2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hella eléggé magabiztosan lezárja a hallgatásának a történetét, de már így is tudom, hogy közelebb kerültünk és beérem annyival, amit kaptam. Ha tényleg barátnők leszünk, ha tényleg a következő három évet vállt vállnak vetve fogjuk tölteni, akkor úgy is lesz még alkalma kibontakozni, ahogy nekem is. Aspasianak mondjuk nincs problémája a kibontakozással, olyan könnyedén mesél és úgy mosolyog, mintha bájitallal bódítaná magát. Legalább is én valahogy így szoktam viselkedni, amikor a fájdalmamat alkoholba ölöm és random pasikat csípek fel a bárban... azaz... csíptem. Már jó ideje más lapot osztott nekem Merlin, amiért nagyon hálás vagyok. - Akkor majd megtaláljuk. Együtt. - válaszolok, most már egy kicsit tükrözve a Griffendéles lány lelkesedését, hiszen valahol én jelentem az átmenetet Hella és közötte. Van, hogy egyik irányba ingadozom, van, hogy másikba, de tény, ami tény, hogy őket jóval szélsőségesebbnek látom, mint magamat. Egy kicsit újra filozófikusra veszem a figurát, de úgy tűnik, hogy nem vagyok egyedül a gondolataimmal, így lassan bólintok a válaszokra. Egészen biztos, hogy nem engem választott volna a Halálnak, ha nem lennék az, aki, ha nem éltem volna át azt, amit. Az igazság az, hogy történészként magáról a lovasíjászatról hallottam, éppen csak soha életemben nem láttam és eszembe se jutott volna, hogy a jelenben is valaki gyakorolja, így a csodálkozásom teljesen őszinte. Miután megszavazzuk a következő találkozót egy kellemes elégedettség tölti el a mellkasomat, aztán az Irattár órája kakukkolva jelzi az időt és odakapom a fejemet. - Jól elszaladt az idő, de örülök, hogy összefutottunk, Hella, Aspasia. - biccentek mosolyogva mindkettejüknek. - Akkor majd megbeszéljük a Lovardát a következő alkalommal, sziasztok! - köszönök el sietve, bár úgy sejtem, hogy ők sem maradnak majd sokáig, különben egészen biztos, hogy egyikünk se kapja meg a maga területén az év dolgozója címet. Gyorsan távozom, a kis mosómedve karmok kopognak a kövön, ahogy futva követ engem, de pillanatokon belül elhall a hang és eltűnök néhány kanyarral odébb a folyosón.
// Köszönöm szépen a játékot, folyt. köv. a nagy közösben! //
Talán meg kéne tanulnom, hogy hogyan legyek tapintatosabb, vagy mikor kellene kegyes hazugságokhoz folyamodnom, de őszintén szólva ez sosem ment. Nem látom okát, és értelmét ennek. Szóval őszintén válaszolok a feltett kérdésre. Akár szeretnék hallani, akár nem. Közben pedig bele sem gondolok, hogy esetleg ezek a szavak az őszinteségen túl bántóak is lehetnek. Én így látom őket, és kész. Persze lehet tévedek, vagy változni fog ez a dolog, ha jobban megismerem őket. Ki tudja. Még sosem érdekelt senki annyira, hogy ennél mélyebben is véleményt akarjak formálni róla, vagy jobban meg akarjam ismerni. Ami azért rendesen feladja a leckét számomra. Elég zavaró így is, hogy folyton az Angyalok körül forognak a gondolataim, akkor is, ha nem arra kellene koncentrálnom. Ilyen korábban még nem fordult velem elő. - Majd máskor. - zárom végül le a témát. Csak, hogy egyértelműsítsem Seraphine felé, hogy nem kívánok jobban belemenni a témába, mert úgy tűnik magától nem igazán sikerült rájönnie. Már így is úgy érzem, hogy túl sokat adtam ki a magamból, a valódi lényemből. Ez pedig számomra egyszerre túl sok. A történetnek pedig azt hiszem vannak olyan részei, amire nem is készültek fel, és nem is értenék igazán. Például, hogy magam is keresem a lehetőséget a vérfarkassá válásra. - Ha van is akta róla, nem ezen a szinten. Megnéztem. - mutatok körbe egy széles mozdulattal az irattár polcain. Igen, az elmúlt időszakban, amióta megszereztem a titkárnői állást, rengeteg időt szántam arra, hogy megpróbáljam megtalálni az Aspasia által emlegetett feljegyzéseket. Csakhogy ha van is ilyen, akkor sem ezen a szinten van archiválva, ahol bárki hozzáférhet. Nyilván van valahol egy másik archivum is, ahol a titkosabb, és fontosabb ügyekkel kapcsolatos aktákat tárolják. Azokat, amikhez csak a felsőbb rétegek férhetnek hozzá. Amihez én nyilván nem vagyok elég magasrangú. Sem titkárnőként, sem auror egyetemistaként. Lássuk be, én a ranglétra legalját jelentem. - Talán, igazatok lehet. - hagyom végül rájuk a témát arról, hogy Vladimir miért pont olyan nyomorult sorsú lányokat válogatott össze, mint mi. Végül is talán minkettejüknek igaza van ezzel kapcsolatban, és így nem érzem azt, hogy ehhez hozzá tudnék még valamit is tenni. Így csak rábólintok a dologra, miközben a kis füzetecske szóban, vagyis írásban helyesel. - Még én sem hallottam lovas íjászatról. Bár engem az íjászat nem érdekelt eddig. Nem vagyok otthon mugli sportokban. Meg amúgy semmi mugliban. - erősítem meg Seraphine felvetését abban, hogy nem ő az egyetlen, aki nem hallott még ilyesmiről. A magam részéről az íjászat valami teljesen idegen dolog. Azt se tudnám, hogy hogyan fogjak meg egy íjat. Melyik az eleje, és a vége? De végül is, minél több készségre teszünk szert, annál jobb nem? Szóval nem mondanám, hogy elzárkózom a lehetőségtől. - Akkor az ötlet megszavazva. - erősítem azért még meg a füzetecskén keresztül a dolgot. Közbe a tekintetem a familiárisokra vándorol, és érdeklődve figyelem őket. Tulajdonképpen a kis kengurupatkány teljesen békésen el van az őz hátán. Onnan nézelődik kíváncsian. Akkor se zavartatja magát, amikor az őz sétálni kezd vele. A Brémai muzsikusok meséjét nem ismerem, de meglehet, ha hallottam volna mugli gyerekmeséket, és hallanám Seraphine gondolatait erről, akkor mulatságosnak találnám a dolgot. Így inkább csak érdekes.
[You must be registered and logged in to see this image.] Az én életem mindig is a család körül forgott. Talán pater nem a jó oldaláról közelítette meg a dolgokat, ám én mégis képes volnék neki megbocsátani. A szívemben hatalmas a hely, elfér ott bárki. Ellenben Astreáék véleménye kicsit megingatja a bizalmamat. Ők voltak azok, akik mater halála után befogadtak és sajátjukként neveltek. Ha valakit, akkor őket nevezhetném meg a hozzám legközelebb állókhoz, ám pater felbukkanása után valamelyest felébredt bennem a családunk visszahozatalának reménye. Azt tudom, hogy pater nem a legjobb ember, de mindenki képes megváltozni, ő pedig úgy néz ki, hogy vállalná is. - Hm... A véleményed érthető. – mosolygom szélesen. Sokaknak nem tetszik az én hozzáállásom, ám engem ez tesz boldoggá. Másokon segíteni, barátkozni és védelmezni. Ilyen esetekben nem ismerek félelmet. - Biztosan szerepel valami jegyzet arról a napról. Az ilyeneket általában le szoktak írni, főleg, ha ilyen súlyú rajtaütés volt. –pillantok Seraphinera csak futólag, amikor azt jegyzi meg, hogy biztos volt oka a rajtaütésnek. Akármi is legyen az igazság, egy gyermek is veszélyeztetve volt az esetben, ráadásul még csak azt sem tudjuk, hogy azok a vérfarkasok veszélyt jelentettek-e volna rá vagy sem. - Talán, de nem épp ez tesz minket erőssé? Amiken keresztül mentünk, amiket átéltünk, abból fejlődtünk és tanultunk. Talán az a kitartóerő, ami bennünk van kulcsfontosságú lehet Vladimir tervében. – billentem fejemet oldalra. Szavaim továbbra is reményekkel teli és bátorító tónusban csengenek. Akárkinek akármilyen története is van a háttérben, biztos vagyok benne, hogy el tudjuk fogadni a másikat. Most már egy csapat vagyunk és számítanunk kell a másikra akármilyen savanyú is legyen a múltja valakinek. - Óh, nem, a kettőt egyszerre. –bólintgatok a hollóhátas leányzónak. - Az ötletet pedig támogatom.– az is szépen össze tudná rántani a kis csapatot és új területeken is ki tudják majd magukat próbálni. Carissa türelmesen megvárja, ameddig a másik kis familiáris fel nem mászik rá, majd óvatosan áll tovább, ügyelve arra, hogy ne moccanjon rosszul nehogy lehulljon róla a kengurupatkány.
