2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Mosolyogva vonom meg én is a vállam a kijelentése után. Lehet, hogy igaza van és lehet, hogy mindenki másnak is, de ha már elkezdtem ezt a képzést, akkor biztos, hogy be is fogom fejezni. Már csak büszkeségből sem tudnám itthagyni az iskolát, csak így félbehagyva, de hát ki tudja mit hoz még az idő és az élet. Tekintetem le sem veszem róla, ahogy próbálja oldani a hangulatot kicsit felnevetek, de éppen csak egy rövidke pillanatig és zavaromban a hajamat a fülem mögé igazítom. - Igen, igazad lehet. Te tényleg erre születtél. A véredben van. - Mondom őszintén és őt követve, én is a vajsörömet kortyolom. Persze gondolataim százfelé vezetnek, nem tudom mit kellene mondanom, mi az amit érdemes lenne még hozzátennem ehhez az egészhez. Persze ő folytatja és ellenzi amit válaszottam, de én csak ismét megvonom a vállamat. - Lehet, hogy majd még megbánom. Végül is ez csak az első évem, van még időm dönteni, nem? Értem én, hogy mindenki félt és próbáltok megvédeni ettől, de valahogy ezt láttam helyesnek. - Mindig is makacs és hajthatatlan voltam, főleg ha valamit eldöntöttem magamban. Persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy amikor elvállunk ez a nap után, nem fogok rajta elgondolkodni és egy pár óra után rájönni, hogy Harrynek tényleg igaza lehet... megeshet. Próbálok közben témát váltani, hiszen jó lenne kicsit róla is megtudni ezt azt, de ő mindig csak tereli a témát, pont mint most is. - Hm, és akkor téged ki próbál lebeszélni a rossz döntésekről? - Mosolyodom el kicsit pimaszul, persze nem gondoltam komolyan. A vajsöröm felénél járhatok amikor azt mondja, mennünk kellene. Furcsa ábrázatot vághatok most, hiszen semmi kedvem nincs elindulni és külön lenni tőle, olyan jó beszélgetni még ha csak rólam is van szó mindvégig... - A könyv ráér, téged pedig már úgyis régen láttalak, szóval ha neked nincs jobb dolgod, én szívesen beszélgetnék még veled. - Jelentem ki határozottan és kíváncsi tekintettel pillantok rá vissza. - Akár sétálhatnánk is egyet itt a környéken. - Puhatolózok, bár megfordul a fejemben, hogy ő szeretne engem lerázni, és hát inkább csak megvárom a válaszát, nem fogok erőlködni.
A kijelentése arra ösztönzött, hogy felvont szemöldökkel nézzek bele a mogyoróbarna szempárba. Nocsak-nocsak... ez flört volt? Nem tudtam hova tenni, de a kuncogása engem somolygásra késztetett. Ha tudná, hogy azért hajtottam úgy le a szeszt, mintha víz lenne, mert attól vártam a megváltást, azaz, hogy távol tart tőle... - Szerintem nem kellene neked ilyesmivel birkózni. - közöltem vállat vonva, és az igazat megvallva, maga a szóhasználat egészen másfajta kontextusban jelent meg lelki szemeim előtt. Lett volna ötletem, milyen birkózásban látnám szívesen, de már kezdtem magam úgy érezni, mint valami perverz zaklató, úgyhogy gyorsan ki is vertem a fejemből a gondolatot. Szerencsére a szavai kizökketnettek, ahogy visszakérdezett. - Erre születtem. Talán genetikusan van belém kódolva, tudod... harcolni Voldemorttal, kislányokat menteni az óriás kígyóiktól. - Próbáltam elviccelni a helyzetet, kicsit könnyedebbé tenni a légkört, de nem tudtam, mennyire sikerült, ahogyan már a vajsörömet kortyoltam. Az édes, keveredve a korábban lehúzott keserűvel egészen kellemes párost alkotott. Persze szerettem volna neki elmagyarázni, mire is gondolok, de úgy éreztem, hogy nem tehettem meg anélkül, hogy túl sokat árulnék el. Így valószínűleg