2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Annyi érzelem kavarog bennem, hogy egyszerűen képtelen lennék mindet elmondani Brandonnak, még akkor is, ha ezt szeretném tenni. Ő ezt nem érti, nem értheti, hiszen esetemben vannak dolgok, melyeket nem osztottam meg vele. Előzmények, amelyek csak még nehezebbé teszik számomra a helyzetet, de neki nem mondhatom el, különben mindent tönkretennék ezzel. Még csupán barátkozunk azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha mi ketten egy pár lennénk, erre nyögjem be azt számára, hogy a pasi, akivel lefeküdtem, ráhajtott az állítólagos nővéremre és ez zavar mindebben a legjobban? Nem csodálnám, ha mindezek után látni se szeretne. Inkább befogom a szám és néma csendben ülök a helyemen, amíg ő feldolgozza magában a hallottakat. - Ezt tudom, de akkor is... - csupán sóhajtok egyet, majd gondterhelt arccal csóválom meg a fejem. Tisztán látszik rajtam, hogy ez számomra se könnyű dolog, cseppet sem. Kedvelem Carolt, de jobban szerettem barátnőként, mint testvérként. - Most minden annyira más, pedig nekem tökéletesen megfelelt az, ahogy jelenleg vagyok. Árván. Tudom, hogy szerettem volna egy-két dolgot kideríteni a családomról, de ez így túl sok. Apránként jobb lett volna. Még azt se bántam volna, ha nem tudom meg, hogy ő a nővérem. Oké, ez kegyetlenül hangzik – szögezem le gyorsan, még mielőtt Brandon bármit is mondhatna. - De kell egy kis idő, mire eldöntöm, mit is szeretnék pontosan – fejezem be a mondandómat. Remélem, a fiú nem ítél el amiatt, hogy nem áll szándékomban egyből az igazi családomhoz rohanni. Nem ismerem őket, sem az indokaikat, de itt és most biztos vagyok abban, hogy sokkal jobb lett volna számomra velük együtt felnőni. Annyira ismeretlen nekem a család, mint fogalom és noha Brandont a bátyámként szerettem annak idején, ez még nem ugyanaz. Egy kapaszkodó csupán, hiszen így is beleszerettem, pedig nem lett volna szabad. Ostoba voltam, hogy annak idején nem számoltam ilyesmivel, hiába voltam még csak kislány. Gondolnom kellett volna erre is, nem igaz? - Igen, ez így nagyon jó lenne – biccentek eltökélten Brandon tanácsát hallva és ebben az egy pontban teljes mértékben egyetértek vele. - Sok bennem a kérdés és szeretnék mindre választ kapni, azt viszont aligha hiszem, hogy Carol ki tudná faggatni az anyját. Szerintem, fel se meri hozni előtte a témát... Fél, hogy kiborul vagy valami hasonló. Van ötleted arra vonatkozóan, merre tudnánk kezdeni a nyomozást? Igen, kissé ridegen állok ehhez az egész család-témához, de itt és most csakis a tények érdekelnek. Igyekszem teljes mértékben kizárni az érzelmeimet, hiszen, ha azok szerint döntenék, akkor esélyes, hogy nem jó irányba indulnék el. Válaszok kellenek, addig pedig meg kell próbálnom kerülni Carolt, hiszen nem szeretnék olyasmit a fejéhez vágni, ami talán nem is az ő hibája. Ha már kitöltöttem a homályos foltokat, akkor talán ismét más lesz a véleményem. - Olyan furcsa ez az egész – szólalok meg csendesen, immár Brandon mellkasára hajtva a fejem. Nem érdekel, ha megnéznek, valahogy sohasem zavart az ilyesmi. [color=darkgoldenrod]- Te és én randizunk, ezt azért sose hittem volna – mosolyodom el, amikor belepuszil a hajamba. Kellemes bizsergés járja át a testem, kimondhatatlanul jó érzés már csak ez az apróság is. [i][b]- De remélem, apád is hamarosan belátja magában, hogy nem kényszeríthet olyasmire, amit nem szeretnél. Ő és anyukád kényszerből házasodtak össze? - pillantok kérdőn a fiúra. Kissé fura talán, hogy nem érintettük ezt a kérdést, de valamiért sohasem érdekelt jobban a családi háttere. Az apja gyűlöl engem, ezzel tisztában vagyok, noha sok okot nem adtam rá, de Brandont ez sohasem akadályozta meg abban, hogy velem barátkozzon.
