta mögött, ezzel nagyon is tisztában vagyok. Elvégre, Amerikában sem a puszta véletlen miatt lettem híres játékos. Oké, erre rátett még egy lapáttal az is, hogy lány vagyok és elméletileg szép is, sok srác csakis ezért rajongott értem, de volt is tehetségem a dologhoz. Legalábbis, nagyon próbálok ebben a hitben élni. Fájdalmas lenne számomra ugyanis a tudat, miszerint csak a bájos pofim miatt kerültem be oda, ahova. Hogy jobb lenne-e összebújva romantikázni Daniellel? Határozottan igen. Mégis, ahányszor csak próbáltam egy kicsit is szerelmes hangulatba kerülni és élvezni a vele együtt töltött időt, szinte állandóan megjelent lelki szemeim előtt a KVIDDICS-felirat. Méghozzá hatalmas, villogó, vörös neon-betűkkel. Képtelen voltam lazítani mellette és elengedni magam. Még az evés is sokkal, de sokkal nehezebben megy számomra, noha az erőnlétem miatt igenis fontos lenne ez. Ez az az állapot, amelyet egyelőre még nem sikerült megtanulnom a helyén kezelni, noha már számtalan mérkőzésen túl vagyok már és elméletileg a VMS révén is meg kellett volna szoknom. - Ne aggódj, erre születtem - mosolyodom el magabiztosan, immár a magasban Dany kérdése hallatán, miközben rádőlök a seprűmre, majd mindkét kezemmel erősen a nyelére markolok. Számítok ugyanis arra, hogy egy hirtelen mozdulattal kell oldalra vetődnöm és nem nagyon lesz időm a dobás után navigálni. Ez a nehéz az őrzök feladatában... Dönteni, majd cselekedni. Én a képességeim miatt egy kissé óvatlan voltam mindig is, szóval képes voltam akár életveszélyes manővereket is végrehajtani annak érdekében, hogy megakadályozzam a pontszerzést. Elvégre, ha a lábamat töröm, helyrejön, nem igaz? A fájdalmat ugyan érzem, de a következményeket már kevésbé. Ami más számára súlyos sérülés, az az én szememben egy kis horzsolás, semmi több. Igaza van, láttam már tőle ezt a trükköt, szóval készülök is rá rendesen. A lövés után vetem hát magam, elég szépen nekicsapódva vállal az egyik karikának, minek következtében érzem is az éles fájdalmat, majd könny szökik a szemembe, de a labdát még a fájdalom ellenére is sikerül még idő előtt megszereznem. A fájdalmamat hősiesen igyekszem leplezni Daniel előtt, így egy könnyed mosollyal az arcomon fordulok hát felé, majd lendítem a nem sérült karom, hogy visszapasszoljam számára a labdát. - Szerintem az a párna a te könnyeidet fogja elnyelni ma éjszaka - cukkolom gonoszan. - De mit is mondanak az okosok? - vágok egy pillanatra töprengő arcot. - A részvétel a fontos, nem igaz? - öltök rá nyelvet, hiszen ismerem már annyira Danielt, hogy tudjam, esélyesen ő is ezt mondaná számomra, ha alulmaradnánk azon a barátságos mérkőzésen. Beszéd közben a nem sérült karommal a fájdalomtól sajgó vállamat masszírozom és minden erőmmel azon vagyok, hogy eltitkoljam a fiú elől a dolgot. Fél óra és rendbe jön a törött vállam, nekem pedig eszem ágában sincs ezt a földre szállva kivárni. - Na, hajrá-hajrá! - állok ismét irányba a seprűmmel, majd egy fintor kíséretében fogom meg ismét annak a nyelét. A mérkőzés idején is akadhatnak cifra helyzetek, szóval Lizzy, szedd össze magad! Nemsokára elmúlik minden fájdalmad, ebben biztos lehetsz.
