2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Úgy fest a többség szokás szerint jobban sokkolódott, mint én, pedig láttam Bellet, de ezzel most nem akarok foglalkozni. Majd talán mesélek róla, mondjuk Bennek, vagy ha valamikor Corvus kifejezetten rákérdezne, hogy kit emlegettem, de az nem biztos, hogy lenne rá bátorsága. Mindenesetre egyelőre Ben mellé sorolok be, ahogyan elindulunk a gyengélkedő felé, bár látom rajta, hogy biztosan bántja mások nem nagyon reagáltak a kérdésére. Ezért is bököm finoman oldalba, amikor Corvus a maga fura módján, de megteszi. - Szerintem, bár hihetetlen, de ez azt jelenti,hogy jönne, csak... nem tudja rendesen közölni. - meg hát nem is igazán ismerem az efféle aranyvérű formalitásokat, hogy e miatt külön kérvényt kell írni a szüleinek. Missy tuti, hogy elenged, ha megkérdezem és ennyi, de az ilyen úri családoknál ez másképp van, főleg ha azt nézzük, hogy Corvus szülei is bizonyára nagy becsben tartják ezt az aranyvérűség dolgot és ha tudják,hogy olyanok is lesznek, mint Gina, aki nem az, vagy én, akinek a neve bár Benedict, de anya szimpla mugli... bár nem tudom ezzel Corvus és családja mennyire van tisztában. - Igazából elég hosszú, de majd elmesélem. Sok minden történt most és az elmúlt napokban is és azt hiszem most gyógyulni kell elsősorban, de... majd utána dumálunk jó? - elmosolyodom, mert már az is megy, bár még zöld az arcom, de nem viszket már annyira. Valami hatottak a krémek, csak egyéb mellékhatásuk is volt ezekkel a hallucinációkkal ugye. Nem számít, a fő, hogy most már mindenki jobban lesz. Természetesen megkapjuk a kellő leszidást Madame Pomfreytől, hogy miért nem egyből ide jöttünk és persze nem meglepő módon azért Corvus jelzi, hogy ő javasolta, amire csak lekorhollást kap, hogy a javaslat nem elegendő. Nem mondom, hogy kárörvendőn, de mégis csak elmosolyodom suttyomban. Akkor is gyerek, még ha többnek is tartja magát sokaknál és egy felnőtt belé tudja fojtani a szót, bár mintha annyira nem is vadul bizonygatta volna, hogy ő szólt előre. Én csak türelmesen lehuppanok az egyik ágy szélére és hagyom, hogy rendbe tegyenek. Úgy fest maradnom is kell egy éjszakai megfigyelésre, hogy a zöld szín és a viszketés teljesen elmúljon és állítólag ennek a trágya dolognak lehet még hosszú távú mellékhatása is, ha az emberre sok került és hosszú ideig rajta volt, meg a kence se tett jót neki, azaz ahogyan a javasasszony mondta "kontár munka". Ha maradni kell, hát maradok és vagyok annyira rendes, hogy nem jegyzem meg, hogy Corvusszal ugyanaz történt, mint velem, hiszen ő a képessége miatt meggyógyult. Hogy a hosszú távú esetleges mellékhatásokat megússza-e azt nem tudom, de nem kárhoztatom arra, hogy itt töltse az éjszakát, ha nem akarja és főleg nem velem, mert azt aztán biztosan végképp nem akarná. Úgyhogy, ha az alapkezeléseknek vége jó eséllyel el is köszönök a többiektől, Bennel pedig majd beszélek, amikor megyünk hozzájuk, vagy holnap, ha meglátogat a Gyengélkedőn, vagy ha már kiengedtek... végül is úgyis sokat lógunk együtt és még van minek utána járni a képességemmel kapcsolatban is.
Csendben kisérem Winit a gyengélkedőig. Nincs nagyon mit hozzáfűznöm a dolgokhoz. Elrontottam. Mint mindig mindent. Ez az egész egyedül az én hibám. Nincs mit tenni ez van.
A gyengélledőn azonnal Cody után kezdek kutatni, de nincs ott. Szinte páni félelemmel veszem tudomásul a hiányát, és hogy az ismeretlen nővér szerint holnapig nem is jön. Én Codyt szoktam meg a gyengélkedőn. Nélküle csak egy idegen nem biztonságos hely. Ez a nő itt csak egy idegen. Nem lehet bízni benne. Cody az akit ismerek, akiben bízok, akinek engedem hogy hozzám érjen... Nem ő. Ugyanakkor a többieken nem látszik, hogy ez különösebben zavarná őket. Talán ők ismerik. De ha így is van, nekem azért még ijesztő, hagyni valakinek hogy elláson, akit nem ismerek, akit nem szoktam meg. Ha legalább Emma lenne itt, akit látásból ismerek LLG óráról... de így? A többiek vajon hogy csinálják? Kell pár perc mire összeszedem magam, és végre megtalálom újra a hangom. Részletesen elmondom mi keveredett mivel, és mi történt. Nem várok taps vihart. Tudom hogy Corvusra kellett volna hallgatni, de már rég késő.
Egyszerűen a továbbiakban némán tűröm hogy vége legyen a gyengélkedő beli rémálomnak, hogy egy másikba csöppenjünk a házvezetők szeményében. Rezignáltan veszem tudomásul az újabb szidalmakat. Nem mintha nem lenne jogos, vagy nem éreznék bűntudatot, egyszerűen már nem tudom nem megtörténté tenni. Még ja számomra ez, és a következmények elég roszkor is jönnek. Szegény Mercutio... alig ált elő vele hogy örökbe fogadna, máris levelet kap... és nem épp szívélyes üdvözlő kártyát... Hogy mi lesz ebből még magam sem tudom. És ez megrémít. Ahogy maga a vágy is hogy többé nem akarok magamra maradni. Nem akarok magányos lenni. Barátokat akarok, normális életet... Talán a többiek Kath, Wini, Sasha, Ben... talán még Corvus is egyszer elfogadnának barátnak. De mi lesz ha mégsem? Akkor hogy bírkozom majd meg az újra rám törő magánnyal? Ez igazán ijesztő....
Nem olvasok olyan jól az emberek érzelmeiben, nem vagyok az a tipikus könnyen beilleszkedő fajta, de hát ezt eddig is tudta mindenki rólam. Most sem sikerül pontosan leolvasnom Benedict arcáról, hogy most emlékszik-e arra, hogy megölelt, vagy sem, de azután, hogy Morgannel hogy ölelkeztek, lehet ez nem is olyan nagy ügy, hanem nevetne rajta egyet és menne tovább. Bár a kettő nagyon nem ugyan az, hiszen a hollóhátas sráccal mostanában sülve főve látni, engem meg még mindig utál - ahogy mindenki más is - azért, mert úgy sikerült a legkönnyebben megtalálnom a helyemet, hogy a kritikus szemétkedésemmel a mardekáros piszkálós banda élére álltam. Benedict lényegében megvéd és azt mondja, hogy nekem volt igazam, amire csak egy pillanat erejéig tűnik fel az arcomon a meglepettség, aztán kicsit megtalálom magamat a teljes káosz közepette és kihúzva magamat jön az “én megmondtam” tekintet. Sasha szavaira megrázom a fejemet, igazából nem sok értelme lenne már itt hagyni a tetthelyet és azonnal elindulni, fel lőttem két jelet is, biztos, hogy mindjárt betoppan egy tanár. Morgan meghívására valóban nem reagálnak sokan, csak Benedict lelkesedik, de ő lényegében mindig képes visszalendülni pozitívba. Én sem mondtam semmit, és csak akkor szólalok meg újra, amikor már Flitwick elküldött minket a Gyengélkedőre és odatartunk. Mindenkin van sérülés, rajtam kívül, és persze az Accipitertől származó furcsa gyógyítás miatt Morganen is begyógyult az a seb, de ettől még nem ellenkezek a paranccsal és megyek szépen a kijelölt helyre. Elég nagy a felfordulás ahhoz, hogy ebből ne dumáljam ki magam olyan könnyedén. - Morgan. - lépek mellé, illetve lassítok le, mert előtte haladtam. - A szüleim mindig örülnek, ha az aranyvérű kapcsolatot ápolják a fiatalok. - jegyzem meg, és hogy ezzel veszi-e a lapot, vagy sem, az majd kiderül. Ha így szóban kérdez meg egy ilyen katasztrofális történéssorozat után, körülbelül semmi esélye, hogy ezzel a körítéssel a szüleim elé álljak, de ha mondjuk jótékonyan fogalmazza meg azt a levelet, kiemelve, hogy a Morgan, a Benedict és a McCaine család is ott lesz, mindannyian aranyvérűek, már teljesen más a történet. A Gyengélkedőn nyilván mindenkit ellátnak, ha éppen ott van Missy Foster akkor csak úgy szolidan megnézem, hogy ki is az, akivel Bexley nemsokára találkozni fog az újdonsült rokonsága miatt. Aztán ahogy összeraknak minket vélhetően jöhet a hegyibeszéd Bimbától, Flitwicktől, a házvezető tanároktól, mindenkitől, aki elmondhatja, hogy mennyire ostobák voltunk és akármit hisznek a többiek, nem kezdem el azt tolni, hogy többször is szóltam nekik, hogy ne kísérletezzünk és menjünk a Gyengélkedőre, csak egyetlen egyszer említem meg, hogy a lelkemet ne nyomja az igazságérzetem. Csak tárgyilagosan, hogy megtörtént, aztán annyiban hagyom és tudomásul veszem, hogy egyesével kapunk büntetéseket és megy a szülőknek az értesítő a magatartásunkról. De hogy lesz-e mindennek folytatása? Akarom-e, hogy azok után, hogy függetlenítettem magam egy csoporttól, egy év egyedülléttel magam mögött újra egy csapathoz tartozzak, egy ilyen szedett-vedett esetlen bandához?... Akármilyen abszurdnak és hihetetlennek hangzik, valahol mélyen talán a válasz igen.
