2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tényleg nehéz az egészet átértelmezni, hiszen az itteni sárkányok éppen annyira varázslények, mint mondjuk egy hipogriff, viszont a Nezabar világában akár ősi teremtmények is lehettek, mint a tündék, bölcsek és mágiával teltek, tudtak keveredni az emberekkel és humanoidokkal és emberszerű alakot felvenni… Ég és föld a kettő. Ez a világ is különleges és páratlan, de olyan, mintha az telve lett volna színekkel, szagokkal, minden túlexponált volt és epikus. Ahhoz képest az itteni élet egészen normális mederben halad, nincsen minden sarkon egy világvégét hirdető szörnyeteg. Természetesen nem felejtettem el Voldemortot és a Halálfalókat, de akkor sem ugyanaz, a gonoszság a Nezabarban minden egyes nap az életünk része volt és mindig győzedelmeskedtünk felette. Legalább is nagyon igyekeztünk. - Nem tudom, hogy most milyen lehet. Vagy hogy számít-e egyáltalán a most és lehetséges-e újra eljutni oda. Mikor legutóbb voltunk az elhagyatott iskola alatt megbúvó sötétséget véglegesen elpusztítottuk, de vele együtt az épületet is, csak remélni merem, hogy végül új, jó élet fakadt a helyén és helyre állították. - jegyzem meg, de látszik rajtam, hogy tényleg tanácstalan vagyok ebben, hiszen nehéz értelmezni, hogy hogyan is telik az idő, hiszen ha szigorúan vesszük az idővonalat, akkor… mi most 2002-ben élünk, de én Rosettaként 13 évesen 2007-ben kezdtem meg az iskolát és az utolsó emlékem 2013 környékéről van, tehát a többiekkel azon a Halloweenen, amikor átkerültünk a Nezabarba az ottani idősík szerint mondjuk 2014 után voltunk akármikor, itt pedig 1999-ben… Kicsit belefájdul a fejem ebbe a gondolat vezetésbe, mintha az elmém viaskodna a logikus gondolkozással, amit gyógyítóként nyilvánvalóan magamba hordozok és mindig abba a falba ütköznék, hogy ezt a mágiát a világok összefonódását nem lehet ilyen egyszerűen levezetni és megérteni, hiába akarom. A tenger és a természet végül kissé megnyugtat, de azért nem tűnik el minden egycsapásra. Megértően bólintok, amikor azt mondja, hogy zsong a feje, még egy mosoly is megjelenik az ajkaimon és kelletlenül bevallom. - Az az igazság, hogy nekem is. Hosszú volt ez a nap és azt hiszem jobb, ha a világok fejtegetését máskorra halasztjuk el. - kuncogok fel én is, aztán ahogy megérkeznek az ételek-italok egy szelíd gyógyítóhoz nem éppen illő étvággyal esek neki, farkaséhesen. A nap további részében már csak kis semmiségekről beszélünk, de bármi is legyen, minden perc kincset ér, mert Eileen személyében talán új-régi barátra leltem és végül együtt nézhetjük meg a csillaghullást. Ha van ideje, másnapra még megbeszélünk egy sétát, mielőtt visszaindulnék Londonba - hív a kötelesség -, ha nincs, akkor éjszaka köszönöm meg neki a körbevezetést és a kalandot és a lelkére kötöm, hogy szeptemberben az iskolába is találkozzunk, beszéljünk újra. A tizenkettedik évet kezdem meg majd, az utolsó évem a Mesterképzésen, de az biztos, hogy valahogy szakítunk rá időt.
// Köszönöm szépen a maratoni hosszúságra nyúlt (július közepén kezdtük két éve) játékot és akkor a megbeszéltek alapján ez a játék 2001 nyarán futott. ^^ Játék lezárva! //
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Ahha - hümmögök egyet, ahogy az ottani sárkányokat próbálom a mi világunk szabályai szerint besorolni. Inkább tenném őket a varázslény kategóriába így, de affélébe, mint mondjuk a kentaurokat, akik nálunk az értelmes lény címkét kapták. Izgi, bár lehet, hogy el kellene vonatkoztatnom ettől. A dzsinnekkel kapcsolatban is érdekes, hogy a varázstárgyakhoz van közük, így a csodalámpa is értelmet nyer. Néha kifejezetten poén, hogy a mugli meséknek mennyi valóságalapja van, még ha kicsit ferdítenek is. - Egyszer szívesen szétnéznék egy hasonló helyen... békeidőben persze. - Komolyan, felkeltette az érdeklődésem az a másik világ. Így, hogy tudom, volt is közöm hozzá, tennék is ott egy látogatást, bár nyilván anélkül, hogy bármi baj történne. - Érdekes. Annyi biztos, hogy nem lehetett véletlen. - Ez teljesen nyilvánvaló, ha meghívásra érkeztek, de ahogy a lány is mondta, az kérdés, hogy miért pont ők lettek a kiválasztottak. Én nem kezdek el ezen találgatni, mivel látatlanban nem sokra jutnék annak fényében, hogy azok sem tudják biztosra, akik átélték. A felszolgálóra halványan rámosolyogva köszönöm meg az italt, amit elénk tesz. Utána rövid csend telepszik ránk, ahogy Emma mintha gondolatban egész máshol járna, de nem akarom kirángatni az ábrándozásból, csak csendben megvárom, amíg újra "visszatér", közben belekortyolok az italba a szívószállal. - Azt hiszem, mára elég lesz ennyi - mondom a kérdésre felelve. - Nem akarok faggatózni, persze ha szeretnél, mesélhetsz még... de már így is az információktól zsong a fejem - kuncogok fel, hiszen amikor reggel felkeltem, egyáltalán nem számítottam rá, hogy nap végére egy párhuzamos világról fogok beszélgetni valakivel, aki ugyanúgy a része volt ennek, mint én. Mindig elhiszem, hogy nem érhet már meglepetés, aztán persze jön a cáfolat.
- Igen, kicsit benne élni is olyan volt. Egy tündérmese, csak sok sötét csavarral. - értek vele egyet, hiszen tényleg úgy éreztem, mintha mindent és bármit meg tudnék tenni mágiával, de sajnos a gonoszok is éppen ennyire szabadkezet kaptak. Ha akartam volna félkézzel idézek meg vulkánkitörést, meteorokkal pusztítom el a földet… Katasztrófamágia. Abban a világban amit mágiába lehetett önteni, azt meg is tették. - Hát, nem egészen. Eredendően sárkányok, de tudnak emberi alakot felvenni, szóval lényegében fordítva, mint az animágusok. - pislogok el én magam is erre a megállapításra, mert végül is ezt még soha nem gondoltam át. - Amikor az iskolában jártak a sárkányok, akkor mindig emberi alakban jelentek meg, vagy hát legtöbbször, a fél-sárkányoknak pedig olyan jellegzetességeik lehettek, mint szarv, pikkelyes bőr, szárnyak, vagy hüllőfarok… - mesélem tovább, tudom, hogy elképesztően hangzik az egész, de hát… De hát igaz. - Valami olyasmi, inkább olyan elementálok, amik egy elátkozott tárgyhoz vannak kötve és nagyon otthon vannak a varázstárgyakban. Bár az az igazság, hogy ez az iskola feléről elmondható volt, tudod, a Nezabarban a varázstárgyak olyan gyakoriak voltak, mint a Roxfortban a talár. Vagy a csokibéka. - vallom be, és folytathatnám, hogy minden utolsó nyaklánc, karkötő, térdvédő, bot, öv, övcsat, hajtű, minden varázslatos volt, de szerintem így is érti, ráadásul éppen közel jár egy felszolgáló, szóval csak elhallgatok és udvariasan mosolygok rá, ahogy felénk pillant. A mosolyom ragadós, széles, kedves, így hát reflexből viszonozza, hiába lát most életében először. Kicsit megnyugszom ettől az apróságtól, hiszen még élénken él bennem a kislisszolás az auror központból és nem mondanám, szóval kell egy kis idő, míg elfelejtem. - Igen, valószínűleg valaki kihasználta az este mágikus töltetét, de sose tudtuk meg, hogy ki is küldte a meghívót és miért. Eszünkbe akarta juttatni a múltunkat és megmutatni azt a másik világot, de hogy azért, hogy mi is a martalékává váljunk, vagy azért, mert tudta, hogy megbirkózunk vele… - kicsit elgondolkozom, félrebillentve a fejemet, miközben ezúttal itallal érkezik a nő. Leteszi elénk, megköszönöm, vélhetően Eileen is, és megvárjuk, míg távozik. A pillantásaim elfordulnak a tenger felé, hiába az erdőben nőttem fel, azért mindig is közel volt a brighton-i tengerpart, szeretek úszni, és mint a természet legtöbb megnyilvánulása, ez is jóleső érzéssel jár át, ahogy a hullámokat nézem és a sirályokat hallgatom a távolból. - Mire vagy még kíváncsi? - kérdezek vissza, egy perc révedezés után, picit zavarban, hogy ekkora szünetre kalandoztam el, valószínűleg egy halvány pír is kiülne az arcomra, ha nem lennék alapvetően sötétebb tónusú, főleg a nyaralás alatt, barnulva.
