2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.]Felkészülve várom a fejleményeket a többiekkel együtt. Igyekszem a tekintetemet rajtuk tartani, felfigyelni valami apróságra, bármire, amire rögtön reagálni kellene. A hangulat már egyre feszültebb, de egyszer csak nyílik az ajtó, a rúnák pedig felfénylenek... Zuhanás. A gyomrom is liftezik, mint amikor hopponál az ember életében először. Valakire ráesek, de amilyen gyorsan csak tudok elgurulok onnan, hogy még véletlenül se törjek össze másokat vagy épp önmagamat. Épp elég gondot okozott nekem ez az egész este, és csak reménykedhetem abban, hogy a sérüléseim hamar elmúlnak. Ahogy észhez térek és fel is tudok állni, igyekszem a helyszínt bemérni és már alapból feszülten állok a helyzethez, hiszen az iménti események után ki tudja, hová érkeztünk ismét. Ahogy viszont körülnézek és meglátom a temetőt, a rengeteg embert, a friss sírokat... szinte azonnal kitűnik onnan a vörös színben játszó hajkoronák, a legnagyobb család, a világon, akik között anyám zokog apám ölében, a testvéreim pedig próbálják vigasztalni egymást. A szemem egyből a sírkőre téved, amin a nevem szerepel, és ahogy összeakad a tekintetem mindannyiukkal, mint valami mesében, úgy értetlenkednek ők is, ahogy én is. A szemeimbe könny szökik, és gondolkodás nélkül rohanok oda hozzájuk, hogy a karjaikba vessem magam, és végre mindannyian megkönnyebbüljünk, legalább ennyiből, még ha nem is sikerült teljesen véghezvinnünk a ránk váró feladatot.
Minden nyelv, minden szomorú szava közül a legszomorúbbak ezek: "lehetett volna!"
Egyfelől minden porcikám tiltakozik az egész ellen, másfelől nagyon szeretnék haza kerülni végre, nagyon szeretnék újra biztonságban lenni és nagyon szeretnék újra biztos talajt a lábam alatt tudni. Soha nem kellett még az életemért menekülni és soha nem kellett ilyen döntéseken gondolkoznom, soha nem kellett még olyan helyzettel szembe kerülnöm, amiben azon múlna az életem, hogy részt vegyek az ellenfél megsemmisítésében. Úgyhogy számomra ez a "kaland" nagyon is megterhelő. Arról nem is beszélve, hogy csoda ha nem kapok vesegyulladást.. Az indulás óta pisilnem kell.. Bár büszke lehetek magamra, hogy annyira egyszer sem pánikoltam be, vagy ijedtem meg, hogy ennek örömére össze csináljam magam... Csodás. Mikor újra mindenki egy kupacban van már és mindenki tapintható feszültséggel várja a végjátékot, egyszer csak kicsúszik a lábunk alól a talaj és egy kupacban borulunk ki a "fülkéből" ahova betódultunk nemrég. Az ide oda térváltást sem találom üdítőnek, és egyáltalán nem számítok arra, hogy kvázi a "valóságba" sikerül vissza esnünk. Így körül nézve hirtelen azt sem tudom eldönteni, hogy kikkel találjuk szembe magunkat.. És mivel még temetésen sem voltam soha életemben.. Így igencsak rosszul leszek mikor meglátom a sírjainkat. Elfog a hányinger is a tűzijáték villódzásaitól, és minden hangra is most sokkal érzékenyebbnek érzem magam. És ekkor meghallom Jade hangját valahol a tömegben. - Anya! - és már nyekkenek is az ölelésében mikor nekem csapódik. Megtartom, bár alig, mert én rajtam is kiütközik egy enyhe reszketés, de annyira örülök, hogy látom, hogy azt se tudom, hogy öleljem vissza, szóval egyszerűen csak bele kapaszkodom és nemes egyszerűséggel elbőgöm magam. Hát mit mondjak? Nem vagyunk egy érzelmeinket rejtegető család. Miközben Jadebe kapaszkodom felteszem az egyértelmű kérdést. - Amy hol...? - és ekkor látom meg őt is a kisírt szemeivel és utána nyúlok, hogy oda húzzam magunkhoz őt is. Apa is oda jön hozzánk egy ölelésre, körül ér mindannyiunkat, anya búbjára billenti az állát egy rövid időre, Amy és az én holokomra is puszit nyom aztán elereszt minket. - Otthon találkozunk este. - ezzel ő Shanna és Daphne felé veszi az irányt és bár nem hallom, de gondolom, hogy a segítségét ajánlja fel nekik. Elveszek az édesanyám és a testvérem ölelésében. Haza értünk.. El sem hiszem!
A rúnák ugyan elárulták, hogy ki milyen képességre tesz szert velük, de én – szokás szerint – ismét nem figyeltem eléggé. Nem mondom, hogy bepánikoltam, amikor egyedül maradtam, de mi tagadás, igazán ijesztő helyzet volt. Nem csoda hát talán, hogy akkor és ott nem a feliratozással voltam elfoglalva. Fogtam magam, megnyomtam egyet és kész. A kamra ajtaján kilépve azonban megdöbbentő esemény tárul a szemünk elé, én pedig földbe gyökerezett lábakkal nézek szét egy pillanatra. Kissé össze is vagyok zavarodva, hiszen nem pont erre számítottam. Temetés? Mégis kiket temetnek? A sok szőke hajzuhatag láttán azonban elég hamar összerakom magamban a kirakóst. Hiszen az ott az én családom! Anyu apám karjába kapaszkodva zokog, miközben Gilliet is a sírás rázza. Legalábbis hátulról úgy látom. Mintha Chris és Charlotte is jelen lennének, habár az unokabátyám nagy eséllyel csak nyugtató főzetekkel képes talpon maradni. Érzelmes ember lévén aligha viselné el a temetésemet tombolás nélkül, ahogy ebben a pillanatban is teszi. Egy jó ideig képtelen vagyok eldönteni, hogy mit is kellene tennem. Odamenjek? Mondjuk, a kérdés az, hogy miként reagálnának arra, hogy mégis életben vagyok. Talán jó eséllyel el se hinnék a dolgot. Én nyilván kételkednék benne. Nyitom a szám, hogy odakiáltsak nekik, majd mégis gyorsan becsukom. Tényleg ezt szeretném? Számtalan alkalommal kívántam már azt magamban, hogy bár halottnak hinnének és akkor mindenféle kockázat nélkül megléphetnék, most pedig... Itt lenne a lehetőség, hogy hátat fordítsak mindennek, a lábam mégse moccan. Maradok hát és pár percig még némán figyelem őket, ahogy gyászolnak. Érdekes élmény, annyi biztos. Nem sokáig kerülhetem ám el az észrevétlenséget, hiszen – ha a kis csapatunk érkezése nem is – a páros figyelemfelkeltése sikeres. Anyám kitépi magát apám karjaiból, szinte hallom, ahogy a nyaka is reccsen, olyan elánnal fordul a robaj irányába, majd egy pillanatig kikerekedett szemekkel mered maga elé. Nem engem figyel, hanem a lányt, aki immár ismét nő, így hát nekem is magára vonzza a tekintetem. A vonásai ismerősek ugyan, de mégse ismerem meg teljesen. Valami rokon lenne? - Elizabeth!!! - hallom meg anyám kiáltását, nekem pedig fintorba rándul az arcom a név hallatán. Sose szerettem, de anyu... A második kedvenc neve a Gillian után. Pislogni sincs időm, máris előttem áll és körbetapogat, hogy minden porcikám a helyén van-e még. Mögötte mindenki más elindul, ki rohanva, ki csak sietősen szedve a lépteit, de pár másodperc múltán már a nyakamban érzem minden egyes családtagom súlyát. Bennem kapaszkodva zokognak, sírva nevetnek vagy éppen csak ölelnek. Én pedig engedelmesen hagyom számukra. - Mit akart tőled Annabelle? - kérdi, miután elenged, de továbbra is könnyes szemekkel fixíroz, én pedig nem értem, miről is beszél pontosan. Végül – látva értetlenkedő tekintetemet – megcsóválja a fejét, majd ismét magához von: - Mindegy, nem fontos. Hazamegyünk, rendben? Én azért vetek utoljára még egy búcsúzó pillantást a többiek felé, ha valaki esetleg figyelne minket, akkor intek is egyet számára, de végül engedelmesen lépkedem a családom gyűrűjében. Most az egyszer talán még jó is lesz hazamenni, oly sok idő után először...
