2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Daphne megpróbál átvarázsolni a burkon, miközben Gerard a démont próbálja auror téglákkal bebörtönözni. Sikerül rést találni a pajzson, érezhető, hogy Deneira megrezzen, mintha kiszakadna a varázslatból, amit el is ront, láthatóan elveszti a fonalat, újra kell kezdenie, ezzel talán időt nyerhetnek a diákok. A nő hátranéz Daphne-ra, de nem tud támadni, hiszen erőteljesen koncentrálnia kell, a démonra bízza a dolgot. Lizzy magához hívja a kerékdarabot, de aztán el is ejti, mert a tárgy szikrázik a láva forróságától, és a lány hiába sebezhetetlen, nagy nehezen tudja csak megfogni. Grayson még annyira ki van merülve az előző befolyásolós varázslattól, hogy el akarná teleportálni a tárgyat, de az csak moccan egyet a levegőben, majd a földre hullik, de védekezni most nem kell, legfeljebb a nő pajzsát lebontani, vagy a démon köré építeni. Shanna most tökéletesen össze tudja hangolni akaratát Daphe-val, és egy ajtót nyitni a burokba, a robbanástól három benti varázsló össze is esik, el is ájulnak, és a kerék, amit Deneira próbál működésbe hozni, le is áll, nem forog tovább. Ginny nem igazán vesz részt a támadásban, sem pedig a démon lekötésében sem. Danielnek szerencsére már nem kell megtalálni az irányt, mert mindenki egy helyen van, a sötét boszorkány megpróbálja megnyitni a tér és idő szövedékét, a káoszdémon pedig visszaveri a korábbi őrjítő varázst, itt mégiscsak van értelme Grayson varázslatának, ami elég jól tompítja a dolgot, Ginny esetleg Gerardnak tud segíteni a varázstéglák összerakásában, hogy elszigeteljét a sötét teremtményt. Eileen most sajnos nem tudja behatárolni, hogy hol is lehetnek, annyira ki vannak szakadva most a normális kerékvágásból, szó szerint.
És ekkor történik valami. Lizzy fel tudja venni mégiscsak a kerékdarabot, és mintha véletlenül is, de egy apró gombra lel az ujja, amikor az benyomódik, mindannyiuk szeme előtt megjelenik ismét Dumbledore és Grindelwald párbaja, aztán a következő pillanatban ismét az arénában találják magukat, a belépőjük után pár pillanattal. Lizzy valami ősi csoda folytán visszapörgette az időt, amire mindannyian emlékeznek. A megnyitó még nem kezdődött el, Josephine sehol, Gabrielle éppen igazgatná a hangszórót, amikor találkozik a szeme a diákokkal, Daphne-vel, meg a tanárral. Ő is átélte mindezt, és hitetlenkedve bámul rájuk, hogy rájöttek a tervére, és mivel tudja, hogy ellenfelei között minimum két erős auror van, úgy dönt, hogy ezt nem játssza végig ismét, mivel nincs B terve. Egy Operaház Fantomjás köpenylendítéssel ott a nézők előtt megidézi a káoszdémont, ami a diákok felé int, Gabrielle pedig egy megjelenő hasadékon át le is lép. Hőseink előtt elsötétül minden.
A következő pillanatban lassan mindenki elkezd ébredezni. Mindenki szinte gyermeknek néz ki, vonásaik kiskamaszét idézik. Még Alastair is fiatalodott kissé. Hideg van, szinte dermesztő hideg. Ki tudja, hogy Lizzy mit csinált, de talán a biztos haláltól menekültek meg, hogy egy még nagyobb veszélybe kerüljenek. Ha körbenéznek, fák veszik körül őket, szálingózik a hó, és erőteljes minuszok vannak. Az erdő, ahol vannak, zord, barátságtalan hely, és cseppet sem ismerős. Ez lenne a vég?
határidő június 16. Mindenki tizenhárom évesnek néz ki, Alasatair és Ginny kivételével javaslom mindenkinek a játékban fiatalabb gifek használatát, kivéve ha az adott PB-ről találtok nagyon fiatal gifet. A játék végéig senki nem dobhat isteni közbeavatkozás medáljára. Ami érezhető változás, hogy bár a varázserő megmaradt, és mindenki olyan szinten műveli, mint előtte, de eltűnt az összes képesség, mágikus adottság, familiáris, ezek visszavonásig nem használható. Hajrá
Időnként hátrapillantok, ahol mindenki a saját démonaival hadakozik. Rémisztő látvány, ahogy egészen az uralma alá von mindenkit az illúzió, vagy nevezzem ezt bárhogyan... félelmetes. Valahol örülök, hogy nekem csak a hidegrázás-depi-szédülés kombóból jutott, de abból rendesen, így is eléggé meg kell küzdenem magammal, hogy ne akarjam feladni. Amikor egyszerre elharapódzik a helyzet a hangokból ítélve, rövid időre meg is állok, hogy ne maradjon le senki. - Skacok, nyugalom, ez az egész... olyan mint egy dementor és egy mumus képességeinek teljes valóságra kivetített mása - gondolkodom el ezen, és az eszmefuttatást folytatom is gyorsan, mielőtt bárki is komolyabban megsérülne. Ha őrültség is, egy próbát talán megér. - Nem akarom elveszteni a tájolást, szóval... valaki idézzen egy patrónust! - nézek körbe, ki lesz az, aki megteszi. Egy embernek elég lenne ahhoz, hogy lássuk, működik-e, eloszlatja-e a tévképzeteket legalább annyira, hogy ne tudjon ártani senkinek, a jelenléte esetleg lenyugtatja a kedélyeket körülöttünk. Több patrónusbűbájt pedig nem kéne elpazarolni, hiszen elméletileg fejenként csak egy van... Ezután pedig folytatom az utat, és a kislány jelenlétén, aki a többiekkel együtt csatlakozik hozzám, kissé meglepődöm. Hű. Ahogy haladunk, lassan bizonyossá válik, hogy nem tévedtem, tényleg egy épület van a közelben, amit megpillantva még a hideg is kiráz, főleg amint észreveszem a felsorolt neveinket mai halálozással. Leeresztem a pálcámat, innentől nincsen szükségünk rá. - Hát akkor... indulás - motyogom magam elé, miközben elindulok a bejárat felé, az sem zavar, hogy Paisley prof csatlakozik a hármasunkhoz. Amint beléptünk az ajtón, jobbnak látom előbb varázslattal felderíteni a terepet. - Defaeco Malificus - mondom ki a varázsigét, mielőtt továbbhaladnánk.
(Kitalált varázslat, malícimutatóhoz hasonló módon kimutatja, van-e ellenség a közelben; minél közelebb van, a jelzés annál egyértelműbb, ha pedig elég közel van, hozzávetőlegesen az irányát is meg tudja mutatni.)
A remlatomas visszahozza az eletbe elhalt lanyomat s vele egyutt mintha elfujnak a rosszulletet is. Talan hogyha a rosszullet megszunt akkor az azt is jelenti hogy kepes vagyok annyira magamhoz terni a sokkbol hogy realisan atlassam: Vittoria nincsen itt, nem el, nem elhet, tehat ez az egesz vagy valakinek a krealt valosaga lehet a multunkbol toltekezve vagy eppen mi magunk teremtjuk a vilagot azzal amiket hallucinalunk. Igazabol egyik se tunik tul valoszerunek, tehet akarhogy is fe probalom a jozan eszem azzal megorizni hogy bar realizalom a gyermekem jelenletet de probalom tavol tartani erzelmileg tole magam. Hisz amikor 13 eves voltam, Vita meg nem elt. Danny es a holgyek hosnek kepzelnek magukat, ha hagynam. A fiam szavaira csak hatarozottan megrazom a fejem. - Eszemben sincs hagyni, hogy vasarra vigyetek a borotoket amig en hatramaradok.- kozlom. Lehet hogy nyeretlen kolyoknek latszom de a varazskepessegeinket tekintve azert eveket verek a diakokra - ha mukodik minden - es mivel amneziam nincs tan tobb hasznat veszik a tapasztalatomnak. Tamad egy otletem. Leguggolok a leanyomhoz. - Vittoria! Edes. Segitesz apanak? Itt ez a nagy haz es apa nem ismeri ki magat benne. Megmutatod merre is talaljuk Ot? Ha a kislany alakja hajlando vezetni akkor kezen fogom es kovetem, bevagva a LizzyEileenDany trio ele. Nem ohajtok hadakozni veluk de ami nem fer bele a pedagogusi hozzaallasomba az nem fer. Ennyi az egesz.
[You must be registered and logged in to see this image.] Már nem tudok a körülöttem lévőkre koncentrálni. A vér mindenhol dől, és hallom a hangokat, látom az árnyakat, de nagyon nehéz befókuszálnom, hogy ki kicsoda. Sokukat nem is ismerem igazán, így megfiatalodva pedig aztán végképp nem. Egy idő után már a szavakat sem tudom kiejteni a számon, de érzem a sürgést forgást, már amennyire a körülmények engedik. Vajon mások is ilyen ramatyul érezhetik magukat, vagy csak én? Nem tudom, mindenesetre nem akarok belenyugodni ebbe az állapotba és küzdök ameddig csak lehet. Ám hirtelen megérzem a testemen a varázslatot, majd a következő pillanatban összehúzódik a sebem és egy kötés is kerül rá. Meglepődötten pillantok a körül, valószínűsítem, hogy körülöttem minden bizarr a sok vértől, de nem tudom pontosan mennyit is veszíthettem, így biztosan kimerültem. Ahogy fókuszálok, szemeim is kimerednek, hiszen meglátom a felém közeledő lidércet anyám képében. Félelmetesen közelít, a rémült tekintetemből pedig minden kiolvasható. Megpróbálok hátrálni is előle, de hamar utolér, és nem gondolkodom egy pillanatig sem, azonnal megragadom és ahogyan csak tudom, megpróbálom eltaszítani magamtól. Mindez oly valóságos... egy pillanatig sem feltételezném közben, hogy Daphne torkára kerültek a kezeim. Amennyire a megmaradt erőm engedi szorítom és taszítanám el, nem engedem, hogy közelebb kerüljön, amit kell megteszek, hogy kibújjak a lidércnyomásból, de a jelenlévők közül talán én vagyok itt a leggyengébb láncszem, a legkönnyebben megkörnyékezhető, még ha erről jelen pillanatban magam nem is tudok, hiszen mire bármire figyelhettem volna, feltűnt ez a lidérc anyám képében, és én... én csak túl akarom élni és tenni valamit, amivel végre segíthetem a csapatot, akikkel idekerültem, hogy legyőzzük a nőt, aki a fenesetudja mit akar csinálni a világunkkal. De nyilván ezt nem fogja elősegíteni az, ha megfojtom az egyik társamat, még ha a saját lidércképében megjelenő anyámnak is látom őt. Ez bizarr és rémisztő is egyben. Olyan valóságos minden... a lidérc a karmait talán belém vájja, én pedig erre csak még inkább erőlködni próbálok, és ha el tudja hagyni néhány szó a számat...: - Szedjétek le, szedjétekle rólam! - Most úgy érzem, megbolondultam, és mindennek vége. Ismét.