Nem mondom, hogy jó érzéssel tölt el, amiket mond rólam, kissé az ajkamba is harapok, de nem sütöm le a szememet, ez is valami. Igaza van, ahogy Vladimirnek is igaza volt a Halállal, éppen elég ideig zártam el a kapcsolatomat a túlvilággal olyan mélyre. Csak bólintok neki, de nem válaszolok, én kértem, hogy mondja el és nem haragudhatok a véleménye miatt, főleg, ha igaz. Aspasia olyan könnyedén kimondja, hogy barátok vagyunk, és még is ahogy megteszi, úgy érzem, hogy képtelen vagyok ellenkezni. Sokáig koncentráltam a családomra, a férfiak az életemben jöttek és mentek, mivel mindig őket hagytam utolsónak, csak barátságra voltunk képesek, semmi hosszútávú intimebbre, lány barátom pedig... Nos, kimerült Sheree-ben. Sose volt sok barátnőm, most pedig egy csapásra mi heten egy egységet alkotunk és a világ jövőjét harangozza be egy... angyal... - Sajnálom. És mi történt mielőtt befogadtak volna? - térek ki erre, nem olvasva túl jól a jeleket, hogy semmi kedve tovább mesélni róla, de ha megkér, akkor persze, hogy megállok. - Kiderült valaha, hogy miért volt a rajtaütés a falkán? Biztosan volt valami... oka... - feltételezem, tekintve, hogy mindannyian a Minisztériumban dolgozunk, Aspasia auror szakos én pedig Akadémiát végzett auror elég fontos lehet tudni az ilyesmit. - Emlékeztek, amikor Frida rákérdezett a szüleim halála miatt osztott-e Vladimir a Halálhoz? Természetesen nem, de minél többet megtudunk egymásról annál inkább úgy érzem, mintha Angyalnak lenni az alapkövetelmény a nyomorúságos háttér lenne. - jegyzem meg, talán ismét egy kicsit elkalandozva a gondolataimban. Ha Aspasia apja filozófus volt és rossz emlékeket őriz róla lehet, hogy nem kéne így beszélnem, de az életem nagy részét négy fal között töltöttem a gondolataimmal, szóval önkéntelenek ezek a kis gondolatfoszlányok. - Talán Gillian az egyetlen, hm, normális. - teszem hozzá, hiszen arról nem tudok, hogy ő kinek is a leszármazottja vagy hogy mennyire megrázó volt neki is, amikor azt hittük Sasha meghalt vagy amikor rájött, hogy miért nem boldog Dany-vel. Sajnos túl nagy volt a korkülönbség közöttünk, Sasha ismerte jól és nem én. - Lovak nélkül? - ütközök meg egy picit, még csak most kötöm össze az egészet. - Mármint lovas íjászatot is csináltál? Azt hittem, hogy külön-külön. - vallom be, kissé butának érezve magamat, pedig nem vagyok az, csak meglep, hogy a huszadik század végén még ilyesmit tanít valaki a gyerekének, hiszen ezt tényleg csak történetekből ismertem, látni még nem is láttam lovasíjászt. - Köszönöm, lehet élek a lehetőséggel, végül is minél több készsége van az embernek, annál jobb. Az iskolában pedig van lovarda, elmehetnénk lovagolni egyszer, akár így hárman, akár mindenkivel. - reflektálok Hella megjegyzésére is. A lovak a természetükből adódóan lehet, hogy meg fogják rajtam érezni a vámpírságomat, mióta átalakítottak egyáltalán nem voltam a közelükben, de talán jó lenne, egy kis nosztalgia, egy kis kikapcsolódás. Végignézem, ahogy a rágcsáló felkapaszkodik az őz hátára és egy mulatságos kép sejlik fel bennem, hogy mi lenne, ha a mosómedve is felmászna és őz-mosómaci-kengurupatkány sorrendben Brémai muzsikusokat játszanának, de a familiárisom egyáltalán nem tűnik úgy, mintha nyitott lenne az ötletre és valószínűleg az őz se repesne.
Mindig úgy gondoltam, az egyik fő erősségem, hogy olyannak fogadom el magam, amilyen vagyok. Nem agyalok azon, hogy mások milyennek látnának inkább, vagy hogy megfeleljek holmi elvárásoknak. Persze eddig a vérfarkas falkámon kívül nem is tartoztam sehova, senkikhez. Akkoriban pedig még gyermek voltam. Így képes voltam saját magam elé mércét állítani. A saját törvényeim szerint, csak is a saját elvárásaimnak megfelelve élek. Nem agyalok másokon túl sokat. Helyette hasznosabb dolgokra fordítom az időm. Például a képességeim csiszolására. Legalábbis így volt, amíg Vladimir be nem sétált az életembe ezzel az angyalosdival. Most meg azon kapom magam, hogy túl sokat agyalok a társaim viselkedésén. Ez pedig még saját magam számára is igen szokatlan, és összezavaró felismerés. - Mindkinek. Azt gondolom, hogy túl maximalista vagy magaddal. Túl sokat adsz arra, hogy mit gondolnak rólad, és túl sokat törődsz másokkal, magad helyett. Róla azt, hogy túlságosan hmm... Griffendéles. Igen. Ez a jó kifejezés. Túl sokat törődik a gyengébbekkel, és ezért vakmerőbb és őszintébb a szerintem egészségesnél. - válaszolok őszintén. Vagy igazam van benne, vagy nem. De az eddigiek alapján ilyennek látom őket. És hát többnyire jó megfigyelő vagyok, aki ritkán téved. Ezen kívül Seraphine kérdezett, és nem láttam okát, hogy ne válaszoljak. Nem tudom, hogy ez most mennyire volt bunkó tőlem, vagy sem. Számomra ezek megállapítások voltak, mindenféle érzelmi kötés nélkül. Nem állt szándékomban megbántani vele egyiküket sem. - Aurorok törtek a vérfarkas falkára, akik befogadtak, és neveltek. Farkas-anyám meg akart védeni. Átváltozott. Fények villantak, nyilván átkok. Aztán semmire sem emlékszem. A Szt. Mungoba kerültem. Onnan árvaházba. - nem tudom, hogy képesek-e ennyi mindent befogadni a múltamról. Ez így is sokkal több, mint amit bárki tud rólam. De valahol itt remélem, hogy ennyivel beérik, és nem faggatnak tovább. Még ha számukra idegen, vagy megdöbbentő is lehet a tény, hogy egy falka nevelt, és a mesében az aurorok a rossz fiúk. Nem tudom pontosan mi történt azon az éjjelen. Kinek a parancsára, és miért történtek a dolgok úgy-ahogy. De meg fogom tudni. A bosszúm pedig akkor be fog teljesedni. Pusztán ki kell várnom a magfelelő lehetőséget. Amikor Aspasia azt mondja, hogy most már vannak barátaim, egy kis mosollyal billentem oldalra a fejem, ahogy fürkészően rá nézek. Igen. Ezért gondolom, hogy túl Griffendéles. Túl hamar, és túl könnyen bízik meg emberekben. Bennem. De nem utasítom el. Bár azt sem tudom, hogy miként reagálhatnék helyesen erre. Mondjuk úgy tűnik Serában és bennem van valami közös. Mindketten tanácstalanul állunk a beszámolóra. Végül Seraphine felveti az íjászkodás kérdését, és úgy tűnik Aspasia lelkesen benne van abban, hogy be is mutassa a dolgot. - Engem a lovak jobban érdekelnek, mint az íjak. - mondjuk lovagolni se volt alkalmam megtanulni. Az árvaházakban nem ilyen úri sportokra nevelik a gyerekeket. De szeretem az állatokat, és a természeti mágiákat. Talán jól kijönnék egy lóval is. És persze fogalmam sincs, hogy ezt az egy mondatot is minek kötöttem az orrukra. Kezd fura lenni ez a spontán beszélgetősdi. Arról nem is szólva, hogy fogalmam sincs mi az a filozófus, ami Aspasia apja lehet. Az valami mugli foglalkozás? Nem mintha mugliismeretből jeleskednék, mert egyáltalán nem. Mondanék valami hmm... vigasztalót? arra, hogy az apja betegségként tekint a mágiára. De nem tudok semmit, így inkább annyiban hagyom a dolgot. A muglik amúgy is félnek tőlünk, mert nem tudják megmagyarázni a képességeinket, és ők nem képesek rá. Ezért is kell bújkálnunk. Szóval szerintem semmi rendkívüli nincs benne, ha egy mugli, jelen esetben Aspasia apja nem volt képes befogadni a varázsvilágot a nézeteibe és a világképébe. Eközben pedig a kis kengurupatkányom fészkelődni kezd a kezembe, így lerakom a földre. Ő pedig önmagához mérten szokatlanul kíváncsian szedi a kis lábait az őz felé. És ha az hagyja akkor fel is mászik rá, egyenesen a háta közepére, mintha csak ágynak tekintené el is fészkelődik rajta. A nagy szemeit meg onnan meresztegeti kíváncsian.
[You must be registered and logged in to see this image.] Tényleg nem szeretnék beleszólni, s egy pillanatig még úgy is érzem, hogy kissé kotnyelessé váltam, amiért rögtön odaléptem a pároshoz a hallban. Mindenesetre próbálom elterelni a figyelmemet és nem hallgatózni, ám azért a végét csak sikerül elcsípnem és még azt is, ahogyan Seraphine kér bocsánatot Hellától. Sosem értettem a nézeteltérések megoldhatatlanságát. Szerintem mindenkinek van egy esélye megmutatni, hogy milyen fából faragták és hogy egyáltalán milyen a megoldóképessége. Hiszen mindenre van megoldás és válasz, tehát ez a két lány sem maradhatott fasírtban örökké. Jó látni, hogy közös nevezőre tudnak térni a saját erejükből. Végül is most egymásra vagyunk hagyatkozva. Astreán kívül ez a lánycsapat vált hozzám a legközelebbi kapcsolattá és büszkén vallhatom, hogy meg is bízok bennük. Okkal lettünk kiválasztva, s az lesz a legjobb, ha összedolgozunk és megerősítjük a közöttünk szövődött szálakat. Azért Seraphine kérdésére én is kíváncsian pillantok Hellára. Persze ha nem akarja megosztani a véleményét, az sem zavar. Sokan jobban szeretik magukban tartani az ilyesféle gondolatokat. A kis kengurupatkány megjelenésére Carissa még inkább felkapja a fejét, hogy érdeklődve dugja az orrát a familiár felé, ám amikor Hella a kezébe veszi sajátját, a patás tisztelettudóan inkább elhátrál, pedig nagyon fúrja az oldalát a kíváncsiság. - Most már vannak. – mosolygom Hellának. Ő természetesen eldöntheti maga, hogy barátaiként tekint majd ránk vagy sem, ám szerintem Seraphine nevében is mondhatom, hogy mi itt leszünk, ha szükség van ránk. - Filozófus volt, de ő sajnos betegségként tekintett a velünk született mágiára. – osztom meg kelletlen szájízzel a régmúltat. Pater elmesélte a nyáron, hogy milyen félreértések rabjává vált és hogy sajnálja az egészet. Nem tudom mitévő legyek. A szívem újabb esélyt akar neki adni, ám Astreáék egyenesen megtiltják, hogy találkozzak apámmal ismét. - Nem nehéz, csak kell egy kis gyakorlás. Szívesen megmutatom milyen érzés. Persze lovak nélkül. – ajánlom fel némi lelkesedéssel, hiszen mindig is szerettem, ha valaki érdeklődik az anyámtól tanultak iránt. Valahogy belőlem is előbújik az anyai ösztön.
