2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Bakker, egy kicsit zsákutcába vezettem magam, mert én ugyan csak komolytalannak és mellékes megjegyzésnek szántam a megszólalást, erre látom az arcán, ahogy tényleg elgondolkozik, aztán alig észrevehetően elsápadok, mikor kvázi beleegyezik, hogy hozzám jöjjön feleségül. Oookééé... Csendben hallgatom, nem reagálva végül semmit, csak nyelve egyet. Mondjuk, az már egy jó jel lehet, hogy nem ver ki a víz és nem akarom felhúzni a nyúlcipőt, mint amikor Sasha hitte azt, hogy el akarom venni. Csak nem válaszolok, és szépen elmúlik a pillanat és mélyen magamba temetem, hogy hogyan lehettem olyan hülye, hogy azt mondtam, házasodjunk össze. - Persze, minden az én hibám. - válaszolom, egy őszinte mosollyal viszonozva a nevetését, kicsit fellélegezve, hogy átugrottuk az iménti beszélgetést. Beérve én is kikapcsolom a kabátomat és meglazítom a vékony sálamat, ami inkább egy zöld divat-elem, mint igazi sál, mert irtó vékony. Azonnal biccentek az ötletére, és helyeslően megszólalok. - Benne vagyok, úgy is pont Roxmortsi hétvége van szombaton. Aztán nehogy véletlen kint fussunk össze és nem bent, mert ott kell leülnünk és megint jéggé fagysz. - piszkálódok kicsit, de persze ez csak felületes hülyülés. Vagyunk olyan mázlisták, hogy az előcsarnokból könnyen le tudunk menni az alagsorba, szerencsére a Griffendélesekkel és a Hollóhátasokkal ellentétben nekünk nem kell megmászni az egész iskolát ahhoz, hogy sötétedés után még a helyünkre surranjunk. Meg persze mióta az egyetemisták sötétedés után is kvázi szabadon járnak-kelnek, amúgy is nehezebb minket kiszúrni. Beérve már csak elköszönök egy laza "Jóéjt, Bex"-szel, és ledobva a dzsekimet és lehámozva magamról a sálamat gyors léptekkel, farkasom társaságában eltűnök a fiú hálószobák felé. Nem akarok azon gondolkozni, hogy még is mit érzek ezzel a házasság dologgal kapcsolatban, azon meg főleg nem, hogy a Három seprűben vajsörözést akárkinek is említeném, "Két szerelmes pááár, mindig együtt jááár" lenne az jóindulatú reakció. Szóval érthető okokból megtartom magamnak, úgy sincs kedvem senkivel beszélni a szobámból.
Amilyen morcosan jöttem ki a birtokra sétálni, most annyira jó kedvem van. Plusz még egy szegény – na jó azt azért nem – hugrabugos lányt is elzavartam onnan, ahol ült csak azért, hogy helyet foglalhassak. Nem rossz ötlet, hogy Corvus azt mondja menjünk be. Már sötétedésig úgysem érünk le az alagsorba és csak abban reménykedhetünk, hogy nem futunk bele se Pitonba, se egy prefektusba. Mondjuk magamat ismerve kimagyaráznánk magunkat és akkor nem kapnánk büntetést. Így is épp elég szívfájdalom elviselni az összes sárvérűt. Sajnos még a mardekárban is akad egy-kettő. Nem is értem, mintha az egész világ kifordult volna magából. - Tessék? – kérdezem először furcsán, majd belegondolok. Lehet, hogy csak viccel Corvus, de nem is tűnik nagy hülyeségnek. A szüleink biztosan elő fognak állni nekünk évek múlva házastárs jelöltekkel. Valószínűleg mind aranyvérű lesz és talán még jók is, de ez nem jelent semmit. Biztosra veszem, hogy anya és apa is örülne neki, ha egy Flint mellett kötnék ki. Sok idő van még addig, hiába is töröm a fejem ezen. Nem jó tervezgetni. – Végülis benne vagyok. Nem tudok ellenérveket felhozni – mosolygok a fiúra. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz velünk öt, tíz vagy akár húsz év múlva. - Nem én kértem, hogy gyere ki. Ha nem sétálsz arra, akkor nem mondom, hogy ülj le mellém – kezdek rögtön védekezésbe, de végül elnevetem magam. Beérünk a kastélyba és rögtön megcsap a jó régen várt meleg levegő. Azonnal le is tekerem a nyakamról a sálam és innentől a kezemben viszam tovább. – Akkor ezek szerint hétvégén a Három Seprűben találkozunk pár vajsör mellett – vetem fel, mintha már előre megbeszélt tény lenne. A legutóbbi látogatásom Roxmorts-ban nem éppen úgy sikerült, ahogy elterveztem és még Corvus-nak sem meséltem. Anyámnak már megírtam, hogy mit mondott az a férfi, de azóta sem érkezett meg rá a válasza. Talán igaz lenne? Jobb, ha nem is tudom meg.