Még a számat is eltátom, amitől talán kevésbé tűnhetek sármosnak, de ez most nem is érdekel. Az tény, hogy Yngrid nagyon fiatal, ráadásul öntörvényű is, de most szerintem nagyon helytelen dolgokat próbál valóságnak beállítani, amivel nehéz azonosulnom, noha nem akarok összeveszni vele. Végtére is ő a választottam, nem pedig Brienna, akivel elvileg össze kéne házasodnom, de a rámerőltetést sosem szerettem, csak meg kell felelnem apám óhajának. Ám a szívemet nem tudja kordában tartani, így most azon tűnődöm, hogy őszinte, nyers módon mondjam Yngrid szemébe, hogy téved, vagy pedig a szeretet jegyében vakon támogassam? Mindkettőnek meglenne a logikája. – Hát innentől kezdve már nem is a barátnőd, hanem a testvéred, akár elfogadod, akár nem. Ne mondj olyat, hogy nem akarod tartani vele a kapcsolatot, hiszen ő nem ártott neked. – Rázom meg a fejemet, azt hiszem a diplomáciánál fontosabb, hogy a megfelelő úton tartsam őt. Az szerintem teljesen más tészta, hogy köztünk nehezen lehetne barátság a továbbiakban, vagy testvéri szeretet, hiszen különböző neműek vagyunk, még csak nem is vérrokonok, a vonzalom pedig egyre erősebben átszőtte a kapcsolatunkat. Most is azért vagyok itt, hogy támogassam, majd később is ráérünk randizni, amikor már lecsillapodtak a kedélyek. Ha eddig ráértünk egymásba gabalyodni, akkor pont azzal mutathatjuk ki a kötődést, hogy a fontos lelki dolgokra koncentrálunk. - Azt nem tudhatjuk, hogy az édesanyád miért hagyott el téged, de kinyomozhatjuk, ha szeretnéd. Talán nem is önszántából tette, és meglehet, hogy később keresett is. Nem mondom, hogy nem kell haragudnod senkire, de hidd el, én meg fogok tenni mindent, hogy.. jobb legyen neked. - Igen, még a kérdése sem lep meg, hiszen logikus, hogy ha már együtt akarunk lenni, akár titokban, akár nyíltan, valahogy döntést kell hoznom. Végtére is én is árva voltam, hát mit veszíthetek? Lassan nagykorú vagyok, az utolsó évet kezdem a roxfortban, tehát a tandíjam már kifizetve, és apám vissza se kérheti. Utána pedig akár el is mehetek dolgozni, nem félek attól, hogy éhenhalok. – Már céloztam rá, hogy ez nekem nem pálya, és pusztán azért, mert az apám nemesi címet akar, én még nem vágyom rá. Én.. veled akarok lenni. – Húzom most magamhoz, és belepuszilok a hajába. Most még csak ennyit merek, mert láthatóan nagyon zaklatott állapotban van, és nem kéne tovább háborgatni a lelkét az édesnek.
Rendkívül hálás vagyok Brandonnak amiatt, hogy nem kezd el viccelődni, ahogy más esetben szokta, hiszen fogalmam sincs, miként kezelném a hirtelen jött reakciót. Nem hiszem, hogy kiborulnék, mivel ennél jobban már képtelen lennék ilyesmire, de minden bizonnyal nem érintene túl jól a dolog. Sokkal fontosabb, kényesebb dolgokat kell itt és most megbeszélnünk, amely lényegében az egész életemet érinti, kár lenne hát pár poénnal elütni a helyzetet. Ő az egyetlen, akivel mindezt megbeszélhetem és aki talán olyan tanácsokkal lesz képes ellátni, melyeket talán még meg is fogadok. Nem mondom, hogy biztosan ezt fogom tenni, de megfontolom magamban, ez pedig részemről igen komoly lépés. Mindig a saját fejem után mentem, de most be kell látnom magamban, hogy ezt ezúttal nem tehetem meg. Túl nagy a tét és ötletem sincs azt illetően, mi lenne a legjobb megoldás. - Nem tudom – csóválom meg a fejem Brandon szavait hallva. - Tényleg nem tudom. Carol rendes lány, de most, hogy megtudtam, hogy ő a nővérem, egyszerűen nem tudok nem haragudni rá. Pedig nem tett semmi rosszat, csak... - bizonytalanul harapom el a mondatot, hiszen ötletem sincs, miként szeretném folytatni a mondandómat. Ő a család része volt, még akkor is, ha folyton csak menekültek, de ott volt. Nem értheti, számomra miért jelentett volna olyan sokat, ha az igazi anyám mellett nőhettem volna fel, még ha kissé kattant is. Brandon azonban valamennyire beleláthat a helyzetembe, még ha nem is teljesen értheti meg azt. - Nem hiszem, hogy képes lennék barátnőként tekinteni rá – válaszolom meg végül a kérdést. - Állandóan