Az Istenit! Ja nem, ez vérfarkas!

Érdeklődve hallgatom végig a meséjét, ugyan egyelőre még kérdőjelekkel és nem tényként veszem, hiszen olyan hihetetlen! De nem vádolom hazugsággal, nem akadéskoskodok, csak nem hiszem el a szavait azonnal. - Tehát ha most valami esemény miatt újra fiatalabbnak éreznéd magad, akkor vissza is fordulhatna az öregedésed és megfiatalodnál? - kérdezek vissza, ez azért... azért durva. Hallottam már olyan legendákat, hogy nem csak hosszú életű mágusok vannak, hanem örökéletűek is, de eggyel se találkoztam, így fogalmam sincs, azoknak hogyan is megy az öregedése, meg tudnak-e fiatalodni, ha akarnak.
Csak bólintok a bíztató szavaira, tényleg szeretném kontrollálni az átváltozásom, úgy, mint mindenki más a falkában, még ha igazából attól még, hogy azt akarják, hogy én legyek a falka vezetője majd egyszer, nem biztos, hogy én ezt akarom. Boldog vagyok itt, meg van mindenem, gyógyíthatom a tilosban járó kalandorokat itt az iskolában, az Aurorokat a bevetéseken, még Hagrid mellett is segédkezek néha a varázslények gondozásában, csak... Csak a falkaszellem hiányzik. Minden kapcsolatom gyorsan tönkremegy, hiába igyekszem, és valahogy olyan baráti társaságom sem alakult ki, ami pótolhatná a farkasokat. Kicsit magányos vagyok. Az átváltozására csak bólintok, akármilyen sokkoló, meg tudok birkózni vele.
Ahogy feláll és odalép mellém kicsit összevonom a szemöldökömet. Nem vagyok egy viszahúzódó típus, de az, hogy hozzámérjen ez a másik univerzumból érkezett kvázi ufó, akit csak most ismertem meg... Csak akkor biccentek végül, amikor elkezd beszélni egy másik tetoválásról. Képek villannak be az elmémbe a másik életemről, szinte tükrözöm az ő tekintetét, ahogy elmerül az emlékeiben, úgy elmerülök én is az enyémben. A simítása nem tudom pontosan milyen kapcsolatot hoz létre közöttünk, de azt igen, hogy az emlékképeim közt nem csak orchideát és nárciszt látok, hanem rózsát, tulipánt és liliomot is. Embereken, furcsa lényeken, fiúkon és lányokon, falakon, páncélokon, pajzsokon, csak villanások, de mindegyik villanás a virágok motívumát mutatja és tudom, hogy az emlékek nem az enyémek... Vagy is igen... Az enyémek. Csak nem Emma Marshall-ként.   

Ha már ő is úgy végigmér, meg elemezget, akkor én se veszem le róla, ameddig mindent, amit csak lehet meg nem nem figyelek rajta a külsejét tekintve. Persze bele nem látok, még ha úgy tűnik nagyon is készségesen mesél magáról, csak én nem kerülök teljesen képbe. Nagyon sok dolgot le tudok nyelni, idővel meg is tudok emészteni, de egyelőre a ledöbbent fázisban vagyok, az elfogadáshoz idő kell. Persze segít, hogy milyen készségesen mesél magáról azért cserébe, hogy ő is érdeklődhessen rólam. Mintha két állat szaglászná körbe egymást úgy ismerkedünk... Vagy mint egy nagyon abszurd vakrandin. Mert ki mesélne első találkozáson a legféltettebb titkairól? Jó, hát... én hajlamos vagyok rá, azt hiszem.
Egyelőre elég nehéz például megbirkózni az ébredés fogalmával, főleg azzal, ahogy könnyedén közli, hogy őt alkották és nem született.
- Ahha, szóval ébredés. - mondom, de eléggé vérszegényen, érződik, hogy ezt még nagyon emésztgetni kell, de amúgy valóban nem vagyok én olyan hülye, nem bonyolult dolgokat mond, egyértelmű, éppen csak nehezen hihető. Bólintok a született vérfarkasok és a harapott vérfarkasok kapcsolatára, de azért a szolgákra kicsit megütközök.
- Mi? Nem, én nem! Engem nem szolgának gyárottak, engem... végül is... azért alakítottak át, hogy egyszer alfa lehessek a falkámban. - bököm ki, mert valahogy ez a szolga gyártás dolog nagyon sérti a fülemet, bár nem tudom, ha olyan lennék, akit ok nélkül, vagy valamilyen sötét okból alakítottak át, akkor mit gondolnék. Engem... a nagyanyám alakított át. Így azért még is más érzések mennek végig rajtam. - Másik formádat? Meg tudod mutatni? - élénkülök fel kíváncsian, és előredőlök a széken az irányába, miközben próbálom kicsit egyben elterelni magamról és a likantrópiámról a figyelmet, de úgy tűnik, hogy mind a ketten kitartunk amellett, hogy kérdezgessük a másikat. Kicsit hallgatok, simogatom finoman az orchidea tetoválást és merengek a vérfarkasságom veszélyeiről, amikor újra kérdez és most már reflexből válaszok.
