2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Itt általában azok a diákok tanulnak, akiknek az önálló házifeladat elkészítés esetleg nehézségeket okoz, vagy akiket külön ide oszt be egy-egy tanár, sok esetben az előbbi ok miatt. Évfolyam és ház szempontjából a tanulószobában tartózkodók elég vegyes felhozatalt mutatnak. Általában a tanulószobán felügyelő tanár is jelen szokott lenni, de nem minden esetben. Inkább akkor, ha nagyobb csoportok azt a feladatot kapták, hogy itt végezzék el a házijukat, de a terem akkor is nyitva áll azok számára, akiknek pl. túl zsúfolt a szobája, vagy a klubhelyisége, amikor épp nincs itt felügyelő tanár.
Winnie kíváncsian hallgatja a lány szavait a büntetés ostobaságáról. Látszik rajta, hogy a kis agytekervényei bizony igencsak füstölögnek, csoda, hogy a füst nem tör utat magának a fülén keresztül a külvilágba. Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, majd összezárja. Szemeit összehúzza, és még több redő jelenik meg amúgy is ráncos homlokán. Majd sóhajt egyet. Hmm. -Kisasszony, a házimanónak teljes mértékben és kifogástalanul kell a gazdáját szolgálnia. Egy házimanónak a legnagyobb öröm az életében az, hogyha a gazda mindig elégedett. És a legnagyobb szégyen, hogyha nem. Ezért emlékezteti magát minden házimanó, hogyha valamit rosszul csinál, fájdalommal. – magyarázza hozzá értően és komolyan a lánynak Winnie a dolgokat. Egy házimanó csak így tud élni, nem is tudna máshogy. Hiszen ez a dolga, ezért született és ez büszkeséggel tölti el őket. -Winnie büszke, hogy egy gazdát szolgálhat, és rémesen szomorú és szégyelli magát, hogyha valamit nem úgy csinál, ahogy kérik tőle. Akkor Winnie rossz házimanó. És ez minden házimanó legféltettebb félelme. – fűzi hozzá még, hátha a diák nem értette meg teljes mértékben a dolgot. Miután Winnie elmagyarázza a házimanók fő életfilozofiáját, rákérdez a kékses-púpos dologra. Nagyon kíváncsi lélek, és hogyha már beszédbe elegyedik egy diákkal, akkor már kihasználja a dolgot. Utána úgyis majd kap a fejére, de legalább amíg ott van, érdeklődik és tanul. Így tudja meg, hogy hideg pengét tenni a púpra igenis kifizetődő. Azonban tényleg nincs itt kés, maximum a konyhában találnának, ami eléggé messze van most innen. -Ez egy Tanulószoba, Kisasszony. Kést a konyhában találhatunk – erősíti meg Winnie a lány gondolatát, hogy itt valóban nincs kés. Megcsóválja a fejét és eszébe sem jut, hogy elugorjon a konyhába. Enyhe önös érdekek miatt sem, mert akkor magyarázkodhatna a többi manónak, azt pedig nem szeretne. Egyelőre. A víz azonban megtalálható itt helyben, így hamarosan oda is viszi a diáklánynak, koszosan, törlő rongyokkal telve. Szerencsére a fintor nélkül is rájön, hogy a koszos-poros víz nem feltétlenül jó a sebek tisztítására, úgyhogy egész egyszerűen megtisztítja a vizet. A humoros megszólalásra értetlenül néz a lányra. -Kisasszony szeretne bort? Tilos alkoholt fogyasztani a Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképző Szakiskolában. De szőlőlét tudok hozni, ha a Kisasszony azt inna – húzza össze dorgálva a szemét a házimanó, de az utolsó mondatot már kíváncsian és lelkesen kérdezi, hiszen a gazda az első. Észreveszi, hogy kicsit eltértek a témától, így ismét a vízre koncentrál, és kíváncsian figyeli, ahogy Alesha egy zsepivel próbálkozik tisztábbá varázsolni a sebét. Néha felszisszen, Winnie pedig kíváncsian figyeli, hogy mi történt. Miután a lány végez a saját lábaival, Winnie felé nyújtja a nedves zsepit. A házimanó kíváncsi, és habár tudja, hogy Madam Pompfrey-nél lehet, hogy hamarabb végezne, lehuppan a lány elé és felé tartja a füleit és a fejét. Majd szorosan összeszorítja a szemét és várja a fájdalmas kezelést. Hiszen Alesha is szisszegett…
Képtelen vagyok felfogni, hogy ez a kis lény komolyan gondolja, amit mondott. Hibázott és ezért meg kell büntetni magát? Hát, ha nekem így kellene élnem, akkor naponta többször rohangálhatnék asztaloknak, főleg most itt, ahol annyi minden új és nem értem a dolgokat, de fel sem merül bennem. Vannak, akik önként okoznak maguknak fájdalmat, hallottam már ilyesmiről, de az is elég durva dolog és ennyire azt hiszem, legalábbis remélem, hogy sose lennék magam alatt. - Hogy mi? Komolyan, ha nem jól csinálsz valamit, akkor megbünteted magad? De miért? Ez... ez butaság. Hibázunk, én is szoktam, oh baromi sokszor is! Ne csinálj ilyet máskor, tökre ijesztő volt. - húzom el a számat. Nem tudom, hogy van-e akinek ez normális dolog, de én nem tudom, hogyan is kell kezelni egy házimanót és azt sem, hogy náluk mi a normális és mi nem, de hogy ezzel nem fogok tudni megbarátkozni az biztos. Csak, mert nem tudta hogyan kezelje a sebemet. Segíteni akart és ez a fontos nem? Főleg, hogy még csak nem is miatta horzsoltam le a térdemet. A saját ügyetlenségem és kapkodásom miatt volt. - Anya így szokta, tudod mert a púpnak jót tesz a hideg és ha lenyomjuk egy hideg késsel, akkor kevésbé lesz púp belőle, de ezt gyorsan kell csinálni, ha sokat várunk akkor már felesleges. És itt gondolom amúgy sincs kés. - pillantok körbe, hiszen ez nem egy konyha. Könyveket látok inkább, azok pedig nem helyettesítik a késes megoldást. Meg aztán őszintén szólva ezel után ennek a manónak nem is szívesen adnék a kezébe egy kést, vagy a közelébe se tenném. Mi van, ha úgy gondolja, hogy rosszat tett és tudom is én megpróbál azzal ártani magának? Kész horror lenne és a mai nap már így is eléggé félresikerült, úgyhogy baromira nincs szükségem még arra is, hogy előttem végezzen magával egy ilyen kis lekonyult fülű bigyó. Amikor aztán végre hoz vizet azért elég rendesen megnyúlik az arcom. A történtek után nem is tudom, hogyan mondjak el neki, hogy ezzel aztán nem lehet lekezelni egy sebet, meg egy púpot sem, de végül szerencsére hezitálok a megszólalással addig, hogy magától is rájön. - Oh, király! - mosolyodom el, amikor simán tisztára varázsolja a vizet. - Ha borrá is tudod változtatni, akkor máris olyan lehetsz, mint Jézus. - vigyorodom el, már megint nem gondolva arra, hogy talán sejtelme sincs arról, hogy miről, vagyis kiről is beszélek. Mindenesetre kicsit hezitálok, de aztán belenyúlok a vízbe, hogy kicsit lemossam a sebemet. A zsebemből sikerül előtúrnom egy nagyjából működő képes zsepit is, amivel le tudom törölni a maradékot. Kicsit azért időnként felszisszenek, de szerencsére annyira nem vészes, csak picit csíp a víz. Aztán persze elbizonytalanodom, amikor újra a vízbe mártom a zsepi még tiszta részét. - Öhm... szabad? Hozzád érhetek, vagy...? - gőzöm sincs, hogy lehet-e, van-e errre szabály, de ha engedi, akkor közelebb húzodom, jelenleg a földön ücsörögve, hogy a púpját is egy kicsit a hideg vizes zsepivel áttöröljem.
