2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Annak ellenére, hogy sokan nem jó cserének tartják az igazgatóváltást, nekem semmi bajom nincsen a nővel. Szigorú, de következetes. A jó ügy mindig ezt a kettőt követeli meg. Érdekes, hogy mostanság ilyen támogatóim vannak, hiszen legutóbb például a Bestia volt a segítségemre. Azt hiszem a dementortámadás ellenére jól tettem, hogy lejöttem most gyakorolni, hiszen itt van az a gyógyító, aki mindenben bátorít, s ez a lány pedig az esztelen harcmodor helyett a kifinomultabb küzdelemre hívja fel a figyelmemet. Jó cimborák lehetnek mindketten, most, hogy végre felálltam a kanapéról. Miután megköszöntem a nőnek, hogy ideért, és hogy segített, már indulnék is Nina támogatásával a gyengélkedőre, de Cody elkezdi a monodrámát, majd kérdésekkel bombázni az igazgatónőt. Én csupán hallgatom őket, azt a Shannát példának okáért nem is ismertem, de hősies dolgot tehetett. Én magam is így terveztem egykor, hogy kiállni azokért, akik önmagukban nem képesek, de Frankie erre azt mondja, hogy butaság. Valahol talán a kettő között lehet az igazság, hihetünk szép dolgokban, ugyanakkor lennie kell saját életünknek az örökös szolgálat ellenében. A Vanessát illető kérdésekbe már bele se folyok, csupán Ninának fűzöm hozzá a saját gondolataimat. – Azt, hogy nem ülök fel a hátasodra, még ne vedd büszkeségnek. Szívesen támaszkodom egy erős nőre. – Ismerem el annak tényét, hogy ott van nekem Seraphine, Frankie, és most már talán Nina is. A szemléletem, miszerint csak én lehetek a védelmezője a bajbajutott hölgyeknek, talán már a múlté. Kezelhetem őket tisztelettel, odafigyeléssel, de lássuk be, van, hogy a királylány menti meg a lovagot. – Mára nekem elég volt a sötétségből, a rémálmokból. Remélem pihenni tudok. – Biccentek itt Cody felé, hiszen Nina maximum elkísér a gyengékedőig, de még barátként sem várom el tőle, hogy ott virrassszon, ami felesleges is, hiszen nem vagyok beteg. A medimágus talán bekever valami durva altatót, amivel még álmodnom sem kell, aztán holnapra jobb lesz minden. Az elhatározás már megvan. Sóhajtok egyet, aztán én már nem nagyon várom meg Thorne professzor válaszát, hanem elindulok felfelé a lépcsőkön, esetleg Nina még elkísérhet, de ha nem, akkor a korlát is megteszi.
Cody dicséretére azért egy kicsit kihúzom magam, talán még büszkülve is, nem is tudom. Még kicsit friss a sokk, de akkor is a patrónushoz is pozitív élményekbe, gondolatokba kellett kapaszkodni és Cody szavai is jó érzéssel töltenek el. Mondjuk, ha nem lenne ilyen gyászos a hangulat az anya kérdésre biztosan felhorkantanék röhögve, de így csak furcsállva elkerekedett szemekkel nézek a srácra. - Lehet agyrázkódása is, vagy ilyesmi? - dünnyögöm, kicsit úgy mindenkinek is szól, meg senkinek is, főleg, hogy utána gyorsan kijavítja magát Ashton is. Nem tudok arról, hogy a srácnak mi a családi állapota, eddig csak a szerelmi bánatairól beszélt és az apai ágról, ami az anyjával történt, arról nem, de a világos haja miatt és az igazgató szőkesége miatt gondolom szőke és ebből indult ki az egész. Farkasszemet nézek a nővel, hiába nagyon sokkal magasabb és fényévekkel erősebb nálam, miközben válaszol a kiakadásomra, de ő alig pillant rám, Ashton felsegítése után a dementorok után villan a tekintete. Én pedig próbálok arra támaszkodni, hogy eddig nem nagyon csapott be az emberismeretem, és egy csapásra hiszek neki. - Minek kéne még történnie ahhoz, hogy eltűnjenek? Egy tényleges halálesetnek? A Troops-ok is diákok, az ő apjuk a minisztériumban dolgozik, ha a szülők az asztalra vernek, azok is, akik a hivatalhoz tartoznak, akkor kényszerből ki kell vonniuk őket. Ugye? - teszem hozzá, nem mintha a Roxfort igazgatójának egy kemény egy hónapja itt tanuló egyetemista ötleteit kéne követnie vagy egyáltalán meghallgatnia. Viszont az, hogy nem logikus beleszólnom nem állít meg semmiben, túl sokáig voltam megkushadó biodíszlet a háttérben az előző iskolákban, miközben a vérem inkább a lázadást és tettrekészséget diktálja. Bebújok tehát Ashton karja alá tartani az egyik oldalról, sandán felpillantok, amikor nem fogadja el az occamy segítségét, de kicsit elmosolyodom. - Az a nyamvadt lovagi büszkeség! - kanyarodik fel a szám sarka, és érdeklődve hallgatom, ahogy Cody is előadja az ő monológját. Az egész igencsak kínai nekem úgy, hogy nem tudom ki az a Vanessa, milyen gyerekekről beszél, ki az apjuk, ki volt az auror, de érzelmesen beszél, átéléssel, én pedig vagyok annyira beleérző, hogy egyértelművé váljon olyanokról beszél, akik fontosak neki. Amikor kimondja Shanna nevét azért néhány dolog a helyére kerül, ha nem is minden, hiszen a Troopsoknál töltöttem a nyár végét, ott voltam, amikor Julia visszatért a hírrel, amikor mindenki gyászba vonult Jake-ért és Shannáért is. Az egyértelmű, hogy elkísérjük Ashtont, még akkor is, ha nem vagyok a legjobb parancskövető és ez egy egyértelmű parancs volt, de kicsit megakad a folyamat, mert valamilyen választ, plusz infót az igazgatónő oldaláról azért remélek. Az is egy dolog, ha legalább kiadtuk magunkból, szóval ha biccent csak és elmegy akkor viszonzom a biccentést egy őszinte köszönjükkel és a többiekhez fordulok csak, felcsoszogás közben a Gyengélkedőhöz. - Hanyadikon is van? Jól sejtem, hogy sokat fogunk mászni? - jön a kérdés, nem azért, mert nem érdekel, hogy Cody akar-e még beszélni a dologról, hanem azért, mert lehet mindannyiunknak szüksége van még néhány percre míg eltávolodunk az egész nyomasztó dementor-dologtól, amire úgy tűnik ő különösen érzékeny, Ashton pedig szó szerint célpont volt.
Hogy őszinte legyek, teljes szívemmel hálát adok, hogy “csak” dementorokat és nem mumust kaptunk a nyakunkba… Bár az még személy szpecifikusabb.. Talán megúsztam volna most is.. mint eddig minden alkalommal, ha gyakorlat volt is.. Nem. Nincs az a pénz hogy szembe nézzek a mumusommal. Akkor inkább berohanok a dementorok közé önként és dalolva. Köszönöm. - Hármunk közül te voltál képes patrónust idézni. Azért ez kezdésnek nem rossz. - tárom szét a kezeimet máris megvillantva valami gyenge “humorizálást”. És az az igazság, hogy nem bunkóságból nem segítek hirtelen Ninanak, hanem mert az én térdem sem stabil még és ha megpróbálnék neki támaszt nyújtani, lehet mindketten pofára vágódnánk.. De azért ahogy mindneki, én is össze szedem és felszívom magamat. Segítek Ninanak a felszereléssel legalább. Aztán Thorne professzortól átveszem Ashtont, ha hagyja, a másik oldalról és szórakozottan mellkason veregetem a srácot. - Örömmel vállalom.. Csak ne dementorok vagy mumusok legyenek terítéken, mert azok ellen tökéletesen használhatatlan vagyok. - könnyeden mondom ki, mintha mit sem lenne egyszerűbb elismerni. A fiatal nő tekintetét a távolba révedve elkapom és elgondolkozva rajta is felejtem a magamét az arcán. Valahogy, valamiért az jut eszembe, hogy vajon ő mennyit tud bármiről? Mert az apró kis mimika… Mintha… Persze ha rám néz kizökkenek a gondolatmenetből és észbe kapok, hogy talán nem kéne bámulnom. - Akárhogy is, köszönjük, hogy a közelben volt… És megbocsásson a következőkért de.. - úgy döntök megadom a bizalmat az új igazgatónak. Másfelől viszont előtolakszik belőlem valami, valami amit eddig lenyeltem. Az arcom szokatlanul komollyá válik, talán kissé neheztelővé, dühössé is, bár ez nem a nőnek szól, ettől függetlenül nyugodt marad a hangom, úgy tűnik most sikerült rátalálnom - Ha tényleg Vanessa miatt vannak itt ezek a borzalmak, az eltűnésénél két gyerek volt jelen. Akik közül egyik sem tud semmit, de az egyik számára épp az apja alkudott ki védelmet pár éve a Minisztériumnál. Vagy most, hogy az apja már nincs itt.. és az auror akivel az egyezség létre jött meghalt.. A legutóbbi összecsapásban a Testvériséggel.. - hitetlenkedve megvonom a vállamat - Így már mit sem jelent az ilyesmi a Minisztérium számára..? - a mondandóm végére azért megüli az arcomat egy csalódott grimasz - Remélem.. a levele igazgatónő, tele lesz olyasmivel, amitől a Minisztérium észhez kap, vagy legalább magukhoz nyúlnak mert.. - prüszkölve szökik ki a levegő a tüdőmből és megcsóválom a fejemet - Ha ez így marad, ez már nem az a rendszer amiben Shanna hitt… Amiért az életét adta! - nos én egyáltalán nem vagyok egy harcos alkat, általában igyekszem diplomatikus lenni, vagy megpróbálni több oldalról ránézni a helyzetre, ha morálisan értelmét látom. Békíteni, középutat találni meg ilyesmik.. Véleményem az általában akad, ha nem szólok bele valamibe akkor is. De azért van az a pont, amikor minden ilyen jellegű hozzá állásomat egyszerűen csak kibaszom az ablakon és kimondom amit érzek.