Végighallgatom, ahogy mindenki számotad a képességéről, már aki megteszi, de a tekintetemet főként még mindig az alvilági pároson tartom. Amikor elindulunk a megnyíló járaton én is arra számítok, hogy a nagy összecsapás következik és természetesen bólintok Dahnenak, hogy a civilekre is figyelni kell, nehogy bajuk essen, de egy temetőben bukkanunk ki. Összevonom a tekintetemet és a csoportosulásból, azonnal apámra ugrik a tekintetem, aztán anyámra, a Miniszterre, az összes barátomra és aurorra, akivel vagy jóban voltam a hosszú évek alatt, mióta bejárok a Minisztériumba apámmal, vagy éppen csak tiszteletből jelentek meg a parancsnok miatt, a Troopsok és Lumpsluck nagypapa, mindenki megtörten bámul lefelé a sírra és… Megszűnünk szemlélők lenni, amikor az első ember meglepett sóhajtással vesz észre minket aztán minden figyelem hirtelen ránk szegül és egy pillanatra kihagy az ütő. Visszatértünk. Csak úgy. Az a boszorkány vagy szörnyeteg, vagy akármi is lehet, hogy kereket oldott, de többet tudunk róla, mint valaha, és ha a képességrúnákat felhasználhatjuk ellene, akkor mi is erősebbek vagyunk mint valaha. Együtt mozdulok Daphne-val, de túlságosan elkésünk, a varázslat kiszabadul ők pedig eltűnnek, bár még utolsó lehellettel megpróbálok egy nyomkövető varázslatot aggatni a hopponálásukra, hiszen minden hopponálásnak lehet nyoma, bár nagyon fürgén cselekedtek. Az én lábam a földbegyökerezik, de apám hosszú léptekkel jelenik meg előttem és minden büszkeséget félretéve szorít magához, én csak meredek magamelé, a szemem átsuhan az ismerős arcokon, egy másik sírnál Ivor alakja is kirajzolódik a háttérben, de van egy olyan sejtésem, hogy nem miattam, hanem a fia miatt érkezett. Ahogy az ölelésben átpillantok apám válla felett látom, ahogy az a pici nő, aki csak néhány évvel idősebb nálam, és akinek már most a fejére nőtt a szőke ikerpár hanyat homlok indul meg Ali felé, minden kecsességet és eleganciát nélkülözve, majdnem átesve mindenen és mindenkin - mintha egy hihetetlen rutinos pogós lenne - és veti rá magát a fiára hihetetlenül kisírt szemekkel, taknyosan. Seraphine McCaine apa és fia sírja mellett áll, üres tekintettel, mint aki már túl sok halált megélt, de azért csorognak a szeméből a könnyek és akármilyen furcsa lehet Dany-nek, többször is az apjának a sírján felejti a tekintetét, aztán bűntudatosan kapja vissza a fejét újra a barátjának a sírjára, ameddig észre nem veszi őket. - Apa… Sajnálom. Nem sikerült elkapnunk a boszorkát és még Mitchell és Anchev is elmenekült. - mondom kicsit zavarodott hangon, mert a szívem csordultig telik, hogy ilyen szorosan magához ölel és érzem a fájdalmat, amit érezhetett, amit én is éreztem, mikor Jake a kórházba került és megtudtam, hogy talán örökre elveszítettem. Erősen küzdenem kell a gombóccal a torkomban, de nem sokáig, mert hála Annabelle-nek a pillanatnak vége lesz, és a díszes auror kompánia, ami kivonult a búcsúztatásunkra a parancsnokkal máris hadba áll, ugyan minket eszükbe sincs belevonni Daphne-val. Tehetetlenül nézem végig, ahogy az aurorok apámmal együtt távoznak, ki-ki ahova küldik, addig a többi rokonom jelenik meg, hogy magához szorítson megkönnyebbülve, miközben a tekintetemmel felveszem a szemkontaktust minden társammal és biccentve elköszönök, de az az igazság, hogy akármilyen fáradt vagyok, arra várok, hogy miután Daphne és Gerard találkozik, közéjük lépjek és a nőt még egy pár órára elraboljam, hogy együtt jelentést tegyünk. Igyekszem tökéletes pókerarcot felvenni közben, sőt, még mentálisan is blokkolni is ezúttal a gondolataimat, hogy véletlen se olvashassa ki a nő, hogy furcsállom, hogy a diáktársammal ennyire közel állnak, nem akarok vájkálni az életükben, semmi közöm hozzá.
// Én is köszönöm a mesét, izgalmas volt, ezúttal a gonoszok meglógtak, de majd legközelebb... Majd legközeleeeebb!!! *elszánt* //
Amikor sikerül a kísérlet, elönt egy hatalmas adrenalin löket. Talán készen állok arra, hogy harcoljak. S már ennyien vagyunk, biztosan győzni fogunk nem? Magabiztosan indulok hát meg az ajtó felé, fejemben már éteri nótát zengenek a győzelmi fanfárok. Arra gondolok, hogy apa mennyire büszke lesz majd rám, ha elmesélem neki… S pont, mint gyermekkoromban a legjobb álmaimból; a földön térek magamhoz. Megint. Nyöszörögve szedem össze magam, ezúttal sokkal tudatosabban, lehet kezdek hozzá szokni a szobaszőnyeg szerephez? És akkor látom meg a családomat. Vagy annak egy részét; azokat, akikről azt hittem, hogy egy nap nevetve fognak a síromon táncolni. Anyám sírása ismerős, az utóbbi időben nem nagyon ad ki más hangot magából. Ellenben egyik nővérem se hullajtott még könnyeket előttem…Egy pillanatig olyan, mintha ismerős idegeneket néznék. És akkor ott van még a nagyi, aki teljes dáma mivoltában egy kissé távolabb ül a többi nőtől. Nos, igen. Egy olyan famíliában, ahol nincsenek férfiak mindig a legidősebb a családfő, amit a nagyi általában nagyon élvez; szerintem ez tartja életben. - Édesem! – Sikkant fel anyukám, aki hosszú idők óta először tűnik úgy, mintha felfogná mi történik vele, s körülötte. Mamám melegen ölel magához, mint azelőtt, hogy összetört volna. Belesimulok karjaiba, de nyitva tartom a szemem, még nem egészen érzem biztonságban magam. Alkalmam nyílik látni, ahogy a nagymamám biccent nekem, majd az ikrek támogatásával elhoppanál, fáradt ahhoz, hogy most meséljek neki. Persze, a két sötét hajú lány rám sem pillant. Csak azért vannak itt, mert tisztelik a családfőt. Ugyanez elmondható a szőke nővéreimről, akik pusztán azért állnak szemeim kereszttüzében, hogy elkapják anyánkat, ha szükséges. Hamar felitatták az együttérző, hamis könnyeket mit ne mondjak… - Gyertek drágáim, menjünk haza. Ünnepeljünk! – Automatikusan belekarol a másik két lányba és már el is tűnnek egy halk pukkanás kíséretében. Én pedig megint egyedül vagyok. Egy pillanatra visszanézek arra a helyre, ahol földet érünk, s valami megmagyarázhatatlan okból visszavágyom a túl oldalra. Sóhajtva nézek körbe a többieket keresve, mindenkinek biccentek egyet. Nem akarok semmilyen könnyes búcsút, de bunkó sem akarok lenni. Szóval ennyivel megelégszem, majd sóhajtva én is haza hoppanálok. Meg is feledkezve a titokzatos levélről, ami a táskám mélyén lapul.
//Örök hála, nagy élmény volt az első mesém! Köszönöm szépen.
Vélhetően mind érezzük a feszültséget. Mind valamiféle összecsapásra számítunk. Én is. A gondolataimban már azt veszem számba, hogy kinek milyen képessége van. Bár az ilyesmi nem az én területem, de már azon kapom magam, hogy ötleteket gyártok gondolatban a szörnyeteg legyőzéséhez. Vagy még inkább arra, hogyan védjem meg a lányokat. Képtelen lennék Gilly és a családja szemébe nézni, ha Lizzynek mellettem esne baja. Félre értés ne essék, nagyjából ugyanezt érzem Eileen, Selene, és Ginny felé is. Talán a neveltetésemből, talán az miatt, amin keresztül mentem a húgommal, talán mindkettő miatt, de úgy érzem nekem kell a lányokra vigyázni. Nekem kell őket megvédeni. Ám erre végül nem kerül sor. Mondanám, hogy megkönnyebbülök, de igazából nem. Azt hiszem még nagyon sokáig nem is fogok. A kép, ahogy a húgom démonná változik még sokáig kísérteni fog. Ahogy a temetőben találom magam csak nagyon lassan esik le, hogy hol is vagyunk, és mi is történik éppen. Temetés? Nekünk? Mennyi idő telhetett el? Számomra csak néhány órának tűnt. Nekik? Napok? Hetek? Egy pillanatig keresem apám tekintetét. Vajon az ő számára ez ugyanolyan bizarr, és megdöbbentő, mint nekem? Ugyanúgy sokkolja? Csak egyszer kimondhatná hangosan is, hogy mi jár éppen a fejében? Vajon mit érez? Vajon egyszer eljön a pillanat, hogy nem érzi majd szükségét, hogy háttérbe vonuljon? Angolosan távozzon a képből? Az elhoppanáló páros, és a színes tűzijátékuk éppen az utolsó, ami érdekel. A saját síremlékemre vetődik a tekintetem, és a mellette ácsorgó két személyre. Akik mindennél többet jelentenek számomra, bár mindketten muglik. Az anyámra, és Luca bácsikámra. Népes mugli családomból ők ketten azok, akik ismerik a titkom. Azt, hogy mi vagyok. A következő pillanatokban pedig már az anyám zokog a karjaimban. Meg kell tartsam őt, hogy ne essen össze. Egyszerűen nem érti mi történik itt. Meg kell hagyni én se nagyon. Luca bácsikám tekintete egy pillanatra összeakad Grayson-éval, és mintha az állkapcsa is megfeszülne. De végül csak kimérten biccent egyet a férfi felé. Talán csak úgy ítélte meg, hogy ez nem a megfelelő idő, és hely, hogy számon kérje rajta a tényt, hogy elhagyta a húgát és annak fiát. Az is lehet egyszerűen csak hálás, amiért épségben viszontláthat, és ezt talán Graysonnak köszönheti. Így egyszerűen elfordul tőle, és egyszerre karol át mindkettőnket anyámmal. Gyakorlatilag már ő tart meg mindkettőnket a sok tésztagyúrástól izmos karjaiban, mégis ahogy felpillantok rá, minta az ő szemében is könnyek csillognának. Ilyenek vagyunk. Olaszok. Harsányak. Mély érzésűek. Egy valami biztos. Nem megyek vissza rögtön a kastélyba. Ha kell, és lehetőség nyílik rá, akkor magától Dumbledore-tól kérek rá engedélyt, hogy a bácsikámmal és anyámmal haza utazhassak Olaszországba egy rövid időre megnyugtatni a mugli rokonaim sokaságát. Bár arról fogalmam sincs, hogy mit fogok mondani nekik erről az egészről. Hogy magyarázom majd meg, hol voltam eddig, és mért nem jelentkeztem korábban, ha ez csak egy morbid álhír volt...?