Valahogy nem vagyok képes magamhoz térni az imént átélt dolgok alól. Mármint, amit Gina nemrég tett és ezek a furcsaságok... Vagy esetleg még mindig valamiféle trágya hatása alatt állunk? Ébren vagyunk ugyan, de talán csak hallucináljuk ezeket a képességeket. Lepillantok az ujjaimra, melyek láthatóan ugyanolyan hétköznapiak, mint eddig, szóval nagy eséllyel én kimaradok mindebből. Nem mintha annyira bánnám, mert kissé meg is rémisztenek ezek a dolgok, vagy legalábbis az, ami Ginával történik, mindenképp. A gyógyítás nem veszélyes, de ki tudja, mi rejtőzik még ott, ahonnan az jött? Pillantásom az elhalt növényekre siklik és valamilyen késztetést is érzek arra, hogy megkérdezzem a vöröskét, miszerint akaratán kívül nem-e ő tette a dolgot, de inkább lenyelem magamban ezt a gondolatot. A lány már így is elég bizonytalan önmagát illetően, ez a gyógyításos valami meg talán igazolja, hogy nem menthetetlen, miért tapossam hát sárba ismét? Talán nem is ő tette, talán csak annak a mellékhatása ez is, amit kikevertünk, szóval... Jaj, mi lesz ebből? - Szerintem nem kellene megvárnunk a tanári gárdát... - nyögöm ki kissé erőtlenül, hiszen hirtelen úgy érzem, hogy ennél nagyobb bajba már nem is keveredhetünk. - Menjünk egyenesen a Gyengélkedőbe, vigyük Winnie-t is és Madam Pomfrey majd helyretesz minket... Helyre bizony, olyan büntetőmunkát fogunk kapni mindannyian, hogy hónapokig pletyka lesz a folyosókon. Már bánom, hogy belekezdtünk ebbe az egészbe, tényleg nem kellett volna önállóan kísérletezni, de eleinte elég jó mókának tűnt. Sőt, magamban még abban is komolyan reménykedtem, hogy majd Kath és Corvus helyrejönnek. Elvégre, mi rossz történhetett volna? Nem sokkal később azonban befut Filtwick professzor is, úgyhogy úszott ama tervem, hogy önként és dalolva megyünk fel a kastély Gyengélkedő-részlegéhez. Az apró növésű professzor igen mérges képet vág, ami tőle igencsak szokatlan, nem csoda hát, ha már most valami hatalmas melodrámát vizionálok magam elé. Hát ha még ez Bimba professzor fülébe jut... Tuti nem fogja soha többé sem engedni, hogy az üvegházba jöjjünk felügyelet nélkül. A kis csapat elindul a Gyengélkedő felé, miközben én kissé lemaradva sétálok utánuk, magamban a történteken rágódva. Igyekszem rájönni, mit rontottunk el, mit kellett volna másként tennünk vagy mit is kell majd mondanunk, ha esetleg faggatni kezdenének minket. Corvus tuti nekiáll majd lehordani mindannyiunkat, ebben teljes mértékben biztos vagyok. Ki nem hagyná a lehetőséget arra, hogy minket okoljon, miközben ő csak egy ártatlan áldozat. Gina képessége viszont... Szólni kellene minderről a javasasszonynak? Hiszen ötletem sincs, mi válthatta ki, de ha a bőrére kerülő trágya a bűnös, akkor jobb, ha nem titkoljuk el, igaz?
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Benjamin Morgan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tekergők II. Felvonás - A büntetőmunka 2018-05-31, 17:34
Fogalmam sincs róla, hogy mi történt Kath és Corvus között, amíg távol voltunk, de ha tudnám is, nem volnék féltékeny, végső soron nekem is az a célom, hogy mások is felismerjék, a fiú nem rossz ember, csak valahogy nem képes az emberi kommunikációra. Ennek talán oka van, de ha befogadjuk magunk közé, feloldozhatjuk ebből a furcsa kényszerességből. Azon viszont alaposan meglepődöm, hogy mielőtt még Flitwick betoppanna, nagyjából senki nem lelkesedik az ötletem után. Értem én, hogy most mindenki le van sokkolódva, de hová az udvarissság? Ezek után én miért is erőltessem? Ha Kath jönni szeretne, akkor vele szívesen leszek, neki úgyis megigértem azt a furcsa ösvényt, de másokra kár ráerőltetnem az akaratomat. Így csupán erőtlenül bólintok, amikor a házvezetőmet látom, lényegében vele jártunk a legjobban. Nekem végülis mindegy, hogy mit mondunk, hogy mi történt, csak hálásan pillantok a lányra, hogy legalább ő partner még ebben a tekintetben is. Most valahogy nincs kedvem azon lamentálni, hogy ki lehetett a hibás, és miért. Inkább odalépek Wini mellé, aki még mindig réveteg kissé, és elkezdem őt támogatni a gyengélkedő felé. Én már egészen jól vagyok, hála Gina semmiből jött gyógyításának. Nem is értem, hogy hogy csinálta, biztosan valami saját fejlesztésű bűbáj. Aztán amikor Kath odahajol hozzám, akkor meglepetten bólogatok, csak éppen nem tudom, hogy miről van szó. - Tudom, mindig igazam van. Mi történt? – Kérdezem hamiskás mosollyal, hát megint én láttam jól át a helyzetet? Kath most sugdolózva fogja elmesélni, hogy mi is történt? Végtére is kiváncsi vagyok, a fejem sem sajog már annyira, csak kétséges, hogy mennyire lesz esélyünk beszélgetni, de talán pont az én házvezetőm nem olyan vaskalapos, hogy mindenkit ilyen döglődve büntessen meg.
A lassan magához térő Sasha kérdésre csak bólintok, bár úgy festek, mint egy ázott veréb, de összességében jól vagyok, persze leszámítva a zöld arcomat, meg a lassan visszatérő viszketést, ahogyan a víz az egyveleget is lemosta rólam, meg persze a szám is sebes, de hogy az hogyan történt... na arról még csak sejtésem sincs. Amekkora itt a káosz, biztosan sikerült valaminek nekimennem, vagy nekiesnem, amikor nem voltam magamnál. Azt viszont látom, hogy Corvus mintha zavarban lenne, sőt el is pirult, csak az okát nem tudom. Talán az, hogy elmondta nekem miatta halt itt ki minden? Arról persze fogalmam sincs, hogy megöleltem, hiszen nem voltam magamnál, azt viszont már megérzem, amikor Ben vetődik a nyakamba és nem is kérdés, hogy visszaölelek, hiszen legalább nagyjából már mindenki jól van és ez a fő, csak Wininek kellene végre magához térnie. - Ha van hibás, akkor mind azok vagyunk, csak... talán Corvus nem, mert ő már az elején a Gyengélkedőre akart menni és neki lett igaza. - próbálom menteni a menthetőt, mert úgy fest lassan mindenki magát hibáztatja, hiszen Benék nem értek vissza valami hamar, és Gina találta ki, hogy mit mivel keverjünk össze, hogy javítsunk a helyzeten, de tény, hogy nem kellett volna próbálkozni sem, hanem eleve segítséget kérni olyantól, aki jobban ért hozzá. - Vagy, ha mindenképp hibás kell akkor én vagyok, hiszen én voltam béna és szórtam a trágyát magunkra. - teszem még hozzá vállalva, hogy leszek bűnbak, hiszen az egész ebből indult ki. Ha én nem vagyok ügyetlen, akkor nem kell segítség és akkor nem lesz baj sem, senki nem sérül meg és nem amortizáljuk le a növényeket és az egész üvegházat. Utána persze cselekedhettünk volna másképp is, de csak Corvus volt, aki nem akarta ezt az egész kísérletezősdit, senki más nem mondott ellent Ginának, úgyhogy tényleg akkor már mind hibásak vagyunk. - Akkor az igazat... a nagyrészéről. - teszem még hozzá a végén halkabban. Ha ezt kéri akkor nem beszélek róla, hiszen megértem, én se mondtam el senkinek sem, hogy mire vagyok képes a vízzel. Egyedül Ben tudja, de neki is csak nem rég meséltem róla, pedig a jelenséget már jó pár héttel korábban észrevettem. Érthető, ha Corvus sem akar mesélni róla, főleg ha azt nézzük, hogy amire képes eléggé... ijesztő. Számára is az lehet, bármennyire is magasan hordja az orrát. - Én szívesen megyek Ben, persze még meg kell kérdeznem Missy... izé Foster nővért, de biztosan elenged. - javítom ki magamat, hiszen az újdonsült gyámom a gyengélkedőn dolgozik, tehát iskolai alkalmazott, mások előtt lehetséges, hogy nem illik csak úgy Missy-nek nevezni. Aztán besorolok szépen Ben mellé, hogy elinduljunk a Gyengélkedőre, de akaratlanul is időnként Corvus után pillantok, hiszen bármennyire is azzal az "én megmondtam" arccal tör előre, akkor is megint megvillantott egy keveset az emberi oldalából is. Ezért is hajolok oda halkan súgva Bennek. - Azt hiszem a képességem hozott ki... és igazad volt, abban, hogy nem minden Mardekáros egyforma. - de egyelőre csak ennyi, hiszen nem most kell ezt megbeszélni, de majd lesz rá alkalom. Ben annyit mondta és a végén tényleg igaza lesz, hiszen Corvusnak is van egy olyan oldala, ami még új számomra és ott van Bexley is, aki szintén érdekes oldalát villantotta meg már kétszer is. Majd elmesélem Bennek, a rokoni szálat is, meg mindent, de most még nem alkalmas a dolog.
Annyira ledöbbent, ami az imént Bennel és a kezemmel történt, hogy észre se veszem a környezetem. Csupán állok elképedve, mint egy faszent. Nem tudatosul igazán bennem, amit Kath mond a vad mágiáról, csak jóval később cseng majd le. Azt sem veszem igazán észre hogy Ben csúnyán néz Corvusra valamiért, vagy hogy a mardekáros fiú fellövi a második jelzést. A dolgok valahogy túl gyorsan peregnek, az agyam pedig leblokkolt valahol a kezemből előtörő fénynél. Jelenleg ez a tény, akár segítettem vele Bennek, akár nem eléggé megijeszt. Akár meg is ölhettem volna Bent a fénnyel, elvégre ki tudja milyen irányíthatatlan dolgokra vagyok képes! Én pedig sosem ártanék senkinek sem... még Corvusnak se, vagy ha már itt tartunk egy mardekárosnak se... na jó, talán Jenkinsnek behúznék néha egyet, de messzebb nem mennék. Még a bogarakat, vagy hernyókat is összeszedem az útról, és lerakom a fűbe, hogy ne tapossák agyon őket. Erre itt ez az irányíthatatlan izé, ami belőlem jön, és ki tudja mit tesz velem, és ami fontosabb a körülöttem lévőkkel?
Aztán a gondolataimból Ben keze térít magamhoz, amit hirtelen érzek meg a vállamon. Reflexből húzódom el az érintés elől, és kapom fel védekezőleg a kezeim, mintha attól félnék, hogy a fiú meg fog ütni. Pedig valahol tudom, hogy a hollóhátas srác sosem bántana. Zavartan eresztem le a kezem. Nem tudom mit ként tennem, vagy mondanom most. Egyrészt zavarban vagyok a saját rossz reakcióm miatt, másrészt zavarban azért, amit mond. Egyszerűen nem tudom, hogy és mit reagáljak rá. - Nem a te hibád. Ezért egyedül csakis én vagyok a felelős. - nyögöm ki végül. A meghívást nem reagálom le, hiszen egyrészt nincs oka, mert nem az ő hibája, ha meg mégis ettől független is meg akarná hívni a barátait, azok közt én biztos nem lennék köztük. Így ezt el is engedem. Legalábbis egyenlőre. Na meg valószínű úgy is büntetésben leszek, mint mindig. Pedig ezúttal tényleg nem akartam semmi rosszat sem. Esküszöm.