Amikor a lány megmagyarázza, hogy ugyan semmi dolga nincs a földön, csupán elesett, a házimanó szomorkásan lebiggyeszti az ajkait. Érti, hogy mi történt, habár kicsit oldalra fordított fejjel elgondolkozik, hogy mi köze annak, hogy sokan vannak kint a folyosón ahhoz, hogy a lány gyakorlatilag beesett a szobába. Valóban nem ijesztő, inkább szánni való látványt nyújt a kis házimanó, mert most ő is meg van ijedve. Jobban, mint a diáklány. Habár ki tudja, hiszen mugliként a Roxfort-ban elég nehéz és stresszes, sokkos lehet az élete. Ha Winnie tudná, hogy a lány mugli, talán már itt sem lenne. Azonban a házimanók szabályai annyira nem tiltják a kommunikációt és a megjelenést a diákok előtt, csupán nem feltétlen szeretik, hogyha csacsorásznak a diákokkal és nem is tartják magukat annyira fontosnak és különlegesnek, hogy bármit is mondhatnának egy varázslónak, vagy boszorkánynak, ami őket érdekelhetné. Winnie ebből a szempontból is különleges, habár nem olyan értelemben, hogy ő akarna mesélni a diákoknak, hanem inkább egyszerűen kíváncsi rájuk, és úgy gondolja, hogy ők mesélhetnek neki érdekes dolgokat. A lány kérdésére Winnie elhadarja az általuk betanult és oly jól ismert szöveget, hogy bizony ők a Roxfort Boszorkány-, és Varázlóképző Szakiskola szolgálatában állnak mint házimanók. A megjegyzésre, miszerint nincs egy porszem sem sehol, a manó elmosolyodik és határozottan kihúzza magát. Aztán mintha észrevenné magát és szégyenlősen ismét görnyedve húzza össze magát, mintha valami rosszat csinált volna és nem lehetne magára büszke. Hiszen nem is, neki ez a dolga, ez a feladata és alap, hogy nem hagy sehol sem egy porszemet. Különben meg kellene büntetnie magát, és habár Winnie-ben is benne van a házimanók által oly jól ismert és "szeretett" szokás, nem szereti bántani magát, ezért igyekszik mindig jól szolgálni. Azonban néha muszáj emlékeztetnie magát, hogy ő csak egy házimanó, semmi különleges, vagy extra nincs benne. A sebkezelése sem a tökéletes megoldás, hiszen a lány közli vele, hogy ez így nem lesz jó. Winnie bepánikol, majd egyszerűen, hogy büntesse magát nekirohan az asztal lábának. A büntetés viszont nagyobbra sikeredik, mert a még nem elpakolt könyvek egyszerűen a házimanóra hullanak az asztalról. Miután sikerül utat törnie magának a vaskos könyvek közül, a pukliját babusgatva biztosítja a lányt, hogy megérdemelte ezt. -Winnie jól van, de hibázott és ilyenkor meg kell büntetnie magát. Nem jól segített a Kisasszonynak. Winnie sajnálja, hogy nem jó házimanó. - nyüsszögi a manó lehajtott fejjel és lekonyult füllel. Egyik kezével a fülét kezdi el markoszálni, húzogatni és tényleg úgy néz ki, mint aki élete bűntettének találja ezt a hibát. Egy kívülállónak elég érdekes és megdöbbentő látvány lehet. Mikor a lány közelebb sétál, a házimanó szégyenlősen néz fel a fülei mögül, könny csillan a szemében, majd egy lágy mosoly jelenik meg a szája sarkában. Már nem is problémázik a púpja miatt. De hát miért is tenné, hiszen teljesen jogosnak véli. - Kést tenni egy púpra? Miért? - kérdezi őszinte érdeklődéssel a házimanó, és kíváncsi tekintetét a lányra emeli. Lassan török ülésbe helyezkedik, mintha azt várná, hogy a diáklány most mesébe fog kezdeni a varázlsatos kés varázslatos erejéről, amivel segít a bajba jutott hercegnőkön púpokon. A víz többedszeri kérésére viszont a házimanó érdeklődését felül múlja az, hogy kis gazdája kér valamit. Felpattan, majd mint valami őrült kezd el rohangálni az asztalok között. Megtalálja a kis takarító kocsit és egy lavór vízzel tér vissza. Alesha teljesen jogosan fintorodhat el, hiszen a koszos törlőkendőket megtisztító víz kerül az orra elé, amelyben undorítóan úszkálnak pordarabkák és az egész víz mocskos. -Ez így nem lesz jó... - motyogja a házimanó, majd leteszi a lavórt a földre, amely szinte akkora mint ő. Félő és egyben kérdéses, hogy hogyan si bírja el ezt a nagy lavórt tele vízzel. Belemártja az ujját a vízbe, ami néhány másodperc alatt tisztán csillog. Vár egy pár pillanatot, mintha bizonytalan lenne benne, hogy tökéletesen tiszta lett-e a víz, majd kérdőn, kíváncsian mosolyogva pillant fel a lányra, hogy megfelel-e.
- A földön? Nem, én csak nem akartam kint lenni, aztán meg elestem. Nagyon sokan vannak a folyosón. - magyarázom. Szóval már itt tartok, hogy magyarázkodni próbálok egy pici nagyfülű valaminek, ami talán nem is érti, hogy mit akarok, a jó ég tudja! Azért, ha jobban megnézem annyira nem is ijesztő. Bár a nagy fülei, meg a formája, a ráncos bőre eléggé, de a kis cincogó hangja és a mérete... és mintha ő jobban meg lenne ijedve tőlem, mint én tőle. Na ilyet itt még nem tapasztaltam, eddig úgy tűnt, hogy minden csak nekem iszonyú fura és ijesztő, másoknak meg tök normális, hogy szellemek vannak a folyosókon, meg mozognak a festmények. - Szóval valami titkos takarító féle vagy? Pedig már gondolkodtam rajta, hogy a fenébe nincs itt soha egy porszem, pedig még nem láttam takarító brigádot, de gondoltam ezt is valami varázslattal oldják meg. Minden öntisztító, vagy ilyesmi. - vonom meg a vállamat. Ha már itt minden egyszerű, akkor miért ne? Vagy akkor ezek szerint én már túlegyszerűsítettem a dolgot? Az is meglep, hogy ennyire kiborul azon, hogy nem jó volt a megoldása, aztán meg még neki is rohan az asztalnak. Csak már-már majdnem tátott szájjal nézem, hogy mit csinál. Mint valami forgószál, vagy inkább valami zakkant forgószél. Azért kiszökik a számon egy aucs helyette is, amikor még a könyvek is ráesnek és totál kiborulva húzódik arrébb. - Ez fájhatott, de miért érdemelnéd meg? Nem tettél semmi rosszat. Azért jól vagy? - kicsit megfeledkezve a saját bajomról, bár már levettem a harisnyát legalább, de közelebb megyek a kis lényhez, bár azért nem merem megérinteni, vagy ilyesmi. A fene tudja, hogy harap-e! - Ezt jegelni kellene. Anya mindig hideg kést tesz a púpokra, bár nekem nem volt még sokszor. Nincs... - gyorsan el is harapom a mondatot. A kis szélvésztől nem biztos, hogy jó ötlet kést kérni, a végén még megöli magát, vagy engem... Nem, határozottan nem lenne jó ötlet! - Figyelj nincs itt egy kis víz valahol? A fejedre is jól jönne, meg a lábamra is. - próbálozom azért még mindig tartva az egy lépés távolságot a kis manótól, mert ezek szerint manó, házimanó történetesen, takarítómanó. Annyi biztos, hogy nagyon fura szerzet és nem tűnik veszélyesnek, főleg hogy még ő ment neki az asztalnak, pedig én estem el, amihez aztán semmi köze se volt. Ez a nap már nem is lehetne ennél furább, és még csak délelőtt van!
A házimanó munkáját egy eltévedt diáklány zavarja meg. Pedig már majdnem befejezte, amit be kellett. A házimanók élete elég kötött, minden percük be van osztva, hiszen nagyon kevés olyan idő van, amikor valahol nincs éppen senki. A tanulószoba is csupán akkor üres, amikor a legtöbb diáknak órái vannak. Nagy ritkán téved be ide valaki ilyen tájt, de úgy tűnik, hogy vannak még botorkálók. Egy diáklány zuhan be – szó szerint – a terembe. Látszik, hogy kissé megszeppent arcot vág, és igazából fogalma sincs, hogy hol van. Arról meg pláne nincs fogalma, hogy ki is az a kissé koszos, nyüzüge, ráncos, nagy fülű lény, aki sebesen törölgeti az asztalokat, hogy egy szem por, annyi se maradjon rajtuk. Winnie, a házimanó tehát serényen takarítgat, amikor Alesha beesik a terembe. A házimanó ijedten ugrik egyet, majd mikor meglátja, hogy a diáklány megsérült, szempillantás és egy tiszta törlőrongy kutatás után már oda is pattog-szökken a lány elé és a sebére nyomja a törlőrongyot. Ne aggódjon Kisasszony, ez tiszta! – cincogja kissé ijedten. Nagyon szeretne segíteni, és nem akarja, hogy „kis gazdájának” fájdalma legyen, de nem is szeretne itt maradni vele. Nem szabad, hiszen mondták már neki a többiek is. -Winnie segít, aztán nem zavarja a Kisasszonyt, bármit is csinál… a földön. – jelenti ki kihúzva magát a házimanó jelezve, hogy tudja ő a rendet, és tényleg nem fog zavarni. Bár a mondat végén kicsit elbizonytalanodik, nem igazán érti, hogy mit keresett a diáklány a földön. -Winnie egy házimanó, Kisasszony. Itt dolgozik a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. A házimanók feladata tisztán tartani a kastélyt úgy, hogy a kisasszonyok és úrfik ne is lássák őket. – mondja fel a betanultnak tűnő szöveget a házimanó. Tényleg úgy hangzik, mintha lenne egy sablon, amit a házimanók megtanultak, hogyha bárki megkérdezi őket, hogy kik ők és mit csinálnak, egysége és tiszta választ tudjanak adni. Beszéd közben egyre inkább tapogatja Alesha térdét a ronggyal, aki azonban elutasítja a segítséget. Van igazság abban, amit mond, hiszen a harisnya könnyen beleragad a sebbe, amin már alvadni kezd a vér. -Ajajj. Rossz Winnie! Winnie mindent elront. Pedig csak segíteni akar… - cincogja a házimanó lekonyuló fülekkel, majd eldobja a rongyot és nekirohan az egyik asztalnak. Nagyot koppan a feje, elszédül, majd az asztalról könyvek kezdenek záporozni rá. Hangos áú és jajj hangokkal borítják be a házimanót a könyvek, majd pár másodperc múlva megjelennek a hosszú fülek és a kis manó test négykézláb arrébb mászva a földön. Leül és a fején nőtt puklit kezdi el tapogatni. -Winnienek fáj. De megérdemelte. Rosszul bánt a Kisasszonnyal. Winnie sajnálja. – szipogja fájdalmasan a házimanó és könnytől ázott nagy szemekkel pislog fel a lányra, meg sem hallva a kérdését.
