Gyakorlópálya

 
 
- Képletesen mondom, hogy álom. Láthatod, hogy nagyon is valóságos. – Legyintek, mert legszívesebben ott folytatnám a whiskeyzést, ahol az abbamaradt. Ám a zöld hajú plázacicus kiváncsi rám, ez pedig bennem is hasonló érzéseket gerjeszt. Aurort keresett a zavarosban, a gyakorlópályára jött, hogy megnézze a bénázókat, ám abból kiindulva, hogy engem név szerint ismert, ez afféle szemle volt. Amin talán elbuktam volna, ha nincs a lidérc, akin be tudtam bizonyítani, hogy nehézkesen ugyan, de még működnek nálam a dolgok. A cigire legalább nem szól be, így látványosan, szinte teátrális mozdulatokkal szippantok belőle nagyokat. A füstön keresztül összehúzott szemmel bámulok rá, szinte ízlelgetve a kérdést. – Egyrészt. Másrészt téged sem bírlak tovább elviselni. – Vágok vissza mély cinizmussal a hangomban, erre számíthat, ha itt kóstolgatni akar. Nem szorulok senkire, sem pedig megbízásokra, hiszen úgysem fizet, másfelől már régen elengedtem magamban a karrier lehetőségét, hogy presztizsből tegyek bármit is. Ha vele tartok, akkor azért teszem, hogy eltereljem a figyelmemet. – Kurvára leszarom Griffint. – Teszem hozzá bájosnak cseppet sem szánható mosollyal, és elnyomom a cigi maradékát. Azt pedig nem is méltatom, hogy milyen hosszú lehet a megbízatás. – Nekem van bejárásom nyomozati anyagokhoz. Na de lökjed, mi után nyomozott? – Nem éppen aurornak, hanem magánnyomozónak való feladat, de tekintve, hogy manapság senki nem számít rám a hivatalos parancsokat illetően, vehetem magamat magánnyomozónak is. Csak annak örülök, hogy nem néztem ma még tükörbe, mert biztosan pocsékul festek. Végigsimítok az államon, már szinte szög keménységű a borostám, a szájszagomról pedig nem is beszéljünk. Ha visszafeküdtem volna aludni, a gyomrom korgása elnyomta volna a horkolásomat, hiszen ki tudja, hogy mikor ettem utoljára.

Dylan &Janette

 
Az a dög egyelőre nem tér vissza, én pedig felsegítem a lányt, remélem nem kapott be valami karmolást. Ám olyan gyorsan elsiet, hogy komolyan rá kell kapcsolnom, ha lépést akarok tartani vele, ami így másnaposan nem túl egyszerű. Szédelgek még a fejfájástól, s az előző rémálom sem javította túlságosan az idegállapotomat. Mégsem szólalok meg, csak felmordulok, így már csak akkor válaszolok, amikor már nagyjából utolértem. Így is kapkodom a levegőt, nem szoktam hozzá, hogy csak így megfuttassanak.
- Valami sötét álom a múltból. És nem hagy nyugodni. Ha szerencséd van, akkor a jövőben téged elkerül.  – Remélhetőleg Janette nem az a kiváncsi alkat, hogy most így részletesebben belemenjünk abba, hogy mit akarhat tőlem a „talán-Alysha-lidérce”.  Lefelé markolom a korlátot erőteljesen, hogy ne törjem ki a nyakamat egy csúszást követően, mert Janette még itt sem lassít, hanem megyünk egyre lejebb. Borkóstolóra visz, vagy mi a picsa? Ahova hoz, nem kevésbé dohos, mint egy borospince, tehát nem jártam messze a valóságtól. Ahogyan a kezembe nyom valami pisiszinű sárgás löttyöt, gyanakodva méregetem, de miután még csak nem is ismerjük egymást, kiröhögném, ha pont engem akarna megmérgezni.
- Akkor fenékig.  –Bólintok, és már hatalmas kortyokban iszom szinte a fejem fölé emelve a poharat, mintha egy hete nem ittam volna. És úgy hasít a fejfájás belém, mint az istennyila. Vélhetően először felerősíti, majd úgy szünteti meg. Egyből behunyom a szemem, és a halántékomra szorítom a hüvelykujjamat. – Bassza.. meg! – Csúszik ki a káromlat, nem mintha valami fényes páncélú lovag lennék. A fejfájás viszont máris enyhülni kezd, s miután a csaj nem kötött ki mást, előkapok egy félig bontott cigisdobozt, már gyújtok is rá. Amint belélegzem az első slukkot, máris cinkos mosoly jelenik meg az arcomon. – Negyvennyolc óra. Aztán fel is út, le is út. – Adom meg az ultimátum másik végét, akkor nem fogok inni, de rövid idő alatt meg kell oldanunk a dolgát, ennyit kibírok pia nélkül,  ha egykébként nem cseszeget.

