2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Kimondottan aranyos ez a lány, nincsen rajta semmi ellenséges, úgy tűnik, hogy még örül is annak, hogy belebotlottam és örömmel kalauzol a városában. Szerencsére nem egyedi eset, hogy pont jó emberekbe futok bele, de így is jól esik a nyíltsága és hogy nem látok benne szemernyi elutasítást se. - Akkor jó, mert csak akkor kérdezlek tovább, ha nem teher beszélgetni róla. - mosolyodom el kedvesen, és kicsit vidáman is. Nekem elég hamar kitisztult a jövőképem, anyám már kiskoromtól kezdve tanítgatott, persze akkor még csak játékosan az erdőben tanultam a füveket, de a Roxfort után, ahogy megmutatkozott, hogy tényleg ez érdekel, és tényleg a gyógyításban találom meg a helyem. - Ez már csak ilyen, év közben a lazításra vágyunk, szünetben az iskola hiányzik. - bólintok, aztán visszautalva a korábbiakra kíváncsian felteszem a kérdést. - És mik között vacillálsz? - hiszen azt mondta, hogy már vacillál. Talán pont tudok tippet adni, vagy véleményt alkotni, hogy segítsek neki a választásban. Mivel egyáltalán nem ismerem, ezért persze lehet, hogy nem találok bele pontosan, hogy mire vágyik, de úgy amúgy jó szokott lenni a megérzésem az emberekkel kapcsolatban. - Én sem attól félek, hogy rám támadnak, csak hogy valami butaságot csinálok, nem tudom mit hogyan kell használni és nagyon kinéznek miatta. - vallom be, hiszen igazából nem attól tartok, hogy bántanának. Csak nem bírok elvonatkoztatni mások véleményétől, rosszul esik, ha ennyire esetlennek, vagy egyenesen hülyének néznek, még akkor is, ha azért vagyok éppen olyan, amilyen, mert egy teljesen másik világból érkeztem. - Igen, mindennek meg van a saját oldala. Bár ki tudja, hogy honnan kezdődik a varázsló vívmány és honnan a mugli, hiszen például vonatot mind a két oldal használ. Egészen érdekes lenne mondjuk elképzelni, hogy mi lenne, ha több varázsló foglalkozna mugli eszközökkel, és akár mágiával turbóznának is rajtuk. Vagy elszabadulna a pokol. - nevetek fel kicsit, és megvonom a vállam. - Ez is egy eshetőség. - vallom be, hiszen nem véletlenül ódzkodnak a varázslók még olyan dolgoktól is, hogy pirítóssütő, de igazából… minden árammal működő dologtól. Talán bezavar a mágikus kisugárzásba? Sosem foglalkoztam ilyesmivel, szóval nem is tudom Eltűnök, pár perc és meg is jelenek, teljesen rábízom magam, hiszen neki hazai a terep, én meg csak lényegében túristáskodom. Legszívesebben mondjuk szaladnék, de azt hiszem, hogy egyelőre nem ismerjük egymást annyira, hogy Eileen ne nézzen hülyének, még ha kedves lánynak is tűnik. - Igazából én ráérek, arra megyünk amerre szeretnéd. Ha esetleg van valamilyen eldugott szép rész út közben, arra is kerülhetünk. Egy hely, ahol már régen jártál?... - kérdezem, érdeklődve félrebiccentve a fejemet, hátha eszébe jut valami. De az se baj, ha gyors utat keres, legrosszabb esetben is ott időzünk el egy kicsit és… hát ismerkedünk, hiszen még csak most futottunk össze először. Talán még sincs olyan kevés varázsló a földön, mint mondják, hiszen olyan könnyen egymásba futottunk.