Ennyire nem szúrhattam el és aztán mégis. Nagyon remélem persze, hogy legalább a szobában nyugtom lesz majd, aminek sikerül megtalálnom az ajtaját, de ekkora szerencsém nincs ugyanis nem vagyok egyedül. Azzal most nem is foglalkozom, hogy vérzik a térdem, apróságnak tűnik ahhoz képest, hogy mekkora tömeg volt kint, arról nem is beszélve, hogy mi van itt bent! A fura kis szerzet, aki még úgy is kisebbnek tűnik nálam, hogy én ülök. Eléggé szedett vedett az egész kinézete, a haja tele mindenfélével, mintha mindent beletenne, amije csak van, a ruhái meg... Hát nem sokat ad a külsejére annyi biztos, de hogy mit csinál itt arról gőzöm sincs, kivéve persze, hogy rám hozza a frászt. - Kisasszony? - szökken fel a szemöldököm értetlenkedve. Kell pár pillanat, amíg leesik, hogy rólam, vagyis hozzám beszél azon a cincogó hangján. Oké már az is fura nekem, hogy itt mindenki, vagy legalábbis sokan egymást a családnevükön szólítják, na de ez a kisasszony dolog... És sikerül még kétszer elismételnie, miközben még valami ronggyal is közelít hozzám. Kis fintorral próbálok még jobban hátra húzódni, lassan beépülök az ajtóba, amikor közelít, de olyan gyors, hogy nincs időm megállj parancsolni neki, felpattanni meg végképp nem sikerül ilyen hirtelen. - Winnie? Az vagy te? Mi is vagy pontosan? - bököm ki végül, amikor úgy fest, hogy rosszat tényleg nem akar, és bár tényleg nem fest valami szépen, de ha így közelebbről jobban megnézem még egy kicsit talán aranyosnak is mondható. Támadólag meg nem lép fel, szóval ha azt nézem a kinti tömeg a sok köpenyes diákkal, vagy egy fura szerzet idebent... akkor nem is kérdés, hogy inkább maradok. - Oké, így csak belenyomod a sebbe a harisnyámat, nem lesz jó. - rázom meg a fejemet. Hezitálok egy sort, mert hát nadrággal könnyebb lenne persze, felhúzod térdig aztán kész, de én szoknyában jöttem, aminél ez már jóval macerásabb. Valójában a haja alapján ez a valami lány lehet, de mivel igen furán néz ki erre nem mernék mérget venni. - Elfordulnál... egy kicsit? - igyekszem feltápászkodni, és hogy ha teljesíti, amit kértem, akkor kicsit feljebb húzom a szoknyát, hogy kihámozzam alóla a harisnyát és letudjam venni kibújva a cipőmből is. Most már földre azért nem ülök vissza, hanem kissé sántikálva elbotorkálok a legközelebbi székig a harisnyámmal, a cipőmmel és a ronggyal, amit adott. Víz kellene, legalább nagyjából kimosni a sebet. - Nincs esetleg itt valami csap? - őszintén szólva nem merészkednék ki, és azt sem tudom, hogy merre van a mosdó, legalábbis a legközelebbi, no meg Hemione magyarázott valamit egy olyanról is, amibe nem érdemes menni, mert ott van valami szellem. Nagyon nem akarnám a mai napot megkoronázni valami szellemlakta wc-vel is.
A tanulószoba csendes egészen addig, amíg vége nem lesznek az óráknak. A kis házimanó tudja, hogy már csak egy tanórányi ideje van, hogy mindent szépen nyugodtan rendbe tegyen a tanuló szobában, utána érkeznek ide a diákok. Még egy óra… Ez a hangzavar is hamar el fog ülni, ami a folyosóról érkezik be. Olyan hangosan rohannak a diákok erre, meg arra. Ilyenkor az amúgy is láthatatlannak tűnő házimanók meg sem próbálnak kimerészkedni az iskola zajosabb, forgalmasabb részeire, hiszen azonnal eltaposnák őket. Szerencsére a legtöbb valamire való roxforti házimanó pontosan tudja, hogy a kastélynak mikor melyek a csendesebb, kihaltabb részei. Egy valamire való házimanó sem kezd el takarítani vacsora után a klubhelyiségekben. Természetesen Winnie is ilyen, így tökéletes időpontban teszi rendbe a tanulószobát. Az idő bőven elég, hiszen a varázsereje segíti őt. Törlőrongyokat cserél, majd hamarosan a második, harmadik és negyedik asztal is csak úgy ragyog és egy felesleges porszem sincs rajtuk. A hangzavar erősödik, és Winnie kissé ijedten pislog az ajtó felé, mert mintha erősödne a zaj. Nem is csoda, hiszen valaki egyszerűen beesik az ajtón. A zaj kicsit kisebb lesz, azonban Winnie így pontosan hallja, mit is mond a lány. Ijedten pislog a diáklányra és kissé megszeppenve lép hátrébb egyet, beleütközve az asztalba, ami kicsit meg is billen. - Szép napot Kisasszony! Elnézést a zavarásért … - szólal meg vékony, de halk hangon a házimanó és mondja a megszokott szöveget, amit egy roxforti házimanónak tudnia kell, ha diákkal találkozik. Hiszen nekik „láthatatlanul” kell rendben tartaniuk a kastélyt és csak akkor elegyedhetnek beszélgetésbe az emberekkel, hogyha ők igényt tartanak a társaságukra. Ahogy végignézi a lányt, ijedten sipítozva fedezi fel a vérző sebet. - Jaj Kisasszony! Hát maga megsérült! Winnie segít.- visítja a manó és felkapva egy még tiszta rongyot a lányhoz pattan, rászorítva a sebre a rongyot, majd kétségbe esetten rázza a fejét, amitől a fülei libegni kezdenek. - Jaj Kisasszony! Ez így nem lesz jó… - látszik rajta az ijedtség, és a küzdés, hogy nem szeretne beavatkozni és itt lenni, másrészről egy kisgazdája megsérült…
Na jó, ezt nem gondoltam át teljesen. Azt hiszem muszáj lenne valamiféle időbeosztást kérnem Hermionétól, hogy jobban betudjam lőni, hogy mikor érdemes és mikor nem érdemes elhagynom a szobámat. A mostani pillanat tökéletesen alkalmatlan rá, vagy legalábbis azzal nem számoltam, hogy esélyem sem lesz eljutni A-ból B-be, ha egyszer épp az után öt perccel lett vége egy csomó tanórának, hogy én elindultam. Egyszóval tömeg van! Őrült nagy tömegnek érzem, ahogyan hömpölyögnek a folyosókon, egymást kerülgetik, vagy rossz esetben lökdösik, hangoskodnak és a fura köpenyeikben is el lehet akadni. Nem is értem, hogy mire jó ez a palást dolog, totál feleslegesnek tűnik és mégis mind ezt viselik. Megpróbálok a fal mellé legalább eljutni, átverekedve magamat a diákok között. Hiányzik a sulim, ott valahogy nem zavart az ilyesmi, pedig ott is előfordult, hogy nagyobb volt a tömeg. Na de itt most egyszerűen rettenetesnek tűnik a káosz. Nagy nehezen végül sikerül elérnem egy ajtót. Erősen reménykedem benne, hogy oda bejuthatok és vége kicsit szusszanhatok egyet. Elérve a célt lenyomom végül a kilincset és majdhogynem sikerül ezzel a lendülettel beesnem az ajtón, amikor épp fordulnék, de valaki rálép a cipőm sarkára. Az ajtót már lényegében hason fekve a lábammal rúgom be, hogy kizárjam a csendet, meg persze azokat a pillantásokat, amik égetik a hátamat ezúttal is. Már épp állnék fel, de csak négykézlábig jutok, amikor meglátom az ide-oda surranok... izét. - Mi a jó élet?! - azonnal sikerül legalább térdelésből ülésbe vetődnöm visszatolatva egészen az ajtóig és onnan nézem meredten a kis mitugrászt. Akkora, mint valami törpe, de a nagy fülei, meg a fura ábrázata... Na jó, elkezdtem olvasni a könyvet, amit az unokatesóm adott a Roxfortról, de az az igazság, hogy nem jutottam benne túlságosan sokáig. Félelemmel vegyes döbbenet ül ki az arcomra, ahogyan még mindig merdeten bámulom a kis lényt. Észre sem veszem, vagy hát meg sem érzem, hogy a térdemet sikerült lehorzsolni, mert a harisnya, amit viselek szép lassan kezd pirosodni a szivárgó vérnek hála, ami a világos rózsaszín anyagon elég jól látszik.