A bájitalos szütyő megvan, így egyetlen fokkal több lehetőségünk van cselekedni, bár igen limitált, hogy mit tartok magamnál, csak olyanokat, ami helyszínen jól jöhet. Igyekszem figyelni a környezetemre és nem csak a saját rosszullétemre, de ez eléggé nehezen megy, főleg, amikor meglátom Jake-et, aki még sem egészen Jake, hiszen a szemei sárgák, karmos és agyaras szörnyeteggé vált, én pedig hirtelen nem tudom elválasztani a valóságot a lidérces jelenéstől és elveszítve a hidegvéremet, bár nem teli torokból, de felsikoltok. Jake NEM halott, akik lent jártak abban a másik világban azt mondták, hogy akiket meglőtt az a rúnafegyver csak kómába estek és a lelkük ott ragadt, tudnom kéne, hogy ez nem Jake, hogy ez nem lehet az igazság, mégis az őrület néhány pillanatig megkörnyékez. Attól térek kissé magamhoz, hogy a pajzsom hatására elijesztem kissé a jelenést és felpillantok az égre és hallom, hogy mindenki más előtt is megjelenik valaki, vagy valami, a Paisley-k olaszul kántálnak, Ginny Daphne torkának esik, mindenhol zavar és őrület… És mi egy idő és térvákumban vagyunk, ami talán éppen úgy működik, mint az a hely, ahol Jake ragadt, a Tükörország. Eileen szavai eljutnak hozzám, de van egy olyan sejtésem, hogy olyan sokakhoz nem, így hangosan felszólalok. - Igaza van. Az erdő meg akar ijeszteni minket és őrületbe kergetni, talán a saját elménk, vagy valamelyikünk elméjének a rabjai vagyunk mind. Meg kell nyugodnunk és talán igazolni az elméletet… Talán nyugodt elmével és tudattal befolyásolni is tudjuk a környezetünket és kiutat találni a lehetetlenből. - mondom mindenkinek, de kizökkent Alistair hirtelen rohama és a Ginny és Daphne közötti dulakodás, nyilvánvalóan addig nem indulok csak úgy el, míg oda nem léptem és mivel nem tudom, hogy mit lát, nem nyugtattam meg Alistairt a vállainál megfogva. - Nem valóság! Nem valóság, hidd el, én vagyok, Shanna, erősebb vagy nála, akármit is látsz! - sorjázom, remélve, hogy neki is csak egy látomás és magához tudom téríteni az igazsággal. Legalább is remélem ez az igazság. Ha közben Ginny-Daphne még dulakodik, akkor őket is szétválasztom, ha tudom, nem indulok semerre, ameddig nincs mindenki rendben. - Amiket látunk nem valóság, egymásra kell koncentrálnunk és senki másra. - sulykolom a vörös lánynak és csak akkor indulok el a hátborzongató árvaház felé Eileen útmutatását követve, ha már mindenki sértetlennek tűnik és jobbára az eszénél van. Most mindennél fontosabb, hogy észnél legyünk. Próbaképpen megpróbálom lenyugtatni a saját elmémet a nagyapámtól tanult legilimentor technikákkal és ugyan egyelőre nem derült ki, hogy született tehetségem lenne hozzá, de azért rákoncentrálok, hogy az elmém erejével tudok-e bármin változtatni a környezetünkön. Ez nem született képesség, de nem is kimondottan pálcás mágia, de ha mondjuk olyan gyengék a képességeim, hogy kell hozzá pálca, akkor egy olyan technikával próbálom átvenni a teljes uralmat az elmém felett, hogy ne bukkanjon fel több Jake és ne törjön ki belőlem több hisztérikus sikítás, mert így nem vagyok elég hatékony. Szükségem van a teljes nyugalmamra és koncentrációmra.
// Pálcás legilimentor technika - teljes uralom a saját elméd felett, koncentráció, fókusz, pajzs, behatolások megérzés - minden, ami mesélőbácsinak belefér. //
Már én is gondoltam arra, amit Lizzy felvet. Ha ez a jövő, akkor inkább idősebbnek kéne lennünk nem? De mivel logikus magyarázatot nem tudok adni egyenlőre, ezért csak tanácstalanul tárom szét a kezeimet. - Nem a te hibád, hanem azé a gonosz nőé. Az pedig nem segít senkin, ha magad okolod. - mondom nyomatékosan Lizzynek. Valahol nem szeretem látni, amikor ilyen. Amikor magára vesz olyan terhet is, amit nem kéne. Nem. Ez az egész szar nem az ő hibája. Lizzy egy nagyon kedves barátnőm. Nagyon jól érzem magam a társaságában. Ezért engem is bánt, ha őt bántja valami. De tényleg csak ennyiről lenne szó? De a kéretlen gondolat gyorsan tova is száll, ahogy jön a rosszul lét, és a húgom hallucinációja. Mert csak az lehet, hiszen meghalt. Vagy még sem? A húgom... A kicsi húgom... Kénytelen vagyok az apámba kapaszkodni. Nélküle talán meg sem tudnék állni a lábamon a feltörő emlékek súlyától. A húgom és én nagyon hasonlítottunk, mégis mások voltunk. Nálunk is élt a közismert testvér szabály: "Én bárminek elhordhatom őt, de ha valaki egy árva rossz szót mer szólni róla, annak velem gyűlik meg a baja!" Mint minden testvérpárnál előfordult, hogy civódtunk. Az idegeimre ment, azzal hogy folyton utánozni akart, elvette a dolgaim, és egyébként is minek vigyem magammal mindenhova? De nem volt olyasmi, amit ne tettem volna meg a kedvéért. Ha összetört egy vázát, azt mondtam, hogy én voltam, csak hogy ne büntessék meg. Egyszer pedig megvertem egy Marco Nardi nevű srácot a játszótéren, mert csúfolta a húgomat, és nem engedte hintázni... - Mia sorellina... De ez... tényleg... én... bár jobb bátyád lettem volna... - ösztönösen nyúlok a kishúgom keze után. Nem tudom, hogy képes vagyok-e egyáltalán az érintésére. Hogy nem csak egy szellem-e, amin átsiklik a kezem, de meg kell próbálnom. Egyszer elengedtem. Nem fogom még egyszer. Képtelen lennék elengedni a kezét. Így hagyom, hogy vezessen. A feléledő bűntudattal. Már mélyen bánok minden ostoba testvér vitát. Én voltam a nagy és erős bátyja, a védelmezője, és mégsem tudtam megkímélni ettől... - Az Ő a gonosz grófnő, aki ide hozott minket? Rá célzol? Őt kéne elpusztítanunk? - a szavak könnyed olaszsággal gördülnek le az ajkaimról, mégis valami tőlem szokatlan komorság vegyül a kérdésbe. Aztán elérjük a hátborzongató házat, vagy árvaházat, vagy mit. Védelmezően állok a húgom elé, és igyekszem kitakarni előle a feliratot, ami... nos a halálunkat hirdeti. Bár hogy ennek a mozdulatnak mennyi értelme van az erősen megkérdőjelezhető. - Kétlem, hogy ízléstelen tréfának szánták volna. Legyetek nagyon óvatosak. Én a magam részéről nem itt, és most akarok elpatkolni.- kommentálom Lizzy minden bizonnyal költői kérdését. Majd a húgomhoz fordulok, elé térdelek, és úgy fordítom a fejét, hogy csak engem lásson a táblát ne. - Vita... Figyelj most rám kis húgocskám. Maradj itt apuval. Ő majd vigyáz rád, és megvéd. Én bemegyek a lányokkal, és felderítjük, hogy biztonságos-e odabent. Minden rendben lesz, nem sokára visszajövünk. Rendben? - a szavaimból kitűnik, hogy most is védeni akarom. Megkímélni minden csúf látványtól, ami odabent fogadhat minket. Az esetleges veszélyekről nem is szólva. Felnézek az apámra, amolyan "Nagyon vigyázz rá!" tekintettel. Fogalmam sincs, hogy a húgom mennyit tud, remélem semmit sem arról, hogy a halála után köztem és az apánk közt nem épp úgy alakult a kapcsolat, ahogy kellett volna. Még most sem teljesen felhőtlen a viszonyunk, még ha próbálkozunk is. Ha csak az apám nem állít meg, akkor a lányok után szólok. - Várjatok, majd én! - A lányok elé lépve védelmező testtartást felvéve óvatosan lépek be a kapun, majd a házba. Remélhetőleg a nyomomban Lizzyvel és Eileennel. Azért pálcát húzok, és elmormolok egy egyszerű pajzsbűbájt magunk köré. Remélhetőleg sikerül mindannyiunk köré megidézni, akik bemerészkedtünk a házba. Legalább valamilyen szinten védve legyünk.
//Protego – Pajzsbűbáj: A pajzsbűbáj az átkok kivédésére használható. A varázsige kimondása után egy halvány, aura szerű pajzs villan fel a használója előtt. A bűbáj fenntartása folyamatos koncentrációt igényel, így addig amíg azt használjuk nem tudunk másik varázslatot végrehajtani.//
ϟ"A testvér különleges része mindazon dolgoknak, mit szíveddel szeretsz."ϟ
- 2024? - ismétlem meg némileg hitetlenkedve Alistair szavait, majd – Ginnyhez hasonlóan – én is az égre pillantok. Ha igaza van a fiúnak, akkor én itt és most harmincnyolc éves lehetek. De akkor miért fiatalodtunk ahelyett, hogy öregednénk? Ez valahogy sehogy sem áll össze bennem. Nem felnőttnek kellene most lennünk? - Ne haragudj, de ez nekem magas – csóválom meg végül a fejem, miközben elszakítom tekintetem az égről. - Nem érdekel, hol vagyunk és mikor, a lényeg az, hogy visszatérjünk oda, ahonnan jöttünk. Lehetőleg a saját időnkbe. Eszem ágában sincs összefutni valakivel, aki azonos velem és megtudni mindazt, hogy mit is tartogat számomra a jövő. Ki lesz a férjem? És lesznek gyermekeim? Híres sportoló leszek vagy valami egészen más? Újságíró? Auror? Kérdések kavarognak bennem, de a válaszok egyáltalán nem érdekelnek. Ha lehetséges, szeretném én magam végigjárni a saját utam, mindenféle tudás nélkül. Nem kellenek tanácsok. Tisztában vagyok vele, hogy lesznek dolgok, amelyekben hibázni fogok. Már így is van pont elég. - Tudom, hogy segíteni próbálsz és köszi, de ez most elég nagy galiba – felelem Dany szavai hallatán és hiába próbálom viszonozni legalább a mosolyát, valahogy nem megy. Túl nagy bennem a bűntudat, hiszen eddig is bajban voltunk ugyan, de ez valahogy még nagyobb veszélybe sodort minket. Amikor mellém lép és tenyerével elkezdi a hátamat dörzsölni, összerezzenek az érintésétől és az egész testemen valamiféle kellemes bizsergés fut végig. Használna? Tényleg felmelegednénk csak ennyitől? De nem, ez valami teljesen más. A hideg környezet továbbra is érezteti a hatásait. - Dany? - fordulok némileg értetlen képet vágva a fiú felé, aki szó nélkül indul el az apja felé. Ginny azonban pont abban a pillanatban lesz rosszul, én pedig a következő másodpercben már mellette is termek. Túl sokan lesznek betegek egyszerre, én pedig képtelen vagyok mindenkin segíteni. Sőt, jóformán senkin se tudok. Teljesen tehetetlen vagyok, hiszen nincs semmiféle különleges képességem. Ráhagyom hát azokra a sérülteket, akik értenek is hozzá, én pedig néhány lépésre távolabb megyek és igyekszem nem azt figyelni, hogy ki mennyire szenvedi meg ezeket a perceket. - Épület? - lépek Eileen mellé, miközben már elég szépen vacogok a hidegtől. Talán az lenne a legjobb, ha elmennénk és megnéznénk, nem igaz? Sokan ugyan nem tudnak csatlakozni hozzánk, de értük visszajöhetünk. Követem hát a lányt, mögötte lépkedve, miközben hátrapillantva észreveszem a Dany-Paisley professzor párost. Jobb színben vannak, de egy kopasz kislány is köztük lépked. Ő meg kicsoda? Időközben azért az épület elé érünk, melynek hatalmas, kovácsoltvas kapuja van. Igazi kísértetház. A kapun pedig egy tábla, én pedig némi rémülettel veszem észre rajta a saját és a többiek nevét is. Egy pillanatra el is felejtem a hideget, annyira lekötnek a nevek. - Ugye ez csak valami vicc... - nyögöm ki végül némileg nehézkesen, majd egy pillanatra engem is elkap a hányinger. Szerencsére azonban sikerül lenyelnem a késztetést, majd pár másodpercnyi szünet után ismét erőre kapok. Ha senki se teszi meg előttem, akkor belököm a kaput, végül elindulok a bejárat felé, hogy azon is benyithassak. Mivel tisztában vagyok azzal, hogy a mágiánk itt korlátolt, nem pazarlom el Lumosra, szóval próbálok valamit keresni, amivel világíthatok, ha odabenn esetleg sötétség fogadna minket. Gyertya, fáklya, bármi megteszi. Ha nem találok semmit, akkor sem riadok vissza és belököm az épület ajtaját is, ha esetleg nyitva lenne. Fogalmam sincs, hogy lakik-e odabenn valaki vagy sem, mindenesetre minden lehetőségre felkészülök és kivont pálcával lépek be az épületbe, ha ebben senki és semmi sem akadályoz meg.