- Ó, igazából nem feltételeztem, hogy nyaggatni akarsz vele - ráztam meg a fejem a félreértések elkerülése végett. - Tulajdonképpen a nyáron is előfordult, hogy gondolkodtam már a szakosodáson. Néha hiányzik a Roxfort, üresebb perceimben - tettem hozzá. Ami azt illeti, az egyik este, amikor nem sikerült aludnom, fogtam magam és elkezdtem összeírni néhány pro-kontra érvet az engem érdeklő szakokról, avagy miért menné oda és miért nem. Az első kikötésem az volt, hogy legyen izgalmas, de rájöttem, hogy ez valahogy nem úgy megy, mint a mugliknál, ahol ezzel kapásból kiejthetek egy csomó szakot. A frászt. De végül a többi dolgot kikötve, meg bizonyos feltételek szerint szortírozva csak sikerült kettőre szűkíteni a dolgokat, és mire ez sikerült, el is álmosodtam, így az alap problémámra is teljesen jól bejött. - Pedig még sosem tapasztaltam, hogy annyira tartani kellene tőlük - mondtam. - Legalábbis nem jobban, mint a varázslóktól, hiszen belegondolva elég nagy előnyben vagyunk hozzájuk képest. Ha meg valaki nem kezd el a szemük láttára egyértelműen varázsolni, szerintem semmilyen furcsaságra nem akadnának fel azon kívül, hogy az illető biztos csak valami csodabogár - magyaráztam. Mondjuk én könnyen beszéltem, ha már így muglik között nőttem fel, és nagyon is jól ismertem ezt. Mikor gyerek voltam és bármit meséltem, aminek köze volt a varázslatokhoz, mindent megkaptam, csak azt nem, hogy tényleg lehetséges, hogy ezek a valódi emlékeim, nem pedig én vagyok túl kreatív. Ha mai fejjel, már nem gyerekként ugyanezeket elmesélném egy muglinak bármiféle bizonyíték nélkül, valószínűleg a reakció annyiban változna, hogy nem egy nagy fantáziájú gyerek lennék a szemükben, hanem egy szimpla őrült, vagy esetleg drogos. Egyik se jó, de biztos nem az lenne az első tippjük, hogy boszorkány vagyok. Na meg ott volt az is, hogy egy pillanat alatt törölhetőek is az emlékeik, ha egy nagyobb baki szemtanúi lennének, bár igaz, ez több személy esetén már macerásabb, mintha csak egy-kettő lenne. Egy mosollyal nyugtáztam a megállapítását a mólóról. Erre már nem igazán emlékszem, jártunk-e ott annak a kiruccanásnak az alkalmával, így nem is tudtam hozzászólni, elég régen volt már, leginkább csak az érzések maradtak meg bennem. - Pedig annyira nem vészes az sem, de persze érthető, ha ódzkodsz tőle - mondtam. - Furcsa belegondolni, hogy mi megoldhatjuk az utazást mágikus úton, hoppanálással vagy seprűvel, és a varázslócsaládban felnőtteknek az számít ijesztőnek, hogy a tudományt felhasználva is lehet gyártani hasonlót, a muglik meg a mi módszereinktől kapnak frászt - tettem megállapítást halványan elmosolyodva. Persze ott voltak az olyanok, mint én, akinek mind a kettő teljesen hétköznapinak és elfogadottnak számított már. Nyilvánvalóan varázslók között a mágikus utat fogom választani, a szüleimmel vagy a mugli barátaimmal meg ez meg sem fordul a fejemben, hanem automatikusan az aktuális eszköz menetrendjét készülök felcsapni. Számomra ez nem összeférhetetlen, de nyilván azoknak teljesen más, akik szinte egész életükben csak az egyikkel találkoznak, az új és ismeretlen pedig többnyire mindig ijesztő. De ebben van a dolgok varázsa. Tényleg viszonylag közel volt a szállása, így hamar oda is értünk, így beszélgetés közben pedig méginkább elrepült az a néhány perc is. Bemenni nem szándékoztam, csak az előtérig jutottam, megvártam Emmát ott, amíg felvesz valami terepalkalmasabbat. - Persze, még hamarabb is, nincs messze - adtam választ a kérdésére. - Indulhatunk? - tettem fel a költői kérdést, hiszen ha már így előkeveredett, és közölte is, hogy kész van, akkor már mehettünk is. Még megvártam, hogy bezárja a szállás ajtaját, és csak aztán indultam el a lépcső felé, hogy aztán az utunkat a túravonal irányába folytassuk. Nem számítottam rá, hogy ma még itt fogok kikötni, de most annál inkább örültem neki magamban, hogy még ha a véletlen folytán is, de sikerül találnom valami jobb programot az unatkozásnál. - Ha erre levágjuk az utat, egy kicsit hamarabb oda is érünk - mondtam az említett terület felé mutatva. Jól ismertem minden ilyen kis lehetőséget az ilyesmikre, melyik a legrövidebb útvonal és hová, igaz eleve egy kisvárosról volt szó, ahol amúgy sem voltak valami nagy távolságok. De mondjuk ha épp siettem valamerre, jól jöttek az ilyen megoldások. Ugyan most ráértünk bőven, miért is ne?