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Meg is érkezünk a büfébe, ahol aztán helyet is foglalunk, nem sokkal később pedig egy pincér is megjelenik, hogy felvegye a rendelésünket. Nem bonyolítva túl a dolgot, csirkeburgert kérek extra sajttal, és miután mindketten leadtuk a rendelést és a pincér hapsi is eltűnt hallótávolságon kívülre, belekezdhetünk a beszélgetésbe. Pontosabban érdeklődve hallgattam Emma sztorizását a másik világgal kapcsolatban, ami elég csodásnak hangzott ahhoz, hogy lenyűgözzön. - Ez egészen úgy hangzik, mint egy tündérmese - adtam hangot az érdeklődésemnek; természetesen a tündérmese szót nem negatívumként használva. Nem lett volna okom azt hinni, hogy túloz, elvégre a mi világunkkal kapcsolatban is gondolhatná egy varázstalan, hogy csak fantázia szüleménye, mégis benne élünk. Itt is vannak bőven csodák, már maga az is meseszerűnek tűnt, amikor megjött az első roxforti levelem, a később tapasztaltak pedig még erre is tudtak kontrázni. Erre itt van egy párhuzamos sík, ahol még ettől is több rejlik... - Sárkányok? Úgy érted, ahhoz hasonlók, mint nálunk, vagy... mint az animágusok? - kérdezek vissza, hiszen ez egy olyan pont, ami kicsit kiütközött a felsorolásból, a humanoidok közül. Vagy ezek szerint úgy kell rájuk tekinteni, mint animágusokra, emberi tudattal és tulajdonságokkal, nem pedig mint itt, ahol inkább az állatokhoz állnak közel? Durva belegondolni, hogy így lehetett. - A dzsinneket úgy kell elképzelni, mint az Ezeregyéjszaka meséiben? - gondolok itt a csodalámpásra, amit megdörzsölve megjelenik a szellem, aki teljesíti három kívánságunkat. Van egy sejtésem, hogy ennél kicsit többről van szó. Ezek után nem lep meg, hogy a gonoszság határai is jóval mélyebben húzódtak. Valamit valamiért... ha a varázslatok szinte határtalanok és ilyen sokfélék voltak, annak megvan a maga hátránya is, mégpedig hogy óriási hatalmat ad. Amivel önmagában talán nem is lenne akkora baj, de aki erre hajlamos, könnyedén megrészegítheti, akár bele is őrülhet. Ezt pedig nagyon jól tudjuk, mivel jár, elég csak felcsapni egy könyvet mágiatöriből a varázslóháborúról szóló fejezetnél. - Halloween... ez szinte magyarázat is lehetne rá. Sok teóriát gyártottak róla még a muglik is - állapítom meg. Állítólag ilyenkor még a túlvilág határai is vékonyabbak, úgyhogy ha sablonos, ha nem, még érthető is, hogy pont a nyolc "boszorkányszombat" legismertebbjén történt. - Nem, teljesen érthető a maga módján, ne aggódj! - nyugtatom meg a lányt, elvégre amit tud és fontosnak véli, azt úgyis elmondja, meg hát ha senkinek nem egészen tiszta, hogy hogyan lehetséges a világok közti átjárás és miért történik egyáltalán, nem is várhatom el, hogy tökéletes magyarázatot adjon mindenre. Ha valami zavarosabb és érdekel, úgyis kérdezek, de egyelőre el is halkulok, ahogy a felszolgáló újra a közelünkbe ér.
Csak bólintok a megállapítására, lehet, hogy tényleg az volt a szándéka, hogy a csillaghullással érkezzen, csak mondjuk valamit félre kalkulált. Még soha nem hallottam ilyen síkok közötti utazásról, még az elmúlt életem emlékeiben se nagyon, habár egyértelmű, hogy képtelen vagyok mindent felidézni, hiszen… hiszen az elmém nem tud mindig mindent felfogni és megjegyezni, nem arra lett teremtve, hogy ki tudja hány életet őrizzen. Ha valaha is ismertem Laura titkait, hogy hogyan is lehet, hogy nem egy hasadáson érkezett, mint például Ivor, akkor azt most nem tudom felidézni, akárhogy igyekszem. - Rendben, bízom benned. - mosolyodom el csak egy kicsit, ha ő azt mondja, hogy a csillaghulláshoz nem kell visszamenni, akkor biztos, hogy így van. Hiszen azt mondta itt élt eddig, szóval volt pár éve megismerni, hogy honnan hová is lehet látni az égen. Megnézem az étlapot, elég sokáig elszöszmötölök vele, végül pedig azt kérem, amit Eileen ajánl, hiszen igazából eléggé mindenevő vagyok, én is tengerparti városból származok - legalább is közel volt a falkám ahhoz a városhoz és az volt “a város” -, szóval az se baj, ha halat hoznak. - Abban a másik világban, ahonnan az emlékeim származnak, mindenféle mitikus lény élt az iskolában. Itt a Roxfortban az is újdonság, hogy minket elfogadnak, vagy a vámpírokat, a sellőket, de képzeld el, hogy ott voltak több, mint száz éves bölcs tündék, dzsinnek, sárkányok, afféle fél-isteni teremtmények, mint az elementálok, de rengeteg különböző képességgel, angyalok és démonok… - sorolom, a kezeimen játékosan számolva, kinyitva az ujjaimat sorba, mintha tényleg képes lehetnék mindent felidézni. - Az egész egy színes forgatag volt, mindenkinek az ereit átjárta a mágia, a varázslatainknak szinte semmi se szabhatott határt, de éppen ezért a gonoszság is olyan mélyről gyökerezett, ami szinte elmondhatatlan. - mesélem tovább, és mivel korábban azt mondta, hogy a kényes részleteket kihagyhatom, miután megtorpanttam és elhallgattam egy kicsit zavartan elmosolyodok és azzal folytatom, amire rákérdezett. - Nem pontosan tudom én sem, amikor mi átkerültünk abba a világba azokkal, akiknek szintén volt lélekpárja éppen Halloween estéje volt és azt az estét minden világban erősen átjár a mágia. Amikor visszakerültünk valamiféle kapun jöttünk át, egy hasadáson, és találkoztam egy évvel később egy Utazóval, aki lényegében átesett ide, de valószínűleg ő is azért tudott megjelenni, mert már túlságosan összefonódott a világunk más világokkal... - kicsit megint megakadom, bocsánatkérően felpillantva rá a hosszú, sötét pilláim alól. - Tudom, hogy kusza és nagyrésze inkább csak... tipp, de talán a későbbiekben segíthet megérteni ezt az egészet.