Hopp, azért reméltem, hogy a házasság kérdést nem fogja visszafordítani rám. Most, hogy azt mondtam, hogy kellenek az aranyvérű családok és az aranyvérű gyerekek nem mondhatom azt, hogy köszi, nekem akkor se kell a macera egy feleséggel, meg hát lényegében minden aranyvérű elvárja tőlem, ha partiképes leszek, akkor megállapodjak, szóval... - Ha már minden idiótát elüldöztünk magunk mellől, akiket a szüleink kinéztek, maximum összeházasodunk mi ketten. - vonom meg a vállam, ezzel végül is azt mondom, hogy rendben van a házasság, csak nem akarom valami mugliimádó hülyével összekötni az életem, mint például Sasha McCaine, aki tök hiába aranyvérű, ha úgy viselkedik, mint egy kis sárvérű. Bex elmélete, hogy a kviblik lettek kidobva, hogy éljenek a muglikkal és az ő leszármazottaik között ütközik ki újra a mágus vér nagyon is ésszerűnek hangzik, el is raktározom, hogy a legközelebbi beszélgetéseimben, amikor a véráruló boszorkákkal hoz össze a sors, ezt is elő vehessem. Talpra húzom és elindulunk a kastély felé, miközben kezdem érezni, hogy az egész testemet átjárja a téli hideg. Nem vagyok túlöltözve, mert eddig bűbáj védett és nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszúra elnyúlik a sétálás a familiárisommal. - Akkor legközelebb ha találkozunk ne a fagyhalálra invitálj, hanem egy vajsörre mondjuk. - kerül újra az arcomra egy vékony mosoly, hiszen ő akarta, hogy üljek le mellé a padra, pedig végül is mehettünk volna azonnal egy melegebb helyre. A familiárisom eddig a háttérbe vonult, de most, hogy elindulunk a Mardekár klubhelységbe szépen összekapja magát és már mellettem is van, mint egy négylábon járó, kimondottan tiszteletet parancsoló személyi testőr.
Már érzem, ahogy átfagytak a kezeim. Annyira kár, hogy nem jutott eszembe hamarabb az a bűbáj, amit Corvus alkalmazott. Mondjuk még nem is használtam soha, így nem biztos, hogy sikerült volna, de egy próbát mindig megérnek az ilyen dolgok. Habár az sem lett volna hülyeség, ha szimplán jobban felöltözök. Kiskoromtól azt hallom a szüleimtől, hogy a hugrabug házba csak bolondok járnak. Teljesen hülyék vagy különcök, akik nem illenek sehová. Nálunk a családban mindenki mardekáros volt évszázadokra visszamenőleg, így egy kis izgalom azért volt bennem, hogy én is megfeleljek, mielőtt a fejemre rakták a teszlek süveget. Szerencsére nem kellett a szüleimnek csalódniuk bennem és odakerültem, ahová a legnagyobb boszorkányok és varázslók is jártak. - Van benne valami – rántom meg a vállam. Igazából nem tartom számon, hogy melyik házban milyen arányban vannak a mugliivadékok, de ezzel a mondatával nem szállhatok vitába. Teljesen igaza van. - Majd kiderül. Nem célom, de ha úgy adódik nem zárkózom majd el a házasságtól. Na és te? – kérdezek vissza. Olyan érvvel jött, amit nem akarok megcáfolni, de ebben az is benne van, hogy majd egy napon neki is el kell vennie valakit feleségül. Annyira messze van még ez az egész és el sem hiszem, hogy ennyi idősen ilyenen törjük a fejünket, amikor foglalkozhatnánk mással is. Vicces és furcsa is egyben belegondolni abba, hogy egyszer vége szakad a gyermekéveinknek és ugyanolyan szülők leszünk, mint a mi szüleink. Felelősséget kellesz vállalnunk mások iránt, amikor most még magunkról sem tudunk rendesen gondoskodni. - Lehetséges. Én egyébként azt sem tartom kizártnak, hogy több száz évvel ezelőtt kviblik beházasodtak muglikhoz és akár ezer íziglen öröklik csak a varázslógéneket. Nem tudom, de szerintem ezt nem is fogjuk soha megtudni – rántom meg a vállam. Nem buta kérdés, valószínűleg minden varázsló elgondolkozik ezen származásuktól függetlenül. Ez érdekes téma lehet mindenki számára. Megfogom Corvus kezét és nagy nehezen sikerül talpra állnom. Mindenem el van zsibbadva a hidegtől és az ücsörgéstől. Rendesen nehezemre esik kinyújtózkodni és elindulni. - Legközelebb maradjunk a klubhelyiségben a kandallónál – húzom el a számat, mikor észreveszem, hogy lépkedek ugyan, de a lábaimat nem érzem. Meg úgy mást sem.