Oh hát nem lep meg a hőzöngés, sőt alapvetően teljesen jogosnak is tartom, hiszen a bennem lévő anya-féle azért tudja, hogy baromira nincs rendben, hogy ezek a lények a birtok körül ólálkodnak, sőt be is törnek. Tudjuk jól, hogy kezelhetetlenek, a mai napig nem értem, hogy a Minisztériumban ezt hogyan gondolták, bár persze sejtem, hogy ebben azért könnyen benne lehet más keze is. Végtére is a bizalom megtorpedózása az emberekben a Minisztérium felé kiváló taktikai lépés a Testvériség számára. - Hidd el, ha rajtam múlna, nem lennének itt! - húzom ki magamat és segítem fel közben Ashtont. Épp csak egy pillanatra kalandozik el a tekintetem a távolba, amerre a dementorok távoztak a szétszéledésükkör és talán csak, ha nagyon figyelnek akkor vehetik észre a gondterhelt ráncokat a szemem körül. Hogy akartam-e ezt a posztot. Hát persze a Roxfort igazgatója, nagy dolog! De nem, igazság szerint eszem ágában se lett volna elfogadni, ha nem muszáj, hiszen tisztában voltam vele, hogy több ellenérzést fog szülni, mint lelkesedést. Talán csak a Marekárosok között akadnak olyanok, főképp a mondjuk úgy sötétebb hátterű családok, akik nyíltan támogatnak. Soha sem mentem rá arra, hogy komolyabban elnyerjem a támogatást, vagy belopjam magam mások szívébe. Ezért is mosolyogtat meg legbelül Nina hozzáállása. Kicsi a bors, de erős... bár nem tudja, hogy néha jobb, ha az ember a véleményét megtartja magának. Bennem is harcos vér nyugszik, de megtanultam elnyomni és mást mutatni, mint amit gondolok. Néha ez az egyetlen lehetséges módja a túlélésnek. - Először a Gyengélkedő, aztán a szobád. Valószínűleg nem tartanak bent éjszakára, de az a biztos, ha Madame Pomfrey rád néz. Elkíséritek gondolom. - inkább kijelentés ez, mint sem kérdés. Én láthatóan nem is szándékozom tovább maradni, vagy hosszabb magyarázattal szolgálni. - Nekem el kell intéznem néhány levelet. - szorítom össze a számat egy pillanatra. Hogy pontosan kinek és mit üzenek az jó kérdés, de azt azért setjehetik, hogy ezzel a mostani esettel kapcsolatban fogom kiverni a balhét. Mégis csak igazgató lettem, és bár vannak olyanok, akiknek felelnem kell, túl sokaknak is sajnálatos módon, de ez nem jelenti azt, hogy jelenleg nem az az elsődleges feladatom, hogy rendet tartsak az iskolában. Igen kellemetlen lenne, ha az híresülne el ki tudja mennyire hosszú, vagy rövid igazgatói pályafutásom alatt, hogy komoly bajok történtek. Tény, ami tény előfordultak a Roxfortban halálesetek már, olyan is, amikor diák lelte halálát, mint az a bizonyos Myrtill eset, vagy épp a jó néhány évvel ezelőtt megismétlődött kővédermesztések és persze volt már rá példa, hogy dementorok buliztak a Roxfort területén... ám tudjuk jól, hogy Dumbledore igen vaskos jótettek listáján ezek csak apró fekete foltok, amiket igen könnyen elfelejt mindenki. Mindenesetre a hármasnak nincs más kérdése, megjegyzése, akkor én bizony távozóra fogom. Nincs miért kérdőre vonnom őket, végtére is ők nem csináltak semmi rosszat.
Már megint azt érzem, hogy a kard önmagában mit sem ér, hiába kobold munka. Amikor valaki a varázshasználók között fegyverrel próbálkozik, mintha eleve kudarcra lenne ítélve! Mint legutóbb, amikor Vanessát akartam megvédeni, simán fejbe lőtt valaki egy átokkal. Kezdem azt érezni, hogy ezért a kardért egyébként is kár volt eladni az egész birtokot! Hiába kobold munka, valahogy nem hozza azt a hatást, amit vártam. Pedig egész életemben vágyakoztam valami igazán erőteljes penge után, mint ahogyan Merlin is rálelt az Excalibur legendásjára. Még véálaszolni sincs időm, hogy az exemet keresik-e rajtam, mert rongybabaként csuklom össze, és egy szőke nő élesztgetésére ócsúdok. – Anya? – Kérdezem hitetlenkedve, mert az alak, aki a hónom alá nyúl, és felsegít, nagyon hasonlít rá, csak amikor kitisztul a látásom, akkor jövök rá, hogy az igazgatónő az. Furcsa, nem tudom, hogy miért társítottam megint valakit a Bestia után ismét az anyám emlékével. – Oh, elnézést asszonyom. Keverem a szezont.. – Rázom meg a fejemet, hogy kissé kitiszuljon, s elengedve Thorne professzort, inkább az alám bújó (és meglehetősen jó illatú hajú Ninára támaszkodom). – Kösz.. Kibírom. – Nem csüccsenek rá az állatára, azért egy férfinek, bármennyire is rosszul van, férfinek kell maradnia. Jó, annyira azért belefér, hogy a segítő átkarolást elfogadom, s Cody felé bólogatok. – Még jó, hogy itt van helyben a privát medimágusom. Felveszlek állandóra. – Próbálom rekedten poénosra venni a figurát, de ezek után valóban nem fogok már beülni velük iszogatni, de kár is lenne azon bosszankodni a társaimmal, hogy miért vannak itt a dementorok. Elvileg pont a sötét teremtények ellen esküdtem fel, ha ők nincsenek, akkor nekem sincsen célom. Ám jobban kéne küzdenem ellenük, csak éppen a pozitív gondolatok hiányoznak manapság a fegyvertáramból. Sóhajtok egyet, jobban el kéne fogadnom, hogy barátokra is támaszkodhatok, s nem kell mindig nekem egyedül lennem. A hős lovagok ideje azt hiszem lejárt. Elhúzom a számat, s még egyet bólintok a nő felé köszönetként, aztán a másik kettőre, hogy hátha elkísérnek akár a szobámig, rám férne egy nagy alvás. Bár kérdés, hogy tudnék-e aludni, mert a dementorok a lélekig lecsupaszítják az embert, nem lenne éppen pihentető az a szundi. Talán egy forró tál leves most helyénvalóbb.
Habár tényleg fura lehet, hogy a Beauxbatonsból érkeztem, de egyébként egyáltalán nincsen akcentusom, az angol az anyanyelvem, mindig is az volt. A kocsmákat még nem fedeztem fel annyira, így elraktározom a votré nevét egy külön kis somolygással, hogy francia neve van a helynek. - Hát mi se vagyunk valami hűségesek, a nővéremet a sárgák között találtam meg én meg Griffendéles lettem. Jelentsen akármit is ránk nézve. - vonom meg egy kicsit a karcsú vállaimat, hiszen nálunk nincs olyan, hogy a szüleink hova jártak, vagy legalábbis nem tudunk semmi ilyesmiről. Talán egyszer-majd felgöngyöljük a származásunkat, de egyelőre az is hihetetlen, hogy mind a ketten boszorkányok vagyunk és végre megtaláltuk egymást vagy tíz év után. - Az egyik exedet keresik rajtad?... - nyögöm ki, hitetlenül, hiszen nem tudom, hogy milyen kulcsfigurát rejt ez a név. Bár valamiért még is ismerősebben cseng, mint kéne. Szinte ráz a hideg a jeges érzéstől, amit a Mumusok magukból árasztanak, mintha újra az Opál esőben állnék, ami pillanatról pillanatra szívta el minden mágikus erőmet. Csak akkor volt bennem annyi akaratosság, hogy feltaláltam magam, mugli fegyvert ragadtam, apától tanult dolgokra támaszkodtam, most viszont csak egy árva ezüst vidra a fegyverem, amit pillanatok alatt leküzdhet a gyülekező dementorok ereje. A kétségbeesés érzése kezd beleférkőzni a szívembe, de az, hogy Ashton, bár meggondolatlanul, de kardhoz nyúl és megveti a lábát kicsit kifacsart módon, de erőt ad, hogy figyeljek és amint a patrónusom szertefoszlana, megpróbáljak újat idézni. Amikor egy második patrónus jelenik meg, az enyémhez képest sokkal erősebb kisugárzással, elsőre észre se veszem, hogy ennek ellenére mennyivel kisebb. Még az én vidrám is életre kap, belém meg visszakúszik a remény arra, hogy sikerül elsősorban Ashtonról, de mindannyiunkról lekaparni a rémeket. Egy hatalmas, de tényleg hatalmas sóhajjal engedek a térdem remegésének és ülök lényegében a földre, amikor a dementorok eltűnnek és egy szőke, magas nő jelenik meg a patrónusok fénye mögül, ami miatt elsőre fel se fogtam ki segít nekünk. - Nem szokásom az álszerénység, de hidd el, hogy nem rajtam múlott. - válaszolom Cody-nak, miközben feltápászkodom és úgy rázom le a tagjaimat, mintha még aikido edzésen lennénk és fizikailag lett volna megerőltető ez az egész. - Ó. Az igazgató. - bukik ki belőlem, hiszen a megnyitón szeptemberben már bemutatkozott mindenkinek a vacsorán. - Mármint, Miss Thorne, igen, köszönjük. - helyesbítek, bár felszalad a szemöldököm és azonnal jön a kis hozzám illő neveletlenség. - Viszont ha nem szabadott volna ennyire közel jönniük miért is tették? Egyenesen kipécézték Ashtont, csak mert az exét keresték, de ha nem jön tuti minket is lesmárolnak gondolkodás nélkül. Iskolában vagy Azkabanban vagyunk? - nyúlok az aikido felszerelésemért, hogy összeszedjem, miközben a nő Ashtont nyalábolja fel. Cody-val ellentétben tőlem nem áll olyan távol a hőzöngés, ami nem az igazgatónő ellen szól, aki éppen most mentett meg minket, hanem nyilván a dementorok ellen. Azért ha a gyakorlófafegyverekkel megrakott zsákom a vállamra kerül akkor Ashton másik oldalára lépek, hogy a másik oldalról karoljam át, bár valószínűleg nevetségesen kicsi vagyok mellettük, de tartom magam a kicsi a bors, de erős mondáshoz. Még ha nem is vagyok olyan húde-erős. Az occamy-m már a segítségünkre is siet és ha nem kapnak nagyon frászt olyan méretűre növekszik, hogy Ashtont akár körbe tudja fogni repülve, állandó támasznak, vagy akár fel is ülhessen rá. - Elég csehül nézel ki, hogy érzed magad? - kérdezem azért be a srácra pillantva, ebből nem lesz mostanában Votrézás.
Attól mert valami regénybe illő még lehet valóságos az én értelmezésemben. Elég sok dologgal találkoztam és az én hátterem is elmehetne valami horror-krimi regénynek, úgyhogy egy szavam nem lehet. De már se neki, se Nina szavaira nem válaszolok és nem kezdek el viccelődni a lánynak, hogy Köszi_majd_átadom a bókodat_annak_aki_össze_fércelt_Ha_megtalálom… Hármunk közül még csak nem is engem esznek ezek a vackok mégis totális a kudarc és a sokk. Hiába van annyi csodálatos emlékem is amikből táplálhatnám, hogy életképes maradjak egy ilyen helyzetben. Mégsem sikerül és emiatt szinte égetni kezd a szégyen és az, hogy így mégis hogy lenne jogom Ashtonnak segíteni bármiben? Az más kérdés, hogy miután már még egy patrónus becsatlakozik Ninoné mellé és ketten együtt már képesek elűzni a dementorokat, azért vissza csorog belém a tudat, hogy az önmarcangolás a dementorok számlájára írható. Átfogom a karjaimat és bár még eléggé nyomott vagyok, szívem szerint simán kirohannék a világból… De aztán csak egy sóhaj szökik ki belőlem. - Őszintén örülök, hogy itt voltál… Köszönöm. - mondom ki csendesen eslőként Nina-nak mert ő van hozzám közelebb, aztán lépek csak tovább a tanárnőhöz és Ashtonhoz. - Köszönjük, hogy időben érkezett! - aztán Ashton és Nina között járatom a tekintetemet egy pillanatra - És srácok.. sajnálom, hogy nem találtam meg azt a hülye cilindert…- és persze valóban szarul érzem magamat miatta, ott van az is, hogy így is megoldódott és ez a lényeg. Erre kell összpontosítani! Ugyanakkor felmerül bennem még valami. Nem mondanám dühnek, mert ahhoz szó szerint kimerültnek érzem magamat, de valami ahhoz hasonló. - Remélem, most már el fogják takarítani őket a birtokról! - nem kezdek el hőzöngeni, pedig folytathatnám, mert tényleg ott van bennem, mégis mit gondolt a Minisztérium? Hogy ezzel majd népszerű lesz? Hogy egyetlen baleset sem fog történni? Akkor is ha azokat keresték akik Vanessahoz kapcsolhatóak… Mégis miért pont a dementorokat választotta a Minisztérium erre a feladatra? Miért kell nekik ennyire az a szerencsétlen lány, hogy ilyen lépést bevállaltak…?