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Az viszont kifejezetten cseles, hogy a csillaghullás napjára időzítette, hogy jön. Már ha ez szándékos volt - állapítottam meg. Bár ha ennek az lett volna a célja, hogy a kis kapszulája beolvadjon a hullócsillagok közé, ahol a mugliknak sem szúr szemet, azt a helyében pár órával később csináltam volna. - Ha a kilátóba nem is megyünk ma már vissza, biztosan fogjuk látni a város alacsonyabb pontjáról is - mondtam, hiszen ez lett volna az eredeti terv, akkor pedig ne hagyjuk ki. A kilátóból persze látványosabb lett volna az egész, de nem vészes, ha máshonnan nézzük sem. Meg is egyezünk, hogy visszamegyünk Sheringhambe, és egy hoppanálás után újra a parti városkában is vagyunk. Újra felveszem az irányító szerepet, mivel itt én vagyok otthon, de nem kell messzire mennünk attól a helytől, ahová érkeztünk. Helyet is foglaltunk a kinézett kajáldában, az egyik eldugottabb asztalnál, ahol biztosan sem más vendégek nem hallják, miről beszélünk, sem a személyzet. - Igazából bármi érdekel, ami említésre méltó - mondtam ezután, és mivel észrevettem, hogy Emma hangja egy picit megbicsaklik, gyorsan hozzá is teszem: - Persze a kényes részleteket nyugodtan kihagyhatod. Megértem, ha nem könnyű beszélni róla. - Kis szünetet tartok, közben a tekintetem a kínálatra téved. Annyiszor voltam már itt, hogy szinte fejből tudom az étlapot, mégis minden alkalommal megnézem. - Azt lehet tudni egyáltalán, hogy hogy lehetséges az átjárás a világok között, vagy csak úgy bumm, megtörtént? - konkretizáltam egy kérdést a történetet illetően. Laura egy kapszulában érkezett, aminek bár a működése nem teljesen tiszta, azért ez egy lehetséges módszer ezek szerint, de kíváncsi lennék rá, hogy annak, aki nem önszántából ugrál a világok közt, annak ez hogy működik.
Kicsit elmosolyodom, igazából valószínűleg azért érti meg ilyen gyorsan, mert ha Eileen tényleg olyan, mint Speranza, akkor valamelyest hasonló nézetei lehetnek, mint Laurának. Én hiába törődök mindennel és mindenkivel, azt is meg tudom érteni, ha valaki máshogy viszonyul a világhoz, sőt, tiszteletben is tartom, amennyiben nem megy frontálisan neki az én hitemnek. Az, hogy az elaludt őrt hátrahagyjuk, tudván, hogy senki se sérült meg, még éppenhogy belefér, de ha mondjuk valaki megsérült volna, vagy valakinek az élete van veszélyben… akkor teljesen más a helyzet. Gyógyító vagyok, az életre esküdtem, ez a sarokkövem, amihez foggal körömmel ragaszkodom. - Igen, valószínűleg igazad van, az egésznek már biztosan hűlt helye. Viszont biztos vagyok benne, hogy a lapok nem az ő közeledtét jelezték, amikor csillaghullást mondtak, hanem tényleg lehet ma még. - teszem még hozzá, elárulva, hogy akármilyen felkavaró kaland is jött közbe, a csillaghullás nagyon érdekel. Talán gyermeteg, de mondhatni természeti falkából származom, és ugyan nem jósolunk úgy az égből, mint a kentaurok, de nagyon érdekel minden természeti jelenség. - Sheringhamre szavazok, mégiscsak ott a szállásom is és az összes holmim, szívesebben lennék a tengerparton, mint itt. - válaszolom, és nagyon hálás vagyok, hogy mellettem marad és bár előtte csak körbe vezetett a városában, most legalább én is mesélhetek neki valamit, ami érdekli.
Áthoppanálunk egy biztonságos helyre Sheringhamben, távol a mugliktól, aztán megcélozzuk azt a kajáldát, és farkaséhesen ülünk le az egyik teraszon feszítő asztalhoz az ernyő alá, bár lassan lebukik a nap, így a narancsos-aranyos sugara nagyon is jól esik, jobban, mint az árnyék. - Mire vagy kíváncsi? Nem emlékszem mindenre kristálytisztán, hiszen… egy másik életben volt, de elképesztő kaland volt minden pillanata. Csak… csak nagyon sok barátomat el is vesztettem a küzdelemben. - csuklik el kissé a hangom, és apad ki a lelkesedés a szememből néhány pillanatra. Rosetta felvette a harcot a Sötét Nagyúrnővel szemben, hiába volt ő is gyógyító, sőt, ölésre is kényszerült és én nem lehetek elég hálás, hogy ilyenre még soha életemben nem került sor, és remélhetőleg nem is fog. Voldemortnak nem sikerült megerősödnie és visszatérnie, a Halálfalók nagy részét lecsukták, hosszú évekig béke volt, és bárcsak az egész életünket így élhetnénk le!
- Sajátos elképzelései vannak a jóról és a rosszról, értem én. Ha valamit, ezt sikerült leszűrnöm róla - jegyzem meg, hiszen sem gonosznak nem tűnt, sem teljesen ártatlannak, ahogy Emma is mondta. Cukinak tűnt, ugyanakkor ott volt az is, hogy ennyire a saját szájíze szerint cselekedett, úgyhogy összességében mindkét oldal felé kikacsintott egy kicsit. De bízom benne, hogy tudja, mit csinál, és hogy ennek nem lesznek csúnya következményei; egész addig nem is látom értelmét beleavatkozni a dolgába. - Erre én is kíváncsi lennék - értek egyet. - De van egy olyan érzésem, hogy vagy nem találnak semmit, vagy oda sem értek. - Nem tudom, Laura ereje mennyire korlátozott vagy éppen mennyire erős, elérte-e még az elinduló auror csapatot, vagy az ő emlékezetüket is törölte, vagy módosította annyira, hogy ne ezen bukjon el a mutatvány. Szinte biztosan gondoskodik valahogy erről is, a kérdés csak az, hogy azt már megtette-e, vagy csak azután fogja, hogy visszaértek. Ha ez a lépés teljesen kimarad, az eléggé keresztülhúzza azt, hogy a parancsnokságon maradók nem emlékeznek semmire. - Elmehetünk, én is éhes vagyok - mondom, nekem is ekkor ötlik eszembe, hogy lassan vacsoraidő van. Elszaladt az idő. - Maradjunk vagy hoppanáljunk vissza Sheringhambe? Itt van a közelben egy gyorsétterem. Ha meg visszamegyünk, akkor a part közelében is akad néhány büfé - dobom fel a lehetőségeket, bár szinte mindegy, melyiket választjuk kínálat szempontjából, meg ha emlékezetem nem csal, árban is hasonlóak. Kifejezetten varázslóknak fenntartott helyeket nem ismerek környéken, de ez talán annyira nem is fontos. - Persze, hogy érdekel! - felelem. Kíváncsi vagyok rá, tényleg. Az eddigi ismeretem pedig elég felületes, szívesen meghallgatnám bővebben is, hogy milyen volt... odaát. Aztán akárhogy dönt Emma, maradunk-e itt vagy megyünk vissza, akár Norwichban, akár Sheringhamben elindulok az általam ismert közeli kajáldák felé.
Igaz, hogy általában diszkrét gyógyító vagyok, akármivel érkezhetnek hozzám, nem az az első, hogy például az iskolában a tilosban járókat a házvezetőjükhöz küldjem, de attól még más ilyen kalandozás felett szemet hunyni, és az auror központból információlopás felett. Vívódom egy picit, de Eileen olyan magabiztos, hogy magával ránt a dologban, a döntésére bízom a dolgot, és remélhetőleg nem lesz a későbbiekben mit megbánnunk. - Rendben, igazad van. Tudom, hogy te nem emlékszel rá, de attól még, hogy angyal szárnyai vannak a legkevésbé sem ártatlan. De nem is gonosz… szóval… - teszem hozzá, kicsit bizonytalanul, de igazából azzal, hogy azt mondta, hogy visszamehetünk és megtehetjük a vallomást még egyszer, ha valami olyat csinál, már egészen megnyugtatott. Észre se vettem, hogy ennyire elszaladt az idő, de ha a nap állása nem segítene, a gyomrom korgása megbízható órának minősül. - Nem tudom, hogy naplementére vissza akarok-e menni, bár nagyon érdekel, hogy mi lett azzal a mágikus meteorittal és az aurorokkal. Viszont nagyon éhes vagyok, eljönnél velem kései ebédelni vagy korai vacsorázni? - kérdezem meg, hiszen azt se tudom mikor ettem utoljára egy falatot, és ugyan nyár van és kilenc körül megy le a nap, de már bőven elmúlhatott hat óra. Igazából ez már mindenképpen vacsorának minősül, csak éppen kimaradt az ebéd és ez igen érzékenyen érinti a korgó gyomromat. Azt hiszem, hogy eddig annyira bele voltam temetkezve az eseményekbe, hiszen a kilátó óta rohanunk és történnek a váratlanabbnál váratlanabb dolgok, hogy most csapódik le bennem az éhség. És talán Eileenben is, bár ha szeretne most már hazamenni, azt is megértem, hiszen még csak most ismerkedtünk meg és igazán nem szeretnék a terhére lenni. - Ha akarod mesélek még arról a másik világról, ahonnan Laura is származik. Ha érdekel! - teszem hozzá, egy kis mosollyal, hátha lenne még kérdése és nyitott arra, hogy evés közben beszélgessünk még.
