2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem igen kell diploma ahhoz, hogy rájöjjünk néhány diákkal igen csak sok baj van és sajnos – vagy sem -, de én is kikaptam egy ilyen szerencsecsomagot. Az még hagyján is, hogy baj van vele, de a makacssága már egy másik szint. Arról ne is beszéljünk, hogy fogja és a saját feje után megindul ezért is kapott büntetésből plusz gyakorlást. Talán beleverem a fejébe az engedelmesség szó jelentőségét, ha továbbra is így megy neki mindennek előbb-utóbb bajba kerül és esetlegesen a társait is rántja magát. Ez pedig cseppet sem kecsegtet semmi jóval. Fenének kell annyira keményfejűnek lennie az újabb generációnak? Legyenek szívósak ezzel nincs is probléma, de ne okozzanak bajt. Nem mintha én magam annyira mintagyerek lettem volna vagy diák. Voltak elég rendesen büntetőmunkáim illetve magam is csináltam ezt-azt amire nem vagyok túl büszke mai fejjel. Mégis mint mentor az én felelősségem, hogy felkészítsem a jövő Aurorjait, hogy helyes úton járjanak lehetőleg szófogadóan és nem pedig fej nélkül szaladjanak a vakvilágba. Caleb is kihúzta a piroslapot a múltkori alakításával. Túl nagy a szája és önfejű amit elég gyönyörűen meg is csillogtatott az egyik gyakorlaton. Fújok is egyet erre majd megráztam a fejemet. Miért is kell nekem ez?! Fintorodok elégedetlenül erre majd jómagam teljesen felébredve baktatok gondolataim közepette a gyakorlópálya irányába. Ki is akarom verni a fejemből a múltkori történéseket. Elég rendesen összevesztünk a sógornőmmel és nem vagyok oda azóta ettől az ügytől. Erre még jobban elkezd a kedvem sötétedni így talán Caleb-nek nem lesz ma szerencséje. Amikor oda érek és meglátom a szinte majd elalszom fejét a kedves diáknak egy igencsak gondterhelt sóhajt megejtek. - Legalább, ha ide jössz ébredj fel és ne aludj el! Remélhetőleg tudod miért kaptad a büntetésedet és nem kell két kiselőadást ledarálnom neked. – szúrós tekintettel pillantok rá kicsit összébb húzva a szemeimet. Reméltem nem most fog feleselő napot tartani mert akkor bizony eléggé megbánja a mai reggelt. - Ideje lenne megtanulnod mikor érdemes bajt keverni. Meddig óhajtasz a saját fejed után szaladni és visszafeleselni? – azt hiszem talán a kérdés költőinek is beillene mert nem kergetek hiú ábrándokat, hogy hamar megváltozik. Magamból indulok ki az ilyen dolgokban, de megsimogatni sem fogom a buksiját, hogy jól csináltad csak így tovább. Így összefonva a karjaimat mellkasom előtt nézek rá igen csak számon kérően. Ugyanis, ha ő csinál valami idiótaságot engem is elővesznek mivel én vagyok érte felelős. Na már most nekem pedig van jobb dolgom is mint, hogy hallgassam a szentbeszédeket a nagykutyáktól.
Nem tudom, hogy azért, mert sosem tudom, mikor kell befogni; azért, mert nem tudok nyugton maradni a hátsómon, vagy egyéb oka van, de már megint külön órán kell szívnom. Kezd elegem lenni. Ráadásul hajnalban, amíg a többiek még édesdeden alszanak. Igen, a reggel hét még hajnalnak minősül az én olvasatomban. Azt senki ne kérdezze, hogy mégis hogy gondolom az ilyesmit... valószínűleg úgysem kap választ. Értelmeset meg aztán pláne nem. Mondjuk azt tőlem egyébként se sokat várjanak, ha nem akarnak nagyot csalódni. Ezen a reggelen - bocsánat, hajnalon - is körülbelül a pokolba kívánok mindent és mindenkit, de főleg a mentoromat, Joshuat. A fenének kell neki ilyenkor gyakorlatoztatnia! Aludna inkább ő is, mint minden normális ember. Csak tudnám, mit ártottam neki, hogy ilyesmit kell művelnünk, ilyen korán... na mindegy. Ez van, ezt kell szeretni, ahogy mondani szokás. De legalább tuti felébredek mire kezdődnek az óráink. Ha másvalamire nem is, erre biztos jó a külön edzés. Bár az is vele jár, hogy utána valószínűleg egész nap dögölj meg, Tavasztündér hangulatban járkálok majd a kastélyban fel - alá. - A fene essen az egészbe! Esküszöm, legközelebb be se teszem a lábamat a pályára, vagy nem tudom... ja, de akkor meg az lesz a baj... nem igaz már! Gyászos hangulatban, álmosan morgok a bajszom alatt a pályára menet.... igen, most nagyon látszik, hogy semmi kedvem itt lenni. Legfőképp nem ilyenkor. Jó, azt én is tudom, hogy szavam sem lehet, hiszen ez lesz a munkám, bármikor riaszthatnak és mennem kell, de akkor is... amíg még lehet, legalább addig hadd pihenjek már! Persze mire Josh megérkezik addigra igyekszem összekaparni magam... remélhetőleg sikerül is... több - kevesebb sikerrel, és készen állok a külön edzésre. Jöjjön, aminek jönnie kell.
A buta nem emlékszik és nem bocsát meg; a naiv emlékszik és megbocsát; a bölcs megbocsát, de nem felejt.
Egyáltalán nem tetszik ez a bölcselkedő megszólalás arról, hogy ki is indította el a jó irányba, de nem lépem át a határt, nem nézek bele a fejébe. Sokkal nagyobb gondjaink is vannak annál, minthogy amikor éppen békejobbot nyújtana akkor ne elégedjek meg annyival, amennyit megoszt velem és újra elharapódzon a helyzet. - Empátiának hívják és azzal kezdődik, hogy akármit is mondanál, beleképzeled magad az ő helyébe és hogy sértőnek hangzik-e az ő szemszögéből. - teszem hozzá, de nem elfogadom, hogy a változás egy folyamat és hogy nem lesz egy csettintésre kezelhető, kedves, jámbor ember. Vagy inkább soha, de azért a testvéreivel megtanulhat jól bánni. Amit elmond egyszerűen mintha visszatörölne mindent, amit az iménti bő fél órában átbeszéltünk, azt, hogy jobb emberré akar válni és hogy adjak neki egy esélyt. A szemeim kékje csak úgy örvénylik a csalódottságtól, a dühtől, a tehetetlenségtől, hiszen az időt visszafordítani már úgy sem tudjuk. A szívem úgy szorít, mintha ki akarna szakadni a helyéről, pedig azt hittem, hogy Jake elvesztése lesz az utolsó, ami szilánkokra törheti. Elfordulok tőle, nem éppen kedves szavakkal és amikor a csuklómat megragadja kiver a hideg veríték. Félnék tőle? Vagy attól félek, amit mondani fog? - Engedj el. - mondok csak ennyit, a lehető leghidegebb, legérzelemmentesebb hangomon. Nem foom megadni neki az esélyt, hogy eljátszhassa a hattyú halálát, hogy azt mondjam, hogy lehet, hogy akkor sem történt volna másképpen, hogy nem az ő hibája, vagy pont ellenkezőleg, belemenjek és egymáson vezessük le a veszteséget. A nyelvem hegyén persze ott van, hogy neki nincsen párja, még csak olyan hadseregnyi barátja se, aki siratná és tényleg jobb lett volna, ha valakitől el kell búcsúznunk örökre, akkor ő lenne, de... Pontosan tudom, hogy ez nem így megy. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett, hívhatjuk végzetnek, sorsnak, akárminek, de ha Joshua reked ott akkor talán még rosszabb lenne a helyzet és Gemmáék is mind odavesztek volna. Tudom, pontosan tudom ezeket, de az érzelmeim most mindent elhomályosítanak, hiába vagyok büszke arra, hogy a kellő helyzetben felül tudok emelkedni mindezen, ez most nem olyan helyzet. - Csak... engedj el. - fordulok el tőle újra, megrántva a kezemet, ha még mindig fogná. Az érintése szinte éget és legkevésbé arra van szükségem, hogy miközben még én se vagyok tisztában azzal, amit érzek még az ő elméjét is befogadjam. Edzettem, kimerült vagyok fizikailag és lelkileg is és hiába hittem azt, hogy elindultam az úton, hogy elengedjem Jake-et és megbékéljek a helyzetünkkel most újra felszakadtak a sebek. Olyan szörnyű ember... olyan önző és kegyetlen, miért érdemli meg az életet és mi miért nem érdemeltük meg? Mielőtt a tekintetem elhomályosulnak vagy netalán legördülne egy könnycsepp újra elfordulok és ezúttal a viharmadaram is szárnyrakel, hogy fenyegetően felvijjogjon és ha kell a mágikus képességeit használva biztosítsa a zavartalan távozásunkat egész egyszerűen belefagyasztva a fiatal férfit a pillanatba, míg arra nem eszmél, hogy eltűntem és teljesen egyedül van.
// Köszönöm szépen a játékot, a drámafaktort nagyon hoztuk, annyi szent. Folyt. köv. majd a jövőben! //
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Gyakorlópálya 2021-05-23, 18:49
Shanna & Joshua
[You must be registered and logged in to see this image.] Azt hiszem eléggé furdalhatja a kíváncsiság, hogy pontosan ki is az-az ember aki miatt végül úgy döntöttem jó lenne feladni az igen csak undorító énemet. Viszont hiába próbálom egyre erősebben kiűzni magamból ezt az egészet egyre nyomasztóbb a múlt ami miatt számadást kell adnom. Máskülönben nem igazán kezdhetnék semmit sem az életemmel attól félek. Persze élhetném továbbra is a beképzelt, sértett úrifiú imázst, de nem sokat érnék vele. - Mindent a maga idejében, ha eljön az idő akkor mindenképpen elmesélem neked, hogy ki ő. – nyugtatom meg efelől. Persze nem azért mert annyira nagy titok övezné őt csak nem akarok mindent elhamarkodni. Először a saját dolgaimat pakoljam rendbe, azután rángassak bele névileg mást is ebbe. - Ezzel nem bántani akartam, de értem mit akarsz mondani. Mégis még nekem is meg kell tanulnom bizonyos dolgokat miként oldhatnék meg tapintatosan. Na meg nem tiprok bele a lelkivilágába. – méláztam el ezen. Igazság szerint az érzelmek kimutatása sohasem volt a kenyerem. Sőt! Ez pedig lehetséges, hogy soha nem fog változni, hiszen nem vagyok egy fú, de kedves alak. Mégis nehéz megemészteni azt, hogy minden a fejetetejére állt és Jake is a kórházban van. Sokszor gondoltam arra, hogy jobb lett volna akkor végre félretenni az ostoba sértettséget és elmenni arra a küldetésre. Ámbár a késő bánat ebgondolat sem segíti a lelkivilágomat eziránt. Talán, ha ott vagyok most én feküdnék ott és nem ő így… könnyebb lenne. Azt hiszem. Így végül csak ráveszem magamat arra, hogy Shanna-nak elmondjam az igazat. Egyáltalán nem könnyű és valószínűleg csak rontok a helyzeten vagy úgy nagyjából teljesen nullával teszem egyenlővé a rendes baráti viszony kialakítását vele, de nem hazudhatok. Előbb vagy utóbb amúgy is kiderülne mi történt. Azon is csodálkozom, hogy eddig nem mondta vissza senki főleg, hogy én magam kértem, hogy ne mehessek. Úgy őszintén semmi egetrengető csodára nem vártam, hogy hirtelen minden bűnöm elszáll. Főleg ez a nagy ami miatt több ember élete is tönkre ment kezdve a testvéreimmel és folytatólagosan Shanna-val. - Igen, ott kellett volna lennem, de cserét kértem, hogy másik küldetésbe rakjanak és küldjenek helyettem valaki mást. – válaszoltam a nyilvánvalót. Nem azért mert azt hinném rossz a hallása vagy bármi más. Egyszerűen ezt tettem és ezen már nem változtathatok. Mégis talán az elkövetkezendőkben máshogy hozhatok döntéseket és másként alakíthatom a jövőt. Vagy így, vagy úgy, de meg kellett tudnia az igazat. A következő szóáradat meg sem lep. Nem vártam azt, hogy megértse a miérteket hiszen számára Jake a világ. Ámbár nem tudtam eldönteni, hogy ezzel az egésszel most keresztbe húztam azt a lehetőséget, hogy valami értelmes mederbe sodorjuk a kettőnk dolgait. A pofon viszont némiképp váratlanul ért és azért elég rendesen lefagytam tőle. Hirtelen lefagytam és mintha az agyam teljes mértékben csődöt mondana. Egyrészről ezt is jogosnak éreztem, de egy másik énem szinte forrongani kezdett így hát előbb cselekedtem mint gondolkodtam és felpattanva elkapom a csuklóját és próbálom magam felé fordítani. Szinte már élettelennek tűnhet a tekintetem és mintha megint bezártam volna az érzéseimet egy kalitkába amiből nem igen fogok újra felébredni. Ezt nem igazán mondanám már meglepőnek. - Szerinted nekem jó ezt így végig nézni, hogy az önzésem idevezetett amiért apám manipulatív dögként vezetett? Vagy, hogy nem bántam meg ezt az egészet? Fordított helyzet lenne és én maradok ott ő helyett… - inkább be sem fejeztem a mondatot, hanem próbáltam valahogy gátat szabni az amúgy is marhára feltörő indulataimnak. Nem olyan könnyű feldolgozni még nekem sem ezt az egészet főleg, hogy sokszor még álmatlan éjszakákkal is szembe kell néznem az egész miatt. - Hibáztam és sajnálom, de már nem tudom visszacsinálni. Nem kellett volna visszaadnom akkor a munkát, de akkor is magamra gondoltam. Tehetném megváltoztatnám ezt. – mondom tehetetlen dühvel a hangomban majd lassan elengedem a kezét és a sajátjaimat zsebre vágva ellépek tőle. Fixírozom őt, soha nem voltam jó a vigasztalásban és azt hiszem ez egy darabig nem igen fog változni. Egyszerűen elrontottam és erre nincs jobb szó. Kicsit megrázom a fejemet. - Vagy szeretnél megbizonyosodni róla, hogy tényleg megbántam? Nézz csak bele az elmémbe nem fogok ellenállni… - mondtam neki figyelve őt tekintetemben már fáradtság csillogott. Nem testi, hanem a lelki huszonötévem alatt másról sem szólt az életem csak apám bizalmának elnyeréséről és mindez a semmiért. Mert apám romlott nincs ezen mit szépíteni. Még, ha így is menni akar nem állítom meg végül csak megrázva a fejemet elfordulok tőle és végül egyik kezemmel szőketincseimközé túrok.