Egy idő után megakad még valamin, azaz valakin a tekintetem. Egy távolabbi fasor rejtekében egy vörös hajzuhatagon. Tehát Gina is jól van, akit a kaland kezdete óta nem is láttam. Ez némi megkönnyebbülést jelent. A lány távolról biccent felém, Lizzy, és Eileen felé, majd a fejére hajtja a fekete kapucniját, és úgy nyeli el a fák sűrűje, mintha ott sem lett volna.
//Köszönöm szépen a mesét! Szuper volt, nagyon élveztem! //
ϟAmiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka.ϟ
Várok valami összecsapást, zsigereimben érzem a feszültséget, de valami egészen más történik. Az időfolyam által megrágva és szó szerint kiköpve érkezem sokadmagammal egy újabb helyre. Első dolgom a pálcám után nyúlni, hogy kéznél legyen, akármi is az, amiben részünk lesz. Annak örülök, hogy csontig hatoló hideggel és a holt lányom szellemének megátalkodott módon megpiszkált emlékmásával nem talélkozom, de a helyszín ettől még nem tesz nyugodtá. Pláne úgy nem, hogy a megmentett "gyerekek" uccu neki elhoppanálnak a naplementébe helyszínről. Daphne ugyan fel akart lépni ellenük - legalábbis feltételezem, hogy ellenük - de nem járt sikerrel. - Engedelmével! - lépek oda az auror nőhöz - Egy arra alkalmas időpontban meglátogathatnám önt Miss.. ? Valahol beszélni a történtekről. - teszem fel végül a kérdfésemet neki. Nem szeretek homályban tapogatózni, s több mint bizarr volt az egész, na meg nem veszélytelen, éppen ezért tudni szeretném, hogy mi folyik itt. Nyilván nem vagyok auror, nem is számítok rá, hogy száz százalékos beavatást kapok, de arról, aminek köze lehet ahhoz, amit láttunk, s amibe belesodródtak a diákjaim is mindenképp szeretnék még információt. Hisz ki tudja mikor kell legközelebb szembenézzünk ilyesmivel. szeretnék felkészült lenni, ha arra kerül a sor. Hiába vagyok "csak egy mezei" tanár. A tudatlanság nem kenyerem. Akár elutasít, akár beleegyezik, udvarias mosolyt villantok Daphnéra, majd Danielre siklik tekintetem. Észreveszem az édesanyját a síroknál, idejét érzem hát, hogy háttérbe húzódjak, hadd örüljenek egymásnak. Engem úgyis maximum a tanári kar gyászol, vagy hivatalból vagy őszinteségből. Az egykori nejemet nem hiszem, hogy oly nagyon megrázta a - számomra is megdöbbentő, bizarr - ál-hír. Arra azért kíváncsi pillantást vetek, hogy Serat látom-e valahol.
//Nagyon élveztem, köszönöm szépen! És alig várom a folytatást!
♫ Zene ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Hát igen könnyebb lenne, ha lenne időnk felkészülni, kiismerni a képességeinket, de sajnos ez most nem adatik meg, mert a boszorka nem fogja megvárni, amíg felkészülünk. Feszült vagyok, ez jól látszik rajtam, ahogyan gyakorlatilag csak arra várunk, hogy harcba bocsátkozzunk az ellennel, akiről egyre többet tudunk, de még mindig nem eleget. A pedig még jobban frusztrál, hogy épp csak ketten vagyunk itt, akiknek ténylegesen itt kellene lenniük. Annabell és James biztosan minél előbb lelépnek majd, kinézem belőlük, velük nem számolhatunk, a többiek pedig civilek, van aki még gyerek, nem is kellene itt lenniük! - Meg is kell védenünk azokat, akik nem készültek fel erre... - sorolok be Shanna mellé, habár tudom, hogy ha lehetősége lenne rá, akkor elsősorban Annabelle ellen lépne, de muszáj súlykolnom belé, hogy most nem ez a legfontosabb. Védenünk kell a civileket, hiszen nem tudjuk hogyan reagálnak majd akár egy sérülésre, vagy még komolyabb stressz helyzetre, mint ami eddig volt. Láttuk, hogy amikor idekerültünk milyen szinten omlott össze a többség... lehet, hogy többen vagyunk, de képzetlenekkel kell együtt harcolnunk. Aztán a helyett, hogy az következne, amire várok egyszer csak ismerős arcokat fedezhetünk fel, méghozzá egy temetőben, méghozzá sírok között... - Mi a...? - döbbenten ráncolom a homlokomat, és próbálok kikászálódva a többiek közül minél előbb talpra állni. Egy pillanatra találkozik csak a tekintetem a lesúlytott Gerarddal, amikor meglátom a nevemet a közelben lévő sírkövön és persze az elképedt arcokat is futólag felmérem, akik minket néznek könnyes szemmel. Aztán már mozdulok is, hogy a pálcámat előkotorva próbáljam a két ellenfelünket becélozni. Túl sokan vagyunk, túl nagy a tömeg, hogy egymás hegyén-hátán érkeztünk meg, így mire sikerülne célt találnom a fénycsókák kiszökkennek a dobozból, a két delikvens pedig köddé válik. - Fenébe! - dühösen engedem le a pálcámat, hogy aztán újra megforduljak. Túl sok minden történt, és ahogy látom itt is, de... már temetés? Alig telt el pár óra! Hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak. Tudom mit kell tennem éles helyzetben, gyors a reakcióm, de az érzelmek nem az én terepem... Csak ácsorgok, a sok ránk szegeződő pillantás össztüzében, hogy újra Gerardra pillantsak egy zavart mosoly kíséretében. Valószínűleg nem sok kell, hogy jöjjenek a nyakba borulások és a "hát mégis élsz" típusú kitörő sírások ugye? Kicsit azért félreállok, nekem nincs nagy rokonságom, nem véletlen, hogy az én sírkövemnél csak egy valaki ácsorog, bár mintha a távolban kiszúrnék egy másik nagydarab alakot is.