bennem lenne az igazság arról, hogy ki is ő valójában. Képtelen lennék csak barátként gondolni rá. Nem akarom már tartani vele a kapcsolatot – sóhajtok fel kissé neheztelő hangon. Nem könnyű döntés ez részemről, de egyszerűen fogalmam sincs arról, miként kellene bánnom ezek után Carollal. Rendes lány, jól kijöttem vele, de mindez megváltozott, akaratomon kívül is. Jó lenne barátoknak maradni, de úgyse sikerülne, hiszen ez még Brandonnal se jött össze, pedig komolyan reméltem, hogy képes leszek az érzelmeimet kordában tartani annak érdekében, hogy megmaradjon az a mély barátság. Most azonban itt ülünk, egy randinak indult programon, melyből végül ez lett. Ami azt illeti, még emiatt is neheztelek magamra, de nem tehetek mást, ki kell adnom magamból mindent. - Volt egy fénykép – szólalok meg Brandon ötleteit hallva. - Ott volt rajta anyám és a kezében tartott engem. Nem tűntem halottnak – zárom le ezt a témát. - Teljesen egészséges voltam, mégis eldobott magától. És jött Carol azzal, hogy neki se volt jobb, de nem hiszek neki. Cserélnünk kellett volna annak idején, szerintem ő így is jobb életet élt, mint én... Itt természetesen nem a mostani szüleimre gondolok, hiszen ők tényleg mindent megadnak nekem, amit csak tudnak, hanem az árvaházra. Sok szenvedést láttam ott annak idején, amit nem a körülmények, hanem azok a lelki sebek okoztak, melyeket az ott lévő gyerekek elszenvedtek. Emlékszem egy testvérpárra, akik ismerték ugyan a szüleiket, de azok nem tudták etetni őket, így oda kerültek. Soha többé nem látták se az apjukat, se az anyjukat. - Most csak veled lenni és elfelejteni mindent csak egy kis időre – felelem. Szeretem Brandont és tényleg komolyan gondoltam, amit mondtam neki nemrég, ezt az egész vallomást... Nem kellene elrontanom ilyesmivel. Megosztottam vele a problémáimat, de ő is sokat kockáztat azzal, hogy itt és most velem van. - Beszéltél Briennával? Mármint, nem sürgetlek, ne érts félre, csak érdeklődöm – teszem még hozzá gyorsan és igyekszem minden eddigi eseményt kiverni a fejemből. Kár lenne a rossz hangulatom miatt tönkretenni azt, hogy Brandonnal lehetek.
Látom szegény pindur szöszin, hogy teljesen ki van borulva. Holott eddig úgy ismertem őt, hogy csak kacagott a nehézségeken, most viszont valami alaposan a padlóra vágta. Szívesen elviccelném a helyzetet, de nem lehet, tudom, hogy ha ilyen elkeresedett fejet vág, akkor valami komoly gond van, és a randink most nagyon sokadik helyre szorul vissza. Türelmesen hallgatom őt, noha olykor elkalandozik a tekintetem, a gondolataim máshol szárnyalnak. Yngrid élete most teljesen megváltozik, hiszen eddig rám tekintett amolyan testvérként, és én lényegében valami randizós pasivá lépek elő, míg a legjobb barátnőjéről kiderül, hogy igazából ő a testvére. Hát nem csodálom, hogy ha most teljesen ki van akadva, hiszen fenekestül felfordult az élete. Meg szeretném ölelni, magamhoz szorítani, de mivel mi inkább hülyülni szoktunk, lehet, hogy ezt nyálasnak tartaná, vagy akár indokolatlannak. Lehet, hogy ma inkább valami hülyeséget kéne csinálnunk randizás helyett, hogy el tudjam terelni a gondolatait. - És most mi lesz veletek? Tudsz még rá barátnőként tekinteni, vagy ez teljesen közétek áll? Hogyan segíthetnék? – Most visszatér a tekintem a szöszihez, és megértem, ha már a pillantásából is az süt, hogy mennyire mérges. Mardekárosokkal én sem szívesen barátkozom, de ha az a lány, Carol valami kedvesebb teremtés, hát kár lenne, ha ezzel véget is érne a barátságuk. – Megértem, de mi van, ha azért nem kerestek, mert azt hitték, hogy meghaltál? Nem minden árva gyerek kerül gyámságba pusztán azért, mert eldobják maguktól. Elkeveredhettél, lehetett baleset is, nem tudom. Persze nem őket védem, én melletted állok. Hogy én mit tennék? Nem ismerem az igazi szüleimet, de tudod, hogy az apám milyen feladatok ró rám. El se akarom venni Briennát, csak hát ez a dolgom. De látod itt vagyok veled, tehát lassacskán teszek a szabályokra. Te mit szeretnél?