Még van néhány napunk a Belfasti meghívásig. De Lizzy már most nagyon izgatott. Vagyis nem csak ő. Szerintem az egész csapat, beleértve engem is. De Lizzyt szokás szerint hajtja a maximalizmusa. Szóval addig járkált a szobámban, amíg kénytelen voltam belátni, hogy úgysem hagy addig tanulni, amíg ki nem jövök vele egy kicsit edzenni, noha a mai hivatalos edzésnek már rég vége, élvezhetnénk a szabad időnket is. Vagy tanulhatnánk, mert valljuk be, az nem pont jó fényt vet ránk, hogy a kviddics miatt ússzuk meg a mások számára kötelező határidőket. Szóval eltökélt szándékom volt még ma megírni azt az ereklyeraktározás házi dolgozatot. De kezdem belátni, hogy ez bizony éjszakai program lesz. Ilyen, ha az embernek barátnője van, aki figyelmet követel magának. Lizzy pedig határozottan ért hozzá, hogy felvonja magára a figyelmemet. Nem mintha ezt bánnám. Mert egy másodpercig sem. Sőt mindig kiélvezem a vele tölthető összes időt. Most pedig a pályán játszunk még egy kicsit. Kivételesen csak a kvaffot vettem elő. Kiengedhetném a gurkókat is, hogy nehezítsék a helyzetet, de nincs kedvem még a terelő ütővel is bajlódni, hogy elhárítsam a kis szörnyetegek próbálkozásait. Tudom az éles meccsen ott fognak cikázni, de ott lesz két terelőnk is rájuk. Én pedig tökéletesen bízom bennük. A kvaffal a kezemben szállok hát fel, és lebegek szembe fordulva a karikákkal, és Lizzyvel. Csak dobálunk kicsit, Lizzy elfárad, én megírom a leckém, aztán jöhet a lazítás. Ez így tökéletes lesz. Egy kis gonoszkás mosollyal nézek a karikák elé belebegő lányra. - Készen állsz a játékra? - teszem fel a kérdést, de igazából nem várom meg a választ. Még a kérdés közben lendül a kezem, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül küldöm a még vízilabdás időkből rám maradt ravasz kis csavart labdám a bal szélső karika alsó harmadába. Persze Lizzy látta már tőlem ezt a trükköt. A VMS-en, és a tavalyi kviddics szezonban is, amikor szereztem vele egy-két gólt, mind a három meccsünkön. Na meg a mostani edzéseken is villantottam már vele. Szóval minden esélye meg van, hogy egyáltalán nem lepem meg ezzel a kis akcióval. De ki tudja? Hátha a váratlan lövés okoz némi meglepetést. - Ha nagyon sok gólt kapnál kipityeregheted magad a párnámon az este. - cukkolom kicsit még vigyorogva, miközben nézem, hogy sikerül-e védenie? Legalább szórakoztatóbb késődélutánom lesz, mint a dolgozat. És a látvány is sokkal szebb egy pergamennél, amint rajta felejthetem a tekintetem, azt meg kell hagyni.
[You must be registered and logged in to see this image.]Mint mindig, most sem tudom helyére tenni, hogy Katherine-t milyen szinten megbántottam azt meg aztán főleg nem tudom, hogy nem csak az van a háttérben, hogy nem avattam be őket, hanem az is, hogy attól tart, hogy a kis csapatunk fel fog oszlani lassan, hiszen lehet, hogy valaki nem marad itt az egyetemi évekre. Mivel nem tudom a félelmeit nem tudom egyszerűen megnyugtatni se, pedig eszem ágában sincsen abbahagyni a tanulást, sőt, csak belefoglaltam az "alkunkba" a szüleimmel, hogy az eljegyzésünk hosszú lesz és ameddig mind a ketten el nem végeztük a három éves képzést, amit választottunk, addig nem lesz semmiféle esküvő. Az más kérdés, hogy ez valahol csak egy idő húzás, ameddig kitaláljuk, hogy miként is lehetne kihátrálni az eltervezett házasságból úgy, hogy mind a két család megtartja a hírnevét és nem lesz belőle patália. Alison egyértelműen megmondta, hogy szerelemből és szenvedélyből akar házasodni és ha én ezt bennem nem találja meg, akkor... nem fogom magamhoz láncolni semmiképpen sem, hiába vagyok kész én behódolni a családomnak. Mindenesetre ez az egész fejtegetés egy kicsit túl rágós lenne most és az idegen lány megjegyzése se sarkall arra, hogy előtte sokkal többet akarjak mesélni. - Az egész varázsvilág nem, lehet, hogy aranyvérűek vagyunk, de nem a királyi család tagjai. Mindenesetre főként a 28 nagy