Úgy látszik, Emma nem annyira lelkesedik az ötletért, hogy lépjünk le csak így szó nélkül, de egyébként mit tudnánk tenni? Így sem, úgy sem emlékezne ránk itt senki, ha pedig megvárjuk, hogy a férfi felébredjen, az egy plusz probléma. Oké, erkölcsileg tényleg nem a legokésabb csak így kihátrálni, de itt egyik választás sem lenne igazán nyerő. Aztán végül mégis beleegyezik és elindulunk. Úgy vagyok vele, hogy tulajdonképpen nem a mi sarunk ez az egész - nincs közünk a történtekhez azon kívül, hogy a lélekpárjaink ismerték egymást egy másik világban. Nem követtünk el semmiféle bűnt. Ha pedig Laura akciója negatív kimenetelű lesz, ráérünk akkor azon agyalni, hogy mit tudnánk tenni, utólag esetleg újra besétálhatunk, hogy elmondjuk, amit tudunk. De bízom benne, hogy erre nem lesz szükség, és a lány amint megszerzi az infókat, amit akar, már lép is le anélkül, hogy különösebb galibát okozna. Amíg ki nem jutunk, úgy érzem magam, mintha valami titkosügynök lennék bevetés közben... persze ez hülyeségnek hangozhat, de határozottan olyan, még ha nem is ráz meg a dolog nagyon, hogy csak így elmegyünk - ráadásul tényleg a kutya se törődik azzal, mit csinálunk. Sem ismeretlen, sem ismerős arc nem akadályozza meg a távozásunkat, még csak meg sem kérdőjelezik, bár nem csodálom, ahogy egészen sokan itt járkálnak, fel sem tűnhet, kettővel több vagy kevesebb. - De nem vagyunk azok - felelem Emma kifakadására, amikor kiérünk az épületből és újra az utcákon találjuk magunkat. - Mi tényleg nem csináltunk semmit, és ha hihetünk Laurának, ő sem fog - mosolyodom el halványan. Engem egészen meggyőzött, pedig nem mondanám magamat túlzottan naivnak. Nem úgy festett, mint aki rosszat akar, de lehet, hogy csak megtévesztő a külső... ezesetben pedig még mindig ott van, hogy utólagosan elmondunk mindent. - Ha mégis gebasz lesz, visszamegyünk - osztom meg Emmával a gondolatot. Hamar szoktak terjedni a hírek, így biztosan nem kerülné el a sajtó, ezáltal a mi figyelmünket sem, ha megjelenne egy cikk arról, hogy valami történt az egyik parancsnokságon. A firkászok hamarabb lehozzák ezeket, mint gondolnánk. - Akkor pedig elmondhatjuk szinte ugyanezt. Most már senki nem emlékszik az előbbi vallomásunkra, de ha gáz lesz, tehetünk még egyet.
Helyet adok neki, hogy megnézze az iratokat, és a lelkes hangjából ítélve ő ugyanúgy gondolkodik, mint Laura. Ha eltüntet minden nyomot, akkor nincsen következmény és mehetünk isten hírével. De… de ez nem így megy! Elaltatta ezt az embert, most lehet, hogy titkos információkat szed ki a központ adatbázisaiból és nekünk nincs más dolgunk, mint bízni benne. És én szeretnék is! Csak ettől függetlenül nagyon lelkiismeretfurdalásom van, ahogy a férfit kényelmesebb pozícióba fektetem. A férfi életjelei jók, tényleg csak alszik, még horkol is halkan, egészen ártatlanul, így amikor Eileen átkutatja a termet és végül leguggol, hogy a férfit is átkutassa, először reflexszerűen akarnám elkapni a kezeit. A kihallgatótiszt kedves volt velünk, és meghallgatott minket, ez pedig olyan… tiszteletlennek tűnik. Aztán egy sóhajjal felállok és odaengedem, a kulcs elő is kerül, végignézem, ahogy a zár kattan és az ajtó kinyílik. - Rendben, akkor legyen így. Menjünk. - egyezek bele tétován, mert mégis csak lényegében dolgoztam már nem egyszer az aurorok kötelékében, és most kicsit olyan, mintha a szőke, másvilági lány védelmében elárulnám őket. A lelkiismeretfurdalás bennem ott pang, Eileennel ellentétben, aki inkább csak túllenne az egész kijutáson és nem feltétlenül gondol arra, hogy mégis csak jelentenünk kéne az esetet. Óvatosan követem, és ahogy osonunk finoman megfogom a kezét, hogy ne szakadjunk el, ráadásul a vérfarkas reflexszeimet kihasználva, amikor ismerős arcot látnék, vagy éppen illatot éreznék, akkor gyorsan megállítom, visszarántom, persze nem olyan erővel, hogy fájdalmat okozzak. Egy ideig eltart ez a kommandózás, de a bejárathoz közel már lényegében senki sem figyel ránk, így elengedem a kezét, pár méter és kint is vagyunk, addig pedig csak egyszerűen… sétálnunk kell, mintha minden rendben lenne. Nem az erősségem, hogy megjátsszam magam, így beszélgetésbe képtelen vagyok kezdeni addig, míg ki nem lépünk a szabadlevegőre és mögöttünk nincsen ez az egész kaland. Hatalmas megkönnyebbül sóhaj szakad ki belőlem, mikor elérjük az első sarkot az épületet elhagyva és ekkor szólalok meg újra. - Nem csináltunk semmit, mégis úgy érzem magam, mintha szökött bűnözők lennénk. - szakad ki belőlem őszintén, Eileenre pillantva, és igazából megnyugtatásra vágyva.
Amikor Emma megemlíti, hogy minden eltűnt a feljegyzésből, hitetlenkedve hajolok a lap fölé én is. Tényleg mintha soha nem írtak volna rá, sőt mintha itt sem lettünk volna. - De hát ez szuper! - mondtam. Ezek szerint Laura erre is gondolt, szóval mondhatjuk, hogy határozottan kezdem megkedvelni a csajt, még ha először furcsának is tartottam. Az ajtó viszont tényleg zárva volt, azt megnéztem az imént, de nem lehet minden tökéletes... - Szerintem menjünk innen - jegyzem meg, hiszen ettől jobb megoldást pillanatnyilag nem látok. Minden úgy fest, hogy a szőke teljesen megtisztította a terepet, hogy kisétálhassunk. Körbenézek, merre lehet a szoba kulcsa, a sarokban álló fogasra akasztott dzsekiben nincsen, szóval a kihallgatótisztnél kell lennie. Különösebb gond nélkül nézem meg, és veszem ki az ingjének felső zsebéből a kulcscsomót. Belepróbálom a zárba az elsőt, a másodikat, majd a harmadikat - és bingó. A földön fekvő aurorral ettől többet nem tehetünk, látszólag nem fog magához térni egyhamar, de ezen kívül nem úgy fest, mintha bármi más baja is lenne. Még megvárom, hogy Emma helyrepofozza a férfit, amennyire lehet, csak ezután indulok el kifelé. - Remélhetőleg a folyosón vagy a portán se szúrunk senkinek szemet - jegyzem meg, miközben kilépek az ajtón, a kulcsot otthagyva belülről, de ezután már nem sok kétségem van efelől. Néhányan járkálnak odakint, akikkel nem találkoztunk az előbb, őket nem érdekeljük, az érdekesebb az lesz, ha valakinek ismerősek leszünk... Minden esetre elindulok, aki mer, az nyer.
