2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Valahol mélyen természetesen ott motoszkál bennem, hogy ezt azért nem kellene, főleg nem így, de túlságosan mélyen van és túlságosan könnyen elvakít a vérszomj, hogy el tudjam nyomni a lelkiismeret hangját. Nem is értem miért hasonlít az a hang kísértetiesen Sera hangjára... Azt hiszem azt, hogy bosszantson, más válasz nincsen. Engedni viszont nem engedek neki, így a közeledőt sem hallom meg, csak amikor már érzem a rántást, aztán a levegőbe emelkedem és mire magamhoz térek már kötelek fognak le. Hiába próbálok mocorogni, szoros és mágikus, így aztán nem sokat ér, hogy küzdeni próbálok. Kicsit megnyalom hát a számat, mert maradt még ott pár csepp és lassan felfogva, hogy mi történik nézem végig, ahogyan az ismeretlen alak meggyógyítja és útjára engedi a kentaurt. Fenébe! Az az én vacsorám volt! Hirtelen rázom meg a fejemet, ahogyan lassan magamhoz térek és eljut hozzám a kiabálás hangja is, ami egyértelműen a kentaur megmentőjének torkából érkezik. - Jól van már... ne üvölts, állati zavaró! - na igen ki vannak még élesedve az érzékeim, ő pedig kiabál megállíthatatlanul, miközben én még alig fogom fel, hogy pontosan mit is próbál magyarázni. Ahhoz magamhoz kellene térni teljesen és persze ahogyan máskor is gyorsan elzárni a bűntudat csapját, amikor ilyenkor az elején próbál megnyílni csak úgy magától, de nekem mindig sikerül nem tudomást vennem róla. Meg várom hát, amíg befejezi kissé szemforgatva figyelve őt. Ha tudnék mozogni most tuti, hogy karba font kézzel állnék és dobolnék a lábammal a földön, mint aki sürgeti a felesleges litánia végét. - Nem hiszem, hogy bárki főbe lőhetne egy diákot, a szüleim nem nagyon értékelnék. - vágok vissza, mert ez akkor sem így megy. Amúgy is tudjuk, hogy a kentaurok nem igazán szoktak szóba elegyedni az emberekkel, szóval kétlem, hogy bármelyik is menne panaszkodni. Meg aztán, ha nem éli túl, amelyiket megtámadtam, akkor... nem igen tudna senkinek se mesélni arról, hogy mi történt vele, akkor pedig nem is derül ki. - Egyébként is... te engedted el, most majd beszélhet akárkinek. - ezzel igen egyértelműen arra célzok, hogy valószínűleg ha rajtam múlik, akkor nem marad életben és nagyon úgy fest, hogy ez engem nem különösebben hatott volna meg. Hát igen, jó eséllyel ezt majd a nagy megmentő nem fogja értékelni, de jelen pillanatban a józan gondolkodás azért igen távol áll tőlem. Egyébként is ő is valami diák lehet, mit prédikál itt nekem?
Egyre többször és többször járok ki éjszakánként a Rengetegbe. Régebben nem volt ennyire szokásom, egyre inkább vonzz az éjszaka, a csönd, a hideg levegő, a nyirkosság, és leges leginkább a Tó maga. A hatalmas fekete tömegével. Általában nem a kastély felől, a mólóknál közelítem meg, most mégis a a csónakházban lógatom a lábamat és szirénekkel szórakozok. Ezek az őshonos hideg skótvíziek nem olyan szépek mint az édesvízi társaik, vagy mint Japán déli vizeinek lakói, ezeknek egészen bestiális külsejük van, de szeretik a zenét. Így ha alkalmam adódik, előttük gyakorlok a gitárral. Néha betársulnak. A víz felszínére fekszenek, a hárfájukat félelmetes uszonyként támasztják ruganyos hasfaluknak és ontják a magasabb tónusokat. Különös, mennyire hatással van a fenevadakra a zene. Kísérteties dallam terjed hát a tó felszínén egyre messzebb és messzebb. Nem hangos ricsaj, inkább halk összetett, és kissé elvegyül az éjszaka hangjaival. Odahaza is mindig imádtam ezt. Mindig megnyugtatott és feltöltött. Távolra repít, minden idegeskedéstől, minden nyűgtől, minden akadálytól. Egy kicsit még haza is jutok általa. Most azonban a hozzám társuló szelki játéka hírtelen megszakad és hátra bukfencből le is bukik és el is tűnik a víz alatt. Felém pedig a szél egy nagyon is ismerős hangot sodor a víz felszínén, amire már én is megdermedek és egyből abba hagyom a játékot. Valami haldokló élőlény siráma. És pillanatokon belül megérkezik még valami más is, vérszag. Méghozzá nem is akármié! Gitáromat a tágító bűbállyal megtoldott övtáskámba süllyesztem, amit keresztbe vetve hordok a vállamon mostanság. És szimatolok, betályolom az irányt, hagyom hogy feljöjjön a vámpírméreg áldása, változzon a látásom, élesedjenek a reflexeim és hatványozódjon a fürgeségem. Talán még nem lesz késő a kentaurnak. De mi támadhatta meg?