Nem igazán szeretem azokat, akik beletörődnek abba, amilyenek, így azt se, hogy Hella simán elfogadja, hogy bunkó és nem kell szépíteni a dolgot. Én folyamatosan kordában tartom magam, tudatosan próbálok törődni mindenkivel, segítek az embereknek, próbálom leküzdeni a kényszeres dolgaimat, mint a takarítás, hogy minden egyenesen, kisimítva, rendezetten álljon - ami úgy, hogy egy auror kiképzésen vagyok igen csak nagy feladat lenne. Meg kell tanulnom kezelni a tikkjeimet, nem beleőrülni, ha az edzőteremben - vagy éppen a dínócsorda elől menekülve - összekoszolom magam és nem tehetem meg, hogy megálljak tisztogatni a ruhámat. Élesben se tehetném meg, az ellenségeim csak szemberöhögnének. - Mindenkinek? Te mit gondoltál, mit gondolsz rólam? És Aspasiaról? - fordulok hirtelen a mindig mosolygó lány felé, akinek a szavai olyan idegenül csengenek, mintha csak egy papírról olvasnám... azzal ellentétben, hogy Hella az, akinek a szavait valójában papírról olvasom, még is jobban át tudom érezni őket. Meglep a lány válasza és valahol még egyet kavarodik bennem az egész, de minden erőmmel azon vagyok, hogy a meglepettség ne üljön ki az arcomra. - Nem értem, mi történt akkor, amikor másodszorra árva lettél? - kérdezem, de nem követelőzően, hiszen elmondta, hogy nem csapatjátékos, hogy nincsenek barátai, lehet, hogy ki fog térni a kérdés elől. Nem akarok hülyét csinálni magamból, azok után, hogy bunkónak tartottam és kiderült, hogy néma, most elkönyvelném annak, hogy amúgy nem is néma, csak nem AKAR megszólalni, ami nagyon nem ugyanaz... inkább rákérdezek. Aspasia tanításai felérnének a "Tatiosz - A szeretet kiskönyve" tartalmával, de még soha nem barátkoztam görög lánnyal, lehet, hogy ők olyan elmélkedősek, mint amilyen misztikus a mitológiájuk. Végső soron én tettem fel elsőként a kérdést, így hát nem szabad meglepődnöm, hogy mindketten válaszoltak is rá. Csak viszonzom a mosolyát a griffendéles lánynak, de amikor Hella is reagál a költői kérdésre, vele is összenézek. Bár mindig rohanok, hogy segítsek, a valóságban lényegében egyetlen élő emberi lény se ismeri minden titkomat. Van belőle néhány... és lehet egy-egy szeletét van, aki ismeri, de nem mindent. Figyelmesen hallgatom Aspasiat, csak megértően bólintok, amikor megmagyarázza a Matert, de Hellához hasonlóan kicsit tanácstalanul állok az egyik lábamról a másikra és próbálok kapaszkodót találni a beszámolójában, mielőtt belekezdenék a sajátomba, hiszen én vagyok az egyetlen, aki nem mondott semmit. Bár annyit tudnak, hogy McCaine vagyok, hogy a bátyám auror és az egyik segítő, de kétlem, hogy hallottak volna a szüleinkről. - És apukád mugli volt? Mindennapos volt felétek az íjászkodás? Lovagolni mi is tanultunk egy keveset, de íjat még sosem fogtam a kezembe. - mondom gyorsan, de talán ha valaki igazán figyel, átlát a szitán, hogy egy kicsit talán az időt is húzom, nem csak érdeklődöm.
Értékelhetném Aspasia tapintatosságát. Legalábbis azt, hogy nem rögtön kotyog közbe mindenfélét, mint valami rossz kávéfőző. De az igazság, hogy a tapintatosságra sem tanított meg senki. Nem is értem igazán a lényegét. Mért jó az embereknek, ha kerülgetik a forró kását, ahelyett, hogy egyszerűen kiböknék, hogy mi bajuk van. Szóval inkább Seraphine mondandójára koncentrálok. Határozottan érdeklődve pillantok rá. - Túl sokat vársz magadtól. Mindenkinek vannak előítéletei. Néha megalapozottak, néha nem. Amúgy pedig nem tévedtél nagyot. - vonok vállat, ahogy megjelennek az újabb szavak a füzetecskén. Bár nem szokásom ismételni önmagam. De ha ez kell, hogy Seraphine megbirkózón ezzel a helyzettel. Bánom én. Csak ne kerülgessen tovább. Nem vagyok kása, ő pedig nem macska. Ellenben meg kell tanulnunk együtt dolgozni. Az pedig nem fog menni, ha folyton kínosan feszengünk, és kerülgetjük a kontaktust. Elismerem, hogy nincs könnyű, és jó természetem. Talán ezért sem jött eddig ki velem senki. Vagy talán csak az aranyvérmániás mardekárosoknak nem sikerült tovább látniuk az orruknál velem kapcsolatban, ami miatt nem is szereztem barátokat a házamon, de még az évfolyamomon belül sem. Akárhogy is, most elég idegen terepre tévedtem. Seraphine kérdésre viszont láthatóan mélyen elgondolkodom. Mint aki nem tudja, mit oszthat meg, és mit sem. Vagy inkább azon tépelődik, hogy mondjon-e egyáltalán valamit. - Ez bonyolult. Gyerekként lettem árva. Kétszer. Akkor történt. Ide jöttem, hogy megtudjam az igazat. De még semmire se jöttem rá, amit eddig ne tudtam volna. - mindez végül is igaz. Még ha nem is a teljes történet. Félek arra ők még nincsenek felkészülve. Ezzel együtt is többet tudtak meg már most rólam, mint a teljes évfolyamom 7 év alatt a Roxfortban. Ami számomra határozottan nagy szó. A tekintetem az őzikére vándorol, aki ide oda billegteti a fejét. Számomra még mindig igen fura a harcos és a békés állat kettőse. Igaz, Aspasia tipikusan olyan lány, akinek a fajtájára mindig fura csodabogárként néztem. Most viszont Dipo, a kis kengurupatkányom kidugja az orrát a zakóm zsebéből, és ő is érdeklődve nézegeti az őzet. Én pedig akaratlan, ösztönös mozdulattal nyúlok oda, és veszem a kezembe a kicsi familiárist. Aminek az alakja már önmagában is sokat elmondhat. Hiszen ezek a lények mégis csak belőlünk származnak valami módon. - Még sosem voltak barátaim. Nem éreztem szükségét. - vonom meg a vállam kissé Aspasia felé, amikor a barátságról kezd kotyogni. Igen, számomra ez merőben idegen pálya. Eddig csak a hideg és racionális céltudat vezérelt. Amitől talán tényleg arrogáns, és beképzelt lettem. Ezt talán kár is volna tagadni. Most pedig el kellene kezdenem változni, és hagyni ennek a két lánynak, hogy közelebb férkőzzenek a kelleténél? Újabb olyan kérdés, amire nem tudom, mi lenne a helyes megoldás. - Költői, de van igazság tartalma a kérdésfelvetésnek. Ez tetszik. - pillantok Sera felé, amikor felteszi a költőinek szánt kérdést. Valóban. Mennyire lehetnek egy ember szándékai tiszták, ha csak az a gondolat vezérli, hogy erősebbé váljon, és ezért kössön szövetségeket. Igaz, talán cinikus vagyok, de az én szememben az érdekszövetség már maga a barátság. Valahogy sosem voltam képes elkülöníteni a kettőt. Érdeklődéssel hallgatom Aspasia gyerekkori beszámolóját. Nekem elég furcsa, és idegen, hogy csak így, és ilyen könnyen megnyíljon számunkra. Nem is tudok rá mit mondani, vagy reagálni. Így inkább Sera felé vetek egy bizonytalan pillantást, hogy most mégis mi lenne a következő lépés, ebben az egészben?
[You must be registered and logged in to see this image.]Lehet, hogy a gyerekkorom egy picit nehézkésen indult, de a sok tapasztalatnak hála váltam azzá az emberré, aki ma vagyok. Büszkén vallhatom, hogy jó kapcsolataim is vannak. Nem ártottam senkinek és mindig az érme napos oldalát nézem. Az ilyesféle életmód visz csak tovább a céljaid elérésében, én pedig pontosan ezt az utat követem. Astrea nélkül viszont sokkal nehezebb lett volna, ez tény... Amikor ő betoppant az életembe, többre se vágytam, csak az ő társaságára. A gyengédségével és kedvességével nyújtott új otthont számomra, amiért én örökké adósa leszek. Csupán csak Seraphinet hallom, Hella szavait viszont nem olvasom le a könyvről, addig nem, ameddig felém nem fordul. - Ez a beszéd.– mosolygok elismerő pillantásokkal illetve a Mardekáros lányt. A jég megtörni látszik, s ez a mi javunkat szolgálja. Carissa is elégedetten billegeti a fejét ide-oda. - Abból is születhetnek szoros barátságok, csak adnunk kell neki egy esélyt. Erőltetni egy kapcsolatot amúgy sem lehet, annak ki kell nőnie magát azzá. Az alapok már le vannak fektetve, nekünk csak követnünk kell a sodrást.– elmélkedek egy kicsit. Azt nem mondom, hogy zseni vagyok a barátságot illetően, de minden lehetséges. Seraphine amúgy is egy jámbor léleknek tűnik a neki szabott erőtől függetlenül, Hella pedig már most nyitottabb és elfogadóbb. Mint mondtam... Az alapok le vannak fektetve. - Ismerkedés...ismerkedés. Nos, a nevünket már tudjátok. Eredetileg Görögországból származok, Spártából. Mater, mármint az édesanyukám volt boszorkány, ő tanított meg mindenre, amit ma tudok. Íjászat, lovaglás és még a mágia világába is bevezetett, amikor kicsi voltam. – szép emlékek törnek fel a felszínre, melyek megmelengetik a szívemet is. Ami pedig apámat illeti... A nyár végén kopogtatott az ajtónál és mindent elmesélt nekem. Minden szörnyűséget, amit velünk csinált. Az ő nevét viszont nem szívesen hozom szóba.