A buta nem emlékszik és nem bocsát meg; a naiv emlékszik és megbocsát; a bölcs megbocsát, de nem felejt.
Azzal, hogy még mindig nem a nevét mondja annak a barátjának eléggé az idegeimen táncol és a régi megszokások miatt azonnal az jut eszembe, hogy szándékos, így egy kicsit várakozóan bámulok rá, de nem mászok a fejébe. Egyrészt tudom, hogy őt is kiképzték a legilimencia és oklumencia alapvető tanaira és akadályokba ütköznék, másrészt ha éppen megjavítani akarja a kapcsolatunkat azt nem csinálhatjuk úgy, hogy olyan erős a bizalom hiánya, hogy inkább a fejébe nézek, minthogy kérdezzek. - Értem, akkor már csak pár száz ember közül kéne kitippelnem a nevét, nem? - kérdezek vissza, kicsit talán türelmetlenül, de a fáradtság nem csak az izmaimban van ott, hanem az egész valóm, a lelkem is ki van merülve az elmúlt hónapokban. Nem egyszerű úgy búcsút mondani életed szerelmének, hogy nem is igazán halott még is tudod, hogy nagyon kicsi az esélye, hogy visszatérjen hozzád... - Egy tipp arra, ha tényleg figyelmesebb emberi lénnyé szeretnél válni: ne mondj olyanokat, hogy a másik érzései ostobaságon alapulnak, nem szép dolog. - válaszolom, mintegy megvédve Juliát, mégha nem is várná el tőlem, sőt, lehet, hogy nem is fogadná el, hogy én beszéljek a nevében valaha. Alapvetően nem szoktam beleszólni mások dolgába, inkább csak meghallgatom az embereket és finomabban utalgatok vagy békítem őket, de a Troops-testvérek jelentenek mindent, ami Jake-ből maradt nekem. A szívem egy icipici kis darabja abban reménykedik, hogy az egyik együttlétünkből talán egy kisbaba... de nem! Hülyeség. Miért akarnék egy kisbabát az apja nélkül, aki tönkretenné a karrieremet és egyedülállóként örökre visszatartana a kiteljesüléstől? De egy kicsi Jake, aki örökre mellettem maradhat... Nem. Amúgy sem hiszem, hogy a Sötétség folyosóján tényleg Ennyire életre kelhetnek a lelkek. Nem így volt a csillagokban megírva, hogy boldog végünk legyen, az élet nem egy tündérmese. Összevonom a szemöldökömet várva, hogy mire akar kitérni, de ahogy legördülnek a szavak a szájáról egyre hitetlenebb tekintettel nézek a szemébe. Nem vagyok buta, nem vagyok értetlen, de még is úgy vissszhangzik minden a fülemben, mintha hirtelen elhagyott volna az értelmezés képessége. - Tessék? Ott kellett volna lenned Jake mellett, csak nem akartál vele együtt küldetésre menni? - kérdezek vissza, de talán csak az időt húzom, ameddig megpróbálom megemészteni az egészet. Hányszor futott végig rajtam az, hogy az én hibám, ott kellett volna lennem, hiszen egy csapat vagyunk, de apám szándékosan más feladatokat adott, hogy távol tartson engem a bevetésektől, mert "kiemelten veszélyes" a parancsnok lányának lenni. Esélyem se volt ott lenni vele, még is bűntudatom volt és magamat okoltam, de itt áll előttem az, akinek tényleg meg lett volna a lehetősége, csak... - Undorító vagy. Egy gyáva, önfejű, parancstagadó szerencsétlen! - szakad ki belőlem, mintha minden, amit eddig megbeszéltünk volna hirtelen ködként szállna fel a szememről és most újra azt a Josh-t látnám, amilyennek a hosszú évek alatt megismertem. A kezem előbb lendül, minthogy átgondolnám, amit csinálok és a nyílt tenyeres pofon élesen csattan Jake bátyjának az arcán. A tekintetemből teljesen kiveszik az óceán partjának megnyugtató csendessége és úgy csillog a tehetetlen dühtől és csalódottságtól, mintha küszöbön lenne, hogy a képességeim garmadájával is rátámadok, nem csak egy egyszerű pofonnal. Habár a csattanás után realizálom mit tettem, eszemben sincsen bocsánatot kérni, se folytatni a beszélgetést, így azonnal hátat fordítok és ha csak valami nagyon jó érvvel vagy erőszakkal vissza nem tart kegyetlenül faképnél hagyom. Pont olyan kegyetlenül, ahogy ő hagyta cserben a testvérét...
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Gyakorlópálya 2021-05-07, 13:56
Shanna & Joshua
[You must be registered and logged in to see this image.] Sok minden teher nyomta a lelkemet amire úgy éreztem, hogy ki kell mondanom. El kell rendeznem magamban és meg kell próbálnom mindenképpen tovább lépni. Mégis vannak olyan momentumok az életemben amire ezt nem mondhatom el olyan könnyen. Kivételesen tényleg elakartam mondani, hogy mit is érzek és mi jár a fejemben még, ha nem feltétlenül fényes dolgokról is van szó vagy világmegváltó gondolatokról. Nekem akkor is hatalmas lépés volt, hogy ezeket szavakba öntöm és nem csak őrlődőm az egészen. Természetesen megértem, hogy mindenki számára más ez a helyzet főleg azoknak akiket bántottam az évek során. Viszont van még valami ami nyomaszt a napokban. Ha ténylegesen tiszta lapokkal akarok játszani Shanna előtt azt hiszem muszáj vagyok ezt is kibökni majd. Viszont, ahogy végül ténylegesen próbálom szavakba önteni a dolgokat és visszakérdez sóhajtok halkan majd csak bólintok. - Igen, valószínűleg ismered. – válaszoltam szűkszavúan, hiszen sosem mutattam be a családomnak a barátaimat. Vagy csak egyszer-egyszer találkoztak velük. Nem hiába tettem így, hiszen apám sosem tudni mit is forral éppen. Soha sem néztem le a mugli születésűeket, hiszen nem vagyunk különbek egymástól. Úgy alapjáraton nem is értettem ezt a nagy cécót az egész körül. Mintha valami megkülönböztető jelzés illetne minket mert már eleve gyermekkorunk óta varázslók között mászkáltunk. Nevetséges az egész! Amikor Julia-ra terelődik a szó nem mondom, hogy én nem állok értetlenül a dolog előtt. Van némi sejtésem talán mi lehet a baja, de teljesen sohasem fogom megfejteni, ha csak nem óhajtja végre elmondani. - Őszintén? Leginkább a fogalmam sincs róla a legjobb válasz. Valószín valószínű, hogy valami ostobaságon amit persze nekem észre kellett volna venni. – majdnem vágtam egy fintort erre. Inkább csak ettem egy mély levegőt majd kifújtam azt. Rossz szokások nehezen múlnak, nem igaz? Így próbáltam pórázt kötni a feltörekvő feszültségre a testemben. Talán nem a legjobban alakul ez az egész beszélgetés majd. Mégis egyre jobban kezd motoszkálni a fejemben, hogy jobb lenne neki elmondani az egész igazságot. Leginkább talán attól tartok, hogy teljesen elmérgesedik majd kettőnk között ez az egész, ha megtudja az igazat. Nem értem olykor az emberek, hogy tudnak teljesen nyugodtak maradni mint, ahogy most Shanna is. Nem fogom kényszeríteni arra, hogy válaszoljon vagy márpediglen mondja ki ami a gondolataiban motoszkál. Azt mondják mindig, hogy mindennek meg van a maga ideje és a megfelelő pillanat. Viszont a rossz vagy gonosz döntések elmondására ez mikor vonatkozik? Érzem, ahogy megfeszül az állkapcsom és az újanon felfedezett rossz lelkiismeretemen nem segít az teljesen amit mond. A bocsánat részén majdnem egy kesernyés mosoly húzódik ajkaimra. Oh! Erre nem igazán van bocsánat. Összekulcsolom ujjaimat és egy időre hallgatásba burkolódzom. Ezt ki kell adnom a lelkemből, ha tényleg tisztalapra vágyom akkor z szükséges lépés bármennyire felfordul a gyomrom ennek a gondolatára. - Nem igazán voltunk ténylegesen… egy család és ebbe sok minden közrejátszott. Viszont, ha teljesen tisztalapot szeretnék kezdeni márpedig ez a célom jobb, ha a kerek egészet bevallom. Ezután eldöntheted fent tartod e még a megbocsájthatatlan részt… - rázom meg a fejemet és próbáltam ténylegesen felkészülni a szavak súlyára amik elfogják hagyni a számat. Talán apánk sejti ezt az egészet, de amennyire elvakult lehet még őt sem érdekelte igazán az egész… Megköszörültem a torkomat halkan mielőtt újra megszólalnék. - A Rúnapisztolyos küldetésnél nekem is ott kellett volna lennem. Kirendelt voltam az ügyre, de nem akartam elmenni így visszadobtam a parancsot. Nagy valószínűséggel, ha ott vagyok talán Jake-nek nem esik baja vagy esetleg én nyelem be a lövedéket… Esetleg egyikőnknek sem esett volna baja. A lényegen nem változtat, hogy a végkifejletre lett volna kihatásom, de én nem éltem vele. Az önzésem és rosszindulatom végül az öcsém kórházba jutásáig vezetett. – néztem végig szemeibe. Nem hazudok neki, értelme sem lenne. Ámbár talán azon sem lepődnék meg, ha ez lenne az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Jelenleg a kettőnk között alakuló békülésiviszony most rajta áll. Apám iránti elvakultságom nem vezetett semmi jóra. Csak szenvedést hagyott a lelkemben és egy ocsmány jellemet formált a számomra amire nem vagyok büszke. Szégyenlem e ezt a döntésemet? Azt hiszem igen… hiszen, ha nem így lenne nem bántana ez az egész és nem próbálnék… tenni az ellen az ember ellen aki vagyok. Ez az egész apámmal indult, utána pedig csak egyre lejjebb kerültem, egyáltalán nem akarom magamat sajnáltatni, messze áll tőlem. Itt az ideje, hogy megegyem amit főztem és tényleg megpróbáljam helyrehozni az egész helyzetet.
A buta nem emlékszik és nem bocsát meg; a naiv emlékszik és megbocsát; a bölcs megbocsát, de nem felejt.