Délelőtt van, a Tanulószoba most üresen és csendesen áll. Egyetlen apró, kis halk hangocska tölti be a teret, egy vékonyka kis dúdolászás. Hogyha jobban körbenézel, felfedezhetsz mást is. Egy aprócska kis kocsi, rajta néhány takarítós cucc és egy rózsaszín masni. Hogyha követed a hangot, akkor megláthatod az egyik asztalnál a széken Winnie-t, a házimanót. Serényen mozgatja a kezét, aminek hatására az asztalon fényesen siklik-csúszik egy törlőrongy, nedves csíkokat hagyva maga után. Ahogy végez az asztallal, fülét az asztalra tapasztja és úgy szintből nézi meg munkáját, majd néhány porszemet aprócska ujjaival csippent fel. -Hmm-hmm… - hümmög magában elgondolkodva, magához hívja a rongyot, kicsit kirázza, majd egy laza mozdulattal a háta mögé hajítja, a rongy pedig a padló előtt megáll a levegőben és beszáll a kis kocsitartójában, hogy felváltsa egy tisztább, még nem használt rongy. Winnie lassan lemászik a székről és a következő asztalhoz szökken, amin néhány könyv található. Felugrik a székre, elolvassa a címeket, majd szép lassan a helyükre repteti őket, hogy ezt az asztalt is rendbe tehesse és porszem-mentesítse. Halkan és fürgén dolgozik, és biztos benne, hogy el tudna tűnni, ha bejön valaki. Bár háttal az ajtónak kicsit nehezebb…
//A gifnél először csak a könyvet, meg a tollat láttam, és utólag láttam meg a beuszó unikornist. Halál jót röhögtem. //
>A lángok nem emésztik fel a múltat, csak még nagyobbá teszik felfelé kúszó árnyékát.<
Ha már ilyen barátságosan megszólított, beljebb is lépek, biztosan invitálásnak szánta a vicceskedő szavakat. Rá kacsintok, felmutatom a mutatóujjamat felé és csettintek egyet a nyelvemmel. - Nem. Bármilyen hihetetlen, ez nem csak a pasik szokása. - elgyűröm azt a mérhetetlen mennyiségű zsák édességet a retikülömbe, ami nem nagyobb egy pénztárcánál. - A bálon igazán szép ruhát varázsoltál magadnak. Feltételezem... saját toldás volt. Nagyon tetszett. Imádom az avantgard stílusú holmikat. Meg úgy.. mindent! - jegyzem meg lelkesen és a "mindent"nél épp úgy csillognak a szemeim mint egy eszelősnek. És ha már beljebb is jöttem, közelebb is illegek kecsesen. - Most meg ez a balett! Kicsi korom óta táncolok, de balettozni sohasem engedtek... - undok kis grimaszra bicsaklik a szám - Biztosan attól féltek, elsodrom őket a hátsómmal. Vagy esetleg össze töröm a koponyáját valamelyiknek... Na mindegy is. Kis rohadékok.. - sóhajtok egy drámait alélt mosollyal - De amit te művelsz az nagyon tetszik. - hümmenek egyet - Nincs kedved közösen táncolni? - vetem fel egyszerűen egy kihívó mosollyal, de inkább pajkos incselkedés van rajta mint rohadék hencegés.
A szabadidővel csak az a baj, hogy mindenre jut időd, még olyan dolgokra is, amikre nem igazán kéne. A gondolkodás sosem szül jó dolgokat, amik nem feltétlen jók. Egyszerűen úgy érzem, hogy ketyeg az óra a fejem felett és hamarosan a végzet közbeszól, már nem lesz annyira egyszerű és tökéletes minden, mint most. Utálni fognak és kiközösíteni, talán nem is a származásom miatt, hanem mert hazudtam... de igazán ez sem igaz, mindössze ők mondogattak mindent és én nem ellenkeztem, nem javítottam ki őket. Kényelmes volt, hogy végre annak néztek, ami mindig is lenni szerettem volna. A tánc az egyetlen dolog, ami segít csillapítani a hangos gondolatokat és ami túlsegít a buta töprengéseken. A zongora régi barátom, imádtam a hangját, konkrétan szerelmes voltam akárhányszor egy csodálatos darab felhangzott. Szerettem táncolni, azt viszont nem szerettem, amikor valaki nézett, így mikor zörgést hallok, felfigyelek rá és a piruett végén még a zongora szó is megszűnik. Csak állok kecsesen és a nézek a hang irányába. - Érdekes és egyszerre felkavaró, hogy figyelsz... az hittem ez csak a fiúk ostoba szokása. - jegyzem meg lesajnálóan és mikor meglátom, hogy édességet zabál, legszívesebben csak mellébökném, hogy így is hatalmasak a kannái.
>A lángok nem emésztik fel a múltat, csak még nagyobbá teszik felfelé kúszó árnyékát.<
Hogy minek is csíptem ennyire ki magamat? Mintha randira mentem volna, vagy mintha inkább randiról jöttem volna? Magam sem tudom. Így esett jól. Néha egyszerűen csak megnyugtat mikor egy egy piperkőcebb ruhadarab kerül rám. A tanáraimat még mindig kikészítem a cipőimmel meg az időnként.. Na jó a valójában mindig aluldekoltált cuccaimmal. De aligha érdekel. Ameddig Piton orra nem lóg a melleimbe addig pont semennyire nem érdekel kit mennyire zaklat fel. Ugyanakkor valami határozottan megingott bennem az utóbbi időben. Ameddig Lizy karrierje ível felfelé és mindenféle csapat megkeresi, addig engem a tánckörök vissza dobnak. Soha nem fordult elő velem ilyesmi. A tánc az életem! Ez mentett meg! Ezt művelem éjjel nappal, még álmomban is! Hogy a francba tehettek ilyet velem??! És miért?! Képesek voltak azt mondani, hogy a derékméretemmel nem illenék az összképbe! Szívem szerint combbal törtem volna össze az összes koponyáját! Olyan ideges lettem, hogy a vizsgabiztos ruhája véletlen spontán ki is gyulladt. Kimondhatatlanul szomorú vagyok és egyáltalán nem találom a helyemet. Pedig... Nem egy rohadt tánckör aminek lényegesnek kellene lennie, hanem.. a táncnak! Jól esne Danyvel lenni és jól esnének a bókjai, de közben mégsem. Mégsem vágyom rá. Kezdem úgy érezni, valami elromlott bennem. Erről az is tanúskodik, hogy bár valóban randira indultam hozzá, Roxmortsba.. kibérelt egy meghitt kis szállást ahol talán... végre tovább léphettünk volna az enyelgésen. Fűt a kíváncsiság meg úgy minden és közben mérhetetlenül rettegek. Dany mindig kedves velem és bókol.. Mi van ha nem veszem észre hogy csak megjátsza magát? Félúton hátra arcot vágtam és csak bolyongtam a randi helyszíne körül mint valami hibbant. Végül megálltam a Mézes falás előtt és az ajtó előtt kukába hányva a tényt, hogy mennyire is vagyok hajlamos a cukorra, bementem és a legnagyobb zsákot megtömve távoztam. Azóta egész úton idefelé olyan vagyok mint egy édességet a fejébe egyre csak tömő zombi. Minden tökéletes rajtam. Ápolt vagyok és csodálatos. A hajam, a körmeim, a sminkem, a direkt erre a napra válaszott parfümöm, a fogaim, az emésztésem! Mégis bágyadt kiüresedett báj honol a képemen és egyre csak tömöm azokat a fánkokat. Egyrészt majd megveszek mert nem is emlékszem mikor ettem utoljára nem cukormentes dolgot... Mikor is megtorpanok és két harapás között keservesen csendesen felzokogok. Mi van velem?! A következő pillanatban azonban megcsapja a fülemet valamelyik teremből elő szivárogni egy ismerős dal és nagyjából két másodpercbe sem telik, leporolgatom a mancsomat és megtörölgetem az arcomat. Újra fixálom a sminkemet majd oda kommandózok a magassarkúmban. Macskaügyességgel vagyok képes közlekedni benne, amire máris jön egy kis vállveregetés magam számára. Hiszen ki az aki még képes hangtalanul közlekedni egy lakk platformban a kőpadlón?! Bedugom a fejemet az terem ajtaján. És jó hogy nem volt falat a számban mert most biztos, hogy minden kecsességet mellőzve hullott volna ki belőle. Ez a csaj! Ez az a csaj! Rátapadnak a szemeim minden mozdulatára. Nem tudom közben nem csekkolni mindenét. Olyan eszméletlenül kecses! Pillanatra elönt valami féltékenységféle, de aztán össze szedem magamat és a csodás feszes kerek hatalmas cickóimra gondolok meg a fenekemre... Amivel a vizsgabiztos koponyáját is képes lennék össze roppantani... Az elmém pedig elégedetten csillapodni kezd. A süteményes zsákot úgy markolászom, mintha minimum más lenne, pedig csak egy újabb fánk után kutatok. Nincs időm levenni a tekintetemet erről a csodáról. Bár azért a zsákkal való matatás lehet zavaró lesz. Félúton.