Besétálunk hármasban a terembe és értékelem, hogy Aspasia szolidan elpillant és lép egyet hátra, még ha így is nyilvánvaló, hogy mindent hall és a familiárisa nagyon les is minket. Az enyém is kíváncsi fajta így teljesen megértem, mély levegővel nyugtatom magam, pedig igazából nem is lenne szükségem rá. Ugyan nem azért, mert a hiedelmekben a vámpírok halottak, tehát nem is lélegeznek, hanem azért, mert légmágus vagyok és percekig túlélem levegő nélkül, de mindegy is, a szívverésem kicsit megnyugtatja. A tekintetem végigfut a szavakon és bár a kisszívem megszólítás nagyon nem tetszik, nem is ismerek olyat, akinek tetszene, még is csak az a lényege, hogy egyáltalán nem érdekli minek néztem. - Attól még, hogy mások is megtették, nem jelenti, hogy én is lealacsonyodhatok a szintjükre. - teszem hozzá, egy jó adag önkritikával. Jó akarok lenni és jó ember is vagyok... azaz azt hiszem. - Nem akarom túl feszíteni a húrt, de megosztanád velünk, hogy... mi történt? - kérdezem óvatosan, a szemem sarkából Aspasiára is bízva, aki már amúgy se tudja játszani a csendes gardedámot, mert békítően bele is szól. Én is gyakran mosolygok, alapvetően szeretek kedves lenni, nem búval baszott, csak hát első alkalommal eléggé hideg zuhanyként ért, amiket megtudtam. Egész életemben azért tepertem, hogy ellássam a testvéreimet és ahelyett, hogy valami szeretet meg rózsaszín tollaim lennének közölte a férfi, hogy maga a halál az én "elemem". Tudom, hogy igaza van, minden nappal egyre jobban tudom, ahogy jobban elfogadom a képességeimet és nem nyomom el mélyen magamban, csak kellett egy kis idő ahhoz, hogy feldolgozzam. Minden esetre az, hogy Aspasia tényleg mindig mosolyog egy bizonyos ponton túl egy kicsit... ijesztő? Azon gondolkozom, hogy még is milyen baj lehet vele, amit ezzel akar elfedni, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy tényleg ilyen szelíd és kedves és mindeközben auror és a harcos szerepét tölti be közöttünk. - Azt hiszem az lenne a legjobb, ha mindannyian megismernénk egymást és barátok lennénk, de mennyire őszinte egy barátság, ha abból az érdekből növi ki magát, hogy erősebbek legyünk és jobban tudjunk összedolgozni? - teszem fel a talán kicsit költőire sikerült kérdést. Ettől függetlenül, nekem Sheree-n kívül soha nem voltak barátnőim és vele is inkább úgy voltunk, mintha nővérek lennénk, én az idősebb, aki segíteni akar neki, ő pedig az, aki egy kicsit... elveszett. Így, hogy távolabbról tekintek vissza rá, valószínűleg sose voltunk egyenértékűek a kapcsolatunkban, mindig én voltam, aki anyáskodni akart felette, terelgetni, ő pedig féltékenyen figyelte a légmágusi képességeimet, a magabiztosságom a pasikkal, talán még a nőies alakomat is. De akkor is... ő Sheree... Picit látszik a tekintetemen, hogy elkalandoztam, de visszatérek a jelenbe és egy kicsit bocsánatkérően mosolyodom el, nem is tudom, hogy a költői kérdés miatt, vagy hogy néhány pillanatra nem figyeltem rájuk.
Mindig is az egyszerűség híve voltam. Az üdvözlés legegyszerűbb módja pedig a biccentés, amivel jelzem az illető felé, hogy figyelek rá. Talán az én hiányosságom, de engem sem ölelgettek csak úgy. Nem is mosolyogtak rám az emberek mindenféle ok nélkül. Így egyszerűen nem értem, és nem érzem szükségét, hogy mosolyogva ölelgessem a társaimat. Felnőttek vagyunk. Komoly hivatást választottunk, most pedig komoly célt kaptunk Vladimirtől is. Ráadásul eddig maga Seraphine volt az, aki kínosan került engem. Felteszem tehát, hogy nem is szeretné, ha csak úgy rávetném magam. Főleg az egész Minisztérium előtt. Aspasia ugyan a maga lelkes, jóindulatú, nyitottságával teljesen más. Seraphine jól látja. A griffendéles lány nagyjából mindenben a szöges ellentétem. Ebben könnyen egyet tudok érteni vele. Ugyanakkor az a furcsa érzet kerít hatalmába, hogy kicsit sem zavar a lányok felbukkanása. Legalább innentől nem lesz ennyire szörnyen unalmas a napom. Végre úgy tűnik történik valami érdekes. Így már az sem érdekel, ha esetleg bajba kerülök, mert túl lassan sikerült zöldágra vergődni a munkával. Szóval a hallból viszonylag gyorsan eljutunk az irattárba. Valami csoda folytán pedig még Aspasia őze se vonja fel magára senki figyelmét. Végül is három auror szakos egyetemista vagyunk. Ezen felül én részmunkaidőbe itt dolgozom. Szóval, ha meg is állított volna bárki is, akkor is könnyen kimagyaráztam volna a dolgot. Ebben biztos vagyok. Ennél azért Sera mondandója sokkal jobban érdekel. Láthatólag nem volt könnyű rászánnia magát, hogy idejöjjön hozzám. De mivel együtt, egy csapatként kell majd összedolgoznunk ezért jobb az elején tisztázni a dolgokat. Már így is kezdett kínossá válni ez az elkerülő taktika. Amikor pedig csak kiböki, hogy mi is bántja elmosolyodom, talán még egy kicsit hagtalanul kuncogok fel. Közben pedig lassan megjelenik a válasz szöveg a kis füzetecskében. - Ennyi? Kisszívem, nem te vagy az első, és nem is az utolsó. Ez miatt kár rágnod magad. Ezen felül tényleg tudok bántóan bunkó lenni. Nem tévedtél akkorát. - ismerem el. Nem szokásom mindig ennyire őszintének lenni. De jelenleg nem látom értelmét, hogy ne legyek az. - Ne sajnáld. Én se teszem. - füzöm még hozzá egy kicsit megkomolyodva arra, hogy sajnálja, hogy csak így tudok kommunikálni. Még egyszerűen nincs itt az ideje, hogy változtassak ezen. Talán egyszer. Idővel. Aztán Aspasiára nézek egy kicsit félre billentett fejjel. Azt hiszem ő annyira jó, és túlbuzgó, hogy máris segédkezne ebben a...a... hmmm. békülésben? Bár igazából össze sem voltunk veszve. - Mint említettem nem vagyok csapatjátékos. De most igyekszem kivételt tenni, és másként megközelíteni ezt. - nem igazán van fogalmam a barátságról. A mardekárban nem éppen voltak az aranyvérű, felsőbbrendű lányok kedvesek hozzám. Persze így sok mindent nem is tudtak meg rólam. Olyan dolgokat sem, amiket talán ezúttal talán még meg is oszthatnék újdonsült angyal társaimmal. Bár ez felveti az egészséges távolságtartás határainak kényes kérdését.
[You must be registered and logged in to see this image.]Úgy látszik, hogy a büntetőjogról szóló kötetekről most le kell mondanom és majd később szerezzem be őket. Csak el ne felejtsem. Elég sok mindent történt az elmúlt időszakban, nem csoda, ha a fejem néha nincs a helyén. Astreával még az iskolai színdarabba is jelentkeztünk, ami újabb felelősség alá von, hiszen a dalokat megtanulni sem mindig olyan egyszerű. Néha-néha azon is kapom magam, hogy a dallamokat dúdolom, csak hogy ne felejtsem el őket olyan könnyen. Meg persze ott volt még az az ügy Grindelwalddal kapcsolatban, most pedig az angyalos történet... Sűrű heteim voltak. Lényeg a lényeg, rengeteg minden futkos a fejemben jelenleg, de igyekszem megtartani a lágy arcvonásaimat, nehogy mások aggódni kezdjenek. - Rendben, menjünk.– mosolygok a két leányzóra, majd követem őket kényelmes tempóban, hogy még véletlenül se tartsák feltűnőnek, ha esetleg rohannánk az irattár felé. Carissa patái persze nem annyira halkak, sőt, a legnagyobb figyelmet ő vonhatná ránk, bár erre remélhetőleg nem fog sor kerülni. Én csak egy Auror szakos diák vagyok, akinek éppenséggel az őz jutott familiárisnak. Nincs ebben semmi rossz. Beérünk végül az Irattárba, ahol biccentek is egyet Serának. - Csak nyugodtan. – - teszem még hozzá gyorsan, aztán csak megadom nekik a teret a kettőjük között zajló beszélgetéshez, ami később kiderül, hogy egy bocsánatkérésről szól. Én most leginkább azon vagyok, hogy ne zavarjam meg őket, így inkább körbe nézelődök az Irattárban, már amennyire egy helyben állva ezt meg lehet tenni. Carissa viszont kíváncsi, hatalmas szemekkel figyeli a lányok párosát, mintha nagyon érdekelné mi folyik ott és legszívesebben odamenne hozzájuk, hogy nedves orrával megbökje a karjaikat. Támogató jellem, akárcsak én. Amennyibben Hella válaszol és valamennyire elrendeződnek a dolgok, én is megszólalok. - Könnyen félre lehet érteni a másikat, ha nem ismerjük még az illetőt. De szerintem mindkettőtökben megvan az a jellemvonás, hogy elrendezzétek a nézeteltéréseket komolyabb problémák nélkül. Ez akár egy szoros barátsággá is kinőheti magát, ha engeditek.– mosolygom nekik oly' szélesen, hogy az már szinte lehetetlenségnek tűnik. A család és barátság mindig is az életem fontos része volt, ezáltal szeretem látni másokban is a lehetőségeket. Mindenkinek van esélye kialakítani az egészséges kapcsolatait, csak néha engedni kell.