A mostani lelkiállapotom nem alkalmas arra, hogy romantikusan enyelegjek Brandonnal, habár eddig se ezt tettük a randinak kikiáltott találkozóinkon. Zaklatott vagyok Carol szavai miatt, nem is kicsit, emellett pedig szinte eltörpül az, hogy mindezek tetejébe még Samaellel is van valami... Pedig zavar a dolog, habár még csak nem is sejtem az okát, elvégre Brandon az, aki iránt érzek is valamit. Ennek nem így kellene lennie, nem kellene foglalkoznom Samael és Carol ügyével, de vajmi kevés esélyem van mindebből kimaradni, ha közben Carol a nővérem. Elvégre óhatatlan, hogy összefussak velük vagy legalább egyikükkel és immár két olyan ember is van az iskolában, akiket kerülni szeretnék. Ez pedig szokatlan számomra, hiszen eddig legfeljebb gyerekes hülyeségek miatt vesztem össze másokkal, de ez... Ez nekem is sok, hosszú időbe fog telni, mire bármennyire is feldolgozom a hallottakat. - Én... én nem tudom – csóválom meg a fejem Brandon meglepett kérdését hallva, hiszen még számomra se tiszta minden, Carol magyarázata ellenére sem. Így utólag rájöttem, hogy az akkori zaklatottságom kihatott minden másra is. Hiába hittem azt, hogy figyelek, minden információ eltűnt. Van egy-két morzsa, amely megmaradt, főleg Samael neve rikít vörössel a gondolataimban, de semmi más. Ez pedig kifejezetten kellemetlen érzés, hiszen egy nagyon is fontos momentumról van szó jelenleg. - Olyan kusza most minden, teljes káosz van a fejemben és valahogy semmi se kerül a helyére – sóhajtok egyet, miközben igyekszem magam legalább a gondolkodás terén megerőltetni. - A Társalgóba hívott, ott mondta el a dolgot, én pedig teljesen kiakadtam. Elvégre, olyan hirtelen jött ez az egész, ráadásul a gondolat, hogy pont ő a testvérem... Hatalmasat sóhajtok, hiszen Carollal jóban voltam, szerettem vele beszélgetni, de most mindez megváltozott. Egyik pillanatról a másikra. Már pusztán maga a tudat is kiakasztó lenne, hogy együtt vannak Samaellel, vagy legalábbis van köztük valami, abba még képes lennék némi idő elteltével beletörődni, de hogy ő legyen a nővérem... Ez annyira morbid, hogy már képtelen vagyok szavakba önteni. Előbb én, utána a testvérem. Ki lesz a következő? Az igazi anyám? Mindenesetre, nem töprengek ezen tovább, hiszen az is lehet, hogy Samael inkább kilép a kapcsolatból. - Carol Smith a neve – biccentek egyet, végül folytatom: - Mardekáros, modellkedik. Ő volt az, akivel összebarátkoztam az ide úton még szeptemberben. De fura – merengek el egy pillanatra, hiszen ki hitte volna, hogy ezt tartogatja számunkra az élet? - Még csak nem is hasonlítunk külsőre... Na jó, talán egy kissé, de annyi ember hasonlít egymásra, még se rokon mindegyik. Sohase gondoltam volna, hogy ő a testvérem – csóválom meg a fejem. Brandon következő kérdését hallva elbizonytalanodom. Kedvem lenni kiélni a mérgem, törni-zúzni, de valahogy ez se menne igazán. - Nem! - vágom rá magabiztosan. - Nem akarom megismerni őket, miért legyek én kíváncsi rájuk, amikor ők se kerestek ilyen hosszú ideig? Van már egy családom, nem érdekel a másik, nem akarok része lenni az életüknek. Carol megkeresett, kiderült az igazság, de ennyi, belőle se kérek. Talán kissé ridegen hat ez az én számból, de Brandon mindig is tudta, miként állok a családomhoz. Gyakran hangoztattam számára, hogy nem érdekelnének, ha tudnám is, kik azok, hiszen elhagytak. Persze, sokat változik a helyzet, ha az ember lánya a valóságban is szembekerül ezzel a helyzettel, de továbbra is tartom magam ehhez. - Te mit tennél a helyemben? - kérdezek rá hirtelen, hiszen Brandon is hozzám hasonló helyzetben van, talán ő az egyetlen, aki tudja, mennyire rossz így minden.