Tudtam, hogy nem éppen ez a terem a legalkalmasabb erre, tudtam hogy nagyon későn, már majdnem a kijárási tilalom előtt kell jönnöm. Gyorsan haladtam felfelé a lépcsőn és hamar elrendeztem a termet mágiával, hogy alkalmas legyen táncolásra. Nagyjából egy jó háromnegyed órám van, mielőtt vissza kell mennem és előtte még a padokat is vissza kell rendeznem. Élesen szívtam be a levegőt, majd elkezdtem nyújtani. Szükségem van most a táncra, annyi évig balettoztam és én voltam az egyik legjobb a csoportunkban. A tanárom mindig azzal viccelt, hogy sokra vihetem, hogy egyszer prímabalerina lehetek, mire csak legyintettem egyet. Muglik gyermeke voltam, egy senki, egy egyszerű lábtörlő, akibe mindenki csak beleakartam törölni a talpát. De itt nem, itt vagyok valaki még. A zongorát egyszerűen megbűvöltem, hogy pont azt a darbot játssza le, amire szükségem van. Frederic Chopin - Nocturne In C Sharp Minor. Az egyik, ha nem a legszebb zongorajáték, amit életemben hallottam. Az utóbbi időben nagyon nem volt időm arra, hogy táncolhassak, féltem is tőle, hogy berozsdásodtam, de az első lépések után csak követte magát a többi. Kecsesség, tökéletesség és erős koncentráció. A zenére nem csak táncolni kell, érteni kell és egyszerre élvezni, az érzéseket pedig lépések formájában közölni, hogy mindenki számára érezhető legyen. Hogy mit érzek jelenleg? Túl sok mindent és túlságosan egyszerre. Csak kavarognak és csomót kötnek egymásra. Félek. Megfogják tudni, ha nem is tőlem, akkor az a szemét fogja elmondani mindenkinek... Ha kiderül, akkor újra kezdődik minden, mindenki sértegetni fog, semmibe fognak venni és úgy és ott aláznak meg, ahol csak tudnak. Itt erőseb... itt sokkal erősebb az utálat és az elkülönülés, mint nálunk. Harag. Nem kellett volna hagyni, hogy mást higgyenek rólam, nem engedhettem volna meg... De egyszerűen olyan jó volt végre más lenni, annyira könnyű volt felvenni egy maszkot és egy új szerepet, amire mindig is vágytam. Csipetnyi remény. Lehet, hogy itt más lesz. Jelenthetek már nekik annyit, hogy nem fognak fennakadni a tényen, hogy nem vagyok aranyvérű. Életem egyik legszebb piruettjét csinálom éppen.
Ez nem az én napom és az már biztos, hogy nem jövök mostanában ide tanulni, ha csak nem muszáj, mert nem sikerült túl sokat haladnom, viszont egyre rosszabb a helyzet, amikor még az a srác is tovább piszkálódik, pedig én aztán tényleg nem tettem semmi rosszat. Idegesen fújtatva indulok hát utána, pedig tudom, hogy nem lesz jó vége, mert nem fogja csak úgy szívjóságból visszaadni a jegyzeteimet, de mivel kellenek és mivel a Bex-szel való beszélgetés nagyjából kifulladt nincs mit tenni. Egyébként sem fogok vele egyetérteni, hiszen folyton csak a saját igazát szajkózza, olyasmikről, amik kész marhaságok, mint ez a származási dolog. Nem lesz senki több a családja miatt és elég gáz, hogy sok Mardekáros így áll a többiekhez. Ezért lep meg annyira, amikor ő kiált a srác után és hogy még nekem is segít. Ettől még nem leszünk jóban, főleg hogy a véleményével nem értek egyet és főleg, mert attól még piszkált odabent és nem hagyott tanulni. Ezt azért nem felejtem el, csak mert segíteni akar felállni. - Nem kell segítened, majd én megoldom. - húzom el a lábamat, hiába próbálkozik. Igenis ettől még nem változik a véleményem. Lehet, hogy van egy határ, amit mondjuk már nem lépne át, de attól még olyan határokat igen, amiket ugyanúgy nem kellene. Odabent is Ginát szidalmazta, meg ez a sárvérű dolog... Nem, ezt én biztos, hogy nem fogom csak úgy lenyelni, mert most van egy zsepije, meg mert utána kiáltott annak a srácnak. Akkor is azt mondom, hogy egyformák, maximum van, aki... - Van, aki még a rossznál is rosszabb. - teszem hozzá egy vállvonással, miközben feltápászkodom és bár kissé bicegek, de nekiállok szépen összeszedni a jegyzeteimet. Ideje tényleg visszavonulót fújnom, mert a végén még totál lerokkanok itt. Nem igazán van szükségem a segítségére és valószínűleg megköszönni sem fogom, ha mégis ezt tenné, bár miután eleve elhúzom a lábamat, kétlem, hogy a jegyzetek összeszedésében segíteni akarna. Így hát amikor meg vagyok, akkor szépen elpakolom a cuccomat és köszönés nélkül szándékozom távozóra fogni. A Griffendél toronyba legalább nem jöhetnek be. Sokkal jobban járok, ha ott próbálok tanulni akkor is, ha nincs nagy csend. Volt már ennél csúnyább sebem is, majd lemosom és bekötözöm, vagy ilyesmi. Akkor is megoldottuk Bellel, amikor még nem volt se mágia, se semmi, ez a horzsolás nem fog taccsra vágni.
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ugyan Katherine Benedict nem aranyvérű varázsló, de méltónak kellene lennie a vezetéknevéhez. A Benedict család is elég ősi és nagynevű tudtom szerint, habár azt nem tudom, hogy vetekszik-e a Wildfield-del. Az már más kérdés, hogy Kath apja volt olyan bolond, hogy összefeküdt egy sárvérű vagy mugli nővel. Pontosan nem tudom, de nem is érdekel. Ebből is már látszik, hogy vannak olyan varázslók és boszorkányok, akiket nem érdekelnek a vérbeli különbségek, pedig inkább harcolni kellene az elvegyülés ellen. Nem mondom, hogy el kell venni a mugliszármazásúaktól a lehetőséget, hogy tanuljanak, de el kellene szeparálni őket. Annyi különbség és vita éleződik ki köztünk és köztük, hogy így mindenkit megkímélnének egy csúnya fejfájástól. - A szülők és a vér már dob a megítéléseden a társadalomban – rántom meg a vállam. Tényleg nincs értelme erről vitázni ezzel a harmadéves kislánnyal, mert túlságosan fafejű, beszűkűlt látásmóddal rendelkezik. Persze nem hibáztathatom, ez a szülők sara, hiszen ők nevelik ilyenné a gyermekeiket. Azt hiszik, ha Dumbledore nézeteit és tanait vallják, akkor majd jobb pozícióba kerülhetnek a mi kis világunkban. Ez természetesen nem így van, mert attól, hogy az iskola falai között ő a fejes még a külvilágban nem feltétlenül. Valóban nagy szava van, de nem mindent elsöprő. Majd egy napon Kath is rájön erre. Csak figyelem, ahogy a nagydarab srác elbánik a lánnyal. Kath nagyot esik, hallatszik a puffanás. Én amondó vagyok, hogy senkit sem szabad ok nélkül bántani, viszont ha adnak rá okot, akkor ne kíméljen senki senkit. Kissé böki a csőrömet, hogy ez történik, így szúrós tekintettel nézek a srácra. - Normális vagy? Menj innen és hagyd békén! – rivallok rá. Jóval kisebb vagyok nála, de a magabiztosságom erősebbé tesz. Talán még jobb varázsló is vagyok, mint ő. – Ahogy mondod, mind egyformák vagyunk – forgatom meg a szemeim. Letérdelek Kath mellé és megnézem a sebét. Nem túl nagy, mondjuk biztosan fáj. Felületinek tűnik, ami többnyire égetni szokott tapasztalataim szerint. Nem a legkellemesebb érzés. - Szerintem pár napon belül elmúlik, de ha szükségesnek érzed nézesd meg Madame Pomfrey-val – tanácsolom és odaszorítok egy zsebkendőt a sérült felületre.