A női megérzésre csak kicsit elmosolyodom és megrázom a fejem. Persze, ha valami negatívat mondunk a női nemre, az hímsoviniszta meg szexista, meg tudja a fene, de ha pozitív dolgot mondanak róla, megkülönböztetve a női nemet a pasiktól, az persze rendben van. Na persze én ilyesmin nem akadok fent, csak egy picit mulatságosnak találom, mélyen, legbelül. Én is észreveszem, hogy a nap már nagyon lemenőben van, és a hideg is lassan beférkőzik a ruhám alá, ahogy a hőbűbájon kezd elillanni. Az is csoda, hogy ilyen sokáig kitartott, úgy tűnik, hogy kellően begyakoroltam negyedikes létemre. - Ja, és oda jár a legtöbb mugliivadék, biztos ez fertőzte meg az agyát. - vonom meg a vállam, én se akarok csak róla beszélni, azt hiszem, hogy csak valami hülye önvédelmi reakció volt, hogy elmondtam az első dolgot, ami eszembe jutott, hogy eltüntessem azt a furcsa pillanatot. - Úgy is férjhez fogsz menni, Bex, minden aranyvérű megházasodik, ha nem, akkor többségbe kerülnek a mugliivadékok, tudod. - mondom, bár óvatos hangon, mert ebből lehetne robbanás is, ha azt szűri le, hogy a "nőnek csak szülnie kell", pedig igazán nem ezt akarom mondani csak visszhangzom, amit a szüleink is mondanának. Lassan megmozgatom a lábamat és újra a kezembe veszem a könyvemet, habár olvasgatni itt kint már biztos nem fogom, mert lassan teljesen lemegy a nap. Már biztos, hogy nem érünk be időben, de valahogy ez nem tud érdekelni, nem fogok emiatt sietni. - Nem vagyok egy nagy történész, de igazából jó lenne tudni, hogy egyáltalán miért léteznek. Vajon a mugliivadékok csak úgy lesznek, vagy évszázadokkal korábban egy varázsló házasodott mugli családba és csak visszatér az örökségük? - dobom fel a kérdést, mert még ez is jobban elviselhető, mint az, amit a hugrabugos csaj mondott, hogy egy és ugyanaz a faj vagyunk és mi is a mugliktól származunk, csak évszázadokkal korábban voltak mugli felmenőink azért tagadjuk így, meg nem emlékszünk. - Na gyere, induljunk el befelé. - állok fel, egyik kezemmel a könyvet szorítva magamhoz, a másikat Bex felé nyújtva, hogy felhúzzam.