- Igen, nagyon fájdalmas. - de ahogy felkapom a fejemet a bambulásból és újra ráemelem a tekintetem rájövök, hogy a gesztusaimból következtetett most erre, pedig most csak a tetoválást simogattam a kezemen, ami egy cseppet sem fájdalmas dolog. - De most egyáltalán nem érzek fájdalmat, azt hiszem mindent megakadályoztál, amikor visszaváltoztattál, akárhogy is csináltad. Csak a tetoválásomat piszkáltam. - emelem fel a csuklómat és felé fordítom a virágot, történetesen orchideát, amit egy másik életből örököltem, és ami néhány hónapja jelent meg a karomon, az ominózus pokoljárás után. Mert az a hely maga volt a pokol, szinte idegenekkel összezárva, nem tudva, hogy egyszer haza fogunk-e egyáltalán jutni onnét... Egy másik univerzumból... Megint kicsit elkalandozok, még a számat és elhúzom, de most nem a semmibe nézek, hanem egyenesen le a tetoválásomra, amit Ivor felé mutatok. Nem túl nagy, nem is tolakodó, olyan két-három centis és tökéletesen szép a fekete vonala.  

Tulajdonképpen határozottan humanoid. Két lába van, két karja, egy feje van, arca is elég emberi. Kerek fülei vannak, szóval még valami elf-félének se lehetne nevezni. Szemei formája, mérete is emberinek mondható, íriszét leszámítva. Nem tükrözi azokat a sztereotip nagy fekete szemekkel jellemzett zöld űrlénykéket. Alapvetően nagyobbnak tűnik valamivel a kézfeje egy átlag emberénél, ezt értsd úgy, hogy míg te a te kézfejed, az álladtól nagyjából a homlokod közepéig ér, az övé, ugyanezzel a módszerrel nézve átéri az arcát állától a hajvonaláig. Jó egyrészt vélhetően férfi, másfelől inkább hosszúak az ujjai. Bőre világos, sápatag, haja is igen világos tónust képvisel. (még valami elcseszett Malfoy is lehetne). Összességében mégsem lehetne rá az mondani, hogy albino. Elvégre nem is az.
Így ruhában, teljes felszerelésével, ezek a leginkább szembe tűnő külsőségek, meg az arcán is felbukkanó furcsa "tetováls-minták" amik vélhetően a nyakát takaró kendő-sál után és tovább sem érnek véget.
Ellenben az hogy fura.... nem kifejezés.
Most nincs különösebben emberek előtt, szóval, a gyári alakjában flangál, egyébként ezt azt eltűntet magán és gyakoribb árnyalatokat ölt amivel el tud vegyülni. Mert hát néha azt is kell.
- Nos tulajdonképpen igen. - közli egyszerűen. És valóban ez a legegyszerűbb ez a definició rá. -Köszi! - rágcsálja tovább az almát jóízűen. És nem nem fog neki állni Hófehérkéset játszani, sem a banya oldaláról, sem Hókefélkééről. A következő kérdésre pillanatra megáll a rágásban.
- Jelenleg hasznos. Mert nélküle nem biztos, hogy tudnánk most beszélgetni. De... Egyébként épp olyan haszontalan és kellemetlen tud lenni, mint a te átkod. - szelíden néz Emmára, igyekszik úgy fogalmazni, hogy ne szálljon el nagyon a Földi szférától, figyelembe veszi, hogy a beszélgető társa még fiatal. Nem becsüli le, hiszen az ostobaság volna. De igyekszik egyszerűen, érthetően fogalmazni. Aminek folytán maga is egy kicsit egyszerűbbnek érezhet mindent.
- Maradnék az ébredésnél. Nem születtem.- halgat egy rövidet aztán hozzá teszi. - Úgy képzelj el, mint egy... homunculust. Volt egy alkotóm valaha. De ez már régen volt. - megejt egy barátságos mosolyt, de a hangszíne miatt nem lehet eldönteni, hogy amúgy ez vajon egy jó történet lehet-e vagy inkább horror.
-Szóval akkor, gyakorlatilag a született farkasoktól erednek a harapott farkasok. Ők az őse az itteni populációnak? - eltűnődik és a vámpírok jutnak eszébe. Az ősvámpírok meg azok a harapottjaik akikből szolgák lesznek de elvesztik emberi mivoltukat, meghalni sem tudnak igazán, és még csak nem is nyerik meg a vámpírlét egyetlen előnyös vonását sem.