Én is úgy vélem, hogy nem okos döntés itt maradni, főleg ha van sejtély merre induljunk, de először Ginnyvel kell foglalkoznunk, aki egyáltalán nem fest jól, de úgy tűnik a segítségünk közösen segít rajta. Sőt túlságosan is, mert már épp állnék fel mellőle, hogy szóljak senki se csatangoljon el egyedül, főleg hogy láthatóan mindenki igen durva dolgokat hallucinálhat, hiszen Shanna is Jake nevét kiabálja és láthatóan teljesen ki van készülve a többség, de hang már nem jön ki a torkomon, mivel az épp most meggyógyított lány ujjai fonódnak a torkomra a beszédet akadályozva. Első körben megpróbálom lefejteni az ujjait a nyakamról, ösztönös reakció, védekezés, ahogyan igyekszem rést keresni. Kellemetlen, hogy egy idősek vagyunk, így fizikumunk is hasonló lehet, ő viszont e mellett ki tudja, hogy mit láthat, ha engem folytogat. Azt már sejtem a többiek kiabálásai alapján, hogy bizonyára nem épp én lehetek most a szeme előtt. A pálcám is a hóba hullik, miközben védekezni próbálok, és időnként lebegőhöz jutni, amíg fel nem hangzik a fülemben az ismerős hang. Még a szőr is feláll a karomon, habár ez nem látszik a köpeny és a ruha miatt. - Nem... te... nem vagy... itt! - rekedt hangon szinte csak suttogom a szavakat és próbálom kizárni a fejemből Bob hangját, miközben Selenere pillantok, aki nagyon remélem, hogy segít, közben próbálok koncentrálni és kitisztítani a fejemet, hiszen mégis csak auror vagyok. Csak azért, mert a testem fiatalabb még emlékszem azokra, amiket tanultam. Higgadtnak kell maradni. Megúsztam, amikor nem rég megpróbáltak belefolytani egy baromi nagy tartájba, akkor nem most fogok elhullani. Lejjebb csúszik hát a kezem Ginny karján és igyekszem az ujjamat jó erősen a csuklójába vájni, olyan nyomópontot keresve, amivel elzsibbasztom annyira az ujjait, hogy lazuljon a szorítása.
Grayson és Dany a családi tragédiából kiindulva pont ugyanazt halucinálják, Vittoriát a szerencsétlenül járt kislányt. Kellőképpen rosszul vannak, ám mintha a viziók annyira összekötnék őket kettőjüket, hogy kellemes, langyos fuvallatot éreznek a tarkójukon, s a rosszullétet mintha elfújták volna. A meleg kis kezecske a vállukra simul, és ha felnéznek, akkor ott áll mögöttük a kislány, ugyan haj nélkül, de a sápadtságon kívül úgy tűnik, jól van. Mármint halottnak tűnik, de ott van nála a macija is, és mosolyogni látszik. – Apa. Danny.. Elég erősek voltatok hogy visszahívjatok. Veletek maradok, végigkísérlek az úton. Erősnek kell lennetek, mert Ő is itt van, és ha itt el tudjátok pusztítani, akkor soha többé nem fog visszatérni. – A ragozásból ítélve egy nőről beszél, aztán elindul Eileen után a fák között, láthatóan siklik, apró lábait nem sérti fel semmi.
Shanna megtalálja a bájitalos szütyőt, ám Jake nagyon is valóságos, sárga szemei szinte izzanak a gonoszságtól, ujjai helyén karmok, fogai helyén agyarak. Alastair pedig Amarát látja így a fák között. Ginny rémálma azonban a legvalóságosabb, az anyja közelít lidércként. Ám míg Jake valóban halott, a másik kettő elvileg még él, ám ők hárman, akik a rémségeket látják, teljesen valóságosnak élik meg. Shanna hátat fordít, de a lidérc őt is követi, mintha sugallni akarna neki valamit. Shanna viszont a pajzzasal el tudja ijeszteni, ám Alastair úgy érzi, hogy az ikre karmai szinte rászorulnak a torkára, a többiek csak annyit lát, mintha epilepsziás rohammal küzdene. Shanna is felpillant a pajzs védelmében a csillagokra, amik teljesen extrém módon néznek ki, ahogy halad az erdőben. A védelem segít neki, hogy megértse, a sötét úrnő olyan idővákumba tette őket, amiből nehezen lesz menekvés. Mintha az őrület arra utalna, hogy egyikük elméjében vannak. De kiében? És hol a kiút?
Daphne tökéletes varázslata összerántja a sebet és be is polyálja Ginnyt, aki viszont az anyjával hadakozik, és helyette Daphne-t próbálja fojtogatni. Daphne érzi hogy Bob suttog a fülébe: Nem is olyan nehéz. Csak egy roppantás, és otthon vagy, minden rendben lesz. Tedd meg. MOST! Ezzel mintha azt akarná, hogy a nő végezzen az életére törő lánnyal. Selene megpróbálhat segíteni, hiszen bár jobban van a bájitalának köszönhetően, és ügyesen asszisztált Daphne-nek, de látja, a fenti jelentet. Megpróbálhatja kitisztantani Ginny elméljét, vagy lefejteni az ujjait Daphne nyakáról.
Eileen benyeli a bájitalt, s bevárva Lizzyt el tud indulni a rengetegben, észrevéve, hogy egy kopasz, macis kislány követi őket a két olasz gyűrűjében. Feltűnik hamarosan az épület, egy komor, körbekerített árvaház az, amelynek kapuján egy tábla van rajta: Emlékezzünk rájuk. És felsorolva a neveik, születési és halálozási dátummal. Hőseink neve áll rajta a mai napi dátummal haltak meg. Az árvaház kapuja mindenesetre nyitva.
határidő július 15. Daphne és Ginny: fizikum + intelligencia próbát kérek.
A kulcsos ötletemet hamar leszólták, de nem igazán zavar a dolog. Sosem voltam dühöngős, sértődős típus. Amúgy is jobban zavar a hideg és az ismeretlen környezet. Egyre jobban ráz a hideg és a hányingerem is kezd visszatérni. Miért ilyen gyenge a gyomrom? Sokkal erősebbnek kellene lennem, hogyha igazi ereklyevadász akarok lenni. Ha így folytatom soha nem leszek olyan, mint amilyen apám. Úgysem érhetek fel soha hozzá. Ijedten kapom a fejemet Ginny irányában. Látom magam előtt a jelenetet, de az egész homályos és csak sűrű fejrázások közepette tisztul ki a kép, amitől pedig szédülni kezdek. Ennek örömére eloldalgok egy kicsit, de már nincsen annyi energiám, hogy számottevően arrébb bukdácsoljak, s újfent megszabadulok - gyomortartalom híján - egy kis gyomorsavtól. Mire végzek a megerőltetéstől a hóban térdelve végzem. Biztos, hogy az igazán jó vadászok, még sosem estek össze a saját hányásuk mellett. Ennek valahogy véget kell vetni. Van nálam abból a bájitalból, amit a hoppanálás miatti rosszullétre szoktam használni, de lehet nem is működik erre a…valamire. Lehet okkal vagyunk itt és ez nem más, minthogy meghaljunk. A sors nem kegyes ám mindenkivel. Miért pont én lennék azon kevesek egyike, akivel igen? - Fenékig. – Nyöszörgök inkább csak magamnak, igazából annak bizonyításaként, hogy ez most tényleg megtörténik. Megiszom a fiola tartalmát. S csak remélhetem, hogy segít legalább a hasipanaszaimon. Kissé bizakodva csüccsenek le a hóba, ezúttal jól látom a másik vörös lányt, talán véletlenül közelebb tébláboltam hozzá a nagy szédelgésben. Szemeim előtt lassan megjelenik egy nagyon hasonló jelenet. Pont ilyen hideg volt azon a télen is, amikor láttunk apával egy párbajt. Éppen elfutottunk az Abszol útra egy utolsó ajándékért anyának, s át kellett hozzá vágnunk a zsebpiszok közön, ahol minden koszos, nyála és hideg volt. A karácsony tájékán is telített utcarészek egyikében küzdött meg a kettő; éppen az utolsó átokra értünk oda. Mire kijöttek a felelős erők a férfi már vérbe fagyva feküdt és a kétes alakok mind elszivárogtak valamerre…Apa ott maradt segíteni, s amíg kikérdezték én árgus szemekkel figyeltem a majdnem halott ismeretlent. Örökre emlékeimbe vésődött az első alkalom, amikor halottat láttam. Akárhányszor mondott rá gyógyító igét a medica nem gyógyultak a sebei. Pedig nagyon erős varázslatot használt; - Vulnera Sanentur. – Motyogva pálcámat a sebre szegezem, mintha meg akarnék küzdeni vele. Egy darabig lány oldalából kiömlő vérvörös tengert bámulom, majd minden elsötétül. Oh, akkor ilyen érzés elájulni? //Fizikum: 20 Varázserő: 22 Kor korrekció: -3 36 helyett pedig 76 lett a dobás. Nem tudom, hogy kell-e de; Bűbájtan: 10 SVK: 35 Varázserő: 22 Szerencse: 24 Vulnera Sanentur: Komolyabb sérülések gyógyítására alkalmas ige, Piton is ezt használja Dracon, amikor a Sectumsempra áldozata lesz. Átkozott sebek, mint például a Bill Weasley arca nem gyógyítható ezzel. Teljesen eltávolított végtagokat sem tud visszanöveszteni. A kísérő mozdualt lehet egyszerű mutatás is a sebre vagy, a pálca végig húzása a seb felületén.