Nem fogok beszállni az ostorozásába, éppen elég, hogy magát szídja. Az önutálata egy kicsit rémisztő, hiszen eddig mindig olyan nagy mellénye volt, magabiztos volt és karizmatikus, most meg sokkal... gyengébbnek és esendőbbnek látom. Ami szokatlan és bár próbálom magamban kutatni az elégtételt, minél többet beszél, annál kevésbé érzem. Hiába maradtam Joanne-nek kapcsolatban, ő sem mesélt sokat, hogy mi folyik Julia és Josh között, csak arról, hogy mióta Jake-et meglőtték még fagyosabb a hangulat és még jobban széthullottak. Így azt sem tudom, hogy pontosan milyen ellentétek alakultak ki közöttük, miért haragudhat Julia rá olyan nagyon. Talán ő is nyomást gyakorolt rá, hogy elkezdje az Auror Kiképzést? Nem fogok szándékosan az elméjében kutakodni, egyrészt valószínű, hogy nem lennék elég erős észrevétlenül belenézni, másrészt éppen most próbálunk meg bizalmat építeni egymás felé és igen gyorsan elárulnám, ha erre vetemednék. - Másodszorra említed a "barátodat". Ismerem? - vonom össze a szemöldökömet, mintha arra gyanakodnék, hogy azért nem nevesít, mert valami baj van vele, titkolnia kell. Nem is tudom, hiába vagyok aranyvérű igazoltan nagyapám révén, nálunk soha nem volt szó olyanról, hogy baj lenne a mugli születésűekkel, de talán a Troops-ok apja még ebben is szigorú, mint annyi varázsló család. - Miért haragszik rád ennyire? - kérdezek végül rá Juliára, hátha az őszinteség jegyében kifejti ezt is. Amikor kérdezi, hogy lehet-e őszinte csak egy kicsit biccentek, hiszen jobbára költői a kérdés, alig tart szünetet mielőtt belekezdene. Nem válaszolok azonnal, belenézek a zavarodott, viharos tekintetébe, az enyém egészen üres, talán túlságosan nyugodt, egy csendes tengerpartot idéz, sima, hullámverések nélküli óceánt. A bókokra nem különösebben reagálok, de a második kérdésére igen. - Azért, mert amikor Jake-nek kimondtam az igent, akkor úgy fogadtam el, ahogy van és mindannyian a részei vagytok. A vonásaidban is viszont látom és ez amennyire fájdalmas, éppen annyira édes érzés. Akármi is történt a múltban, vagy akármi fog a jövőben, fontosak lesztek a számomra. Ez nem jelenti azt, hogy csak úgy elfogadom, hogy megváltoztál és mindent elhiszek, mindent elfelejtek, de nem tettél semmi olyat, amire ne lenne bocsánat. - fejezem be, hiszen nem tudott közénk állni és nem tudott engem se annyira terrorizálni, hogy az mély nyomot hagyjon bennem és összezúzza a cseperedő jellememet. Csak annyit tett, hogy bízott az apjában és elhitt neki kérdés nélkül mindent és mindent úgy csinált, hogy neki imponálhasson, semmi többet, ez pedig... teljesen érthető, hiszen nekem is nagyon fontos apám szava, elismerése.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Gyakorlópálya 2021-04-24, 12:52
Shanna & Joshua
[You must be registered and logged in to see this image.] Próbálok odafigyelni kivételesen, hogy ne mondjak vagy tegyek semmi bántót ami például általában zsigerből szokott jönni. Mégis Jake emlegetése egyszerre fullaszt meg, könnyít a lelkemen és borít gyászos érzésekbe. A hónapjaim nem szólnak másról csak arról, hogy mennyire összekuszálódott minden. Az érzéseim, a gondolataim és a jellemem is próbál egy átalakulást véghez vinni ami sokkal nehezebb mint, ahogy az ember gondolná. Miért tud ekkora teher lenni olykor egy ilyen lépés megtétele? Nem mintha magamtól indultam volna meg alapból, de már tovább sem lehetett ezt tartani. Ott a legjobb példa: Apám. - Tudom mire gondolsz, legalábbis azt hiszem. Jobban jártam volna, ha nem az elvakultság vezet. Valljuk be egy igazi gyökér voltam aki nem csinált mást csak másokba harapott bele akár egy mérgeskígyó. – húzom el a számat kicsit gyötrődőn. Nincs ezen mit színezni, undorítóan viselkedtem és ezt nem lehet csak úgy elsikálni. Talán, ha nem apám figyelmét hajkurászom Shanna-val még jól kijöhettünk volna. Jobban támogathatni tudtam volna a kapcsolatukat az öcsémmel. Nem azon játszadozni miként tudom őket szétmarni egymástól. Mindez miért? Azért, hogy évek múltán rájöjjek apám egy igazi szemétláda aki úgy játszadozik a gyermekeivel mintha kártyalapok lennének. Ugyan mégis kit ámítok?! Egyszerű sakkfigurák vagyunk mi a tábláján semmi egyebek, ettől megint a gyomrom kezd kavarogni, de visszafogom a dühömet. Shanna-ra siklik fürkésző tekintetem és próbálom kitalálni mi zajlik le benne a fájdalom mellett. Azon sem csodálkoznék túlságosan, ha engem komplett őrültnek nézne jelenleg. Mégis, ha tudok most már szeretnék ott lenni neki főleg ebben a nehéz helyzetben. Egy család vagyunk ezt hiába csűrjük-csavarjuk. Amikor megérintem jó lenne kitalálni mi megy végben benne, de egy részről lehet jobb, ha nem is gondolok rá. Ugyan, hogy viseltetik valaki aziránt aki megkeserítette az életét tíz éven keresztül? Mégis tisztában vagyok azzal, hogy sok minden nem fog bennem változni. Mint például a cinizmusom, biztosra veszem, hogy nem tudom majd levakarni magamról. Lehetetlenség. Sok rossz tulajdonságom lehetséges, hogy örökre virítani fog rajtam mint valami bélyeg. Amikor ránk telepedig a csönd nem siettetem őt. Hagyom, hogy nyugodtan tudjon gondolkodni mit is szeretne velem megosztani. Mikor mégis megszólal lassan felpillantok rá érdeklődéssel tekintetemben. Mikor Julia-t megemlíti szinte fájdalmasan megvonaglik az arcom. Na vele minden lesz csak nem rózsás menet a kibékülés. Szerintem jelenleg egy kanál vízben megfojtana. - Én… - szólalok meg, de hagyom még egy kis időt magamnak, hogy összeszedjem a megfelelő gondolatokat. - Köszönöm, hogy nyitott vagy erre. Tényleg. Egyáltalán nem kérem tőled, hogy rögtön eltűnjön az a rengeteg ocsmányság amit elkövettem. Valaha elfog ez tűnni? Megpróbálok nem több kárt okozni, csak megszeretnék változni amennyire még a félresiklott személyiségem engedi. Apámmal való beszélgetéseim eléggé felnyitották a szememet, főleg a fejmosás után amit kaptam még a barátomtól is. Viszont ami Julia-t illeti vele nem igen lesz könnyű dolgom. Jelenleg előbb ölelkezne egy jegesmedvével mint velem értelmesen beszélgessen. Amúgy is apánkról kellene legyógyítanom ami nem lesz könnyű menet. A Troops gyerekeknél a megfelelési kényszer elég nagy úr. – látszott rajtam mennyire kiver a víz apámtól. Főleg amikor beszélek róla némiképp eltorzul az arcom és látni lehet rajtam az utálatot. Szívem szerint kiosztanám az öreget és elküldeném a pokol valamelyik sarkába, de esélytelen bármit is beleverni abba az undorító fejébe. Most jelenleg akkor is az elsődleges, hogy Shanna-val tudjuk elsimítani a dolgokat amit én halmoztam fel. Ki kérte egyáltalán valaha, hogy gyötörjék? Majdnem elnevettem magamat arra a gondolatra, hogy apám miként fog felrobbanni a dühtől amiért a gyermekei abbahagyják lehetőleg az acsarkodást és végre egy családként próbálnak funkcionálni. - Lehetek őszinte veled? Egyáltalán nem reménykedtem abban, hogy hinni fogsz nekem. Ne érts félre, kedves teremtés vagy és nagy a szíved is. Az okosságodat pedig ne hagyjuk ki a sorból. Szemeimben viszont érzelmi vihar dúl amit jelenleg úgy sem tudok lecsendesíteni. - Miért adsz nekem még egy esélyt Shanna? – nézek szemeibe kérdésem közben. Tényleg meg akarom ismerni őt. Eddig csak elsétáltam mellette, gyötörtem és jót nevettem ezen a szenvedésen. Mégis most, ténylegesen rá akarok jönni mit rejt ő. Nem ismerjük egymást és azt hiszem itt az ideje erre sort keríteni. Legalább megadni ennek a kezdő lökettjét. Igaz, talán kényelmesebb lenne valahol máshol esetleg ebéd közben, de jelenleg ez a helyszín áll rendelkezésünkre.
A buta nem emlékszik és nem bocsát meg; a naiv emlékszik és megbocsát; a bölcs megbocsát, de nem felejt.
Tudom, hogy csak beszélgetünk és csak véletlen a megfogalmazás, még is furcsán rosszul esik, amikor akármilyen kontextusban említi bárki Jake-et és múltidőt használ. Nem hagyom, hogy elárasszon a rossz érzés, de azért ezúttal válaszolok erre a részre is, nem csak arra, hogy elkezdi magát ostorozni. Erre mondjuk egy kicsit összeráncolom a szemöldökömet, szinte hitetlenül nézve rá. - Jake nem hülye, pontosan tudja, hogy milyen az apátok, ahogy én is. Ő is szenvedett nem keveset, hiába tűnhetett úgy, hogy ő a "kegyeltje", éppen ezért lett volna szükség arra, hogy összetartsatok, ahelyett, hogy... - elhallgatok, egy kicsit felsóhajtva. -...mindegy is. - fejezem be csak ennyivel, hiszen nem akarok a nevében beszélni és nem akarom azt se éreztetni, hogy esélyük se lesz már ezt megbeszélni, mert bár úgy hiszem, hogy Jake soha többet nem fog felébredni, talán egyszer elég erős lesz ahhoz, hogy a vérköteléket felhasználva meglátogassa a testvéreit az álmukban, ahogy velem tette. Nem akarok se hiú ábrándot kelteni, se eltiporni a reményt, fogalmam sincsen, hogy mi lenne a jó lépés a helyzetemben. Akárhányszor szóba kerül érzem, hogy egy nagyon vékony határ választ el attól, hogy összeomoljak, ahogy a legutóbbi kalandunkon is egymás után buktam el újra meg újra, mert képtelen voltam összeszedni magamat. Olyan büszke voltam mindig is a mentális képességeimre, legyen szó egyszerűen az eszemről és a logikámról vagy a legilimenciáról okklumenciáról és még is... Nagyon nehéz visszatalálnom önmagamhoz, hiszen már nem is emlékszem arra, hogy ki vagyok nélküle. Talán az lenne a legjobb, ha nem is beszélnénk Jake-ről, csak arról, hogy miért is ez a hirtelen pálfordulás azok után, hogy tíz évig aktívan gyűlölködött. Látom rajta a szenvedést, olyan érzéseket, amiket eddig soha, hiszen mindig csak futtában sanyargatott meg és ment is tovább. Nem csoda, hogy több, mint tíz éve ismerjük egymást és még sem ismerjük egymást egyáltalán. Fogalmam sincsen, hogy mit csinál szabadidejében, hogy milyen bárki mással, civilben, akinek nem az esküdt haragosa... Olyan, mintha életemben először néznék rá és egy jóképű, de megtört férfi néz vissza rám. Egy kicsit megrebbenek, amikor a kezemért nyúl, de nem húzódom el, pedig az érintésétől furcsán végigszalad rajtam a hideg. Talán azért, mert még mindig nem bízom benne teljesen, túl erősen élnek bennem az elmúlt évek, de talán jóleső az érzés, csak minden idegszálam azon van, hogy ezt letagadja. Sokáig hallgatok, pedig nem azt latolgatom, hogy kiadjam-e az útját, számomra egészen egyértelmű, hogy mit fogok mondani, de még sem jönnek a szavak a számra egy darabig. - Josh... - gördül először le csak a neve, aztán még is csak folytatom. - Akármilyen is voltál velem, velünk, én mindig is a testvéremnek tekintettelek, még ha te nem is. Nem foglak ellökni akkor, amikor végre változni akarsz és kitárulkoztál előttem. Persze képtelen is lennék egycsapásra mindent elfelejteni, de az esélyt mindenképpen megadom, hogy új fejezetet nyissunk az életünkben. Talán ha közöttünk minden rendbejön, akkor Julia se lesz olyan jeges. - teszem hozzá a végén, hiszen bár nem mondom ki, valahol egyértelmű, hogy Julia a bátyját követve tartotta mindig a távolságot. Jo az egyetlen, aki ignorálta a családok közötti ellentéteket és mindent, ami ellenem szólt és tényleg az első pillanattól befogadott a családba és ezért örökre hálás leszek, de ez nem jelenti azt, hogy nem vágyom arra, hogy a többi testvér is elfogadjon. Hiába nincs már Jake velünk és hiába lóghat ezzel a levegőben, hogy lényegében megszűnt a kapocs közöttünk, de a vágy a testvérek után nem szűnik meg egyik pillanatról a másikra.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Gyakorlópálya 2021-04-08, 22:55
Shanna & Joshua
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem igazán vehetem rossz néven amiért tényeket és megalapozott válaszokat szeretne. Én magam is így lennék hasonló helyzetben egyáltalán nem is viselkednék másként. Ki hinne egy totálisan hirtelen jött pártfordulásban amikor évekig sanyargatta? Bántotta és úgy bánt vele minimum mintha a pokolbéli démonként lenne előtte. Ez alól Jake sem volt kivétel ő rajta is előszerettel levertem minden kis sérelmet amit apánk rám pakolt a háttérben. Vajon az öcsém ebből mit is fogott fel vagy érzékelt e egyáltalán valamit ebből nem tudom. Talán soha nem is kapok erre a kérdésre választ, hiszen most is mikor Shanna-val itt beszélgetünk ő a Szent Muglóban fekszik öntudatlanul. Valahogy úgy érzem fairebb lenne a helyzet, ha én feküdnék ott velem nem igen veszített volna sokat a család. Bár ezen teljesen kár rágódnom, nem tudok rajta változtatni és helyet sem tudunk cserélni. - Ebben teljesen igazad is van. A fiát veszítette el, azt akiben a legtöbbet fektette. Ne érts félre egyáltalán nem az öcsém ellen beszélek. Fogalmam sincs ő mit vehetett észre a háttérben dúló dolgokból. Lehet rossz kifogás, de bőven meg volt az alapja annak miért változtam egy valódi ördöggé. Apám nem egy szent, de hát a féltékenységtől istenigazán nem vettem észre. Helyette titeket sanyargattalak. Milyen csodás húzás is volt… - hangomban az utolsó mondatnál merő utálat és cinizmus árad. El is húzom kissé a számat a dologra mert egyáltalán nem érzem magamat kényelmesen emiatt. Egyáltalán nem szerettem magamat, sem apámat. Az egész átkozott helyzetet lényegében apánk és én generáltuk. Lehetséges én is egyfajta sakkbábú voltam számára akit úgy huzigálhat, ahogy neki tetszik. Nagyon is az ő malmára hajtottam a vizet azzal is mennyire acsarkodtam Shanna-val is. Mintha valami pestisjárvány lenne, aki betolakodott a házba. Hányinger környékez eléggé keményen, de erőt veszek magamon úgy nézem a szemeit. Életemben először azt hiszem tényleg szíven üt az a fájdalom amit a szemeiben látok. Nem tudom mennyire is hihet nekem, egyáltalán akar e hinni? Az is nagyon jó kérdés én egyáltalán hinnék e magamnak hasonló helyzetben? Azt hiszem, ha úgy lenne lehet, hogy nem. Mégis minden ember tudom jól másképp kezeli a helyzeteket és ez alól Shanna sem kivétel. Azt hiszem neki is nagyfokú támogatásra lenne szüksége, olyasvalamire, amit elejétől fogva megkellett volna adni. Természetes, ha féltik őt én sem voltam vak és süket sem. Mindenki hímestojásként kezelte az esetet követően. Azt