Csak egyszerűen biccent, semmi mosoly, semmi ölelés, puszi, pacsi, akármi, és ez nem igazán nyugtatja meg az idegeimet, ahogy az sem, hogy meghallom magunk mögött Aspasia hangját. Ez a lány Hella szöges ellentéte, bátran jelentkezett bármire, mindig mosolyog, mindig nyílt, de éppen ebben a pillanatban nem igazán vágytam volna közönségre a beszélgetésünkhöz. Vladimir azt mondta, hogy meg kell lennie az összhangnak közöttünk és persze eszemben sincsen bunkónak lenni pont akkor, amikor Hellától bocsánatot akarok kérni a bunkóságért, szóval bár kicsit bágyadt vagyok, de visszamosolygok. - Szia Aspasia, csak gondoltam jó lenne egy kicsit beszélgetni így Roxforti diákokként a hatalmas Minisztériumban. - válaszolom, de nyilvánvalóan nem csak a Roxfort közös bennünk, csak nem akarom az Előtérben reklámozni. Logikus, hogy Hella nem szakadhat csak úgy ki a napirendjéből miattunk, szóval azonnal biccentve válaszolok. - Persze, menjünk, már ha nem szólnak érte, hogy mi minek megyünk. - mondom, de azért elindulok a nyomában, végül is majd akkor kitalálunk valamit, ha valaki az utunkba áll, minek előre ezen aggódni. Aggódok én már éppen eleget, a lista már igazán végtelen kedve azzal, hogy látom az elhúnyt szellemeket - és nem éppen csak Féligfejnélküli Nicket-, Erica Herbs-szel, a vámpírrá válással, Gray-jel és most ezzen a "kiválasztottsággal". Nem állítanak meg minket, bár ez nem azt jelenti, hogy későbbiekben nem fog megjelenni senki a kérdéssel, hogy mit csináltunk hármasban az Irattárban, de egyelőre magunk vagyunk és Hella is ügyel arra, hogy az ajtót gondosan becsukja mögöttünk. Először Aspasia felé fordulok egy kicsit bocsánatkérő tekintettel.
- Valójában azért kerestem Hellát, mert beszélni akartam vele, de ez csak egy perc, azt hiszem... - veszek egy mély levegőt és az említett lány felé fordulok. - Az az igazság, hogy az első éjszakán amíg meg nem jelent a füzet és nem kommunikáltál azon keresztül én őszintén azt hittem, hogy csak egy bunkó vagy, aki mindenből ki akarja vonni magát és felsőbbrendűnek érzi magát mindenkinél. Amikor először írtál annyira meglepett, hogy... azért kerültem a társaságod, mert szégyelltem magamat. Sajnálom, hogy bunkó voltam és tudom nem az én dolgom, de azt is nagyon sajnálom, hogy csak így tudunk beszélni. - pillantok a végén a füzete felé, ami biztosan elöl van, hiszen beszélgetni kísértük el őt. Egyelőre ha lehet csak még kínosabban érzem magam, hiszen még néző is akadt Aspasia személyében, aki olyan mosolygós és nyílt volt, hogy biztos eszébe se jutott öt perc alatt skatulyázni, pedig örülnék egy kis támogatásnak, hogy nem én voltam az egyetlen, aki csak tipikus Mardekáros fennhordott orrú kisasszonykának nézte.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem az elmúlt hetek eseményei járnak a fejemben. Még ezen a tökéletesen jellegtelen, és unalmas minisztériumi napon is. Ma is csak a szokásos feladatok. Iktass egy aktát itt, keress ki és hozz el egy jelentést onnan, főzz kávét, de erőset, ja és szólj a karbantartóknak, hogy Mr. Balfácán irodájában megint elállíthatatlanul szakad az eső. Komolyan várom már a nap végét. Ennél még az egyetemi tananyag is izgalmasabb. Vagy úgy bármi. Talán ezért is van, hogy a gondolataim minduntalan visszatérnek Vladimirhez, és a kis szedett-vedett angyal csapatunkhoz. Nem mondom, hogy könnyen alkalmazkodom a csapatmunkához, hiszen évek óta mindig egyedül kellett boldogulnom. Amióta az aurorok megfosztottak a szüleimtől, és a farkas-családomtól. Most mégis kivételt teszek, és próbálok beilleszkedni. De azt hiszem, hogy minél több időt töltünk egy helyen, annál nehezebb lesz megőrizni a kellő távolságot. Hiszen hogyan is avathatnám őket be abba, hogy legfőbb életcélom vérfarkassá válni, és bosszút állni azokon az aurorokon, akik mindent elvettek tőlem. Minden bizonnyal nem hallanának ilyesmit szívesen. Még akkor sem, ha kétköznapi módon kommunikálnék. Mégis alkalomról-alkalomra úgy érzem jobban kötődők hozzájuk a kelleténél. Aggasztó számomra, hogy nem tudom, hogy hova vezethet mindez. De a tudásról, és az erőről, amit Vladimir kínál nem mondhatok le. Akkor sem, ha még mindig nem tartom magam világmegváltó hősnek. Éppen csak meglepő módon zavarni kezdett, hogy Sera kerüli a jelenlétem, és valami módon zavarom. Szóval igen, írtam neki legutóbb egy rövid üzenetet, hogy nem kell elkerülnie. Nincsen rá semmi oka. Amúgy sem leszünk képesek megtanulni összedolgozni, ha soha nem tartózkodunk egy légtérben, és Vladimir szerint ez kulcsfontosságú. Nem tudom, hogy célba talált-e az üzenetem, mert azóta sem futottunk össze, mindössze remélem, hogy a következő alkalom kevéssé lesz kínos, mint az eddigiek. Na még ezt a pár iratot elrendezem és végeztem mára. Vagyis gondolom én, mert még a szipirtyó főnökasszonyom a fő-fő titkárnőbanya az utolsó pillanatban is engem küld el az irattárba valami több éves halott ügyek aktáit kikeresni a több száz másik közül. Pazar. Éppen az irattár felé igyekeznék, amikor előbb Sera, majd hirtelen Aspasia hangjára leszek figyelmes. Így természetesen feléjük fordulok, és egy-egy bólintással üdvözlöm őket. - Természetesen. - jelenik meg a rövid szócska a lebegő füzetben úgy, hogy Sera tisztán láthassa a kérdésére adott választ. Talán végre sikerül túl jutni kettőnk kínos indításán. Vagyis remélem. - Az irattárba készültem. Kísérjetek el. Ott nyugodtabb. - főleg, mert leginkább csak én, és az engem kereső Szipirtyó jár arra. Az aurorok szeretik velem előkerestetni a dolgokat, semmit maguk kutakodni a poros régi vackok közt. Őszintén meg is értem őket. Ezért valahogy nem tudok hibáztatni senkit. A kezemmel intek a két lánynak, hogy kövessenek, majd rutinos, csendes és gyors léptekkel indulok a megadott hely irányába. Ami mondjuk az őzről nem mondható el. Mármint a csendesség a járását illetően. Nem túl praktikus egy auror számára. Mindig is furcsállottam, hogy az önjelölt hős Aspasia egy ilyen szelíd teremtményt idézett magának társul. Érdekesnek tartom, de nem is becsülöm alá a dolgot. Ki tudja mi rejlik a hatalmas szelíd alak mögött. Az irattárba érve gondosan becsukom magunk mögött az ajtót, majd kissé várakozó tekintettel nézek Sera irányába. Hiszen úgy tűnt fontos dolgot szeretne közölni. A Szipirtyó iratai várhatnak, amíg újdonsült társaimmal vagyok. Legfeljebb majd közlöm, hogy tovább tartott megtalálni, mint gondoltam.
[You must be registered and logged in to see this image.] Hetek teltek el a találkozó óta. Még mindig nem sikerült megbarátkoznom a gondolattal, hogy az én erőm a harcban rejlik. Még igazából azt sem értem igazán, hogy miféle képességgel lettem felruházva. Sejthető ugyan, hogy ki lesz aknázva ez az egész előbb vagy utóbb, de odáig még hosszú az út. Mindenesetre fel vagyok arra készülve, hogy a többi lánnyal együtt edzhessek. Carissával oldalamon ballagunk az Auror Parancsnokság folyosóinak egyiként. Van egy-két büntetőjogról szóló kötet, amit szívesen vinnék vissza az egyetemi hálókörletembe. Szeretek időmön kívül is a felvett egyetemi szakom tárgyaival foglalkozni. Ehhez pedig bele kell fektetnem egy kis extra energiát, ha azt szeretném, hogy több alapismeretem lehessen az elméleti tárgyakból. Most is kicsit elmerengve a sorsomon sétálok tovább a kövezett folyosón. Carissa patái egész hangos, ritmikus koppanásokkal visszhangzanak mögöttem. Ez csak akkor szakad meg, amikor egy másik auror tanonc suhan el mellettem, mi pedig majdnem átesünk a kis familiárisán. Pislogok is párat még mielőtt a páros után pillantanék. A szőke loboncból viszont hamar rájövök kiről is lehet szó. Legalábbis nem láttam a lány arcát, de igen is ismerős még így hátulnézetből is.Azt hiszem a büntetőjogi irományok ráérnek még egy kicsit... Carissával veszünk is is kanyart, hogy a korábbi páros után iramodhassunk. Először persze már szólítanám is a lányt a nevén, csak épp ő is célirányosan egy másik személyhez lép. Csak akkor szólalok meg, ha már én is melléjük érek és nem vágok Seraphine szavába sem. - Sziasztok! Micsoda "véletlen" összefutás. Min ügyködtök?– mosolyommal indítok. Persze ha a két leányzó jobb szeretne kettesben foglalatoskodni valamivel, azt megérteném. Csak szóljanak és én már itt sem vagyok. Végül is én vagyok az, aki csak úgy felbukkant a semmiből. Bevallom, azért jól esik újra találkozni velük és reménykedek is, hogy sikerül egy-két szót váltani.