Rövidtávon lényegtelennek tartom, hogy időben vissza vagy előre mentünk, egyik sem sokkal jobb a másiknál... A saját időnkben kellene lennünk, nem pedig itt, ráadásul a semmi közepén. A tájoló varázslatom működött, bár gyanús, hogy nem észak felé mutat... hanem mintha valami mást jelezne. - Erre. Van nem messze valami épület - mondom teljes meggyőződéssel, és igyekszem fenntartani a varázslatot. Ha Shanna megérzése helyénvaló, akkor többször nem fogok tudni tájolni, és ha a varázslatom megszakad, folytathatja valaki más, de nincs rá garancia, hogy másodjára is ugyanarra akar majd vezetni minket a pálca. A hideg ezerrel ráz, és a rosszullét is kerülget. Olyan őrült melankólia tör rám, mintha a kiutat sem akarnám látni a helyzetből... Régen nem éreztem magam ennyire letörtnek és reménytelennek - mintha egy enyhébb dementortámadás részese lennék. Nem, ez egyáltalán nem stimmel. Ahogyan mindenki más is hasonló tüneteket produkál viszont rájövök, hogy nem egyedi eset. Ezt a hely teszi velünk. Senki nincsen túl jó bőrben, különösen Ginny... magukban a gyógyító varázslatokban nem vagyok otthon túlzottan, és az iránytűvé avanzsált pálcámat sem akarom eltenni, amíg nem találunk egy nyugodtabb, szélvédett helyet. Fél kézzel azonban a tértágított zsebeimbe túrok, legalább egy-két kisebb fiola bájitalnak biztosan kell nálam lennie... sebösszehúzót keresek, de ha nincsen, hányinger elleni is megteszi, az több mindenkinek elkél. Ha sikerül a lányt összeszednünk annyira, hogy képesek legyünk tovább haladni, megpróbálom összeszedni magam a szédülés ellenére is. De mi értelme is van? Úgyis itt fogunk mindannyian meghalni... Megrázom a fejem, próbálok nyugodtan gondolkodni. - Nem szabad hagynunk, hogy a hely legyőzzön minket... - mondom kissé monoton hangon, erőltetetten, mintha még én sem hinném el teljesen, hogy képesek vagyunk rá. Mintha az erőnkből akarna táplálkozni. Ha tovább megyünk, a sor elejére szegődöm és útmutatóként megyek tovább, hiszen a tájoló varázslat nálam van. Egy aprócska reménysugár lehet az épület, amit mutat... Ott megmelegedhetnénk és lehet, hogy találunk valamit, ami segít rajtunk.
Bár mondhatnám, hogy egyre jobban vagyok, és egyre jobban össze tudom szedni magam. De sajnos nem. Mondtam már, hogy mennyire utálom a kicseszett hideget? Most még puszta udvariasságból a zakómtól is megváltam Selene részére, (félre értés ne essék nem bántam meg, hogy odaadtam, ez így helyes, pusztán engem is megvisel a hideg) és máris a hideg verejték futkos a gerincem mentén. Lassan a csontjaimban érzem a hideget. Esküszöm, ha ezt túléljük egy hétig ki sem mozdulok a napsütötte toszkán tengerpartról. Minimum. - Ne hibáztasd magad. Én jól értek a varázstárgyakhoz, de még velem is eshetnek meg balesetek. - próbálok egy halvány mosolyt megereszteni Lizzy felé. Bár arra nem térek ki, hogy miféle baleseteim lehettek, milyen varázstárgyakkal. Nem igazán akarok ötleteket adni apámnak, egy újabb elbeszélgetéshez... De legalább a korkorrigáló varázsom fél sikerrel jár, és mintha jobban is lenék egy fokkal. Viszont ami nagyon érdekes, hogy itt másképp működnek a varázslatok. Erre pedig azt hiszem a többiek is kezdenek rájönni. Így már nekik nem készíthetek korkorrigáló eszközöket. Kár. Végül is Lizzy mellé lépek, és a tenyeremmel a hátát kezdem dörzsölni, hátha így egy kis hőt tudunk termelni. - Amikor kicsi voltam, és addig maradtam a medencében, hogy már a szám is teljesen elkékült, anyám mindig így melegített fel... - fogalmam sincs mért kezdem ezt megosztani a lánnyal. Noha abban azért igazat adok neki, hogy egy kiadós tábortűz is sokat segíthetne a helyzetünkön. Mégis, ahogy felemlegetem a gyerekkorom, újabb hányinger fog el, és ahogy meghallom apám olasz motyogását, és a szörnyű rémképek az én agyamba is befészkelik magukat már nem is tudom túl soká visszatartani, azt ami kikívánkozik. Sajnos valami fura ösztöntől vezetve az olasz szavak hallatára megindulok apám felé, akit így sikerül is lehánynom. 5 éves korom óta nem fordult ilyen elő, akkor is csak azért mert nagyon beteg voltam. Mondanám, hogy elszégyellem magam ez miatt, de tőlem is csak valami erőtlen olasz motyogásra telik. Tulajdonképp fel sem fogtam nagyon mit tettem, vagy mi történt... - Vita, mia sorellina... no... per favore non... non puoi morire... padre... è morto... Vittoria... è morto... - görcsösen kapaszkodom bele az apámba, és miközben érzem a jéghideg arcomon a könnyeim melegét próbálom kizárni az elmémből a húgom halálának rémképét, de nem megy... egyszerűen nem...
//"Vita, kishúgom... ne... kérlek ne... ne halj meg... apa... meghalt... Vittoria... meghalt..." Nem röhög, én sem tanultam 15 éve olaszt, nekem se megy jobban... Apja fia még ebben is, nem csak a béna dobásokban...
A varázslat nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna, de legalább valamicskét csökken a hóvihar, az sem elhanyagolható. Másra viszont nem futja a kapacitásomból, mert leköt a látvány, ami elém tárul. Nem sokkal Dany mögött (akinek egy bólintással reagálok, hogy igen, bármilyen furcsa ez, de én vagyok az, az apja, akiről talán sose látott ilyen korú képet sem) az édesanyja képe jelenik meg előttem, hálóingben van, még úgy is gyönyörűnek látom, hogy arca elgyötört a fájdalomtól. Pontosan emlékszem arra, hogy mikor láttam így utoljára, de az, hogy ez a kép itt és most kísért semmi jót nem jelent. A feleségem vajúdásának képe és hangjai görcsbe rántják a gyomromat, erővel kell visszatartanom a feltörő hányingert. Eddig sem kóvályogtam sehová, de úgy érzem most fel se bírnék állni, úgy beleszédülök a múlt keserű idézésébe. Mert a képek ahelyett, hogy váltakoznának inkább szaporodnak, duplikálják, triplázzák életem nőjét, s vele együtt közös gyermekünk cseperedésének képeit is. Nem nyúlok feléjük, de olaszul kezdek motyogni, mintha ezzel, akarnám elűzni az egészet, mert tartok tőle, hogy lassan eljutunk oda, amikor a kislányunk, a gyönyörű, életerős kislányunk csontsoványan, haj nélkül fekszik majd kórházi párnái között, s Merlin a tanúm, nem bírnám ki még egyszer, ha látnom kéne, ahogy utoljára lehunyja a szemeit. - Vittoria! Scusa, non posso. Vita, mio piccolo angelo. Non va!*
//Természetesen nem dobtam az érték alá, szóval... (f25+v20)-(36-13)=45-23=22
Grayson Paisley carried out 2 launched of one Kockadobások fóruma (10 oldalú dobókocka.) : 95
*Vittoria! Ne haragudj, nem megy. Vita, én kicsi angyalom. Ne menj! //nemröhög, ezer éve nem tanultam már olaszt, aki tud az most nézzen félre pls //
♫ Zene ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.] Miközben körülnézek hallgatom a többiek felvetését, Lizzy bocsánatkérését, a találgatásokat. Amikor a Napfogyatkozásról esik említés, feltekintek az égre keresve valamit, ami erre utal és közben összehúzom magamon a kabátom. Szerencsére a varázsigém sikerült, nem ázom át annyira, viszont ettől függetlenül még igencsak átérzem a hideget. A karomat egymásba fonom, szorosan, didergek, a hideg ráz. Kicsit talán mintha szédelegnék is, de mindennek első körben nem tulajdonítok nagy figyelmet, inkább visszafordulok a többiek felé. Kedvetlennek érzem magam és használhatatlannak, máskor pedig olyan élénken és gördülékenyen vágok vele mindenbe, de most ez teljesen fordítottá válik. Kicsit talán ostorozni is kezdeném emiatt magam, amikor a hányinger elkap, és ekkor érzem meg először a fájdalmat is, majd látom meg a vért, ami a hóra csepeg. Térdre rogyok, a kezemet szorosan megpróbálom a sebemre tartani, de nem hinném, hogy túl sok erő lenne bennem. Pedig reménykedtem abban, hogy még az arénában sikerült valamelyest begyógyítanom ezt a sebet. Mire bármilyen mondandó is elhagyná a számat, már mindenhonnan a vér jön, köhögni kezdek és ettől még jól meg is ijedek. Remegek mint egy nyárfalevél. Nem marad abba. Nem marad abba. Könyörgő szemeim remélem mindent elárulnak. Ha ezt túlélem, ezek után biztosan hadifelszerelést fogok magamnál tartani. Annyi dolgom lenne még, annyi mindent szeretnék csinálni, és legfőképp tenni valamit azért, hogy a világunk ne essen össze, ne omoljon szét... A sokkos érzelmeim és a vér látványa már lehet, hogy nem tart túl sokáig eszméletemnél.