Mind tudjuk, hogy a dementorok igen könnyen rákapnak egy lélek ízére és ha egyszer megtámadtak valakit, akkor rossz esetben még a közelében lévőket sem kímélik. Ezért jó ötlet, hogy Nina védekezni próbál, ha már Codyt teljesen kiüti a helyzet. Asthon természetesen a karddal, még ha kobold munka is, semmire nem megy a lények ellen. Még egy komoly varázserejű fegyver sem hatásos valami ellen, aminek nincs is rendes testi valója, hiszen a dementorok, szinte szellemszerű lények. Suhant párat, de jó eséllyel nem sok idő a kard kiesne a kezéből, ha nem a patrónus bűbájjal próbál védekezni. Nina varázslata a saját védelmére jó és Ashtont is egy rövid időre kevesebb lény fogja körbe, de jó eséllyel ha a helyzet nem változna hamarosan már mindhármuk lelkét megtépáznák az álnok dögök. Az őket körülvevő sötét árnyak között talán csak fél szemmel szúrják ki, elsősorban Nina, mivel ő bírja a legjobban a varázslatának hála, hogy feltűnik egy tejfehér szőke hajzuhatag és a hozzá tartozó női hang is hamarosan eljut a fülükig. - Expecto Patronum! - hangzik el a határozott és erős hang, hogy egy kis kaméleon öltsön alakot a levegőben. A mérete ellenére viszont igen erős és vadul lüktető fehér fényt bocsát ki magából, ahogyan a levegőben szinte már kaméleonos kómótossággal suhan előre, hogy csatlakozzon Nina patrónusához. Ahogy közelebb ér mintha csak a a vidra is erősebb fényre kapcsolna és új erőhöz jutna. A két patrónus pedig immár összefogva indul meg a nagyobb góc, Ashton irányába, aki valószínűleg eddigre már az ájulás közelébe kerül, ha nem terült el a földön már eleve. A meleg fény azonban végre eltakarítja a lényeket, amik bár kezdetben vonakodva, de végül elsuhannak a tópartról, hogy most már láthassák az újdonsült igazgatónő bosszús arcát, ahogyan Ashtonhoz siet.
- Nem szabadna ennyire közel jönniük az iskolához. - motyogom szinte csak magamban, ahogyan leguggolok a fiú mellé. - Most már rendben leszel, de biztos, hogy kelleni fog pár nap pihenés. - a pálcám halk igék mormogása közepette suhan végig a teste felett, hogy egy kis energiával töltsem fel, de a dementorok támadása ellen bizony nem ér sokat néhány gyógyító varázslat. Igazán annak van haszna, ha a megtámadott illető maga töltődik fel pihenéssel, pozitív élményekkel, mint amikor vérveszteség után sokat kell inni. Amikor már úgy látom, hogy azért kezd felsegíthető állapotba kerülni a karja alá nyúlok, hogy segítsek neki talpra állni. Ninának elismerősm biccentek, hogy jól csinálta, de egyelőre még elsősorban Ashtonra fókuszálok.
- Legyen úgy. - Biccentek szórakozottan Codynak, nálam jelenleg nincsen olyan, hogy van-e elég ital. Na nem mondom magamat alkoholistának, függőnek, de tény, hogy alaposan a pohár fenekére szoktam nézni az utóbbi időben. Nina szavaira már teljesen leteszem a harceszközt, kezdünk átmenni békés beszélgetésbe az egymásnak feszülés helyett. A francia akcentusú, kékszemű lány vélekedésére aprót emelek a vállamon. - Igen, inkább a tizedik századhoz közelebb indult el a történetünk. És hát Mardekár? Tudtam, de ez nem jelent semmit. Az évszázadok során nem mindenki járt ugyanoda, az apám például Hollóhátas volt. A Blake családra leginkább az volt mindig jellemző, hogy makacsok vagyunk, mint azt már tapasztaltátok. - Csóválom a fejemet hamiskás mosollyal. A dementorok megjelenésére viszont senki sem számít. Én viszont csupán megrezzenek egy kicsit. Eszembe jut, hogy apám spanyol vívómesterekhez küldött tanulni, bármennyire is mesébe illőnek gondolja Cody a történetemet, de így volt. Hiába, hogy már sok modern varázsló, és boszorkány él, szinte a muglikkal, az én neveltetésem megmaradt azon a szinten, amivel Merlin intette annak idején a lovagokat. Ahogy apám mindig mondta; a lovag végzete az, hogy szembenézzen a félelmével, így ez a Te sorsod is! A dementorok pedig semmi újat nem mutathatnak. Amikor kinyitom a szememet, már tudom, hogy a dementorok mit akarnak, miért jöttek. A depressziómból, a magányomból táplálkoznak, ezért vannak veszélyben a társaim is. - Ő az egyikük.. a múltamból. - Hangom tisztán zeng, ahogyan belekap szőkés göndör fürjeimbe a dementorok keltette szél. Manapság már alig élnek lovagok, viszont én magamban hordozom, amit több száz évig tanultak, amiért küzdöttek. Különös módon Frankie hittől csillogó arca dereng fel, pedig nem akarok pont őbelé kapaszkodni, legfeljebb a barátságába, ami szintén erős érzés. - Megkaptátok, amiért jöttetek, távozzatok. - Szólalok meg hangosan, s immár végképp elengedve a fafegyvert, kirántom a kobold kardot, félköríves mozdulatot végezve az egyik repkedő árnyalak felé, ezzel is jelezve, hogy készen állok arra, hogy átjárjon ugyan a félelem, de uraljam is egyben.
Nehéz komolyan venni az egész történetet, én soha nem hittem volna, hogy még van a bárónak bármilyen jelentése a tündérmeséken vagy a történelemkönyveken kívül. Az egész olyan, mintha megelevenedne az a bizonyos mese, bárók, hercegkisasszonyok, lovagok, főleg, amikor rátérünk arra, hogy honnan származtatják magukat. - Gondolom azidőtájt senki sem úgy varázsolt, ahogy mi. Ha már itt tartunk, a családod mikorra datálja az életét? Mert a muglik a klasszikus 5-600-as évek, Artúr, Pendragon vonalon mozognak, viszont a Mágiatörténeti könyvekben bizony már a Roxfort alapítása környékén volt gyermek és, dobpergés, a Mardekárba járt. Ha ez neked számít valamit. - mosolyodom el, hiszen annyian pörögnek azon, hogy skatulyázzák a házakat, ez a lovagrendes srác is a griffendélt erősíti, a hősködősek közé tartozik, és lám-lám úgy tűnik a déd-déd-déd-sokad-déd apja a feljegyzések szerint Mardekáros volt. Figyelem csak ahogy csettint és elhessegeti az új arc kérdését Cody és csak gyorsan biztosítva toldom még oda. - Még mindig helyes vagy, az fixen megmaradt. Viszont nem igazán van lehetőség továbbfűzni a gondolatokat, hiszen megkörnyékeznek a dementorok és rövidesen mindannyiunkat letaglóz a sötét kisugárzásuk. Habár légeleműként a hideget jól kéne tűrnöm, de ez most más, ez mágikus, sötétséggel és kétségbeséssel teli és ahogy a többiekben, úgy bennem is megfagy a vér. Feltódulnak az emlékek arról, amit el kellett volna felednem, anyámról, ahogy a házunkban leng a kötélen, a tekintete kidülledve, de üres, a tagjai rongybabaként lógnak. A csontevő hidegrázós felgöngyölése, az opál eső az őrülettel és az a furcsa tó, az érzés, amit apa egész életemben rám telepített, az üldözési mánia, hogy menekülnünk kell, hogy nem vagyunk biztonságban. Hiába vagyunk kint a gyakorlópályán, hirtelen semmiből sincs kiút és Ashton Cody-tól várja a megváltást, aki ugyanúgy lefagy, mint mindannyian. A dementorok körbejárnak minket, de egyértelműen Ashton a célpont, de ez nem jelenti azt, hogy ránk nem hatna a közelségük. Néhány pillanatig - ami valószínűleg a fiúnak, akinek az életerejét újra és újra szipolyozzák végtelennek tűnhet - csak bámulok, mintha az agyam fel se fogná, amit lát, hogy ez az egész lehetséges egy iskolában. A felkaromon szinte felvillan a kígyós karpánt a rövidujjú pólóm alatt, ahogy sikerül megráznom magam és kitörni a bénító félelemből és emlékképekből. - Ki a franc az a Vanessa!? - szakad ki belőlem, de mielőtt még bármilyen választ várnék az Occamy-m kibújik a zsebemből ahol körülbelül giliszta-gyík közötti méretben pihent és szerpentinné válik hatalmas tűzet lehelve a lényekre Ashtontól balra, míg nekem a pálcám kerül elő, hogy kimondjam leghatásosabb bűbájt ellenük. - Expecto Patronum! - koncentrálok rá a találkozásra Megannal, a kocsmázásra a Troops-lányokkal, az Eiffel torony tetejére Jenniferrel, az állatkertezésre Oliverrel, a sárkányrezervátumra Charlie-val, annyi jó emlékem akad, hogy van mi táplálja a kirajzolódó ezüstös vidrámat - viszont ennyi szörnyeteg ellen az én kis nyolcadikos hatalmam vajmi kevés.