Aztán meghallom Corvus hangját, ami önmagában is csoda. Úgy tűnik lassan mégis csak kezdek magamhoz térni, bár a döbbeneten nehéz túl tennem magam, amit a kezemből fakadó fény okozott. Ráadásul ezt Ben fura megdöbbentő reakciója követte, amire én nyilván nem tudtam megfelelően reagálni. Persze igaza van Bimbának. Elég szerencsétlen vagyok az emberi kapcsolatokkal. Ami a fiú szavait illeti csak némán bólintok rá, jelezve kivételesen egyet értek. Valahogy most én sem biztos, hogy megosztanám a tanári karral az elszabadulni látszó mágiámat. Talán... talán amint lehet elmegyek Codyhoz, és tanácsot kérek a fiútól, elvégre ő az egyetlen jelenleg akiben annyira meg merek bízni, hogy erről az abszurd helyzetről beszéljek neki. Talán ő tud valami okos tanáccsal szolgálni. Talán...
Aztán megjelenik Flitwick. Azt hittem a tomboló Bimba lesz. De úgy fest valamennyire szerencsénk van. Rosszabb reakcióra számítottam az apró termetű tanártól, de csak a gyengélkedőre parancsol el minket. Ez persze nem jelenti, hogy később ha már tényleg szakszerű ellátást kaptunk, ne kapnánk meg a magunkét a rosszabb értelemben is. Minimum egy szülői levél, és újabb büntetőmunka formájában. Ami számomra igen rosszul jönne. Elvégre Mercutio még csak most kapta meg a gyámságom... Egyenlőre azonban jobbnak látom engedelmeskedni, így Wini mellé lépek, és a még kába lányt irányba állítva, és támogatva engedelmesen indulok a kijelölt helyre Corvus nyomában...
Annyi minden történik, hogy még arra se tudok reagálni, hogy Benedict karcsú teste az előbb még a karomban volt és szorosan magához ölelt… Valahol mélyen megmoccan bennem valami zavar, őt nem toltam el magamtól úgy, ahogy Accipitert, aki lerántott a földre, de talán csak azért, mert Benedicttel szemben álltam és amúgy is fogtam a vállát, hogy térjen magához, így még ha meg is lepett, de nem letarolt. Mindenki lassan magához tér, azt hiszem a kisebb griffendéles nem is emlékszik arra, hogy megölelt, bár én nem mondom, hogy olyan gyorsan el tudom felejteni, mert a szeplős, fakó arcomra egy kis pír azért odaszökött. Kerülöm is a tekintetét, inkább felnyalábolom Hillt meg rondán nézek Morganre, bármiért is legyek már megint a főgonosz a szemében. Az eszembe se jut, hogy pont elkapta ébredésében, hogy a barátnője engem ölel és ez valami féltékenységi reakció. Morgan vérzik, amire Accipiter valamilyen furcsa mágiát használ, és ezzel lehull a lepel arról, hogy nem csak én öltem meg a kis lényeket és Benedictnek van valamilyen kapcsolata a vízzel, hanem ő is képes valamire, méghozzá gyógyítani másokat. Újra feléled bennem a rossz érzés, hogy míg más a gyógyításra képes, addig én csak mások eltiprásából vagyok képes előnyt kovácsolni. Mintha tényleg erre születtem volna és nem lenne semmiféle kiút. Nem hagyom, hogy akárki most elkezdjen még többet hárítani és a saját szakállára szerencsétlenkedni, fellövöm a jelet aztán visszajövök és csak most reagálok a kérdésre, hogy mit csináljunk. - Az igazat. Legalább is arról, hogy mi keveredett össze mivel és hogy nem mentünk a Gyengélkedőre. Ami ezeket illeti… - fordulok a sok döglött állat felé, és az arcom kicsit elsötétedik a szégyentől és a rossz érzésektől. -... ha nem baj, én hallgatnék róla. - mondom, és igazából ezeket a szavakat főleg csak a lánynak intézem, mert lehet, hogy más össze se kötötte a kapcsolatot. Ellépek, amikor Morgan megöleli a griffendéles lányt, még kicsit el is fordulok, mintha az érzelgősségtől kiégne a szemem, aztán meglepetésemre nem Bimba professzor jelenik meg az ajtóban, hanem Flitwick. Morgan hirtelen jött meghívására kicsit felvonom a szemöldököm, de egyelőre csak megvonom a vállamat, még az se biztos, hogy nem vágnak ki minket vagy a szüleim elengednek akárhova is azután, hogy szégyent hoztam rájuk. Később biztosan elgondolkozom, hogy mi lenne ha, de nem most. Az aprótermetű tanár teljesen elképed a káoszon, ami itt végbement, először úgy tűnik, mintha csak tátogna, mint egy hal, aztán megtalálva a hangját mindenkit elparancsol a gyengélkedőre ától zéig, ha van seb, ha nincs, mert a egy-két féle-fajta trágya most már mindenkit beterít. A bűbájok mestere azonnal munkához lát, hogy minden törött cserepet, szerteszét heverő eszközt a helyére tegyen és pillanatokon belül mindent megment, amit csak lehet, csak a növények kókadoznak sorban az üvegház szélénél, újraültetésre és jó sok csodatápszerre várva, mert nem egy van szörnyen megtépázva. Engedelmesen indulok el a Gyengélkedő felé, nem bírom ki, hogy ne vágjak mindenki felé egy “én megmondtam” gőgösen gyilkos tekintetet.
Tisztán látom Gina arcán, mennyire megviseli a helyszín, bizonyára történhetett vele valami olyasmi régebben, amit nem szívesen élne át még egyszer. Természetesen még az is lehetséges, hogy ez csak valamiféle rémálom részéről, annak ellenére azonban, hogy szeretném kissé jobban kiismerni a griffendéles lány gondolatait, most nem érzem alkalmasnak az időt arra, hogy kíváncsiskodjak. Mindennek megvan a maga ideje, most viszont arra kell koncentrálnunk, hogy visszatérjünk a valóság talajára. Én már némileg kissé jobban vagyok, kezdek hosszabb időre magamhoz térni és ha erősen koncentrálok, a többiek hangját is tisztán hallom, egyelőre csak Gina tart itt. Nem hagyhatom magára... - Talán olyasmit kevertünk össze, amit nem kellett volna – harapok az ajkamba bizonytalanul. Ha viszont tényleg ez a helyzet, akkor sokkal nagyobb bajban leszünk, amint magunkhoz térünk. Hirtelen már nem is olyan rémes ez az egész, nem igaz? A Friccsel való büntetőmunka mellett már teljesen ki vagyok békülve a saját rémálmommal. Arról legalább tudom, hogy nem valóságos. - Hát, Ben kijutott, úgyhogy neked is menni fog, ne aggódj. Szembe kell nézned a legnagyobb félelmeddel, de nem kell félned – csóválom meg gyorsan a fejem, nehogy Gina pánikba essen. - Itt vagyok melletted, nem hagylak magadra, de ha történne valami, akkor koncentrálj erősen arra, hogy ez nem a valóság. Előfordulhat ugyanis, hogy időközben magamhoz térek, így pedig magára hagyom a lányt, de ezt sajnos nem tudom befolyásolni. Már így is csak miatta vagyok még itt, de ha lekerül rólam a szer, biztosan felébredek, Gina viszont... Az igazat megvallva, fogalmam sincs, mennyire káros az, ha valaki úgy ébred fel, hogy nem sikerült leküzdenie a félelmét teljesen. Talán csak még jobban kihat az egész életére a dolog. - Igen, de... - nyögöm ki erőtlenül, nem szeretnék vitába szállni a griffendéles lánnyal, hiszen látom az arcán azt a páni félelmet és még mindig emlékszem a saját félelmemmel kapcsolatos érzelmeimre. Hát, nem valami kellemes. Ha pedig lett volna mellettem valaki, aki felvilágosít arról, hogy mindez nem valóságos, akkor nagy eséllyel én is ezt a kiskaput választottam volna. Sokkal könnyebb elmenekülni, mint szembenézni az ismeretlennel. Pár pillanattal később már én is az üvegházban térek magamhoz, habár nekem sokkal könnyebb dolgom van, mint Ginának. Nagyon meg se kell erőltetnem magam, tekintettel arra, hogy félig-meddig, de már ébren voltam, valamennyit hallottam is abból, amit a többiek beszélgettek egymás között. A látvány azonban... Na, az teljesen új, így hát elsőre nem is csoda, hogy döbbent tekintettel nézek körbe. Mintha minimum egy csata zajlott volna le itt nemrég. - Mi a... - szólalok meg, végül azonban egy új kérdés ír felül bennem minden döbbenetet: - Mindenki jól van? - cincogom vékony hangon, hiszen már most bevillan néhány dolog, amit ezért kapni fogunk. Fél éves büntetőmunka a minimum ezek után, ez nem is vitás. Soha életemben nem kedveltem a vén és mogorva gondnokot, de meg kell szoknom a társaságát. Eljut ugyan az agyamig Ben meghívása, biccentek is rá egyet, habár teljesen más irányban járnak a gondolataim. A büntetés! Ennek tetejébe pedig Gina magát hibáztatja, habár egyértelműen ez mindannyiunk bűne, nem csak az övé. Corvus időközben fellőtte a segélykérést, úgyhogy pár percen belül minden bizonnyal fel fog tűnni egy tanár is, aki nagy eséllyel egyből a gyengélkedőre küld minket. - Winnie nem tért még magához? - teszem fel a kérdést, melyre nyilvánvaló a válasz, habár azért időközben magához térhetett pár röpke másodpercre, szóval biztos, ami biztos. A tekintetem immár Ginára vándorol, majd egyenesen tágra nyílik, amint megpillantom a fényt, végül Ben sebeinek hűlt helyét is. - Ezt meg hogy? - dadogom, miközben felpattanok, mert esélyes, hogy ülve nem minden volt tiszta, de mégis... Teljesen eltűntek az unokatestvérem sebei. - Te... De mégis hogy? - ismétlem elhűlve, miközben választ várva meredek a szintén zavarban lévő lányra.