- Sok olyan faj létezik, akik hasonlóképp gyártanak "szolgákat", szükség kényszer vagy teljesen más céllal, de teljes értékkel nem tudják tovább adni mivoltuk lényegét. Különös. - mímel el a gondolaton aztán lassan szélesre húzódik a mosolya. - Kedvesem, hidd el megszámlálhatatlan élőlénnyel találkoztam már, amihez képest igazán tetszetős a te átalakult változatod. Rögtön példának tudnám hozni, a saját másik formámat. - jelentőségteljesen néz Emmára aztán harap egy újabbat, még egy kettő és elfogy az az alma.
- Szóval szeretnél megtanulni irányítani valamit, ami zsigerből fakadva kényszerít bele egy nemkívánt helyzetbe? - kérdi és vissza gondol arra mikor őt tanította az alkotója önuralomra. Megcsóválja a fejét, nem, az itt nem működne, ez kérdés sem volt.
Feltűnik a mozdulat, de nem látom a tetoválást innen, azért rá kérdezek.
- Fáj? - másképp értelmezi a manővert és kiterjeszti rá észrevétlenül az erejét, hogy halványan letapogassa. Tulajdonképpen olyasmit keres; a likantrópia mennyire feszegeti vajon a lány érhálózatát, van-e egyáltalán nyoma a vérében, vagy egészen más tőről fakad a dolog. Igen, nem ismerte fel elsőre, hogy Emma mozzanata pusztán érzelem alapú volt, mint mikor pl valaki a jegygyűrűje hűlt helyét matatja. Van pár ilyen mozdulat, amit elsőre nem tud értelmezni hála önnön korlátainak.

Elterül a kopottas díványon, ami az ágyamként szokott funkcionálni, és én csak nézem és próbálom valahova tenni. Besorolni egy skatulyába, ami megmagyarázná, hogy miért viselkedik ilyen furcsán, hogyan tudott bejönni, és úgy egyáltalán, miben más, mint bármilyen ember. Mert nagyon, nagyon más. Kicsit összeráncolom a homlokomat és hitetlenül meredek rá a válaszát hallva, elsőre nem tudom, hogy viccel-e.
- Akkor azt állítod, hogy te végül is... egy űrlény vagy? Valami nagyon-nagyon távoli bolygóról? - kérdezem, és hallom a hangomban, hogy egyenesen őrültnek nézem a fickót, amiért ilyeneket mond. Nem akarom megbántani, de ez olyan abszurdum, mintha valaki azt mondaná, hogy egy másik univerzum reinkarnációja vagyok ezernyi leélt élettel, ki tudja milyen bolygókon és milyen hatalmakkal... oh, wait. Ahogy ebbe belegondolok az elzárkózásom az elől, amit ő mond egy kicsit megtörik, de azért nem tudok hinni neki az első pillanattól.
- Jóétvágyat. - bököm ki a gondolataim közül, aztán megbillentem a fejem. A félelemérzetem teljesen elmúlt, csak valami enyhe feszítés van a melkasomban, ami jelzi, hogy egyébként éppen átalakulva kéne vonyítanom a holdra, és ez a beszélgetés kicsit... természetellenes.
- Eddig úgy tűnik, hogy inkább hasznos. Hogy érted, hogy ébredés? A születésed óta? - kérdezek újra, és annyi kérdésem van, hogy megszámlálni is nehéz lenne. Csapongunk oda-vissza, miközben szinte pingpongozva kérdezünk egymástól felváltva, és mivel ő is válaszolt, akármilyen hihetetlenül, én is válaszolok.
- A született vérfarkasok nem ilyen csúf fél-lények, mint a harapottak, hanem képesek hatalmas farkasokká alakulni, a tudatuk teljes irányításával, nem kapja őket el a vérszomj, és egész életüket a falkában élik le a társaikkal. A mágusok őket se igazán szeretik, hiszen mindig meg van az esélye, hogy megmarnak valakit, és a harapott vérfarkasok... ők az igazán veszélyesek, őket kell lekötözni, mert átváltozás után nincs meg a kontroll és... elkaphat a vérszomj minket. - magyarázom, egy kicsit a végére megszeppenve, mert borzalmas arra gondolni, hogy mivel nem tudom magam irányítani, ténylegesen... ölhetek is. - Ezért vagyok itt, és ezért van mindenhol a környéken védőbűbáj, de te átsétáltál rajta!