Azért mégiscsak más úgy nézni Yngridre, hogy valami vallomás elhangzott köztünk. Nem feltétlenül a szerelemről, de a vonzalomról mindenképpen szólt, és ha úgy döntöttünk, hogy a közelgő érdekházasságom ellenére is megpróbáljuk, hogy mi lenne ha.. Nem akarom őt kihasználni, elvenni az ártatlanságát, mert nem tudok lemondani róla, de Briennát nem ismerem, számomra nem ő az, akivel együtt akarok lenni, hanem most nagyon is úgy fest, hogy az én egykori árvaházi sorstársam, aki most szebb, és törékenyebb, mint valaha, pedig ő mindig a dacosságáról volt híres. Ellenben most hatalmas mereszti azokat a gyönyörű kék szemeit, és zavart mosolyával egyértelműsíti, ez a mostani mégsem a randiról fog szólni, amit különös módon mégsem bánok, hiszen ő elsődlegesen a barátom, a legfontosabb az, hogy boldog legyen, nem pedig az, hogy teszem azt, mikor csókoljuk már egymást. – Hogyne. – Rá se kérdezek, hogy baj van-e, hiszen már nyilvánvaló. Azért remélem nem halt meg senki. Fel sem merül, hogy hálálkodjon a virág miatt, ami így funkcióját veszti. Sebaj, majd a hálókörletében hátha rá tud nézni, most halljuk, hogy miről is van szó. - A valódiról? Az meg hogy lehet? – Lepődök most már meg én is, hiszen a szöszim egész életében úgy élt mellettem, hogy eldobták, és az igazi családja lényegében én vagyok. Most pedig mintha nyomra bukkant volna.. Egyértelmű, hogy ez tényleg mindent megváltoztat.. – Testvéred is van, aki szintén a Roxfortba jár? – Ez azért megkönnyebbülés, hiszen ha jó lesz a kapcsolatuk, akkor legalább nekem nem kell úgy gondolnom Yngridre, mintha a póthugom lenne, legalább élhetnénk az életünket úgy, hogy barátok, vagy szeretők vagyunk. De mégis, ettől még mintha a szöszi feje felett nem szakadnának fel a viharfelhők, sokkal inkább gyülekeznek. – És ez mit jelent? Megismerheted a családodat? – Most, hogy itt vagyunk, lehet, hogy legalább innunk kéne valamit, az el tudja a kínos pillanatokat odázni, így mindkettőnknek rendelek egy vajsört, azzal nem lőhetünk mellé.