Furcsa abba belegondolni, hogy egyszer nem Dumbledore lesz a Roxfort feje, s mi is kirepülünk innen. Egyszer befejezzük a tanulmányainkat, dolgozni kezdünk és családot alapítunk. Egy kis félelemmel tölt el, ahogy ebbe belegondolok. Jól tudom, hogy még korai ezen gondolkozni és nem kell ennyire előre szaladnom az évekkel. Először tényleg sikerüljön befejezni ezt az évet és nem megbukni semmiből. Nem szeretnék úgy járni, mint Corvus bátyja, Marcus. Nem is értem, hogy lehetnek testvérek, agyilag és szerintem külsőre is ég és föld a két srác. Mi legalább belsőre hasonlítunk a bátyámmal, még ha külsőre nem is. Nem tudom elképzelni szeplőkkel és vörös hajjal a fivéremet. Elég vicces képet alkot így a fejemben. - Előbb-utóbb valóban bekövetkezik majd, de addig szerintem még van néhány évünk. Van egy olyan érzésem, hogy mi míg itt leszünk, ő is itt lesz. Persze erre nincs semmi biztosíték. Női megérzés meg ilyenek – legyintek, s beszéd közben végig vigyorgok és felhúzom az egyik szemöldököm. Kezd sötét lenni, biztos vagyok benne, ha Piton észreveszi, hogy egy fél órán belül még nem vagyunk a klubhelyiségben, akkor baj lesz. Valamiért most ez nem tud érdekelni. - Nagyon nem bírom Sasha-t – sóhajtok lemondóan, majd egy kisebb nevetés hagyja el a számat, amikor meghallom, hogy mennyire bugyuta ez a lány. – Miért kell a nyomorult mugliivadékokat védelmeznie aranyvérű létére? Látszik, hogy hugrabugos, oda csak bolondok járnak – zárom le a témát ennyivel. Nem hiszem, hogy érdemes lenne erre a lányra több szót fecsérelni. Csak megalázza a saját vérét, valószínűleg egy mugli vagy mugliivadék mellett fog kikötni. - Nekem sem erőltetik, pedig sokan ennyi idősen már tudják, hogy kihez fognak hozzámenni – húzom el a számat. – Ebben nagyon hasonlítunk. Én sem tudnék senkihez sem alkalmazkodni és hozzám is nagyon nehéz plusz ott vannak a hangulatingadozásaim. Nem hiszem, hogy valaha is férjhez megyek – rántom meg a vállam. Még csak negyedévesek vagyunk, szerintem felesleges mélyen belebonyolódni ebbe a témába. Előttünk az egész élet. - Jaja, én meg majd segítek ebben a kampányban – válaszolok, de természetesen nem gondolom komolyan. – Nem is kellene egyáltalán sárvérűeknek létezniük.
Biccentek neki arra, ahogy Dumbledore nézeteiről beszél, igen, merőben máshogy látja a dolgokat az öreg varázsló, mint ahogy kellene. Manapság ő a gerince annak a mozgalomnak, hogy minél több sárvérű kerüljön az iskolába és megkülönböztetés nélkül legyenek kezelve, hiába teljesen mások, mint mi. - Amíg ő a feje, igen... Na majd meglátjuk néhány év múlva ki váltja fel. Már vagy... 120 éves. Akármilyen nagy a varázsereje, egyszer ki fog majd rajta az idő és elhagyja az élet. - vonom meg a vállamat, mintha egy kicsit se érdekelne, hogy az igazgató feldobhatja a talpát rövid időn belül. Vagy ha mondjuk 15-20 év múlva, az még jobb. Addigra én is elég idős leszek ahhoz, hogy befolyásom legyen a következő igazgató kinevezésére. - Olyan mint valami béke harcosa és lelőhetetlen. - húzom el a számat, aztán a félreértésre Bexből kitör a nevetés és a kis kínos érzésem elkezd felszívódni, egy vékony mosoly kerül az arcomra. Jól van, akkor nem csak nekem nevetséges ez a gondolat. - Azt mondtam neki, hogy nem kére többet, mint amit a születése kér. Én ezzel azt akartam mondani, hogy hagyja abba a muglik és a sárvérűek védelmezését, ő meg azt hitte, hogy feleségül kérem, mert ő is aranyvérű. - magyarázom, megingatva a fejemet. - Mintha azon járna az agyam, hogy kivel kell majd összeházasodnom, szerencsére a szüleim még sose hozták szóba a házasságot, de nem is nagyon tetszik a gondolat, hogy valakihez alkalmazkodva kelljen leélnem az életemet. Nagyon nem. - folytatom, halkan felsóhajtva. - Ja, holnap az lesz az első dolgom, hogy kampányt indítok a sárvérűek érdekeiért harcolva. Na persze. A fenét fog megváltoztatni engem az a szőke liba. - válaszolom hidegen, bár nehéz úgy komolynak lenni és fújni McCaine-re, hogy láthatóan mennyire feldobta Bexet. Ha másra nem is, erre jó az a sztori.