hiszem ezzel próbálták átsegíteni a nehéz időszakon, de mit tudhatok én erről? Egy érzelemmentes remeteként éltem az életemet senkit sem engedve közel a szívemhez. Bezártam annak a kapuét és eldobtam valahova a kulcsot, ahol senki sem találhatja meg. Nem tudtam mit tehetnék, egyáltalán ilyen helyzetben mi az elvárt? Elgondolkodtam, hogy támogatóan megfogom a kezét, de egyenlőre elvetem az ötletet. Frászt kapna lehetséges az egésztől, azon se lepődnék meg, ha viszolyogna. - Ezen nincs mit szépíteni én rontottam el. Apánk azt látta meg amit meg akart látni és úgy gondolta, hogy hasznot húzhat belőle. Konkrétan kihasználta őt és a saját szájíze szerint pakolgatta mint egy csomagot. Engem meg ostobának nézett és szerencsétlennek mert nem születtem a képességgel. Amit meg tettem az a teljes gerinctelenségbe ment át. – rázom a fejemet majd ahogy rá néztem újra a gyakorlópálya szemlélés után most először volt látható a fájdalom tekintetemben amit sohasem hagytam senkinek sem, hogy meglásson. Nem tudom miként is tehetnék jót jelen helyzetben. Legalábbis, ha azt nézem, hogy kibéküljünk és értelmes emberek módjára meglegyünk egymás mellett. Szerintem a múltat nem lehet kitörölni és megsemmisíteni sem. Ez olyan dolog ami lehetetlen. Ami volt az elmúlt és megváltoztathatatlan. Végül csak rá veszem magamat és egyik kezét óvatosan megfogom és úgy nézek a szemeibe. Nos ilyet sem csináltam soha sem vele szemben. - A múltat nem változtathatom meg, de a jövőt igen. Nem azt mondom, hogy egy angyal leszek és rögtön minden tökéletesen működik majd, de többet nem fogok keresztbe tenni vagy piszkálni, terrorizálni téged. Csak szeretném, ha lassan, idővel felépíthetnénk egy értelmes emberi kapcsolatot. Nem kérem felejtsd el amit tettem mert az eléggé kétszínű lenne. De… próbálok másképpen viselkedni. – nézek a szemeibe és direkt nem fordítom el fejemet. Még a végén azt hinné hazudok. Pedig igen csak kellemetlen volt ilyen nyíltan beszélni arról amit gondolok és érzek. Valahogy a fájdalom is eléggé égett a mellkasomban. Azt hiszem az érintést valamiféle támogatásnak is szántam, de lassan elengedve a kezét kulcsolom össze az ujjaimat és megtámaszkodva combjaimon nézem őket elszakítva tőle tekintetemet. Valahol az agyam leghátsóbb sarkában az döngicsélt egyáltalán kitudtam én jól fejezni magamat? Esetleg túl nyers voltam? Bunkó és hideg? Már-már majdnem felnevetek saját magam szánalmasságán, de jelenleg türtőztetem magamat Shanna előtt azért még nem akarok összeroppanni. - Természetesen rád bízom teljesen, hogy miként vélekedsz arról amit mondtam. Akarsz e egyáltalán ennek esélyt adni. Ha nemet mondasz azt is elfogadom, nem erőltetem rád az akaratomat. – fordítom újra felé a fejemet és figyeltem arcvonásait, szemeit. Vajon, ha annakidején nem kezdek el egy szemétláda lenni rendesen össze tudunk barátkozni? Gondolom a testvéreimnek is jóval könnyebb lett volna, na meg Shanna számára is. Elég ember volt ellene így is abban a házban, apám felér egy hadsereggel. Majdnem erre a gondolatra el is húzom a számat, de szerencsére sikerül ezt megakadályoznom. Nem akarok vele haragszomrádot játszani. Belefáradtam némiképp abba, hogy folyamatosan harcolok és mint kiderült apámnak hála a semmiért tettem szinte mindent eddigi éveim alatt.
A buta nem emlékszik és nem bocsát meg; a naiv emlékszik és megbocsát; a bölcs megbocsát, de nem felejt.
Csak foszlányokban hallom a visszaúton, hogy varázsol, de mire beérek már a vizet teszi el, így nem látom sikeres volt-e, vagy sem, de jelen pillanatban nem is érdekel. Hónapok teltek el Jake óta és habár az első hetekben lényegében mindenki óvott mindentől, kivontak a feladatokból, cserébe manapság a napom minden egyes perce be van táblázva és a munkába menekülök a kínzó magány elől és azelől, hogy elfogadjam, hogy a szívem végérvényesen szilánkokra tört. Éppen ezért benne van valahol a pakliban, hogy faképnél hagyom, de mégis, akármilyen is volt velem, velünk, az elmúlt években, vele együtt nőttem fel, az életem része volt, és mindig is arra vágytam, hogy elfogadjon. A büszkeségem azt mondatja, hogy már túl késő, de ahogy Joanne-re és Juliára gondolok, arra, hogy mennyit jelentene, ha mindannyian számíthatnánk egymásra... - A nagyon sok tényező nem valami konkrét, Joshua. Még a végén azt hiszi az ember, hogy egyáltalán nem is változott semmi, csak szórakozol. - válaszolom. Nem vagyok már az a cserfes, vidám lány, aki mindenkivel barátkozik és elfogadja, amennyit megosztanak vele - mondjuk, utóbbi lehet, hogy sose voltam. Nekem konkrétumok kellenek ahhoz, hogy higyjek neki és ha tényleg ki akar békülni, akkor egy kicsit dolgoznia kell a nyíltságán. Csak bólintok és követem, hogy leüljünk, néhány percet tényleg áldozhatok rá, főleg, hogy úgy tűnik, hogy ez kell ahhoz, hogy folytassa a történetét. Kicsit összevonom a szemöldökömet az "egy barátra", de nem kérdezek vissza, az mégiscsak túlzás, ha a nevét is követelem, főleg, mert a szavaitól felkavarodik a gyomrom. Végigszalad a testemen a feszültség és a kimerültségtől már nem törődök azzal, hogy az érzéseim ne üljenek ki az arcomra. Dühös vagyok és undorodom attól, amiket mond és most először nem őt utálom érte, hanem az apját. - Hogy merészeli... Jake-et nem lehet csak úgy helyettesíteni, nem egy sakkfigurát vesztett el, hanem a fiát! - fakadok ki, bár nem kiabálok, halk a hangom, fojtott, és még a tekintetem is kissé elhalványul. Amikor a lányokról beszél lassan bólintok, pontosan tudom, hogy mennyire vágynak a bátyjuk után, hogy számíthassanak rá, de ahogy Jake-re terelődik a szó, a reményre, hogy tőle is bocsánatot kérhet összeszorul a szívem. Nem foszthatom meg a reménytől, nem vághatom az arcába, hogy soha nem fog visszatérni közénk, hogy már örökre egyedül maradok én is, és nekik is el kell búcsúzniuk. Még nem, így nem, ez nem a tökéletes alkalom, márpedig ehhez szükség van arra, mert... Mert így, kimerülten, izzó fájdalommal a tagjaimban és a szúró érzéssel a szemeimben, amik jelzik, hogy bármelyik percben eltörhetne a mécses, nem éppen ideális. Viszonzom a tekintetét, nem fordulok el, láthatja az enyémben a fájdalmat, bár inkább Jake foglalkoztat és nem az a sok gonoszság, amit velem tett az eddigi életünkben. Hihetek neki? Tényleg ekkora pálforduláson megy keresztül egyik pillanatról a másikra? Úgy szeretnék hinni neki, reménykedni, de az élet az elmúlt években arra tanított inkább, hogy ne a reményre hagyatkozzak, hanem a tényekre és az asztalra lerakott tettekre. - Én is sajnálom Josh. Sajnálom a nyomást, amit az apátok rátok helyez és azt, hogy azt hitted utálnod kell engem apám miatt és utálnod kell Jake-et azért, mert benne találta meg apátok azt a képességet, amit a leghasznosabbnak ítélt. És azt is, hogy ahelyett, hogy barátokká váltunk volna, egy sötét foltja voltál a nálatok töltött nyaralásaimnak és a Jake-kel töltött időmnek. - válaszolok én is őszintén, sorolva amiért "szánom" és azt, amit elszalasztott. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy én tényleg nem tettem semmi rosszat és nekem semmi sincsen, amiért bocsánatot kéne kérnem, de attól még a nyílt tekintetén láthatom a kényelmetlen szenvedését és megeshet rajta az a szerencsétlen ezer darabra tört szívem.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Gyakorlópálya 2021-04-01, 21:04
Shanna & Joshua
[You must be registered and logged in to see this image.] Mondjuk úgy, hogy nem lepődtem meg mikor nem volt rögtön egy nyakba borulós jelenet a mondatom után. Amúgy is van egy olyan megérzésem, hogy egészen sokáig fog ez így fent maradni. Legalábbis a kettőnk közötti nem túl jó viszony. Én mindenesetre próbálok mindenképpen a felé lépni, hogy ez megváltozzon. Az már Shanna-n is nagyban függ, hogy ő erre mit lép, hogyan kezeli. Nem azt mondom, hogy rögtön, azonnal jóban kell lenni a másikkal, de talán egy beszélgetőviszonyt ki tudunk csikarni az elharapózott dolgok ellenére is. Bár azt sem értem mikor lettem ennyire bizakodó, szinte már röhelyesnek érzem magamat. A régi énem élből kinevetne, valami igazán lekicsinylő szöveget vágna a fejemhez és menne is tovább. Próbálom valamelyest rendezni az arcomat, némiképp talán zárkózottá varázsolni, hogy ne lehessen olyan könnyen olvasni az arcomról. Mégis belül ez a feszültség, a zavar igen csak megmarad. Olyan bomba ez amit egyáltalán nem lehet irányítani, elindítottam egy gépezetet és nem teljesen voltam biztos, hogy tudom majd kezelni. Azt sem tudom biztosra megjósolni mennyire hisz nekem. Egy próbát megér, milyen szinten rágódik későbbiekben el rajta, fogalmam sincs. - Én itt megvárlak. – nyugtáztam ennyivel, hogy megindult, de azért még egy bocsánatkérést kinyögtem. Ez sem éppen döbbentett meg, hogy nem válaszolt rá. Ki vagyok én, hogy ezt felrójam esetleg a szemére vessem? Csináltam éppen elég gonoszságot az eddigi éveim alatt. Olyan dolgok ezek amikre soha sem leszek büszke és talán örökre meg is pecsételték a létezésem minden percét. Nincs ezen mit túlgondolni, egy igazi szörny rejlik az emberi állarc mögött. Ezt a gondolatot ki is űzöm a fejemből és míg ő elmegy lezuhanyozni nekiállok a tesztelgetésnek. Semmi komolyat nem terveztem, pár újonnan talált átok és egyéb varázslatot akartam letesztelni. Kissé laza mégis határozott pálcahasználattal kezdtem el a bábúkon kipróbálni a különböző varázsigéket. Lépdeltem nyugodtan a szemem mégis a megfelelő bábúra szegeztem. Egy-kettő elég furcsán hatott így abba is hagytam a további kísérletezgetést, nem óhajtottam kihívni a sorsot egy táncra, hogy mennyi kárt tehetek magamban egy félrement átoknak köszönhetően. Elteszem a pálcámat és éppen elteszem a vizemet amikor meghallom Shanna hangját. Felé fordulva mérem végig, talán ez is megszokás tőlem. Mindig ezt csináltam akármikor megláttam őt. Kérdésére a szemeibe néztem és csak nekidöntöttem hátamat az egyik gyakorlóbábúnak mielőtt válaszoltam volna. Tudnád mik mennek végbe valójában a fejemben… - Nagyon sok tényezője van miért pont most. Mondjuk ki egyszerűen felnyílt a szemem nagyon sok tényezőt illetően, lehet nem a legjobbkor ez tény, de mégis sikerült. Ez pedig némiképpen kicsi pozitívum ebben az eléggé otromba időszakban. – számat kicsit elhúzom, hiszen tényleg nem a legszebb hónapokat éljük, ámbár nekem mikor volt szép hónapom? Ezen majdnem keserűen fel is nevettem, de tűrtőztettem magamat. Ez most nem éppen az önirónia és a cinizmus időpontja. Végén még megint visszatérünk a régi mederbe és annak nem igazán örülnék per pillanat. Valamennyire szeretném ezt az eltorzult személyiségemet helyre pakolni. Kérdésére majdnem felszalad a szemöldököm, de nyugtázom, hogy bármennyire akarom nem igen fogok tudni kitérni előle. - Nem feltétlenül ő a fő oka ennek, de ő is közöttük van. Bármilyen hihetetlen engem is megvisel ez az egész, ennyire még nem sikerült elfajzottá válnom szerencsére. Nem ülünk le? – vonom fel a szemöldökömet érdeklődve. Jobban örülnék, ha nem álldogálnánk, viszont nagy felhajtást sem akarok végül kelteni így lemondok a más terepre való menetelről is. Talán hamarabb észrevehető itt, hogy valaki közeledik. Így el lököm magamat a bábútól és, ha ő is beleegyezik egy nem messze lévő pihenőrészre sétálok vele és lassan leülök az egyik padra magam mellé téve a vizemet. Néztem a kezeimet egy ideig és összevontam a szemöldökömet csak azután szólaltam meg újra. - Igazából van egy barátom aki eléggé megfedett a maga módján és elindított egy irányba. Szóval ő egy másik oka ennek az egésznek. Apám pedig egy harmadik, belefáradtam ebbe az egész játszmába amit már gyerekkorunk óta csinál. Most, hogy Jake… a kórházban fekszik egyszerűen undorító amit csinál. A selejtes első próbálkozásból most engem akar istápolni amiért jó vagyok Aurorként. Ebből pedig nem kérek, főleg nem annak fényében amiket csináltam az egész féltékenykedés és elhanyagoltság érzés miatt az évek alatt. – pillantok rá Shannara, egyáltalán nem hazudtam neki kivételesen életemben először őszinte vagyok vele. Legalábbis olyan mélyen őszinte amit soha sem hittem, hogy leszek valaha. Megrázom kicsit a fejemet és egy kósza némiképp fájdalmas és gúnyos mosoly játszik ajkaimon. - Magamtól is eléggé undorodom az egész miatt, hogy pont egy ilyen helyzetnek kellett kialakulni azért, hogy felnyíljon a szemem és lássam mennyire rossz volt Jake-nek. Ugyan úgy megitta ennek az egésznek a levét, ahogy én. Próbálom Julia-val és Joanne-val is felvenni jobban az egész testvéri és beszélgető szálat. Romokat hagytam magam után amerre jártam. Talán egyszer Jake-l is sikerül egyszer beszélgetnem. Nem fog hirtelenjében semmi talán megváltozni, felmenteni és eltörlődni sem fog a több éves romhalmaz amit létrehoztam, de tényleg sajnálom. Az apám elismerése utáni vágyam a féltékenység és a teljes… sötétség amibe talán saját magamat is száműztem cseppet sem kellemes emlékekkel gazdagított téged. Nem tehettél soha sem arról ami a szülők között megy én mégis levertem rajtad, akárhányszor csak találkoztunk. Sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom. – nézek nyíltan a szemeibe most. Kényelmesnek találom ezt az egészet? Egyáltalán nem. Életemben nem kértem igazán bocsánatot semmiért mégis most pár hónapja ebből áll minden napom. Hiszen egyáltalán nem könnyű rendbe hozni egy olyan dolgot amit talán már annyira összeroppantottam, hogy soha sem lehet helyrehozni. Ahogy húgaimnál is itt is Shanna dönt leginkább mit akar kezdeni az újfajta információval és helyzettel. Igazság szerint nem lepődnék meg, ha nyíltan megmondaná nem kér ő ebből köszöni szépen. Hagyom, hogy eméssze az egészet tekintetem lassan elszakítom az övétől és végig hordozom a gyakorlópályán. Mennyivel is könnyebbnek éreznék most egy harcot mint ezt a beszélgetést lebonyolítani. Most is elég esetlennek érzem ezt az egészet, soha nem voltam jó az érzelmek kezelésében és kimutatásában. Azt hiszem ez eléggé nagy hátrányként csillog a mostani helyzetemben.