Kicsit elmosolyodom és lassan megingatom a fejem. - Én igazán nem akarlak nyaggatni akkor, főleg, hogy még csak nyár van, gondolom most jobban esik szusszanni és nem a vizsgákon vagy a szakosodáson gondolkozni. De, ha van kedved, akkor azért bátran kérdezz. - válaszolom megértően, pedig nagyon szívesen beszélgetnék erről. Nem vagyok az a kimondott stréber, sosem helyeztem a tanulást mindenek elé, persze szorgalmas voltam, de főleg csak abban a tárgyakban, amik érdekeltek. A Bájitaltan, a Gyógynövénytan, a Legendás Lények Gondozása, ezeket szívvel lélekkel tanultam az első hét évben, De a többibe sokkal kevesebb energiát fektettem, hiszen tudtam, hogy azokra soha nem lesz szükségem. Anyám gyógyító, elég hamar kiderült, hogy a tehetségemmel követni tudom őt az úton, amikor pedig megjelent három éve a képességem az csak még biztosabbá tette, hogy jól döntöttem, amikor a Gyógyító szakra jöttem. - London sosem volt a kedvencem. Nem szeretem az ekkora nyüzsgést, nem járok ilyen magabiztosan a muglik között, ott pedig a belvárosban az Abszol úton kívül nagyon kevés a varázslók területe. Félek, hogy kitűnök közülük, hogy olyan elveszett vagyok. - nevetek fel egy kicsit zavartan. Itt a kisvárosban nincsen olyan rengeteg mugli eszköz, csak sétálok egyet az utcákon, mártózom a vízben, elmegyek a szirtre, élvezem a csendet, de az a nyüzsgés és a beszélgetés olyan témákról, amik nekem még csak nem is ismerősek… Összezavar. - Igen, jó volt, imádtam a mólónál lenni. - nyugtázom kedvesen. Mindig megdobogtatja kicsit a szívem, ha valaki Brightonról beszél és dicséri, hiszen mégis csak az volt az otthonom gyerekkoromban, még mindig nagyon kötődök hozzá és a szép emlékekhez. Persze ott van az a ronda rész is, hogy mikor túl sokat örököltem anyámtól és nem mutattam a született vérfarkasság jeleit, a nagyanyám megmart és átalakított. És eljöttünk, örökre. - Az igazat megvalva még sosem voltam külföldön. A mugli járművek olyan ijesztőek, főleg a repülőgép, biztos, hogy nem bírnám ki a bezártságot egy dobozban, órákig, olyan kicsi helyen annyi muglival. - vallom be a gyengeségemet egészen őszintén, pedig még csak öt perce futottunk össze. Sosem voltam titkolózós fajta, nem tudnám kinézni belőle, hogy bármilyen információt arra használna, hogy aztán hátba szúrjon. Még akkor se, ha csak most ismertem meg. Tíz perc alatt oda is érünk, nincsen távol tényleg, és besétálva a kis motel-hotelbe előszedem a kulcsomat és fellépcsőzök a második emeletre a kis apartmanomhoz. Intek neki, hogy nyugodtan jöjjön be, ha akar, de ha nem, akkor nagyon fürgén felkapom a cipőmet, egy térdnadrágot, és elrakom a pálcámat, felkapok egy hideg üveg vizet és berakom egy kis hátizsákba egy kis kajával együtt, aztán már jövök is vissza. - Meg is vagyok. Azt hiszem ma nyolc körül megy le a nap, még bőven előtte odaérünk, ugye? - kérdezem a "szakértő idegenvezetőmet".
Ezer felől hallgattam, hogy mennyire nehéz lesz a hetedik, tényleg mennyire rémisztően agyfacsaró a RAVASZ, és társai, így nem lepett meg, hogy Emma első gondolata is ez, amint kimondtam, hanyadik évfolyamra is készülök. Annak ellenére, hogy diákoktól és tanárokól is többször hallottam már ezt, valahogy mégsem viselt meg túlzottan, főleg amiatt, mert az RBF-nél is jóval rosszabbra számítottam, mint amilyen tényleg volt. Nem volt egyszerű, és már hatodikban is agyonhajtottak minket ezek után, de nekem ne mondja senki, hogy lehetetlen volna. Csak aztán el ne szóljam... - Igen-igen, mindenki ezzel nyaggat egy ideje - mondtam kissé túlozva. - Az biztos, hogy ezután is maradok majd tanulni, de kissé vacillálok még - tettem hozzá. Abban, hogy milyen szakra megyek, nem voltam teljesen biztos, de már sikerült leszűkítenem a kört kettőre, addig meg még van időm eldönteni, mit is akarok kezdeni az életemmel. Még a szüleim is kifagattak róla, hogy mi a helyzet az egyetemmel, pedig muglik, de azért rajtam keresztül mégiscsak tudnak, amit tudnak, így például azt is, hogy mik a lehetőségeim a továbbtanulásra az idei év után. Még ha érdemben nem is tudnak úgy igazán hozzászólni, azért próbáltak már beszélgetni róla, mert mint minden normális szülőt, a nem mindennapi körülmények ellenére mégiscsak érdekelte a jövőm. - Ez igaz, néha jó is visszatérni egy-egy nagyvárosi látogatás után, de valahogy mégis jobban vonz mondjuk London - jegyeztem meg. A fél rokonság ott lakott, így viszonylag gyakran utaztunk oda, ha volt valami összejövetel, de ez fordítva is igaz volt. Valahogy jobban szerettem, ha ott találkozom az unokatesóimmal, mivel sokkal több mindenre volt lehetőségünk, ha hosszabb látogatások alkalmával meguntuk, hogy a házban csücsüljünk és ideje volt kimozdulni. De tény, hogy az emberek jobban figyeltek egymásra és biztos, hogy nem volt akkora a forgalom sem, emiatt pedig a levegő is sokkal tisztább volt. - Uh, Brighton jó hely - mosolyodtam el. - Egyszer voltam ott egy nyári táborban, mikor kicsi voltam. Biztos jó lehetett ott élni - tettem hozzá, hogy mikor is jártam ott. Ez nagyon megmaradt, mivel azon a nyáron volt, mikor megjött a levelem a Roxfortból, előtte volt néhány héttel. Az volt az utolsó nyaram, mikor még fogalmam sem volt róla, hogy boszorkány vagyok, és csak halvány képeim voltak bármiről is, aminek köze van a varázsláshoz. Még a mugli iskolám szervezte, néhány éjszakát töltöttünk ott, de emlékszem, hogy tök jól éreztem magam; régebben megfordultam egy pár táborban úgy tizenkét-tizenhárom éves koromig, és mindre szép emlékként tekintettem vissza. - Ugyan, nincs mit - legyintettem elmosolyodva, amikor megköszönte, hogy esetleg megmutatnám az utat. - Akkor menjünk - mondtam, ahogy Emma végül úgy döntött, hogy jobban járna, ha átöltözne, legalább részben, aztán amint elindult, követni kezdtem. Volt egy-két kisebb szálláshely a városban, így nem tudtam, melyikre gondolhat, de ha tényleg olyan közel van, nem vesz el sok időt. Bár ha a város másik végén szállt volna meg, az sem feltétlenül baj, elvégre bőven volt még idő a napból, és nem is siettetett minket senki. Az útvonal nem volt lehetetlenül hosszú a szirtig, bemelegítésnek simán belefért ez a kis séta. - Jaja, most nem kell félteni Nagy-Britanniát sem velük szemben - nevettem fel. - Hawaii-ra vagy Bora-Borára inkább vágyom, mikor itt éppen mínusz tíz fok van... - tettem hozzá. Annak ellenére, hogy jól bírtam a hideget, meg gyerekkorom óta imádtam a havat, úgy január közepe táján igencsak elegem szokott belőle lenni és vártam már a tavaszt. Ilyenkor jó lett volna egy ilyen kiruccanás valami egzotikus helyre. De ha nem is különösebben egzotikusra, legalább melegre.