// Occamy - méretváltoztatás+tűzlehelet SVK pedig 35, nem rossz, de nem is született. //
A báró és a lányának a története egészen különös, regénybe illő. - Valamikor elmesélheted a hosszabb verziót is. Vagy hogy mit jelentett ez a balszerencse. Már persze ha akarod és ha lesz hozzá elég ital a Vorte-ban. - dobom fel az első felét komolyabban, az italozásos részét meg inkább csak szórakozottan. Ami pedig a mágiatörténetet illeti, magam is szeretem, bár nekem mindig inkább csak korszakok maradtak meg. Főleg olyasmik amik kihatással lehettek a medimágiára és a varázslényekre. Ahogy az irodalom, a zene és a művészetek reflektálnak a történelmi hullámokra, nagyjából ilyen módon követem én is. Nem egységesen. Meg igazából a jelenlegi helyzetek jobban érdekeltek mindig is, mint a múlt. Az amiben élünk. Az amit akár mi is formálhatunk. Az ami akár a mi jövőnket is fogja jelenteni.. Ettől függetlenül érdeklődéssel hallgatom ahogyan Ashton Merlinről mesél, mint az egyik lehetséges felmenőjéről.. Noha a családfák is mindig érdekeltek, szóval lehet valamikor feldobom a párosnak, hogy csináljunk belőle programot. Hátha érdekes dolgokra bukkanunk! Nina kalapácsos hasonlatára csak szórakozottan ingatom a fejemet - Igen, közel voltál. - az agyamba égette a képet vele. De örülök, hogy ilyen jó humora van. Bele gondolva, brutálisan más mint Megan. Vele elég hosszú kihívás volt kapcsolódni de hálás vagyok, hogy mégis engedte. Persze a jókedvem kicsit elillan ahogy szóba kerül mi is történt velem. De elkomolytalankodom egy kissé - Hjaa.. A tükörbe nézéssel még vannak gondok, de.. végülis már egészen jól megy. - csettintek egyet csak úgy majd jelképesen vállon veregetem magamat. Igenis előrébb vagyok ezzel kapcsolatban mint voltam, szóval jár a keksz! A keksz ami majdnem a torkomon akad amikor azok a vackok belibbennek aprót tarhálni.. khm akarom mondani lelkeket szipolyozni.. Egy kissé megáll bennem az ütő amikor mindketten rám néznek és tőlem várják a segítséget - Mmmég keresem a cilinderem.. - nyögöm ki kissé szerencsétlenül. Ha megtalálnám biztosan javasolnék egy csoportos terápiás futást vagy elrángatnám őket innen. De hát baszhatom.. Ahogy pedig egyre közelebb kúsznak a dementorok mindenkihez, elő nyomakodnak az emlékek. Arról, ahogy Shanna és Jake szarkofágja a víz alá süllyedtek… Nem kéne mégis olyan mintha érezném a súlyukat a mellkasomra nehezedni és mintha maguk alá temetnének… A halott Shanna látványa.. Hannah össze aszott haldokló apró alakja.. Jade kétségbeesett sikoltozása. A búra ami az életerőnket szipolyozta el, az hogy a szeretteim ott feküdtek mellettem. Ismét a nyomást érzem a mellkasomon és hogy szinte össze lapít az egész.. A rágalmazási per, amit tavasz végén, akasztottak a nyakamba.. Hiába van az oldalamon az ördög ügyvédje, és hiába várható, hogy hamarosan vége lesz, az egész Damoklész kardjaként lebeg felettem, hogy elveszíthetem az otthonomat.. Az otthonunkat.. Mindannyiunk otthonát.. Azt a helyet, ahol életemben először rövid ideje érzem, hogy tényleg gyökeret ereszthetek. Ráadásul nem egyedül! A képek csak pörögnek bennem, amíg a dementorok alakjai össze nem mosódnak az infernusokéval és szinte érzem ahogy húznak le.. Szóval nálam eléggé beáll az error, annyira, hogy kis híján tényleg fizikálisan is fulladni kezdek. De ami ennél is borzasztóbb, hogy a dementolok simán Ashtont veszik célba és bár nem sietnek, vagy vadulnak meg, de lassan köré kúsznak körözve és mint a keselyűk elkezdenek ki ki szippantani belőle “darabokat”. - A-azokath kereshik a-akiknek közük volt Vanessahoz.. - zihálom reszketve, de lehet csak képzelem, hogy kimondom. Mindenesetre a mélyrepülés után minden erőmmel próbálok vissza térni a jelenbe és hogy ne menjek még mélyebbre. Nem hagyhatjuk cserben Ashtont! Nem nézhetem végig, ahogy bekebelezik!
- Ez.. nagyon összetett, úgyhogy csak dióhéjban. Az apám megmentett valakit, akinek az öccse lett később a báró. Apám a halálos ágyán a megmentettjéhez küldött, aki már nem volt életben, ezért nem tudta meghálálni valami jó kis munkával. Az öccs, a báró viszont felkért, hogy szabadítsam fel a lányát egy átok alól. Nos a lány volt a kezdete a balszerencse sorozatomnak, legalábbis a szerelemben. Csupán ennyi. – Nem az apám a hibás, ő csak jót akart. Az egész hátterem valamiféle negatív töltetre épült, hogy mindig magányos voltam, az egyéni sikerekben ugyan bővelkedtem, de lényegében sosem volt teljes az életem. Érdeklődve hallgatom Cody történetét, miszerint már részegen elvesztette az ujját hoppanlás közben, vagy hogy Nina rávilágít, hogy a halála előtt más lehetett az arca. Valami sötét boszorkányvarázslat lehetett, mert ilyesmiről már én is hallottam. – Nos ez kezdetben nekem is zavaros volt, de apám történeteiből – már ha igazak – az derült ki, hogy maga Merlin javasolta Arthurnak, hogy alapítsa meg a Kerekasztalt, s ő segített lefektetni a szabályokat. Különös mágiát űzött, nem teljesen azt, ami a mai boszorkányok és varázslók. A föld erejét használta az emberek védelmében, és tulajdonképpen az a becsületkódex is, ami alapján a neveltetésem történt, az ő tanításai szerint íródott. – Foglalom össze immár egészen cserfesen. Nem szoktam ennyit beszélni, még Seraphine társaságában is ő a nagyobb dumás, nem pedig én. Most azonban, hogy a haragom lelohadt, képes vagyok ismerkedni, barátkozni. A dementorok érkezésével én lehetnék a bátor és hős megmentő, ám amilyen depressziós vagyok hónapok óta, aligha találnék hirtelen valami boldogító emléket. Érzem is, hogy összekoccan a fogam a hidegtől, ahogyan ledobom a fafegyvert, és próbálok ellenállni, másokat csitítgatni, akik sikoltoznak, de hasztalanul, a tópartról menekül aki tud. – N-nem tudom. Na most húzd elő a nyuszit a cilinderből medimágus! – Pillantok kérlelőn Cody felé. Állom a sarat, mert nem szokásom hátat fordítani, de erőt próbáló feladat az biztos.
Kicsit furcsállva hallgatom, hogy milyen öröksége lenne Ashtonnak, már ha tényleg van, és nem csak az aranyvérmánia egyik más formája az, hogy a valaha élt leghíresebb varázslóra vezették vissza a családfájukat. Én még mindig nem tudok lófaszt se az enyémről, de attól még érdeklődhetek másé iránt, főleg, mert eléggé kenem-vágom a mágiatörténetet. - De Merlin varázsló volt, nem lovag. Nem mondom, hogy nem tetszhetett neki a kerekasztal, meg úgy a lovagrend, amit Artúr épített maga köré, de nem lenne több értelme, ha az egyik lovag lenne a felmenőtök? - billentem félre a fejemet, elgondolkozva. Lancelot, Galahad, Gawain, Percival, Erek, Iwein... ki is volt még? Kíváncsian hallgatom a bárós történet végét, már ha meg akarja velünk osztani, hiszen nem mindenki olyan, mint én, aki bármilyen tevékenység közben képes bármiről beszélgetni. Sőt, az, hogy közben bottal formulázunk vagy éppen harcra fordulunk, csak még inkább ellazít. Sőt, amikor Ashton felnevet válaszolva a felvetésemre, hogy csajjal volt bunkó és kijavít még egy kicsit vele is nevetek, felengedve abból a feszültségből, hogy néhány perccel ezelőtt ketté akart csapni a bokenjével. Elfeledve persze nincsen, most már figyelek arra, hogy mitől akadhat ki vagy kalandozna el, hülye lennék, ha nem tanulnék belőle. - Akkor a kalapácsos térdes dologgal közel voltam. - válaszolom Cody-nak a reflexológiára, bár ott csillog a szememben az értelem és látszik, hogy sikerült érthetően fogalmaznia, de azért büszke vagyok, hogy nem tévedtem nagyon el. Csak éppen a legegyszerűbb formája jutott eszembe. Amikor Cody elkezd beszélni az egészségéről akkor egy kicsit látszik rajtam, hogy mintha még a fülem is az irányába fordulni úgy figyelek, mivel ebben benne lehet az is, hogy mitől változott meg ennyire. - Akkor nem én vagyok a hülye, valami durva baleseted volt? Ilyesmi hajra emlékeztem, de az arcod olyan más, mint amire emlékeztem. - vonom össze a szemöldököm és ezen a ponton már én is úgy érzem, hogy ideje leengedni a fegyvert, főleg, mert Ashton is megteszi. Csak félmosolyt küldök Cody-nak a bíztató szavaira, de gyorsan eltűnik az arcomról a mosoly, amikor beúszik a látóterembe egy csapatnyi dementor és néhányan a közelünkben felsikítanak. - Mit akarhatnak itt még mindig? Nem hiszem el, hogy ez törvényes, ők valami börtönőr-kivégző szörnyetegek, itt meg még tizenegy éves kisgyerekek is szaladgálnak. - szalad ki a számon, mielőtt még beütne a jeges rettegés, mert akkor kicsit koccan a fogam és miután a botot már magam mellé engedtem a szabad kezem már tapogatja is ki a pálcámat. - Nem árthatnak nekünk. Ugye? - lehelem, ugyan a kérdés a végén kicsit remegősebbnek hangzik, mint szeretném. Nem fogok lefagyni, nem fogok rettegni, nem fogok elfutni, ezt, és ehhez hasonlóakat mantrázok, miközben a többiekre szalad a tekintetem, hogy ők hogy viselik a jelenlétüket.
- Apádra vagy dühös, vagy arra akit megmentett? - kérdezek rá csendesen, kiszúrva az ökölbe szorult kezét Ashtonnak de igazából csak egy apró újabb kirakós darab semmi faggatózás vagy bármiféle következtetgetés. Nina infóját a pazs kapcsán elraktározom - Hátőő kitartásom az akad, de inkább “gyors” vagyok ha nagyon kell, vagy hajlékony.. - ismerem el némi vállvonással és ezzel persze meg is válaszolódott számomra a kérdés, hogy esélyesen sosem leszek az aki előre megy és ilyen formában erőből ellent tart bárminek és állja a csapásokat.. Igazából amit megosztanak gondolatot számomra mind hasznos, hiszen tényleg nem volt szerencsém küzdősportokhoz. Fegyverhez azért volt… ha úgy tetszik a pálca számomra kimeríti a fegyver fogalmát. Tény, hogy nem csak fegyverként használható, sőt! Nagyon sokoldalú eszköz.. De valljuk be, a pálcamágia nem feltétlen kedvez a pacifista szemléletű személyeknek. Az első benyomás kérdésével egyet kell értenem. Hiszen Nina és én sem kezdtünk el vele instant konfrontálódni és neki menni, pedig eléggé oda csapott szerencsétlen csajszinak. Ami a fülcimpa csipkedést illeti szórakozottan szemet forgatok rá egy vigyorral. A mozdulatok amik tényleg megmozgatnak jobban lekötnek, még ha kötöttebb formájú mozgásnak is tűnik. Viszont amikor a refexológiára reflektál egyszerűen elnevetem magamat jóízűen. Aztán csak megcsóválom a fejemet, jelezve, hogy nem teljesen erről van szó - Refelxológia mint, hogy egy vagy egymás után több pontra nyomást gyakorolsz és az kihatással lehet.. lényegében nyomásponttól függően mindenre a szervezetedben. Ha előkészítés nélkül, túl nagy erőt gyakorolsz egy egy pontra, az sokkot okozhat az “idegpályán” és valóban képes időleges, részleges bénulást vagy ájulást okozni vagy egyebet.. De.. Nem a fülcimpádon át. - mesélem lelkesen, de azért próbálok egyszerűsíteni, hiszen aki nincs benne, annak ez totál hülyeségnek tűnhet, pedig a gyógyítók tényleg szokták alkalmazni. Még a bájitalok és pálcamágia mellett is.. Kijebb vonulok amikor látom őket újra küzdelembe szállni és élénkken kíváncsian nézem mi is fog történni most. Noha Ashton kérdésére egy pillanatra eltűnődöm de aztán csak egy szelid mosollyal derüsen jegyzem meg - Nos ezt jó hallani. Bár fizikálisan egészségesnek tűnni nem feltétlenül nehéz. És ha az öngyógyításnak számít, egyszer elhagytam a kisujjam egy becsiccsentett hoppanálás kövekeztében de aztán.. vissza nőtt. - mivel életem egyik meghatározó estélyén történt így akármennyire is abszurd, kellemes nosztalgiával gondolok vissza az egészre és kissé nevetséges öniróniával. De azért gyorsan hozzá teszem - Nem vagyok egy öncsonkító életforma, szóval nem tudom hogy ez csak amolyan részeges vadmágia volt-e, vagy tényleg képes lennék ilyesmire egyéb sérülés esetén is.. - felelem egy szórakozott kikanyarodást téve, de aztán belátom, hogy jobb ha legalább helyzetre húzható választ adok és nem csak hablatyolok, bár elég nehezen formálom, utálok hazudni. - Egy évre kómába kerültem. Meglehetősen véglegesnek tűnt.. Mondhatni már eltemettek… De az előtte való év is teljesen kiesett miután mégis sikerült felébrednem.. Szóval nekem két év kiesett. - ismerem el félszegen. Hogy aztán kicsit rácsodálkozzak arra amit Nina is kimond. - Reméljük nem kerül rá sor, vagy lesz melletted valaki, aki emlékeztet erre. - mondom egyszerűen egy bíztató mosollyal. Amikor pedig feltűnik, hogy Ashton bontaná a kört a nyelvem hegyén van, hogy bedobjam a Vorte-t, de ekkor valami hideg oldalba csap és színte össze koccan a fogam ahogy beérzem a jeges aurát közeledni.. A tüdőmből pedig színte kiszorul minden levegő. A többiek is megérezhetik a sötét hideg aurákat és láthatják, ahogy a gyakorlópálya homokján végigszalad a dér, jeges köd kúszik felénk eltakarva az őszi Napot, a fűszálak pedig szomroúan elfagyva húzzák össze magukat mindenfelé. Néhányan körülöttünk felsikítanak, de legalábbis hangot adnak a riadalmuknak és sokan szinte menekülve fogják távozóra... Valami pontosabban valamik közelednek..