És akkor még azt mondja Ben, hogy a Mardekárosok sem mind egyformák, amikor itt a fülem hallatára mondja ki ezt a cseppet sem szép szót, hiszen akármit is mond ilyet nem illik mondani és baromira csúnya dolog is. Még a tanárok se tolerálják, úgyhogy nem is szokott ilyesmi hangosan elhangozni, csak csendben, hogy lehetőleg senki se hallja. - Nem ez az igazság, ez egyszerű bántás és semmi több. Nem vagy több te se, mint bárki más, teljesen mindegy, hogy kik a szüleid! - talán egy kicsit még a hangomat is megemelem, mert milyen jogon mond ő ilyesmit és miért gondolja magát olyan nagy valakinek? Közismert tény, hogy vannak olyan sárvérűnek titulált diákok, akik sokkal okosabbak és ügyesebbek, mint azok, akik aranyvérűnek gondolják magukat. Én pusztán félvér vagyok, ezt már tudom, hiszen apa varázsló, de ettől még nem tetszik, amikor valakit így leszólnak, hiszen ott van Gina, aki tök rendes, de simán megcsinálta a bájitaltan házimat, azaz segített benne. Sokáig viszont már nem kell vitáznom Bex-szel, hiszen az a nagydarab srác végül csak nem tudja megállni, hogy belém kössön. Egyszerűen elveszi a jegyzeteimet és a táskájába süllyesztve lelép vele. Nekem nem is kell ennél több, faképnél hagyhatom végre Bexleyt és a srác után mehetek, aki persze tisztában van vele, hogy ez így lesz, így amikor kilépek az ajtón meglep a hirtelen az utamba kerülő láb, ami történetesen az övé és mivel sietősen, lényegében futva érkezem... Elég nagyot sikerül esni, át a magasra tartott lábon. A táskám elrepül, mert csak a vállamra dobtam, a könyökömet sikerül lehorzsolni és jó eséllyel a térdemet is, bár azon az iskolai harisnyán keresztül nem látszik, csak az a jó kora kopás a térdén, ami felsejlik az enyhe folyosói fényben is. A puffanás nem túl nagy, én meg inkább csak nyekkenek egyet, a srác meg horkanva dobja rám a jegyzeteket, hogy azok szanaszét repüljenek a földön, miután most már egyértelmű, hogy amikor kiért szépen félbe tépte az egészet. - Mind egyformák vagytok! - kiáltok utána, nem foglalkozva vele, hogy ki látja, vagy nem látja a jelenetet. Felülök a földön és a vérző könyökömhöz próbálok összeszedni valami zsepit a táskámból. Vörös a szemem, de inkább a nyilvánvaló haragtól, nem attól, mert annyira fáj, hogy ettől elsírom magamat. Mérgesen szorítom össze a számat, aztán nincs mit tenni, össze kell szedni a jegyzeteimet is még és valahogy rendbe kell tennem őket és az már biztos, hogy önszántamból tuti nem jövök ide tanulni többet.
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Kissé elgondolkoztat a dolog, hogy vajon én is ennyire kis jelentéktelen görcs voltam-e egy évvel ezelőtt. Nehéz felidézni, hogy hogyan viselkedtem és reagáltam különböző szituációkban. Talán én sem voltam jobb egy fokkal sem Kath-nél, de én szeretném ennek az ellenkezőjét hinni. Azaz egészséges, ha mindenki kissé jobb színben tünteti fel magát, mert az dob a saját megítélésén és önbizalmat is kap valamelyest. - Illik vagy nem illik ez az igazság és ezt te is tudod. Ez a szó csak a sárvérűeknek fáj és a védelmezőiknek. Nem lenne gond ezzel, ha elfogadnák, hogy kik is ők valójában – rántom meg a vállam. A becsukott könyvemet kezdem el bámulni, mintha annyira érdekes lenne a matt fekete borítója rajta a már ezerszer elolvasott címmel. Érdekesnek tartom egyébként, hogy a mugliszármazásúaknak mennyire fáj, ha úgy nevezzük őket, amik. El kellene fogadniuk, hogy nem érnek fel velünk és akkor nem lenne gond. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetnek okos és tehetséges varázslók csak tudniuk kellene, hogy hol a helyük a hierarchiában. - Pedig nagyon is igazságos – zárom le rövidre. Kath-nek is úgy kellene látnia a dolgokat, ahogyan én is látom vagy legalábbis nagyon hasonlóan. Talán, ha nagyobb lesz minden jobb lesz. Lehet szó hónapokról vagy évekről. Egyszer talán minden megváltozik. Mindössze egy csalódásra van szüksége, amit Gina Accipiter bármikor megadhat neki, mivel az a lány olyan, mint egy időzített bomba. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan lehet szeretni vagy egyáltalán elviselni. Figyelem, ahogy a srác odaáll Kath mellé és elveszi a jegyzeteit, s a táskájába süllyeszti. Kissé elmosolyodom, már az elején is mindig ő pisszegte le a harmadéves griffendéles lányt. Viccesnek könyvelhető el a szituáció, ahogy Katherine feláll és követi a srácot, hogy visszaadja neki azt, ami az övé. Igazából szerintem semmi esélye az idősebb és magasabb srácnál, de azért valamennyire érdekel a végkimenetel, így felpattanok és követem őket a hosszú folyosóra.
Próbálom figyelmen kívül hagyni, amit mond, de egyre nehezebb dolgom van. Mintha direkt próbálná kiprovokálni, hogy olyan dolgokat mondjak, amiket igazából nem is akarok, de ő eléri, hogy sértegessem, pedig tényleg csak tanulni akartam és főleg nem akarom annak a srácnak a haragját kivívni, mert már így is elég csúnyán néz rám lassan folyamatosan. - Ezt te mondtad, nem én, bár... valószínűleg egyetértünk és... ezt a szót nem illik használni! - emelem meg kissé a hangomat, amikor Ginát még sárvérűnek is nevezi. Én is az vagyok, hiszen bár az apám részéről a családom varázslócsalád, de az anyám egyszerű mugli és én is úgy születtem, hogy semmit se tudtam a mágiáról. Egyébként is mesélték már nem is egyszer, hogy igazán aranyvérű családok már alig-alig akadnak, hiszen időnként mindenhol van egy kis keveredés, ezt már szinte lehetetlen kivédeni, csak vannak olyan családok, akik nagyon magasan hordják az orrukat és úgy gondolják, hogy ők már csak azért is többek másoknál, mert sose volt közük muglikhoz, mintha olyan rettenetesek lennének, akik nem varázslónak vagy boszorkánynak születtek. - Mindenki tudja, hogy cseppet sem igazságos, csak ti gondoljátok úgy, hogy igen! - kicsit megint megemelem a hangomat, amire már a másik oldalamon ülő is lepisszeg. Nem is értem, hogy Bexley miért nem hagy végre békén, hiszen nem én provokálom, csak mintha minimum unatkozna és nem akarna tanulni, ezért inkább mással foglalja el magát, jelenleg az én piszkálásommal. Még, hogy a Mardekárosok se mind egyformák... Bennek fogalma sincs róla, hogy milyen hatalmasat téved. Néha gőzöm sincs, hogy ő ezt tényleg elhiszi és csak naiv, vagy van valami személyes tapasztalata is. Bár ahogy mondják a kivételek erősítik a szabályt. Vissza már nem szólok ezúttal még sem, épp készülnék, hogy felállok és lelépek, amikor valaki megkocogtatja a vállamat. Felpillantok, de az a srác már nincs ott a helyén, ahol eddig volt. Hátranézek és igen, pontosan ő az, aki mögöttem áll és vagy fél fejjel magasabb nálam, ahogyan sejtettem is az ülésmagasságából is. Nyelek egyet, de mielőtt megszólalnék egyszerűen átnyúl a fejem felett és elveszi előlem a jegyzeteimet, hogy a táskájába süllyessze. - Hé! Mit csinálsz? - egy árva szót se szól, csak elindul kifelé, én meg faképnél hagyva Bexleyt pattanok fel, hogy utána menjek. Kellenek azok a jegyzetek, még ha elég nyilvánvaló is, hogy csak azért vette ki, hogy kint a folyosón már ne legyen más, aki esetleg szemtanúként szolgálhat, ha esetleg móresre akarna tanítani, mert nem maradtam csendben. Nem mintha az én hibám lett volna. Vetek még egy csúnya pillantást Bexleyre, csak aztán iramodok meg a srác után. Kellenek nekem azok a jegyzetek!
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem értem hogy lehet ekkora az arca valakinek tizenhárom évesen. Kath simán visszaszólna szerintem bármelyik felsőbb évesnek, ha úgy adódna a helyzet. Nem hiszem, hogy egy kis ideig is megijedne vagy bármi ehhez hasonló. Nálam azért van egy határ, de köztudott, hogy a griffendélesek mennyire bunkók és kiszámíthatatlanok. Ha segíteni akar nekik az ember is személyes sértésnek veszik és úgy tesznek mintha mindenki felett állnának. Nagy hősnek gondolják magukat, a sárvérűeket támogatják a legtöbben és lenézően, álnok képpel bámulnak végig a diákokon. Nem értem miért hiszik azt, hogy mindenkinél jobbak, pedig ennek pont a szöges ellentéte az igaz. - Mindenképp rosszul jársz, ha rólam van szó, mert én olyan gonosz vagyok, hogy mindig mindenkinek csak rosszat akarok - forgatom meg a szemeim. A szülei semmi jó modort sem neveltek bele ebbe a gyerekbe? Mindössze egy évvel vagyok idősebb nála és mégis hatalmas szakadékot érzek kettőnk között. Mintha jóval korosabb és bölcsebb lennék. Talán a második igaz is. - Ja, aha, mint a sárvérű, okoskodó Accipiter, aki egyébként síkhülye - közlöm egyszerűen. Nem vagyok valami szívbajos. Egyszerűen rühellem Ginát és sokszor nem tudom megállni, hogy szidni kezdjem. Amúgy sem jó, hogy a mugliszármazásúak valamilyen csodának köszönhetően belopják magukat néhány lelkileg gyenge aranyvérűek szívébe. - Csak a sztereotípiákra alapozol és nem is ismered igazán Piton professzort. Félsz tőle, mert szigorú és igazságos, így minden rossz dolgot képes lennél összehordani róla - közlöm Kath-tel a szomorúnak vélt igazságot. Valóban nem egy példakép a házvezető tanárom, de azért az már nekem is sok, amit néhányan állítanak róla a különböző roxforti házakban. Néha magukba nézhetnének ezek a diákok és átgondolhatnák, hogy tettek-e eleget a sikerük iránt bájitaltanból vagy csak elvárják, hogy a szájukba repüljön a sült galamb. Nagyon nem mindegy a kettő. - Érettebbnek gondoltalak, de még nagyon gyerekes vagy. Néha én is tévedhetek - teszem hozzá flegmán és őszintén. Biztosan sértésnek veszi majd és nekem esik. Meglepne, ha az ellenkezőjét cselekedné.