Dylan &Janette

 
Nem vagyok annyira egosita, hogy csak bennem gondolkozik, hiszen biztosan vannak nálam jobb aurorok is, főleg jelenlegi állapotomban. Én igazság szerint sosem voltam a legjobb nyomozó, fizikailag sem érzem magamat egy katonának. Engem csupán a kérlelhetetlenségem hajtott mindig előre, a makacs vágy, hogy senkit ne eresszek ki a markomból. Vérezzek bár száz sebből, mindig felálltam, bárhányszor döngöltek a földbe. Most csupán ezek a rémálmok, s a több éves lelki megpróbáltatások azok, amik miatt nem tudok továbblépni. Így aztán csupán az egó dolgozik bennem kissé, hogy érdekelne az ügy, de addig már nem jutunk el, mert a talán-Alysha-lidérce elkapja a zöldesbarna hajú lányt, én meg vergődök a lábbilincs szorításában, és nem értem, miért a másikat bántaná így helyettem.
A többi auror már túl messze van, mi félig a folyosón vagyunk, és nem is járnám be, hogy azok a nyomik vajon felfigyelnek e Janette vergődésére. A pálcám gyorsan a kezembe kerül, és nem azzal foglalkozom, hogy leoldjam magamról a lábbilincset, hanem hogy valami elűző átkot nyomjak a dögre, még ha ideiglenesen is. Nem tudom a gyenge pontját, így egy általános elűzéssel próbálkozom. A pajzs és tarolás egyvelegeként arany sugár csap ki a pálcámból, amit jó régen használtam már, talán éppen ezért erős a varázslat, mert jó ideje gyűlik az eszencia. A lidérc halk sikkantással csúszik le Janette-ről, és kúszik el a sötétben. Még vissza jön, de talán nem most. Itt már felülök, és leoldom a bilincset a bokáimról, hogy felegyenesedve a zöldikének nyújtsam a kezemet.
- Jól vagy? – Csóválom a fejemet, nem igazán értem a dolgot, ha ez a dög eddig engem akart bántani, akkor miért támadta meg a lányt? Hogy engem védjen? Abszurd helyzet, hiszen mintha azt akarná így sugallni, hogy csak ő intézhet el engem, senki más.. De a lényeg, hogy most eltűnt, rám is józanítólag hatott a dolog, bár alaposan hasogat a fejemet, de az akciótól, és a jólsikerült varázslattal egészen tettrekésznek érzem magamat.

Dylan &Janette

 
Még a szőnyeg bosszú sem jött össze, hát annyi baj legyen. Az üvegnek is annyi, de mindez kevésbé számít, mint a lány megalázó, lesajnáló tekintete, ami tényleg kijár. Amikor reggelente  a tükörbe nézek, akkor már szinte megmosolygom, hogy mennyire szarul nézek ki, ezért is kapok be gyorsan valami pirulát, utána meg rá az ital, hogy a fejfájás is tovaszökjön, s ismét eljőjjön az a szédület, amivel nem veszek tudomást a külvilágról. Sajnos a fejfájás most még hasogat, ráadásul tudok is magamról, így teljesen átérzem, hogy mit is lát rajtam.
- Rólam? Nem valami griffes ficsúrt emlegettél kiwi? – Utalok az olykor zöldes színben játszó hajára. Most tényleg azért jött ide, hogy engem felkeressen? És ezek alapján saját szakállára próbálkozik? Mondjuk a hírem még adott, még ha már kopik is rendesen, de ha valaki hozzám küldte, úgysem boldogul nélkülem. Aztán az aurorparancsnokot említi, erre már megtámaszkodom a féltérden, s felemelkedek. Az más, hogy itt az iskolában elviselnek, de ha Griffin megvonja a jelvényemet, mert ez a liba árulkodik… Akkor esélyem sem lesz visszakerülni. Kéne valami gyors zuhany, hogy érdemben magamhoz térjek, és a nyomába eredek, mert láthatóan nagyon céltudatos. Ahogy az előbb is végigmért, a szaggatott ruhámban, még így másnaposan is megmoccant bennem valami? Vágy? Egó? Talán egyik sem. De valami biztosan. Már indulnék utána, amikor jön a lábbilincs. Pofára nem esek ugyan, mert ebből a szukából már bárkit kinézek, így megtámaszkodom a falban. Ám ahogyan felémfordul, nem veheti észre – és a többi gyakorlatozó auror sem – hogy az esik sötét szegletből egy ragacsos, karmos kéz nyúlik ki, majd egy világtalan szemű, hosszúhajú lidérc nyúlik ki, és rántja el a derekánál fogva. Rémesen hasonlít Alyshára.. Lehet, hogy csak én látom annak, de az is lehet, hogy valami történt vele, amire nem emlékszem, és most már nem csak az én álmaimat kísérti. Féltékeny lenne egy másik lányra, aki csupán megaláz? A francba! Hasra vetem magamat, és fizikai állapotomban meghazudtolva elkezdek kúszni a kettős felé, a pálcám a kezemben, valahogy le kell szednem a jelenést a lányról, aki már jó nagy tahó volt, nem érdemli az én sorsomat.
- Na nem, őt nem. Semmi köze a dologhoz! – Süvöltöm, miközben valami átokra, vagy pajzsvarázsra emelem a kezemet, hátha ez hatásos lehet. De a zöldikét sem akarom eltalálni.