Kezdem kicsit úgy érezni, hogy egész komoly beszélgetésbe fullad a gyakorlás, jobb lenne ezt az egészet egy korsó sör mellett folytatni, de a társaim továbbra is maradni szándékoznak, ezért nem bontom meg a kört, maradok, s nem vetem fel a másik közeg lehetőségét. Ahhoz képest, hogy csak most találkoztunk, mindkettő közvetlen, és segítőkész, én lógok ki innen a nyomorommal, amin viszont változtatni akarok. Nem lenne jó holnap is úgy ébredni, hogy haragos vagy keserű vagyok. Első körben már az is haladás lenne, ha nyitottan tudnék ránézni a világra. Magammal és másokkal szemben is megbocsájtóbbnak kéne lennem. – Azt hiszem mindkettővel. Nem is tudnám jól megfogalmazni. – Térek ki a válaszadás alól, mert ha meg kéne mondanom, hogy Seraphine-on kívül sosem voltak barátaim, minden érzést lényegében az udvarlással kötöttem össze, így ha nem bízok az emberekben az azt jelenti, hogy nem bízok a nőkben, nem bízok a szerelemben. Viszont már kár ezen nyávogni tovább, döntést hoztam, s adódott a lehetőség, hogy Cody a védőszárnyai alá vesz, így a témát ezúttal lezártnak tekintem, majd négyszemközt próbálkozom tovább. – Nem is annyira titkos. Tudod az apám Merlintől származtatta magát, ennek nem néztem utána, vakon hittem neki. Ő úgy élte le az életét, hogy másokat védett. Többek között megmentette egyszer egy báró életét valami összecsapásban, aztán.. – Kicsit itt ökölbe szorul a kezem, hiszen pont ez indította el a balszerencse sorozatomat, hiszen ennek kapcsán ismertem meg Nathalie-t is. Kemény dolog, hogy bármiről is beszélek, mindig visszavezethető a rossz döntéseimhez. Inkább csak bosszúsan legyintek, s Cody felé fordul a tekintetem. – Miféle baleset? Most egészségesnek tűnsz. Vagy még az öngyógyításhoz is ennyire jól értesz? – Kicsit tapintatlan tán a kérdésem, de tekintve, hogy most egészen őszintén megnyílunk így hármasban, meg Cody vetette fel, bátorkodom egy kicsit jobban belemászni a mondandójába, hátha jobb lesz a kedvem, ha nem a saját nyomoromat kapargatom. – Nem, kivételesen ő nem lány volt, tudok én bunkó lenni fiúkkal is. – Nevetem el magamat, és kicsit ütésváltunk Ninával, de látszik rajtam, hogy már teljesen lehiggadtam, s örülök a találkozásnak. Viszont jó pár felkavaró témát nyitottunk meg, inkább most zárni kéne sorainkat, s menni tovább, esetleg megbeszélve egy második kört, ezért aztán le is eresztem a fafegyvert, s várakozóan nézek mindkettőjükre, hogy részemről most ennyi volt.
Én is kicsit furcsállva nézek az érzésekre, de nem kérdezek rá, néhány perccel ezelőttig zombiként majdnem betörte a fejemet, szóval meghagyom a lélekfurkászást Cody-nak, hátha neki szabadabban megnyílik, úgy is kinézte magának pszichológusnak, ha az, ha nem. - Szó szerint feltetted az életedet? Mi vagy, valami titkos lovagrend tagja? - kérdezek rá azért Ashtonnál, hiszen ez annyira furcsán hangzik egy fiatal Roxfortos diák szájából. Annyira nem vagyok képben amúgy se az itteni élettel, de ha ilyet mondtam volna az előző iskoláimban, hogy az emberek védelmezésére tettem fel az életemet biztosan szemberöhögnek, hogy még is mi a fenéről beszélek. Tudom, hogy az elmúlt pár évben... évtizedben... rezeg a léc itt és állandóan háború van, de én ezekről még csak olvastam, nem tapasztaltam, az érkezésem pillanatáig. Az, hogy nem is a legendás Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore köszöntött igazgatóként már kapásból elég nagy sokként ért, de a cirkáló dementorokat is nehéz lenne ignorálni. - A pajzshoz erő kell, legyen az fizikai vagy mágikus, kitartás, állóképesség. Én nagyon szívesen előremegyek akármivel szemben, viszont az nem az én stílusom, hogy bárki vagy bármi is sikeresen engem csapjon le ezzel védve másokat, mint pajzs. - mosolyodom el kicsit, visszautalva arra, hogy Ashton előtt is köddé váltam mielőtt koppanhatott volna a koponyámon a gyakorló fakardja. - Tudod, az emberek általában tudják kezelni, ha valaki csak rossz passzban volt és fel is ismerve bocsánatot kér. Persze, van egy olyan, hogy első benyomás és eléggé szívás, ha az szar, de nem hiszek abban, hogy azzal már el is kéne könyvelni valakit egy életre. Talán az a lány se. - vonom meg a vállamat, azonnal az illetőt lánnyá változtatva, pedig ki tudja, lehet, hogy lányokkal még annyira se áll szóba, hogy megsértse őket jelenleg, hiszen minden jel arra mutat, hogy összetört szív szindrómában szenved és azért keserű. Ilyet még soha életemben nem tapasztaltam, de azért elképzelni el tudom, hogy nyomorúságos lehet. - Jó, akkor csak összeesik a megcsípett fülcimpától, de nem hal bele. - válaszolok vállatvonva a bongyorkának, jókedvűen, a halálos támadást kár is belekeverni, ha akkora pacifista, hogy még semmilyen küzdősporttal vagy fegyverrel nem hozta össze az élet. Viszont nem is tűnik olyan reménytelennek, szóval játékosan tanulgatva meg mozogva tuti fejlődni fog ő is. A mozgás amúgy is jót tesz akkor is, ha utána nem "használja fel" az ember bunyózásra. - Reflexológia? Az az, amikor kalapáccsal megütik a térdet és rúgsz egyet? - kérdezek vissza első körben, mert úgy körülbelül ennyi, ami eszembe jut a reflex és az orvoslás vonalon, a mugli orvosok a kis gumikalapáccsal. Amikor észreveszem, hogy a gyakorlatozás közben Ashton újra elkezd nyitni felém, de most sokkal kimértebben, ésszel invitálva játékra, nem úgy bepöccenve, mint először. Felé fordulok, biccentek, elmosolyodom és játékosan koccintom össze a fa fegyvereinket. - Előre szólok, hogy a bot az elsődleges fegyverem tizenegy éves korom óta. - cicázok vele kicsit cserfesen, hiszen most mind a hárman a botot gyakoroljuk, szóval helyzeti hátrányból indul kardforgatóként. Amikor meghallom a kérdéseit kicsit felszalad az egyik szemöldököm, nem érzem úgy, mintha olyan rengeteget mesélt volna, de legyen. - Nem különösebben élem úgy az életem, hogy azon gondolkoznék mik a félelmeim, de tegyük fel, hogy az, hogy nem vagyok olyan erős, mint gondolom, és egyszer az önfejűségem lesz a vesztem. - vallom be, de látszik, hogy rágom a gondolatot, hogy egyáltalán mit osszak meg velük. - Vagy pontosan mire vagy kíváncsi? - teszem hozzá, miközben teljesen szembe fordulok vele, érzékelve, hogy Cody már kicsit fizikailag ki is vonta magát a forgalomból a közelünkből.
Nem pont kéretlen tanácsnak szántam Ashton számára a mondandómat, csak amolyan együttérzést akartam kifejezni. Amit mond az elég tág - Mármint az emberekkel kapcsolatos érzésekkel, vagy a mély érzésekkel? - kérdezek rá, de ha nem akar róla most többet mondani, úgy is le fogja passzolni a kérdést ebben biztos vagyok. Nina amikor kimondja, hogy ő volt az nagyon sok furcsa érzés kavarodik fel bennem és egy pár pillanatra viszonzom a döbbent kifejezését. De nem itt és nem most feszegetjük tovább ezt, pedig annyi kérdésem lenne hozzá is! Viszont Ashton ahogy mesél tovább vissza térek a jelenbe és oda figyelek arra amit mond, Ninaval kell egyet értenem az emberekkel kapcsolatban. Legalábbis részben. Az oltalmazó gondolatmenetre biccentek - Hasonló irány rajzolódott ki előttem is. Csak még a hogyanra nem találtam válaszokat. Minden segítséget szívesen fogadok. - ahogy pedig a bizalomról kezd el beszélni kezdem érezni a súlyát a helyzetének. Sokan nem hinnének nekem, pedig nekem is akad ezzel problémám dögivel, csak nálam másképp nyilvánul meg. Mint a legtöbb problémámat, ezt sem kifelé fordulva élem meg. - Ha nyitott maradt veled kapcsolatban, amikor készen állsz és ha akarod, megkeresheted újra.. - de ha nem azzal sincs baj. Nem kell mindenkivel lepacsizni. És a hanghordozásából ítélve nem is vele foglalkozna inkább már, hanem az utána következőkkel. Ami szintén jó útnak tűnik. - A semlegesítés és a halálos között van némi különbség nem gondolod? - bukik ki belőlem egy félmosollyal Nina kekeckedésére, de aztán kicsit szabadkozásba csuklik a dolog egy fejcsóválással - Úgy értettem, mindig arra jutottam, hogy ha harcolnék is, valójában nem akarok ártani.. Ez nem jelenti azt, hogy kivitelezni is tudnám… - követem a mozdulatokat amiket mutogatnak mind a ketten. Bennem van az örök nyughatatlanság és a tenni akarás. És amolyan “telhetetlenség” is társult hozzájuk amióta vissza jöttem. Szomjazom a biztonságot… Emiatt pedig új és ismeretlen utakra is hajlandó vagyok rálépni, ameddig az bele illeszthető az elvi határaimba. Közben megadóan szusszantok egyet - A.. balesetem után egy jó ideig nem tudtam pálcát forgatni. A gyógyításról viszont nem akartam lemondani és mivel alap években is tanulunk róla valamennyire, vissza kanyarodtam a reflexológiához. Csak ez a varázsvilágban kicsit máshogy néz ki. Több a lehetőség és több a hibafaktor is. Emiatt nem csak a jó pontokat kell ismerni…. - ismerem el. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy meg is tudnám valósítani harc közben, hiszen más az, maikor egy egy helyben lévő “tanulóbábún” mutatják be mik lehetnek a kimenetelei az ilyen rossz pontokba nyúlásnak. - Nem csak ez miatt nehéz, de határozottan benne van ez is. - furcsa érzés, nincs mit szépítenem rajta. Akárhogy is, amikor Ashton újra párharcra hívja Ninat leeresztem a botot az aktuális beállásból és figyelek, hogy mi is fog most történni. Nyilván ezúttal nem lesz belőle dühös kirohanás..