csak valami ködös katyvasz lett belőle. - Amit mondtam, úgy értettem, hogy az auror szak túl veszélyes. Tudom, tudom, meg tudod magad védeni, de ettől függetlenül is az. Nem ezt a szakot kellett volna választanod. - közöltem vele a tényeket, talán a három rövid tette, hogy ennyire magabiztosan ki mertem fejezni azt a véleményemet, hogy jogom van beleszólni, mit is csinál. Pedig ez abszolút nem volt így. Amikor kimondta a nevem, mintha áramütés száguldott volna végig minden porcikámon. El tudtam volna hallgatni egész nap, és ez megint az a talaj volt, amire nem kellett volna rálépni. Talán nem is kellett volna beülnöm vele, sőt, mi több, nem kellett volna elkezdenem követni. Rossz döntés volt. - Nos hát... csak a barátaimat próbálom lebeszélni a rossz döntéseikről, amint láthatod. Nagy kaland, igaz?! - válaszoltam a kérdésére egy hamis mosollyal, amiről fogalmam nem volt, hogyan került az ábrázatomra. Tőlem nem kért engedélyt rá, az egyszer biztos. - Mennünk kéne... nem akarlak elvonni a könyvedtől. -
Szerencse vagy nem, de nem hallottam meg azt amit motyogott maga elé, így hát csak kíváncsian, felvont szemöldökkel pillantottam rá, hátha megismétli a szavait, de ha nem, az sem bánom, biztosan nem lehetett olyan fontos, ha már nem hangosabban mondta. Tekintetem viszont mosolyog, főleg, amikor ő még egy whiskyt kér magának. - Csak óvatosan, csípni fog nagyon! - Kuncogok. Nem különösebben zavar, hogy ilyen gyorsan hajtja fel az italt, csak ne nekem kelljen visszavinni az iskolába, mert annak nem biztos, hogy jó vége lenne. Óvatosan kortyolok bele a vajsörömbe, miközben figyelmesen hallgatom Harry kijelentését, felszólalását, heves megmozdulását. Elkeserít, amit hallok, őszintén, és szerintem kicsit a tekintetemen is megfigyelhető ez, az arcomon keletkezett fintorból meg pláne. Remélem Harry nem hiszi azt, hogy rá fintorgok, úgyhogy még mielőtt bármi ilyesmi felmerülne benne, megszólalok. - Ó, értem. Valahogy csak megbirkózom majd vele... - Nem is tudom. Nem gondoltam ezt át rendesen tavaly, de hát mindegy is, amit pedig elkezdek azt általában be is fejezem, nem arról vagyok híres, hogy félbehagyok dolgokat. Meg amúgy is, szeretem a kihívásokat, még ha azt kicsit nehezemre is esik első körben elkezdeni. - Mármint, mire gondolsz, hogy így van? - Kicsit értetlenkedem, persze csak tapogatózva, próbálok nem teljesen hülyét csinálni magamból a fiú előtt, ma már sikerült egyszer, úgy érzem. Ameddig a Madam kihozza a következő italát, én kicsit a pult felé bambulok, és csak akkor tekintek vissza rá, amikor a kérdésemre megadja a választ. Érdekesnek tartom amit mond, szerintem ez a tekintetemből is látható. Persze, hisz minden jó tanácsot meghallgatok, de ez aztán nem azt jelenti, hogy meg is fogadom őket. - Rendben, megpróbálom majd így. Köszönöm, Harry. - Szeretem kimondani a nevét. Annyira tetszik és olyan szépen cseng. Hagyom, hogy megbabonázza tekintetemet, zöld szemeiből próbálom kilesni, mit is gondol valójában, és ekkor rájövök, hogy mennyire rég beszélgettünk már ilyen komolyan és ennyire hosszú ideig. Elmosolyodom és kicsit zavarba is jövök a kérdése hallatán. Tekintetem a vajsörömre esik, megrázom a fejem. - Én... egyszerűen csak szerettem volna tanulni még valamit. A kviddics megvár. - Egyáltalán nem határozott a mondandóm, és egyértelmű, hogy mennyire szeretném terelni ezt a témát. - De mesélj inkább, veled mi történt mostanában? Veled mindig történik valami izgalmas.