Az első igazi találkozásunk óta már hetek teltek el és minden órával egyre tisztábbá vált, hogy mikre is vagyunk képesek. A titkos találkán, ahol a Tiltott Rengetegben próbálgattuk a szárnyainkat légmágusként talán természetemtől fogva gyorsan ráéreztem a repülésre, de a kapcsolatok kialakítása azért nem megy a legkönnyebben. Sokszínűek vagyunk, különböző házak, szakok és még kor is, én pedig a Roxforti pályafutásomat leginkább a szobámban vagy a testvéreim közelében töltöttem, a kapcsolati hálóm kimerül talán három barátban: Elijah, az exem, Ashton, aki a támaszom volt a szüleim halála után és Sheree, akivel lényegében olyan közel álltunk egymáshoz, mint a növérek. Ebből a listából Elijah elhagyta az iskolát, amíg el voltam, Ashtonnal leginkább az életünk legszomorúbb fordulóin találkozunk bárokban, hogy hajnalig táncoljuk ki a fájdalmunkat Sheree pedig... Sheree szintén elment és hiába terveztem már el ezerszer, hogy elé állok, egyszer sem valósítottam meg. Minden esetre tudom, hogy nem állapot, hogy Hellát az első pillanatok benyomása miatt a mai napig kerülöm, hiszen ezerszer el lett mondva, hogy össze kell dolgoznunk és ebben van a kulcsa a győzelemnek. Ha egyáltalán van esélyünk győzni... Eddig egyszer se hangolódtunk össze és néztük meg, hogy mi történne akkor és ez nyilván nem is a Minisztériumban fog megtörténni, de ideje, hogy idegenekből tényleg egy csapattá váljunk és bocsánatot kérjek, hogy egyszerűen bunkónak néztem, a hallgatását. Nagyon úgy tűnik, hogy tényleg nem is tud beszélni, hiszen más különben miért írogatna egy papírra? Kíméli a hangját, mert titkon operaénekesi karriert épít...? Persze. A legutóbbi éjszakai óránkon írt nekem egy rövid üzenetet, hogy nincs szükség a kínos kerülésére, szóval mivel tudom, hogy ma mind a ketten a Minisztériumban leszünk feladatom elvégzése után elindulok megkeresni, bár egyelőre fogalmam sincsen, hogy miről beszélhetnénk. Amikor meglátom az ismerős sziluettjét a Hallban, akkor sietősre veszem a lépteimet, hogy nehogy olyan kanyart vegyen, ahova mondjuk nincsen olyan könnyedén bejárásom, hiszen minden aurornak meg van a saját rendfokozata és helye és ki tudja éppen hova küldték. - Hella! - szólítom meg egyetlen lépéssel mögötte, ahelyett, hogy a karjáért nyúlnék, ahogy bárki mással tenném. A mosómedvém kicsit lustán kocog a nyomomban, másodpercekkel később befutva és néhányan kissé felhőkölnek, ahogy utolsó pillanatban kerülik ki nehogy rálépjenek, míg mellénk nem ér. - Van egy perced?
Türelmesen végig várom a csapatfelosztásra a reakciókat, és egyéb felvetéseket. Azt is kivárom, amíg Cody átadja a gyógyító felszerelést Andrew-nak. Nem szolok bele a dologba, hiszen valóban hasznosak lehetnek szükség esetén ezek a holmik. Azt sem veszem fel különösebben, hogy Cody inkább Andrew-t választja a szütyő hordozójának, mint engem. Nos igen, azt hiszem a srácnál jobb helye lesz, a kezdeti unszimpátiám ellenére. Minden esetre Andrew-val meg kell majd tanulnunk együtt működni, legalább ennek az ügynek a végéig. Valahogy azért csak ki lehet jönni vele.
- Azt hiszem, ha senkinek semmi több hozzátenni valója, akkor ideje elkezdeni a tényleges munkát. Este 6-kor találkozunk ugyan itt, és megbeszéljük, hogy mire is jutottunk. – mondom egyszerűen, és ezzel lényegében szélnek is eresztem a másik csapatot. Nem mintha túl sokat várnék az első naptól. Nyilván sokkal tovább fog tartani ez, mint egy délután. De azért nem árt folyamatosan tájékozódnunk, és megbeszélni még a jelentéktelennek tűnő részleteket is.
- Szerintem mi kezdjük a Tower-nél, és haladjunk időrendben visszafele a helyszíneket illetőleg. - szerintem így a legcélszerűbb, mert a frissebb helyszínen több nyom maradhatott meg. A másik két helyszíntől nem várok túl sokat, tekintve, hogy minden eltelt nappal egyenes arányban csökken az esélye, hogy bármi hasznosat találjunk.
- Szerintem Gemmának van igaza, és több elkövető van. Ha nem így lenne, akkor nem volna szükség Cody szüleire, hogy gyorsan hopponáljanak. Továbbá, bár a csapat több tagja is rendelkezik ilyen képességgel, még két egyformát eddig nem hallottunk. Tehát számos típusú képesség lehet. Az eddigiek alapján azt tartom a legvalószínűbbek, hogy az elkövetők közül mindenki csak egy-egy elemet ural természetfeletti szinten, de amikor a merényleteket tervezik vagy hajtják végre persze összeállhatnak, hogy erősítsék, vagy kombinálják egymás képességeit az előbb Andrew által említett módokon. – tulajdonképpen csak hangosan gondolkodom, de hátha lesz a másik két társamnak valami értelmes hozzáfűznivalója, ami előrébb visz majd minket. Közben elindulok kifelé a teremből, hogy az épület elé érve akár hopponálhatunk is, és folytathatjuk ezt a következő helyszínen...
Lényegében azt kaptuk harmadiknak, akit én nagyon nem akartam, de hát ez mindegy is. Mégis, Petra helyett a másik háromból akármelyik mellett tudnék érveket felsorolni. Jake régi kalandozótárs, előtte nem kell mosakodni, magyarázni semmit sem, Cody igencsak barátkozós, visszafogott alkat, Shanna pedig már csak marketing okokból, hiszen formás a feneke. Petra viszont egy gátlástalan törtető, aki magát úgy pozicionálja, mintha a leginkább kompetens személy lenne a csapatban. Az a tipikus okoskodó, aki a legtöbb kalandfilmben valami szörnyű halált hal. Ez azért legalább bíztató gondolat. Annak ellenére, hogy az általam játszott playboy életébe nem fér bele a pratikusság, átveszem Codytól a szütyőt, és komoly arccal bólintok. - Intézem. – Máris tettrekész vagyok, csinálnám a dolgomat, remélem, hogy a hollóhátas nem fog mindenféle jogszabályi megfeleléseket hánytorgatni, mert Gemmával már idejekorán meg tudtam értetni, hogy a törvénykezést nem hagyom, hogy az utamba álljon. Van, amikor a morált a saját döntéseink alkotják, alakítják. És nem szeretem magamat visszafogni, egy cseppet sem. - Nem feltétlenül. Az elemek keverhetőek, kialakíthatóak hibridek is, mint a levegő és a víz keveréke a jég. Vagy a levegő és a tűz keveréke a villám. És még sorolhatám. Ezért tűnhet úgy, mintha többen lennének. Bár úgy lenne, izgalmasabb a túlerő ellen küzdeni. – Teszem hozzá vidáman, én aztán nem fogok megrettenni akkor sem, ha nem hatan, hanem hatszázan vannak ellenünk, lévén amikor a szüleim halála után magam alatt voltam, olyan mentorokat kerestem, akik a körülményektől független harcra képeztek ki. Tehát elindulunk arrafelé, amerre Petra kinézi az anyagból. Nekem persze jó lenne átöltötözni, és a háttérből támogatni őket, de mégis úgy fest, hogy holmi laborpatkány elemzővé lettem degradálva. Netán kaphatok laminált igazolványt is, mint a vérnyomosok?
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Jacobra pillantok egy félmosollyal. Igaza van, úgy fest, hogy elég gyorsan terjed ez a dolog. A fene se gondolta volna, hogy a csapatunkból alapvetően a fele rendelkezik vele. Így igen nehéz lesz kiszűrni azt, aki véghez vitte a támadásokat, ha egyszer eleve sokakra jellemző a képesség, bár ha mindenkié más, akkor olyat kell keresnünk, aki elemeket tud irányítani. - Nagyon úgy fest. - bólintok végül, bár a fogaskerekek már dolgozni kezdenek, mert úgy fest, hogy mindenki másra képes azok közül is, akik itt vannak, tehát ezek az adottságok nem univerzálisak. - Lehetséges, hogy több elkövetőnk is van? - vetem fel, amikor már elindultunk az első helyszínre, amit minden bizonnyal Petra dönt majd el. Hiszen többféle elemet is alkalmaztak, de ha mindenki másra képes, akkor bizonyára nincs olyan, aki mind a négyet a magáénak tudhatja, legalábbis biztosan nem magas szinten. Már csak az a kérdés, hogy a többiek mire jutnak a birtokon, hiszen ott ez is kiderülhet, hogy hányféle adottság van, hogy lehet-e valakinek többféle elemhez köze. Nyomokat kell keresnünk, de fogalmam sincs találhatunk-e többet, mint az aurorok. Nem lebecsülöm magunkat, de nem vagyok annyira öntelt, hogy mindenkinél többnek gondoljam magamat. Az is kérdés vajon Andrew mennyire fogja elviselni Petrát, aki inkább olyan, mint valami felügyelő tiszt, nem pedig mint egy jó vezető, legalábbis a szememben másmilyen, nem ennyire... pattogtató az, aki jól csinálja. Én persze tudok alkalmazkodni, na de Andrew... Már előre félek, hogy az enyém lesz majd a villámhárító szerepe és még egyelőre nem tudom mennyire fogom tudni kezelni.