Lejjebb engedem a gyakorló fegyvert, ahogyan inkább beszélgetésbe torkollik a hármas párbaj. Valóban jobban illene a hangulatomhoz, hogy inkább leüljünk inni egyet, talán az most jobban oldaná a feszültséget, mint hogy fizikailag éljem ki magam. Nem akarom magamnak kisajátítani Codyt, viszont így, hogy felajánlotta.. Ám az az érdekes, hogy ez a Nina is mintha valami játszótársat látna bennem a szemcsillogással. Vagy ő mindenkivel ilyen? Mondhatni cimborákra lelhetek a személyükben? Meglepetten bólintok, hogy Cody máris ad némi kéretlen tanácsot a kiheveréssel kapcsolatban. – Nekem az emberekkel nem lenne bajom, csak az érzésekkel.. – Felelem kényszeredetten, mert megtehettem volna, hogy azt mondom: a lányokkal. Viszont még mindig vagyok annyira lovagias, hogy nem általánosítok, hiszen a hibát magamban kell keresnem. Túl naív és szenvedélyes vagyok, ahogy Frankie is megmondta, ne kell komolyan venni a szerelmet.. Mintha ezt lehetne irányítani? Így viszont kissé elkalandoznak a gondolataim, s le is maradok róla, hogy Nina Hannah néven is futott egy időben, nem mintha ez rám tartozna. – Ebben talán segíthetek. Én is arra tettem fel az életemet, hogy másokat megvédek. Ezt a harcban úgy tudod hasznosítani, hogy megtanulsz pajzsként viselkedni, mondhatni oltalmazó leszel. – Mondom én, aki elég szeleburdi vagyok, hogy kivont karddal rohanjak rá egy sárkánygyíkra, ami már csak azért is érdekes, mert én is sárkány volnék, noha ezt korábban nem tudtam. Anyám lévén lehet ez a származás, de még alaposan utána kell néznem, mert ez is csak mindent megkavar. – Igen, talán lassítanom kellene, s fokozatosan bizalmat építeni. Hiszen az sem jó, hogy ha mindenkit gyűlölök… Van is egy illető, aki a közelmúltban segíteni akart, vagy legalábbis kiváncsi volt, hogy mi van velem.. Őszintén szólva gyalázatosan viselkedtem vele. Nincs rá mentség. – Harapom be az ajkamat. Ha meglátom azt az olaszt még egyszer, akkor nem fogok máshogyan érezni, mondhatni nincs visszaút. Ám tanulhatok a hibából, s másokkal lehetek.. türelmesebb. Ismét felemelem a fegyvert, intek Ninának, hogy kezdjünk el körözni, és szép lassan emelem most még csak odaillesztő mozdulatokra, hogy szokjuk a gondolatot, hogy talán majd begyorsulunk. – Mi már kiteregettük a múltat szép hölgy, tudsz a félelmeinkről, mi hát a tiéd? – Az még felmerülhet, hogy ennek a Ninának tökéletes, magazinok címlapjára való álom élete van, talán irigykednék is, ám ha nem, itt az alkalom, hogy értő hallgatóság legyek.
Felvonom a szemöldököm egy kissé, amikor hirtelen mindenki kapó az ivásra is, de a szememben a szinte pajkos csillanás azt üzeni, hogy ám legyen! Mondjuk alkoholistának én nem mondanám magam, egyáltalán nincsen a pakliban, hogy keserűségből innék, bár így is valahogy mindig ott kötök ki mindenkivel. Ahogy kirajzolódik, hogy neki honnan ismerős az arcom, de a nevem nem, nekem pedig honnan ismerős a neve, de az arca még mindig nem, néhány dolog a helyére kerül és valamilyen bizsergés szalad végig az egész testemen. - Megan háztársa és lakótársa és évekkel ezelőtt már találkoztunk... Igen, Hannah-ként futottam akkor, én vagyok. - pislogok el, egy kicsit ledöbbenten, bár az az igazság, hogy olyan rengeteg mindenre nem emlékszem velük kapcsolatban, csak hogy egy csapat barát befogadott kártyázni és dumálni, amíg apám húzta a lóbőrt, mint általában a vonat ringatózástól mindig. Nem szólok bele, hogy Ashton már kvázi időpontot is foglal valamilyen agyfurkász lélekgyógyító ülésre, bár a kíváncsiság majd megöl, hogy tudjam, pontosan mitől is ilyen feszült, hogy egyik percben megadóan depresszív legyen a másikban pedig agyon akarjon csapni. Viszont csak ennyiért úgy csinálni, mintha bármit is értenék a lélekgyógyászathoz, nem fogok. - Remélem visszakapod majd a bizalmadat az emberiségben. Csak a magam nevében beszélhetek, de megérdemeljük. - mosolygok kicsit Ashtonra megpróbálva elűzni a világfájdalmát anélkül, hogy nyomást érezne, hogy most tálaljon ki. Biztosan nem véletlenül kezdett már azonnal lebeszélni egy időpontot, kettesben akar beszélni és nem ezen a füves réten kiteregetni a szennyest. Erről jut eszembe... - Alig mondtál ám valamit. - jegyzem azért meg, amikor azt mondja, hogy annyi mindent kiteregetett volna. Annyit tudunk, hogy kicsit megtört és hogy tizenkettedikes griffendéles, ez azért eléggé karcsú. Amikor elkezdem újra mutogatni a fa gyakorló fegyvereket meg a mozdulatokat és Cody semlegesítéssel dobálózik egy kicsit kétkedően bambán nézek rá. - Ahha, most fog az jönni, hogy amúgy tudsz valami kung fu halálos kisujj fogást vagy megcsíped valakinek a jobb fülcimpáját és rögvest összeesik, nem? - mondom, vidáman, könnyeden, még ha kekeckedő is a kérdés. Az egy dolog, ha valaki dokinak tanul, de ha az ember gyógyítani tanul akkor nem azt szokta tanulmányozni, hogy hogyan kéne megtámadni a másikat. Vagy... asszem... azok az orvosok-medimágusok, akikkel engem hozott össze az élet nem adták ilyesminek semmilyen jelét. Lehet, hogy szelídnek tűnik a srác, de már az, hogy ilyenekkel foglalkozott elárul azért valamit arról, hogy nem annyira egyszerű ő se, hogy heló, kedves hugrás vagyok és ennyi. Tehát a bottal folytatjuk, egy kis körben állva, bár tekintve, hogy hárman vagyunk csak, nagyon nagy jó indulat kell ahhoz, hogy körnek nevezzük és miközben a beállásokat és a felső, oldalirányú, alsó csapásokat mutogatom Cody tovább kérdezget. - Valahogy úgy, nehéz legyőzni, ha nem tudsz elkapni, de mindennek van azért egy határa és a kifárasztás is egy stratégia. - válaszolom neki, nem fogok titkolózni előtte, habár korábban annyi mindent rejtegettem el, most valahogy ez a két srác, akármennyire ég és föld egy kicsit, mindkettő megpenget bennem egy húrt, ami azt súgja, hogy bízhatok bennük. - Nem a fizikai hadviselés az egyetlen módja a harcnak. Bár a legizgalmasabb. - jegyzem meg, amikor újra megszólal és megnyílik arról, milyen nehezen bocsájtkozik párbajba mondjuk. Tovább pillantok Ashtonra, bár úgy érzem ilyen tekintetben ő a másik véglet, amikor nem figyelt és ösztönösen támadt olyan erő és technika volt benne, hogy a képességeim nélkül meg se tudtam volna állítani a bokkenjét. Én se viszolygok semennyire attól, hogy megvédjem magamat, vagy éppen másokat, ha az igazságérzetem azt diktálja, akkor odacsapok és kész. - Gondolom, ha az ember orvos és arra esküszik fel, hogy senkinek nem árt, akkor kicsit visszás az ellenkezőjét tenni, szóval... szerintem azért érthető a részedről, amit mondasz.