Nem azért beszéltem meg ezt a találkozót Brandonnal, hogy kiönthessem neki a szívem, de az elmúlt napokban olyasmi történt, ami nem tűr halasztást. Hiszen, amit Carol közölt velem, az nem valamiféle félvállról vehető információ, hanem olyasmi, ami az egész életemet képes megváltoztatni pillanatok alatt. Hiszen efelett – bármennyire is szeretnék – nem hunyhatok szemet, nem térhetek napirendre, nem lennék képes nyugodtan végigülni ezt a randit és nyilván le is mondanám, ha nem Brandon lenne a partnerem. Elvégre, normális esetben is őt hívnám segítségül, szóval nem változtattam a dolgon, hiszen úgyis vele beszélném meg. Ha más lenne a partnerem, tuti nem jelennék meg itt és most, hanem őt keresném fel. Senki más nem élvezi ennyire a bizalmam, mint Brandon, még Carol sem, pedig őt tényleg megkedveltem. Eddig, Hogy ezek után miként fog alakulni a barátságunk, azt nem tudom, elvégre mégis csak a nővérem és illene másként viszonyulnom hozzá, nem igaz? És pont ebben nem vagyok képes döntésre jutni magamban, hiszen haragszom a családomra amiatt, amit velem tettek, de Carol közben nem lépett ellenem semmi olyasmit, ugyanakkor azonban mégis részese volt annak, aminek én nem lehettem... És igen, emiatt irigylem, talán kissé neheztelek is rá, és igen, jogosnak érzem, még ha mások nem is látják annak. Elvégre, engem adtak be az árvaházba, nem igaz? Én nem tudtam tizenhat éven át, kik is az igazi szüleim és hogy a vér szerinti testvérem is ebbe az iskolába jár. Ezek után próbálja meg valaki beadni nekem, hogy amit érzek, az nem jogos... - Öhm... Szia – köszönök zavartan Brandonnak, elvégre mindenféle kétségem ellenére is zavarba jövök a közelében, amióta kerek-perec kijelentettem számára, hogy tetszik nekem. Még mindig olyan fura minden és amikor a virágot nyújtja felém... Kissé remegő kezekkel, de átveszem, majd igyekszem hálás mosolyt csalni az arcomra, lehetőleg olyasmit, ami nem árulja el, hogy aggaszt valami, de késő. Évek óta jól ismer, már a tartásomon képes meglátni, ha feszült vagyok és most igazán kapóra jön a tudása. Így hát csak lemondó sóhajjal csóválom meg a fejem, majd kissé remegő hangon szólalok meg: - Ehhez le kell ülnünk... Ezt mondva el is indulok előre, majd pillanatokon belül helyet is foglalok a Három Seprű előtti kinti asztalkán, amik a jó idő beköszöntével hamar felbukkantak. Pont megfelelő, elvégre most még mindenki más benn foglal helyet, én viszont nem fázom annyira, hogy szükségét érezzem a dolognak. Idekinn nyugodtabban beszélhetünk, elég messze esik a bejárat tőlünk, nem kell percenként arra figyelni, ki megy el mellettünk. A csokrot az asztalkára helyezem, el is felejtem megköszönni, annyira ideges vagyok és jelen pillanatban csak azért rimánkodom magamban, hogy a pincér még pár percig ne bukkanjon fel, hogy felvehesse a rendelésünket. - Hír van a családomról. A valódiról – jelentem ki nemes egyszerűséggel, kissé meg is lepem magam azzal, milyen nyugodt hangon közlöm a dolgot, miközben várakozás alatt majd felrobbantam a feszültségről. Most viszont könnyebb, sokkal. Brandon tudhatja, mennyire fontos esemény ez a hozzánk hasonlók körében, akik árvaházban nevelkedtek. - Én... - itt azért nyelek egyet, kezdenek ismét eluralkodni rajtam az érzelmeim, de szerencsére sikerül őket kordában tartanom, így hát folytatom: - Beszéltem a testvéremmel. Ő talált rám. Vagy hát... Á, nem is tudom. Évek óta itt tanul ő is, szóval fogalmam sincs, miként kellene ezt mondanom. A lényeg az, hogy elvileg ő a testvérem és gondoltam, ezt közölnöm kell veled is... Kissé bűnbánó pillantást vetek rá, mintha attól tartanék, hogy szidást kapok tőle azért, mert ilyenekkel zargatom, de jól tudom, hogy Brandon olyasvalaki, aki sohasem róna meg emiatt. Mégis, nem szeretném ezzel zargatni, ha őt meg kényelmetlenül érinti a téma, mert semmit sem tud még a családjáról, miközben én meg kezdem őket feltérképezni.