//Köszönöm a mesét, szuper volt! Örülök, hogy csak összeállt a félúton való kis kavarodás után, így lett tökéletes. //
Hőseink azt várnák, hogy lekerülnek a gonosz barlangjába, a végleges összecsapásra, de ahogyan Ivor is képes megorrontani a jövő eseményeit, úgy egykori nővére is, a most már pók alakjában élő gonosz is képes arra, hogy felismerje, itt és most nem biztos, hogy győzhetne, ezért egész egyszerűen kilöki őket az elméjéből. A rúnák felvillannak, de a már kiosztott képességeket nem tudja visszavenni, tehát azok hőseink birtokában maradnak, ha egyszer úgy hozná a sors, hogy mégis szembeszállhatnak vele, de a végső összecsapás még várat magára. Ahogyan a kamra ajtaja felnyílik hátul, s kilépnek rajta, nem egy alagsori vacokba kerülnek, hanem valahol Londonban lehetnek, a kapu eltűnik mögöttük, ahogy szinte egymásra esnek, úgy kiköpi őket a rendszer. A londoni temető mágusoknak szánt részén vannak, előttük megannnyi friss sír, éppen most folyik a temetésük. Ott vannak a szüleik, családtagjaik, mindenki nagyon sír, vagy éppen gyászos fejet vág. Ott van Dumbledore és a mágiaügyi miniszter is, meg még megannyi celeb, közéleti személyiség, auror. Akinek nincsen családja, onnan nyilván senki, de Daphne sírjához közel Gerard ácsorog lehajtott fejjel. Egy díszes emléktábla sorolja fel a szerencsétlen áldozatokat, akik nagyjából egy hónappal ezelőtt vesztették életüket a kviddicsaréna felrobbanásánál. Mindenki meglepetten kapja a fel a fejét, már-már hitetlenkedve pillantanak fel a hátuk mögött nagy robajjal a semmiből kieső csapat kis rakására. Annabelle és James nagyjából egy pillanat alatt felméri a terepet, összenéznek, és mielőtt bárki tehetne valamit, a szőke nő előkapja a táskából a kis ládikót, ami már a cellában is nála volt, majd felnyitja. Színes fénycsóva szalad ki belőle az égre, amiből tüzijáték robban ki, ami akár valami ünnepre is adhatna okot, ám a kis csóva itt nem áll meg, lecsap a város bizonyos pontjain, a jelenlévők pedig látják, hogy sokfelé osztódva cikázik mindenfelé, hogy további tájakra is eljusson. Ami a Milleniumi káoszon nem sikerült, most a testvériség két tagjának vajon igen? James ráfog Annabelle kezére, s egy pukkanás kíséretében elhoppanálnak.
//Köszönöm szépen a játékot, nagyon ügyesek voltatok hogy kitartottatok ilyen sokáig, a hét folyamán kitaláljuk az adminokkal a jutalmat, mert ezért bizony jár valami ütős//
A terem, amibe belépünk, első látásra lenyűgöz a körülményekhez mérten. Szörnyű, de egyben lenyűgöző is. Ennyi képesség, néhány csempe mögé zárva, mintha csak egy rideg raktár lenne az egész, holott nyilvánvaló, hogy ezekért embereknek kellett meghalnia ártatlanul. De talán nem volt hiába a haláluk, ha jó célra tudjuk használni néhai képességeiket. Ahogy elsötétül a kamra és magamra maradok, hagyom, hogy a megérzéseim vezessenek. Lenne ettől kevésbé specifikus és erősebb is, ahogy a rúnákat értelmezgetem, a kezem mégis másfelé nyúl. Amint visszatérünk, a felsorolásokból nyilvánvaló is, hogy mások azokhoz hasonlókat választottak, amilyeneket én ezúttal elkerültem. Akár tudatos volt a választás, akár nem... a semminél minden jobb, ha már a pálcáinknak annyi. - Légzés nélküli túlélés - biccentek a többiek felé, amikor arról diskurálunk, kinek mi jutott. Talán kevésbé tűnik hasznosnak, de hiszek benne, hogy a megérzésem nem vezetett tévútra. Ha másért nem és Mr. Paisleynek igaza van, és a maradék ellenünk használható... hát, akkor egész nagy előnyt nyúltam le az ellenféltől, na nem mintha nem lenne túlerőben így is.
Danny védő rúnái tetszenek, de sosem voltam az ilyesmi híve. Abban hiszen, hogy néhány dolgot, csak úgy lehet legyőzni, ha megtapasztalod őket. Mint ahogy egyes hatalmakat csak belülről lehet megbomlasztani. Lehet butaság, de az elővigyázatosság sosem volt az életem, családom része; példának okáért nézzük csak meg az 5 féltestvéremet… Nézem rúnákat és ismerősek is, de nem jut eszembe, hogy honnan. Mint amikor tudod, mit akarsz mondani, s ott van a nyelved hegyén, de nem sikerül szavakká formálni az agyadba tóduló emlékeket, benyomásokat. Persze az ifjabb Paisley szavaira én is megvilágosodok. Apa egyszer mesélt egy hasonló helyről, valahol egy elhagyatott szigeten élő varázslótörzsnél talált egy barlangot, melynek fala tele volt energiarúnákkal. De ha kölcsön akartál ott kérni egy erőt, nos annak ára volt. De mielőtt hátra fordulva elmesélhetném a történetet egyedül találom magam. Pár pillanatig csak forgolódok, igyekszem kizárni a rúnákat és az egyértelmű választást. Jó érzés itt lenni, teljesen egyedül; biztonságban érzem magam. Veszek egy mély lélegzetet és ezúttal átgondolom ebből az új szemszögből a különböző jeleket. Tudatosan választom azt, amit. Szeretnék már végre kijutni innen, s mivel térben és időben is el vagyunk veszve, így lehet bármilyen busás ára ennek a döntésnek, egyértelmű a választásom. - Jól vagyok. Nekem tér- és időmanipuláció lett a jussom. – Jegyzem meg szinte azonnal. Nem zavar a két ismeretlen gyerek és a titkolózók sem. Majd rájönnek, hogy nincs értelme a mi szorult helyzetünkben saját terveket szőni. – De ötletem sincs, hogy miként hasznosítsam. – Jegyzem meg miután Ginny és az auror nő is kipróbálja saját magát. Elrakom a pálcámat és behunyt szemmel arra gondolok, hogy bárcsak a terem másik végén lennék, úgy 5 másodperccel korábban. Hátha sikerül…
Nincs szükség arra, hogy tovább fejtegessem azt, amit Daniel tulajdonképpen elmondott az imént. Nem tudnék hozzátenni semmi egyebet, elég pontosan sikerült a rúnák közt eligazodjon, s mint tanára és mint apja is nagyon büszke vagyok rá. Megkockáztatom, hogy több mindent szűrt le, mint ugyanennyi idő alatt én, de tény és való, hogy más szemmel is vizsgálódtunk, másra fókuszált az ő keresése és fejtegetése, mint az enyém. Furcsának sem kéne találjam, hogy hirtelen egyedül maradok, de mégis felszisszenek. Nem annyira a magány ténye miatt, semmint azért, mert így szem elől tévesztem a diákokat, s feléled bennem az aggodalom. A rúnák közül ösztönösen választok olyat, amiről úgy sejtem, hogy akár adott, egyedül levő szorult helyzetemben is hasznomra lehet, majd várok. Hogy mire azt magam sem tudom, de nem sokkal később, amikor újra előkerül a csapat többi tagja, azért megnyugszom valamennyire. Daphne és Ginny is bemutatja a szerzett képességét, Dany pedig elmondja és utána próbálja ki. Figyelmem mégsme az övék, hanem inkább azoké, akik nem álltak elő a farbával. Lizzyre, Alistairre majd Shannára pillantok, némi kérdéssel tekintetemben, de nem firtatom hangosan, hogy ugyan mégis mire képesek, sokkal inkább csak figyelem őket, hátha rájöhetek valamire. - Amondó vagyok, hogy jobb lenne pontosan tudjuk mi az, amit birtoklunk, mert a maradék olyasmi lehet, ami felhasználható ellenünk.. - jegyzem meg, s közben próbálom felidézni, hogy milyen rúnák is voltak. Egyszerűbb lenne, ha lenne nálunk penna és pergamen, de azért valamennyi fejből is összejöhet, ha összeszedjük a gondolataink. - Telekinézis, anyagmanipuláció, elektromos áram..? - szedme össze, amit láttam, hangosan gondolkodom. Közben kinyúlok a fal felé, s hogyha úgy van ahogy tippelem, akkor talán nem szippant be, hanem csak simán át tudok nyúlni rajta, megkezdve az átjárást, amit nem fejezek be, hanem terv szerint csak egyszerűen visszahúzom a kezem. - Átjárás szilárd anyagokon. Mink van még? - pillantok végig a többieken.
Tisztán hallom ki apám hangjából a figyelmeztető élt, hogy megint penge élen táncolok. Még a nevetségesen mutáló fiatal hangjában is. Talán igaza van, és nem most van itt az ideje, hogy most veszekedjünk. Így kénytelen vagyok csak egy kis fintorral lenyelni a feltörni készülő kamaszos dacomat, amivel nekiállnék vitatkozni vele. Annál is inkább, mert kiderül, hogy igaza volt a "húgommal" kapcsolatban is. Mégsem kérek bocsánatot, sem a szavaimért, sem a tetteimért. Talán naiv vagyok. Talán csak túlságosan erősen vágytam viszont látni, beszélni a kicsi húgommal. De döntenünk kellett, kényszer helyzet volt. Nem bánom, hogy megmentettük a plusz két főt. Minden élet számít. Most pedig újra döntéshelyzetben vagyunk. Így a kamrában a rúnák tanulmányozásába fogok. Kifejezetten csapdát szerencsére nem találok, de amit megfejtek... - Ez terem amolyan... - egy pillanatrra elhallgatok, mielőtt folytatnám. Érezhetően nyelek egyet. Ami annál is inkább kellemetlen, mert csak egy csont száraz gombócot érzek a torkomban. - amolyan képességtár. A szörnyeteg a rúnák segítségével a korábban megölt áldozatai erős mágikus képességeivel vértezi fel magát. Akkor juthatunk ki, ha mindenki választ képességet, és megnyomja a megfelelő rúnákat. - válaszolom meg a feltett kérdéseket a rúnákhoz értők nevében. Majd még felsorolom, hogy melyik rúna kombinációk mit jelölnek. Aztán hirtelen egyedül találom magam a rúnákkal. Magabiztosan választva nyomok le néhányat. Pontosan tudom, hogy milyen képességet akarok, és miért. A következő pillanatban megint együtt vagyunk, és az út is szabaddá válik számunkra. - Jól vagyok. Az én képességem az anyagmanipuláció. Mi a terv? - nézek körbe a többieken, és közben azt is próbálom felmérni, hogy tényleg mindenki jól van-e. Végül, ha találok valami törmelékdarabot, akkor teszek egy próbát a képességemmel is. Csak, hogy teszteljem a működését. Ha minden jól megy, akkor a törmeléket probálom valamilyen hegyes kés szerű fémformába alakítani.
ϟAmiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka.ϟ
Tisztán hallom a kamrában, hogy mi is zajlik odakinn és igazság szerint elég nagy szerencsénk van azzal, hogy még időben sikerült bejutnunk ide. A hely egyértelműen védett, ha kinn maradtunk volna, minden bizonnyal meghaltunk volna. Ebbe még belegondolni is borzalmas. Itt azonban nem használhatunk mágiát, hiszen érzem, hogy ismét megszűnik. Nem tudom miért, de érzem. A pálcánknak aligha vesszük hasznát, de azért még továbbra is a kezemben tartom. Valahogy biztonságérzetet nyújt számomra. A rúnákhoz én nem értek, szóval nem is igyekszem megfejteni őket. Észreveszem azonban, amint Dany Selene mellé sorol be és némi féltékenység lesz úrrá rajtam. Nem túlzottan, de ahhoz eléggé, hogy kényelmetlenül érezzem magam. Tüntetően hátat fordítok hát nekik, hogy még véletlenül se lássam őket, majd én is a csempéket kezdem el vizslatni, hátha valami hasznosat leszek képes felböfögni. A jelek azonban sajnos ismeretlenek számomra, szóval semmire se jutok, időközben pedig mindenki eltűnik a közelemből. Körbefordulok, hogy tényleg jól érzékelem-e a dolgot és magamban megállapítom, hogy nem őrültem meg. Hogy ez csapda-e vagy sem, azt nem tudom eldönteni, de benyomom az egyik csempét, próbaképpen. Egyetlen egyet, véletlenszerűen kiválasztva. Szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy kattan a csempe, visszakerülnek a többiek is, mindenki a saját helyére. - Ez meg mi volt? - teszem fel a kérdést, hiszen biztos vagyok abban, hogy ugyanezt élték át a társaim is. Tisztában vagyok azzal, hogy a kamra afféle mágia-raktár, szóval akkor mi képességeket választottunk magunknak? Daphne már a sajátját próbálgatja, de én – igazság szerint – semmit sem érzékelek abból, hogy új képességem lenne. - Új képességeket kaptunk? - szólalok meg ismét, hátha valaki valami biztosat is tud. Ginny eközben telekinézist gyakorol, én pedig továbbra is kutató tekintettel keresem azt a rúnát, amelyet benyomtam, hátha rájövök, mivel is gazdagodtam az elmúlt pár másodpercben. Szerencsétlenségemre azonban találomra nyomtam be a csempét, anélkül, hogy bármit is megnéztem volna, szóval nem sikerül sokkal közelebb jutnom a megoldáshoz. - Megnyomtam egy csempét, de semmi változást sem érzek – szólalok meg bizonytalanul az egyik auror kérdése után. - De amúgy igen, jól vagyok. Azt hiszem – sóhajtok egy nagyot, miközben továbbra is minden erőmmel azon vagyok, hogy felfedjem magam előtt a képességemet. Egy-két csempét próbaképpen megérintek, majd megpróbálom őket ismét benyomni. Talán valami hiperszuper mágia, amit veszélyes lenne használnom és csak egyszer süthetem el? Robbantás? Pirokinézis? Telepátia? A kamra ajtaja időközben kinyílik, én pedig követem a többieket, ha esetleg elindulnának kifelé.
Minden nyelv, minden szomorú szava közül a legszomorúbbak ezek: "lehetett volna!"
Annyi minden történik annyi a feltételezés, annyi elméleti kérdés és annyira... keserédes izgalommal gondolok az egészre. Apa miatt, anya miatt és az érzet miatt, hogy Amyvel telibe elveszthettük volna egymást mikor vissza kellett jönnünk a Nezabarból ide... Számomra a család nagyon erős nyomatékkal bír. Ivor soha nem panaszkodott, mikor az eredetbolygójáról mesélt történeteket azonban láttam rajta, hogy mennyire hiányzik neki a testvéreivel együtt. Talán ebből indult ki, hogy rám is át ragadt és egyfajta ragaszkodásként csapódott le, hogy jó amikor van akiket családodnak érezhetsz. Egészen addig azonban nem csapódik le, hogy mire is készülünk egészen pontosan, ameddig meg nem látom azt a képet. És akkor beüt az az érzés, ami egy kissé meg is bénít.. ~ Ugye apa nem fog rám haragudni, hogy ezt megteszem..? ~ Hiszen mégis csak egy vele nagyon is hasonlatos ősi lényt igyekszünk épp eltörölni a létezés színteréről. Mi halandók... A szívem egy kicsit megsajdul és muszáj vagyok megdörgölni a mellkasomat. Szomorúság kerülget a gondolat súlyától aztán már azon kapom magamat, hogy győzködöm a lelkiismeretemet ~ Apa is képes elismerni, ha valami már menthetetlen...~ sóhajtok egy rohadt nagyot. Emlékezetembe vésem alaposan azt a képet, hogy ha haza értünk, megmutathassam apának... és feltehessem neki a kérdéseimet. - Rossz lehet nem emlékezni semmire. - mondok még ennyit Daphenak. Majd kiderül, hogy mi is a helyzet Vanessaval, vagy nem... Az már a jövő zenéje. Shanna szavaira némi tartózkodás éled bennem. Amikor pedig a festményhez érünk, olyan nagyon különös érzésem van. Miért vannak rám ekkora hatással, az apám múltjához kapcsolódó darabkák? Deneira története is... igazából olyan szomorú. Nem mondom, hogy szimpátia ébred bennem, az semmiképp, hiszen eléggé megjáratott minket, de a szomorúság ott van bennem és egy szemernyi félelem. Amit ki is mondok, mert ha bent tartom csak felemészt. - Remélem apa soha nem jut ide...-
Ezt követően futólépésre veszem a tempót, hiszen kis híján ránk szakad az épület. Mind betömörülünk egy icipici helységbe. A Minisztérium liftje jut eszembe rögtön de ez határozottan a közelében sincs annak.. Igyekszem minél lassabban és minél apróbbakat lélegezni, mert az már most egyértelmű, hogy nagyon hamar el fog fogyni a levegőnk! Mindenki egy bizonyos pontra fókuszál úgyhogy én is oda csusszanok a többieken keresztül, szerencsére elég kicsi és girnyó is vagyok, hogy én ne takarjak ki senki elől semmit, de én is tudjak informálódni. Apa sokat játszott velünk mindenféle rejtvényfejtős, kirakóst, már a komolyabb, gondolkozósabb, valamennyi háttér tudást igénylő fajtából. Ezen elindulva, meg a többiek információiból, meg a saját tudásomból táplálkozva rakom össze magamban a képet. Épp, hogy ez megtörténik, külön válunk, amire bevallom én megijedek, de igyekszem össze szedni magamat... A rúnákra koncentrálok és miután értelmeztem az egészet, kiválasztom a nekem szimpatikusakat. Amikről úgy gondolom hasznosak lehetnek és reménykedem benne, hogy minél hamarabb vissza kerülök a többiek közé. Tarthat mindenki egy gyáva kis szarnak, de rohadtul nem szívesen vesznék el egy olyan élőlény fejében, akinek az elméje zsebdimenziók hadából áll... Legalábbis apából kiindulva.. Megborzongok mikor vissza jutok és a többiek közelébe orientálódok. Láthatóan falkaszellempárti vagyok. Úgy teszek, mintha csak a pálcámat keresném, a zsebembe nyúlva azonban, a benne lévő fém dobókockát próbálom meg lényegében gyurmaként össze nyomni, majd vissza alakítani. Közben matatok tovább, végül a pálcámat megtalálva fellélegzek és kihúzom a kezem a zsebeimből. A megkönnyebbülés valójában a képesség beazonosításának szólt. Shanna kérdésére bólintok - Legalábbis egyben. - kissé remegve sóhajtok egyet, az előbbi gondolatok ott kavarognak bennem és bevallom egy kissé kimerültnek érzem magam. Pedig még ki tudja hol a vége. Szokatlanul hallgatag vagyok. Igyekszem példát venni inkább a többiekről, akik nyugodtabbak és bátrabbak tőlem. Kihúzom magam és igyekszem elűzni a kételyeket.