- Egyet értek. - nézek a párosra egy szórakozott vigyorral - Tényleg simán felírhattad volna. - aztán ha esetleg mindkettejükkel össze találkozik a tekintetem csak ártatlanul vállat vonok - Roxmortsban van pár jó hely… - Asthonnak biccentek. Bár a szakirányom nem kifejezetten a lélekgyógyászatra fókuszált.. Sok tényezős csillagegyüttállás miatt önszorgalomból foglalkoztat inkább a téma annyira, hogy néhány kapcsolódó tárgyat felvettem. De inkább mert sok területen hasznosnak találom, nem amiatt mert ezzel akarnék foglalkozni. Így nyilván nem fogok neki kész megoldásokat osztogatni, sem bármit ráhúzni. És azt sem mondtam, hogy meg tudom oldani az életét és ő sem hiszem, hogy erre vonatkozólag értette a segítségkérést… Így aztán nincs is miért azonnal jobban éreznie magát, vagy egy kicsit is jobban bíznia bármiben. Viszont régi szokásom, hogy önkéntes segítőnek, vagy legalább hallgatóságnak jelentkezzek. Jelentsen ez bárkinek pejoratív dolgot vagy éppen valami pozitív gesztust.. Egyéb esetben legfeljebb kapcsolatot tudok ajánlani egy két valódi lélekgyógyásszal. Fel sem tűnik, hogy újra ezt csinálom igazából, így ha Nina szóvá tenné, biztos, hogy nagyon furán érezném magamat.. Talán pont hogy rosszul érintene és emlékeztetne, hányan is használták ki ezt az oldalamat és lehet, hogy diszkréten de nagyon gyorsan visszavonulót fújnék… De nem hangzik el tőle semmi így nincs is mire emlékeztetnie. Hallgatom Ashtont eltűnődve - Valahol ismerős.. Nálam közel másfél évnek kellett eltelnie egy csúnya.. “krízis” után, hogy újra érdekeljenek úgy egyáltalán az emberek. - vonok vállat megejtve egy bíztatónak szánt félmosollyal, hogy azért nem lehetetlen. A kérdés, hogy vajon neki mi a célja? Nina úgy teszi fel a kérdéseket, mintha vizsgáztatna. Nekem pedig kissé kiül a fejemre a megvilágosodás… A többit meg igyekszem vissza nyelni meg lenyugtatni magamat. - Ház és évfolyamtársam volt az alap évek során. Aztán egy ideig lakótársak voltunk.. ilyesmik.. - az arcomra azért halványan kiül, hogy Meganra még mindig kedves nosztalgiával gondolok. Persze felmerülnek arról is az emlékek amikor közösen válogattuk a rajzait és a munkáit az első kiállításához amit álnéven tervezett és Ninahoz szerettünk volna vele eljutni… Valahol felüti bennem magát a bűntudat, hogy nem ismertem fel a régi rajzok alapján a lányt, akit előtte legfeljebb egy-két évvel láttam a vonaton… És aki ezúttal most itt áll előttem… Időnként egészen hihetetlen az életek hány ponton képesek keresztezni egymást.. Máskor meg amellett is elsétál az ember, akit valóban ismer! - Én egy Hannah nevű lányra emlékszem egy hasonló útról. -Nincs rossz szándék bennem, azzal hogy így fogalmazok, viszont nem igazán tudom, hogy tudnánk ezt a beszélgetést úgy folytatni, hogy Asthon ne érezze magát kizárva. Ráadásul Ninan is látom, hogy mennyire bizalmatlanul reagált, így annyira nem is feszegetném és… csak remélem, hogy ő sem ragaszkodik hozzá, hogy ezt most tárgyaljuk ki. Így határozottan nem bánom, hogy tovább terelődik a téma az eszközökre. Maximális figyelemmel járatom a tekintetemet közöttük és bármilyen mozdulatot is mutatnak, azt megpróbálom leképezni. Bár egyenlőre nagyjából nulla erőt viszek bele. Végülis, minden tisztelettel, de a zsákhoz lépek, hogy vissza tegyem a bokken-t és kiemeljem a jo-t. Egy kicsit próbálgatom, de valóban ösztönösebben jön vele bármilyen mozdulat, mint a karddal… Még úgy is, hogy semmi köze az aikidos formulákhoz. Amikor viszont Nina a tőrt említi és a szentháromságot némi zavar látszik a fejemen, de egyáltalán nem nézem hülyének érte. - Akár… Végülis… elég sok olyan pontot ismerek amik nyomán semlegesíteni lehet valakit.. Mármint.. anélkül, hogy tényleges sérülést okoznánk neki… - toldom hozzá gyorsan, mielőtt valami kivégző technikának értelmeznének bármit. Na nem mintha a tőrrel bárkinek az lenne a célja, hogy minél kevesebb kárt okozzon… - Legyen akkor először a jo. Aztán megpróbálok parádézni a tanto-val.. vagy bemutatni egy két hatását a meridiánoknak…. És újra megpróbálhatjuk a bokken-t. Mit szóltok? - Hátha így Ashton figyelme is addig elterelődik, megismerkedik valami újjal és hátha jobb kedvvel megy neki annak amiben ő a legjobb és megcsillogtathatja belőle a tudását is. Miközben megpróbálom felvenni az alap állást a botharchoz, ha bárki bemutatja, Ninahoz címzek egy gondolatot - Amúgy… nekem az lett volna a “stratégiám”, hogy ha valakit le tudsz fegyverezni, akkor onnantól “nyert ügyed van”. De ha az ellenfeled képes légneművé válni, a fegyverével együtt, akkor ez voltaképp kivitelezhetetlen. Jól gondolom? - Nina meglehetősen kemény ellenfél lehet, ha komoly helyzetbe kerül. Hiszen voltaképp majdhogy nem érinthetetlen. Ez nagyon komoly előny és nem tudok elmenni a gondolat mellett csak úgy. Ashton kérdésére egy kicsit eltűnődöm, de azért figyelek arra is, hogy ha netán elkezdtünk beállásokat gyakorolni abból se essek ki. - Alapvetően elég távol áll tőlem ez az egész… - ismerem el - Mondhatni, zsigeri elutasítás van bennem, hogy harcba, vagy párbajba bocsátkozzak. Akár gyakorlás akár nem… Ha tehetem első sorban a védelemre összpontosítok… Ez a gát viszont úgy érzem tétlenséget szül.. -ismerem el kissé szerencsétlenül. Egy rövidet hallgatok - Az utóbbi időben elég sokminden történt… És nem akarom megvárni, milyen ára lehet a pillanatnyi hezitálásomnak. - ha már kártya kiteregetésről van szó, akkor úgy döntök azt húzom elő, hogy miért is evett ide a fene úgy konkrétan. - Nyilván én sem a megváltást várom itt és most… -vonok vállat végül miközben úgy pörgetem meg a botot szórakozottan, mint egy profi takarító a felmosót, az éjfél utáni gyors-zárásnál. Persze remélem nem fog egyikük sem nagyon hülyén nézni rám. Hiszen ahogy Nina attól tartott az aikido szentháromság nyálas marhaságnak hangozhat… Úgy hasonlóan én is tartok ilyesmitől…
Kicsit kilógok a kettős társaságából, mert ők mindketten igencsak jókedélyüek, én pedig most eléggé morcos korszakomat élem. Talán ha korábban találkozunk, amikor még hittem abban, hogy az embernek nem csak gazemberek lehetnek, akkor jobban kijöttünk volna, így csak magyarázkodom, hogy mitől sikerül ilyen dührohamokat produkálnom. Viszont úgy fest, mégis igazam volt, mert mintha ismernék egymást korábbról, legalábbis Ninának így rémlik. – Köszönöm, akkor egyeztetünk, ha ennek vége. – Most már lazábban pörgetem a kardot, s a lány alakját méregetve azon tűnődöm, mennyire megtanulható az a képesség, hogy csak úgy át tudta magán ereszteni a lendületemet. Sosem késő újat próbálni, és egy gyakorlott mentortól még mehetne is a saját képemre formálni ezt a védekezést, mint könyvekből. – Úgy is mondhatjuk. Volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy segítek, ahol csak tudok. Aztán belefáradtam, rajtam sem segít senki. – Legyintek a szabad kezemmel, ennek persze ellentmond, hogy Cody most ajánlotta fel, hogy kivizsgál, beszélhetek vele, de azért nem megy ez olyan gyorsan, hogy máris elkezdjek újra hinni. Most jelenleg ott tartok, hogy mindenki hagyjon ki a világmegváltó terveivel, mert nem akarok semmiben részt venni. A kis testedzés belefér, de semmi több, az is csak azért, hogy fenntartsam a testem állapotát, hiszen a sok döglés után már üvölt azért, hogy mozduljak meg a kanapéról. – Simán felírhattad volna, jelenleg másról sem szól az életem. – Itt azért megejtek egy keserédes mosolyt, bevallva, hogy teljesen padlón vagyok, de most úgy fest, a lány meg arra nyitott, hogy ivócimborák legyünk. Nyomokban hasonlít Seraphine-re, akit viszont pont azért nem akarok a saját nyűgömmel terhelni, hiszen az akadémiát illetően végre tartozik valahova, s mintha lenne is valaki az életében. Jobb neki nélkülem. Tényleg foglalkoznom kellene ezzel a sárkány dologgal, meg a szőke csaj bandáját is megnézhetném, de valahogy ez megint olyan sok tényező, amit nem tudok érdemben kezelni. Húz vissza az ágy, és a vodka. – Na és Ti? Mit kell rólatok tudni? Én kiteregettem a kártyákat..
- Köszke. - válaszolom egyszerűen a képességeimre tett dicséretre, kicsit félvállról, mert a tekintetemmel még Ashtont figyelem, mint potenciális veszélyforrást. Én nem követek semmilyen kódexet, ha komolyan támadtam volna meg, akkor ugyanannyira van joga szájbavágni, amennyire egy pasinak van joga egy másik pasinak visszaütni. Sose szerettem ezt a kettősmércét, nem csak azért, mert tényleg olyan, mintha kicsit lenézné a nőket, hanem azért is, mert a nők is lehetnek aljasok és kihasználhatják ezt a rendszert arra számítva, hogy érinthetetlenek. Akárki seggfej, legyen nő, férfi, öreg, fiatal, és keresi a bajt, megérdemli, ha megtalálja. - Lelkisegély és testedzés kéz a kézben járnak. Meg a vodka, de nem azt nem írhattam volna én se a faliújságra, hogy ivócimborákra pályázom, az aikido jobban hangzott. Bár lehet arra többen bukkantak volna fel. - kalandozom el egy kicsit elgondolkozva, amikor már kicsit kiereszt közöttünk a feszültség. Lehet, hogy nem túl egészséges, hogy bármi baj van az az első gondolatom, hogy szerezzünk egy üveggel, de nem vagyok hajlandó lamentálni azon, hogy engem mennyire pofozott az élet jobbról balról eddig. Mondjuk az kicsit furcsa, hogy a sötéthajú srác első blikkre már nem csak a gyógyító képességeit szolgáltatja, hanem lelki szemetesládának is élből jelentkezik. Én se rúgok bele az önsajnáltató srácba, de biztos, hogy túl mélyen nem mennék bele a lelkivilágába. Mondjuk ez lehet, hogy hiba, hiszen amúgy rohadtul ráérnék, azért is hírdettem meg ezt az egészet, hogy lekössön és ismerkedjek. - Azt még meglátjuk, hogy mennyire tudnak lekötni. - enyhülök meg egy kicsit és ezen a ponton még egy kacsintás is belefér egy mosollyal. Persze, mindenki azt mondta, hogy az auroroknak mindig milyen keményen kell követni a törvényeket, a szabályokat, de arra is meg van azért a befolyásuk, hogy egy kicsit megússzák a dolgokat. Nem mintha azzal a céllal mennék neki, hogy korrupt leszek és kész, csak a szabálykövetésből nem vagyok csillagos ötös és valószínűleg soha nem is leszek. Bemutatkozom, amire a bongyorka igen lelkesen reagál, bár azt hiszem már a botharcnál megnyertem, akármilyen kajlának és nyugisnak tűnik, nagyon érdekelheti. - Miért? - kérdezem azonnal, amikor a gyógyító rákérdez Meganra, a tekintetembe egy kis bizalmatlanság vegyül. Mondjuk, nem annyira kicsi, ki se mondom, hogy a nővérem, ameddig egy kicsit tovább ki nem bontogatja a kérdést. Belém égett, hogy a családi szálaimmal és a valódi kilétemmel óvatosan kell bánni, pedig tudom, hogy a Roxfortnál jobb helyet úgy se találok, hogy biztonságban elsajátítsam amit csak lehet ahhoz, hogy felgöngyöljem az egész kálváriát, amit a szüleink megéltek annó és amit mi még mindig nyögünk. Aztán ahogy megy tovább az ismerkedés eljutunk Cody-ig, mire az én tekintetembe kerül egy kis furcsa tűnődés, mintha tükrözném az ő arcát azzal kapcsolatban, hogy Meganhoz köthet-e. Ismerős ez a név, ahogy a göndör haj és a zöld szem is, de valahogy sehogy se áll össze a kép. - Találkoztunk már? Egy vonat úton? Vagy… négy éve már? - kérdezek rá, a fiatalos arcomat most egy kicsit idősebbé teszi a sok ránc, ahogy felvonom a szemöldökömet. Kicsit abszurd az egybeesés, mármint pont találkoztunk, pont eljött most és felismert, pont ismeri Megant… jól éreztem magam a társaságukban akkor, de most még is kicsit kellemetlenül kezdem el érezni magam ahelyett, hogy örülnék neki. Még csak azt sem mondhatom, hogy örülök az ismerős arcnak, mert valahogy az arca sehogy se ismerős. - Ha átevezünk az aikido formulákra, az egészen nyugis is tud lenni, de ha püfölni van kedved akkor is legalább a levegőt püfölöd. - szalad a tekintetem vissza Ashtonra, hiszen nyitott arra, hogy mást próbáljon ki, ami igazából már is sokkal jobb hír, mint a savanyú, dühkitöréses világfájdalma. A kardon van egy olyan érzésem, hogy ő tudja megmutatni mi a legjobb fogás Cody-nak, de én előhúzok egy botot, hogy azon is megmutassam. - Én is elfogadok tippeket a bokkenen, csak tisztázzuk, hogy mi a baráti és mikor van küzdelem az életünkért. - mosolyodom el, félrebiccentve a fejemet, jelezve, hogy nem írtam le egyik pillanatról a másikra őt se, végül is nem történt semmi vész, bár nem sokon múlt, az tuti. - Ha szikéhez meg sarlóhoz értesz, akkor talán tőrhöz is és azokon a trükköket talán éppen te mutathatnád meg nekünk, kész is van az aikido szenthármasság, Jo, bokken és tanto. - mutatok végig magunkon, hiszen van valami szépsége az egésznek. Vagy csak egyszerűen nyálas marhaság, szóval ha hülyén néznek rám, el is engedem és szimplán elkezdem mutogatni klasszikus beállásokat és a mozdulatokat, miközben beszélgetünk.