Dylan &Janette

 


Nem vagyok olyan állapotban, hogy értékelni tudjam, hogy valaki csinos. Mélabús önsajnálatomban ingatom a fejemet, és úgy iszom nagyokat kortyolgatva, mintha végtelen lenne a befogadó kapacitás, mígnem egy hatalmasat nagyot nem esek. Nyögve próbálok feltápászkodni, ellenőrzöm, hogy az üveg nem tört-e össze rajtam, de megvan a kis drága. A lány motyog valamit a közelemben, nem is nagyon értem az összefüggésüket. Hasogat a fejem, úgyhogy jó kis másnaposság előzi meg a hamarosan érkező oly várt deliriumot. Lehet, hogy rám férne valami aszpirin. Vagy valami medimágus koktél, hogy még jobban kiüssem magamat. Mardos az éhség, de tudom, hogy ez csökkenni fog. Árnyék velül fölém, aki eltakarja a világítást, és most már látom a zöldes, de mostanság inkább barnás hajkeretet. Finom illat hatol el a szaglásomig, de lehet, hogy ez csupán az érzékeim játéka.
- Jelöltet? Ficsúr? Mind szerencsétlen. Az idődet vesztegeted. – Vonom meg a vállamat, keresvén valami kapaszkodót, amivel fel tudok állni, és ekkor szalad ki alólam a talaj. Az üveg persze most már kiesik a kezemből, és össze is törik, megannyi szilánk robban különböző irányokban, a maradék ital pedig szétfolyik a szőnyeg helyén lévő padlón. A mozdulat viszont ösztönös, amelyet még álmomban sem vétenék el. Ahelyett, hogy rángatnám az engem tépő szőnyeget, előkapom a pálcát, és egy diffindoval szedem apró darabokra. Így még nagyobbat esek, most már magasabbról. Jól széttépte a ruhámat. A felsőm rongyokban, így kilátszik a bőröm is, egykor szépen felfejlesztett izmaim, amik most az idő próbáját igyekeznek még állni. A vállamat alaposan beütöm, amire felmordulok, a vásárolgatást ígérő plázakislány alaposan elbánt velem. A rohadék. Ha már szőnyeg, akkor még a földön heverve intek oda, arra a szőnyegre, amin kifelé tipeg, és magam felé rántom. Csak nem számít egy magamfajta alkesztől ilyenre. Ha hátrazuhanna, én azért nem vagyok annyira pofátlan, hogy hagyjam taknyolni, féltérdre emelkedve elkapom, ha tudom. – A vásárlás ráér. Nem mész sehova. Tartozol egy itallal.

Dylan &Janette

 
Az emelvényen én is megjelenek a zöld vagy éppen barna hajú lány mögött dülöngélve, még az egyik keretként felhúzott függönyt is majdnem sikerül lerántanom. A kezemben whiskey-s üveg van, és senki nem tudná megmondani, hogy részeg vagyok, vagy másnapos, olyannyira összefolyik még nekem is. A napszakok is mintha egy kaszinóban lennék, semmi időérzékem nincsen, néha ha már nagyon korog a gyomrom, és elnyomja a horkolásomat, akkor kénytelen vagyok enni valamit. Nem egyszer manóknak kellett az asztalokat visszajavítani, mert önkívületi állapotban törtem amit csak sikerült. Hát így jár az ember, ha három éven keresztül rémlátomások gyötrik. Huszonegy voltam, diploma előtt álló fiatal auror, aki megannyi nehéz ügyet megoldott. Volt az a lány, Alysha, akinek már az arcát is alig tudom felidézni. Valakit meggyilkoltak, de hogy kit, az már nem rémlik. Jött a bátyja, számonkért, de vajon a lány miatt? Eltűnt volna? Azóta gyötörnek a rémálmok, de ébren is megannyi szörnyűséget látok, úgyhogy inkább iszom, hátha mindent elfelejtek. A mai alkalom is kiváló arra, hogy tönkretegyem magamat. Egykori fényem megkopott, jóképű fizimiskám is már csupán életettelenül csillogó szemeim ragyogásából emlékeztet arra, hogy voltam valaki. Sármos borostám immár szúrós szögszerű szakáll, dől belőlem az ital szag, és talán csak azért nem rúgnak ki az iskolából, mert még mindig remélik, hogy visszatérhetek. Lekicsinylő mordulással húzom meg az italosüveget, és csak kortyolom, pedig már rég nem vagyok szomjas.
- Bénák… - Vetem oda, hiszen még én is látom, hogy ennél sokkal ügyesebben is lehetne végigvinni az adadálypályát. Talán még én is tudnám, pedig lassan másfél éve pálcát sem fogtam a kezembe. Csak azért nem eresztettem sörhasat, mert valamikor kivételesen edzett voltam, és a testem is kétségbeesetten kapaszkodik ebbe a ténybe, de közben zabálja a tartalékait. És ekkor tényleg elvesztem az egyensúlyomat, és lerántom a vörös szőnyeget, de tekintve, hogy mindenki a gyakorlatozásra figyel, nem tűnhet fel senkinek, talán csak az emelvény elején álló lány hallhatja a puffanás, ahogyan hanyatt esek.

Dylan &Janette