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Benjamin Morgan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tekergők II. Felvonás - A büntetőmunka 2018-05-28, 20:14
Végre valahára kezdek magamhoz térni, és életre pofozni Sashát meg Ginát. Amikor feleszmélek, hogy hol is vagyunk, megdöbbenve simogatom a sajgó homlokomat, durván kóválygok tőle, mígnem vakító fehér fénytánc jelenik meg a szemeim előtt, mintha belevakuztak volna a pupillámba, s máris jobb. Na nem sokkal, hiszen a kábaság, és a fájdalom még végigszáguld az eremeimen, de a zsibbadtság már kezd lerepülni rólam. Körbenézek a társaimon, aztán csak felpattanok a két lány közül, és a griffendéleshez lépek, hogy amolyan természetes módon magamhoz öleljem. - Kathie! – Aztán el is engedem, csak mert én ilyen érzelgős vagyok, még nem kell neki is annak lennie. Letörlöm inkább a provokatív, dacos pillantást az arcomról, amit Corvus irányába löveltem, hiszen látom, hogy Winit támogatja. A hollóhátas barátném láthatóan tökéletesen ki van ütve, hiszen átható fura szag terjeng a levegőbe, minimum meg kell nyitni az üvegházat, még ha ezzel azt is kockáztatjuk, hogy bizonyos növényektől elszívjuk a forró levegőt, ami az életőerejük. Másképp viszont nem tudom, hogyan tudnánk kiszellőztetni ezt a furcsa páragőzt. Találgatni sem akarok, hogy ez miért történt, de valahogy ezt most nem Corvus számlájára írom, kétlem, hogy magának is ártani akart volna, mert most jó kakin néz ő is ki. Visszalépek Sasha és Gina közé, aggódva járatva a tekintem köztük. – Sajnálom, hogy.. nem siettünk jobban. Ha hamarabb visszaérünk, talán ez meg sem történik. Mit szólnátok, ha kárpótlásul a tavaszbúcsúztató hosszú hétvégére mindenkit meghívnék otthonra? Téged is Corvus, szívesen látlak, gondold meg. Csak mi hatan, kaja lesz dögivel, és.. Na mit szóltok? – Emelem az ujjaimat Sasha és Gina vállára. A meghívás Wininek is szól, ő is benne van a hatban, de mivel most nincs magánál, neki majd külön visszaismétlem mindezt. Úgy örülnék, hogy ha Corvus is jönne. Sasha már volt nálunk régebben, de az már nagyon messzinek tűnik. Visszatér a tekintem Kath-re, hátha ő eleve bólogat, amivel a többieket meggyőzhetjük.
Végre magamhoz térek és persze nem igazán vagyok a tudatában annak, hogy Bellet a valóságban is emlegettem, vagy hogy megöleltem Corvust, amikor azt hittem, hogy Bell áll előttem. Az viszont egyértelmű, hogy csurom víz vagyok és az is, hogy Ben nagyon nem jó, hogy megpróbál kitörni az üvegen keresztül. Mégis kell pár pillanat, amíg sikerül magamhoz térnem, addig pedig próbálom felfogni mi ez az egész és mit is magyaráz Corvus. Most már körül is nézek és igen, az egész hely úgy néz ki, mintha minimum kiszívta volna valaki innen az életet. Csoda, hogy ránk nem volt ilyen hatással... ezek szerint maga Corvus? - Te... szívtad el? - kerekedik el a szemem, a halott kisállatokra pillantva, aztán kezd csak leesni, hogy jó eséllyel nem csak arról lehetett szó, hogy a víz lemosta rólam az egyveleget, ami jó eséllyel ezt az egészet okozta, hanem itt valami egészen más van a háttérben. Az, amiről még nem igen meséltem senkinek, csak Bennek legutóbb. - Vadmágia... Ben azt mondta, hogy ez valamiféle vadmágia lehet. Olvastunk róla a könyvtárban. Amire képes vagy és én... is, csak épp a vízzel. Azért segíthetett magamhoz térni, azt hiszem. - bököm ki végül, aztán hallom meg az ütemes koccanásokat, ahogyan Ben próbál kitörni az üvegen keresztül és mielőtt bővebben belemehetnénk a dologba már moccanok, hogy segítsek neki, mert a végén még tényleg komolyabban megsérül. - Igazad volt... hívni kellett volna valakit már az elején. - pillantok még Corvusra ezúttal elismerve, hogy tényleg nem kellett volna kísérletezgetni a kenceficékkel, hiszen akár még ennél komolyabb baj is lehetett volna, mint ami lett. Ben is végre magához tér, de nincs idő örülni, mert még mindig hárman vannak kiütve, ő pedig még vérzik is. Nekem csak a szám van felrepedve, de már nem vérzik, csak egy kicsit maszatos és mivel még mindig zöld az arcom, ez igazából nem is nagyon látszik, Ben viszont pocsékul fest, ahogyan a többiek is. Én pedig még mindig azt próbálom felfogni, amit Corvus mondott, hogy ő csinálta... ő szívta el innen az életet. Rettenetes, ha tényleg ilyesmire képes és ezt csak úgy rezzenéstelen arccal mondta ki, mintha semmiség lenne. Végre Sasha is magához tér és Gina... - A Gyengélkedőre kellene mennünk inkább... - kezdek bele ezúttal már én, hiszen még mindig zöld az arcom, ahogyan Corvus... nem, ő jó eséllyel már jól van, talán a képessége meggyógyította a zöldséget is és a viszketést? Ezért inkább Bennek mondom, amikor Gina segíteni próbál neki és akkor jön a fénysugár, a sérülése pedig egyszerűen eltűnik. Köpni-nyelni nem sikerül elsőre... - Ki kell találnunk... mit mondunk, hogy mi történt. Vagy az igazat? - nem igazán tudom, hogy ebből mennyit kellene elmondani, főleg ha azt is nézzük, hogy Corvus mit tett és azt is, amit most Gina... Ben szerint nem a legjobb ötlet ezeket a dolgokat tanároknak elmondani, de akkor hogyan magyarázzuk meg az itt történt totális pusztulást?
Földbe gyökerezett lábakkal nézem a szikla peremét. Hallom a tenger hullámainak csapódását a sziklaperem aljához. Nem vagyok tériszonyos. Sosem voltam. Mégsem merek közelebb lépni. Ez egy valódi horror szerű rémálom. És olyan valóságos. Aztán megérzem a Szöszke finom érintését, és eljut hozzám a hangja. Lassan felé fordulok. Próbálok a lányra fókuszálni. - Igazad lehet. De hogy lehet közös rémálmunk? Hogy juthatunk ki? - igyekszek mély levegőket venni, és néha-néha a lányról a sziklaperemre téved a tekintetem. - Én nem... nem merek közelebb menni a peremhez. Félek attól, amit ott találhatok. Ez olyan... olyan valóságos. - nézek a lányra, és a tekintetemben valódi a félelem. Pedig nem tűnik úgy, hogy itt bárki, vagy bármi fenyegetne minket. Ugyanakkor igyekszem a lány arcára fókuszálni, belé kapaszkodni. Ő ebben az őrületben a realitási pont. Próbálok ismét reálisan gondolkodni. - Ha ez egy hallucináció akkor fel is ébredhetünk. Fel kell ébrednünk. Becsukjuk a szemünket, és ha kinyitjuk, ébren leszünk az üvegházban. Oké. -nem tudom van-e értelme annak amit mondok, de muszáj magunkhoz térni. Ugyanakkor jelenleg végtelenül hálás vagyok a Szöszke jelenlétéért. Valami különös módon van rám nyugtató hatással egy pánik közeli helyzetben. Valóban becsukom a szemem, és magamban győzködöm magam, hogy ha kinyitom az üvegházban leszek, és minden rendben lesz. Oké. Háromra kinyitom. Egy... Kettő.... Há... Három! Hirtelen pattannak fel a szemeim, és valóban az üvegházban vagyok. Veszek néhány mély levegőt. Próbálom realizálni a helyzetem. Ezzel egy időben megérzem a föld ízét a számban, és mindkét karomon és vállaimon a haragos vörös csalán csípések égetését. Nyilván belegyalogoltam öntudatlan az ágyásukba. Lassan forgatom körül a tekintetem a helyen. A pusztuláson, az épp segélykérő jelzést fellövő Corvuson, a vérző fejű Benen, a csurom víz Kath-en, és a Szöszkén. Kell egy perc, mire össze tudom szedni magam. -Ez a pusztulás... Ennek nem így kéne lennie... Én... én vagyok az oka. Sajnálom... - a tekintetemen valódi bűntudat van. Én vagyok a felelős ezért a káoszért. Nem hibáztatom Corvust a segítségkérésért. Eleve ezt kellett volna, de... de... nekem eszembe se jutott, hogy segítséget kérni alternatíva lehet. Nem tudom, mi hogyan, mért romlott el, de valami nagyon balul ütött ki. Bimba ha ideér biztosan tombolni fog, ha meglátja a pusztulást... és akkor nekem kell majd elé állni, és megmondani, hogy az egész az én hibám egyedül. A többiek semmiről sem tehetnek. A tekintetem ismét Benre téved, és elindulok kissé bizonytalan léptekkel felé. - Ki kéne mosni egy kis tiszta vízzel. Mást jelenleg nem mernék tenni... - általában véve vérrehulló fecskefűvel kezelném a sebet, évszádos tuti módszer... de itt és most... bármi bármivel nem kívánt mellékhatást szülhet. Csakhogy ahogy a fiú elé érek, és megemelem a bal kezem, csak hogy megnézzem a sebet, hirtelen fehér fény jön ki a kezemből, és Ben sebe eltűnik!!! - Ben... én... én... ő... még soha... én nem... - zavartan és rémülten hallgatok el. Látszik, hogy fogalmam sincs mi történt! Inkább megrémít, mint megnyugtat, hogy a fiú sebe nyom nélkül behegedt.... csak zavartan nézek hol a fiú homlokára, hol a saját kezeimre...