- Valami egészen más esne most jól... - morogtam magam elé, remélve, nem hallja meg, majd amint leültünk a tekintetem a kezére esett, akaratlanul is. Lennék vajsör a kezedben, Ginny! - gondoltam, és majdnem felnevettem azhon, mennyire bénán hangzott ez, mintha csak egy modern költő verssora lenne. Nahát, én nem vagyok az a verselő bárd típus. A whiskey eltűnt, én kérdeztem, közben intettem Madam Rosmertának, hogy kérek még egyet belőle. Nem volt jó ötlet, mivel már a kettőt is éreztem, de hagytam ezt a gondolatot olyan gyorsan tovatűnni, ahogy megjelent. Inkább figyeltem a válaszára. - Hahh, dehogy is! El tudod képzelni, hogy egy rendvédelmi szakon az évek számának növekedésével csökkenjen az elvárás és nyomás?! - kérdeztem szó szerint felcsattanva ezen a feltételezésen, valószínűleg tökéletesen elkeserítve ezzel a válasszal. Nem így akartam én ezt, biztosan nem ilyen élesen, de egyszerűen nem fért a fejembe, miért nem maradt a kviddicsnél. Ahogy abban a másik világban tette... miért kellett olyan foglalkozást választania, amivel az életét kockáztatja? Amikor arra kért, adjak tippeket, elszégyelltem magam, elvégre mégsem egy idegenről volt szó, hanem róla, én pedig hogy ráförmedtem csak azért, mert nem tetszett, amit csinál. Mondjuk ez épp elég indok ha arról van szó, mennyi évet tölt ezen a földtekén. A bókjára kissé keserűen mosolyodtam el. - Ha tudnád, mennyire így van... - húztam el a szám, és nem arra gondoltam, hogy igen, én vagyok a hős auror, a világ megmentője, aki már totyogó pelenkás korában sötét varázslót ölt... hanem arra, hogy mi volt a másik világban. A Madam megérkezett a következő whiskeyvel, amit azonnal lehúztam ismét, majd rendeltem egy vajsört is, gondolva, hogy jó lesz a kicsit könnyedebb italok vizére evezni. Felsóhajtottam, miközben próbáltam valami használható választ összeszedni neki. - Ne vedd félvállról a gyakorlatokat. Több cselekvés, kevesebb könyv fölött gubbasztás... - foglaltam össze röviden ami az alkoholtól némileg ködösített eszembe felbukkant. Azután a pillantásomat egyenesen rá szegeztem, a szemeire, és nem eresztettem az övéit - ezt gondoltam legalábbis. - Miért ezt a szakot választottad, Ginny? Miért nem kviddicsezel inkább? -
Gondolataim közöttünk cikáznak. Oly érdekes a mi kapcsolatunk, már kiskoromtól kezdve ismerhetem őt, és úgy éreztem mindig - és még most is - hogy e miatt igazán szerencsés lehetek. Valahogy később már többet éreztem, de nem találtam viszonzásra, így mások karjaiba vetettem magam, mások mellett keresem azt, amit benne mindvégig megvolt, de hát természetesen senki nem volt elég jó, így már elég ideje egyedül tengetem napjaimat. Amikor meglátom, emlékeimben mindig elsőként villannak meg azok a közös csókok, az a kevés, ami az évek alatt elcsattant közöttünk. Elmosolyodom mondandóján, és zavarodottságomban kicsit lehajtom a fejemet, de pillanatok múlva visszatekintek rá, azokba a tökéletes zöld szemekbe. - Ugyan, ne fényezz ennyire. De azért azt elismerem, hogy kviddicsben tényleg jó vagyok. - Kuncogok fel halkan. Soha nem voltam az az egoista fajta, a legtöbb ilyen dolgot csupán viccnek szánok, és őszintén még a mai napig nem gondolom magamról azt, hogy olyan tökéletes lennék ezekben a dolgokban. Az auror szak pedig kifejezetten nehéz számomra. Csak ezt nem mondogatom. Örülök neki, hogy elfogadta a meghívásomat. Ahogy elindulunk be, szinte libabőrös leszek érintésétől, gondolataimban egyből megfordul, hogy milyen figyelmes és udvarias, a legtöbb fiúnak tanulnia kellene tőle! Amikor már meglátom a kezében a lángnyelv whiskyt, természetesen egyből megértem, hogy ő is innen jöhetett ki, figyelhettem volna a részletekre mielőtt kérdezek, de túlzottan bele voltam merülve abba amit mond, és az arckifejezésének figyelésébe. - Akkor még egy biztosan jól fog esni. - A mosoly nem tűnik az arcomról. Helyet foglalok, kényelmesen, a táskámat a székre akasztom, majd az asztalra könyökölök, átfogva a korsómat, amiben a finom vajsör kavarog. Pillanatokig a habos csodát figyelem, majd amikor ismét kérdez, akkor emelem fel újra a fejemet. - Hm, hát... - Kicsit elmélázok, nem tudom, mit mondjak. - Nem rossz, csak kicsit nehéz. De azt mondják, a következő év már könnyebb, igaz ez? - Az utóbbi időben azt hiszem igen keveset beszéltünk, sőt, amióta auror szakon tanulok, talán még erről nem is esett túl sok szó közöttünk, inkább csak a bátyámat, Ront zargattam, de ő sem volt valami túl készséges segítségadásban, rögtön Hermionehoz hajtott. - Tudsz adni hasznos tippeket? Neked biztosan nagyon jól megy ez a szak, hiszen erre születtél. - Azt hiszem, ez egy bók volt, de csak az igazságot mondom, tudjuk, sokszor ami a szívemen az a számon.