Tudom, hogy azt ígérte, hogy a férfinek semmi baja sem lesz, de így is tép a lelkiismeretfurdalás, pedig nem is én csináltam a bajt, csak éppenséggel valamilyen szinten ismerem Laurát. De vagyok olyan felelősségteljes, hogy még a nevében is rosszul érezzem magamat. Ugyan sok holmi nincsen a teremben, de a táskámból kiveszek egy kis törölközőt, amit a közeli vízpart miatt magamnál tartottam és az aktákat az asztalról, amibe a jelentést írta a férfi és betolom a feje alá, hogy kényelmesen fektessem le, ne maradjon abban a pózban, ahogy összeesett. - Remélem! - vágom rá kicsit bizonytalanul, felpillantva Eileenre, miközben ugye lényegében megágyazok az ájult férfinak az említett aktából és törölközőből. Amikor az asztalhoz lépek és felvenném a hivatalos dokumentumot akkor veszem észre, hogy a betűk a jelentésből szőrén szálán eltűntek és kicsit összevonva a szemöldökömet megmerevedek, aztán csak enyhén tátott szájjal a másik lányra meredek. - Eileen, ezt nézd! Mindent kitörölt. Mintha itt se lettünk volna, az egész teljesen üres. És fogadni mernék, hogy a férfi se fog emlékezni ránk. - mondom, kicsit zavarodottan, és egyben tanácstalanul. Egyáltalán nem vagyok otthon a tisztességtelen lépésekben, de... De mit kéne most csinálnunk? Kihalászni az ájult auror zsebéből a kulcsot, már ha ott van, és kilopakodni, mintha semmi se történt volna? Miután a lánynak megmutatom az iratokat akármi is lesz, én folytatom azt, amit elkezdtem, kissé kényelmesebbé teszem a kihallgatótiszt helyzetét, ha itt kell hagynom a törcsit a legkevésbé sem érdekel, soha életemben nem kapaszkodtam az anyagi dolgokba. Ez talán a lehető legnagyobb különbség köztem és az előző életem között, hiszen Rosetta egy varázstárgy harácsoló kis kobold volt. Várakozóan pillantok Eileen-re, hogy ő ki akarja-e várni ezt az egészet, vagy inkább észrevétlenül kitipegne, mert bennem nagyon viaskodik a tisztesség és a konfliktuskerülés. Ha most ezt az egészet el kell magyaráznunk... azt se tudom hinni fognak-e nekünk egy szemernyit is!
A lány egész jól szórakozik a kérdéseinken, aztán rövid idő múlva már el is tűnik, újra egyedül hagyva minket a kihallgatótiszttel, akit az imént kiütött. Azért egy kicsit többet elárulhatott volna róla, mi is az, amiben szerinte nem tudunk segíteni, elvégre ki tudja, lehet, hogy tévedett. - Hát, biztosan. De legalább nem árt senkinek - vonok vállat Emma megállapítása kapcsán. Nekem mindegy, hogy miféle varázstárgyakat használ Laura, vagy bárki más a többi síkról, a lényeg, hogy legalább nem rossz szándékkal jött, és sem ő, sem a mágikus kapszulája nem sodor veszélybe senkit. Amíg Emma a földön fekvő férfival foglalkozik, addig én körbejárok az aprócska helyiségben. Az ajtó be van zárva, a kulcs valószhínűleg az auror valamelyik zsebében van, az alohomora nem biztos, hogy elég lenne. Egy ilyen parancsnokságon egész biztosan komolyan veszik a védelmet és nem hagynák, hogy csak így elmenjünk. - És most mit csinálunk? - kérdezem a lányra pillantva. - El nem mehetünk, ha pedig Laura kis akciója tovább tart, mint tervezte, és valaki idejön megnézni, hogy áll a kihallgatás, azt fogja hinni, hogy mi támadtunk rá a tisztre - fűztem hozzá a magyarázatot. Még ha erről gondoskodott is, hogy a többieknek se jusson eszébe erre jönni, akkor is lehet, hogy pár órára be vagyunk ide zárva. Márpedig nem így terveztem el a nap további részét... még ha a társaság jó is hozzá, nem a legkellemesebb egy rideg kihallgatószobában ücsörögni, várva, hogy a szöszi elintézze, amit akart, és elmehessünk végre.
Egy kicsit elmosolyodom, megadóan, mert igazából nagyon kevesen tudják ezt a kapcsolatot, főként csak azok, akik a másik világban jártak, vagy onnan érkeztek, és persze néhány tanár és valószínűleg a Minisztérium… Tíz-húsz ember, talán. - Nem a te hibád, még nevet is csak nemrég adtak neki. Rejtélyes Mágikus Adottságok. - válaszolom neki, és gyengéden végigsimítok a karján, de talán csak azért, hogy mellette maradjak, miközben válaszol, hogy mit is látott a tükörben. Emlékszem milyen volt az, amikor először megismerkedtem Rosettával, az előző, vagy párhuzamos, vagy bármilyen énemmel - ezt senki sem érti teljesen -, hiába volt megdöbbentő, az első pillanattól hittem benne, kérdések nélkül. Ha nem a Gyógyító lenne a magja a lelkemnek, akkor valószínűleg a Hívő lenne az. A szavaimat Eileen is megerősíti, de Laura leginkább csak nevet rajtunk, még ha nem is feltétlen rosszindulatúan, de mégsem gyermeki könnyedséggel. Nem tűnik nálunk idősebbnek, még is olyan, mintha évtizedekkel többet élt volna meg nálunk.
- A módszereim talán nem a legelegánsabbak, de tagadhatatlanul célravezetőek, és most ez a legfontosabb. - válaszolja, és Eileen kérdéseire újra felnevet egy kicsit, ismét nem bántóan, nem szeretné őket tudatosan megbántani vagy lekicsinyelni a tudásukat. - Köszönöm, de nem tudtok segíteni, nem eleget. Csak azért mutatkoztam meg, mert ismerős volt nos… az aurátok, de innentől elválnak az útjaink. Kicsit összevonom a szemöldökömet, de mire bármit tehetnénk egy halvány lila villanással eltűnik újra. A valaha volt kobold érzékeim és az ismereteim Lauráról a fejem hátuljából azért segítenek kibogozni, hogy mi történt. - Valamilyen varázstárgy lehet… Olyan, mint a láthatatlannátévő köpeny, csak más. - kicsit még én magam is összezavarodom a szavaimra és bocsánatkérően pillantok rá, miközben az arcomba szökő kósza tincseket tolom a fülem mögé. Egészen biztos vagyok benne, hogy ameddig Laurának időre van szüksége, addig az Auror nem fog magához térni, de azért most, hogy azt feltételezem, hogy a szárnyas szőke lány már el is tűnt, leguggolok a férfihez és kitapintom a pulzusát. Éppen amikor a csuklójához érek akkor horkant fel és kezd dallamosan horkolni, én pedig alig tudom elfojtani a mosolyomat, ahogy felnézek Eileenre. Persze ő biztosan össze van zavarodva, főleg, hogy Laura ilyen hirtelen szépen faképnél is hagyott minket, de... Én tényleg bízom benne, hogy igazat mondott, és nem fog ártani senkinek.
- Ezekről már hallottam - mondtam, hiszen tényleg sikerült elcsípnem róla egy-két infót, hogy megjelentek ezek a képességek, illetve a saját szememmel is láttam. - De fogalmam se volt róla, hogy köze lehet egy másik világhoz - tettem hozzá, és ez valószínűleg nem lehetett véletlen. Ha valakinek volt ilyen képessége, vagy szándékosan tarthatta titokban, vagy ő maga sem tudott az eredetéről semmit, de akkor ez így sok mindent megmagyaráz, és ez egy kicsit közelebb is hozta hozzám a többi világ elméletét, pontosabban kevésbé voltam tőle szkeptikus, bár így is elég nyitottan kezeltem a témát. - Láttam magamat, illetve Speranzát... egy tükörben - feleltem Emma kérdésére, megosztva vele a látomásom tárgyát. Nem volt nagy szám, pontosabban nem kaptam konkrét betekintést a lány életébe kifejezetten, csak őt magát láthattam, de ez is elég volt ahhoz, hogy érdekes és izgalmas legyen. Nekem legalábbis tuti, mivel épp az imént tudtam meg, hogy valahol máshol létezik egy lélekpárom. Laura magyarázata megnyugtatóan hat, ezek szerint nem kell féltenem a szeretteimet. Ha a köd furcsa szagú is, nem eshet különösebb bajuk ezen kívül, és remélhetőleg a kapszula nyomait is minél gyorsabban eltünteti majd valaki. - Igen, ez valahogy humánusabb lenne, mint csak úgy kiütni egy kihallgatótisztet és ránk ijeszteni - mondtam a még mindig a földön fekvő varázsló felé vetve egy pillantást. Ő is magához fog térni ezek szerint, maximum egy kicsit zavarodott lesz, hogy mi történt vele, de attól még nem feltétlen az volt a megoldás, hogy a lány Csipkerózsikát csinált belőle, miközben éppen kihallgatott minket. - Miféle információfrissítés kellene és mihez? - kérdeztem azonban túllépve ezen, hiszen ha nem akar vele rosszat, akkor esetleg akad olyasmi is, amivel mi is szolgálhatunk. Persze nem mindenféle eltitkolt dologgal, amit biztosan csak a parancsnokságon dolgozók tudnak, de egy-két ártatlan történéssel talán tudnánk szolgálni.