Néha elfelejtem, hogy mennyi idősek is vagyunk, hogy én kissé koravénnek számítok, és hogy Benedict nem csak alacsony, hanem még igazi kislány is. Nem tudom, hogy hogyan kezeljem a félelmét, fogalmam sincs hogyan kell megnyugtatni egy ijedt lányt, akihez amúgy eddig nem volt sok közöm, sőt, csak rosszat tettem vele. Csak átsuhan az arcomon egy kis aggodalom és sajnálat, akármi is történik érzem, hogy miattam vált az egész ijesztővé, nem kellett volna szükségszerűen előjönni a sötétségnek és az indáknak, én hoztam ebbe a látomásba. Sikerül kiragadnom magamat a látomásból de igazából rémálomból rémálomba kerülök. Mindenki meg van kergülve, még arra sincsen időm, hogy felfogjam, hogy miattam pusztult ki az egész faunája az üvegháznak, már Morgan elkaszálta a lábamat egyszer - legalább is azt hiszem ő volt - most pedig Benedictet hallgatom, ahogy réveteg, könnyes szemekkel Belle nevét mondja. - Belle? Ki az a Belle? - Hirtelen Accipiter is megjelenik mögöttem és a mondat, amit a fülembe suttog az inkább valami elképesztően horrorba illő úgy, hogy fogalmam sincsen a szövegkörnyezetről csak megragad és leránt. Azonnal lerázom a kezeit magamról és visszafordulok Benedicthez, hogy vizet locsoljak rá, nem nagyon érdekel, ha én is vizes leszek, csak ne én legyek az egyetlen, aki magához tért, mert nincsen öt kezem mindenkit összeterelni. A víz kiragadja őt is, látom rajta, ahogy megtelik a szeme értelemmel és persze jönnek a kérdések is. - Most már biztos vagyok benne, hogy a két szertől van, én azért keltem fel mert… - kicsit megtorpanok, és a tekintetemet elkapom Benedictről és az üvegfalú terráriumokra pillantok, amikben minden apró lényecske holtan fekszik feldobott lábakkal, aztán kicsit dacosan, de őszintén folytatom -... mert azt hiszem a sötétség, amit láttál tényleg én voltam és elszívtam azoknak a lényeknek az életerejét. Téged pedig a víz ébresztett fel, talán az, hogy lemosta rólad az egyveleget. - vezetem le röviden, és nem hagyom, hogy az arcomon túl sok vívódás látszódjon, pedig a gondolat - még ha férgekről és bogarakról is beszélünk -, hogy a sok hulla ereje engem gyógyított meg, eléggé felforgatja a gyomromat. Épp, hogy sikerült Benedictet kirángatni, így nem tudok mindenki másra is figyelni, Morgan magától ébred fel, bár az arcán csorog a vér, nem néz ki túl jól. De még is miért az én felelősségem mindez? Nem én kevertem össze a két kenőcsöt és nem tudok egyszerre több helyen lenni, hiába tanulok jobbára előre, még mindig csak negyedikes vagyok, nincsen a birtokomban minden bűbáj. Egyáltalán nem tudom hova tenni, hogy az előbb még ijedt, aztán ellágyult lány most ilyen követelőző, azt meg főleg nem, hogy Morgan miért néz ilyen rondán rám. Rámeredek olyan “ez most komoly, hogy még neked áll feljebb?” nézéssel, aztán mozdulok és megpróbálom elkapni Hill derekát és egyszerűen kipenderíteni a trágyából és talpra állítani, aztán a következő mozdulattal már nyitom az ajtót és a pálcámat - ami szerencsére ezúttal nem kígyózik el a kezemből - az égre meresztve fellövök egy segítségkérő rakétát. Az egész üvegház romokban, még hárman hallucinálnak, Morgannek vérzik a feje, fogalmunk sincs milyen tartós hatások lesznek, egyértelmű, hogy ennek a nyomait nem tudjuk eltüntetni, így jobb, ha végre valahára szabályszerűen járunk el.
A rémületem valóságos, eleinte tényleg azt hiszem, hogy Ben is azokkal van, akik esetleg bánthatták a testvéreimet, logikus hát, hogy nem hagyom magam. Kézzel-lábbal csapkodom, sikítozom, amikor hirtelen nedvességet érzek magam körül és mintha egy pillanatra vízhullámok hangját is hallanám. Mintha konkrétan vízben lennék és onnan próbálna meg kimenekíteni Ben... De nem, ez nem lehetséges, hiszen a házunk közelében nincs se folyó, se tenger, hogy juthattunk volna ilyen hamar oda? Ben tudtommal még nem elég idős ahhoz, hogy hoppanálni tudjon és hát én se éreztem semmi olyasmit sem, ami erre engedett volna következtetni. A mágikus utazások után mindig nagyon rosszul érzem magam, most viszont semmi. Komolyan, mi folyik itt? A kép azonban változik és noha egy pillantás erejéig ismét az üvegházat látom magam előtt, a következő másodpercben már egy vadidegen helyen vagyunk, hármasban. Most veszem ugyanis csak észre Ginát, aki Ben mellett áll és csak vadul pislogok, miközben igyekszem feltérképezni a terepet. Kétség sem fér hozzá, hogy nem a mi környékünk az, elvégre nem hegy közelében lakunk, a hegymászó felszerelés pedig semmi jóra sem utal. Főleg, ha a gazdája sehol sincs. Nem, itt valami nagyon rossz dolog történt, szinte érzem a zsigereimben, amikor pedig Gina kétségbeesett hangját is meghallom, teljesen biztossá válik az elméletem. - Ez nem valóságos! - emelem fel a hangom, mintegy ezzel is nyugtatva a vöröskét, miközben magamban ijedten próbálom összerakni a kirakóst. Nyilvánvalóan nemrég az én rémálmomban voltam, ahonnan valamilyen úton-módon átkeveredtem Benébe, most pedig Gináéban kötöttünk ki. Valószínűleg az apja halálát éli át újra, nekem pedig összeszorul a szívem. Sejtem, milyen lehet ez számára, hiszen az én félelmem is hasonlít az övéhez, de neki még át is kellett élnie már egyszer... Vagy ez most a múlt? Esetleg Gina apja még mindig él, csak hegymászó és ő attól fél a legjobban, hogy egy ehhez hasonló balesetben veszti el? Mi történt velünk az üvegházban? Egy pillanatra mintha úgy érezném, hogy valaki megráz, de egyelőre nem foglalkozom vele, noha Ben már eltűnt mellőlünk, de jelenleg az egész olyan, mintha egy rossz álomban lennénk. Bárki bárhol felbukkanhat, szóval nem teszem szóvá a fiú eltűnését, hiszen itt és most Gina félelme aggaszt leginkább. A végén még fogja magát és lesétál a szikláról, úgyhogy óvatosan megfogom a kezét. Nem erősen, de ahhoz elég határozottan, hogy érezze, nem örülnék annak, ha elkószálna mellőlem. - Hallasz engem? - teszem fel halkan a kérdést, nehogy a kelleténél jobban megijedjen, hiszen már így is nagy eséllyel sokkos állapotban lehet. - Ez csak egy rémálom. Mindketten hallucinálunk, magunkhoz kell térnünk! Hirtelen meghallom a fejemben Ben szólongató hangját és sejtem is, hogy magamhoz szeretne téríteni, egyelőre azonban nem áll szándékomban magára hagyni a lányt. Visszatérhetnék ugyan a testembe és fel is ébredhetnék, de ha Gina nem veszi észre, hogy mindez nem valóság, akkor őt hiába is keltegetnénk. Egy röpke pillanatra mintha elhomályosulna a testem, szinte eltűnők Gina mellől, de aztán újra mellette állok és könyörgő pillantást vetek rá. - Fel kell ébrednünk, különben baj lesz – állapítom meg, elvégre a hallucináció sohasem jelent semmi jót sem egy mágikus növényekkel teli üvegházban. Valamit bizonyára elrontottunk, ez pedig annak a mellékhatása és talán még az is esélyes, hogy ha nem térünk magunkhoz rövid időn belül, akkor örökre Gina rémálmában ragadunk...
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Benjamin Morgan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tekergők II. Felvonás - A büntetőmunka 2018-05-23, 07:59
Engem nem zavar Gina intelme az áramlásról, kiélvezem a szabadságot, ahogyan delfinként úszkálok körbe-körbe, szájon csapva Kathrine-t, vagy kirúgva Corvus alól a lábat. De Gina legalább rendes, és megpróbál velem együtt a fuldokló Sasha segítségére sietni. Még szerencse, hogy én el tudom kerülni az unokatesó kapálózását, mert ha ő meg engem vágna fejbe, akkor úgy néznék ki, mint egy mosómedve a foltjaival. Nem értem, hogy Sasha miért nem engedi, hogy kimentsük. A következő pillanatban viszont már valami hegytetőn ácsorgunk mindhárman, ami nekem furcsa. Ha az óceán még hihető volt, ez a hirtelen nagy váltás már nem annyira, mondhatni kezdek átlátni a szitán, ráadásul meg is érzem a számban a földet. Főleg, mivel a fejem is hasogat az előző pillanatok okán, amikor mint holmi faltörő kos, megpróbáltam homlokkal átütni az üvegház falát. Szerencsémre, és Bimba védőmágiái nyomán sikertelenül. Odakapok a halántékomhoz, vér csorgodál le. - Ez meg mi.. a.. manó? – Káromkodni nem szeretek, így ez csúszott ki, ahogyan Ginára sandítok, majd megérzem a vállamon Kathrine apró ujjacskáit is, ahogyan keltegetni próbál. Tisztul a kép, a lábaim között Sashát Gina rángatja, láthatóan teljesen révetegen. Corvus és Kath meg úgy néznek ki, mintha valami öbölháború katonái lennének, s ők ketten élték volna túl a szakaszból az előzetes ütközetet. – Fúj.. mi történt? – Köpködöm ki a számból a maradék földet, a fülemből pedig húzkálom ki a virágpalántákat. A vért már csak az alkarommal mázolgatom el az arcomon. Nem mély sebek, inkább felületi, tompán fájóak, ahogyan kommandóztam. Lehajolok a szöszihez. Azért mégse pofozhatom életre. Meg se rugdoshatom. - Sasha.. ébresztő? – Kezdem el a vállánál ráncigálni, hátha ki tudom zökkenteni a révületből, olykor pedig Corvusra meredek, igencsak rosszallóan. Winivel is foglalkozhatna valaki, mert ő könyékig turkál a doxitrágyában, mintha elásott kincset keresne.. Ez vajon Kath zöld trutyijától van?
Fogalmam sincs hol vannak a többiek és ahogyan sötétedni kezd a táj egyre ijesztőbb kezd lenni a helyzet és ez már sejteti, hogy itt valami nincs rendben ,hogy ez nem valóságos. Talán még a virágos rétet elhittem volna, na de ezt a feketeséget és hogy az egész Corvusból jön... de mivel ő is ezt mondja talán ő valóságos, de akkor hol lehetnek a többiek? És mi a fene miatt vagyok pont vele itt? - Igen... de ha nem? Érzem, ahogy szorítanak az indák, annyira valóságosnak tűnik... - és ebben a pillanatban vághat szájon a valóságban Ben, ugyanis miután Corvus hasra esett egy inda lazán eltalál engem is és már nem csak a lábaimat szorítja. Így vékonyka csíkban vér kezd csordogálni a szám szélén, ahol felrepedt a bőr, bár maga a repedés itt az illúzióban nem látszik, de amikor odanyúlok egyértelmű, hogy vér és ez már tényleg megijeszt. Mi van, ha hiába illúzió, de mégis megsérülhetünk és ez a feketeség hatással van rám, mint a növényekre., vagy simán az indák fojtanak meg minket? Riadtan pillantok Corvusra, aki épp próbál lábra állni, én pedig az újra felém csapó inda elől próbálok elhajolni, ami kimondottan nehéz úgy, hogy közben a lábaimat stabilan lefogja másik kettő. - Corvus! Én... én félek! - nem tudom, hogy az anyag miatt van, amit rám kentek, most még ahhoz sincs kedvem, hogy veszekedjek vele, de tényleg kezdek megijedni, mert ez az egész helyzet túlságosan valóságosnak hat és fogalmam sincs, hogy mégis mi lesz a vége, vagy hogyan térjünk magunkhoz. - Hol lehetnek a többiek? - próbálok nem arra koncentrálni, hogy újabb indák próbálnak felém csapni, hanem Corvust nézem, aki úgy fest legalább próbál segíteni, bár valami nagyon furcsa a tekintetében és abban a pillanatban, hogy elkiáltja magát egyszerűen eltűnik, csak az indák maradnak, de valahogy vele együtt a feketeség legalább megszűnik és az indák is lassan visszahúzódnak a fák közé. Újra lassacskán kisüt a nap, mintha kezdene minden visszaállni az eredeti állapotába, hogy aztán a tisztás másik szélén megjelenjen a tökélete másolatom, azaz az ikertestvérem Belle. Elkerekedik a szemem és dermedten nézem, ahogyan közeledik. Tátog, valamit mintha mondana, de nem értem és nem hallom, csak végre odaér hozzám. - Belle... - elmosolyodik, nekem pedig elszorul a torkom, hiszen ez nem valóság, nem lehet az, hiszen a testvérem halott, már évek óta. Még sem érdekel ez most és amikor Corvus odaér hozzám a valóságban láthatja, hogy kövér könnycseppek gördülnek le az arcomon, aztán egyszer csak hirtelen hajolok előre, talán védekezni sincs ideje és megölelem. A valóságban Corvust, jó szorosan, az álomban természetesen a testvéremet. Csak akkor engedem el, amikor az álomban elkezd megremegni a képe és újra mintha elkezdene szétesni ez az egész hely a fülembe pedig mintha Corvus hangja tolakodna be. Olyan nagyon távolinak tűnik, szinte csak suttogás, de mégis csak a nevemet hallom, aztán egyszerre magamhoz térek, immár csurom vizesen, miután Belle végképp eltűnt és jó eséllyel Corvus lefejtett magáról mielőtt leönt vízzel és kb. akkor térek magamhoz, amikor már leszállva Gináról igyekszik talpra állítani engem is. Így persze ő is valamelyest vizes lett, nem csak én. Elképedve nézek rá és próbálom felfogni mi a fene is van itt. - Láttam... láttam Bellet... - motyogom először még magam elé, csak aztán fogom fel, hogy körülöttünk totális a káosz. Minden felborogatva és Ben épp próbál áttörni az üvegfalon, ami nem tűnik valami jó ötletnek. - Mi történt? Ők miért nem térnek magukhoz? - azt sem tudom, hogy én miért tértem és hogy miért vagyok csurom víz, de most nem is ezzel foglalkozom, hanem Benhez cikázok a levert cserepek és földhalmok között, hogy megpróbáljam megállítani valahogy. Kár, hogy persze ő is nagyobb nálam, magasabb is és elég eltökéltnek tűnik. - Corvus! Segíts már! Meg fog sérülni!