Pár pillanat alatt oda érkezem és pillanatra megdermeszt a látvány. Persze láttam már más vámpírokat, és persze láttam már gödörbe esett kentaurt is, de valahogy mégis másra számítottam. Sötét szemeim résnyire szűkülnek az indulattól ami egy pillanat alatt vágja ketté az addigi nyugalmamat. Nem nagyon foglalkozom a körülményekkel, lefejtem a lányt az élőlényről és kicsit erősebben és kicsit messzebbre hajítom szegényt a kelleténél. Pálcámmal intek felé, őt pedig még a levegőben való bukfenc közben kapják el a kötelek és húzzák egy fához és rögzítik is. Baja biztosan nem esik, legfeljebb egy alapos meglepetés. Talán sikerül kizökkentenem is. Jó kezdés mondhatom!... Nem... egyszerűen nem tudom elviselni ha valaki ennyire nem képes uralkodni magán! Tim nyugi... minden bizonnyal egy frissen harapott.. Remélem. Bár egyik sem jobb, némi együttérzés száll belém de nem sokáig. Az áldozathoz fordulok még nem vészes az állapota. Bevetem, hogy hatást tudok gyakorolni az élőlényekre valamelyest. Bár eddig embernél próbáltam csak, elégedetten nyugtázom, hogy a fiatal kentaur csendesedik és kezd elernyedni, én pedig előszedek egy üvegcsét és a harapásra csepegtetve a tartalmából, beforrasztom. A törött lábára teszek egy sínpólya varázst. Sajna nem vagyok gyógyító. És csontforrasztó sincs épp nálam, de jó lesz ez így. És akkor most nagy levegő és hó-rukk!! Kituszkolom a gödörből a szerencsétlent. És visszavonom róla a befolyásomat. Azonnal idegesen prüszkölni és nyöszörögni kezd, rukapál én pedig eltávolodom tőle sürgősen. Talpra küzdi magát, és bicegve, támolyogva maga is iparkodva odébb áll.
Ekkor pedig a fához kötözött lányhoz fordulok. Tekintetemből nem süt túl sok jó, de már nem borítja be a gránátszínű sötétség. - Megőrültél? Neki rontasz egy kentaurnak?! És ha Hagrid, vagy az a másik istencsapása tudomást szerez tőlük a támadásról? Akkor mégis mi a francot csinálsz?! Hagridnál még talán ki tudod magyarázni magadat, de Graves helyben főbe lő! Vagy a Minisztériumba hurcoltat....- tajtékzok és még mindig nem eresztem el. A kötelek szorosan tartják, épp csak ki nem szorítva belőle a szuszt. - Szarvasok, nyulak, rókák! Ha már állati vérre adod a fejed, mert még nem tudod kezelni a helyzeted! Világos???- rivallok rá szerencsétlen csajszira, kicsit keményebben a kelleténél. Ennyit a meghitt nyugalmamról. Na igen, kissé lobbanékonyabb vagyok a kelleténél néha. Főleg egy ilyen helyzetben.
Sheree Parks
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tim & Sheree - Vadászat 2017-11-27, 07:31
Napok óta azon gondolkodom mennyire oltaná a szűnni nem akaró vérszomjat, ha egy kis vadászatra indulnék mondjuk a Tiltott rengetegben. Ejthetnék el szarvast is, vagy valami kisállatot. Elég sok végül is a lehetőség és nem lenne olyan komoly a következmény, mint amikor egy emberben sikerül komoly kárt tennem. Talán jó megoldás lehet és talán egy kis időre jobban is érezném magamat. Ha még sem, hát akkor legalább megpróbáltam, de az nincs rendjén, hogy egy szimpla rúnamágia órán is az előttem ülő nyakát lesem és már-már az orromban érzem a vére illatát még úgy is, hogy viszonylag nagy távolság van közöttünk. Már előre tartok a vizsgáktól, hiszen akkor a legtöbben még idegesek is. Az idegesség pedig hevesebb szívverést okoz és persze lüktető ereket... Nem egyszerű a vámpír élete annyi biztos és a végén még bajom lesz ebből. Azért azt nem szeretném, hogy teszem azt még ki is csapjanak a suliból, hiszen akkor igen erőteljes lemaradásban lennék Serához képest. Annyit azért nem ér ez a vámpír dolog. Főleg, hogy nem épp a legkellemesebb dolog arra eszmélni, hogy valakiben komoly kárt tettél. Ez nem épp olyasmi, ami a szívem vágya volt, de... közben ahogyan mondani szokták mindennek ára van. - Lássuk csak... szarvasok... őzek... hm... ez valami más? Kentaur? - félhangosan morfondírozva állok a fák között. Dönteni kell és persze az eszem azt diktálja, hogy nem támadhatok meg egy kentaurt, abból komoly bajom lenne, de az orrom mást sugall, hiszen a kentaurok legalább részben emberiek és hát mégis csak sokkal érdekesebb lehet és sokkal kellemesebb a vérük íze is, mint egy szarvasé. Akaratlanul is moccannak a lábaim, a szemeim környéke elsötétedik, hogy aztán a következő pillanatban megrázzam a fejemet és próbáljam összeszedni magamat. Szarvas.... szarvassal kellene próbálkoznom tudnom én. Elég nagy, de mégis... És akkor újra az orromba nyomakodik a kellemesen édeskés illat. Létezik, hogy megsérült? Oh, jesszus! Nem kell ennél több, újra elsötétül a szemem környéke, a lábaim pedig már maguktól visznek, mintha csak teljesen kikapcsolna minden. A lendület magával ragad, ahogyan követve a vér illatát indulok meg a fák között, nem foglalkozva egy-egy arcomba csapódó ággal sem, hiszen az apró sérülések igen gyorsan eltűnnek majd úgyis. Aztán a következő villanásnál már végképp semmit nem tudva magamról tapadok az ártatlan áldozat, történetesen egy valószínűleg valami gödörbe lépett és bokáját tört fiatal egyedre, mélyen a nyakába mélyesztve a fogaimat. Azzal sem törődöm, hogy a kiáltása a fél erdőt bezengi és akár még ide is tévedhet valaki, hogy a védelmére keljen. Az ujjaim kifehéredve markolják a hátát, a felkarját, ahogyan kapaszkodom belé, a körmeimmel újabb sebeket hagyva rajta.