A zsupszkulcsra nem is válaszolok, hiszen a többiek elmondtak mindent, azt egy hálózatba kell bekötni, nem lehet olyan egyszerűen csinálni. Hiába tűnik jelenleg egy emós 13 évesnek Daphne, ettől függetlenül örülök, hogy sikerül egymást beazonosítanunk, hiszen a memóriánkkal semmi probléma és akármilyen testben is vagyunk, csak mi ketten kaptunk auror kiképzést. Ugyan az lenne a leglogikusabb, ha a cselekvőképesebbeket védeném meg a hőtartóval, mielőtt a jeges hideg teljesen átjár minket, Selene elképesztően rosszul fest, Ginny-ből pedig egyik pillanatról a másikra elkezd ömleni a vér, tehát őket választom ki célpontnak. Daphne azonnal gyógyításba kezd, ami nagyon nem az erősségem, vagy Cody és Emmához hasonlóan meditécekre támaszkodtam, vagy a bájitalok hatalmára és Jake tudására. Ahogy eszembe jut ez az egész, elkezdem átkutatni a ruhámat, hogy meg van-e még az a tértágított auror szütyő, amiben az alapvető bájitalfiolákat tartom, csupa olyat, amit már általános Roxforti képzés alatt elsajátítottunk. Mindenből egy fiola van, ahogy érzem, hogy a pálcás mágiákból is csak egy löketet használhatunk, de egy fokkal így talán szélesebb lenne a palettánk. Lizzy magát hibáztatja, de kicsit megrázom a fejemet és a magam visszafiatalodott hangjával tiltakozok. - Nem, azt hiszem te csak odáig pörgetted vissza az időt, hogy az egész megnyitó elejére kerültünk, ez az egész annak a nőnek az átka lehet… A Sötét Nagyúrnőnek. - mondom ki, bármilyen idegenül is hangzik a mi fülünknek, hiszen a mi világunkban csak Sötét Nagyúr volt, de már egyértelmű, hogy ez a nő egy és ugyanaz Jake elmondásaival. - Elvesztettem minden képességemet… és a pálcám se úgy működik, ahogy kellene. Mindenki legyen nagyon óvatos, hogy mit idéz, mert csak egyszer lehet elvégezni, úgy hiszem. - osztom meg a többiekkel, hiszen nem biztos, hogy mindenkinek egyértelmű, mindenki érezte. Nagyon frusztrál, hogy a telekinézis, ami már öt éve velem van, és az animágia, ami már lassan tíz egyszerűen szertefoszlott, gyengének érzem magam és kiszolgáltatottnak. Sose volt problémám a hoppanálással, zsupszkulcsokkal, de most tér és időn keresztül dobálóztunk oda-vissza és hirtelen olyan rosszullét fog el, hogy megtántorodom. Kicsit elvörösödök a szégyentől, hiszen mindig igyekszem a korom és fiatalos kinézetem ellenére magabiztos lenni, ahogy egy vezetőnek képzett aurorhoz illik, de most muszáj előregörnyednem a görcstől, ami ellepi az egész gyomromat és alhasamat, mintha egyszerre rohamozott volna meg valami nagyon erős hányinger és menstruációs görcs. Néhány pillanatig megszólalni se tudok, csak görnyedve nyögök, a havas földet nézem, a tekintetem a megerőltetéstől kicsit elhomályosul és ugyan mára már pontosan tudom, hogy Jake-et lelőtték és kómában fekszik, a lelke pedig azon a másik síkon ragadt, ahová a vonattal kisiklottunk, mégis ahogy a fák közé nézek hirtelen az ő sziluettjét látom kirajzolódni, csak nyomokban látva, de a lövés ott van rajta, a vér csöpög lefelé és... - Jake… Jake! - szinte sikítás szakad fel belőlem a fizikai és a lelki fájdalom ötvözésében és meggondolatlanul kezdek el tántorogni a rémkép felé, mintha tehetnék bármit is. Valamilyen téveszme folytán lényegében összemosom Daphne szavait, amik arról szólnak, hogy menedéket kell keresnünk, és azt, hogy egyenesen as képzelgés felé indulok. - Igen… ha mozgásban vagyunk talán felmelegszünk és kevésbé leszünk nyílt célpontok, akármi is lakja ezt az erdőt vagy tisztást. És… inkább küzdök szörnyetegekkel, minthogy a semmi közepén egyszer csak elaludjak a végkimerültségtől… - nyögöm ki, próbálva kipislogni a szememből a téves képeket és koncentrálni az itt és mostra. Ha Eileen varázslata sikerül és Daphne is egyetértett, akkor sarkon fordulok Jake-felől - már ha nincs útközben - és ugyan az arcomon jó néhány könnycsepp leszalad, hiába törlöm le amint csak tudom, elindulok a menedék felé. A pálcámat feltartva haladok egy olyan igézést idézve a végére, ami érzékeli a lényeket, ártó szándékokat a környezetünkben, hogy megtudjuk mi is leselkedik ránk, tényleg olyan veszélyes-e az erdő, mint tűnik.
// Ha sikerül aggonizálás mellett varázsolni: Auror varázslat, Varázserő: 27 pont, Sötét varázslatok kivédése: 49 pont
Fizikum: 20 pont Varázserő: 27 pont -9 év fiatalodás = 38
Minden nyelv, minden szomorú szava közül a legszomorúbbak ezek: "lehetett volna!"
Egyre jobban fázom és nem érzek semmiféle változást ami egy kicsit is segítene eligazodnom... Annak ellenére sem érzek semmit, ezzel kapcsolatban, hogy szinte biztos vagyok benne, valami nagyon nagyon nem stimmel.. Azt viszont sikerül vacogva kikövetkeztetnem, az eget bámulva, amit ki is mondok hangosan - Napfogyatkozás van. - bár alig hiszek a szememnek.. kissé megbabonázva nézem az eget, közben már a fogaim is vacognak. - A ti időtökhöz mérve... ez csak huszonkét évvel később kellene, hogy bekövetkezzen.. - Itt Lizzyre nézek és vacogva ugyan de kimondom. - Nem vissza forgattad az időt... Hanem előre mentünk. 2024-be.. - Tudnom kellene, hogy csak érzékcsalódás, de eszembe jut, hogy amikor a Nezabar síkjára érkeztünk, 2020 volt... Ha ott is volt napfogyatkozás, akkor épp hat évesek voltunk.. Emlékeim között keresek bármiféle jelet arra.. hogy esetleg vissza haza érkeztünk volna... Mármint nekem haza.. És apránként egy csomó olyan dolog mászik elő a lelkem mélyéről, amikkel eddig azt hittem, megbirkóztam, vagy úgy voltam vele, ráérek megemészteni.. Akármennyire is igyekszem örülni anyának, hogy vissza kaptuk, akármennyire próbálok nem haragudni apára, nem őt hibáztatni, hogy lényegében mindent elvett tőlünk.. Akármennyire igyekszem a jövőbe tekintetni és a pozitívumokat nézni.. Most olyan elemi erővel tör a mellkasomba a honvágy, hogy bele is sajdul és kénytelen vagyok kissé összébb húzni magamat. Anya távolinak és idegennek hat, olyan mintha a nővérünk.. vagy egy új itteni barátunk lenne inkább, aki néha vigyáz ránk, időt tölt velünk... Sohasem vallanám be neki, de nem érzem azt a köteléket amit elvárok magamtól az irányába.. És mélységes szégyen tör fel bennem emiatt... Nem vagyok jó gyermeke... Apa... most kedvem lenne kiabálni veled... tombolni és neked menni... Azért, mert elragadtál minket. És amiért soha többé nem térhetünk oda vissza. Nem érem be azzal a gondolattal, hogy biztos mindenki jól van.. csak egy síkkal odébb! Nem akarom ennyivel beérni! A régi barátaimat akarom! A régi sulit! A régi házat! Utálom a mostani konyhának a színét... De anya... annyira igyekszik... A mintáim, a szemeim, és a fogaim biztosan elő tűntek, hiszen azok simán csak érzelmi alapon kiütköző haszontalan torzulások.. és velük együtt még valami, amit szintén mindig nagyon igyekeztem a helyén kezelni és eddig valahogy mindig sikerült is... Olyan szégyent érzek amiatt, mert más vagyok, hogy szinte szörnyetegnek érzem magamat és a kapucnimat is mélyen a fejembe húzom. A légzésem nehézzé válik és le kell guggolnom, mert egyszerűen össze húzza az izmaimat a félelem, a veszteség, a düh és a fájdalom. Nagyon halkan felzihálok és sírva fakadok. Elharapom a számat, de észre sem veszem. Lényegében használhatatlanná válok kissé egy csomó olyan érzéstől amiken eddig nem akadtam fenn.. legalábbis azt hittem, hogy megy helyükön kezelnem.. Ginny nem is enyhe rosszul léte térít nyomokban magamhoz, sosem érzett haszontalanság érzete ül meg a lányt látva ennek ellenére is, de igyekszem erőt venni magamon. Mi ez a rinyap*mentalitás? Hol van Alistair???! A táskám vajon nálam maradt így mindenen keresztül? Amennyiben nálam van, feltúrom sürgősen, hátha anya csomagolt valamit ami hasznos lehet most... Hátha...
- Zsupszkulcsot? - pillantok kissé hitetlenkedve a vörös hajú lány felé, aki minden bizonnyal Selene lehet. Kétlem, hogy mi képesek lennénk ilyesmire, hiszen ahhoz igen komoly mágia szükséges és az engedélyek... Hiszen helyhez van kötve, szóval esélyes, hogy van egy megjelölt indulási és érkezési hely is, a többi igencsak kétséges. Mármint, leginkább az, hogy épségben célba érünk és nem hagyjuk el a végtagjainkat vagy pont egymást. - Én ezt nem fogadhatom el – rázom meg a fejem Alistair felém nyújtott sálja láttán. Látszatra mindketten egykorúak vagyunk, de egyébként én vagyok az idősebb, így elég kellemetlenül érint a dolog. Ha erősködik, akkor nagy nehezen átveszem végül tőle, majd a nyakam köré tekerem, hiszen lássuk be, a hőtartó bűbáj nem pont úgy működött, ahogy kellett volna. - Köszönöm – vetek felé egy barátságos mosolyt, majd kissé komolyabb arcot vágva fordulok Danyék felé a srác okfejtése hallatán. - Akkor minden az én hibám – szólok közben azon – a számomra – idegesítő hangon, ami tizenhárom éves koromban jellemzett engem. - Volt nálam egy kerékdarab, én pedig megnyomtam rajta valamiféle kapcsolót, majd visszaforgott az idő – sóhajtok egyet reszketegen, hiszen a hideget továbbra is érzem. Nem áll szándékomban azonban másoktól is ruhadarabokat lejmolni, hiszen mindenkinek szüksége van a sajátjára. - Sajnálom, nem kellett volna ismeretlen eredetű holmikon rejtélyes kapcsolókat keresgélnem – darálom le szinte automatikusan a szöveget, hiszen azért egy tanár is velünk van, még ha nem is felnőttként. Dany azonban rejtélyesen visszaöregedett egy-két évet, úgyhogy talán még számunkra is van remény. A szavaim közben azért még körbepillantok, hátha meglátok valamerre egy kósza kerékdarabot. Ha sikerülne találnunk még egyet, akkor azon is kereshetnénk egy kapcsolót, hogy ismét valami orbitális baromságot tehessünk a térrel és az idővel. Habár, ez már nem is olyan fontos, hiszen én is sikeresen belepiszkáltam a dologba. Ennél rosszabb már aligha lehet. - Ha viszont maradunk, akkor talán nem ártana tüzet raknunk vagy kissé közelebb állnunk egymáshoz, hogy ne érjen minket annyira a szél – vetem fel az ötletet, majd tekintetem akaratlanul is Dany felé siklik, akinek még pár hónapja a Corvussal kapcsolatos bánatomat sírtam ki. - Nem tudom, mennyire lenne jó ötlet a fák között csatangolni – szinte kényszerítenem kell magam arra, hogy ne őt bámuljam végig a beszédem közben, ez pedig igen furcsa számomra. Nem szoktam én ilyen lenni, nagyon nem. Az érzelmeimet általában nagyon jól elrejtem, de most egyenesen olyan, mintha a srác egy jól működő mágnes lenne, ami folyamatosan magához vonz. Mi a fene? Ezt a fura belső vágyat azonban szinte azonnal félbeszakítja egy váratlan esemény. Ginny ruhája véres lesz, én pedig eleinte némileg bugyuta képet vágva meredek rá, hiszen nemrég még teljesen jól nézett ki, most pedig... - Ginny! - kiáltok fel szinte azonnal, majd a kissé felbolydult hormonális vágyaimat leküzdve pattanok a lány mellé, hogy segíthessek rajta. Nemrég valamiféle adottságot fedeztem fel magamon, amellyel megpróbálok rajta segíteni, de az itt és most nem működik. Tanácstalan képet vágva veszem le róla a kezem, majd a Daphne nevű lányhoz intézem a szavaim: - Nemrég megszúrták – pillantok közben Alistair felé, aki talán többet tud az ügyről, mint én. - De valami nem stimmel... Ez eddig nem volt ennyire súlyos. Még az idő visszaforgatása előtt jobban volt. Sokkal jobban, mintha éppen csak megkarcolta volna a tőr... Mégis mi történt vele? Úgy érzem, hogy a nő és Paisley professzor szinte mindenhatókként vannak velünk és jóformán mindenre tudják a választ. Tőlük várom hát a megoldást, hiszen én jóformán semmit sem tehetek. A képességem, amellyel nemrég még valakinek a fogfájását enyhítettem, most sehol sincs, szóval nagy eséllyel a sebezhetetlenségem is semmivé lett. Elég kényelmetlen ennyire gyámoltalannak lennem egy ilyen helyzetben.