A buta nem emlékszik és nem bocsát meg; a naiv emlékszik és megbocsát; a bölcs megbocsát, de nem felejt.
Nem hagyok neki semmi esélyt arra, hogy a fejembe lásson. A nagyapám már kiskorom óta csiszolta a a legilimenciára való hajlamosságomat és az évek során begyűjtögettem az emberek titkait és nem a sajátjaimat adtam ki. Végül kortyolok néhányat a vízből, nem teszek további megjegyzést arra, hogy nem a hangját akartam elnémítani, amikor megszólalt, hanem az alkalom nem volt éppen jó, mert fegyver volt a kezemben. A bizalmatlanság nem múlik el, de végig hallgatom, nem hagyom faképnél, hiába lenne a közös múltunk alapján nagyon is jogos, ha egy végig izzadt edzés után inkább lelépnék, mintsem vele beszélgessek. - Értem. - válaszolok csak ennyit elsőre, nézve, ahogy az arcvonásai változnak, ahogy elgondolkozik, a hajába túr kellemetlenül. Alapvetően sosem voltam egy rosszindulatú ember, a titkokat, amiket megtudtam nem kiteregettem, csak akkor vettem őket elő, ha valakire szükségem volt, de az, hogy úgy tűnik éppen szenved, hogy kinyögjön valamit egy kicsit elégtétellel tölt el. Nem hagyom elbízni magamat, ki tudja, hogy mennyire őszinte, bár legilimentorként érzékem van a hazugság kiszűréséhez, ha koncentrálok, de mivel most fejeztem be egy gyilkos gyakorlatot, a testem és az elmém is ki van merülve. Nem fogom kutakodni a fejében, de nem fogok semmit se elhinni azonnal. - Nem tudom, hogy mi ez a hirtelen pálfordulás, de rendben, lezuhanyzom aztán van egy szabad fél órám. - ráncolom a homlokomat és már éppen el is fordulnék tőle, amikor meghallom a nevemet és a bocsánatkérését. Nem válaszolok inkább semmit, tovább indulok a kis megakadás után lezuhanyozni és tizenöt perc múlva térek vissza most már frissen, tiszta ruhában, jóval összeszedettebben. A szememből kiveszett az őrült csillogás és a tagjaim ugyan még sajognak a megerőltetéstől, de nem feszülnek meg támadásra készen. Csak egy halvány karika jelzi, hogy kissé túlhajszoltam magamat, más szempontból összeszedett, csinos, de hivatalos vagyok. - Miért pont most, Joshua? - kérdezek csak ennyit, összefonva a karjaimat, egyenesen a szemébe nézve, várakozva. Nem fogom azonnal azt mondani, hogy semmi baj, hiszen az ellentét és a szemétkedése vagy tíz évet ölel fel az életünkből és ezt nem lehet csak úgy elfelejteni. Amikor Jake kómába került, akkor az egész családja elzárkózott előlem - Jo-t kivéve, de ő a legfiatalabb és vele se tudtam sokat beszélni az elején -, mintha nem lennék a család része, mintha én nem szenvednék úgy, mint ők. Mintha az én hibám lenne, hogy nem voltam mellette és meglőtték. - Jake miatt? - teszem még egyszer hozzá, jóval óvatosabban és gyengédebben kiejtve a férjem és egyben az öccse nevét. Az előbb nem válaszolt a kérdésre, de igen is fontos az ok és az okozat, hogy mi késztette arra, hogy most jöjjön ide hozzám. Jo mesélte, hogy nem igazán van meg az összhang otthon, a testvéreire nem számíthat úgy a tragédia óta, ahogy kellene, szóval nem teljesen értem, hogy most, hónapokkal később mi változott, miért áll elém, miért kér bocsánatot mindenért. Nem tudom, hogy hol akar beszélni, nekem ez a hely tökéletesen megfelel, de ha valahova elvezetne, hogy leüljünk, akkor követem.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Gyakorlópálya 2021-03-25, 16:31
Shanna & Joshua
[You must be registered and logged in to see this image.] Mikor morcosabban válaszol vissza nem nagyon veszem magamra, hiszen valamilyen szinten igaza van. Nem voltam éppen a legelővigyázatosabb amikor megszólítottam mégis talán tudat alatt valamiféle próba volt ez, hogy mennyire van elharapózva kettőnk között a dolog. Eleresztettem azért egy halk sóhajt, semmi rossz szándék nem volt a gesztusban csak egyszerű emberi reakció. Azt hiszem, ha végig akarom vinni a tervemet az marhára nehéz menet lesz és igen csak megfogom izzadni a dolgokat, de hát én főztem magamnak annakidején akkor most egyem is meg, nem igaz? Egy kicsit elhúztam a számat, de csak azért mennyire bizonygatni akarja a maga dolgait. - Lehet semmi jogom, de azért élek a szólás szabadságommal. Még a végén azt hiszem vakmerő leszel. – tekintetem nem lankad, nem e titkol el előlem valamit pontosan a kisasszony. Régen sohasem figyeltem oda a testi épségére vagy mit is érez, nem láttam tovább a magam dolgainál. Eljött az ideje, hogy körbe nézzek és lássak más embereket is ne pedig csak az idiótaságaimmal foglalkozzam. Viszont több gondolatot nem is nagyon ejtek erről, hisz nem éri meg azt, hogy csak vitába szálljunk egymással, már próbálok erről leszokni. Porcelános megjegyzését csak elengedem újfent a fülem mellett. Valóban nincs abból, de akkor sincs hozzászokva az igen kemény, nehéz helyzetekhez. Ez pedig nem csak arról szól, hogy az öcsém mit mondana, a családja sem díjazná ezt a dolgot. Aurorság ide vagy oda néha a végkimerülés többet árt mint használ. Én már csak tudom, nem egyszer hajszoltam magamat ájulásba, hogy sötét gondolataim elől meneküljek. - Igazán semmiség. – pillantásomat nem kerülte el a bizalmatlan méregetés amit szintén nem róhattam fel rosszallóan. Volt, hogy régen eljátszottam a gondolattal mennyire jó lenne valami bájitalt belerakni a szivatás érdekében. Talán egy elborultabb pillanatomban még mérgen is gondolkodtam, de volt annyi eszem, hogy ilyesmit soha sem játszanék ki. A kérdésére felvontam a szemöldökömet tekintetem ugyan olyan fürkésző maradt és némiképp zárkózott. Savanyú a szőlő, mi? Én viszont annyiszor haraptam már bele, hogy megszoktam az ízét. - Ezzel tisztában vagyok, hogy ki támadt kinek. Nem hiába mondtam az előbb, szeretném elásni a csatabárdot végre. Nagyon sok dolog kavarog a fejemben és nem tagadom, hogy van közöttük bántudat és megbánás is, elég sok dolgot hoztam össze a múltban amire egyáltalán nem vagyok büszke a mostani gondolkodásommal. – hümmögtem el a végét elgondolkodva. Nem voltam cseppet sem odáig és vissza attól a gondolattól ami jelenleg rám fog várni, hisz nem igen nevezhetnénk vadvirágokkal teli mezei sétának azt a szemét feltakarítását. Sok mocskot sikerült az évek alatt összehoznom. Ennek pedig igazán egyszerű volt az oka. Apám egy olyan fertő a családban amit nem igen lehet egyhamar kikezelni. Engem sikerült teljesen tönkre vágnia és valahol félek a húgaimra is ez a sors jutott. Ámbár Julia próbál a saját életével gazdálkodni és Joanne egy igazi üde színfolt. A hajamba túrok majd megmasszírozom a tarkómat, láthatóan eléggé kényes ez a téma még a számomra is, talán most először láthat ilyen helyzetben, de hamar rendezem az arcvonásaimat. Még mindig tartom az elvet, nem szívesen engedem, hogy bárki is a gyengeségeimbe belelásson. Sok dolgot kell elrendeznem magamban, rengeteg olyan lesz amit soha sem tudok megjavítani mint például a cinizmus, az már hozzám nőtt. A sötétség ami bennem uralkodik? Lehetséges soha sem jutok ki abból sem, hiszen nem vagyok valami kapcsolat építő ember. Egyszer viszont fel kell takarítani magam után a romokat és ez a pont nagyon elérkezett. - Azt hiszem ez egy hosszú beszélgetésnek indul, szóval… ha szeretnél menj nyugodtan zuhanyozni meg miegymás. Nem igen lépek meg csak kipróbálok valamit a bábukon míg összekészülődsz. Persze csak, ha akarsz. Amúgy is ez olyan beszélgetés lesz amit nem igazán akarok itt lebonyolítani, hiszen bárki bejöhet. – nem vettem volna a szívemre, ha esetleg lebetegszik. Igaz eddig mikor is érdekelt más testi épsége igazán? Talán csak akkor amikor elmentünk egy-egy küldetésre. Majdnem sikeresen össze is préselem az ajkaimat, de még idejében türtőztetem az arcvonásaim. A lelkemben még nagyobb vihar dúl mint eddig bármikor, hisz apám iránti utálatom is természetesen dolgozik minden egyes percben. Azért pillantásom az ajtó felé esett nem e jön be valaki. Hiszen olykor úgy jönnek mennek az emberek mint akinek nincs jobb dolga. - Shanna… nos… lehet nem sokat ér, de sajnálok mindent amit eddig csináltam. – egyáltalán nem hiszek abban, hogy ettől nagy megbocsájtást nyernék, de olykor jó kimondani az embereknek ezt a mondatot. Így talán kevesebb időm lesz a tesztelgetésre mennyire lehet hatásos, de talán annyi is bőven elég míg Shanna kicsit kiereszti a gyakorlás gőzét. Már, ha él a lehetőséggel és elmegy tussolni. Szerencsém van addigra még az agyam is egy teljes pontlistát állít össze mit kellene igazán átvennünk. Abba sem vagyok jelenleg teljesen biztos, ha elmondanám most hogyan érzek apám iránt azt elhinné e nekem. Viszont némi őszinteség mégis csak előrelökheti ezt az egész fogaskereket amit próbálok beindítani, legalábbis reménykedtem benne.