♫★♫
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A káosz erdeje 2020-09-04, 22:39
A Káosz erdeje
A csapatmunka az, amikor sokan csinálják azt, amit mondok.
Tudom, hogy az eszemmel a civilekre kéne figyelnem, akik most teljesen el lehetnek veszve, van, aki percek óta meg se szólalt, csak jön velünk tovább, de a szívem ezt teljesen elnyomja, és minden figyelmemet az alvilági páros köti le, főként Annabelle. Az is csoda, hogy elkapom Daphne óvatos pillantásait, de nem vagyok olyan őrült, hogy egy ilyen helyzetben még egy csatát nyissak, amivel elaprózhatjuk magunkat és közben csak elvesztenénk a háborút… A helyet legalább annyi időre biztosítom, ameddig a levegő kitart, az is több, mintha ránk szakadna ez a hely, bár az egész olyan abszurdum, hiszen egy elme alkotta és még sem tudjuk befolyásolni, hogy mikor mi történik körülöttünk, pedig érezhetően változik egyszer-máskor a környezet, csak éppen nem úgy, ahogy mi szeretnénk. Vagy még is? Összevonom a szemöldökömet, amikor mindenki eltűnik körülöttünk és csak a rúnák maradnak, de az első gondolatom nem is az, hogy mi lett a társaimmal, hanem az, hogy amikor végeztem vajon Annabelle még mindig ott lesz-e… Kiválasztom a rúnákat ami az ismeretlent, a birtoklást és a elkülönülés rúnáját és a következő pillanatban már mindannyian újra egy helyen vagyunk. Mindannyian? A tekintetem azonnal a szőke lányt keresi, akinek egy pisztolylövése tönkretette az életünket. De hogyan próbálhatnám ki az én képességemet? Látom, hogy Daphne kezéből szikrák pattannak, Ginny pedig telekinézist használ, amit én már alapból birtoklok, de ő ennek eddig semmi jelét nem adta, de akármilyen nagy a kísértés, én még sem próbálom ki az enyémet. Rossz szokásom elfedni a képességeimet, főleg akkor, ha van két kisgyerek bőrbe bújt ördög is közöttünk Mitchell és Anchev személyében. Elég gyanús pillantásokkal figyelem őket, hátha mint a többiek, ők is próbálgatják az erejüket. Látni akarom a saját szememmel, fel akarok készülni az árulásukra, hiszen cseppet sem bízok bennük, és tudom, hogy Daphne sem. - Mindenki jól van? - fordulok azért futtában a többiekhez, hiszen még is csak ha pillanatokra is, de el lettünk szeparálva. Ha pedig a kamrának feltárul egy titkos ajtaja, mikor újra együtt vagyunk, akkor az agytekervényeim már is elkezdenek forogni, hogy a felfedett képességeket hogyan lehetne jó sorrendben felhasználni, hogy ne csak körbeálljuk a szörnyeteget - mert az én szememben már inkább szörnyeteg, mint boszorkány, hiába fogadtam el Ivort, aki hozzá hasonlatos -, hanem legyen is valami tervünk. Az én szerepem nyilvánvaló. Akármilyen képességgel van az ellenfél felvértezve, meg kell találnunk azt, amelyiknek a kiiktatásával a legtöbbet nyerünk.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Ginny Weasley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A káosz erdeje 2020-09-04, 17:07
A káosz erdeje
[You must be registered and logged in to see this image.]Mindenki bekerül a kamrába, de ez még közel sem nyugtat meg. Kis helyen, sok ember, akiket igazán nem is ismerek, ki tudja, mi történhet még itt. Hogy eltereljem a figyelmemet, én is a rúnákat kezdem el vizsgálni, de persze hagyom, hogy a laikusok megmondják a tapasztalatukat, ötleteiket, véleményüket ezekről a csempékről. Figyelmesen hallgatom végig a dolgot, ezt így most nem nehéz összerakni és reméljük, hogy végre valamivel hatékonyan fel tudunk lépni a veszély ellen. A következő pillanatban már egyedül találom magam a teremben. Most, hogy mindenki eltűnt körülöttem, egészen nagynak tűnik ez a hely. Kicsit hezitálok ugyan, mielőtt bármit is teszek, de amilyen hosszúnak tűnik ez az idő, valójában csak néhány pillanat. Néhány szimpatikus rúnát választok magamnak, és hamarosan, újra a többiek között találom magam. Bólintok egyet Daphne megjegyzésére és figyelem, ahogy a nő kipróbálja a rúna által szerzett képességét. A pálcám még mindig a kezemben van ugyan, de tudom, hogy nem fogom túl sok hasznát venni, így hogy én is megbizonyosodjak róla, hogy mit is szereztem pontosan, a telekinézis képességével megmozgatom a pálcámat a levegőben, majd utána a zsebembe fűzöm. Elégetett vagyok, már amennyire egy ilyen helyzetben elégedett lehet az ember, hisz úgy érzem, ezzel a képességgel majd tudok segíteni, ha úgy alakul és nem leszek hasztalan. Készenlétben állok, figyelve a többieket és a környezetünket is, most felkészültebbnek érzem magam.
Természetesen hagyom, hogy a tanerő a diákjaira figyeljen és teregesse őket, akár utolsó előtti is maradhat, de mivel az én dolgom minden civil épségére odafigyelni eszem ágában sincs biztonságba menekülni, amíg nem teszi meg azt rajtam kívül mindenki. Shanna az egyedüli, akire jobban odafigyelek most, hiszen hallom a szavai éléből, ahogyan kiejti a két körözött bűnöző nevét. Találkoztunk már velük és azt is tudjuk, hogy milyen fából faragták őket, attól nem is beszélve, hogy én is tisztában vagyok vele, ahogyan a Parancsnokságon igen sokan, hogy mi történt és hogyan a Mungóban lévők legtöbbjével, vagy épp kinek a keze álltal. Remélem, hogy ilyne kis helyen bezárva a lány nem csinál semmi butaságot. Tudom én milyen, ha az emberen elhatalmasodik az indulat és akkor nem gondolja át, hogy a tetteinek milyen következményei lehetnek. Nem szólalok meg, de keresem a tekintetét, hogy tudja ha lehetőségünk lesz rá, akkor nem hagyjuk majd futni őket. - Tehát a szakértők mire jutottak? - lépek végül közelebb a rúnák mellett okoskodókhoz, de sok idő nincs, mert bár kiderül mi is ez a hely, de hamar egyedül találom magamat a teremben, ahol kis hezitálás után választom ki azokat a rúnákat, amikkel úgy vélem, hogy tudnék mit kezdeni, hogy aztán az egyik vélhetően felvillanjon, mint a többieknél is, amíg újra megjelenünk együtt, immár tudva, hogy ki mire képes ezek szerint. A pálcám már újra a helyén van, hiszen arra egyértelműen nem lesz szükség. - Minden bizonnyal mindegyikünkre szükség lesz. - aminek cseppet sem örülök, hiszen van itt még gyerek is, akinek nem kellene harcolnia, arról nem is beszélve, hogy a két Testvériségissel semmi bizodalmunk nem lehet. Számítani kell rá, hogy ha arra van szükség simán hátba támadnak majd, vagy egyszerűen csak nem segítenek, ha épp olyan kedvük van. Felemelem a kezemet és épp csak próba képpen apró kis kisüléseket pattintok a levegőben. Azért elég menő dolog ez, még ha nem is játéknak minősül és ha úgy tűnik is, hogy az ellenfelünk sem lesz védtelen, amikor majd összecsapunk vele, és úgy fest ez hamarosan bekövetkezik.
Az épület már kint kezd szétesni, összeomlani. Shanna miközben beszól a két sötétvarázslónak, akik a testvériséget erősítik, már érzi, hogy ez volt az utolsó varázslata, mert a hely teljesen mágiamentes, immár varázsolni sem fognak tudni. Annabelle és James mindenesetre nem vesztegeti az időt szócsatákra, máris a rúnákat nézik. Shanna tehát meg tudja erősíteni a helységet, hogy az ne omoljon rájuk, de az ajtó fokozatosan bezárul, és rájuk is kattan. Itt rövid úton meg fognak fulladni. Daphne lép be utoljára, és sikerrel jár. A lilás ködből mintha kisejlene egy arc, méghozzá a sajátja. Közel hajol a nőhöz, és a fülébe súgja, hogy behódol Daphne akaratának, jajongó hangon súg néhány trükköt a rúnaválasztásban, majd mielőtt az ajtó bezárulna a nő még be tud lépni. Danny csapdát ugyan nem talál, de rájön, hogy a helyről csak akkor tudnak kijutni, ha mindenki megnyom néhány rúnacsempét. Hogy mennyit, az rögtön ki is derül, mert jópáran értenek a rúnamágiához, mindnek meg tudják fejteni a jelentését. Ez itt a Daronel Deneira által megölt áldozatok különösen erős mágiájának kivetülése, mágikus képességek formájában. Afféle lélektár, amit a síkvándor arra használ, hogy ha fel kéne készülni valaki ellen, akkor itt vértezi fel magát, most viszont pont ellene lehetnek jók. Amint megértik a jelentését, mindenki előtt elsötétül a kamra, és a társaik eltűnnek, mintha mindenki külön kamrában vannak, ám amint megnyomtak néhány számukra tetszetős rúnát, ismét együtt találják magukat, de talán az a csapda célja, hogy mindenki önállóan döntsön. A kamra hátsó kijárata pedig fel fog tárulni..