Azért kicsit megnyugszom, na nem mintha olyan kétségbeesett lettem volna, hogy nem a tájékozódási és kirándulási ismereteim koptak meg ilyen hatalmas mértékben, hanem tényleg nehéz azokat a táblákat megtalálni. Ha mondjuk a válla mögé mutat, ahol egy hatalmas olvasható tábla van csak épp, hogy az én szememet nem bökte ki, akkor most nagyon zavarban lennék. - A legizgalmasabb év! És a legnehezebb is persze… A záróvizsgák és a nagy kérdés, hogy az iskolában akarsz-e szakosodni vagy inkább munkát keresel. - mosolygok kedvesen, egy kis lelkesség is megcsillag a mandulavágású szemeimben. Azért nem vagyok olyan vehemens, hogy letámadjam, de tény, hogy szívesen hallgatnám, hogy neki mik a tervei. - Szeretem a nyugodtabb városokat, ahol kedvesebbek az emberek és nincs az a nagy rohanás meg pöffeszkedő autók és kamionok sora. - mutatok rá a kisváros szépségeire, mert igazából valóban nincsenek nagy látványosságok a szép tengerparton és a természetközeli ösvényeken kívül. - Brighton mellett laktunk kiskoromban. - nem részletezem, hogy az az ország melyik részén van, mert eléggé híres, ha jól emlékszem a legjobb tengerparti városok között tartják számon, főleg országon belül. Lehetne őszinte nyugodtan arról, hogy Mardekáros, engem a legkevésbé se érdekelne. Ha úgy látom, hogy valaki mogorva vagy magának való, akkor óvatosabban közelítek, de meg nem hátrálok, segíteni szeretnék, megtudni, hogy miért olyan, amilyen és hogy szeretne-e változtatni rajta. Attól még, hogy Mardekáros, egyáltalán nem írom le, Marcus Flintnek is segítettem befejezni néhány éve a hetedik évet, amikor elsőre megbukott és segítségre volt szüksége, sőt, még egy ideig randiztunk is… mondjuk ez a része lehet hiba volt. De a lényeg, hogy nincs bennem egy szemernyi előítélet se. - Köszönöm, nagyon szuper lenne egy útitárs, főleg, ha tényleg annyira el vannak dugva a jelzések. Kisebb az esély arra, hogy ahelyett, hogy eljutnék arra a szirtre csak bolyongjak az erdőben. - kuncogok fel halkan, pedig igazából nincsen túl nagy esélye, hogy ennyire eltévedjek, hiszen legrosszabb esetben is kiszagolom, hogy merre van a város és visszafordulok. - Az az igazság, hogy ebben a ruhában akartam menni, de igazad lehet, a cipőt mindenképpen le kéne cserélnem. Csak pár perc a szállásom, gyorsan megjárjuk és hozok egy kis friss, hideg vizet is akkor. - bólintok. Igazából ha egyedül maradtam volna valószínűleg ha zavar a papucs akkor akármilyen a terep egyszerűen leveszem. A talpam erős bőrét nem fogja a talaj megsérteni, szeretek mezitláb túrázni az erdőkben, de ezt a lányt még csak most ismertem meg és ugyan nyilvános a vérfarkasságom, azt nem tudom, hogy ő tudja-e, illetve hogy hogyan viszonyul a vérlényekhez. Ha esetleg tartana tőlük és ezzel szétzilálnám a mai éppen ígéretesnek tűnő napot, az nem lenne valami jó. - Elképesztő, hogy milyen szép nyarunk lett, már egy hete egy csepp se esett és harminc fok fölött vagyunk… Kinek kell Hawaii meg Bora Bora, meg a többi képeslap-nyaralós hely, itt is úgy érzem elolvadok. - beszélek jókedvően, miközben a kezemmel végigsimítok a hosszú, sötét hajamon. Néhány perce jöttem ki a vízből és már száraznak érzem, olyan szépen süt a nap még most is.