Shanna is beáll mellém, én pedig őszintén örülök neki! Elismerően nézek rá a telekinézés elég hasznos adottság... bár mi ne lenne az? - Nekem gyógyító jellegű. A Millenniumon még egész jól üzemelt, azóta viszont bizonytalan. Úgyhogy... bár kecsegtető, inkább a biztos tudásomra támaszkodom. - mondom egyszerűen. Nem látom értelmét erőltetni egy kétes helyzetben. Jake mikor megszólít ránézek és a kijelentésére, hogy marad inkább a Codynál csak bólintok egyet, Petrának is hálás vagyok, hogy nem akarnak átkeresztelni. - Épp kérni akartam! - semmi kedvem, egy olyan névbe újra bele szokni, amit utoljára nyolc éves koromban hallottam. A következő kérdése azonban pillanatra össze zavar ez látszik is a fejemen. De aztán pillanatokon belül helyre kerül, miért kíváncsi rá. Nem veszem fel, teljesen érthető, hogy rákérdez. - Kilenc éve. - felelem egyszerűen minden mellékes körmondat nélkül. Nem érzem szükségét magyarázkodásnak. A hangvételem nem szomorú, nem fájó, mint akiknek hiányzik bármelyik is. Egyszerű, tényszerű. Mintha idegenek lennének, vagy lettek volna mindig is.
Ezt követően megkezdődik a csapatokra oszlás. Alapvetően én is úgy lennék vele, hogy a gyógyítónak több haszna van a terepen, így meglep, mikor végül abba a csapatba kerülök, akik a Roxfortba mennek vissza, de ha már így alakult ám legyen... Megkezdődik az eligazítás vége, ennek örömére viszont a táskámhoz lépek, amit letettem az egyik székre. És össze állítok egy pár fiolából meg tégelyből álló csomagot, hogy azért ne csak a pálca legyen ott ha akkora a baj. Megvárom, ameddig Shanna lezárja a mondandóját és Petra, Andrew és Gemma elé lépek, bár Petra a kis csapat vezetője a helyszínelés alatt, és egyenlőre nem tudom eldönteni, mit gondoljak a srácról, de Gemmával látványosan össze vannak nőve. Ez a gondolat nem pejoratív értelemben tör fel bennem, Jake és Shanna is össze szokott páros. Az az érzésem, hogy Andrew tud egy pár olyan dolgot a lányról, amit Petra nem. Így úgy ítélem meg, nála lesz a legjobb helyen a tágító bűbájjal ellátott szütyő. De majd elpasszolják egymás között, ha úgy érzik szükséges. Andrwnak nyújtom hát a szütyőt minden tartalmával együtt. - Van benne pót- csont rapid, vérpótló, sebtisztító- seb összehúzó, nyugtató főzet, égésre kenőcs és... egy fénylötty. Sötét teremtmények ellen. Ha azt használjátok, azért ti is legalább takarjátok el az arcotokat! - nem mintha annyira gyakori lenne bármiféle sötét teremtmény fényes nappal, de hátha jól jön... Ki tudja. Ha mást nem elterelésnek is kiváló. Miután átadtam az alapkészletet, visszavonulót fújok, persze, ha van kérdés még arra válaszolok.
Aztán össze kapom a maradék holmimat és Shannáékhoz lépek, csendes lelkes képpel. Jake vállon boxol én meg egy pillanatra össze rezzenek. Nem azért mert fájt volna, nem is amiatt mert ennyire mimóza lelkű lennék, csak voltaképp a lőtt vállamat kapta le és pillanatra bevillantak a történtek. - Ezzel legközelebb légyszí a jobb vállamat találd be! - mondom egy vigyorral, elütve a pillanat komolyságának az élét a magam számára, meg jelezve, hogy amúgy a gesztussal semmi bajom - A gyengélkedő nem rossz ötlet. De szívesen tartok röp- kérdéses közvélemény kutatást is. Hátha.. - Jake a halottakkal én az élőkkel. - Jószerivel a Millenium óta senki nem látott a Roxfortban ébren, hátha többeknek lesz mit mesélnie..
Nem, nincs ebben semmi logikus. Legalábbis Jake szemében és gondolatvilágában teljesen indokolatlan, hogy bárhová is Shanna nélkül menjen. Ha Andrew és Gemma is együtt mennek, akkor ő és Shanna sem megy egy tapodtat sem a másik nélkül. Elvégre is, társak. Ha nem lenne az a furcsa szövetség közöttük, vagy nem beszélték volna meg, hogy nincs több külön kaland, Jake akkor se menne bevetésre a lány nélkül - esetleg felsőbb utasításra, de ahogy körbenéz a szobában, itt senkitől sem kaphat ilyet. Ami meg a Tower szellemeit illeti, együtt is mehetnének oda, neki aztán mindegy, a terület mely részére mennek. Gemma megjegyzése megüti a fülét, és ahogy körbenéz a csapaton, érzékeli az esetleges differenciálódást, aztán Petrán állapodik meg a tekintete, aki szintén bevallja, hogy van ilyen képessége, mire Jake egy halvány félmosolyt ereszt meg. - Gemma, a válasz a kérdésedre. Úgy látom az a képesség lassan jobban terjed, mint az influenza. Remélem nem akartok rám tüsszenteni. - mondja ezt úgy, hogy amúgy az égegyadta világon fogalma sincs róla, hogy bármilyen képességgel rendelkezni, ami erre vonatkozik. Neki megvan a maga kis szellemlátása, meg a részéről meg is van a csapata, így Gemmáék felé küld egy biztató mosolyt meg egy kacsintást, jelezve, hogy sok sikert Petrához. Tény, hogy ő is szívesen dolgozna velük, a társa mellett a helye, és több értelme van, ha kevesebben rontják itt-ott a levegőt. Miután Shanna mindent összefoglalt, majd Petra kiosztotta a csapatokat, finoman beleboxol Cody vállába. - Gyere Cody, csapunk egy görbe estét a birtokon, én beszélgetek olyan szellemekkel, akiket mindenki más is lát, te meg benézhetsz a gyengélkedőre, jó lesz? - emeli pacsira a kezét, persze ezt csak félhangosan jegyzi meg, elsődlegesen az a célja, hogycsak a srác hallja meg. Mégis csak egy mélypont után vannak, így próbál egy kicsit dobni a hangulaton, azért is beszél ilyen sokat, ami egyébként rá nem kifejezetten jellemző, de néha ilyet is kell. Aztán Griffhez fordul, mintha még az aktában akarna megnézni valamit. - Na, megnyugodtál? Megint te vagy felül. - suttogja a fülébe, hogy oldja a feszültséget, mert pontosan érti, meg látja, hogy a lánynak van baja a csapatbeosztással, de valamiért szívesebben hallgat. Jake meg nem az a fickó, akinek sok kedve van pattogni, bár tény, hogy gyógyító lehet jobban kell a külső helyszínre, és a Towerben is több a szellem, akikkel cseveghetne, de mivel ez még mindig nem tartozik kedvenc elfoglaltságai körébe, a társaságra néz. - Uraim, és Hölgyeim, alás szolgájuk! Ideje más szemmel körbenézni, a megoldás néha egyértelműbb, mint gondolnánk. - egy röpke búcsúszöveg, majd, ha minden igaz, akkor Cody és Griff társaságában szépen elhopponálnak a birtokra, és nekiállnak kutakodni.
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Előtér, hall 2018-04-19, 09:32
Aurorok & Shanna
A csapatmunka az, amikor sokan csinálják azt, amit mondok.
Jake támogat a kettéválásban, amire egy kis mosollyal és biccentéssel reagálok, és már ösztönösen Cody és közém helyezkedik, hiszen én bátorítóan megszorítottam a gyógyító karját, mikor színt vallott. Mintha Jake ezzel is csapatot választana, attól függetlenül, hogy Petra mire fog jutni. Valójában ha nem ígértük volna meg egymásnak, hogy soha többet nem kalandozunk külön utakon, akkor úgy lenne a logikus, hogy én az iskolába menjek, Jake pedig a Tower szellemeit faggassa, de ez nem fog megtörténni. Együtt maradunk. Gemma aggályoskodik, amivel semmi baj, ha játssza az ördög ügyvédjét legalább kiküszöböljük a hibákat, amikre rámutathat. Egy jó vezető döntését elfogadják az emberei, de mivel még nem vagyunk össze szokott csapat, nagyon rossz stratégiának tűnik, hogy Petra nem reagál a kérdéseire. Mivel Andrew úgy is tőlem vár összefoglalót a srác elé tolom a mappát, hogy a mozgóképeket láthassa a jelentésben, aztán kihúzom magamat és röviden válaszolni kezdek, először Gemmára nézve, aztán Andrew-ra. - A végzett, bevethető Auroroknak az elmúlt három hónapban egyetlen fő feladata van, a varázsvilág leleplezésánek megállítása és a titkos csapat felkutatása, így akármennyi információt tudtak összeszedni, azért adták nekünk ezt az ügyet, mert nem tudták befejezni a feladatot és nem tudnak átcsoportasítani senkit, aki az elemi jelenségekkel foglalkozhatna. - közvetítem a Parancsnokság álláspontját és okait, legalább is azokat, amikről én tudhatok, hiszen ki tudja, hogy ez minden, vagy van valami más is, hogy miért pont mi. - Igazad van, mindenképpen legyen mind a két csapatban olyan, aki tapasztalta már a képességeket. - bólintok erre, és végül Petra így is rakja össze a csapatokat, hiszen ő pedig akrobatikus képességekre tett szert. Most pedig jöjjön az összefoglaló. - Nagyon röviden annyi van a jelentésben, hogy három havonta elemi terror tevékenységek történnek londonban, októberben a Camden-i tűz, ahol egy társunk el is vesztette az életét... Újévkor a földrengés a belvárosban, ami hatalmas pánikot okozott a leleplező akció közben. És most, nemrég az áradás a Towernél. Azon kívül, hogy pánikot keltenek és mágikus adottsággal mutatkoznak a muglik előtt semmit sem tudunk róluk, hogy mik a szándékaik, honnan jöttek, hányan vannak vagy ki vezeti őket... Illetve... Ha az valóban az apád volt, akkor egyetlen emberünk be van azonosítva. - pillantok a végén Cody felé. Petra eloszt minket, átgondolt felállásnak tűnik, a párok erősebbek együtt és mi ketten pedig erősebbek vagyunk külön vele. Nem lesz meg ez a két dudás egy csárdában érzés, így nem emelek szót az elosztás ellen, nincsen miért. Az egyetlen probléma, hogy Cody a gyógyító és nem feltételezem, hogy a Roxfort területén olyan bajba kerülnénk, hogy szükség van gyógyítóra, míg ők terepen lesznek és ott ki tudja mi történik, még is inkább csak bólintok. - Értettem. - aztán összenézek a kiosztott két társammal, persze Jake-en mosolyogva megállapodva és ha senkinek nincs több kérdése hozzám, akkor a háromfős csapatommal felőlem el is hoppanálhatunk a Birtok közelébe, hogy megkezdjük a nyomozást. Persze azt megvárom, hogy megbeszéljük, hogy mikor és hol találkozunk a nap végén.