Valamiért nagyon is megkönnyebbülök, amikor Eileen-ben nincsenek különösebben nagy gátak, nem kérdőjelezi meg a szavaimat, nem határolódik el, nem néz őrültnek, hanem tényleg átgondolja a hallottakat, és talán el is fogadja már most. Nem tudom, hogy Speranza milyen volt pontosan, tényleg teljesen más körökben forogtunk, de azt igen, hogy attól még, hogy a lélekpárja, nem ugyanolyanok, hiszen én sem azonosíthatom magam Rosettával, vagy Jacobot se tehettem Jack-kel, mert az kimagaslóan pocsékul sült el. - Hát, mióta volt a robbanás a Roxfort birtokán megjelent néhány mágikus képesség nálunk is, mint gyógyítás, vagy az elemek uralása pálcák nélkül, de… Ott mindenkinek megszámlálhatatlan ilyen képessége, varázstárgya, és fókusz nélküli mágikus tehetsége volt, alig használtak pálcát. - hozom fel végül a varázspálcát, hiszen itt nálunk elképzelhetetlen pálca nélkül varázsolni, maximum olyasmit lehet elérni, hogy egy mágikus tárgyat magadhoz hívj, de bonyolultabb varázslatok a pálca nélkül... egyszerűen nincsenek. Talán Dumbledore képes lehet ilyesmire, de mi például. Nem tudom, hogy Laura hogy kerülhet ide, vagy hogy mit is csinál pontosan Eileennel, így ott állok a lány mellett, és ha kell elkapom, hiszen sokan ájultak el azután, hogy meglátták az előző életüket - életeiket. De ahogy a szőke, angyalszárnyas lány mondta, Eileen-t nem támadják le az emlékek és nem kap hirtelen sokkot, csak lát… valamit. - Micsoda? - suttogom halkan, kíváncsian pislogva rá, hiszen nem látom a látomást, az csak neki szól, de nekem is furdallja az oldalamat. Mikor a lány tekintete kitisztul és Laura is leengedi a kezét bólintok a kérdésekre, amikre jobb lenne minél előbb választ kapni, hiszen oda küldtük azokat az embereket. Már éppen siettetném a választ, de végül csak-csak megszólal.
- Egyáltalán nem veszélyes, semmi bajuk sem lesz. Hogy úgy mondjam… egy mágikus kapszula volt csak, amivel érkeztem. - válaszolja, egy kis mosollyal. - Az épületbe pedig azért jöttem veletek, mert szükségem van egy kis információ frissítésre. De ne aggódjatok, nem fogok bajt keverni. - mondja egyszerűen, már-már szárazon, mint aki elképesztően rutinos ebben az egészben és már ezerszer megtette volna ezt az utat. Kicsit összevonom a szemöldökömet és összenézek Eileennel, aztán az ájult férfire pillantok. - És jól sejtem, hogy hozzá hasonlóakat fogsz hátrahagyni? Nem lehetne, hogy egyszerűen megkéred őket, hogy segítsenek, bármi is kell? Vagy... könyvtár?... - próbálom ajánlgatni a jóval békésebb módokat, de valójában tudom, hogy nem sok esélye van, hogy megfogadja a tanácsomat. Még ha el is tünteti a szárnyait, amik igen csak feltűnőek valamilyen bűbájjal, akkor se lesz olyan személy, akinek minden információt csak úgy kiadnak, ami érdekli.
Egyelőre megelégszem a magyarázattal. Nyugtázom magamban, hogy mivel azoknak sem sokkal tisztább az, amire alapvetően logikus lenne rákérdeznem, akik ott jártak ebben a másik világban, így ezt nem is firtatom tovább. Múlt vagy párhuzam, lényegtelen is valójában... Elég annyi, hogy vannak másik síkok, és néhányan jártak is ott. Bólogatva, kicsit sem szkeptikusan hallgatom a továbbiakat, elraktározom az információkat és az elméleteket, hogy ezek szerint ez a Nezabar is biztosan valami ahhoz hasonló hely lehet, mint a Roxfort, csak ahogy Emma elmondásából leszűrtem, kevésbé barátságos. - Várj, akkor ezek szerint ott sokkal durvább mágikus képességek vannak? - kérdeztem. Így is rengeteg mindenre képes a mágia, nehéz volt elképzelnem, hogy egy másik univerzumban még a miénknél is erősebb dolgokra képesek az ott élők. Ezek szerint a növények és a lények se lehetnek semmik, pedig itt sem a barátságosságukról híresek mondjuk a tiltott rengeteg magasabb besorolású állatai. Amikor Laura átveszi a szót, és felajánlja a segítséget, kicsit vonakodva, de engedem neki, hogy átadjon pár emléket, a kíváncsiságom győzedelmeskedik. Ahogy hozzámér, hamarosan megpillantom magamat, illetve Speranzát egy tükörben... igyekszem tetőtől talpig végigmérni a "másik ént", keresni a hasonlóságait, és teljesen elvarázsol, hogy most éppen a lélekpáromat látom, aki ki tudja hol van éppen és mit csinál, ha egyáltalán életben van még. - Ez lenyűgöző - állapítom meg, amikor a látomás véget ér. Ezzzel együtt viszont áttérek a másik dologra, ami furdalja az oldalamat a kezdetektől fogva, az pedig most már nem maga a másik világ megléte, hanem Laura, illetve a hogyan és a miért. Mert biztosan nem ok nélkül jött át a mi világunkba. - És... hogyhogy itt vagy most? Az a meteor nem veszélyes, ugye? - kérdezem, mivel alapból elég kábító volt a köd, amit magával hozott, így érthető, hogy emiatt még mindig kicsit aggódom, illetve a szeretteimért, akik még ennyire sincsenek képben, mint most én. Az is lehet, hogy a köd csak úgy eloszlik, vagy hogy muglikra nem veszélyes, de jobb biztosra menni.
Nem tudom, hogy mi a helyes reakció, talán a nyakába kéne vetnem magam, de Eileen már így is annyira zavarodottan áll, és érzem, hogy az emlékei hiányában teljesen kizárva érzi magát az egészből. Most vele vagyok itt, a most az én életem, nem vagyok Rosetta, Emma Marshall vagyok, és ha el is hiszem, hogy nem akar ártani nekünk, akkor is Eileen mellé kell sorolnom, és nem a szőke, angyalszárnyas lány mellé. - Igen, Speranza a lélekpárod. Még nekünk sem egészen tiszta, hogy ez azt jelenti, hogy ők már meghaltak, vagy csak minden világban születnek hasonló lelkek, és mi a párjaik vagyunk és valamiféleképpen emlékszünk az életük egy szeletére, ez… zavaros. - vallom be, pedig igazán igyekszem megmagyarázni az egészet, amennyire csak tőlem telik. Tehát inkább törődök a lánnyal, akivel ideérkeztem, mint az előző életbeli barátnőmmel, hiszen úgy érzem Laura mindennel tisztában van, talán még nálam is jobban, és nem olyan elveszett, mint mi. - Két-három évvel ezelőtt néhányan kaptunk egy levelet és amikor találkoztunk átkerültünk egy másik világba… Abba a világba, ahol a Nezabar létezik, ahol én Rosetta, te pedig Speranza voltál. Heteknek tűnt, ameddig egy félig elpusztult sötét kúriában keringtünk, ameddig mindannyian át nem estünk a beavatáson és mindannyian nem emlékeztünk az ottani énünkre. Muszáj volt, nem volt más út, mert amint emlékeztünk az ottani erőnk is visszatért, az pedig… az pedig valami elképzelhetetlen. - akadok meg, egy kicsit zavartan, mert úgy igazából elég szerény típus vagyok, nem szoktam az erősségeimet hangoztatni, se a gyógyító képességeimet, se mást, csak teszem a dolgomat, de az az erő, azzal a mágiával átitatott világban! Elképesztő volt! A gyorsaság, az erő, hogy a pálcánkat akár el is dobhattuk volna, mert olyan képességeink lettek, amikhez nem is kellett a pálca, csak egy gondolat, egy kinyújtott kéz. Akármilyen ijesztő is volt az egész, elképesztően izgalmas és érdekes is egyben.