A buta nem emlékszik és nem bocsát meg; a naiv emlékszik és megbocsát; a bölcs megbocsát, de nem felejt.
Nem tetszik a merevsége, hogy meg sem próbál védekezni, mintha neki mindegy lenne, hogy eltalálom, vagy sem. A bizalom szép dolog, de ha már itt van egy ideje, és persze úgy, hogy tudja, hogy mennyire el vagyok veszve, mióta Jake nincsen velem, lehetne több esze. - Szándékosan talán nem, de edzettem mozgó bábuk ellen, amikor megszólítottál. - válaszolom vissza, egy kicsit talán morcosan felráncolva az orromat. Egy szemétláda volt egész gyerekkorunkban, de azért nem szeretnék a szemébe állítani egy tőrt. A kifordult bokát gyorsan helyrehozzák, ha odabicegek, de ha valakinek az agyáig csúszik fel a penge... Nem feltétlenül. - Semmi jogod beleszólni, hogy mi az erősségem és mi a gyengeségem. Talán éppen a kemény edzéssel fogom helyrehozni az állóképességemet és a fájdalomtűrésemet. - törlöm meg a homlokomat, de nem vagyok olyan hebrencs, nem ugatok, mint egy csivava, inkább kissé ellenségesen, sértetten nézek rajta végig. Én vagyok az, aki általában lejegyzeteli mindenkinek az erősségét, gyengeségét, a kapcsolataikat, származásukat, hogy a kellő pillanatban a jó helyen, jó időben, jó emberekhez forduljak szívességért, de senkinek nem szoktam ilyen direkt módon az arcába vágni. - Nem vagyok porcelánból. - teszem hozzá, hiszen annyi kalandot megértem már, ezzel együtt annyi veszteséget is, és nem fogok előtte gyengeséget mutatni. Alig van néhány barátom, aki valaha látott volna sírni vagy csak komolyabban kétségbeesni, így egy olyan férfivel szemben, aki ennyi ideig gyötört, csak keménységet mutatok. Már nagyon fáradt vagyok attól, hogy mindenki olyan tanácsokat ad, hogy Jake mit gondolna erről, mit mondana arra, de most csak az ajkamba harapok és nem válaszolok. Ahogy közelebb érek elrakom a pálcát, a pengét a ruhára akasztott tartókba és elfogadom a vizet, amit kínál. - Köszönöm. - válaszolom, bár kicsit azért bizalmatlanul vonom össze a szemöldökömet, azon morfondírozva, hogy vajon a familiárisomnak inkább a méregtelenítést kellett volna-e megtanítanom. - Te voltál, aki mindig nekem támadt, nem én, Josh. Jake miatt mondod ezt? Bűntudatod lett hirtelen? - kérdezek rá, az érzések a mélyben fojtogatnak, de ennek semmilyen jelét se adom, csak valamivel ellágyultabban és érdeklődőbben kérdezek. Nem akarok harcolni... a családommal nem, sosem akartam, ő volt mindig, aki a lehető legrosszabbat látta bennem, mert Griffin vagyok, mert Jake-re is féltékeny volt és még a fene se tudja miért, hiszen eddig nem igazán beszéltünk ilyenekről. Minél tovább állok egyhelyben annál kényelmetlenebb, hogy csapzott vagyok és izzadt, hogy az izmai zsibongnak a használattól, de ez van, ha most akar beszélni, akkor nem fogok elmenni előbb zuhanyozni, mert a végén a gondolatai tovaszállnak és ennyi volt. Elemezni éppenséggel nem sok esélye van, legalább is azon felül, amit láttatni engedek, hiszen mindig is az erősségem volt elfedni a gondolataimat legilimentorként és oklumentorként is. Szeretem azt hinni, hogy megörököltem a legjobbat apámtól, anyámtól és a nagyapámtól is, de valójában inkább csak a családunk férfi tagjaiból merítettem, anyámtól minden évvel egyre távolabb kerültünk, ahogy felnőttem és a jellemem egyre magabiztosabb és önállóbb lett, míg ő egy kedves, nyugodt, visszafogottabb jellem. Azt persze nem tudom, hogy mindig is ilyen volt-e, vagy csak apám fénye árnyékolta be, hogy a háttérbe vonult, de így soha nem állt előttem példaképként.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Gyakorlópálya 2021-03-13, 02:27
Shanna & Joshua
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem voltam éppen szívbajos így el sem mozdultam mikor felém lendült a tőr. Talán valamiféle bizalom játékot kezdtem meg Shannaval? Magam sem tudom igazán. Valahol egy kis hangocska azt súgta nem sebesítene meg akarattal. Túlságosan gondtalan vagy merész lennék úgy, hogy próbálom lerázni magamról a múlt ostoba láncait? Magam sem tudom igazán az-az igazság, hiszen azt sem igazán tudom összerakni mennyire próbáljak meg barátságos lenni például Shannaval. A testvéreim más tészták, talán könnyeben kezelem, de azt az egészet ami közte és köztem van… annyira nem megy mivel igazán sosem akartam barátkozni vele. A mondatára felhúztam a szemöldökömet majdnem elmosolyodtam fanyarul, amikor megláttam tekintetét. Nem lenne jó pont most valami bunkó dolgot benyögni. - Való igaz, de bíztam benned annyira, hogy nem sebesítenél meg. – néztem a lányt érdeklődve. Eléggé más hangnemben próbáltam mozogni mint eddig, nem volt szándékomban szítani a vita lángjait egyszerűen csak szeretném őt megérteni most már. Lehetetlenség lenne? Túlságosan gonosz voltam és annyira leromboltam bármilyen jó érzést, hogy esélytelen legyen egy jó viszony kialakítása? Elég savanyú a szőlő, ha már úgy szemléled a dolgokat mint egy értelmesebb ember. Valljuk be férfiasan nem tudom milyen egy értelmes kapcsolat. Csak megoldom ezt is mint eddig bármi mást, nem igaz? Egyem meg most már azt amit főztem, nincs mese. A zsebeimbe süllyesztem kezeimet úgy figyeltem Shannat miközben beszélt. - Mind a ketten tudjuk, nem vagy teljesen jó a fizikai fájdalmak elviselésében, ennyit még én magam is megtudtam rólad a jó pár év alatt. Azért vedd óvatosabban az edzéseket is, ne csak a terepet. – végig mérem újra a csapzott beszélgetőtársamat. Nem tudom egy tízes skálán mennyire kíván a bús fenébe, de talán valamerre elvergődhetünk. Legalábbis én megpróbálom, hogy ő miként fogja meg ezt a labdát az ő dolga. Az még mindig nem változott, ha valaki nem kíváncsi rám esetleg idiotizmusban szenved otthagyom a fenébe. Értelmesebb emberré akarok válni nem pedig tovább fetrengeni ebben a fekete komorságban mint amiben már évek óta vagyok. A familiárisra vetem tekintetemet mintha csak szemmel akarnám tartani, de nemigen fog megtámadni. Amúgy sem harcias vadállatként állok jelenleg itt. Éppen elég a Jake-el történt dolgok nem akarom tetézni. - Majd akarok, de nem zavarlak el. Amolyan jelzés volt, hogy ne terheld túl magadat, Jake sem örülne neki. – megosztom véleményemet, hisz szólás szabadság van, nem igaz? Ki hitte volna, ilyen helyzetben kényelmetlenül érzem magamat majdnem a saját ostobaságomon nevetek fel teljes mértékben. Még idejében rendezem vonásaimat és csak a fürkésző tekintetem árul el valamiféle érdeklődés félét. Edzőruha volt rajtam egy sima fekete felső egy hozzá passzoló nadrággal. Nem eresztettem bő lére az edzőruhámat csak kényelmes dolgokat felhúztam magamra. - Egy kicsit pihenj le, utána is folytathatod az önkínzó edzést kedvedre, nem nézném szívesen végig ahogyan összeesel. Nem kérsz helyette egy kis vizet? – tudakolom tőle érdeklődve miközben fejemet oldalra döntöttem minimálisan. Semmi ellenséges szándék nem volt még most sem a hangomban, mondandómban vagy mozdulataimban. Kicsit szívtam a fogamat emiatt a helyzet miatt talán csak ki kellene böknöm amit akarok, nem? - Shanna nem nagyon volt soha kenyerem a kertelés, ezt gondolom te tudod a legjobban még, ha nem is jó tapasztalatből. Szeretném megbeszélni a dolgokat és elásni veled a csatározást. – nem kerteltem, minek? Vagy egyenesen szemébe megmondani a dolgot és választhat kér e ebből vagy sem. Mindenesetre én ezt a hajót megindítom előre, eleget ment már egymás toroktépése, főleg miattam és a körülöttem történt dolgok miatt. Nem mondanám ezt sem kedves próbálkozásoknak, inkább amolyan… hogy is mondjam. Elmondom a véleményemet típusú dolog. Nem is tudom valaha beszéltem e vita, szurkálódás nélkül vele, általában megláttam rögtön belemélyesztettem a méregfogaimat mint egy igazi kígyó aki lassan akarta megölni belülről az áldozatát. Nehéz lesz mindenen változtatni a hozzáállásomon, a jelenen… a múltat pedig nem tudom eltörölni. A szemeibe nézek Shannanak így láthatta semmi hazugság nincs a tetteim mögött. Régen ilyenkor már rég ridegség vagy gonoszság fénylett tekintetemben. Most csak nyugodtnak mondható figyelés mintha csak ki akarnám őt ellemezni.
A buta nem emlékszik és nem bocsát meg; a naiv emlékszik és megbocsát; a bölcs megbocsát, de nem felejt.