Elmélázhattam valahol út közben, de nagyon, mert ahogy beszélt hozzám, oldalra fordított fejjel csak az ajkait tudtam figyelni, ahogy legördülnek róla a szavak. Zavarodottan megráztam a fejemet, mert hogy pont ezt kellett volna elkerülnöm. A találkozást, a beszélgetést, az ajkai hívogatását. - Ne mondj ilyet, Ginny! Nagyszerű hajtó vagy, fogónak sem lennél utolsó, és auror szakra sem vesznek fel akárkiket. - mondtam neki komolyan, magamban megjegyezve, hogy úgy látszik, még neki sem hagyom, hogy becsmérelje magát. Néztem a könyvet tartó kezét, és ahogy végigsimított a borítón, akaratlanul is az villant át rajtam, mennyire piszok mázlista az az élettelen papírköteg. Vizslató szemeim visszataláltak az arcára, majd, mint aki álomból ébredt, eszembe jutott, hogy még a kezemben a whisky, így gyorsan le is húztam. Ezután gondolkoztam el azon, hogy talán ez nem volt jó ötlet, de mentségemre szóljon (mintha ez mentség lenne) hogy azelőtt igent biccentett a fejem, mielőtt akár csak felmerülhetett volna a gondolat csírája, hogy ezt nem szabadna. Ginny megkért, hogy üljek be vele a Három Seprűbe. Kizárt volt, hogy erre nemet tudjak mondani... kétlem, hogy bármire tudtam volna, amit képes kiejteni azon a cseresznyeszín szájon. Ezért is kerültem hónapok óta... amíg nem kér valamire, nem kell megtennem. Habár igen valószínűtlen volt, hogy mondjuk egyik pillanatról a másikra arra kérjen, csókoljam kifulladásig, (sajnos!) azért jobb volt a biztonság. Meg is fordultam, hogy visszafelé vegyem az irányt oda, ahonnan jöttem, és ahogy sétáltam mellette, egyik kezemmel kinyitottam az ajtót, a másik kezemet futólag a derekára helyeztem, ahogy beléptünk, vagy mondhatnám úgy is, bevezettem, ami igazán idétlenül hangzik tekintve, hogy egyetlen célom az volt, hogy érinthessem, semmi más, semmi udvarias kisérgetés vagy egyéb marhaság, és ha most legilimenciával próbálkozott volna, játszi könnyedséggel rájött volna, hogy unikornisszőrnyi úriemberhez méltó nem rejtőzött a gondolataimban. Egy pillanatnyi kívánságkép sem. Mind arról szólt, mennyire őrülten kívánom, mennyire érinteni akarom bárhol. Mindenhol. - Épp itt. Kellett egy whisky - és kettő se lesz elég, gondoltam, miközben felmutattam a poharat, aminek épp előtte ittam ki a tartalmát. A tömeg nem tűnt túl nagynak, a pulthoz léptem, kikértem az italokat, majd leültünk egy félreeső asztalhoz, szigorúan ügyeltem rá, hogy vele szemben legyek, egyrészt így tökéletes rálátásom nyílt az arcán táncoló karamellaszínű szeplőkre, másrészt egy leheletnyivel kevesebb volt a kísértés. Akkor még nem tudtam, hogy majd a lángoló lehelet jól felülírja ezt. - Hogy érzed magad a választott szakon? - vágtam azonnal a közepébe, nagyjából mint egy kihallgatáson. Ez az, Harry, csak finoman, nyilván soha nem fog rájönni, mi is érdekel igazán! Egyszerűen tudnom kellett a választ egy nagyon fontos kérdésre, ahogy röviddel ezután eltűnt a második lángnyelv is az én lángoló nyelvemet öblítve.