Végülis gondolhattam volna, hogy mágikus képességről van szó. Viszont meglepett vele annyira, hogy ez az opció egy pillanatra kiszálljon a fejemből.. holott a Roxfortban már annyi mindennel lehet találkozni, hogy nem feltétlen kellene rácsodálkoznom. - Elég menő. - dünnyögöm elismerően. A kedélyek is kezdenek lehiggadni közben. Arra, hogy Ashton ennyire nyíltan kimondja, hogy kéne egy kis segítség neki, megejtek felé egy bíztató mosolyt - Már fel is írtalak! Ha addig ugyanígy érzel, az edzés után kitérhetünk rá miben tudok segíteni. - persze ebben benne van az is, hogy semmire sem kötelezem és az is, hogy megadom az esélyét annak, edzés végére jobban lesz. Sajnos izzasztósátrat nem tartok egyik zsebemben sem, noha.. Bár ha lenne esélyem bele gondolni… Miért is nem?! - Esetleg valamilyen formában tehetetlenség… - toldom hozzá nyugodtan. A dühnek ez gyakorta mozgatórugója és tehetetlenségnek számít az is, ha úgy érezzük pillanatnyilag egy helyzeten nem tudunk számunkra kedvezően változtatni… Persze általánosítani nem akarok, úgyhogy csak apránként. Arra, hogy Hannah a botharcban a legerősebb felcsillannak a szemeim, de megállom, hogy messze elhajítsam szegény bokkent és rohanjak a botért… A lány bemutatkozására viszont némi error majd egy hatalmas szemmeresztés következik - Ismersz véletlenül egy.. Megan Smith nevű lányt? - teszem fel óvatosan a kérdést, ugyanakkor az, hogy meg mertem volna esküdni, hogy Hannah-val találkoztam össze újra… Mégis ezen a néven mutatkozik be… Egy kicsit össze zavar.. Persze nem akarom nagyon behúzni ezzel a kérdéssel a helyzetet, de muszáj volt feltennem.. Hiszen tudom, hogy Megan mennyire kereste a húgát.. Jó persze lehet spontán névegyezés is meg minden… Inkább leállítom az agyamat. - Az nem lehetett egyszerű - ismerem el eltűnődve.. Lehet mégis ő az, csak Hannah-ként mutatkozott be..? Ha olyan bubus lennék mint Daniel, valószínűleg feltűnne, hogy a Hannah és a Nina ugyanaz a név, csak az egyik németül, a másik meg angolul… - Ezek szerint amolyan szabadúszó vagy? - kérdem aztán Ashton-tól kíváncsian. Közben pedig azon kattogok, hogy mitől olyan ismerős a neve.. Végül akkor rajtam a sor. - Cody L. Mortimer. Végzett gyógyító. Másodikos bestis jelenleg. És.. Hugrabug. - nem teszem hozzá, hogy bár a belépőm után aki nem jött volna rá a házamra, az ne menjen szerencsejátékozni! Egyébiránt talán szemétség Ninaval szemben.. de amikor anno találkoztunk.. ha tényleg ő volt.. én is még Armstrong néven futottam. Bőven utána vettem csak vissza az igazi nevemet. Apránként, vagy épp menet közben vissza térünk ahhoz is amiért ide jöttünk, eszemben sincs kimaradni a körből, bármennyire is szerencsétlen vagyok. Belőlem pedig kibukik a kérdés. - Bár.. a szikével, reflexológiai-tűkkel és a gyógynövényes sarlóval egész jó trükköket tudok.. azért azok egészen mások. Meg nyilván másra is valók… Szóval.. ezt hogy kéne egyáltalán megfognom hogy működjön? - voltaképp arra lennék kíváncsi, hogy kéne helyesen tartani az ilyen fegyvereket. Ezzel pedig tökéletesen elárulom magamat, hogy milyen szinten vagyok kezdő. A kérdés mindkettejüknek szól, vélhetőleg Ashton a kardokban van otthon, Nina pedig épp most említette, hogy a bottal a legerősebb. Egyenlőre pedig voltaképp mindenre nyitott vagyok
Most már igyekszem visszatartani kicsit a lélegzetemet, hogy utána beálljon a normálisra, mert igazi mázlinak érzem, hogy nem tudtam megütni a lányt. Az komoly szégyen lett volna, noha nem lenézem őt, de mégis a lovagi kódex szerint védeni kell őket, nem bántani. Ettől még elismerem, hogy mennyire erősek tudnak lenni, és talán most nem is kéne nagyon erőltetnem, hogy az indulataimra építeni. – Nagyon kedvesek vagytok mindketten. A mai nap nem rólam kell, hogy szóljon. Csupán annyira, hogy.. tényleg rám férne némi lelkisegély. – Biccentek a bongyorka fiú felé, aki nem csak testi, hanem mentális gyógyítóként is pozicionálja magát. Lehet, hogy bevonszol valami izzasztósátorba, hogy ott nézzek szembe a félelmeimmel? Mindenesetre sajnálkozva méregetem a lány fegyverét, és csak úgy találomra nekikoccantom a fakardot, így kellett volna kezdeni, gyakorolni, próbálkozni. – Nem is tudom, hogy ez düh, vagy keserűség, de egyre megy. – Vonom meg a vállamat, most a lány vonásait, pillantását fürkészve, kicsit azért irigy-elismerő vagyok, hogy ilyen szellemalakra is képes. – Én nem akarnék auror lenni, az túlságosan sok kötöttséggel jár. Ashton vagyok. Ashton P. Blake, griffendéles végzős. – Mostanra viszont engedni akarok a búskomorságból, hiszen másoknak sokkal nagyobb bajai vannak mint nekem. A szerelmi bánat nem mérhető a betegséghez, anyagi veszteségekhez, gyászhoz. Mondhatni elmúlik, kár most keseregni a sorsomon, ha esetleg ezzel a gyakorlással új fejezetet nyithatok. Intek a srácnak is, hogy ha jobban van az orra, csatlakozzon hozzánk. Megpörgetem ismét a fakardot, immár higgadtabban, de most már érdeklődést mutatok a többi fegyver iránt is, amit a lány hozott. – Talán mindig le voltam ragadva egy stílusnál, és ez nyilvánvaló gyengeség. Mit próbáljak ki? – Kérdezem Ninától, s most már nem foglalkozom a fiatalokkkal, akik enyelegni járnak ide, s közben helyet adok a fiúnak is, ha végre be tudna csatlakozni hozzánk.
Valahol megrökönyít és egyszerre mulattat, hogy a fiú milyen szerencsétlen és milyen lazasággal kezeli ezt. Ezek alapján még jó hangulatú is lehetne az egész, mi "profibbak" bemutatjuk hogyan kell csapkodni aztán cserélgetjük egymást és megmutatok néhány Aikido mozdulatot a három fegyverrel, ha érdekli őket. Bár a búskomor srác egyértelműen a kardhoz vonzódik, én a bothoz, és amúgy is jó lenne mindennel hadonászni előbb-utóbb, jól átmozgatva a sok képregény olvasás és rajzolgatás miatti beállt izmaimat. Nagyot dobban a szívem, amikor rámtámad és ebben a szívverésben légneművé is válok afféle döbbent menekülésként az erejétől. Fogalmam sincsen, hogy ki a másik kettő, nagyon is téved, ha összeköt minket. Az, hogy a barnahajúra nézek segítségkérően, hogy mi a fene történt csak azért történik meg, mert nincsen más, nem azért, mert valami belső poén vagy kapcsolat húzódna közöttünk. Azaz, valami azért még is van, csak én erről nem tudok. Egészen eltávolodok, miután előrebukik, de végül leengedi a kezét, eltűnik belőle az agresszió én pedig megengedem magamnak, hogy pislogjak egyet-kettőt mindkettejük felé. - Dühkezelési problémák? Előfordul, csak nem árt, ha szólsz róluk mielőtt valaki azt hiszi, hogy csak egy táncot járunk. - válaszolom, kicsit eresztve a feszültségből, az alakom is visszatér az eredeti formájába, ami valahol természetesen jön, ösztönösen, de nehéz lenne elfeledkezni róla, főleg a kérdés után. - Semmi bajom, mágikus képesség. - mosolyodom el azért, könnyedén, mintha felénk minden bokorban teremne ilyen, pedig a legkevésbé se. Még azt se mondhatom, hogy örökletes, mert apám olyan foggal-körömmel ragaszkodik a mugli hátterű történetéhez, hogy semmit nem sikerült kihúznom belőle, hiába mutattam meg neki néhány hónappal a szétválásunk előtt, hogy mire vagyok képes. - A bemutatkozás nem árthat. Aztán a botharcot is bemutathatom, abban vagyok a legerősebb. - értek egyet és reagálok a fiú érdeklődősére, de kicsit talán csalódottan nézem a másikat, ahogy teljesen lerakja a fegyvert. Biztos van a két véglet között valami átmenet, vagy elveszti a fejét, vagy inkább csak néz? A kis tréfa engem egyáltalán nem zavar meg, sőt, annyi mindennel kellett szembesülnöm, amikor találkoztam a nővéremmel, hogy nagyon jól esik a könnyedsége. - Szóval, frissen kezdem az auror szakot, eddig utazgatás közben végeztem az európai iskolákat és most készen állok a kiképzésre. Ó, igen, a név. - mosolyodom el, mintha csak szórakozottság lenne, de már annyi néven léteztem, hogy nagyon könnyedén el tudnak menni órák azzal, hogy felhoznám a bemutatkozást. - Nino... - elhallgatok, amikor francáis akcentussal majdnem kiszalad az eggyel korábbi verzió. - Nina Rachael Smith. - bár még mindig hiába tudom, hogy ez a helyes, idegenül pereg le a számról. - És ti? Ház, szak, név, bankszámlaszám, pinkód? - billentem félre a fejemet.
// 