//A feladat a következő: átküldök egy listát, amiben képességek vannak. Az első ember, aki jelentkezik nálam, az megtudja, hogy ő hány képességet nézhet ki magának. A következő aki jelentkezik, az csak annyit tud az előzőről, hogy miket választott ki az illető, de ennek a másodiknak az előző választásából egyet kell kiválasztania, ez lesz az első végleges képessége. A második pedig saját magának ismét annyit választ, amennyit mondok, és majd megkapja tőlem, hogy a harmadik mit válaszottt neki a választásaiból. Így senki nem fogja tudni, hogy kinek választott, csak annyit, hogy mi a lesz a sajátja, és akinek válaszott, annak ténylegesen milyen képessége lesz a csapatban. Remélem érthető. A választás nem írási, hanem nálam facebook privi sorrendben történik, ahol bármikor lehet jelizni, az alapján jön ki majd a lánc. Azt, hogy mit válaszotttál magadnak, hányból választhattál az előzőnek, és hogy mit, az szigorúan tilos megbeszélni a következő mesélői hozzászólásig.
határidő szept 7 //
Grayson Paisley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A káosz erdeje 2020-08-27, 21:52
Dany szavaira egy kelletlen fintorba torzul a 13 éves fizimiskám. Sokkal kevésbé röhejes ez a grimaszolás ezen a fejen, mint amilyen a felnőtt, professzori arcomon lenne, szóval még hálás is lehetek az időhuroknak. -Ezen a hídon nem most fogunk átsétálni, Daniel! - dörrenne a hangom, ha nem mutálna éppen ez a verzióm. Így inkább csak felcsattanásnak nevezhető, de a lényeg benne van. Nem óhajtok leállni vele vitázni valamin, ami irreleváns. Hisz, amit akar. Én pedig gyanakvó vagyok, amennyire mindig is. Hacsak el nem nyomja az agyamban ezt valami varázs. -Én is attól tartok. - helyeselek csendesen Eileen szavaira. Bár én nem voltam ott egyik eseményen sem, de a nevek ismerősen csengenek annyira, hogy ne nyeljem csont nélkül az információt. Persze Daniel már megy is és nyitogatja a zárat, mert a húga és az ő kis szimbiózisa - mely ezer meg egy darabra tép lelkemet - újra előtérbe kerül. Nincs jobb ötletem, mint hagyni neki, lesz ami lesz alapon. S próbálok felkészülni a legrosszabbra. Ami a “lányom” alakváltásából elő is áll. -Mugli inkvizíció ide vagy oda, a véleményem nem változott. - morgom az orrom alatt, de nem sok időm van lamentálni, hiszen az épület remegni kezd, úgyhogy a kamrába terelem a diákokat. Daphne akaratát nem hágom át, ha ő akar utoljára maradni, akkor előtte lépek be, de mindenképpen csak akkor, amikor már az összes diák beljebb került. Elvégre ők az én felelősségem, akárhol is legyünk. S bár nem biztos, hogy életbiztosítás lemenni egy ismeretlen kamrába-alagútba, az omló épületnél nem lehet sokkal veszélyesebb. -Ügyes. - mormolom elismerőn a nem létező bajszom alatt Dany rúnáira. A magam részéről inkább egy másik oldalról igyekszem a kérdést megközelíteni, a véseteket nyelvi szempontból vizsgálom. A rúnaírás is egy nyelv a sok közül, s volt már olyan, hogy ábécéként használták a rúnákat, szóval azt figyelem, hogy felismerek-e benne valami idegen nyelvet, s el tudok-e olvasni belőle valamit, mint egyfajta “titkosírásból”.
Éreztem... A két gyerek vonásai tényleg túlzottan ismerősek, egyértelműen látom bennük a katedrálisban először látott két testvériségist, hiába a több éves fiatalodás az ő részükről is. Rajtam kívül nem sokaknak villan be ugyanez a felismerés, de sebaj. Ha magunkkal akarjuk vinni őket és gyakorlatilag megmenteni, hát legyen... Aztán az épület omladozni kezd, ahogy a kamrába lépünk. Miért is van ettől olyan deja vu érzésem...? Ezúttal viszont nincs zsupszkulcs sehol, az esélyünket az a hely jelenti, ami simán csapda is lehet. A "pozitívum" viszont hogy legalább a hely maga elpusztítja magát, mielőtt azt nekünk kellene. Ugyan többen is nekiesnek a rúnáknak, én is bepróbálkozom az értelmezésükkel, kicsit más szemszögből vizsgálva őket - ereklyevadász helyett egy alkimista szemszögéből. A mi tudományunkban is fontosak a mindenféle rúnák és képek, sokszor ködös jelentéstartalommal, a régi leírásoknak pedig nem mindig van egyértelmű fordítása, ami miatt különösen fontos. Ha ehhez hasonló, kevésbé egyértelműek a jelek, akkor jobb, ha több szempontot vetünk össze...
Mint mondottam néha igen naiv élőlény tudok lenni. Vagy csak jobban vágytam a húgom viszontlátására, mint ahogyan reálisan tudnék gondolkodni. Hagytam, hogy az érzelmeim vezessenek. De hát olasz vagyok, és gyakran az érzéseim vezetnek. Ha nem is olyan mértékben, mint sok honfitársamat. Viszont a következőkben túl gyorsan változik a helyzet. Úgy tűnik szépen besétáltam a démon csapdába. Valahol mérhetetlenül felcsesz, hogy képes volt ilyen gusztustalan módon a közelünkbe férkőzni. Megsértette a húgom emlékét, és ezért pusztulnia kell! Az arcomon tisztán látszik a döbbenet, majd a mély megvető harag, ahogy a lányka démonná változik... Az időközben megtalált két kölyökkel sem vagyunk túl sokkal beljebb. Aztán az épület remegni kezd, és már azon kapom magam, hogy a többiekkel együtt próbálunk valamiféle rejtek ajtó mögé biztonságba húzódni. Valahol mély megkönnyebbülést érzek, hogy a csapat második fele is beért minket, és újra együtt vagyunk, azonban örömködni ennek nincs igazán időnk. Legszívesebben magam átkoznám halálra azt a démont, de ezt inkább a csatlakozó aurorokra hagyom. Magam előtt terelve Lizzy-t és Eileen-t, lépek át a rejtekajtón, ha már ők is biztonságban vannak. Még mindig szent küldetésemnek tekintem, hogy én én vigyázzak rájuk, még akkor is, ha ebben az elcseszett helyzetben nekik nyilván jobban sikerült a racionális gondolkodást megvalósítani, mint nekem. - Mindenki egyben van? - teszem fel a bugyutának hangzó kérdést, ahogy próbálom számba venni, hogy hányan is vagyunk tulajdonképpen. Sajnos nincs garancia rá, hogy bármin is segít ha elpusztítjuk az épületet, tűzzel, vagy máshogy. A vallás ide kevés. Tények kellenek. Találgatás helyett egyértelmű módszerek. Inkább Selene mellé sorolok, és a rúnákat kezdem tanulmányozni. Ebben legalább tényleg jó vagyok. Hátha sikerül felismerni valamit, ami adhat támpontokat a következő lépésekhez. Majd a pálcámmal a bal csuklómra rúnákat kezdek rajzolni, amiknek a funkciója lényegében, hogyha az ismeretlen rúnák közül valamelyik csapdát rejtene, vagy egyéb falba épített mágikus csapdába botlanánk, akkor feketéből pirosra váltan izzik fel, ezzel figyelmeztetve, hogy elkerülhessük a nagyobb veszélyt. Egyéb iránt, ha apám lenéz a csuklómra felismerheti a rúnákat, amik abból az egyetemistáknak szánt rúnamágia könyvből származnak, amit úgy két hete kértem tőle kölcsön. Elvégre ő jóval könnyebben szerez meg ilyesmiket, mint én...
//Mágikus csapda felfedő rúna: Kitalált rúnamágia, ami lényegében a mágikus csapdákat fedi fel olyan formában, hogy az eredetileg fekete bőrre rajzolt rúna pirosan kezd izzani, figyelmeztetve a veszélyre a viselőjét.