Minden figyelmem csak a könyvre terelődik. Kicsit bánom még mindig, hogy elkezdtem az auror szakot, de azt hiszem, ez mindig probléma lesz majd számomra. Szeretnék a kviddiccsel foglalkozni, de valahogy az eszem azt súgja, előtte kellene valami szakma, valami olyan, amivel később is el tudok helyezkedni ha már kiöregedem a kviddics világából. Azt sem lehet életem végéig húzni, akármennyire is akarnám, de nem hiszem, hogy egyedül képes lennék meghozni ezt a döntést, de ettől függetlenül, nyiván vannak ötleteim a jövőre tekintve. Ahogy véletlenül a fiúba ütközöm, abba a fiúba, aki már kiskorom óta szívszerelmem; emlékszem rá, amikor kicsi lányként először találkoztam vele, a gyermeki rajongás, az ügyetlenség annyira kiütött rajtam, de ő nem értette, és igazán még én sem, sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen közelségbe kerülök majd Harry Potterrel. Ezek a gondolatok mindig mosolyt csalnak az arcomra, az emlékek, amelyek a Roxforti éveinket övezik. Még a mai napig belepirulok, hiába voltak annyian fiúk, akikkel szívesen tengettem napjaimat, valahogy mindig visszakeveredtem Harry gondolatához, és a reményhez, hogy majd egyszer talán... de áh, ő biztosan másként gondolja ezt! - Hát, ismersz jól, mindig ilyen kis ügyetlen voltam. - Persze azt azért nem állítom, hogy a pályán is béna lennék, mert ilyen dolog soha nem fordult meg a fejemben. Tekintetemmel most már a fiút követem, apró mosolyt csal az arcomra, mint mindig. A kezemben lévő könyvre tekintek amikor erről esik szó, végigsimítom a borítóját, olyan szép, olyan büszke vagyok, hogy meg tudtam venni. Tudjuk jól, mennyit kellett nélkülöznünk, soha nem voltunk egy gazdag család, de megtanultam kezelni a pénzt, értékelni a kicsit. - Nagyon szuper, alig várom, hogy újra elolvassam! - Ez a hangnem és a mosoly elárulja, hogy őszintén beszélek. Körültekintek, amikor kérdi, hogy merre tartok. A Három Seprű cégtáblája tűnik fel elsőre, igazából eddig azt sem néztem meg, hol vagyok. - Édességboltba akartam menni, de előtte beugrok egy vajsörre. Velem tartanál? - Jól esne egy kis beszélgetés, mostanában úgysem találkoztunk, ha pedig igen, akkor is csak futólag. Nehezen indult el az első éven az auror szakon, bele voltam mélyedve a feladatokba, a tanulásba, na meg persze a kviddicsbe, minden szabadidőmet arra szenteltem. - Persze csak ha ráérsz, te merre jártál? - Magamhoz ölelem a könyvet, tekintetemmel pedig Harryét kutatom. Már sokkal felszabadultabb vagyok vele, mint régebben, nem félek kimutatni gondolataimat, megerősödtem több szempontból is. Kíváncsi vagyok, mi történt vele mostanság.