Valószínűleg, ha a Flint és a Wildfield szülők nem ápolnának olyan jó kapcsolatot, akkor a gyerekek sem barátkoztak volna össze soha. Már kiskoromban is elég különc voltam és nem szívesen mentem oda új emberekhez, hogy ismerkedjek. Most is többnyire megvagyok magammal. Persze hülyeség lenne azt mondani, hogy amikor idejöttem bátor voltam és egyáltalán nem akartam senkivel sem barátkozni. Izgultam és támaszt éreztem Corvus személyében. Attól, hogy nem vagyunk együtt a nap huszonnégy órájában és van, hogy nagyon sokáig nem is beszélünk még visszatlálunk egymáshoz olyan véletlenek által, mint a mai. A muglik meg Trelawney is biztosan azt mondanák, hogy ez a sors akarata. Inkább hiszek a véletlenekben, mint a sorsban, de kinek mi. - Félreértesz. Ugye azt mondtam, hogy az egyik valaha élt legerősebb varázsló Dumbledore és ezt nem is fogom visszavonni soha. Nem mondtam azt, hogy egyetértek a nézeteivel. Olyan dolgokra képes az a férfi, amire a legtöbb varázsló nem és ez értékelendő dolog, viszont hagy kivetnivalót maga után. Nekem sem tetszik, hogy össze vagyunk zárva a sárvérűekkel, de míg ő az intézmény feje nem tehetünk semmit – rántom meg a vállam. Remélem, hogy egyszer majd egy olyan varázsló vagy boszorkány fogja vezetni a Roxfortot, aki inkább az én nézeteimet vallja. Nem szeretném, ha a gyerekeimnek is majd azt kellene átélniük, mint nekem. Tudom, hogy ez még nagyon messze van és egyenlőre felesleges ezen pattognom. Félszemmel, kissé félősen oldalra pillantok Corvus-ra, de rögtön vissza is vezetem a tekintetem a cipőmre. Az ő arcán is látszódik valami számomra megmagyarázhatatlan dolog. Nem tudom, hogy mi ez, még nem igazán tapasztaltam ilyet a részéről és úgy érzem, jobban járok, ha nem kérdezősködöm. Rövid választ ad és jobbnak gondolom, ha ejtjük a témát egy időre. - Jaj Sasha a legrosszabb az összes bolond hugrás közül. Piton párba rakott vele bájitaltanon, biztos láttad. Az agyamra megy – forgatom meg a szemeim. A szőke évfolyamtársunk egy percre sem tudja befogni és azt hiszi, hogy ő mindenkivel jóban van. Hát mekkorát téved! – Mi van? Miért hitte azt, hogy meg akarod kérni a kezét? – kérdezem nevetve. Ez a lány mindenkin túltesz. - Na és elérte a célját? Jobb ember lettél? – kérdezem gúnyosan, komoly arccal, de nem sokáig bírom ki újabb kacaj nélkül. Egyszerűen hihetetlen ez a McCaine!
Bex-et éppen olyan értékrendre nevelték, mint engem az én szüleim, a különbség csak az, hogy én tényleg azzá a mágussá fogok válni, akinek beleszólása lesz a varázsvilág nagy történéseibe és a Roxfort vezetésébe, én leszek az, aki végetvet ennek a sárvérű mételynek. Ha azt hiszik, hogy egy ezeréves mágus iskolába berakhatják majd a lábukat, nagyon el vannak tévedve. Veszélyesek lehetnek oktatás nélkül vadmágiával, igen, de ez nem jelenti azt, hogy közénk kell tartozniuk. Majd lesz egy kis koszfészek "különleges mugliknak" és azzal legyenek tökéletesen megelégedve. Vonakodva hallgatom, hogy mennyire el van ragadtatva Dumbledore-tól, de csak visszafogottan bólintok. - Nagyon erős, ez igaz, de nem csak ebben rejlik a nagyság. Te is tudod, hogy állandóan védi a sárvérűeket és hogy ő volt a legnagyobb ellenfele a Sötét Nagyúrnak. Hiába az ereje, ha rossz dolgokra fordítja. - mondom, egy fokkal halkabbra fogva a hangomat, hiszen Voldemortról még most se beszélnek olyan nyiltan, főleg nem úgy, hogy pártolják a tetteit. De én tudom, hogy mindent csak a nagyobb jóért tett, azért, hogy örökre biztonságba tudhassa a varázsvilágot és irányítása alatt az egész világot. És ha valaki ekkora erejű mágus és a javunkat akarja, miért ne hajtanánk fejet? Látom, ahogy az arca kezdi felvenni a hajának a színét, mintha egy nagy, vörös paradicsom lenne nagy zöld szemekkel, bár most a cipőjét bámulja. Engem is eltölt a furcsa izgalom és idegesség, de azt leszögezhetjük, hogy ilyesfélék kezelése pont kimaradt az oktatásomból. - Tudom. - bököm ki, de több érzelmi intelligencia nem szorult belém, inkább mielőtt az én sápadt arcom is elvörösödne valami egészen más jut eszembe. - Bár mostanában képtelen is lennék elvonulni a világ elől, mert rám tapadt egy pióca. - dobom be a témát, egy éles váltással. Legalább is én egy éles váltásnak szánom. - McCaine, mármint Sasha nem hajlandó megállni a rögeszméjével, hogy nekem szükségem van rá, meg hogy... asszem jobb emberré akar tenni, vagy ilyesmi, és akárhányszor elzavarom lepattan róla minden.Múltkor azt hitte meg akarom kérni a kezét. Idegesítő kis hülye. - mondom, összefonva magam előtt a karjaimat és hátradőlve újra a padon. Most én vagyok az, akinek elréved a tekintete, csak bámulom a birtokot magam előtt. Hihetetlen ez a McCaine, az összes hugrabugos közül ő a legelszántabb szenteskedő.