Nem mondom, hogy nem veszem észre, hogy mennyire megnéz, de inkább annak tulajdonítom, hogy a likantrópia érdekli és ezért méreget. Közben az alkarom belsején lévő orchidea tetoválást kezdem el finoman simogatni, ami emlékeztet rá, hogy a múlt évi kalandunk tényleg megtörtént, nem csak megőrültem és képzelődtem.
 

Ha már így felkínálkozik a hely oda sétálok és ledobom magamat... Emma ágyára, elterülök nyújtózok, egyből otthon érzem magamat. Kezembe kerül egy alma, hogy honnan az rejtély. De békésen harapok bele és olyan "rajzold le a francia barátnődet" pózba vágom magamat, csak... kicsit konszolidáltabb módon. Főleg azért, hogy bár elterültem, felé forduljak és figyeljek rá.
Aztán persze válaszolok. - A világ neve ahonnét indultam Angmillran. Angmil a föld, Ilran az ég. A bolygó sem innen, sem a Holdatokról nem látszik. De még csak csillagvizsgálóval sem. Szóval... elég messze van. - harapok, rágok, nyelek. Közben figyelem a kis farkasbőrbe bújt gidát.
-A mágiám ébredésem óta hozzám van kötve. Hasznos és haszontalan hatalom egyben. -mosolyodom el szelíden, kissé szomorkásan. És úgy nézek rá, mint aki tisztában van vele, hogy egy szavát sem fogják elhinni.
- Érdekesen hangzik. Akkor ezek szerint kétféle vérfarkas van itt. És a született miben más az itteni harapottól? -kérdem és közben valami felsejlik bennem.. Olyan... Ismerős. Egy energia lenyomata amit hordoz... De honnan?.. Az feltűnhet neki, hogy szemeimet vizslatóan függesztettem rá. Bár még mindig nem az amikor a bőröd alá másznak és le is csupaszítanak.

Mivel semmi sem utal arra, hogy ártani akarna nekem, sem a tettei, sem a kisugárzása nem fenyegető, így egy kicsit könnyebben engedek fel a visszaváltozás utáni feszültségből. Eszemben sincs olyasmiket feltételezni, hogy egy olyan alak, mint aki előttem ál, még a kisugárzását is el tudná fedni, hogy ne látszódjon rajta a hatalma vagy egyéb dolog, ami menekülésre késztethet engem, mint riadt kislányt. Mert most egy kicsit talán az vagyok.
Egy ideig megtagadom a választ, de csak azért, mert ezzel is jelezni akarom, hogy először ő mondja meg kicsoda, hiszen ő sétált be az én... vackomba, csak úgy, át minden védőbűbájon. Így hát azt hiszem, nekem jár inkább a magyarázat, és nem neki. És úgy tűnik, hogy ezzel a fickó is így van, hiszen beszédes, még ha úgy tűnik, hogy nagyon is csapongó a témákkal kapcsolatban. Beszél is meg nem is, kapok információt meg nem is. Mintha nem lenne hozzászokva, hogy valaki egyenes választ vár tőle, márpedig én tényleg tudni akartam, hogy kiféle-miféle.
- Mennyire távoli helyről utaztál ide? És a mágiádat ügyesen elfelejtetted megmagyarázni. - kérdezek és hozom fel újra, de most már hajlandó vagyok én is beszélni magamról, hiszen a ruhám megvan, a fazon ártalmatlan, csak csodabogár, és ahogy őt érdekli az én átváltozásom, úgy engem is az ő egész lénye. Még soha, tényleg soha nem zavart meg senki itt, pedig már jó néhány hónapja létezik ez a hely. Elraktározom, amit ő mond az ismereteiről, aztán jobb híján, mivel tippem sincs, hogy hogyan kéne ilyen helyzetben viselkednem, leülök az asztalhoz. Ha akar ő is leül, vagy a kanapéra, amit ágynak szoktam használni, mikor itt éjszakázom. A berendezés eléggé minimál, de ami van benne, az egy nyugodt, kicsit kopottas nappali-ebédlő hangulatát kelti, csak alap dolgok vannak benne, de minden olyan kellemes és megnyugtató. Persze, a láncokon kívül, azok erőteljesen visszavesznek az otthonosságból.
- Átok is, meg nem is. Apai ágon minden rokonom vérfarkas, de édesanyám boszorkány és én nem örököltem a születéseimtől az átváltozást. Csak később kaptam, harapás útján, ezért... nem olyan vagyok, mint a családom, csak olyan, mint bárki, akit megmartak. - magyarázom neki, nagyvonalakban, aztán egy kicsit fáradt vállrándítással hozzáteszem. - Csak ezt én nem akarom elfogadni. Meg akarom tanulni irányítani, hiszen a véremben van apám farkasvére, valamit ez csak számít.