Ben játékosan úszkál körül, és valahogy egyáltalán nem veszi komolyan a helyzetet. Pedig jobb lenne.
- Ben kijjebb kell mennünk! Itt veszélyes lehet az áramlás! -kiáltom a fiúra parancsolóan, ami elég hülyén hangozhat egy 8 éves kislánytól, aki épp egy 14 éves fiúra szól rá. Ennek ellenére én jobban ismerem a tengert, és a szeszélyeit. Én éltem itt ezen a partszakaszon. Vagyis nem messze innen egy bérelt fakunyhóban nyaranta az apámmal. Nem is kéne itt lennem és a sráccal foglalkozni, aki láthatóan nem vesz komolyan se engem, sem a veszélyt amiben vagyunk. Az apám kéne megmentenem! Egyszerűen elindulnék a part felé, ha követ követ, ha nem nem. De ekkor meglátom a fuldokló Szöszkét! Mi a fene van ma itt? - Tarts ki! - kiáltom a lány felé, és végre Bennel egyetembe elkezdünk a lány felé úszni. Megragadom hátulról a lányt, én is, hogy segítsek neki partra vergődni.- Nyugi Szöszke, nem lesz semmi baj, csak ne kapálózz! - mondom biztató hangon.
A valóságban éppen Corvust sikerül hátulról megragadni, így a nyugtatónak szánt mondatomat is az ő fülébe mondom. Aztán ahogy hátrébb rántanám a srácot az egyik ágyás szélében sikeresen hanyatt vágódom magammal rántva a mardekárost is. Ha tudnám, hogy éppen kit sikerül magamra rántani, biztos nem nyúltam volna hozzá! Még távolról egy bottal sem piszkálnám meg ezt az öntelt, lekezelő hólyagot. Nem hogy így közvetlen. De mivel éppen Sashának nézem, ez nem akadály.
Aztán hirtelen megint ugrik a kép, és a szikla tetején találom magam Bennel, és Sashával. Annak a szilás fennsíknak a tetején. Ugyanaz a szoknyácska, és blúz van rajtam, és száraz! És én ugyanúgy 8 éves vagyok, míg Ben és a Szöszke láthatóan önmaga. De vajon hogyan és mért? Az apám cuccai szana-szét... a bukósisak, amit szikla mászáshoz használt, a kötél egy darabja, karabinerek, egy nagy fém bőrönd tele mindenféle víz analitikai cuccokkal, kémcsövekkel, gyors tesztekkel, meg olyan cuccokkal, amikről azt sem tudom mire valók... de az apám tudja! Ő nagyon okos! A bokor megrezzen mögöttünk. Ijesztően és fenyegetően. Úgy rezzenek össze, mintha megütöttek volna. A szikla pereme felé fordulok, de a földbe gyökeredzik a lábam. Nem tudok elindulni a széle felé. Az nem lehet! Nem késhettünk el! Meg kell mentenünk! Nem várhat szörnyűség a szikla pereménél! De ott van. Tudom, és érzem, ha lenéznék az minden eddiginél borzalmasabb lenne! -APA! - kiáltom el magam végül fülsértően, és ugyanolyan kétségbeesetten, mint ahogy az imént a Szöszke szólongatta a testvéreit...
A többiek eltűntek, a környezetünk pedig egyre jobban változik, az első idilli tájhoz képest most minden vészjósló, és ahogy a sötétség elindul a lábam alól érzem, hogy valami furcsa érzés kelt hatalmába. Nem csak az aggodalom, vagy a félelem magvai, hogy egyáltalán nem tudom, hogy mi történik, hanem valami kellemes érzés is, mintha tényleg én csinálnám ezt az egészet és az energia egyszerűen belém vándorolna. A fejem is kezd kicsit kitisztulni, csak villanások erejéig látom meg a valóságot, a többieket, aztán minden visszaáll és csak ketten maradunk Kath-tel. - Igen, biztosan valamilyen reakció arra, amit összekotyvasztottak és rajtad még a krémmel is keveredett. Ez csak illúzió, semmi se valós. Akkor pedig nem kéne tartanunk a sötétségtől, mert majd csak elmúlik. - próbálom visszaszerezni a magabiztosságom, de látszik rajtam, hogy ez afféle győzködés, mivel a sötétség terjed, és ahelyett, hogy tényleg elhihetném, hogy ez az egész nem történik meg, egyszer csak a sötétségből fekete, sötét vértől verejtékező indák emelkednek ki, és a lábamat elkapva hirtelen elrántanak - ekkor esik nekem Morgan a valóságban. Így mondjuk jóval nehezebb ismételgetni, hogy ez nem a valóság, és hogy nem eshet semmi bajunk, mikor a földre esve nézem végig, hogy Kath felé is kinyúl egy ilyen és megtámadja - ekkor vágja Morgan szájon a valóságban a lányt. - Nem tudom mi történik Benedict, még is hogyan kéne megfékeznem? - kérdezek vissza, miközben újra talpra állok. Fogalmam sincsen, hogy miért pont mi kerültünk össze, ha nagyon nyálas lennék azt mondanám, hogy valamiféle kapocs feszül közöttünk, de nem vagyok. Csak kicsit ijedt, kétségbeesett és dühös magamra, hogy nem hagytam faképnél ezt a szerencsétlen bandát, hogy azonnal a Gyengélkedőre menjek. Annyira nagyon igazam volt. Már megint. Talpra állok, próbálok koncentrálni, elhinni, hogy képes vagyok erre az egészre, aztán közelítek Benedicthez, mert nagyon úgy tűnik, hogy totálisan hiába mondtam, hogy maradjon tőlem távol, a sötétség úgy is gyorsabban terjed és nem tud előle elmenekülni. Megpróbálom csak úgy fizikailag letaposni vagy törni a sötét, csepegő ágakat, amik közénk állnak és amik rá akarnak támadni a lányra, de elég kettős érzés, hogy közben... Egyre jobban érzem magam. Rámeredek a lányra, most egy kicsit aggodalom csillan a szememben, látszik, hogy tényleg nem akarok ártani neki, ezúttal nem, már egy nagyon jó ideje nem, csak... Mit kéne tennem? Elfogadnom, hogy a sötétség belőlem jön, a részem, és uralni tudom. - Elég! - kiáltom parancsolóan, és egy hirtelen lökést érzek a mellkasomban, ahogy a világ most már teljesen kitisztul. Látok mindenkit, a sikoltozó McCaint, a nyakik sáros Morgant és Accipitert, a szellemként kóválygó Hillt, és az egyelőre üveges tekintetű Kath-et, valszínűleg ő még nem látja a valóságot. Az ő arca még mindig zöldes, nekem egyáltalán nem, és ahogy körbenézek a romboláson látom, hogy az üvegek és terráriumok, amik teli voltak aprócska bogarakkal és gilisztafélékkel, amik túrták és lazították a földeket vagy éppen kiették a méreganyagokat és a többi... mind összecsoffadva holtan, élettelenül fekszik. Én pedig meggyógyultam és tökéletesen érzem magam. Tanácstalanul nézek végig mindenkin, és mivel már elindultam Benedicthez lépek még kettőt és a kezeimet a kislány vállára teszem, hogy megrázzam. Fogalmam sincs ő mit él át, ha még mindig képzelődik, de megpróbálom felébreszteni. - Benedict! Ébredj fel, még mindig az Üvegházban vagyunk! Katherine! - lehet kissé drasztikus lesz, de ha nem reagál, akkor fogok egy lavor vizet onnan, ahol nemrég arcot mostunk és nyakon öntöm, hogy lemossam róla a szereket és végre magához térjen. Nem finomkodok, egy vödörrel öntöm nyakon.