- Nincs meg a hatalmam, hogy egy csapásra felébresszem benned az emlékeidet, de talán egy kicsit segíthetek. - szólal meg Laura, és a pillantásaimat visszafuttatom rá Eileenről. A szőke lány közelebb lép, pusztán a kezét kinyújtva, és ha a Mardekáros engedi, akkor finoman a homlokához ér. Egy képet idéz fel, lényegében egy látomást, amiben ha lehunyja a szemét, akkor egy tükörrel szemben áll, és a tükörből nem a megszokott arca néz vissza. Ugyan a szemek éppen ugyanolyan kékek, de az arcát szőke haj keretezi, egy pillangós csattal a hajában.
A hang továbbra is test nélkül válaszol, de most nem is ez lep meg. Sokkal inkább az, amit mond, mert gőzöm sincs, kinek hisz ez minket, de sem az előbb már említett Rosetta, sem Speranza neve nem mond semmit. Márpedig elég nyilvánvaló, hogy ezzel ránk utal. Nem válaszolok semmit, csak kérdőn nézek Emmára, és az előtűnő lány is láthatja az arcomon az értetlenkedés és a megdöbbenés keveredését. - Mi? De hát honnan...? - kérdeztem, miközben lassan leengedtem az addig egészen fenyegetően magam előtt tartott pálcámat magam mellé. Hogyan hoztuk volna ide és mi köze van a becsapódáshoz? Egyre inkább kezdett érdekes lenni ez az egész, mivel néhány perccel korábban még a lila köd okozta veszély miatt aggódtunk mindketten, most pedig Emma egészen úgy néz ki, mintha egy régi ismerőst látna, aki ahhoz képest, hogy azt állítja, nem akar minket bántani, igencsak sikeresen a frászt hozta ránk nemrég. És a két lány között jártatva a tekintetemet éreztem, hogy valami olyanba sikerült belekeverednem, amiről a rajtam kívüli mindkét résztvevő sokkal többet tud, pedig ezek szerint nekem sem kellene ismeretlennek lennie. - Aha... - próbáltam megemészteni az elhangzottakat. Az első, ami eszembe jutott, hogy elég ironikus, hogy van, aki az előző életére is emlékszik, velem ellentétben, akinek még a gyerekkora sem egészen tiszta. De nem, ez teljesen képtelenségnek hangzik... Még ha tizenegy éves korom óta eléggé tudnom is kéne, hogy nem kéne szkeptikusnak lennem, most ez mégis eltartott egy ideig, amíg újra tudtam rendezni a gondolataimat, de ezek szerint értem, miért hívott minket Laura úgy, ahogy; ugyanakkor nem értem, hogy hogyan jött át abból a másik univerzumból és miért. - Akkor ezek szerint... Speranza voltam előző életemben? - kérdeztem, vagyis igazából hangosan gondolkodtam, de lehet, hogy jól jött volna a külső megerősítés is valamelyikőjüktől. - És mi az, hogy kényszerítettek? Miért akarná valaki mindenáron, hogy a világok "keveredjenek?" Még mindig elég zavarosan hangzott ez az egész a másik univerzumról, a több helyen előforduló lelkekről és a másik életekről. Rengeteg kérdést vetett fel, de jobbnak láttam részletekben feltenni.
Eileen is éppen olyan értetlen, mint én, ami egyszerre nyugtat meg és tesz mégjobban idegessé. Egészen biztos vagyok benne, hogy csak ájult az a férfi, ezért nem rohanok oda, amikor a lány teszi. Vagy azért, mert elképesztően erősen pulzál bennem az életösztön és úgy megfeszül a testem, hogy moccanni se bírok - egészen addig, míg meg nem mutatkozik a fenyegetés. Legalább is fenyegetésre készülök, de a szavak teljesen ellentmondanak ennek. Eileen mellé pozícionálok, igazából hiába nem vagyok harcos, egy gyógyító ösztönei mindig is azt fogják diktálni, hogy védelmezzem a társaimat, és ezen nem lehet változtatni. Persze csak félig takarom ki, hogy a lány a sarokba tudja szegezni a pálcáját, amiből a hang jött elő. - Speranza? Ti ketten együtt? Erre se fogadtam volna soha az életben, de hát te mindenkivel képes voltál megszerettetni magad, Rosetta. - jön a válasz, ismét azon a néven, ami olyan makacsul piszkálja a fejemet. Az illata ismerős, de képtelen vagyok beazonosítani honnan, ám nem is kell, mert néhány másodperc múlva, talán csak egy drámai szünetet tartva, a sötétségben materializálódik egy lány alakja. Egy szőke, csinos lány, hófehér szárnyakkal, ami egészen ártatlan és angyali külsőt kéne, hogy jelentsen, de az arcán nincsen semmi mennyei vagy naivitás. - Laura, Laura Wylee, és csak meg akartam köszönni, hogy elhoztatok magatokkal ide. - mondja, különösebben nem fenyegetően, sőt, mosolyogva. Talán tényleg nem akar bántani? Eddig álltam, mint egy kuka, de tudom, hogy Eileen-nek ezernyi kérdése lehet, és nekem is van legalább annyi, de az első, ami kibukik a számon… - Laura?... - kérdés, kijelentés, sóhaj, elérzékenyülés, minden van a hangomban és az arcomon, de nem mozdulok. Jake-Jack párhuzam megtanított arra, hogy ne ugorjak senkinek a nyakába csak azért, mert réges régen egy másik életben közel álltunk egymáshoz. Eileen felé fordulok, próbálok visszaemlékezni Speranzára, de valóban igaz, hogy Rosettaként nem álltunk közel. Nekromanta volt, sötét praktikákat űzött, én pedig maga voltam a megtestesült fény. - Azt hiszem tényleg nem akar ártani nekünk, Eileen. Tudod… ez egy nagyon hosszú történet, de a rö9vid kivonat az, hogy a világon megannyi univerzum és sík van, és vannak lelkek, amik… mindenhol előfordulnak, sőt, emlékeznek korábbi életükre és én… Én ilyen vagyok. Te nem emlékszel, de ha ő Speranzának hív, akkor te is közénk tartozol, csak nem voltál ott… nem voltál ott, amikor minket belekényszerítettek abba, hogy emlékezzünk. - magyarázom, de kicsit tartok tőle, hogy elképesztően le fogom sokkolni. Hiszen más univerzumokat és világokat emlegetek, már ezt is épp elég lenyelni, de azt, hogy egy olyan másik világ kvázi reinkarnációja lenne?!
- Hogyhogy miről beszélek, már megint itt van ez a köd, hát n... nem látja. - Kérdésként kezdek bele a mondatba, de aztán félúton valahogy kijelentés lesz belőle. Tényleg nem látja, csak én és Emma, de mi ezek szerint nagyon is. Akkor lehet, hogy a helyszínre kiérkező egység sem fog találni semmit, és teljesen hülyének fognak nézni minket, miközben ki tudja, mekkora veszély fenyeget. Nagyszerű. - Nem tudom, de ez nagyon nem normális - felelem Emmának, aztán a férfira nézek, aki néhány másodpercen belül úgy dől el, mint akit lelőttek. Az első gondolatom az volt, hogy ez a köd hatása, és mi is valami hasonlóra számíthatunk pillanatokon belül, de a pukkanó hang miatt nem stimmelt. Vagy mégis, ezek után el tudom képzelni. Már lépnék oda, hogy megnézzem a pulzusát - a legrosszabbra gondolva -, amikor a sarokból jövő hang elvonja a figyelmemet. Sarkon fordulok abba az irányba, de sehol senki. Értetlenül Emmára nézek, hogy ő is hallotta-e a hangot, és hogy egyáltalán van-e fogalma róla, hogy miről beszél... de végül hangosan is teszemk fel egy-két kérdést, ezúttal a test nélküli hangnak, egy apró lépést hátrálva és a pálcámat magam előtt tartva. - Ki van ott? - kezdem a leginkább égetővel. - És mit akar tőlünk? - Az már mellékes, hogy mégis miféle Rosettáról beszél, hiszen egyikünknek sem ez a neve... felőlem hívhat bárkit bárhogy, ha mihamarabb eltűnik innen, mindazzal együtt, amit ránk szabadított.