Szívesen nevezném sötét teremtménynek, hogy az inkvizítor képességemmel minél hamarabb érzékelhessem, de akármennyire bánt kegyetlenül velem a származásom, a családi ellentétek miatt, Joshua akkor is csak egy ember, mint bárki más. Olyan mélyen koncentrálok a meg-megjelenő bábúkra, hogy a gondolatainak folyama se csapja meg különösebben az elmémet, pedig akkor tudnám, hogy egy igazi személlyel van dolgom... Így viszont, amikor megszólal, a kezem még csak nem is nyúl a tőrért, hogy fizikailag megragadjam, csak olyan reflexből lendül és kapom fel telekinézissel, láthatatlan erővel taszítva meg az éles pengét, mintha inkább harca teremtett gólem lennék, mintsem ember. Egészen az utolsó pillanatig a homloka közepe felé száguld, aztán a tudatom ráeszmél, hogy a bábuk nem beszélnek és egy érző, lélegző lénnyel van dolgom és a fegyver kitér, hogy a füle mellett a fába csapódjon. - Talán nem kellene megzavarnod valakit, aki éppen átkokat és tőröket dobál a céltáblákra, Joshua, mert még a végén bajod esik. - válaszolom, miközben felegyenesedek és letörlöm a homlokomat, de azért a hangom akármennyire keményen csattan, a szememben ott van az aggodalom. Lehet, hogy a fiú tudott volna amúgy is elég gyorsan reagálni és nem sebzem meg, de mi van ha igen? Ennyire beszippantott az edzés, hogy majdnem ártottam egy aurortársamnak? Jake bátyjának? Nyelek egyet, lepillantva a bokámra, miközben megmozgatom, mintha tényleg azt figyelném, pedig csak kell egy-két pillanat, hogy megküzdjek a feltámadó érzelmekkel és azzal, hogy minden izmom sikolt a megpróbáltatásoktól. Kicsit furcsállom, hogy lemászik hozzám és tovább beszél, inkább ahhoz szoktam, hogy egy-két odaszúrás után faképnél is hagy, mintha nem lennék érdemes az idejére, de persze mióta megtörtént a tragédia lényegében mindenki egy kicsit kiszámíthatatlanabbul viselkedik. - Varázshasználók vagyunk, körülbelül tíz percig lenne az a boka kificamodva, ameddig nem kéretek egy gyógyítót a Szent Mungóból, vagy hoppanálok én oda. - teszem hozzá, félvállról véve az egészet, pedig valójában az a tíz perc is lehet pokoli, főleg olyan embernek, aki nem igazán tűri a fizikai fájdalmat jól, mint például én. És a gyógyítók se elérhetőek feltétlenül mindig, de a lényeg adott, ha házon belül sebesítem meg magam, majd rendbe hoznak. Terepen persze teljesen más a helyzet, soha nem hagynám magamat ennyire lefárasztani. A viharmadaram tesz egy kört, aztán fenségesen leereszkedik az egyik kiszögellésre és onnan bámul minket, főként persze a fiatal férfit, bizalmatlanul. - Ha gyakorolni jöttél, akkor én el is mehetek. - teszem hozzá, kicsit felvont szemöldökkel végigmérve, hogy mennyire öltözött edzéshez, vagy mennyire van az általános taláros auror öltözetben. A tekintetem fénylik a kimerültségtől, a bőröm csillog az izzadtságtól, a hajam letapadt, a tagjaim halványan meg-megremegnek, még is olyan egyenes háttal állok előtte, mint aki egyetlen pillanat alatt készen állna a következő körre.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Gyakorlópálya 2021-03-02, 16:52
Shanna & Joshua
[You must be registered and logged in to see this image.] Azt hiszem fogalmazhatunk úgy, hogy az egyik pokolból sikerült a másik pokolba találnom magamat. Éveken keresztül tápláltam a haragot Jake felé arról nem is beszélve, hogy többször is célponttá tettem Shanna-t. Most viszont, ahogy kezdem másképpen látni a dolgokat, ahogy öcsém ott fekszik ahhoz az ágyhoz szegezve. Úgy érzem egyszerűen képtelenség racionálisan gondolkodni. Talán valaki azt kérdezhetné miként is gondolok magamra jelen pillanatban a válasz igen egyszerű. Egy végtelenül eltorzult szörnyeteg képe vetül elém, aki az egyész gyermek és tinédzserkorát a gyűlöletnek szentelte, arról nem is beszélve miként viselkedtem később. Röhejesen szánalmas tervek, amin nem segít az a meglátás sem, hogy most apám az én nyakamon táncol. Régen mit meg nem adtam volna a kegyeiért! Most pedig inkább a gyomrom fordul fel tőle. Mintha csak olyan ételt ennék ami ellen mindenem üvöltve tiltakozik. Egy jó ideje már nem is kerestem a családot odahaza. Csak mindig titkon mentem el Jake-hez a Szent Muglóba, hogy lássam milyen az állapota. Életemben először éreztem pocsékul magamat mert rossz bőrben látom. Régen örömtáncot járva kacagok mint valami elmeháborodott aki kiszabadult az elmegyógyintézetből, most inkább a megbánás vet egyre jobban gyökeret a bensőmben. A gyakorlópálya irányába vezet az utam, remélve talán itt kitudom ereszteni a felgyülemlett feszültséget ami egyre inkább szétfeszített. Rendszerint éjjel sem tudtam már aludni a gondolatok hangosan kiabáltak a fejemben kis kegyelmet sem hagyva. Gondolom erre mondják azt mindenkinek meg kell küzdenie a démonaival, nekem olyanok adatottak meg amiket egyhamar nem fogok tudni elereszteni. Ahhoz több ember megbocsájtására lenne szükségem köztük Jake és Shanna szavaira. Mégis az ember miként tudhatná más irányba terelni az eddig igen mélyre ásott rossz viszony, kellemetlen érzelmek medrét? Már majdnem magamon nevetek fel mennyire nyomorultul nézhetnék ki, ha engedném az érzelmeimet kiülni arcomra. Legalább ez az évek alatt az előnyömmé kovácsolódott, nem igazán tudhatod mit is érzek igazán. Ahogy a pályára érek veszem észre a mozgolódást, szóval van itt valaki. Az viszont pech mert így várhatok ameddig végez addig meg nem igazán tudok mit kezdeni magammal, ha csak nem tanulok meg fejben malmozni. Feljebb mászom az egyik fára, hogy fentről vehessem szemügyre a dolgokat viszont elég kellemetlen meglepetéssel találom szemben magamat. Shanna az. Talán ezt nevezik karmának és balszerencsének egyszerre. A szám egy vékonyka vonallá préselődik, nem igen tudok már innen eltűnni, meg elég nagy gyávaság is lenne. Akaratlanul kezdem figyelni a mozdulatait, hogy mennyire kimeríti magát, mennyire heves és lassan az én sötét bensőmben fénnyé gyullad az általa annyira megélt érzelem. A harag. Annyira szerintem nem kell találgatnom aziránt kiket is tud igazán odaképzelni, közöttük valószínűleg az én fejem is ott virít. Nem mintha ezzel bármiféle vitába is szállhatnék, igen csak rászolgáltam erre. Az a kis rossz lépés mit ne mondjak még nekem is kis sajgó fájdalmat idézett, hányszor is sikerült rosszul felállnom. Volt olyan eset is mikor ténylegesen kibicsaklott a bokám és úgy feldagadt mintha csak vizet engedtem volna bele. Régen simán elkezdtem volna a gúnyos monológomat milyen szánalmasnak is találom még ezeket a kísérleteket is. Vagy arra világítottam volna rá mennyire nem ér semmit Jake nélkül és csak örök második maradhat. Most viszont a keserű szájíz, tehetetlenség érzése és a magamfelé való egyre nagyobb utálat talált helyet. Lejjebb mászva, hogy ne legyek annyival magasabban nekidőltem egy korlátnak majdnem felette. - Talán nem kellene túlerőltetni magadat, nem jönne jól jelen pillanatban egy bokaficam, nem gondolod, Shanna? – tettem fel a költői kérdést bármiféle gúny nélkül hangomban. Nem volt kedvem harcolni vele, már nem. Talán egy pár hónappal ezelőtt, a történtek előtt… ezer örömest tiportam volna megint bele a lelkivilágába, de rá kellett jönnöm ideje felnőni. Hazudnék, ha azt mondanám nem kaptam löketet a változáshoz, de egyre jobban apám viselkedése is arra vett rá jobb lesz elásni ezt az ostoba gyűlölködést. Na nem mintha én még eltudnám engedni az ellenszenvet Shawn Griffin felé. Ahhoz többet kell biza emésztenem, hogy attól eltekintsek. Remélhetőleg ez előbb lesz mint utóbb, de azt hiszem a jövőre néző utak kifürkészhetetlenek. Ráveszem magamat, hogy letápászkodjak a felsőbb szintekről így kerültem egy szintre sógornőmmel. Magam sem tudom mire akarok számítani ebből az egészből. Vitára nem füllene a fogam mégis próbálok majd kötőféket rakni a nyelvemre. Elég rossz kedvem is volt, hisz ma voltam bent Jake-nél is, ettől próbálok most jelen pillanatban eltekinteni. - Dicséretre méltó az igyekezet, de mit sem ér, ha ágyhoz kötöd magadat. – lassan közelítettem meg őt, tekintetem kifürkészhetetlen volt, lehetséges kissé hűvös is, de az érzelmeimet se nem tudtam kimutatni igazán, se nem szerettem kiadni magamat. Lehet ez majd változik, viszont nem most jött el az ideje.
A buta nem emlékszik és nem bocsát meg; a naiv emlékszik és megbocsát; a bölcs megbocsát, de nem felejt.
Habár az Auror Akadémián is vannak gyakorlópályák, mivel azt több száz kadét nyúzza minden nap vetésforgós beosztással, semmi kedvem beállni a sorba és várni. Nem csak azzal van problémám, hogy látnák az erősségeimet vagy gyengeségeimet - bár ameddig nincs vége a kiképzésnek és mivel teljesen szabadon jelentkezhetett bárki, a szűrés igen csak laza és a bizalmam is feléjük -, hanem egészen egyszerűen a kötelezettségeim mellett nincs időm még többfelé alkalmazkodni. A kiképzés, Vanessa, Jake a Szent Mungóban és a Tükörországban, rengetegfelé aprózódtam el még úgy is, hogy hónapok óta nem küldenek igazi bevetésre. Legalább is nem az apám... Ez a gyakorlópálya a tényleges auroroknak és az auror szakos gyakornokoknak van fenntartva, és mivel a számunk megcsappant és aki él és mozog, az általában szolgálatban is van, nincsenek különösebb üzközések, még az is előfordulhat, hogy egy-egy nap amikor itt vagyok pár órára, senki sem zavar meg. Edzőruhában vagyok, a familiárisom rutinosan szárnyal mellettem, de így is kiszolgáltatottnak érzem magam, hiszen Jake-kel hosszú évek alatt csiszolódtunk össze és már képesek voltunk tökéletes harmóniában fedezni egymást. Nem szabad erre gondolnom... Nem szabad újra és újra visszatekintenem, mert az nem vezethet semmi jóra. De nehéz eltörölni az életem legfontosabb pontját még akkor is, ha hónapok teltek el, mióta a kórházban fekszik. Izzadt vagyok, a hajamat feltűztem, de így is nedvesen tapadnak a kiszabadult tincsek a homlokomhoz, az arcomhoz és a nyakamhoz. A fizikai erőnlétem soha nem volt az erősségem, ebben is kiegyenlítettük egymást, így ahogy a pálcámat szorítom és a gyakorlóbábuk között manőverezek, tigrisbukfencezek, fedezékből fedezékbe ugrok, minden pillanattal egyre jobban fáradok, míg minden izmom fájdalmasan nem löktet, feszül, és visít. Terepen soha nem használnám fel a tartalék energiáimat, hiszen sosem lehet tudni, hogy mi jön még, beosztanám okosan, de most ha valaki belép, és megnézi, hogy mit művelek a pályán, egyértelműen láthatja, hogy a végkimerülésig hajtom magamat. Röpködnek a bűbájok, az átkok, és amikor nem a pálcám lendül, akkor a másik kezem, hogy tőröket hajítsak természetellenes gyorsasággal és pontossággal a célokra. Az állkapcsom megfeszül, ahogy az egyik bukfencből nem precízen állok fel és a bokám kis híján majdnem kibicsaklik, kénytelen vagyok az újabb tőrt elejtve azzal a kezemmel megtámaszkodni a földön, hogy a pálcás kezem még így is készen álljon fedezni a lehetséges támadásokat. Minden bábúban mást látok, ahogy próbálok az érzelmeimen felülemelkedni, de hát ha az ember az ellenségeit vizionálja oda, akkor minden jel szerint a düh elengedése sikertelen. Voldemort... Grindelwald... Mitchell... Anchev... Djarum... és talán, ami kicsit meglepőbb, néha Ronan és Josh arcát is látom felvillanni. Haragszom rájuk, előbbiért azért, mert a Testvériség emberi volt, utóbbiért azért, mert nem csak, hogy azt éreztem, hogy nem vagyok szívesen látott vendég a házukban, de ő egyenesen ellenséges volt és többször is el akart ijeszteni Jake-től. Persze nem sikerült, még megingatnia sem sikerült, de a sebek megmaradnak, és most, hogy elveszítettem a férjemet minden sérelem sokkal élesebbnek hat.
- Észrevettem. Van is mire felvágnod. – Mormolom halványan viszonyozva a mosolyát. Ha évekkel ezelőtt találkoztunk volna, már biztosan elkaptam volna, és berángatom magammal a seprűtárolóba, hiszen valóban impozáns látvány, a nagy száját pedig könnyedén betapasztottam volna így vagy úgy, hogy elhalkuljon. Ám mostanság örülök, ha valami elnyomja a durva fejfájást, kapkodom a gyógyszeret meg a piát, ezért már az is reményteljes, ha le tudom nyomni a napot úgy, hogy legalább a közérzetem nincsen halálközeli állapotban. Tehetnék érte, hogy jobb legyen, felállhatnék a földről, de valahogy már az se motivál. Ám most, Janette érkezése mégiscsak kimozdít, ha úgy látja, hogy tudok segíteni, a munka az előnyömre válhat. – Régebben nekem is volt afféle kapcsoltrendszerem, de jó szemed van ahhoz, hogy meglásd, már senki sem vesz komolyan. Lemorzsolódtak, érthető módon. – Szétválunk, hogy rendbehozzam magamat, legalább valami értelmezthető szinte, hogy ne büzögöljek mellette, lévén a korábbi ruhám is több napos volt, átitatta a cigi, és a gyomortartalom szaga. Érdekes módon a közérzetem is jobb, hogy gyorsan lesikáltam magam. Különös, de már az is motiváció, hogy nem nézek ki annyira siralmasan. – Oké. – Maradok le kissé, hogy elismerően bólogatva figyeljem, hogy mit kezd el összehozni, ez a csaj tényleg egy energiabomba, háromszáz százalékon pörög, ha csak a töredéke lenne nekem legbelül, ami mozgat, biztosan jobban érezném magam. Amíg mások odafigyelnek, odarohannak hozzá, addig megkeresem az irodát, ha enged a kilincs, csak simán benyitok, ha nem, akkor jöhet az alohomora. Kár, hogy nincs nálam bólintér, bár az igen ritka jószág. Remélhetőleg Janette apjának Irodája nincsen védőmágiákkal felszerelve, vagy gyorsan tudom őket hatástalanítani, mert feltehetően pár percem lesz csak.