Az ajtók és a termek folyamatos ismétlődése pánikba ejt, hiszen érzem, sőt, tudom, hogy baj van, de a testvéreim sehol sincsenek. Egyszerűen sehol! Igyekszem nem sikítozni, noha igen nagy késztetést érzek arra, hogy megtegyem, de próbálom visszafojtani, ami jelenleg szerencsére működik is. A hangos zihálás viszont megmarad, hiszen a rémülettől egyszerűen képtelen vagyok szabadulni, mivel a legrosszabb rémálmom vált valóra ezzel. A szüleim gyilkosai még mindig szabadlábon vannak, én pedig amióta csak betettem a lábam az iskolába, folyamatosan azon rettegek, hogy ez a látvány tárul a szemem elé... Hogy egy nap arra térek haza, hogy a lakás felforgatva, a testvéreim sehol, én pedig egyedül maradok egy olyan helyen, ahol csapdába esem és közben tudom jól, hogy azok az emberek engem keresnek, hogy megölhessenek. - Sera! - kiáltom el magam ismét egy újabb üres szoba láttán, miközben a torkomat kétségbeesett sírás fojtogatja. Miért hagytak magamra? Miért nem keresnek ők is engem? Miért nem jelezték valahogy, hogy ne jöjjek haza? Talán már nem is élnek? De nem, az nem lehet, hiszen Nick aurornak készül, Sera okos, Lio pedig már csak dacból se hagyná senkinek, hogy végezzen vele. Tuti kitaláltak valamit, engem pedig magamra hagytak, mert én vagyok a legkisebb, így se veszik sose hasznomat és csak akadály vagyok mindenben. Nem bírom tovább, elsírom magam, miközben könnyes szemmel botorkálok tovább az újabb ajtó felé, kétségbeesett gondolatok közepette. Remegő ujjakkal nyitom ki az ajtót, majd a tekintetem elnyílik a döbbenettől, a könnyek áradata egy pillanatra megszűnik, én pedig meredten bámulok magam elé. Ez... ez annyira hihetetlen! - Ben? - szólalok meg döbbenten, remegő hangon, miközben a ruhám ujjával letörlöm arcomról a könnycseppeket. - Mit keresel itt? Az addig rendben, hogy az unokatestvérem, de soha életünkben nem tartottuk túlságosan a kapcsolatot, legalábbis azóta biztos nem, hogy anyuék meghaltak. Szóval, miért lenne hát itt, pont ilyenkor? Ezzel csak veszélybe sodorja magát és.... Nem, nem értek semmit sem, hiszen valahogy semmi sem áll össze. Próbálok magamban logikus válaszokat találni a magamban feltett kérdéseimre, de minden annyira kusza. Amikor pedig megragad... Nos, azt hiszem, némi pánik lesz úrrá rajtam, elönt a kétségbeesés. - Ne! - sikítok fel, hiszen konkrétan kezdem azt hinni, hogy ő is azokkal van, akik felforgatták a házunkat és most egyenesen a keresőim elé fog cibálni, akik minden kétséget kizáróan meg fognak ölni. Rúgkapálni kezdek a lábammal, a valóságban feldöntve pár értékesebb cserepes növényt és minden erőmet bevetem annak érdekében, hogy ne vihessen magával. Sikertelenül. - Engedj el! - kiáltok fel újra, majd éles sikoly hagyja el a torkomat, miközben elindulunk valamerre. De mintha nem is a folyosó lenne csak, ahol vagyunk. Időről-időre mintha ismét az üvegházat látnám egy-egy töredék másodperc erejéig. Elég bizonytalan ugyan a kép, de ahhoz bőven elég, hogy elhallgassak. Itt valami nem stimmel! De vajon mi?
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Benjamin Morgan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tekergők II. Felvonás - A büntetőmunka 2018-05-19, 11:38
Nagyon örülök, hogy nem vagyok egyedül az uszizásban, mert legalább Gina ott van velem. Bár nagyon imád főnökösködni, ez most a felhőtlen szórakozás perce, így delfinszerű alámerülésekkel igyekszem szórakoztatni a griffendélest. Ez annyit jelent, hogy ismét csak belefúrom a fejemet a virágyásásba, ezért már olyan a felsőtestem, mint egy vakonddé, s itt ott, ahol megütöttem magamat, még piros is vagyok, ez holnapra már minimum lila lesz. Körbeúszom Ginát (a valóságban elkaszálva Corvus lábait), és kedvesen fröcskölöm arcon vízzel (trágyával). – Fú de jó a víz. Hol lehetnek a többiek? Várj csak, ott van Sasha! – Persze nem is látom, csak ebben a furcsa fantáziavilágban, ahol azt érzékelem, hogy az unokatesóm éppen fuldoklik. Sürgetve Ginát odaúszom, ezúttal lendületes karcsapással vágom szájon Kathrine-t, s a fuldokló segítségére sietek. - Itt vagyok Sasha, kiviszlek, tarts ki! – Mondom szegény áldozatnak, aki viszont tényleg Sasha, csak a valódi, mert merő véletlenségből tényleg hozzá úsztam oda. Ledöntöm a lábáról, a hóna alá nyúlok, és vonszolom valamerre el, méghozzá az üvegház falán akarok áttörni, de szökőárnak vélem, hogy ennyire nem enged, ezért megpróbálom erőből megoldani, azaz időnként újra nekiveselkedni, hátha mégiscsak alábbhagy ez a furcsa hullámzás, s ki tudom vinni a partra.
Az még meglepőbb, hogy amikor körbenézek nem látok senkit a többiek közül csak Corvust. Vajon ez is lehet valami mellékhatása a zöld állapotnak? De rajta most nem látok semmit sem, így hát automatikusan nyúlok az arcomhoz, mintha tapintással lehetne ellenőrözni a színt... Viszont már nem viszket, az is valami. - Nem tudom, de már nem viszketek és te nem vagy zöld... - és itt bennem is akad a szó, amikor a pálcája nekiáll alakot váltani, azaz kígyó formában egyszerűen elkúszik a fűben és ez még összességében nem elég, hiszen úgy fest Corvus körül nagyon nem alakulnak jól a dolgok, mert a csodaszép tisztás képe tökéletesen kezd szétesni. Szépen lassan a föld átmegy feketébe és mintha minden elkezdene haldokolni körülötte, de mégis mi a fene történik? Elkerekedett szemmel nézem az eseményeket és fázósan karolom át magamat, amikor megérzem az első hűvös fuvallatot. A tisztás körüli fák kellemetlen nyekergő hangot hallatnak, ahogyan az erősödő szél fújja őket és lassacskán az ég is kezd határozottan komorabbá válni, ahogyan a napot felhők takarják ki. - Lehet, hogy hallucinálunk a... krém miatt? - na persze ösztönösen hátrébb lépek, nem is kell szólnia, de nagyon úgy fest, hogy ez nem elég, főleg hogy a fák se keltenek túlságosan jó benyomást és hát arra felé kellene hátrálnom, ha nem akarom hogy elérjen a növények haldoklási zónája, ami egyértelműen Corvusból indul ki. Aztán egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy hiába próbálok hátrálni, a lábam egyszerűen nem enged tovább. Már csak pár lépésre vagyok a tisztás szélétől és a lábamra pillantva látom, hogy erős gyökerek csavarodtak rá, azért nem tudok hátrébb menni, a Corvustól induló feketeség pedig egyre jobban közelít. - Hagyd... abba valahogy! Nem tudok hátrébb menni! Corvus! - a végén már azért az eddigi jó kedvem ellenére is eléggé kétségbeesetten kiáltok rá. Oké azért az a fűhaldoklás nem valami jónak tűnik és nem tudjuk, hogy rám hatással lenne-e. A pálcámért tapogatózok, de valami miatt nincs nálam, talán már elkúszott, mint Corvusé kígyó alakban? És akkor hallom meg az erős zajt a fák irányából, mintha reccsenés lenne, azaz reccsenések és egyre közelednek...
Oké. Ennek határozottan nem így kéne történnie! Ez nem... köhögni kezdek, ahogy telibe csap a Kath arcáról felszálló gáz, vagy mi... nem kellett volna ilyesminek történnie! Elvileg semlegesítenie kellett volna azt a zöld cuccot... Mi a fenét ronthattunk el? És még is mi a fenét tegyünk most?! Mire felpillantok nem is az üvegházban vagyok! Mi a franc!!??? Hogy kerültem Olaszországba? Talán hopponáltam volna az ijedségtől? De elvileg a Roxfortban nem lehet... vagy azt csak azért mondják a tanárok, hogy senki ne kísérletezzen vele, és ne amputoportáljunk hopponálás helyett? A gondolatra ijedten nézek végig magamon, és megkönnyebbült sóhajjal veszem tudomásul, hogy minden végtagom megvan. De mintha valami fura lenne... nagyon fura... mintha kisebb lennék... és a kezeim... eltűntek a sebhelyek, amiket az utcán és imitt, amott szereztem... és mi ez a ruha rajtam? Csak lassan kúsznak be dolgok az elmémbe, mint a piros kis lakkos cipő, a rózsaszín-lila szoknyácska, és a fehér blúz, színes lepkés mintácskával. A hajam szépen befonva két copfba és egy-egy rózsaszín masniba kötött szalaggal összefogva... Hirtelen harangszó térít magamhoz, és ahogy megperdülök a fehér kis kőtemplomot látom, ahova apával néha elmentünk vasárnap Isten-tiszteletre... És akkor... Ott... a hirtelen felbukkanó ember a tömeg közepén! "-APA!!!" - kiáltanám teli torokból, de valahogy nem jön ki hang a torkomon... Rohannék felé, de az ember tömeg elállja az utat, és csak távolodik... elérhetetlen messzeségbe... utol kell érnem! Ki tudja, lehet nem is hopponáltam, hanem idő-utaztam!? Lehet még most sem késő! Lehet megváltoztathatom a múltam!? Figyelmeztetnem kell! Ma ne menjen ki a sziklás parthoz! Nem szabad! Próbálnék átjutnia az embertömegen, akik dühösen taszigálnak, csak, és nem akarnak arrébb menni! Azt mondják neveletlen, és rossz vagyok, de ezt ők nem értik! Nekem meg kell találnom az apám! Muszáj megváltoztatnom a múltat!
A valóságban irtó viccesen nézhetek ki, ahogy néhány ember magas csalán szerű növénnyel hadakozok az egyik ágyásban. akik nyilván rossz néven veszik a zaklatást, és ide-oda lökdösnek maguk közt valami vinnyogó hang kiadásával...
Óh Dio mio! Édes Istenem, tudom, hogy régen nem szóltam hozzád, mert téged hibáztattalak... de ha ez egy esély, hogy jóvá tegyem! Kérlek segíts, hogy utol érjem! Aztán hirtelen változik a kép, és már a tengerparton vagyok. Rohanni kezdek a parton a kicsit messzebb eső sziklás part felé, elvégre nem a homokos strandon, hanem pár kilométerrel arrébb a sziklás öbölben történt a baleset... már ha az volt...
Aztán valami különöset pillantok meg a vízben! Azaz valaki különöset! Ben úszkál éppen egy kicsit beljebb a jelző bójáktól. De mit keres ő itt?! És miért önmaga, ha én csak 8 éves vagyok!? De ott veszélyes az áramlás... Ha elkapja, be is sodorhatja a sziklás öbölbe! Nem véletlen vannak ott a bóják! Figyelmeztetnem kell! De ha késlekedek, és Bennel törődök, akkor az apám? Nem, nem veszíthetem el megint! De Bennek se eshet baja! Először kimentem Bent, és utána figyelmeztetem az apám! Gondolkodás nélkül vetem bele magam a vízbe, és kezdek a fiú felé úszni, nagy lendülettel. - Ben! Erre! - kiáltok felé, ahányszor csak sikerül kidugnom a fejem a vízből, és a srácnak próbálok jelezni. Jó lenne ha felém kezdene úszni!