ház családjai és egyéb tehetős varázslók lesznek a listán, vélhetően inkább üzleti esemény lesz, mintsem tényleges ünnepség. - válaszolom Wininek, egyszerűen, igazából nem is különösebben keserűen, ebben nőttem fel, ehhez szoktam hozzzá, szóval nem problémázok azon, hogy mire használják a házasságot és ezeket a bálokat. - Neked meglepetés, idióta, nem Alisonnak, ő már hónapok óta tudja. - szalad ki a számon hirtelen azon a kimért, hideg, rosszindulatú Corvus-hangon, ahogy még az idegenekkel előfordul, hogy bánok, főleg, ha ilyen mindenlében kanalak és még méregetnek is. Elég gyorsan elillan az a gondolat, hogy ha barátnőm Alisonnal akkor erőltessem meg magam. - Rendben, Katherine, köszönöm. - mondom, de a szemöldököm erősen összeráncolom, ha nem is tudom a pontos miérteket, azért érezhetően gyorsan távozik és korábban is látszott, hogy zavarja a hirtelen hír. Ahogy sokaknak, nekem is az az első gondolatom, hogy féltékeny, az egyszerűen megmagyarázná az egészet, ezért nem csoda, hogy néhány pillanatig kényelmetlenül nézek Benjaminra. Az érzés elpárolog, amikor a maradásával kifejezi a támogatásomat és mivel sok fiú barátom nincsen, lehet, hogy nem mondom, de az ő barátsága nagyon is fontos nekem. Miután szétváltunk és lezuhanyoztam a Szükség Szobájánál találkozom újra a barátaimmal, Katherine kivételével, és tartom a szavamat ahhoz, hogy hanyagolom az alkoholos italokat. Nem tudom miért, de elképesztően rosszul bírom őket. Mesélek a kviddicsről, Alisonról, a családjainkról, terveinkről, ha mindenki benne van, akkor Wininek elmesélhetünk ezt-azt az elmúlt évekről is, én bízom benne minden esetre, de nem fogok önállóan dönteni ezúttal. Azért mielőtt asztalt bontanánk Benjamint néhány szóban megkérem, ha beszél Kath-tel, akkor mesélje el neki, amiket most elmondtam és játsszon békítőt, hiszen mindketten tudjuk, hogy én igen ügyesen találom meg a sértő szavakat, de annál nehezebben a békítőeket.
// Nagyon szépen köszönöm a részvételt a Kviddics-válogatóra és barátok megjelenését is, nagyon jól esett, hogy beugrottatok velük! A következő közös játékot nemsokára megindítom, a jelentkezést még ma igyekszem kiírni, a csapat már nagyjából letisztázódott, de ügyes seprűlovasok kispadra továbbra is jelentkezhetnek és ha valaki kihullik beküzdhetik magukat a csapatba. //
Corvus fejcsóválása már bőven elég, hogy felkeltse a figyelmemet és bár pillanatnyilag nem kérdezek többet, elraktározom, hogy igenis firtatni fogom még én ezt a kis témát! Gina válasza pedig csak megerősít ebben és bólintok is rá párat. - Rendben. - bár most nem nyújtom rá a kezemet, a tenyerembe köpve mint annak idején de... a társaság felé az adott szavam akkor is él. Hallgatom a válaszokat és az eljegyzési bálra egy kicsit felélénkülök de rögtön gondolkozóba is esem... - Mármint ez azt jelenti, hogy az egész varázsvilág ott lehet, vagy az egész varázsvilágnak jut egy cikk az újságban, hogy a fiatalabbik Flint és Fawley egybe kel? - forgatom kicsit a szavakat egy mosollyal, engem annyira nem vág földhöz egyik opció sem. Valahogy úgy vagyok vele, ha a társaság egyes tagjai nem is juthatnak el egy ilyen eseményre, Corvus nem hiszem, hogy kihagyná, hogy a barátaival is megünnepelje kis körben. Arra, hogy Corvus időt kér biccentek csak. - Akkor ott találkozunk. - erősítem meg. Amikor Kathe egy szemlátomást csiholt ürüggyel köszön le mindenkitől azért kissé csalódottan nézek utána és eltűnődve is.. Én mondtam valami rosszat? Még ez is megfordul bennem. De Ben úgy néz rám, hogy nem tudom megállni hogy egy szélesedő vigyorral ne lökjem meg a karját a karommal viccelődve. Igazából Kathen kívül mindenki benne van, hogy a Szükség szobájában ejtőzzünk egy kicsit, még ha Corvus később is de ő is csatlakozik hozzánk. Szóval az egyik oldalról Ginaba karolok a másik oldalról meg Benbe és elindulva velük az emlegetett hely felé, indulhat a kérdez felelek mindenkivel.