Nem igazán lep meg, hogy nem érdeklik a szabályok. Ha megrögzött szabálykövető lenne, mint Griffin, vagy a bácsikám, akkor nem ittasan érkezett volna egy gyakorlatra. Bár még mindig nem érdekel a nyomora, ami miatt úgy érzi, hogy piálással kell töltenie a szánalmas napjait. - Az nem lesz nehéz. Imádok a figyelem középpontja lenni. - mosolyodom el. Cseppet sem izgat, hogy mennyire tűnök most elkényeztetett, és beképzelt gazdag lánykának. Hiszen az is vagyok. Szeretem, ha rám figyelnek, és engem rajonganak körül. A minisztériumban sem lesz nehéz ezt elérnem. Főként, mert mindenki ismerte és kedvelte apámat. Ha mást nem is, de miatta nagyon jól tudom majd sajnáltatni magamat. Bár ettől függetlenül azért remélem, hogy Dylan gyorsan végez az iroda átkutatásával, és alapos munkát végez. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy találhat-e ott valamit, és ha igen, akkor mit? Ami a rejtjelet és az ismeretségi körömet illeti elgondolkodom egy pillanatra. De így hirtelen sajnos senki sem jut eszembe, akinek ez lenne a szakterülete. - Évekig kényszerültem külföldön élni, és ennek az ismeretségi köreim látták kárát. De majd megkérdezem a csicskásaimat, hátha tudnak ajánlani valakit. - végül is Dylan-t is az egyik csicskásom ajánlotta. Hasznos, ha olyan követőid vannak, akiknek kiterjedt kapcsolatrendszerük van. Ha pedig ezzel tudok előrébb lépni a nyomozással akkor legyen. Bár azért túl sok embert mégsem akarok bevonni. Minél többen tudják, hogy mi után nyomozok, annál nagyobb a valószínűsége, hogy valakinek eljár a szája. Esetleg olyan előtt, aki előtt nem kéne. Pl. Shanna vagy az apja, vagy a bácsikám. Nem igazán hat meg a köszönés nélküli távozása. Amíg Dylan-re várakozok addig éppen van annyi időm, hogy elküldjem a sleppem, hogy keressenek egy megbízható szimbolisztikust, aki képes tartani a száját. Nem kell a felesleges felhajtás. Amikor megjelenik Dylan, akkor csak bólintok a kérdésre, hogy a minisztériumba megyünk. Azzal megfogom a kinyújtott kezét, hogy a helyszínre hoppanáljunk. - Bal oldalon a harmadik iroda. - súgom oda a srácnak, ahogy elérjük a megfelelő emeletet, és folyosót. Majd előre megyek, és középtájt látványosan zokogva esek össze, mire perceken belül az egész folyosói személyzet körém gyűlik. Zseniális színésznő vagyok. Nagyon tudom sajnáltatni magam, ha arról van szó. Most pedig engem kell sajnálniuk, legalább addig, amíg Dylan keresgél... Az pedig kifejezetten jól jön, hogy most mindenki részvétet kezd nyilvánítani apám miatt... Bár csak annyi biztos vele kapcsolatban, hogy eltűnt. Igaz, annak már jó pár éve...
- A szabályok nem különösebben érdekelnek. Elég, ha elvonod a folyosón lévő irodákban dolgozók figyelmét, a többi az én dolgom. – Nem hallottam még az illetőről, de tekintve, hogy nem járkálok be a minisztériumba, valami új lehet, vagy akit áthelyeztek. Kezdem legyűrni a borízű gyomorsavat, a zöld hajú szépség megjelenése újult erővel tölt el, noha neki ezt sosem vallanám be, hiszen eddig is lenézett, nem leszünk mi túl jóban. - Rejtjel.. meglehet. Kéne találnunk valakit, aki komolyabban járatos a rúnamágiában. Régen én is jó voltam benne, de ehhez minimum ereklyevadásznak, vagy szimbolisztikusnak kell lenni. Nem ismersz valakit, akit bevonhatnánk? – Roppant kedves ez a tyúk, kimért cinizmussal a pillantásomban bólintok, végigsimítva már szinte szög szerű borostámon. Anélkül, hogy elköszönnék, sarkon fordulok, hiszen fel is kell érni, meg a le a vaskapuhoz, közben meg tusolni, átöltözni. Négyesével szedem az egyébként szeszélyes lépcsőket, hogy aztán a saját szobámba berontva már dobáljam is le magamról a ruhákat. Még mindig nem tiszta annyira az elmém, hogy rendben legyen a koordinációm, így amikor az alsógatyán emelném át a lábam, a lendülettől egy hatalmasat esek, amin kínomban már csak nevetek. Egy két perces gyors zuhanyzás után szárazra törlöm a hajam, bekapok egy maréknyi fájdalomcsillapítót, ezúttal pia nélkül, aztán egy sportzakóba, farmerbe, és edzőcipőbe öltözve sietek le elé. Még valami visszafogottabb, pasis illatot is sikerült magamra varázsolni. – Akkor át a minisztérium? – Nyújtom a kezemet, ha csak nem előbb valami kódfejtőhöz mennénk.
Csak egy kis mosoly fut át az arcomon a gúnyos megjegyzésére. Nézzenek oda, csak nem megpróbál visszavágni? Ugyan, évek óta nem mutattam gyengeséget senki előtt. Leszámítva Jake-et. De ő a családom. A párnám köszöni jól, és könnymentesen érzi magát. Ebbe azonban nem most fogok belemenni. Ahogy a könnyű szex ígéretébe sem. Nem vagyok olyan ostoba, könnyűvérű liba, mint amilyennek látszom. Bár nem kifejezetten árt, ha annak tartanak, mert így kevésbé számolnak velem. Tudtam én, hogy Griffin neve még a segítségemre lehet. Elvégre senki sem szeretné magára haragítani. Még ha nem is teljesen kockázatmentes az ő nevével zsarolnom, hiszen eddig az ártatlan, jó kislány arcomat mutattam neki. Szeretném, ha ez így is maradna. Végső soron viszont a lényeg, hogy én megkapjam, amit akarok. - Mint mondtam, az otthoni dolgozó szobáját kutattuk át. Ott találtuk azokat. - mutatok a nyomozati tárgyakra, amiket oda adtam a srácnak. - A minisztériumi irodáját talán érdemes lenne még átnézni, csak az egyetlen probléma, hogy most más valaki irodája. Valami Canden-é. - számomra pedig némi problémát jelent egy idegen auror irodájában kutakodni. Nem tudnék kellően jó magyarázattal szolgálni. Hacsak nem játszom ki a szegény nosztalgiázó árva kislány kártyát. Nagyon tudom sajnáltatni magam, ha az kell, hogy elérjek valamit. Ennek ellenére kétlem, hogy elég ideig egyedül lehetnék apám volt irodájában. Látom az arcán, hogy tetszik neki az apácazárda sztorija, de csak azért sem kap erről több részletet. Legalábbis most nem. Különben is, ha és amikor beszélek azokról az időkről, akkor is jóformán egyszerre sajnáltatom magam, és szidom az ottani maradi rendszert. - A Phaisztoszi korong érdekes ötlet, bár nem sokat tudok az ókori görög kultúráról. Bevallom átaludtam a mágiatöri erre vonatkozó óráit... is... - ahogy visszaveszem a tárgyakat tőle, mintha egész más szemszögből kezdeném vizsgálni azokat. - Talán a számok egy-egy betűt jelentenek a korongban? Ez egyfajta rejtjel? - teszem fel az ötletszerű kérdést, belekapaszkodva egy új szóba, ami eddig eszembe sem jutott, de talán visz valamerre. Úgy tűnik mégis csak lesz értelme ennek a beszélgetésnek. Határozottan kezdünk haladni valamerre. - Húsz percet kapsz, hogy rendbe szedd magad, és a találkozó pontra érj. Drága az időm. - mondom szenvtelen arckifejezéssel. Elvégre én béreltem fel, én diktálok. Viszont ez az idő nekem is éppen elég lesz a felesleges sleppemtől való megszabaduláshoz. Ironikus módon pont az említett találkozóponton hagytam őket. Tudom, hogy azt ígértem nekik, hogy egész délután vásárolgatok és egyéb ilyen Dylan számára bugyuta és felesleges lányos dolgokat csinálok velük, de most fontosabb alternatívát találtam. Elrakom a retikülömbe a tárgyaimat, és elindulok kifelé tipegni. - Akkor húsz perc múlva! Na pá! - intek neki búcsút újfent, csak hogy a vaskapunál várhassak rá.
- Mondogasd csak magadnak. Tudod azok szoktak ilyesmivel kérkedni, akik éjjelente telebőgik a párnájukat. – Még jó, hogy nincs a számban cigi, mert most cinikusan elpöckölném a csikket, így csak félrefordítom a fejemet, ajkaim tövében pimasz mosoly csücsül. Engem nem kell lenyűgöznie, egy jó ideje végeztem az ürefejű csitrik utáni vadászattal. A könnyű szex igérete már nem mozdít meg, ez a lány pedig bár mutatós darab, csak provokálni tud. Ha évekkel ezelőtt találkozunk, talán én is loholnék a nyomában. Erről lecsúszott. Végül bólintok, azt én sem akarom, hogy az öreg Griffin egy életre letiltson a pályáról, mert ha valaha összeszedem magamat, semmi máshoz nem értek. – Akkor túrjuk fel a dolgozószobáját első körben, na és persze a minisztériumi irodájában is lehetnek archivumai. Ahogy mondod Janette, a jelvényem megnysit bizonyos kapukat. – Próbálok nem röhögni, hogy pont egy ilyen magamutogatós szépséget akartak apácazárdába benyomni. Na igen, talán okkal. Aztán kiderül, hogy valahol felesleges kört futok, mert a dolgozószoba már pipa. Átveszem a pergament, és összenézem a nyaklánccal. – A csigavonal nagyon hasonlít a Phaisztoszi korong-ra. – A számok nekem nem jelentenek semmit, és különben sem rúnaismeretből vagyok a legjobb, de mint minden nyomozati tantárgy, az is különösen fontos. Kicsit ki kéne szellőztetnem a fejemet, letusolni, de aztán tényleg bemenni a minisztériumba, hátha ott is találunk további nyomokat. – Talán tudok, de tartom, hogy negyvennyolc órát tudok szánni a kettőnk dolgára. Az óra pedig öt perce ketyeg. Rendberakom magam, és mondjuk fél óra múlva a vaskapunál? – Visszaadom a fecnit és a medált, ezekre úgysem lesz szükségem zuhanyzás közben. Ha nincs is fotografikus memóriám, nagyjából megjegyeztem a látottakat, csak ez a hasogató fejfájás múlna már.
Egészen addig nem érdekelnek Dylan rémálmai, és lidércei, amíg újra meg nem támadnak. Így a legyintésre én is elengedem a témát. Ámbár annyi igaz, ha nincs az az incidens, akkor csúnyán elbukta volna a próbát. - Pedig igen csak jó társaság vagyok. És sokan csak epekednek utána, hogy szóba álljak velük. - meg sem próbálok úgy tenni, mintha nem egy elkényeztetett gazdag lányka lennék, aki hozzá van szokva, hogy ha elejt a folyosón egy pennát, akkor legalább öten ugranak, hogy felvegyék helyette. Miért is tenném. A családom jó helyzetben van, és nem véletlenül. - Hát lehet hogy te leszarod Griffint, de őt biztos érdekelné egy gyakorlaton részegen támolygó auror gyakornok. Persze ez kettőnk közt is maradhat. Sőt. Persze csak ha kivakarnád magad ebből a szánalmas állapotból. És megnyugtatlak a pénzem sem replikonból van. Elég sok üveg whiskeyre telik belőle. Már ha fel tudsz mutatni valami értékelhetőt.- könnyen kivakarhatnám ebből, és elintézhetném, hogy kapjon rendes megbízatásokat is, rendes nyomozásokban. De nem mozdítom meg a kisujjam sem, amíg nem látom, hogy ez nekem is hasznos lehet. Ezen felül, ha csak a pia az egyetlen, amivel hatni lehet rá, hát tőlem. Úgy öli meg magát, ahogy akarja. Csak akkor legyen józan, amikor kell. Nem kértem, hogy ingyen nyomozzon. Mint mondtam nekem a pénz nem számít. Megengedhetem magamnak, hogy bárkit felbéreljek, bármekkora összegért. Jake nem örülne neki, de éppen ezért nem is kérdeztem meg. - Hát ez az. Nem tudom, hogy min nyomozott. A bácsikám és Griffin biztosan tudják, de távol akarnak tartani az ügytől. Csak arra emlékszem, hogy az apám egyre zárkózottabb és komorabb lett. Aztán az egyik pillanatról a másikra kivett Roxfortból, és átíratott egy Merlin háta mögötti lányinternátusba. Talán mert félt, és féltett. Te esetleg utána nézhetnél az 5 évvel ezelőtti ügyeknek. Te mondtad, bejárásod van a nyomozati aktákhoz. - kezdek bele a történetbe. Tudom, hogy ez így nagyon karcsú. Egyszer eljött hozzám egy nő, azt mondta auror, de nyilván hamis nevet adott meg, mert a bácsikám nem ismerte. A bácsikám mindenkit névről ismer, aki a parancsnokságra beteszi a lábát. A lényeg, hogy a nőnek sem tudtam sokkal többet elmondani ennél. Vagyis kb. csak ennyit. Azóta viszont Jake és én átkutattuk a házunkat, és apám otthoni dolgozószobáját. - Azóta Jake és én átkutattuk apám otthoni dolgozószobáját. A széfben csak ezeket találtuk. - a tértágított kis retikülömből, ami egyébként tökéletesen illett a ruhámhoz, egy nyakláncot húztam elő, ami egy rúnajelet ábrázolt. Majd egy pergamen fecnit számokkal, történetesen a 0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 3...-es számokkal. Az utolsó számjegy minden bizonnyal hiányzik, mert meg van tépve a lap, a másik oldalán pedig egy egyszerű csigavonal van. A fene se tudja mit jelent. Talán valami mágikus zár kódja lehet, de akkor mi az a csigavonal a másik oldalon? - Sosem láttam sem a láncot, sem ezt a számsort, de utóbbi apám kézírása. Akármiről is van szó pontosan, azt hiszem ezeknek közük van hozzá. Mit gondolsz, tudsz ezekkel kezdeni valamit?- tudom, hogy ez nem sok, de gyakran sok aurornak ennyije sincs, amikor nyomozni kezd egy ügyben. Nekem pedig remélnem kell, hogy ezek jelentenek valamit, és vezetnek valamihez...
// 