- Mondhatni van egy pár, de elég régiek, nem sok mindent lehet leolvasni a táblákról... Nem tudlak hibáztatni érte, ha nem tűntek fel - feleltem a kérdésére a jelzéseket illetően. A városvezetőség valahogy hajlamos volt ezekről megfeledkezni, így a természet erői megtették a hatásukat a táblákkal szemben. Mind lekopott vagy olyan helyen volt, hogy akkor sem lehetett volna észrevenni, ha neonfények is tartoztak volna hozzájuk, mert például volt egy olyan is, amit kishíján benőtt egy bokor. Ezután nem tudom, hogy várták el, hogy bárki is megtalálja őket, aki először jár a városban, ha még azok is csak emlékezetből tippelték meg a helyüket, akik itt nőttek fel. A puhatolózásom bejött, ugyanis vette a lapot, és az elméletünk is tökéletesen helytállt, hol láthattuk már egymást. Hol máshol, mint a Roxfortban? - Örvendek - biccentettem halványan elmosolyodva. - A nevem Eileen. Eileen Silsbury, részemről még csak most megyek hetedikbe - ejtettem meg egy bemutatkozásféleséget én is. - Igen, ez tény - biztosítottam afelől, hogy én is pont így gondoltam. Ebből még akkor sem lett volna semmi probléma, ha a másik nem boszorkány, de végtére is megoldottuk és rájöttünk, hogy de - és még ki sem kellett ejtenünk a szánkon semmit, ami egy kicsit is köthető a varázsvilághoz. - Ide, aha. Bár ha itt élsz, akkor annyira nem tűnik érdekesnek, mint talán most - vontam vállat, és ezt nem is feltétlenül csak a magam részéről tudtam nyilatkozni, hisz elég sok ismerősöm volt még úgy ezzel a hellyel, hogy alig van itt mit csinálni és mindenki jobban jár, ha a környékbeli nagyobb városok szolgáltatásait veszi igénybe. De mint tudjuk, a kisvárosi unja magát, a nagyvárosi vágyik egy nyugodtabb környezetre, az egyenes hajú göndört akar, a göndör egyeneset. Senkinek nem jó, ami épp van, meg a többi általánosítás. - Igen? Merrefelé? - érdeklődtem, mert egy szigetországban azért mégis volt egy pár tengerparti város. Ahogy az arcát elnéztem, mintha szép emlékekről áradozott volna magában, talán még szívesen beszélne is róluk, ki tudja. Akkor meg máris lenne egy témánk, ha más nem is, a tengerpart mellett élés máris egy közös pont. Igyekeztem kedvesen viselkedni vele, mivel így iskolán kívül nem voltak ott az előítéletek a többi ház részéről, mert nem volt rámírva egyenruha képében, melyik házhoz tartozom. A háztársaim jó része tényleg sznob volt és túlzásba vitte az aranyvér-mániát meg a felsőbbrendűséget, ami miatt kialakult ez a csodálatos sztereotípia mindenkire nézve. Mondjuk tény, a Teszlek Süveg sem véletlenül döntött úgy, ahogy, hiába vacillált egy keveset a Griffendélen is. Általában én sem voltam egy szent, de amíg nem szolgált rá valaki, addig nem viselkedtem vele szemét módon, hiába tehetném meg, illetve hiába teszem azt egy jópár emberrel a környezetemben, ami miatt előfordul, hogy nem bírnak. Mondjuk én az a fajta személy voltam, akit nem érdekelt különösebben a házak közötti állóháború, ha valakit nem kedveltem, az nem azért volt, mert más házba tartozik, hanem egyszerűen önmagáért, ahogy fordítva igaz az is, hogy szerencsére ápoltam barátságokat máshonnan is. - Időm mint a tenger, dolgom éppenséggel nincs, úgyhogy akár meg is mutathatom az utat - válaszoltam, hisz miért is ne, ha már neki is jól jött a segítség, ha nem akar elveszni, én meg azért indultam el, mert épp készültem magamat halálra unni, az az ösvény pedig egészen jó ötletnek tűnt. Nekem eszembe sem jutott. Látszik, mennyire másképp gondolkodik egy turista és egy helyi a látványosságokkal kapcsolatban. Ha még sikerül el is beszélgetnünk, az mindjárt érdekesebbé is teheti a napot. - Akár indulhatunk is, ha most szeretnél, bár gondolom, nem így akarsz nekivágni az útnak, de ha így jönnél, nekem mindegy - mondtam. Gondoltam, át szeretne öltözni, vagy legalább a cipőt átvenni, mivel strandpapucsban nem feltétlenül előnyös erre az útra elindulni, bár nem mintha olyan hosszú lenne. Kibírható, nem azt mondom, de talán kényelmesebb valami zártabb lábbeliben. Ha át szándékozott öltözni indulás előtt, akkor úgy döntöttem, elkísérem a szállásáig, ha nem, akkor máris biccentettem, hogy kövessen.