Lövésem sincs róla, hogy pontosan hogy is működik egy randi. Már csak azért is, mert sok komoly kapcsolatom nem volt, ilyen bulis smárolások pedig nem nevezhetőek randinak. Nem készültem ennyire rá. Ráadásul Yngrid a legjobb barátom, egyrészt tudom, hogy mit szeret, és pont a megtervezett dolgokat nem. Virágot kéne vinnem, ezért azt be is szerzem, de mivel nem vagyunk őrülten szerelmesek, inkább kerülgetjük egymást évek óta, maradok egy szép kék mágikus tulipánnak, hiszen a szeme is ilyen tengerszínű. Nagy kiöltözést pedig nem gondolok, hiszen lehet, hogy csak sétálunk egyet. Az az érdekes, hogy ennyi év után lényegében fel sem merült nekem más, csak az én édes kis szöszim, de sosem jutottunk el odáig, hogy bármi is legyen. Maradtak a hülyülések, a birkózás, a közös csínytevések, lázadás a szülők, vagy nevelőszülők ellen, és nagyjából ennyi. A három seprűbe beszéltük meg a találkát, ahol ugyan összefuthatunk más iskolatársainkkal is, de hát ez most mindegy, nincs benne semmi szégyelnivaló. Legalább nem abba a tömény szívecskés romantikus kávézóba mentünk, ahova mindenki más ilyenkor. Illene nekem előbb odaérni, de nem, ő már ott van, és rója a köröket, ami mégiscsak bajt jelent. Közelebb lépek, amint bent vagyok, és a virágot nyújtom felé, de láthatóan valami nagyon bántja, így nem is tudom, hogy figyel-e majd rá. - Ööö.. szia. Mi a baj? – Kérdezek rá, akár le is ülhetünk, a rendelés talán most másodlagos. Biztos, hogy nem velem van baja, mert akkor el se jött volna. Bár.. ha eljött, az még jelentheti azt, hogy meggondolta magát, csak a szemembe akarta mondani, hogy nem bonyolítaná az életünket a Briennás érdekházasság miatt. Elég nagy riadt szemeket meresztek rá, mert jelenleg nem is tudom, hogy mi mást tehetnék.
Idegenes járkálok fel-alá a Három Seprű előtt, ahova Brandonnal újabb találkát beszéltünk meg, de most valamiért egyáltalán nem vagyok randizós hangulatban. Nem is öltöztem ki, ugyanaz az Yngrid vagyok, akit megismert, csak az ideges kiadás, aki eddig ritkán jelent meg Brandon szemei előtt. Általában nem szokásom rázúdítani a gondjaimat, hiszen nem szeretném még ezzel is terhelni az amúgy is zsúfolt életét, de most... Most szükségét érzem annak, hogy valakivel megbeszéljem a dolgot. Ott lenne ugyan Carol is, de ő más, jelen pillanatban egy kívülálló véleményére vagyok kíváncsi, Brandon pedig mindig azt mondja, amit gondol, nem pedig azt, amit hallani szeretnék. Talán ezért is voltunk éveken át olyan jóban. Nem ülök be, habár idekinn sincs éppen jó idő, de egyszerűen képtelen lennék egy széken üldögélve várni. Nem, jobb a fel-alá mászkálás, mintha ezzel minden nyugtalanságom semmivé foszlana, ami ugyan kicsit sem igaz, de legalább némi reményt ad számomra. Ez az egész helyzet annyira bonyolult és tudom, hogy Brandon nem ilyen állapotban kíváncsi rám, de nem tehetek mást, ki kell adnom magamból mindezt. Carol története teljesen a padlóra küldött, ráadásul még Samaelnek is bele kellett ebbe folynia... Hát, ennek cseppet sem örülök, de ezen már képtelenség változtatni. Nem mehetek vissza a múltba és változtathatom meg a történteket, ez még számomra is képtelenség. Szóval, marad az idegeskedés és a bizakodás, hogy talán Brandon tud olyasmit mondani, ami gyógyír lehet erre az egész őrültségre. Körülnézek, de a fiú még sehol sincs, úgyhogy sóhajtok egyet és idegesen túrok a hajamba, mely most szabadon omlik alá. Túlságosan is remegett a kezem ahhoz, hogy bármiféle frizurát is készítsek magamnak, úgyhogy egy egyszerű fésülködésen kívül semmilyen más, bonyolultabb dolgot sem hajtottam végre magamon. A karórámra pillantok, de aszerint csupán öt perce álldogálok idekinn. Hát, nekem sokkal többnek tűnik, mintha már legalább két órája emészteném magam a kocsma előtt. - Siess már! - mormolom magam elé, miközben türelmetlenül topogok immár egy helyben. Talán néhány benn ülő észrevette rajtam, hogy magamban beszélek és nyilván őrültnek is könyveltek el magukban, de valamiért cseppet sem izgat a véleményük... Nekem kell átélnem ezeket a pillanatokat, nem nekik, ők nem tudhatják. Az egyetlen, aki megérthet engem, az csakis Brandon, hiszen ő sem ismeri az igazi családját, úgyhogy nyilván tudni fogja, mennyire nehéz ez az egész nekem.