A valóságban ahogy túljutottam a gonosz taszigáló növényeken, akiknek hála lett jó pár haragos vörös csípésfoltom is, sikerül fejest ugranom egy másik homokos ágyásba, ahol lendületes kapálózással kezdek "úszni a homokban"...
Visszaér a kompánia, Hill, McCaine és Morgan is, persze annyira nem nézem meg őket, így nem tudom, hogy azért tartott ilyen sokáig, mert drámáztak egy sort, de most minden gaz egy helyen, ha minden igaz, így elkezdhet az önjelölt nagyvezér (Accipiter) kotyvasztani, miközben én már nagyon mennék. Benedict vakon bízik a csapatban, én pedig megállok a mozdulatban és még egyetlen percet adok nekik, hogy bizonyítsák, hogy nem kétbalkezes banda. Minden tananyagban toppon vagyok, egy-két órával előre is tanulok, de amit itt levágnak a lányok az nagyon nem tűnik a kötelező tananyag részének, így nem is tudom, hogy bízzak-e bennük. Nem vagyok az a kísérletezgetős fajta, legalább is biztos, hogy nem magamon és nem akkor, amikor sürgős... Általában eléggé jók a logikai készségeim, így amikor Benedictre felkerül a "csodaszer" és reakcióba lép a viszketés enyhítővel nem nehéz rájönni, hogy nem sikerült bebizonyítaniuk, hogy érdemes volt itt maradnom. Azonnal nyúlnék a ruhámhoz, hogy a szám elé emeljem az anyagot és a másik kezemmel nyúlnék az ajtóhoz, miközben Hill is friss levegőért kap, de hirtelen... Hirtelen valami gyomorforgatóan idilli mezőn találom magamat, a szivárvány ragyogja be az eget, nem érzem a viszketést a nyakamon és a tarkómon és nem is látok senkit, kivéve… Benedictet. Éppen a napokban beszéltem vele, arról, hogy miért is hagytam ott Jenkinséket elsősorban, és arról, hogy Bex az unokatestvére, most meg hirtelen itt találom magam a rózsaszín lelkivilágában, kettesben. - Mi a... Hol vagyunk? - kérdezem és azonnal bizalmatlanul pálcát ragadok, de ahogy lepillantok a pálcára az életre kel és így kígyóként rácsavarodik a kezemre aztán úgy dönt, hogy nem szolgál és letekeregve a testemen lelép a szivárvány felé? - Mi? - bukik ki belőlem még egyszer és nagy szemekkel Kath-re meredek. Tökéletes álomként nem kötöm össze azonnal, hogy ez egy álom, nem tudom, hogy új helyen vagyunk-e tényleg, vagy a régin, csak egy illúzióban, semmit nem tudok átgondolni, csak azt, hogy ez az idilli kis világ nagyon furcsa és éppen most kígyózott el a pálcám, ahelyett, hogy csinálhattam volna valamit vele. Erre a néhány percre még azt is elfelejtem, hogy Benedict arcának zöldnek kéne lennie, nekem pedig a tarkómnak és a nyakamnak, és a viszketés is tovatűnt. Néhány lépésre hatalmas fejű virágok sorakoznak, csíkos, foltos, márványos, pettyes, mindenféle, de amikor hozzáérek a csíkoshoz egyszer csak el kezd összefonnyadni... És nem csak az, szépen lassan minden elkezd körülöttem száradni, a tökéletesen smaragdzöld fű kifakul aztán feketévé válik, mindenből mintha kiszívnám az életet, mintha halált hoznék a földre. - Ne gyere közelebb! - parancsolok rá Benedictre, mert most őszintén attól tartok, ha eléri a sötétség, ami a lábamtól indul, akkor neki is árthatok. Nem akarok ártani senkinek, nem akarok gyilkolni, nem akarom, hogy ha rám néznek csak a rosszat és a halált lássák... Én... De a folyamat megindul, Benedict világa szépen lassan egyre sötétebbé, felhősebbé válik, miközben a növények a szélrózsa minden irányában - velem a központban - elkezdenek meghalni.
- Bocsánat – szólalok meg Gina rosszallását hallva, de azt elismerem, hogy teljes mértékben igaza van, hiszen sürget minket az idő. Kath és Corvus egyre rosszabbul néznek ki, ráadásul a mardekáros srác már pont arra készül, hogy lelépjen innen. Nem mintha neheztelnék rá emiatt, hiszen én is hasonló esetben a szakemberekre bíznám magam, de abban teljes mértékben biztos vagyok, hogy pontosan azt fogja tenni, amihez a legjobban ért: árulkodni. Tuti megejti majd Madam Pomfrey-nak, hogy mi próbáltunk valami kenceficével segíteni rajtuk, márpedig a javasasszony ilyesmire eléggé allergiás. Véleménye szerint a gyerekek ne kísérletezgessenek, mert abból semmi jó sem sülhet ki. Ő pedig szól a házvezetőnknek, melynek révén újabb büntetőmunka szakad a nyakunkba. Csodás. A füst hirtelen jelenik meg, egyik pillanatról a másikra, mindenféle előzetes nélkül, én pedig köhögni kezdek, amint beszívom azt a levegővel. Kétrét görnyedek, hiszen szinte kaparja a torkom és igyekszem nem megfulladni. Pár pillanattal később már enyhül is a köhögés, én pedig végre kinyithatom a szemem, bár a látvány, ami fogad, nem pont a legnormálisabb... Továbbra is az üvegházban vagyok, a többiek viszont sehol és szinte, mintha beesteledett volna, hiszen odakinn koromsötét van. Rosszul lettem? De ők nem hagynának itt, nem igaz? Hiszen, ha Corvuson is segítettek, akkor ugyanezt velem is megtennék, nem? - Hahó! - kiáltom el magam bizonytalanul, hátha itt vannak, csak elbújtak vagy a fene se tudja... Teszek egy lépést előre, habár a lábaim remegnek, hiszen félek. Van valami a levegőben, ami semmi jót sem ígér, én pedig feszült csendben figyelek minden apró rezzenésre. Semmi. Se emberi hang, se másmilyen. Mintha megállt volna az idő, még a mandragórák békés duruzsolását sem hallom, csak azt a baljós csendet és némaságot. Mi történhetett? Úgy döntök, nem maradok itt tovább, hiszen egyértelműen nincs semmi értelme a dolognak, hanem fogom magam és felmegyek a kastélyban lévő Gyengélkedőre, elvégre világos számomra, hogy abban a füstben volt valami, ami mérgező lehet. Elindulok hát a kijárat felé, de legnagyobb döbbenetemre azon kilépve nem a kastély birtokán találom magam, hanem a házunkban, a lépcső előtt. Csodálkozva pillantok körbe és szintén csodálkozva veszem tudomásul, hogy minden fel van borogatva, mintha valaki betört volna ide és lázasan keresett volna valamit. Az emeletre vezető lépcsőfokokon vércseppek vannak, nem sok ugyan, de származnak valakiből, nekem pedig igen erős késztetésem van arra, hogy felsikítsak. De nem, most csendben kell lennem, mert még itt vannak és engem keresnek. - Sarah! - kiáltom el magam ennek ellenére is, hiszen valamilyen őrült módon biztos vagyok benne, hogy jelenleg kinn vannak a birtokon, ott keresnek. Sietnem kell a testvéreimhez, úgyhogy mindenféle habozás nélkül indulok el felfelé a lépcsőn. Szerencsére egyik fok sem nyikorog, úgyhogy nem kell óvatosnak lennem. Egyik lépés követi a másikat, majd rémülten torpanok meg. A lépcső tetején a házimanónk fekszik, arccal a mennyezet felé egy késsel a mellkasában. A vér tőle származott. Nyilván odalenn sebezték meg, ő pedig még utolsó erejével feljött ide, majd meghalt. Tompa tekintettel bámulja a lelógó csillárt, nekem pedig rémülten dobban egyet a szívem. - Ne-ne-ne – ismétlem folyamatosan, miközben rohamtempóban indulok el előre a folyosókon. - Nick! Lio! Sera! - ismétlem sorban a testvérem neveit, miközben minden egyes helységbe benyitok. Mind üres, azonban egy idő után elkezdenek ismétlődni, habár biztos vagyok benne, hogy nem fordultam meg. Dolgozószoba, vendégszoba, Lió szobája, Nick szobája, Sera szobája, anyuék szobája....Dolgozószoba, vendégszoba, Lió szobája, Nick szobája, Sera szobája, anyuék szobája.... Dolgozószoba, vendégszoba, Lió szobája, Nick szobája, Sera szobája, anyuék szobája.... Egy végtelen körré vált az egész, én azonban nem állok le a kereséssel, mert itt kell lenniük valahol!
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
[/color]
Benjamin Morgan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tekergők II. Felvonás - A büntetőmunka 2018-05-11, 18:31
Dehogy veszem furcsának, ahogyan visszakérdez, sőt, mindig is tudom, hogy támogatott, csak éppen tényleg nem konkrétizáltuk sosem, hogy mi is szeretnék lenni. Valóban érdekelnek a rúnák, viszont azokkal nem tudom, hogyan tudnék közvetlenül segíteni, viszont hatunk közül nem biztos, hogy én lennék a legjobb medimágus. Érdekes, hogy hatunkhoz még Corvust is beszámoltam, minden gonoszsága ellenére kezdem megszokni, hogy megint itt van, és mivel még titkon kedvelem is, hátha egyszer valóban úgy gondolhatok rá, mint a barátunkra. Merengésemből ismételten Wini pironkodása rángat ki, nem is értem, hogy most mi rosszat mondtam. Most nem vagyunk barátok? Vagy.. félreértettem volna valamit, és ő úgy gondol rám? A zavart mosolyból talán leszűrhetnék sok mindent, de hát nem merek, lévén tudom, hogy a velünk egykorú lányok a menő hatodikosokra buknak, nem rám, a vicces okoskára, így csak merő véletlenségnek tartom, hogy a barátném ilyen zavarban van velem, biztos csak az üvegház fülledt melege varázsol az orcájára, ilyen pírt. Visszahúzom hát a kezemet, de azért mellékelek hozzá egy utolsó válsimit, hiszen én nem hazudtolom meg magamat, ilyen vagyok. Visszaindulunk Sasha szólongatására, igaza van, kár volt késlekednünk, de végre Winit is egy kis beszélgetésre tudtam bízni, noha nagyon elgondolkoztatott. A fura füst olyan érzetet kelt bennem, mitntha tüsszögni, és köhögni akarnék egyszerre, ami nem túl jó kombináció, furcsa elegy születne belőle. Próbálom a kékes párán át keresni Kath zöldes arcát, de sehol semmi, viszont a nagy kékség hullámozni kezd alattam, olyan, mintha valami óceánban úsznék. A víz finom hűs, máris zavarni kezdenek a ruhák, dobom is le a pulcsimat, s a pólómat, majd delfinmódra fejest ugrok a hullámba, ami éppen közelít. A valóságban átverem magamat az egyik virágágyáson, és vakondmód kapálózok benne lendületes tempókkal...