Tapogatózunk, mint két szaglászó állatka, óvatosan és bizonytalanul, de minden másodperccel egyértelműbbé válik, hogy ez az egész felesleges. Mivel nem vagyok idevalósi, egyértelmű, hogy nem innen láttam már, máshol pedig nem igazán fordultam meg, amikor a nyarakat otthon töltöm, akkor távol vagyunk a civilizációtól. Ha pedig a Szent Mungóban vagy az Auror parancsnokságon láttam, nem az iskolában, akkor az is azt jelenti, hogy boszorkány. - Úgy tudom, hogy van valamilyen tanösvény a közelben, ami felvezet egy szirtre, ahonnan szép a kilátás, de még nem sikerült megtalálnom. Vannak kirakva turistajelzések, csak nekem nem sikerült megtalálnom? - kérdezem tanácstalanul, pedig nem szoktam én ilyen elveszett lenni. Persze, nem vagyok az a harcias amazon - csak a helyzet tényleg úgy kívánja, de akkor kibújik belőlem a farkas -, aki minden helyzetben feltalálja magát, de azért ekkora fejtörést nem szokott okozni szimplán az, hogy megtaláljam a helyes utat. Bár tény, hogy azért olyan erősen nem próbálkozom, hiszen nyaralni vagyok, csak kóválygok és élvezem ezt a szuper időt. - Emma Marshall, szeptembertől leszek végzős gyógyító. - zárom le, egy kicsit felnevetve vidáman. - Azt hiszem minden varázsbiztonsági szakember plecsnit adna ezért az elővigyázatos párbeszédért nekünk. - hagyom abba lassan a kuncogást, vidáman. Mivel azt még nem azonosítottam be, hogy milyen szakos vagy úgy egyáltalán kicsoda, mit lehet róla hallani, így közvetlen és kedves hangot ütök meg, mint mindig. - Idevalósi vagy, ugye? Régen én is tengerpart közelében laktam. - jegyzem meg, csak úgy mellékesen elmosolyodva, az emléktől ellágyult vonásokkal. Brighton. Igaz, hogy nem laktunk soha bent a városban a muglik között, hanem a közeli erdőben éltünk a falkámmal, de attól még előfordult, hogy lejártunk a tengerhez úszni, sőt, volt, aki megpróbált szörfdeszkázni is, több-kevesebb sikerrel. Látszik, hogy kissé elkalandoztam az arcomon, de az emlék kellemes marad és nem fut át rajtam keserűség most az elvesztésük miatt. - Van kedved velem tartani? Biztos voltál már ott ezerszer, szóval semmi baj, ha inkább mennél tovább a dolgodra, de jó lenne egy kis társaság, egyedül jöttem a városba. - vetem fel, érdeklődő, reménykedő pillantásokkal, hiszen hiába vagyok gyakran magányos farkas, valójában egyáltalán nem szeretnék az lenni, csak mindig így jön ki a lépés.
Ahogy elterveztem, csak a hirtelen jött ötleteimet követtem, nem pedig azokat a gondolataimat, amik azt mondták, hogy felesleges akárhová is mennem, a város unalmas marad mindenhol. De tulajdonképpen nem volt az, ha az apró részletekre figyeltem. Lehet, hogy így a mindennapokban csak egy apró városkának tűnt, aminek az egyetlen érdekes pontja a tengerpart, de egy turista szemével nézve egészen szép volt az egész környék, ráadásul ha azon túltekintettem, hogy a tengerpartnak számomra csak strandolói funkciója van, a kikötőknél azért elég nagy a nyüzsgés a halászat miatt, meg ott volt az a bizonyos múzeum is. A Little Theatre meglétéről nem is beszélve, ahol bár ezer éve nem jártam, gyerekként rengeteget, úgyhogy a nosztalgia-érzés mindenképp megvolt, ha egyszer-egyszer elmentem mellette és nem figyeltem teljesen másra éppen. Most pedig ezt akartam. nem teljesen másra figyelni, csak arra, ami történik körülöttem. Szinte teljesen a gondolataimba és a környezetembe merültem; figyeltem a madárcsicsergésre, a mellettem elhúzó deszkás srácokra, az ablakaikban virágot öntöző idős hölgyre, a kutyát sétáltató férfira... és minden másra, ami mellett normál esetben észrevétel nélkül elmentem, de ezúttal felkeltették az érdeklődésem egy futó pillanatra, amíg elképzeltem magam a helyükben, milyen személyiség bújhat amögött, amit egy pillanatra látok. Ilyen szemmel biztosan nem jártam csak úgy, és egyértelműen izgalmasabbá tette a sétámat. Épp ezért nem is számítottam arra, hogy valaki meg fog szólítani. Márpedig megtörtént. Első pillantásra valahogy ismerősnek tűnt a lány, aki a segítségem kérte, de biztos voltam benne, hogy nem idevalósi. Csupán egy kis városkáról beszélünk, ahol folyton ugyanazok az arcok jönnek szembe az utcán, így még ha nevet nem is tudok, arcot mindenképpen. De nem ebbe a környezetbe tudtam elhelyezni, pedig biztos voltam benne, hogy láttam már korábban valahol. - Szia - köszöntem vissza első körben, halványan elmosolyodva. - Szerintem tudok, miben kellene? - kérdeztem vissza. Mivel még nem láttam a városban ezelőtt, arra gondoltam, talán keres valamit, de nem mertem volna rá megesküdni. Akár az is lehet, hogy azért ismerős ennyire, mert nemrég költözhetett ide, és még csak egyszer-kétszer