Már most érzem valahol mélyen belül, hogy nem lesz ez az ügy olyan egyszerű, mint szeretném. Nem fogunk rögtön úgy működni, mint azok az egységek a parancsnokságon, akik már évek óta együtt vannak. Talán kellene egy kis időt hagynom magunknak, hogy összeszokjunk, és megismerjük egymást. Ugyanakkor viszont a nyomozás, és az ügy felgöngyölítése nem tűr halasztást.
A gondolatból Cody vallomása ránt vissza a valóságba. Nem mondom bizonyos információkkal alaposan meglep. Ugyanakkor hatalmas bátorság. és lelki erő kell ahhoz, hogy valaki efféle vallomást tegyen. Ezt pedig őszintén értékelem. Ugyanakkor mélyen együtt érzek vele. Szinte elképzelni sem tudom milyen élete lehetett ilyen szülök mellett? És vajon, hogy lehetséges, hogy ennyire az inverze lett a személyisége a szülei személyiségének? Talán pont azért lett ennyire jó lelkű a srác, mert túl sok rosszat látott gyerekként? Ki tudja. Biztos nem én, és nem itt fogom ezt megfejtegetni. A magam részéről marad Cody, a csapat gyógyító tagja. Nem fogom elítélni a szülei tettei miatt. Az már más kérdés, hogy a szüleit gondolkodás nélkül dobnám oda egy tucat csókra váró dementor elé.
Türelmesen hallgatom végig a vallomásra érkező reakciókat. Végül pedig eljött az ideje a sajét vallomásomnak, és állásfoglalásomnak. - Részemről is Cody maradsz, a gyógyító srác. – teszek egy biztató mosolyt a fiú felé. Majd veszek egy mély levegőt, és komolyan folytatom. - Nem tudom biztosan, hogy ilyen Mágikus adottságnak számít-e, de néhány hete edzés közben azt vettem észre, hogy sokkal gyorsabbak a reflexeim egy átlag embernél, gyorsabb, és ügyesebb vagyok. Úgy értem felfutottam minden gond nélkül egy majdnem két méter magas falra, illetve képes voltam futni vízszintes irányba a függőleges falon, noha nem sokat. Illetve olyan keskeny, és vékony helyeken is képes vagyok megtartani az egyensúlyom, ahol még az igazi akrobaták is csak évtizedes gyakorlás után. Még csak most fedeztem fel, és nem is tudom biztosan hogyan működik, vagy fog-e erősödni, változni ez a dolog. - vallom be. Ha a többiektől nyílt kártyát várok, úgy nekem is azokkal kell játszanom. Elvégre senkitől sem várhatok olyasmit, amit én magam ne tennék meg. Nem reagálok különösebben Andrew mondatára, de magamban azért kicsit örülök, hogy kezdi megérteni, hogy a csapat mennyire fontos. Vagy ha nem, akkor is vissza vesz kicsit a stílusából.
A szétválás csapatokra gondolata bennem is felmerült. Nem lep meg túlságosan, hogy Gemma, és Shanna is ugyanide lyukadt ki. Ez elég logikus feltevés. Némi dilemmát már csak a csapatok elosztása okoz. Az összeszokott párokat Gemmát és Andew-t, valamit Shannát és Jacobot nem akarom megbontani, elvégre ők jól ismerik egymást és ez nagy előny lehet szükség esetén. Már csak Cody és én maradtunk. A bajom az, hogy nem tudom a gyógyítónkat klónozni, hogy minden csapatba jusson belőle. Elvégre sose lehet tudni, hogy mikor lehet szükség a szakértelmére. Ellenben muszáj dűlőre jutnom. - Én is arra gondoltam, hogy két csapatra kellene osztódnunk a kezdetekben. Andrew, Gemma és én felkeressük az eddigi bűntények helyszíneit. Mintákat veszünk, vizsgálatokat folytatunk elsősorban Andrew szaktudására támaszkodva. Shanna, Jacob és Cody visszamegy a Roxfortba, és ott kezd nyomozni a képességek eredete után. Valamint ha lehetséges tudjátok meg, kiknek vannak még ott ilyen képességei, hogyan és mi célból használják azokat? Shanna a főnök a másik csapatban. Hozzáfűzni való? Ellenvetés? Mi egyéb? – teszem meg a szerintem leglogikusabb felosztást. Nyilvánvaló, hogy az egyik csapatot Shannának kell vezetnie. Azért ő megy a Roxfortba, mert már amúgy is szinte mindenkiről összeszedett minden kis mocskos titkot. Itt az ideje felhasználnia az emberismeretét. Cody is jól barátkozó gyógyító srác, sokan fecseghetnek neki, amikor a bizalmukba vették a srácot. Ugyan amiatt, hogy a mi csapatunkba nem került gyógyító kicsit aggódok, de majd csak megoldjuk a váratlan helyzeteket is...
Ösztönösen rámosolygok Codyra, engem aztán nem tántorít el a vallomása, sem pedig hogy úgy megbámulja Gemmát. Hozzám hasonlóan komoly lelki sérülései vannak, és végeredményben is arra tettem fel az életemet, hogy az elesetteket segítsem, bármilyen gyilkos pillantást kapok a két hollóhátas lánytól, akinek egyike szintén különleges képességet fed fel előttünk. Érdekes egy csapat, ezt meg kell hagyni. Mondjuk Jake-et egyáltalán nem féltem, egykor abban a régi életben neki volt a legtöbb akaratereje, sosem láttam megingani, és azt hiszem ezt a képességét mostanra is átörökítette. Pedig mennyire mások vagyunk, és jó is lenne feledni, elengedni azt a múltat. Csak az számít, hogy most mi van. Petra ügyesen visszaidézi, amit mondtam, így jobban meg kell válogatnom, hogy mit is suttogok. - Jól van, csapatmunka. – Bólintok, félretéve kissé a mézes-mázas, bicskanyitogató stílust, és mindez oly egyoldalú, hogy nem várok Petrától viszonzást, mert míg esetemben egy felvett, megtévesztő személyiségjegyről van szó, hogy úgy látom, hogy zsigeri alapon játsza a vezetőt, azt gondolva, hogy a törtető megnyilvánulása eredményekhez vezet. Én sosem fogadtam el, hogy parancsolnak nekem, elemista vagyok, saját törvényekkel, és még Gemma tanácsait is rendszerint figyelmen kívül hagyom. Nyilván ha csapatra kellene oszlanunk, akkor logikus vele menni már csak a közös szív, és a már összeszokott munkamegosztásunk kapcsán lévén ő ismeri a sötétebbik énemet, ám nem tudjuk a több szem többet lát elvét követni, mert egy csapatra korlátozódunk mindketten. – Rád bízom. – Mondom végül neki, hiszen egyenlőre még azt sem nagyon értem, hogy mibe kéne beleártanunk magunkat. Shanna mellé lépek, hogy lenézzek a mappájára, majd a lány arcára, amolyan „összefoglalnád kérlek” homlokráncolással, hiszen mint playboy nem foglalkoztam a tényekkel. Most pedig nem ártana ha már a csapatmunka lényegét várják tőlem. Tűzgolyó, na igen, de kire, és hányat?
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Alig láthatóan biccentek Andrew eltátogott szavaira és persze rendesen elkerekedik a szemem, hogy Petra szinte szó szerint visszamondja azt, amit nem láthatott és hallhatott, hiszen Andrew nem mondta ki hangosan és még véletlenül se úgy tette, hogy azt bárki kiszúrhassa. Ezért is maradok csendben, miközben Cody vallomása érkezik, bár ennek az infonak egy részével már én is tisztában voltam, de úgy fest hogy nem csak ő az, aki rendelkezik efféle képességgel, hanem Shanna is, sőt kis gyanakvással pillantok Petrára az előbbiek után. Talán ő is képes valamire, csak épp nem vállalja fel? Így az igazi a csapatmunka... - Tehát úgy gondoljuk többet tudnánk meg erről a Rejtélyes Mágikus Adottságról, mint mind ezidáig a tanárok az iskolában? Vagy az esetleg ott nyomozó aurorok? Mert gondolom, ha veled beszélt Kingsley, akkor már utána jártak sok mindennek. - jegyzem azért meg erre a szétválás lehetőségére, hiszen bizonyára már eleve elegendő információval rendelkeznek a témában, mi mégis hogyan tudhatnánk meg többet főleg úgy, ha nekem és tudomásom szerint Andrewnak sincsen ilyen jellegű adottsága. - Ha Cody és Shanna is bír képességgel, biztosan jó ötlet, ha együtt mennek? Ha ismeritek és használjátok, bizonyára többet tudtok róla, mint az olyan laikusok, mint én. - nem mondom, hogy és mint Jake, vagy Petra, hiszen róluk egyelőre nem tudom, hogy vajon hová sorolhatóak-e e téren. Mindenesetre én besorolok Andrew mellé, jelezve, hogy nem igen szándékozom elválni tőle egyelőre. Egyikünk sem bír különleges képességgel, ellenben Andrew jól ért az elemi mágiákhoz és mi már sokszor dolgoztunk egy csapatban. - Több helyszín is van, akár kettes csapatokra is oszolhatunk, de érdemes mindegyikben lenni valakinek, aki vagy jól ért az elemi mágiákhoz, vagy rendelkezik ezzel az adottsággal. Nem? - Petrára pillantok, hiszen ő a vezetőnk jelenleg, habár mintha ezzel Shanna nem lenne teljesen kibékülve és valahogy egyelőre én is úgy érzem, hogy nagyon is egyetértek vele.
// 