Szerintem csak megszokás, hogy mindenkitől külön vesznek fel jelentést, ezért sem volt különösebben baj, hogy együtt maradunk. Végighallgatom Eileent és bólintásokkal igazolom, amit mond, ha éppen a kihallgató férfi furcsán nézne rá, vagy nem hinne neki, bár ez sem jelenti, hogy nekem egy bólintásomra már mindent megért. Minden esetre így már érti, hogy miért is jöttünk, és nem is igazán érződik, hogy hülyének nézne minket, egészen addig, míg… - Miről beszél, kisasszony? - értetlenkedik a férfi, összevonva a szemöldökét. Én Eileenre nézek és ugyanúgy látom azt a lilás derengést, sőt, a levegőben is feltűnik, hogy ugyanazt a szagot érzem, amit akkor és ott éreztem. Lepillantok a kezemre, azt is körüllengi, ahogy Eileen minden tagját, de a férfit velünk szemben nem. - Lehet, hogy többet lélegeztünk be a kelleténél? - fut át rajtam a gondolat, amit félhangosan mondok ki, főleg Eileennel összenézve, semmint a pasival velünk szemben. Gyógyító vagyok, ismerem a gázok és mérgezések hatásait, de ilyet még nem tapasztaltam. Minden esetre talpra szökkenek, és Eileent is felsegítem, hogy jobban megnézzem magamnak ezt az egész helyzetet. - Rosszul érzik magukat? - szól bele újra az értetlen férfi, úgy tűnik tényleg semmit nem lát. - Van esély arra, hogy megfertőződtünk valamivel, takarja el az arcát és azonnal szóljon a felettesének, hogy zárja le az épületet és vigyázzanak annál a meteornál! - szalad ki belőlem az aggodalmas katasztrófa meditéc, de a következő pillanatban egy pukkanással dől ki a kihallgató, aki már annyira felizgatta magát, hogy félúton volt az ajtóhoz. Mi volt ez, egy nonverbális Stupor? Ha nem lettem volna már annyit terepen, biztos, hogy felsikkantanék, de így csak megváltozik a testtartásom, ugrásra készen, ha én lennék a következő, vagy Eileen, akkor ne essünk össze olyan tehetetlenül, mint a férfi. - Erre semmi szükség Rosetta, soha nem indítanék el egy járványt és nem is ártanék neked... - jön egy hang, egyenesen a hátunk mögül, egy sötét sarokból. Odakapom a fejemet, de egyelőre olyan, mintha csak egy hang lenne, test nélkül.
Meglep, amikor külön akarnak minket kihallgatni. Minek? Mintha ránk akarnának kenni valamit, amiről nekünk sincs dunsztunk se. Azért örülök, hogy Emmának nem kifejezetten kellett győzködnie a pasit. A teremben leültem a másik székre, és kész voltam az információátadásra, már amennyit tudunk... mivel hiába láttuk, amit láttunk, attól még számomra továbbra is rejtély ez az egész, és kifejezetten ijesztően hat, hogy mindezt egy muglikkal teli kisvárosban kellett látnunk, nem egy varázslófaluban, vagy egy olyan forgatagban, ahol szinte fel sem tűnne semmi furcsaság, annyira zsúfoltak a terek és sietős mindenki. - Nem sejtettük, hogy mágikus eredete is lehet, úgyhogy közelebbmentünk megnézni - vettem át a szót a becsapódástól kezdve. - Amikor odaértünk, akkor tűnt fel a furcsa szagú, fullasztó köd, ami egyre inkább lila színű és sűrűbb lett. Emiatt döntöttünk úgy, hogy jobb ötlet lesz szólni - tettem hozzá. Innentől mindjárt érdekesebb is volt a sztori, egy sima üstökösnél még nem igazán láthattunk ilyet, reméltem, hogy a kihallgatótiszt is így gondolja. Ki tudja, mi szabadult rá éppen a szülővárosomra... lehet, hogy annyira tényleg nem veszélyes, mint amilyennek tűnt, de inkább most kiáltsunk farkast, mint hogy ne vegyük komolyan és utólag derüljön ki a baj. - Hát, a kilátóval pont szemben csapódott be az öbölben, a kiépített strandtól nem messze keletre - írtam körbe a helyszínt. Ettől bővebb magyarázatra szerintem nem szorult, ebből már tudni fogják, hogy merre kéne keresni, illetve ha a köd nem szállt csak úgy el, akkor az is segíteni fog. - Ugye ezt... nem csak én látom? - kérdem a fejemet kapkodva Emma és a kihallgatótiszt között, amikor feltűnik, hogy mintha a köd itt is elkezdett volna előjönni. - Pont ugyanerről beszélünk... - Mégis mi a franc ez? Ezek szerint ez a valami csak úgy bennünk maradt, és ki tudja, mi lesz a hatása, ha nem szabadulunk meg tőle minél hamarabb. De hacsak nem hallucinálok, akkor most már muszáj minket komolyan venni!
Mivel magunktól jöttünk be, és nem valami elkövetők vagyunk, akik egyeztethetnék a sztorijukat és szétválasztással akarnák őket sarokba szorítani, így mikor külön akarnának kísérni minket ragaszkodóan megfogom Eileen kezét, hiába ma találkoztunk először. - Szeretnék együtt túl esni rajta, ha nem baj, olyan sok mindent nem tudunk elmondani. - mondom a tisztnek, aki befut, és el is engedem Eileen kezét, nem akarom, hogy úgy érezze, hogy ráakaszkodok, mint egy gyerek, hiába vagyok idősebb nála. Csak tényleg nem szeretném, ha elválasztanának minket, mert a farkasösztönöm valami rosszat súg. Mondhatni feláll a szőr a tarkómon, mióta elhagytuk azt a helyet. - Jól van, üljenek le. - mondja kedvesen, és elfoglalom az egyik széket és megvárom, míg Eileen is elhelyezkedik. - KIrándulni voltunk, találni akartam egy jó helyet, ahol meg lehet nézni a csillaghullást távol a város fényeitől, de órákkal hamarabb láttunk egy üstököst, és nem csak megközelítette a földet, hanem egyenesen a szemünk előtt csapódott be. - foglalom össze a körülményeket, talán az idő is fontos lehet, hiszen az asztromágusok utána tudnak nézni, hogy honnan érkezett ez a meteorit, hogy így megelőzte a rajt, és főleg - hogy túlélte a zuhanást a légkörben és nem égett el. Az én azstronómiai ismereteim kifulladnak a holdjárásnál, így hát pontosan nem tudom, hogy hogyan működik mindez. Talán illene, és biztosan többet tudnék, ha a falkámmal maradtam volna, de… de nem így történt. - Talán jobb, ha te mondod, hogy pontosan hol, hiszen te vagy a helyi, én inkább csak követtelek. - adom át a szót oldalra pillantva a lánynak, aztán visszanézek a tisztre, akit eddig nem nagyon csigáztunk fel, hiszen nincsen nagy pusztítás, nagy katasztrófa, csak egy kavics becsapódott, ritkán, de előfordul az ilyen, biztos nincsen semmi mágikus dolog benne - gondolja ő. De attól még türelmet mímel, és a penna mellette lejegyzeteli címszavakban az elhanmgzottakat. Viszont ahogy ott ülünk a kihallgatótermek stílusosan rossz kivilágításában körülöttünk valami lilás derengés válik láthatóvá, először csak nagyon halványan. Mintha a köd, amit láttunk egészen eddig megbújva ránk tapadt volna.