Egykedvűen múlattam az időt a szobában, még az ágyból se voltam hajlandó kimászni. Álmomban ringó csípők, vörös loboncok, és mogyoróbarna szempárok kergették egymást, ahogy a megsokszorozott Ginny Weasley-k azért harcoltak, melyikük csókoljon meg először. Nem akartam felkelni, reméltem, a ruhájukat is letépik egymásról a nagy birkózás közepette. Aztán amikor Ron büdös lábszaga, ahogy az arcomba lógott az emeletről, mégis felébresztett, egyszerűen hasra fordultam, mert hirtelen igen kellemetlen volt a légkör a takaróm alatt, és tudtam, hogy a legjobb barátom nem szívlelné, hogy épp a húgáról vannak csöppet sem szalonképes álmaim, aminek aztán meg is van reggelre a még szalonképtelenebb eredménye, a sátortábor. Szerencsére Ron nem maradt körülöttem szaglászni, ébren vagyok-e, így miután elhúzott, és egyedül maradtam, már teljességgel nyugodtan verhettem a fejem a falba. Ginny Ron húga. Továbbá Fred és George húga. Mr. és Mrs. Weasley egyetlen lánya. Egyszerűen annyira helytelen volt az összes ilyen irányú gondolatom, hogy az már fájt. Úgy látszik, csak az álmaimban tudtam kiélvezni, amit Ginny adni tudott a férfi szemeknek. Sajnos nem csak az enyéimnek... Na de már megint mi a francot csinálnak a gondolataim?! Ideje volt lezuhanyozni. Ruhástól, a biztonság kedvéért. Persze a ruhadarabok végül lekerültek, a szennyesbe, majd a manók gondoskodnak róla. 10 perc múlva már sokkal frissebben léptem vissza a szobába, hogy aztán a csomagot szállító Hedviget beengedjem az ablakon. Megvakargattam a szárnya tövét, miközben leoldottam a csomagot, majd ahogy kibontottam, olyan izgatottság lett úrrá rajtam, hogy még Colin Creevey is megirigyelte volna! A csomagban ugyanis az a különleges szövet volt, amit az apámtól örököltem. A láthatatlanná tévő köpeny, amit azért küldtem el hosszas kutatás után egy méghosszabb útra, hogy egy leheletnyi átalakítást végezzenek rajta. Most már ugyanis ha kifordítva viselem a köpenyt, akkor egy szimpla köpenynek látszik, így sokkal kényelmesebb a magamnál tartása. Annyira tökéletes időpontban érkezett, annyira felvillanyozott, hogy miután gyorsan odadobtam néhány csipet bagolycsemegét Hedvignek, azonnal a Tekergők Térképéért rohantam a ládámhoz, és amint elsuttogtam a varázsszavakat, már rohant is körbe a pillantásom egyetlen pontocskát keresve. A nevét meglátva szinte azonnal a szemeim elé úszott a vörös hajzuhatag, a kényeztető pillantás, és kivételesen nem az álombeli. A valóságbeli, amivel nagy ritkán megajándékoz az a gyönyörűséges boszorka. A kis pontocska most a birtok határa felé, a kapu irányába táncolt, ahogy haladtak a lábnyomok, szinte láttam magam előtt a kerekded csípőt, és már tudtam, mi lesz a mai program. Futtában kanyarítottam magamra a köpenyt, miközben magamra hánytam néhány ruhadarabot (előtte) és már kint is voltam a portrélyukon.
Követtem a faluba, egészen a könyvesboltig. Még engem is meglepett, mennyire sokszor kellett a levegőben megállítanom a kezemet, nehogy a hajfürtjei között landoljanak az ujjaim. Talán valami mágikusan megbűvölt sampont használ, aminek az illata is olyan, hogy azonnal elveszi az eszemet? Mert hogy azt valahol elhagytam, az biztos... elvégre egy láthatatlanná tévő köpeny alatt lépkedek Roxmorts felé a legjobb barátom húga után koslatva, mint valami hidegrázós zaklató gyilkos. Pedig Merlin látja lelkem, csak szerettem volna észrevétlenül... figyelni őt. Hallgatni a léplegzetvételét. Ahogy a talárja suhog mögötte, miközben az anyag lágyan legördül a vállán, elöl is, ahol azokat a csodás domborulatokat rejti...
Egyértelmű volt, hogy ezt nem csinálhatom tovább. Ha nem ismertem volna magam jobban, és nem tudtam volna, hogy a hónapok számának növekedésével, mióta utoljára csókoltam, egyre inkább elmegy az a maradék eszem is, azt gondoltam volna, hogy valaki szerelmi bájitallal itatott. De nem, tényleg csak arról volt szó, hogy már túl régóta nem simulhattak az ajkai az enyémekhez. És a legutóbbi alkalom is egy hülye buli volt, hatmillió idegen társaságában a klubhelyiségben, miközben azt az ostoba mugli üvegezős játékot játszották, és én véletlenül arra tévedtem, és nem tudtam ellenállni a kérlelésének, hogy csak egyetlen partira szálljak be. Elvégre születésnapja volt. Hát, többet is kapott, mint egy partit, amikor rám pörgetett... bárcsak ne lettek volna ott olyan istentelenül sokan. Bár ha jobban belegondolok, DE! Ronnak is ott kellett volna lennie, akkor ez nem történik meg, és nem kerülök megint ilyen elfuserált, nyomorult állapotba!