Időbe telik, amíg fel tudom fogni a helyzetet és beazonosítani azokat, akik körülöttünk vannak. Többségüket csak futólag láttam a végső csatánál, így aztán a diákok nagy részét nem ismerem fel, sőt valószínűleg nagyrészüknek a nevét is csak az után tudom meg, hogy Shanna elsorolja őket. A kérdésre, amikor közelebb lép bólintok. Lassan tudatosul bennem az is, hogy minden bizonnyal rendesen meglepő lehet a külsőm, legalábbis neki, hiszen a többiek nem igazán ismernek. - Igen... Daphne, túl fiatalon. - húzom el a számat, hiszen a hangom is határozottan furcsa még számomra is, nem hogy másnak. Lássuk be tizenhárom évesen eléggé más volt, mint most felnőttként és akárhogy is nézem most visszagondolva nem szeretem azt az énemet. Az is a részem persze, azok az évek is azzá tettek, aki most vagyok, de hogy újra az legyek az már nem tetszik. Azt meg végképp nem tudom, hogy vajon ez az állapot, hogyan szűntethető meg, de nagyon remélem, hogy valahogy igen, ha visszajutunk innen, mert most az az első. - Kétlem, hogy a semmi közepén csak úgy csinálni tudnánk egy zsupszkulcsot. - rázom meg a fejemet a vöröske szavaira. Azért lássuk be a varázslók és boszorkányok nem véletlenül szerzik be a zsupszkulcsokat. Nem lehet őket csak úgy hopp elkészíteni, és sajnos attól félek nem is tudnánk, hogy hová menjünk vele, ha nem tudjuk, hol vagyunk. Hoppanálni is lehetne, ha tudunk varázsolni akkor talán azt is, de egyelőre nincs cél. Azok alapján, amiket az elmúlt hónapokban láttam egyáltalán nem biztos, hogy a saját világunkban vagyunk egyáltalán. - Csak tippelni tudnánk, annak pedig nincs sok értelme. Ki kell deríteni, hogy hol vagyunk, de először menedéket keresni, mert rettenetesen hideg van és ennél csak rosszabb lesz. Ez a vihar a maradék erőnket is elszívja. - a jellemem meg maradt, attól, hogy a külsőm ilyen sokat változott, máris ahogyan kezdem összeszedni magamat, próbálom kitalálni, hogy mi legyen a következő lépés. Érzek valamennyi émelygést, de volt már rosszabb. Tudom, hogy milyen a durva másnaposság, ez ahhoz képest szinte semmi. A pálcámat emelem, a hideg ellen védekezés céljából, hiszen látom, hogy Shanna varázslata nem hat mindenkire, viszont vannak nálam nagyobb bajban lévők is talán, hiszen a köpenyem valamennyit védhet, főleg hogy jelen esetben leér a földig. Aztán meglátom, hogy az egyik lány összeesik és finoman szólva is ramaty állapotban van. Azonnal mozdulok, a kezemben a pálcám bár nem vagyok profi gyógyító, viszont auror, úgyhogy az alapvető gyógyító varázslatokat el kellett sajátítatnom. Elkapom a lányt, ha netán össze akarna csuklani, és a sérülését igyekszem kezelni.
A gyerekek immár tényleg gyerekek egyre jobban fáznak, a hó pedig egyre nagyobb pelyhekben esik, ráadásul a süvítő szél csontig hatoló hideget is hoz magával. A feltámadó jeges fuvallat azt jelzi, hogy a szálingózás hamarosan érkező hóvihart is hozhat. A tisztás, ahol magukhoz tértek, sűrű fákkal van körbevéve, kiút, ösvény mintha nem lenne. Meg lehet próbálni a fák között haladván menedékre lelni, de vakon elindulni a rengetegben sem biztos, hogy jó ötlet, talán okkal kerültek a tisztásra. Ha Alistair felnéz az égre, hogy betájolja, hogy mikor és hol vannak, a hóesés ellenére azért nagy nehezen ki tudja venni a csillagképeket. Napfogyatkozás van, ezt már innen is látszik. Ez a ritka esemény viszont még az asztronómiában jártasak szerint is 2024-ben vártható legközelebb, tehát huszonkét év múlva. A csillagképek is máshol vannak, mintha elmozdultak volna. Ebből kifolyólag a kisfiú nem tudja behatárolni, hogy hol vannak, a képességei folytán viszont nem jönnek ki a jelzései, nem alkalmazkodik a hideghez sem. Ha a Földön is vannak, nem tudni, hogy mikor és hol.
Daphne járt a legrosszabbul meg Grayson, hiszen ők elég sokat fiatalodtak vissza, és a szervezetüket teljesen leterheli a változás. Mintha egy durva időzóna váltás lett volna, de itt ki tudja, hogy ugrottak-e térben, vagy időben, vagy csak a sötét mágia a testüket mérgezte meg. A két egykori felnőtt megpróbál ellenvarázslatokat mormolni, a kislány Finitéje semmilyen hatással nem jár, viszont érzi, hogy a világ, amiben vannak, mágikus hóvihart hoz rájuk, ami mintha szintén tovább gyengítené őket, tehát lehet ez rosszabb is. Grayson időjárás javító varázsa a hóvihart nem változtatja meg, de egy hangyányit enyhül a jeges fuvallat. Shanna a hőtartóval csak annyit ér el, hogy már nem kékesre hidegül a kezük, hanem picit élhetőbb lesz a környezet, de ki kell választania két célpontot, akit fel tud melegíteni, mert érzi, hogy a pálcája mintha sokkal gyengébben működne, sőt, az aurorlány egyértelműen érzi, hogy máshogy működik itt a mágia, mintha töltetek lennének a pálcában. Ha valamit varázsolt, akkor soha többé nem fogja tudni megvalósítani a pálcájával, legalábbis amíg itt vannak, így okosan kell bánniuk a varázslatokkal. Ám mivel Daphne Finitéje nem is sikerült, így az az ellenvarázs nem használódott el. Ám tekintve, hogy ő a leginkább képzett varázsló (Daphne), valóban úgy érzi, hogy mintha valahol teljesen máshol lennének, ami hasonlít a normális világra, csak éppen nem az. A feltámadó szélben mintha Bob arcát látná kirajzolódni. Vagy csak káprázott a szeme?
Lizzy és a többiek is próbálnak a maguk módján melegedni, de ő is rájön, hogy mivel a melegítő varázslatok alig hatnak, talán jobb lenne hagyományos módon tüzet rakni, ha itt maradnak a tisztáson, netán összebújni, valamit építeni, csak ha tart egy ideje a hószálingózás, akkor a gallyak is átvizesedhettek. Ginny csak annyit ér el, hogy nem nedvesedik át jobban, de ettől még kellőképpen fázik. Viszont a derekához kap, ahol Gabrielle megszúrta, és bár Lizzy visszapörgette az időt, a seb most újraéled, azonnal átvérezve a lány ruháját, aki térdre is esik. Nem ájul el, de vért köhög. Úgy tűnik, hogy a mágikus tőr, amivel megszúrták, téren és időn keresztül is képes volt maradandó sebet ejteni, Ginny veséjéből dől a vér, és a lány azt is köp fel, percei lehetnek hátra, ha nem tesznek vele valamit.
Dannyi kor korrigál, neki úgy két évnyit idősödik a kinézete és a közérzete is javul, de semmi több, viszont próbál rájönni a varázslatok mibenlétére, és ő is rájön, hogy a varázslatok itt töltetként működnek, mindenki egyszer tudja elvégezni ugyanazt vagy a nagyon hasonló varázslatot. Így aztán másokon a karkötővel már nem és egyéb tárgyakkal sem tudja megismételni.
Eileen tájol, és bár a csillagképek alapján is be tudja lőni az égtájakat, de a pálcája mégsem észak felé mutat, hanem mintha egy épületet érezne meg a közelben. A közelben? Az irányt is tudja, de ki tudja, hogy jó ötlet-e odamenni, és nincsenek nagyobb biztonságban a tisztáson, hiszen a sötét, sűrű erdő még nagyobb veszélyt jelenthet.
Mindenki: hihetetlenül rosszul vannak, főleg azok, akik sok évnyit fiatalodtak vissza. A különböző tüneteknek csupán a fantázia szabhat határt. Külső tünetként hidegrázás, szédülés, hányinger, belső tünetként depresszió, fokozott hormonális nemi vágy, rémképek vizionálása a múlt alapján.
határidő július 3. Mindenki dobjon a következő alapján: fizikum + varázserő – ahány évet fiatalodtál. Ez alá kell dobni. Ha sikerül, akkor semmi, vagy szinte alig érezhető rosszullét. Ha viszont nem sikerül, akkor a fent írt tünetekből lehet válogatni, ne fogjátok vissza magatokat! Ha csak egy tünet jelentkezik, akkor durván, ha többet halmoztok, akkor azokból lehetnek enyhébbek, közepesek.
A varázslatom nem jött be, így teljesen tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy hol lyukadtunk ki. Egészen néhány percig, amikor megelevenedik előttünk egy legendás történelmi pillanat, és újabb váltás következik. Visszaugrottunk az arénába, aminek egy pillanatra még meg is örülök, hiszen nem kellett hozzá tennünk semmit, és mielőtt bármit is mondhatnék, elsötétül minden. Az utolsó, amit látok, az a grófnő, ahogy meglép. Egy csapat kiskamasz társaságában ébredek, akik közül néhányat könnyen felismerek... néhányat viszont kevésbé. De a találgatásból hamar rájövök, ki kicsoda, és szinte eltátom a szám, hogy mégis hogyan lett mindenki ennyire fiatal. Ösztönösen megsimítom a hajamat, ami jóval hosszabb, mint kellene lennie, és a szokásos hullámos helyett is szögegyenes, ezután pedig a kezeimre nézek, amiken ott virít az az ízléstelen pink körömlakk, amiért harmadik-negyedik körül úgy odavoltam... és mintha jónéhány centivel alacsonyabb is lennék. Jézus. Vajon a rózsaszín szájfény és pirosító is játszik? - Aha, öö... megvagyok - bólintok a kérdésre, próbálok nem törődni a hideggel. Most mégis nagyon szívesen visszamennék a hídhoz ehelyett a hely helyett, ami még az előzőnél is reménytelenebbnek tűnik. - Ha a zsupszkulcs nem is működne, legalább az erdőből meg kéne próbálnunk kijutni valahogy - tanácsolom körbenézve az egybegyűlteken. Biztosan van valahol egy település, vagy valami, ami alapján elindulhatunk, vagy megtalálhatnánk a rosszfiúk táborát, ha a közelben vannak egyáltalán, vagy... bármi. - Tájolj! - mondom ki a varázsigét, hogy legalább az égtájakat be tudjuk lőni és elindulni valamerre, ha nincs jobb ötlet ennél, és a többieknek sincs ellenvetése.