Épp eleget piszkáltak már Mardekárosok, köztük Bex is ahhoz, hogy ne nagyon tételezzek fel róluk semmi pozitívat. Jó eséllyel, ha netán a segítségét ajánlja fel a mögött is valószínű elég nagy adag titkolt hátsó szándékot sejtenék, semmi pozitívat, ezért is takarom el inkább a füzetemet, attól tartva, hogy csak azért nézi, hogy mondjuk belekössön abba, amit leírtam, vagy esetleg eleve az írásomat kritizálja, főleg mert én elég gyakran használok sima ceruzát, meg golyós tollat, ami nem annyira elterjedt a suliban, inkább csak a muglik között. Emlékeszem én még, amikor elsőben egy egész adag tintát kaptam az arcomba az egyik golyóstollamból óra végén Corvus egyik haverjától. Napokig nem jött le még varázslattal sem a kék folt az arcomról. Nem volt valami kellemes élmény minden nap úgy nézni tükörbe, hogy emlékezzek arra, hogy megaláztak. Arról nem is beszélve, hogy az egyik kedvenc pulcsim is majdnem oda lett e miatt. - Kétlem, hogy bármivel jól jártam volna, amit tőled kapnék. - húzom el a számat. Tényleg nem tudom róla elképzelni, hogy pusztán azért segítene, mert jót akar. Egyébként is, ha segítséget akarok kérni, akkor... - És amúgy is vannak nálad okosabb barátaim is. - teszem még hozzá a halk megjegyzést, amivel persze szándékosan meg akarom bántani, bár minden bizonnyal esélytelen a dolog, de akkor is úgy gondolom, hogy Ben például mivel eleve Hollóhátas sokkal okosabb, mint ez a Bex, aki szintén itt próbál értelmet verni a saját fejébe, ahogyan én is. Meg persze ott van Gina, akire amúgy is felnézek, ami eleve azt vonja maga után, hogy tuti sokaknál okosabb. - Mert Griffendéles vagyok és ránk pikkel, úgyhogy ha megpróbálnám maximum kinevetne és kész! - ő becsukja a könyvet, én pedig újra próbálok visszapillanatani a jegyzeteimbe és bár sose szerettem templomba járni, de kezdem úgy érezni, hogy lassan csak akkor úszom meg ép bőrrel ezt a mai napot, ha elhoppanálok egy kiadós liturgiára, na nem mintha profi lennék imádkozás terén, de az a srác már határozottan csak engem fixíroz és talán csak percek kérdése, hogy ide is jöjjön, nem törődve azzal, hogy attól ő is bajba kerülhet.
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ez a kislány nem semmi. Mikor kedvesen, ami tőlem rendkívül szokatlan, megérdeklődöm tőle, hogy mégis mit tanul eltakarja előlem a füzetét. Nem lestem bele, de lehet azt kellett volna és úgy megkíméltem volna magunkat egy felesleges kérdéstől. Nem értem miért tör rám néha, hogy jótékonykodnom kell rászorulókon. Olyankor úgy érzem, hogy meginog az erős személyiségem. Talán ez most csak azért van, mert Kath fiatalabb nálam. Jól tudom, hogy mindössze egy évvel, de ebben a korban még szerintem az is sokat számít. Gina előtt sosem viselkednék így. Előtte egy pillanatra sem ingok meg. Bugyuta Karvaly. Rosszallóan elkezdem csóválni a fejem és a számat is elhúzom, míg egyenesen a lányra nézek. Úgy csinálok, mintha az akkora tragédia lenne, hogy eltakarja a jegyzeteit. - Talán azért mert felajánlottam volna a segítségem? Az is lehet, hogy jól jártál volna vele, de ez már késő bánat kicsi lány – válaszolom flegmán és előre fordulok. Végre visszatérek önmagamhoz. Nem tudom tényleg, hogy mi ez a puhányság, ami néha rám tör, de már éppen ideje lenne levetkőznöm. Apám mindig szigorú és kemény az emberekkel. Mindneki azt kapja, amit megérdemel. Én is olyan akarok lenni, mint ő. Hirtelen visszafordulok Kath felé és mérgesen tekintek rá. Már éppen abbahagytam volna a zaklatását, de ezzel kihúzta nálam a gyufát. Miért csinálja ezt? Utálom, amikor mindenki azzal jön az összes mardekárosnak, hogy Piton csak kivételezik velünk. Ez nem feltétlenül igaz egyébként. Valamivel kevésbé szigorúbb, mint a többi házbeliekkel, de ez nem jelenti azt, hogy laza és kedves. Hű önmagához, ha rólunk van szó és nem fél minket is büntetni és pontokat levonni. - Verd ki ezt a kényszerképzetet a fejedből, Benedict. Ha meg sem próbálod, akkor mégis honnan tudod, hogy nem adna neked haladékot? Úgy fél minden diák tőle, mint a tűztől, de ha emberszámba vennétek, akkor ő is titeket. Tudod ez kölcsönösen működik és ne várd, hogy a szádba repüljön a sült galamb – forgatom meg a szemeim. Elég beszűkült látáskörűek ezek a griffendélesek. Talán Pitonnak egyszer végre sikerül már gatyába ráznia őket. - Így van, már azt várom, hogy kiborulj – forgatom meg a szemeim és becsukom magam előtt a könyvet. Felesleges nyitva lennie, ha úgysem foglalkozom vele. Ha a felügyelő tanár pedig idejönne és megkérdezné, hogy mégis mit művelek, akkor rávágnám, hogy Kath-nek segítek.
Valahogy a kérdését hallva automatikusan húzom magamhoz még közelebb a jegyzeteimet, mintha csak takarni akarnám őket. Bár így is látni lehet, hogy bűbájtanról lehet szó, legalábbis a pár szó, mondat után, amit esetleg Bex elkaphat, ha még az előtt pillanat bele, hogy megpróbálom kicsit elrejteni előle. De hogy miért érdekli, hogy mit tanulok... Biztosan valami módon abba is bele akar kötni, nem csoda hát ha e miatt én inkább gyorsan takarom előle, mert úgy biztos, hogy jobban járok, mintha tudná, hogy mi van előttem. Amúgy is az lenne az igazi, ha békén hagyna, hiszen így elég nehéz tanulni, de egyelőre nagyon úgy fest, hogy esze ágában sincs. - Miért érdekel ennyire? Nem neked is inkább tanulnod kellene? - szökik fel a szemöldököm kissé morcosan nézve rá. Hát igen, nem hagy az istennek se tanulni, azt hiszem nem csoda, ha nem vagyok valami boldog, meg annak a srácnak is folyamatosan rám vonja így a figyelmét, aki úgy fest, hogy fel se fogja, hogy nem én vagyok a hibás a miatt, hogy beszélek. Bex nem hagy békén, ahogyan előtte se én voltam, aki rosszat tett, de úgy fest kipécézett magának annyira, hogy nem igazán érdekli nem én tartom szóval magamat, hanem engem tart más. Persze Bex egy csúnya pillantást se kap... simán lehet, hogy a srác ismeri, valami Mardekáros, aki csak a magamfajtákba köt bele. És még én nem hagyok másokat tanulni... - Ja persze... biztosan meg lehet valahogy magyarázni, de te is tudod, hogy Piton kivételez a Mardekárosokkal... folyamatosan. Nem értem, hogy miért véded ennyire, vagy egy ismeretlen lányt. Kétlem, hogy ha nekem lenne nyomós okom, akkor elfogadná. - na igen, ahogyan Gina is egyetértett velem, Piton tuti, hogy nem adott volna nekem engedményt csak azért, mert meghalt bátyám. Jó eséllyel akkor is ugyanúgy elvárt volna tőlem mindent ugyanúgy, ha elmondom neki ezt az apró tényt, és nem adott volna haladékot a félresikerült házimra. Ha Gina nem segít, valószínűleg kaptam volna egy jó nagy adag pontlevonást, amiért nem tudtam megcsinálni. Kifogást pedig nem fogadott volna el, ezt tudjuk mindketten. - Igen, ez valószínű, mert ha nem így lenne, akkor... most tanulnál és engem meg békén hagynál. - húzom el a számat, noha érzem én jól a szavaiból, hogy ez nem más, mint gúnyos megjegyzés, de akkor sincs igaza. Nem hagy békén tanulni és nem hiszem, hogy csak azért, mert már készen van, hiszen nem jött annyival előttem, mivel amikor jöttem nem volt tömeg. Szóval csak simán unatkozik, vagy annyira nem is fontos neki, hogy megtanulja azt, amiért jött. Úgy fest én is nagyot tévedtem, mert nem kellett volna ide jönnöm. Talán a következő alkalommal megkérem Bent, ő tényleg jó eséllyel könnyebben rávenne a tanulásra, mint... ez a jelenlegi kellemetlen helyzet.