Ekkorra már arra jutottam, hogy tényleg ideje abbahagynom ezt a lányos nyivákolást, egy közben szépen levettem a köpenyt, kifordítva magamra terítettem, mintha csak egy hétköznapi darab lenne, és elsiettem Madam Rosmertához, a Három Seprűbe. Kikértem a lángnyelv whiskeyt, a vajsörrel semmire nem mentem volna, kisétáltam vele az utcára, hogy aztán egy ismerős, vörös hajzuhatag megint levegyen a lábamról, majdnem szó szerint. Egy pillanatra tökéletesen az ajkaimra fagyott a szó, meg a mosoly is, aztán megembereltem magam. - Szia Ginny, már nem csak a pályán játszol forgószelet? - kérdeztem egy vidám mosollyal, miközben a szemeim végigpásztázták az arcának minden rezdülését, beszívva a látványt, mintha soha nem akarnák elengedni. Nem kerülte így el a figyelmemet a pír se, ami olyan marhára de istentelenül jól állt neki, hogy kedvem lett volna felnyalábolni, és eltűnni vele a köpeny alatt másnapig, hogy még egy aurorokból álló keresőosztag se tudjon minket megtalálni. Gyorsan az elmémbe idéztem Ron kisgatyás képét, meg a tényt, hogy Ginny még mindig a húga, így nem is volt már szükség a hat thesztrálra, hogy visszatartson. - Nekem is be kéne szereznem egy példánnyal - mutattam a kezében lévő könyvre. Annyira hiányzott a barátsága is, amit az elmúlt hónapokban akkurátusan leépítettem, pontosan abból kifolyólag, hogy nem tudtam rá barátként tekinteni, de akkor a lángnyelv whiskey már dolgozott bennem, a barátom nagyon hiányzott, akár mennyire nyálas is ezt bevallani, és az is, amilyen sokat tudunk a kviddicsről beszélgetni. - Hová tartasz? - fűztem hozzá, mielőtt megint túl messzire vágtázott volna az a hibbant tartalom, amit a fejemben tároltam dísznek. Igen, ennél is messzebb.
A Roxmorts-i hétvégét mindig a kedvenceim közé tartoztak a Roxforti évek során. Ekkor felszabadultunk kicsit, és olyan önfeledten nevethettünk, szórakozhattunk, csöppet elszabadulva az iskola hideg falai közül, a könyvek rejtelmeiből. Mára már szabadabb lettem mint akkoriban, ahogy és amikor kedvem tartja, akkor mehetek le a szimpatikus kis falucskába. Lassan, de biztosan tavaszodni látszik, a hűvös idő után jól esik a kis napsütés, ami a mai napot övezi. Ugyan van konkrét uticélom is, az egyik helyi könyvesbolt, de mint mindig, most sem fogom kibírni, hogy ne térjek be az édességboltba is, de csupán csak azért, mert útbaesik. Mondhatni, hogy nyugodt a falu, néhány felsős diák és egyetemista lézeng a környéken a helybélieken kívül. Egy-két köszönés és hozzá mellékelt őszinte mosoly kíséretében mindenki mellett elsétálok. Tekintetem többször az égre emelem, tejfehér bőrömnek jól esik már ez a kis napocska, de ez még vajmi kevés ahhoz, amit a nyár tartogat számunkra. A könyvesboltot gyorsan megjárom, kilépve onnan a kviddics évszázadai legújabb kiadását szorongatom kezemben. Már alig vártam, hogy megérkezzen, még mindig találok benne új dolgokat, amikre fel tudok figyelni és talán ki is tudom próbálni a következő edzésen vagy pedig csak simán megfogadni a tanácsokat, amik benne vannak. Jó dolog... őszintén mondhatom, sokat fejlődtem ebből. Ahogy lapozgatom a könyvet az édességbolt felé haladva, előre nem is nézek, csak egy-egy apró pillanatra. Ennek eredményeként, egy nagy ütközés valaki hátába, a könyv a földre esik, én pedig meg kell kapaszkodjam az előttem állóban, hogy ne essünk el. Hopsz. - Ú, bocsánat, figyelmetlen voltam! - Jegyzem meg, miközben a könyvért nyúlok, és felegyenesedve látom csak meg az előttem álló kilétét. - Harry! - Szinte ijedten, és elpirulva szólítom meg. Micsoda véletlen!
| Ruha | Zene | 