Nem mondanám, hogy érzelmek terén én lennék a legélesebb kés. Szóval most sem igazán esik le, hogy mi is bánthatja annyira Kath-et. Mármint persze, valódi bombaként csapott le Corvus eljegyzése, amit eddig ügyesen magában tartott. Valójában pedig fogalmam sincs, hogy mit is jelent valójában az egész aranyvérű, érdek-kényszerházasság dolog. Nem is gondolok bele. Számomra valahogy a házasság túl távoli dolog. Oké. Van egy srác, aki tetszik, de fogalmam sincs, hogy ő mit érez irántam, és egyébként is... Úgyhogy egy sima gratuláción kívül ehhez túl sokat nem tudok hozzátenni. És persze abba se gondolok bele, hogy ezzel bármi is megváltozna barátságunkat, vagy a kis csapatunkat illetőleg. Vagy bármikor is, bármi megváltozna. Jó nyilván felnövünk, munkánk, és saját életünk lesz, de ez nem jelenti azt, hogy eltávolodnánk egymástól nem igaz? Szóval számomra elég furcsa Kath reakciója, és az ahogy elrohan. Nem igazán értem. Legfeljebb majd a klubhelyiségben rákérdezek egyszer. Most viszont Wini köt le jobban. - Persze, hogy van. Nálam minden is fellelhető. - vigyorgok Winire, amikor az alkoholkészletre kérdez vissza. Persze a többiek már nem ilyen lelkesek, ami az alkohol fogyasztás lehetőségét illeti. Talán a legutóbbi buli miatt. - Renben. Rendben. Csak, ami jól esik. - adom meg magam az alkohol ellenes csapattagoknak, feltartott kezekkel, de közben el is nevetem magam. Valahogy nem igazán sikerül kellően komolyan venni ezt az egészet. Persze örülök Corvus sikerének, és Wini visszatértének, talán ez van rám ilyen fura hatással. Ami engem illet, én hívnám Lizzyt is, de ő láthatólag az új pasijával van elfoglalva, és hát jobb alternatívát nem tudok neki kínálni, mint a romantika a kedvesével. Vagy mi. Bár velük tartott még egy elsősnek látszó törpe is. Dany családja tényleg népes, és hmm... furcsa. De ez kicsit sem zavar meg abban, hogy az esti ünneplés megszervezésén gondolkozzak. - Azt hiszem, ezt nem most fogjuk elmesélni.- ingatom meg a fejem, amikor Wini rákérdez, hogy mit csináltunk év végén. Egyenlőre nem kell beavatni az egész Jenkins incidensbe. Na meg a pályán és a lelátókon túl sok a kósza fül. Még akkor is, ha valamelyikünk úgy dönt, hogy jártatni kezdi a száját. De ez nem valószínű, hogy egyhamar megtörténne. - Nos, akkor a szokott helyünkön! - köszönök el végül vidáman a társaságtól. Hiszen azt is megértem, hogy Corvus inkább zuhanyozna, Ben minden bizonnyal Kath után megy majd. Wini meg... hát fogalmam sincs. Én biztosan az említett Szükség szobája felé veszem az irányt.
//Köszönöm szépen a játékot! Szuper volt a válogató! Alig várom a következő fordulót! //
)
// 