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Őszintén örülök, hogy végül csak rávettem magam, hogy jöjjek ki a tanulószobába. Ugyan itt sem azzal foglalkozom, amivel kellene, de egyértelműen jobban telik az idő, mint a szobámban. Valószínűleg csak ültem volna az ágyon és bámultam volna a tankönyvre. Most legalább jól szórakozom. Jó, igen, tudom, nem kellene tőlem fiatalabbakat szekálni ok nélkül, de néha belefér. Érdekes, hogy a legtöbbször én vagyok a szó szólója annak, hogy előzmény nélkül ne szívassunk senkit sem, de most sikerült megtörnöm a saját szabályomat. Jobban belegondolva Kathrine Benedict nem az a lány, akit annyira féltenem kellene attól függetlenül, hogy egy évvel alattam jár. Elég bátor, akár a többi griffendéles, mivel szerintem simán vissza merne szólni nekem durvábban is. Persze a bátorság az nem egyenlő azzal, hogy okos is. Pont olyan ostoba, mint a többi vele egy házban élő egyed. - És mit akarsz tanulni? – kérdezem kíváncsian. Ha azt válaszolná, hogy legendás lények gondozását vagy átváltoztatástant még segítenék is neki. Akármennyire önző vagyok szeretek villogni a tudásommal és sajnos ezt nem minden tárgyból tehetem meg. Ez a kettő pont ideális és őszintén hiszem, hogy tudnék neki segíteni. Ha viszont megszólal, hogy számmisztika vagy bájitaltan, akkor inkább kirohanok, mint belepillantsak a könyvbe. - Abba nem gondoltál bele, hogy annak a lánynak valami problémája van, amiért haladékot kapott? Vagy talán kedvesen beszélt Pitonnal és még jó tanuló is? Még az is lehet, hogy mindig csak kiválókat kapott, ám most valami közbejött, így nem tudott készülni? Vagy mind egybe – válaszolom tettetett felháborodással. Jól tudom, hogy Piton kivételez a mardekárosokkal, de úgy teszek, mintha ez nem lenne igaz. Viszont a többi házban már nagyon felfújják a dolgokat. Attól, hogy néha kapunk engedményeket még velünk is szigorú. Lefogadok a nagy és bölcs McGalagony sem különb sokkal. - Nem, mikor lejöttél ide a testem valami mágikus dolog folytán megérezte, hogy te itt vagy és hivatásom téged szekálni. Ez az indoka annak, hogy itt vagyok és nem a tanulás – forgatom meg a szemem gúnyosan. Mi másért jönnének egy tanulószobába a diákok, mintsem tanulni?
Lehet, hogy mégis a szobámban kellett volna maradnom? Vagy megkérhetném Bent, hogy tanuljunk együtt, ő tuti, hogy nem hagyná, hogy valami elterelje a figyelmemet. Ő eléggé odatud mindenre koncentrálni, csak nekem nem megy a dolog elég jól, pedig most tényleg próbálkoztam. Nem én tehetek róla, ha folyton van valaki, aki belém köt, aztán mintha én tettem volna rosszat a srác is rám néz csúnyán, pedig Bexley nem hagy békén és továbbra is beszél, miközben tudom, hogy csendben kellene lenni, de még sem hagyhatom csak úgy annyiban. - Nem az én hibám volt, de most már csak tanulni akarok. - vágom rá, de még sem bírom ki, hogy ne szóljak oda neki. Így is épp elég bajom van a bájitaltannal, amit próbálok megtanulni, legalább valami alap elfogadható szintre, erre sehogy se hagy békén és látom rajta, hogy akkor se lesz hajlandó, ha én nem szólok hozzá. Úgyis addig provokál majd, amíg végül nem vágok vissza, mint ezzel a Pitonos dologgal is, pedig tudom jól, hogy azért őket sem osztályozza máshogy, de azt mindenki tudja, hogy sok esetben viszont nekik kedvezményeket ad, ami azért baromira nem fair. - Akkor máshol kompenzálja. Múltkor is hallottam egy lánytól, hogy látta, amikor Piton valakinek plusz határidőt adott egy házira és persze Mardekáros volt. Úgyhogy nektek csak könnyebb. - vonom meg a vállamat, mintha igazából nem is érdekelne a téma, csak ő nem tud leszakadni róla. A végén még le leszünk pisszegve és ahogy sejtem azt a szúrósan néző fiút simán lehet, hogy Bexley ismeri és akkor ebből megint én jövök ki rosszul, pedig igazából ő nem hagy tanulni, nem pedig fordítva. Persze biztosan azt várná el tőlem az a srác, hogy hagyjam annyiban és hagyjam, hogy piszkáljon, mert egy idő után abbahagyja, de tudjuk jól, hogy a Mardekárosok nem olyanok, akik csak úgy abba szokták hagyni. - Eddig se beszélgettem senkivel, hagyj már békén! Te nem tanulni jöttél? - nézek rá kérdőn és próbálok újra visszafordulni a jegyzeteimhez, de már érzem, hogy semmi esélyem sincs. Vagy lelépek, de akkor meg esély van rá, hogy az a srác utánam jön, vagy maradok és Bexley-vel küzdök, hátha sikerül legalább valamennyit a fejembe erőltetni a bájitaltanból, bár valahogy egyik megoldás se tűnik jónak. Miért van az, hogy a legtöbb kellemetlen helyzetből egyszerűen lehetetlenség jól kijönni, főleg ha Mardekárosok piszkálják az embert? Pedig én igazán igyekszem nem bajba keveredni, de úgy fest még akkor is sikerül, amikor kimondottan jól akarok viselkedni és próbálok tanulni.
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tudom, hogy nem kellene Katherine Benedict-tel foglalkoznom most, hanem csak és kizárólag a tanulásra koncentrálni, de ez annyira lehetetlen küldetésnek tűnik jelenleg. Hiába határoztam el magam, hogy most az egyszer rendesen leülök és bemagolom az anyagot, még ennyi sem jön össze. Azzal is tisztában vagyok, hogy értelem szerint a legjobb tanulni és nem folyamatosan ismételni magunkban a leckét, mert úgy persze, hogy nem jegyzem meg hosszú távon. Igazából azt hittem ha így csinálom, akkor semmi sem terelheti el a figyelmem. Hát hatalmasat tévedtem. Tipikusan rám jellemző, hogy rögtön az első adandó alkalommal belekötök valakibe, pedig különbnek tartom magam a többi mardekárosnál. Nem bandázok és ok nélkül nem kötök bele senkibe. Lényegében Kath beszélt, szóval fogjuk arra az egészet. Csak próbálom jobb belátásra bírni meg ilyenek. - Jól hallottam, hogy beszéltél, ne is tagadd – rázom meg a fejem lemondóan. Talán még a végére meg is sajnálom a harmadéves griffendélest. Valószínűleg ugyanazért van itt, mint én, mert nem tud egyedül a szobájában tanulni. Mindig eltereli valami a figyelmét, de a tévhitekkel ellentétben itt sem könnyebb egy fokkal sem. – Ja hogy szerinted Piton csak úgy osztogatja a jó jegyeket, mert mardekáros vagyok. El kell keserítselek drágám, de ez nagyon nem így van – vágom rá gyorsan, s kissé fel is húzom magam rajta. Sajnos egyáltalán nem jók a jegyeim és a bájitaltan sem dob az átlagomon egy cseppet sem és van képe ilyeneket mondani. Piton professzor valóban szigorú tanár és egy kicsit enyhébb szívű a mardisokkal, ami eléggé feltűnő, de ez nem egyenlő azzal, hogy lazábban osztályoz nekünk. Nem értem miért hiszi ezt az összes nyomi griffendéles. - Eddig sem tanultál, hanem dumáltál – nézek rá felhúzott szemöldökkel. – Miben lesz másabb, ha csendben maradok? Mással kezdesz el beszélgetni? – kérdezem kíváncsian. Az előbbi beszólása után már nagyon bánom, hogy egy kis időre is megsajnáltam. Most már ha némasági fogadalmat sem tesz, akkor sem hagyom békén. A Pitonos dologgal eléggé megérett bennem a dolog, hogy szekáljam még egy jó ideig. Most már van rá igazi okom is legalább. Nekem így is megfelel.
//
//