láttam most a nyáron, de nem égett úgy az agyamba, mint azok, akiket évek óta látok. Viszont ahogy rám nézett, úgy éreztem, mintha ugyanígy próbálna helyretenni, és a következő megszólalásával be is bizonyította, hogy ebbe sikerült beletrafálnom. - Épp ezen gondolkodom én is, úgyhogy... azt hiszem, lehetséges - mondtam. Ekkor bevillant egy lehetőség, de nem voltam teljesen biztos benne. Viszont mérlegelve, ez tűnt a leginkább valószínűnek... Hiszen láttam már, ez biztos, de nem Sheringhamben. Ezen a helyen kívül pedig nem tartózkodom úgy igazán máshol, ha egy-egy másik városba utazom, az nem több néhány óránál és nem maradnak meg az arcok. Az utolsó lehetőség... a Roxfort maradt. Viszont így konkrétan nem akartam rákérdezni, ha az elméletem mégsem jön be. - Esetleg a sulira tudnék tippelni, de nem vagyok biztos benne - puhatolóztam. Ha boszorkány, remélhetőleg leesik neki, mire gondolok. Legalábbis magamból kiindulva folytatnám az utalgatást, hogy megbizonyosodjak, mire gondol a másik, ez alapján pedig mertem remélni, hogy ő is így lesz ezzel és rájövünk, ha erről lenne szó. Ha pedig mugli, akkor sem annyira vészes a dolog, hiszen nem említettem semmi konkrétat, ami elárulná akár az én, akár az iskola kilétét, így egy mugli is tippelhetett. Ha megkérdezné, hova jártam, akármit mondhatok, akár a környékről, akár távolabbról, nem lesz gyanús.
Hosszú ez a nyár. Túl hosszú. Mióta beszéltem Rennes professzorasszonnyal és beavattam az átváltozásommal való kísérletezésbe a tanárnő kötelességének érzi, hogy a biztonságom érdekében mindent megtegyen, hogy ne tegyek semmit, ameddig az veszélyt jelenthet rám. Tehát azt akarja, hogy fogyasszam a bájitalt, zárkózzak be, mint mindig, és ne vonuljak el a Tiltott Rengeteg szélére, hogy ott láncokkal a holdfény kapuja alá kötözve próbáljam megtartani az öntudatomat. Aggódik értem, talán nem is bízik abban, hogy bármilyen sikert elérhetek, így a nyarat nem a kúriában töltöm, hanem a szüleimmel és persze nyaralva a sziget különböző pontjain, hiszen végtére is felnőtt nő vagyok, mehetek szabadon akármerre szeretnék. Egy csillaghullás híre hozott ebbe a kisvárosba itt, és persze a tény, hogy Sheringhamnek nagyon kellemes a tengerpartja, én pedig hihetetlenül régen feküdtem ki csak úgy a partra, hogy süttessem a hasam, átgondoljam az életem, hallgassam a tenger megnyugtató, végtelen zúgását. Egyedül vagyok, nem jött velem senki, de cseppet sem félek, felnőtt boszorkányt nem érhet meglepetés, ráadásul olyan pozitív személyiség vagyok, hogy eszembe se jutna, hogy bármi bajom eshet egy tengerparti utazáson csak azért, mert nincs velem egy erős férfi, aki majd megvéd. Nem, habár szelíd és kedves a jellemem, engem nem kell semmitől se félteni, nem véletlenül kerültem a Griffendél szakra és persze vérfarkasként akárkit meglephet az erőm. Szerencsére sokára lesz még telihold, addigra haza is térek apámékhoz, ahol elsőkézből tudják, hogy mire van szükségem az átalakulás napjaiban, hiszen apám vérfarkas, anyám pedig gyógyító. Nemrég mártóztam meg a vízben, még csurom vizes a hajam, de nem is nagyon akarom megszárítani, hiszen ebben a hónapban Angliában is bőven dübörög a strandidő, a tűző nap így is túl korán fogja megszárítani, mint szeretném. Csak egy hosszú strandtunika van rajtam, egy flipflop és a nyakamban egy törölköző, semmi más, illetve még a nyakamban egy kis strandtégely, amiben van némi apró meg a kulcs a lakáshoz, amit kivettem a part közelében. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet ilyen papucsban nekiindulni, még is az utcák között haladva kezdtem el bóklászni a turista jelzéseket keresve. Azt olvastam, hogy van egy kedves kis ösvény a város mellett, ami felvezet egy közeli szirtfalra, ahonnan szuper a kilátás a tengerre és a városra is egyaránt. Kicsit meg vagyok lőve, mert csak nem sikerül jó táblára találnom, így amikor meglátok egy ismerős alakot, egy fiatal lányét, aki éppen felém jön nem sokat habozok. - Szia! Tudnál nekem segíteni? Persze, ha nem zavarok! - mosolyodok el kedvesen, és ha le szeretne koptatni, mert éppen valahova siet, akkor nem fogom ráerőltetni magam, nem olyan fajta vagyok. Kicsit félrebillentem a fejemet, de óvatosnak kell lenni nyári szünetben, nem kérdezhetünk rá mindenkinél, hogy a Roxfortba jár-e, hiszen a muglik nem tudhatnak a létezéséről se. - Nagyon ismerősnek tűnsz, összefuthattunk már? - kérdezem, összevonva a szemöldökömet, még mindig kedves, nyílt tekintettel. Könnyedén megrázom a hajamat, csak hogy ne tapadjon annyira a nyakamhoz, de persze nem úgy, mint egy ázott kutya - vagy farkas -, nem akarom nagyon lefröcskölni.