Igazából, ha a szüleim nem nevelték volna belém, akkor is nagy valószínűséggel utálnám az összes kis mocskos sárvérűt. Ha én lehetnék ennek a helynek a feje vagy valamelyik befolyásos varázsló egyike, akiknek beleszólásuk van az iskola életébe, akkor én biztosan külön raknám a különböző származásúakat. Ez ami most van csak feszültséget okoz a diákok között és azt nem mondom, hogy nem tanulhatnának a mugliivadékok, mert sajnos ők is részét képezik a varázslótársadalomnak, de elkülönítve jobb lenne. Mi egy hatalmas előnnyel indulunk neki az iskolás éveinknek, mivel sok dologgal tisztában vagyunk már akkor is, amikor elkezdjük az első osztályt. Nekem apukám olyan dolgokat is megtanított kiskoromban, amiket nem szabadott volna. - Ha valaki rám támad nyilván nem fogja letaperolni, de nagyon sok mindenben a segítségemre lehet. Egész jó döntésnek tartom, hogy végül kolibrire esett a választásom. Már régebben is csodáltam ezt az állatot, pedig még csak nem is varázslény – mosolygok Corvus-ra. – Tudom, hogy a főnixe nem familiáris, de örülök, hogy megtudtam végre a nevét. Igen, már a patrónusáról is hallottam. Bárki mondjon bármit, Albus Dumbledore a valaha élt legnagyobb varázsló – magyarázom. Sok mardekáros nem szereti igazán a Roxfort mostani igazgatóját, mert sárvérű barátnak tartják, ám ez egyáltalán nem von le semmit a képességeiből. - Még kisebb koromban sokat olvastam az igazgatóról – rántom meg a vállam. Igazából tudom, hogy sokan nem néznék ki belőlem, de imádok olvasni témától függetlenül. Egyszer azon is elgondolkoztam, hogy valahonnan beszerzek egy mugli szerző által írt könyvet puszta kíváncsiságból, semmiképp sem rajongás céljából. Kicsit komolyabbra fordul a téma és egy kisebb feszültséget érzek meg kettőnk között, ami hatalmas kérdőjeleket vonultat fel bennem. Nem értem, hogy miért van ez, hiszen csak elmondtam neki, hogy mennyire kedvelem vagy valami ilyesmit és most érzem, ahogy az arcom pírba borul. Nem nézek a srácra, a cipőmet bámulom egyfolytában, mintha az annyira érdekes lenne. - Tőlem nem kell elzárkóznod – szólalok meg nagyon halkan. Közben a familiárisom váratlanul felreppen Corvus öléből és elszáll. – Mondjuk pont én mondom ezt, aki többnyire egyedül van és nem kíváncsi senkire – nevetem el magam kínosan. Ez persze nem teljesen igaz. Valóban nagyon sokszor szeretek emberek nélkül lenni, de vannak azért néhányan az életemben, akiknek az elvesztésébe bele is pusztulnék. Talán Corvus is idesorolható.