Rúnaismeret: 35 pont (nem tudom számít-e, de ebből a tárgyból kiemelkedő) Intelligencia: 25 pont Varázserő: 20 pont Szerencse: 15 pont//
ϟAmiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka.ϟ
Az önkéntelenül behunyt szemeim egy pillanat alatt pattannak ki, ahogy tenyerem alatt megmozdul a fal rész. Először azt hiszem, hogy én csináltam valamit, de a remegésből érződik, hogy nincsen epicentruma…Talán varázs eredetű? A többiekkel ellentétben én nem rohanom, mint a fejvesztett egér. Tartom a lépést, de inkább az előbb látott rúnákon gondolkozom. Próbálom az emlékképek alapján megfejteni az írást, így csak félig fogom fel, hogy meg van a csapat többi része, meg valami 2 másik gyerekkel is megáldott minket a nagyságos Merlin, de ezek apróságok. Azért, ha valaki esetleg vissza akarna menni és fent kijutni, annak elmondom, hogy mit is éreztem/láttam. Akár fizikai erőt is bevethetek, ha nagyon erősködik valaki, de kétlem, hogy erre sor kerülne. Amint én jövök soron, egy kicsit megtorpanok. Mert ugye az nem lehet, hogy csak én gondolom ezt az egészet egy büdös nagy csapdának, ami az egyikünk elmélyének mélyebb, irányíthatatlanabb bugyraiba vezet, ugye? Jó, lehet dementort festek a falra, de inkább félek, minthogy megijedjek. Csak-csak rábírom magam, hogy bemenjek, főleg mert van, aki arra vár, hogy utoljára léphessen be. Odabent pálca fénynél egyből rácuppanok a rúnákra, hátha kiderül mi ez a hely és hogy hova vezet. Vagy, hogy egyáltalán mi lesz most. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem vagyunk több egy csapat mágus gyereknél, akik arra várnak, hogy a démoni pók felfalja őket. Nem így akartam meghalni…
//Rúnaismeret: 45p Emellett első éves ereklyevadász éééés van 24 pontja szerencsére, ha ez számít.
Nem álomban vagyunk, hanem egy elme mágikus kivetülésében, de ettől függetlenül olyan, mintha aszerint működnének a dolgok - Daphne hatással van a környezetünkre, ahogy elkezdjük kibogozni a szálakat tisztul a nyomasztó árvaház képe. - Igen, talán itt sikerül fölékerekednünk, de ha tényleg annyi idős, mint Ivor és hozzáhasonlóan erős is… - kicsit megtorpanok, még Ivor erejét sem térképeztem fel tökéletesen, bár az se lenne feltétlen segítségünkre, hiszen nem biztos, hogy olyan hasonlóak, csak az, hogy ugyanolyan idősek és más bolygóról származnak. - Vanessa nem, de Daronel Deneira lehet, talán ezért rántották át egyáltalán ebbe a síkba, hogy egyesüljenek. - válaszolom, minden romantikus szentimentalitás nélkül. Nekem nagyon fontos a családom, a kötelékeim, de megértem, hogy egy árvaházban cseperedett lánynak nem, viszont az a mágia világában tagadhatatlan, hogy a vér nem válik vízzé, mágikus komponens is lehet, a varázstehetségünket is rejtheti. Ahogy beérünk a familiárisom megpróbál mindenkit egybegyűjteni én pedig megakadok a festménynél, ami csak úgy vonzza a tekintetemet. A nő középen olyan magabiztos, olyan erős, körben pedig az alakok elszántan veselkednek neki a feladatnak. A középső nő hasonlít arra, akit láttunk, a grófnőre, Peytonra, Daronel Deneirára, nevezzük akárhogyan, de a körben állókat nem ismerem, csak a Nezabarban jártak elmondásából bukik ki a számon. - A Nezabari szakvezetők Deneira ellen. - vonom fel a figyelmét mindenkinek, aki a környéken van, bár túl sokat elmondani nem tudok, hiszen én nem vagyok olyan, mint Jake, nekem nem volt előző életem ott, csak az elmondásokból táplálkozom. Ahogy a helyiség megnyílik és a kis JED és Annabelle megjelenik kicsit összevont szemöldökkel próbálom őket beazonosítani, és ahogy megvan - főleg, ha valaki még ki is mondja a nevüket -, azonnal rájuk sütöm a bélyeget, hogy teljesen nyilvánvaló legyen mindenkinek. - James E. D. Anchev és Annabelle Mitchell, a Testvériség prominens tagjai, körözés alatt a Katedrális óta egész Egyesült Királyságban. - darálom el rosszalló tekintettel, ami egy tizennégy éves arcán inkább durcás és harciasan dölyfös. Egy biztos, hogy rajtuk fogom tartani a szemem minden pillanatban, mert a legkevésbé sem bízok abban, hogy a kritikus pillanatban nem árulnának el bárkit és bármit a saját menekülésük érdekében. Igen, pontosan ilyen véleménnyel vagyok az alvilágiakról, igazából az egész Testvériségről, főleg, hogy egy részük még Halálfaló is volt, meg más bűnszervezethez is tartozott, most meg Grindelwaldot követik… Süt rólam az ellenszenv, főleg, amikor a szőke lányra villan a tekintetem, mintha belül éppen próbálnék egy egész vulkánkitörést visszafogni. Annabelle Mitchell… a szőke nő, aki lelőtte Jake-et. Ő lenne az? A férjem kvázi gyilkosa? Mert hiába “csak” kómába esnek az aurorok, még egyetlen példa se volt arra, hogy bárki magához tért volna. És az első áldozat a Milleniumi Káosz óta eszméletlen… Az idegenek felé igen ügyesen tartom fel a mentális pajzsot, Lumpsluck nagypapa jó tanárom volt, de Daphneval már nem egyszer voltunk összekötve, így megérezheti azt a gyilkos indulatot, ami felébred bennem a szőke lány láttán és amit próbálok visszanyelni. Nem is teszek semmit, viszont ahogy mindenki menne be úgy helyezkedem, ezúttal nem figyelve a többiek igényeire, hogy közvetlen Annabelle mögött helyezkedjek el. Ugyan mindig is a kísérleti tiltott mágiák üldözésével akartam foglalkozni és a furcs anomáliákkal, a csapatunkat ereklyevadászok is szinesítik, így a rúnákat rájuk hagyom, viszont ha mindenki beért, akkor megpróbálom behúzni magunk után a rejtekajtót és mágikusan fixálni a helyiséget, hogy minél jobban ellenálljon az épület pusztulatának.
// Varázserő: 27 pont Bűbájtan: 34 pont Mágikus fixáció - megerősíti a felületeket, hogy nagyobb behatásnak is ellenálljanak, kitalált bűbáj. //
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Ginny Weasley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A káosz erdeje 2020-08-19, 20:23
A káosz erdeje
[You must be registered and logged in to see this image.]Természetesen némileg furcsán érzem magam, hogy nem értem azokat a dolgokat, amikről ők beszélnek. Csupán egy-egy dologgal kapcsolatban tudom felvenni a fonalat és majd ezek alapján úszom az árral és igyekszem a többiekkel menni mindenfelé, hogy ne történjen újabb baj, mert már ígyis elég problémát okoztam a csapatnak. Így csak egy apró mosollyal válaszolok a fiúnak, aki bocsánatkérő tekintetet küld felém. Nincs időnk, most semmire sincs, ettől sokkal fontosabb dolgunk is van, ezt teljesen megértem. Majd utólag... felveszem a fonalat. Örülök neki, hogy valami aprósággal hozzá tudtam tenni az akcióhoz, a többek megtalálásához és egy pillanatig még Shanna patrónus üzenetét követem szemmel, de utána tovább haladok, igyekezve én is figyelni a körülöttem lévő tárgyakat. Kiráz a hideg ettől a helytől, de szerintem mindenki más is így lehet ezzel. Aztán hirtelen megtorpanunk. Egy kamra jelenik meg előttünk, a többiek is kezdenek feltűnni, ezek szerint hatásos lehetett az üzenet. Ekkor érzékelem, hogy az épülettel valami gond van, a képek mindenfelé esnek le a falról, a falak omladozni kezdenek. A szívem hevesebben kezd verni, felnézek a plafonra. - Mindjárt összeomlik! - Többeket is előre engedek, majd nem gondolkodom túl sokáig, hiszen nincs nagyon lehetőségünk így bemerészkedem a kamrába. Pálcámat idegesen szorongatom a kezemben. Nem tudom, mi történhetne még, mi lehetne ettől rosszabb. A hely szűkös, és örülnék neki, ha kijutnánk innen. Természetesen a kamrában lévő rúnák nekem sem kerülik el a figyelmemet. Megpróbálom őket beazonosítani, hátha valami rémlik esetleg, de nem mondhatnám, hogy a legjobb vagyok ebből a tárgyból, úgyhogy ha csak valami extra nem történik, inkább tartózkodom és megpróbálom felmérni a jelenlévőket, valamint a terepet...
//
//