Az események hirtelen gyorsasággal kezdenek változni. Mielőtt elvégezhetném az irányjelző bűbájt már megint máshol vagyunk. Egyenesen ott, és akkor, ahonnan indultunk. A dogok valószerűtlen gyorsasággal következnek. Odalent eltűnik a nő, és felbukkan helyette egy... mi a franc is? Démon? Nekem eddig nem volt dolgom ilyesmikkel. Legfeljebb fantasy regényekben olvastam káosz démonokról. Persze úgy fest nem is kell nekem szembe szállnom vele, mert a következő percben már újra elsötétül minden. Aztán egy ismeretlen helyen eszmélek lassanként fel. Az első ami eljut hozzám a csontig hatoló hideg. Olasz vagyok. A mediterrán éghajlat melegéhez szokva. A második, hogy látom Selene-t elrohanni rókázni. De mintha sokkal fiatalabbnak tűnt volna. Furcsa érzésem támad. Ahogy végig nézek magamon, a lógó ruháimon, és lassanként a többieken, tudatosul bennem, hogy mindenki mintha éveket fiatalodott volna kiskamasz korába. Ahogy Selene előkerül aggódva pillantok rá. - Minden rendben jól vagy? - teszem fel az ebben a helyzetben meglehetősen ostobán hangzó kérdést. Ezzel egy időben a lány hátára terítem a zakóm, ami jelenleg még nekem is igen bő, nem hogy neki. De a semminél talán több. - Eileen te is egyben vagy? - vetek egy másik aggódó pillantást a másik lányra, aki velem volt idáig. Aztán ahogy megszólal egy szőkésbarna hajú srác, akit eddig még nem láttam hitetlenkedve, meglepetten nézek rá, ahogy kezd összeállni a dolog. Hisz akármi is okozta a fiatalodásunk, az nyilván a felnőtteket is elérte. - Padre? Tu sei? - szinte ösztönösen csúszik ki az olasz "Apa? Te vagy?" kérdés a számon. Hiszen számomra Gray mindig is a felnőtt férfi volt. A példakép. Az apa aki elhagyott. De soha esetlenül mutáló kamasz fiú. Aztán az első meglepettségen túltéve magam, próbálom összeszedni magam, a gondolataim, és kizárni ezt a rohadt hideget. - Nem hiszem, hogy a zsupszkulccsal sokra mennénk. Azt sem tudjuk hol vagyunk, és mikor. De ha mondjuk sikeresen el is jutnánk a minisztériumba, akkor sem vennének minket komolyan. Az hinnék, hogy csak egy rakás Roxfortból szökött diák vagyunk, akik csoportos hallucinációban szenvednek egy félre sikerült bűbáj, vagy főzet miatt. Előbb talán a korunkat kéne helyre hozni. Van egy ötletem. - válaszolok a zsupszkulcsos felvetésre. A zsebemből előveszem az apámtól kapott tibeti karkötőt, amit talán fel ismer. Évek óta az első dolog volt, amit kaptam tőle, ezért valami fura módon úgy érzem, ha hordani nem is, de magamnál kell tartanom. Rá szegezem a pálcám és egy korkorrigáló bűbájt mondok rá, így talán sikeresen létrehozva egy olyan varázstárgyat, amivel legalább visszakaphatom az eredeti kinézetem. Ha sikerrel járok akkor a többiektől is begyűjtök egy-egy tárgyat (sál, karóra, nyaklánc stb...) és megismétlem a dolgot, hogy ők is visszakaphassák eredeti formájukat. Ha nem akkor egy kisebb olasz nyelvű káromkodással elengedem a dolgot más ötletem nem lévén. Aztán az apám felé fordulok. - Nekem van egy elméletem, hogy mi történhetett. Egy kerék darabjai adnak ki egy varázstárgyat, amolyan idézőkört, amivel utazni lehet térben, és időben is. Talán az egyik darabbal valahogy vissza jutottunk a saját fiatalabb korunkba. És talán ez miatt nem találom a familiárisomat sem, és valahogy nem érzem azt a különös kapcsolatot a mágikus varázstárgyakkal sem, amit szoktam, ha rájuk koncentrálok. Ráadásul hallottunk valamit, valami grófnőről, aki az uralma alá akarja hajtani a világot. Mit tegyünk most?- nézek az apámra, nyilván tőle várva valamiféle iránymutatást ebben a helyzetben.
//Korkorrigáló bűbáj: egy tárgyat, amire rámondták a bűbájt olyan varázstárgyá alakít, amit ha felvesz az ember, akkor idősebbnek látszik (jelen esetben az eredeti korát mutatja meg). //
ϟAmiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka.ϟ
"Azt mondják, nem védelmezhetjük örökké a szeretteinket, szerintem pedig ez hülyeség. Mi másra való a család?"
Ginny Weasley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A káosz erdeje 2020-06-13, 19:43
A káosz erdeje
[You must be registered and logged in to see this image.] Ha tudnék, legszívesebben segítenék Lizzynek és automatikusan kapok is a darab után amikor elejti, de már mindegy, hiszen leesik és fájdalmat is okoz neki. Elfintorodom, nyilván én sem jártam volna jobban ezzel most, de a lány elszántsága igazán tetszik, újra magához invitálja a tárgyat és végül csak sikerül neki megfognia. Odahajolok, elmélkedve nézem mi is történik, hogyan tudnánk ebből bármi jót kihozni. Közben igyekszem magamon erőt venni és Gerardhoz sietek, hogy valamit tegyek a dolgok érdekében és ha tudok, akkor kérdések nélkül segíteni kezdek. Annyira talán még képes leszek, hogy a varázstéglákat a helyükre pakoljam. Még ha érteném, mi folyik itt, biztosan sokkal előnyösebb helyzetben lennék, de igyekszem ezt nem kimutatni, nem megrémíteni a körülöttem lévő fiatalabb diákokat. A lényeg, hogy túl legyünk ezen az egészen és végre visszamehessünk az iskolába. Mondjuk, ez az egész most nem egy szedett-vedett eseménynek tűnik, nem egy átverésnek, egy megpróbáltatásnak, úgyhogy amit csak tudok megteszek azért, hogy sikerüljön visszafognunk a nőt, aki meg akarja változtatni a múltat, jelent és jövőt. Ám a következő pillanatban ismét képek jelennek meg előttem. A neves párbaj, a Nagyobb jó, de csupán néhány villanás mindez, hiszen mire újra pislogok, már ismét az arénát látom. Egyből az oldalamhoz nyúlok a sebemet keresve, reménykedem benne, hogy ez is eltűnt, mivel visszapörögtünk az időben. Már zavaromban nem igazán tudom követni az eseményeket, de igyekszem a tőlem telhető legjobban összerakni a képet. - Mi történik? - Kérdezem, de csak a levegőbe és épp egy pillanat erejéig, hiszen már válasz valószínűleg senkitől nem fog érkezni, vagy legalábbis nem hallom meg, hiszen elsötétül előttem a világ.
Nem tudom mennyi idő telt el, azt sem, hogy hol vagyok, csupán a jéghideg levegő járja át a testem minden pontját. A kabátomat kissé összehúzom magamon, pálcám után kutatok és ha megtalálom, az igen csak nagy megnyugvással tölt el. Óvatosan próbálok felkászálódni, ekkor veszem csak észre, hogy a rajtam lévő ruhák nagyobbak valamiért. Mintha összementem volna, a hosszú, évek alatt megnyúlt lábaim most rövidebbnek tűnnek, az erő, amit a kviddicsedzések alkalmával összeszedtem szinte pikk-pakk eltűnt. Gyengének és törékenynek érzem magam. Ahogy körülnézek, szinte minden világossá válik. Mindenki fiatalabb lett, és ugyan néhányukat nem ismerem így fel, azért Lizzy, Alastair, Shanna jelenléte megnyugtat. Összehúzom magamon a kabátomat, most jobban átér, de nem melegít olyan jól mint kellene. - Mi ez a hely? - Pillantok a mellettem állókra, a hangomtól pedig kicsit megrezzenek, de miután megérzem a hajamra pottyanó hópelyhek hideg, nedves érzését, azonnal, gondolkodás nélkül megpróbálkozom egy bűbájjal. - Leperex! - Ha sikerülne, talán nem áznék át, így valamennyire elkerülhetném a megfagyást, és csak a kellemetlen hideget kellene elviselnem. Ha sikerül, akkor segítek a többieknek is az ügyben, ha szükséges. Igyekszem a többiek ötleteit, gondolatait szem előtt tartani, meghallgatni, és kicsit távolabb sétálok a csapattól, bár még biztonságos távolságban, hogy körülnézzek és esetleg kiderítsem, hol is vagyunk. A pálcámmal megpróbálok enyhébb fényt is varázsolni ha szükséges. Mindenki tanácstalannak tűnik, nem tudom, mi mást tehetnénk az ügy érdekében.
A tervem sajnos nem sikerül az eltüntetésre, de legalább a védelmezésemnek van haszna valamennyi. Tulajdonképpen annyi minden történik, hogy előismeretek nélkül lekövetnem esélyem sincs azt, hogy ki kicsoda, de nem is érdekel. Nem az arcokm ismerősségét vagy ismeretlenségét vizslatom csak azt, hogy a diákjaimra ki van veszéllyel, s azokat az elemeket igyekszem legjobb tudásom szerint kiiktatni. Már persze amíg megb nem történik a furcsa "csoda". Döbbenten nézek körül a fák közé gyülemlett fiatalokon, kiknek táborát valószínűleg én is erősítem, már legalábbis ruháimra lepillantva, s bennük alakom csoffadtságát meglátva felfedezni vélem, sejtem. A diákokat azért így is felismerem vonásaik alapján, első dolgom hát, hogy létszámellenőrzést tartsak nem érkezett-e velünk valaki, aki plusz fő, s nem feltétlenül szükséges bíznunk benne. Aztán pedig lekanyarítom magamról a zakót és a hozzám legközelebb álló Alistairre terítem, meg ne fagyjon itt nekem. Pálcám után nyúlva meteoronto varázslatot mormolok, egyrészt hogy tudjam megvan-e még a varázserőm ugyanúgy, mint rlégen, másrészt ha a hideg és a hó bűbáj miatt van, akkor megszüntethessem azt. - Valakinek van tippje, hogy mi történhetett? - nézek Shannáék felé elsősorban, elvégre ők itt az aurorok. A röhejes mutáló hangommal meg igyekszem nem foglalkozni inkább.
Meteoronto recanto (Meteojinx recanto) Meterológiai ellenbűbáj Megszünteti a rontások okozta meterológiai jelenségeket. HP4 (film) HP7 A HP4 filmben Mordon használja Nagyterem tetején. Arthur Weasleyjavasolja az álcázott fiának, Ron Weasley-nek, hogy ezzel próbálja meg megszüntetni a Yaxleyszobájában levő esőt.