Viszonylag gyorsan telt számomra a szünidő. Ha épp nem is volt konkrét programom, akkor sem kellett félteni, hiszen elütöttem az időt, amivel csak tudtam, így ritka volt, hogy unatkozzak. Nem volt valami sok lehetőség itt a környéken, de azt mindet ki is használtam, így nem laposodott el az élet. A napok folyamán leszállt egy-egy bagoly a szobám ablakába mindenféle beszámolókkal a barátaimtól, hogy ki hová megy, vagy éppen honnan érkezett haza, kaptam izgő-mozgó fotókat és képeslapokat, és nem restelltem válaszolni is ezekre. Természetesen azokról sem feledkeztem meg, akikkel csak ilyenkor tudtam találkozni - nem maradt sok mugli barátom, hiszen az ismeretségek elkopnak, ha csak a szünetek alatt tudunk néha találkozni, de az az egy-két ember legalább tényleg örült annak, hogy újra lát, és az érzés kölcsönös is volt. Így szerveztünk pár programot, ráadásul a múlt héten hárman itt is voltak nálunk az iskolai barátaim közül két napra, így nem volt okom panaszkodni, hogy eseménytelen lenne a nyaram.
Az utóbbi pár nap ennek ellenére is eseménymentesebbnek bizonyult a korábbiaknál, és egész idő alatt csak vánszorgott. A szüleim dolgoztak, így magam voltam otthon, egyedül a család öreg macskája volt a társaságom, aki jelenleg is az ágyamon szunyókált. Bagoly napok óta nem járt nálunk, a könyvtár pedig zárva volt, mivel a könyvtáros elutazott két hétre, addig elfelejthetem, hogy betérjek. Ez így olyan volt, mint a világvége... Kislisszoltam a szobámból, egyenesen a konyhába vettem az irányt. Töltöttem magamnak egy pohár limonádét, és a pultnak dőlve vettem fel a telefonkagylót, hogy felhívjam néhány helyi barátomat, hátha ráérnek. Egy hívás kicsöngött, kettőnél pedig szülők vették fel a telefont, és közölték velem, hogy a lányaik elutaztak vagy táborba, vagy nagyszülőkhöz látogatóba. Miért...? Komolyan lehetséges, hogy mindenki tök egyszerre ne legyen otthon? Felsóhajtva tettem vissza a kagylót a helyére, és ebben a pillanatban Gizmo megjelent az ajtóban, egy pillanat alatt a lábamnál termett, és hozzám dörgölőzve, rekedtes nyávogással tudatta velem, hogy őkelme éhes, így kiöntöttem egy kis tápot a tálkájába.
Közben lassan körvonalazódott is bennem a további programom a mai napra. Elpakoltam annyi cuccot, amennyire szükségem van ehhez - szóval nem sok mindent, mindössze egy flakon vizet és biztonság kedvéért a pénztárcámat rejtettem egy apró táskába, és egy kis gondolkodás után ott landolt a pálcám is. Nem hinném, hogy kellene, de ha már betöltöttem a tizenhetet és használhattam iskolán kívül is, miért ne lehetne nálam? Ezer éve nem csináltam ezt, pedig régebben szokásom volt, ha nem volt éppen elérhető senki. Tizenkét-tizenhárom évesen még kalandozásnak neveztem, ma már ez túlzás lenne, de annyi idősen még volt benne valami. Viszont tény, hogy kalandosabb annál, mint mikor célirányosan elmentem a könyvtárba, lesétáltam a boltba, vagy szereztem magam mellé valakit, hogy üljünk be egy kávézóba, menjünk le a partra, vagy buszozzunk le egy környékbeli nagyobb városba, és használjuk ki az ottani több lehetőséget. Ezúttal az volt a tervem, hogy nincs tervem - csak mentem, amerre a lábam vitt, hátha rábukkanok valami érdekesre. Hajlamos voltam azt hinni, hogy semmi nem történik a városban, és sokszor úgy is nyilatkozok róla, hogy unalmas hely. Tény, nem egy London, de ezúttal fel akarom fedezni a saját szépségeit, mint mikor gyerekként indultam útnak ugyanígy cél nélkül. Tehát csak felkaptam egy cipőt, bezártam a házat és az utcára kilépve szándékosan abba az irányba indultam el, amerre ritkán visz az utam, mert nem esik útba általában látogatott helyeimhez. Még nem tudtam, merre megyek pontosan, de nem is törődtem vele, lehet, hogy út közben csap meg majd a nagy ötlet.