//A kép tényleg a pb fiatalabb korában. PŰont 13 évest nem leltem róla. //
♫ Zene ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Végy egy mély levegőt - Számolj el tízig - Egyél egy csokit.
Az előző pillanatokban, hála annak, hogy kibeszéltem a lelkem egy vulkán közepén, az események maradék idejében arra összpontosítottam, hogy a lányokkal maradjak és ne fulladjak meg. Mert a vulkáni hamu ugyebár belélegezve cementálódhat a tüdőben... Éljen! Hogy én miért felejtem el az ilyesmiket helyben... A képek és úgy az egész helyzet, az egész történet... sokkal súlyosabbnak érzem, mint amilyennek kinéz minden. Pillanatra felmerül, hogy kár hogy apa nincs velünk... Biztos lenne valami jó ötlete arra a káosz démonra..
Aztán ezt követően Lizzy eléri a darabot és mintha minden vissza kerülne az előttre, hogy a síkok össze feszültek volna... Mi a fene... A grófnő odalent eltűnik, helyette pedig felbukkan a káoszdémon.. Egyből vissza vonom, hogy de jó lenne, ha apa itt lenne, mert eszembe jut, hogy tulajdonképpen őt magát is valaha a káosz és a kétségbeesés hívta életre... És tudatosítom, hogy nagyon nem lenne jó ha össze találkozna azzal a cuccal ott. Egyből azon kezdek reménykedni, hogy ugye nem érzékelt semmit az egészből és nem próbál meg a nyomunkra akadni... Remélem minél messzebb marad ettől az őrülettől.. El sem tudom képzelni és nem is akarom, hogy mégis mit tépne magával... Baljós gondolataim közepette ér utol a sötétség.
Felriadok mintha rugóra léptem volna, megtapogatom magamat mintha elhagyhattam volna valamelyik testrészemet. Összpontosítok kissé és próbálom kiszűrni, hogy végbe ment-e bármiféle változás a szervezetemben, amiből mondjuk megállapíthatom, hogy ugyanúgy a Föld síkján vagyunk-e még, vagy valahol máshol? Hiszen ha idegen vagy új légkörbe lépek, a szervezetem automatikusan alkalmazkodik hozzá.. Kérdés, vajon itt is történt-e ilyesmi? Azzal az emlékkel próbálom össze hasonlítani a mostani élményt, mint mikor legutóbb vissza mentünk a Földre... Közben kizökkent az önvizsgálatból az, hogy egy csapat kölyökkel vagyok egy kupacban. Azonnal megnézem a kezeimet, többek között az ügyben, hogy a mintáim kijöttek-e vagy bármi.. Másfelől szembesülök azzal is, hogy kölyökebb kezeim vannak mint induláskor. Az arcomat megtapogatva is kerekebb a képem, feltápászkodok és azt is megállapítom, hogy a föld is bizony közelebb van. Körbe nézve a többieken csodálkozva fedezem fel a másik srácban a férfi távoli vonásait - Grayson professzor... - becsukom a számat, ami majdnem a földre hullott és mély hallgatásba merülök.. Hideg van, méghozzá nagyon. A hugrás sálamat, már ha még meg van, azonban Lizzynek nyújtom. - Tessék, talán segít kicsit. - nem tudok olyan jól varázsolni, így nem merül fel a hőtartó bűbáj. De ha Shannanak sikerülhet, akkor annak kifejezetten örülök és szóvá is teszem - Köszi!~ Nem kószálok el, de körül fordulok és alaposan körülnézek, hátha kiszúrok valamit a környezetünkben. Az égre is felnézek, hátha éjszaka van, az esetben a csillagokból talán tudok kicsit tájékozódni... Ha mást nem azt megállapítani, hogy ugyanazokat a csillagképeket látom-e mint a Földön, vagy mást... Már persze csak ha nem érnek össze felettünk a fák. Azon az egyértelmű tényen túl, hogy egy erdőben vagyunk. - Vissza mentünk volna az időbe? - teszem fel a kérdést, félhangosan gondolkozva, de igazából senkinek sem címezve. - De hogyan, ha mind nagyjából egy idősek vagyunk? - aztán tovább gondolkozom, bár igazából csak marhára tippelgetek.. itt viszont már a többiek felé fordulok. - Mi van ha valami hasonló történt velünk, mint Deneira-val...? Mármint.. ő sem.. életének egyetlen szakaszából volt jelen... Vagy.. az a cucc ejtett csapdába minket? - hiszen ha jól emlékszem... felénk intett utoljára.. -Nem tudom ennek mennyi értelme van... - húzom fel kissé a vállaimat, mintha attól tartanék a tapasztaltabbak és okosabbak lehurroghatnak...
//Szerencse: 30 pont Intelligencia: 20 pont Asztronómia: 30pont
Az már sosem derül ki, hogy a többiek oda adták-e volna nekem a kör darabját vagy sem, de ez az időbeni rángatózás el is felejtette velem mindezt. A gyomrom minden másodperccel egyre jobban kavarog. Ahogy visszaugrunk az időben, arra az elhíresült párbajra, ámulattal nézem a két hatalmas varázsló párbaját és egyből az jut eszembe, hogy ez milyen csodás. Mennyire jó lett volna annak idején tényleg itt lenni…S, hogy vajon ez valakinek az emléke, amibe belecsöppentünk? Ha igen, akkor kié? Aztán nagy fejfájások és hányinger közepette újra a megnyitó elején találom magamat. Annyira lefoglal, hogy ne ürítsem ki teljes béltartalmamat a lábfejemre, hogy nem igazán foglalkoztat a misztikus nő, akinek feltehetőleg köze van ehhez az egészhez. Egyszerűen csak körbe nézek, hogy lássam kikkel teszem meg ezt az utazást térben és időben. S bár a legtöbbjük iskolás tartsam, két ismeretlen nő is csatlakozik a csoporthoz. Vagyis…az arcuk ismerős, láttam már őket, de ha meg crucio-znának se tudnám megmondani a nevüket. A harmadik ugrás már tényleg betett nekem. Szinte rohanok a legközelebbi fa másik oldalára, útközben kilépve a cipőmből, félig direkt félig véletlen, hogy viszont lássam az ebédemet. Már a hoppanálástól is ki vagyok készülve, ez a kis kalandozás meg rendesen kikészített. Kissé megszégyenülve, fázva botorkálok vissza. Eddig fel sem tűnt milyen hideg van. Mikor megtörlöm a számat, az is feltűnik, hogy mennyire hosszú rám a ruhám ujja…Milyen fura. Lenézve azt is látom, hogy lóg rajtam a ruha és a hajam a szemembe lóg…de hát már évek óta lenövesztettem frufrum. - Ah, akkor nem csak én jártam így. – Jegyzem meg mikor végre visszatámolygok a többiekhez, kezemben a cipőkkel, amik jelenleg túl nagyok rám. Itt mintha melegebb lenne, bár lehet csak beleheljük a környezetünket. Körbenézve mindenkiről leesik az öltözete és fagyoskodva öleli át magát. A fák vészjóslóan magasodnak mindenütt, kéne találni egy barlangot vagy ilyesmit. Pálcámat elő véve azon gondolkozok, hogy megérné e fellőni jelző tüzet, de meggondolom magam. Mi van, ha az ellenség talál meg minket? - Szerintetek, ha csinálnánk egy zsupsz kulcsot…akkor az haza vinne minket? – Teszem fel a kérdést, mert magam sem tudom eldönteni, hogy megéri-e erre pazarolni az energiámat.
Nem sikerül a professzornak elküldeni a mágikus darabot, ami valahol érthető, hiszen kimerült, a rész pedig egy ereklyébe való, ami igen nagy hatalommal bír, lehet, hogy a varázslatok máshogy hatnak rá. Időm viszont már nincsen felkapni előle, tehát a darab marad a professzornál, ha csak a térváltások közepette nem tűnik el. Sikerül segítenem Daphnénak, sőt, olyan sikeres a robbantás, hogy nem csak a varázslatát juttatom át a pajzson, hanem három varázslót is eltaszítok és még a kerékben is kárt teszek.
***
Látok egy halvány esélyt arra, hogy mégiscsak sikerül győzedelmeskednünk, bár még mindig rengeteg az ellenség és ahhoz képest nagyon kevesen vagyunk, de amikor valamilyen tér-idő mágia mégis életbe lép, földbe gyökerezett lábbal nézem Grindelwald és Dumbledore párbaját. Hiszen ez egy legendás, történelmi pillanat, a jó győzedelmeskedik a rossz felett, és ha az a nő mindezt megváltoztatja… Akkor egy olyan világ jön létre, amiben nem a Testvériség az üldözött kisebbség, hanem mindazok, akik a mostani Minisztérium elveit vallják.
***
Újabb villanás, ott vagyunk az elején, ahogy ez az egész kezdődött, és én a familiárisomat hívnám segítségül, hogy megfagyassza Deneirát, mielőtt eltűnhetne, de mire a viharmadár egyáltalán megközelítené a boszorkányt… minden elsötétül.
***
Az első, amit megérzek a dermesztő hideg. A ruháim kissé bővebben lógnak rajtam, de nem annyira, hogy kellemetlen legyen és elhagyjam őket menet közben, ahogy felállok, és a pálcámat kivonva nézek körbe. Egy csapat gyerekkel vagyok egy havas erőd közepén, a familiárisom pedig sehol, de ez nem tántorít el attól, hogy a lehető leggyorsabban felmérjem a terepet. Egy szőke lányban felismerem Elizabeth Ollivandert, és az a szőke fiú is velük volt, csak mintha egy fejjel magasabb lett volna, és a tekintetem tovább szalad a többiekre és elkezdem párosítani az arcokat azokkal, akiket korábban megismertem. A diákokat nem olyan rémesen nehéz felismerni, hiszen annyit nem változtak, én legalább is kiköpött olyan vagyok, mint 22 évesen, csak a tekintetem nyíltabb, a hajam hosszabb, az alkatom kissé fiúsabb - bár felnőttként se vagyok bögyös - és persze nem viselek egy cseppnyi sminket se. - Eileen… Ginny… Elizabeth…- pillantok végig azokon, akik az “egyszerűbbek”, mígnem megállapodik a tekintetem a festetthajú, sminkelt, szegecses lányon. Nagyot pislogok, és legilimenciával kinyúlnék felé, de mintha a képességeink blokkolva lennének. A pálcámat előveszem, és eldöntöm, hogyha az se működik, akkor kezdek el pánikolni. - Nem tudom hol vagyunk, vagy pontosan mi történt, de én Shanna vagyok, te pedig Daphne, ugye? - kezdem az elejét mindenkinek, félhangosan, ám a végét egyenesen a vadócnak címzem, közelebb lépve. Előveszem a pálcámat, és nagy reményekkel én is varázsolni kezdek, mert lényegében mindenki eléggé vacog, és a semmi közepén a túlélésben a hideg lehet az első ellenségünk. Hőbűbájt idézek elsősorban körénk, minél nagyobb, annál jobb, ami annyiunkat befedhet, amennyire csak a tehetségem engedi.
// Hőtartó bűbáj - Egy vékony bűbájréteg befedi a delikvensek egész testét és a saját testmelegüket benttartva nem engedi, hogy a körülöttük lévő hőmérséklet kihútse őket. Annyi személyre használom, ahányra csak tudom.
Apja fia még ebben is, nem csak a béna dobásokban... 
//