Na, azzal, amiket Accipiterről mond tökéletesen egyet kell értenem. Én se tartom őt cseppet sem tehetségesnek, attól még, hogy valaki pénzért meg szívességekért árusítja a házijait nem lesz okos. Nagyképű és egy cseppet sem mutat alázatot a mágusvilág felé, csak a szánalmas mugli apját követné vakon, akivel úgy érzi, hogy már tíz éves korára látta a nagyvilágot, ő meg halott. Csak egy kis mosoly kúszik az arcomra, mikor megköszöni, és habár megüti a fülem a furcsa becézése, nem szólok érte, mintha meg se hallottam volna. Igazából ha szóvá tenném, se tudnám, hogy mit mondjak rá, anyám jobb napjain kívül senki se szokott így szólni hozzám. - Igen, fürgék, annyi szent. És ha sikerül mágikus erőt csempészni bele, akkor teljesen mindegy, hogy mekkora. - válaszolom, még kicsit figyelve a madarat. Ugyan nekem annyira nem gyönyörű, meg kecses, meg fene tudja, de amilyen apró sokkal több helyre bejuthat, mint mondjuk az én farkasom. Ráadásul repülve. - A főnixet Fawkes-nak hívják a főnixet Dumbledore irodájában, de az nem familiáris, hanem igazi varázslény. Viszont, hallottad már, hogy senkinek a világon nincsen varázslény alakú patrónusa, csak Dumbledore-nak, és az övé főnix? - váltok egy picit témát, nem is baj, hiszen a házimanókról nekem sokkal radikálisabbak a nézeteim, mint az övéi. Kicsit zavarba jövök a nevetésére és ahogy felém fordul, valahogy minden együtt most csapódik le egyszerre, és ugyan elmosolyodok, de közben nyelek is egy jó nagyot. Érzem, ahogy a mindig szilárd magabiztosságom kicsit meginog, és a kezemet véletlen se érintem a madárkához már, hiszen ezzel lényegében Bexley lélekdarabját simogatnám és az... olyan bennsőséges. És amúgy se akarom, hogy észrevegye, hogy mennyire izzad a kezem hirtelen. - Én is jól érzem magam a társaságodban. Többször kéne beszélgetnünk, sajnálom, hogy az utóbbi időben kicsit elzárkóztam mindenkitől, tőled is. - vonom meg kicsit a vállamat, és felváltva nézek rá, meg le az ölembe a kolibrira. A familiárisok nem tudnak beszélni, de úgy néz rám, hogy szinte várom, hogy megszólaljon és elmondja, hogy miért is bámul.
Nem kell bemutatni nekem Gina Accipiter-t, már sikerült megtapasztalnom, hogy mekkora egy szemétláda a csaj. Utálom, hogy azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Emlékszem mennyire kiakadtam, amikor arra kért, hogy ne szekáljak senkit. Ok nélkül amúgy sem teszem és még csak hülye bandák tagja sem vagyok, mint Corvus volt régebben. Sokkal jobban illik rám a különc vagy a magányos farkas jelző. Önző vagyok és elvagyok magammal. A legtöbbször nincs szükségem senkinek a társaságára, ám Corvus más. Nem tudom elmagyarázni, hogy miért, csak más, legyen ennyi elég. - Nagyon utálatos. Azt hiszi, hogy ő a világ közepe és mindent mindenkinél jobban tud. Igazából nem is tartom okosnak. Csak pattog ott a házjaival, amiket szerintem szimplán kimásol különböző könyvekből és még van képe cserébe kérni valamit – húzom el a számat. Habár nekem is lehetne annyi eszem, hogy elmegyek a könyvtárba délutánonként és legalább a házit összemásolom innen-onnan, de még ennyi sem szokott összejönni. - Köszönöm drága – mosolygok rá kedvesen, hiszen nem erőlteti rám, hogy továbbra is a tanulásról beszéljünk. Magamat is meglepem, hogy miként is szólok hozzá, de nem zavar. Néha el kell rugaszkodnunk önmagunktól azért, hogy kiteljesedjünk. Érdekes ez a felvetés, de én tényleg vallom, hogy ez így van. Annyira lazán beszélgetünk és szinte repül az idő egymás társaságában. Ilyenkor belém sandít egy kisebb félelem, hogy ez vajon így lesz tíz, húsz, harminc év múlva is? Afelől kétségem sincs, hogy a Roxfortos éveinket végigkíséri majd ez a kapcsolat, s remélem, hogy utána sem szakad meg. Nem hagyom majd. - Mert gyönyörűek, picik, fürgék és repülni is tudnak a kolibrik – rántom meg a vállam. Nagyon sokan olyan familiárist idéznek meg, amelyek nagyobb testfelépítésűek, mint a farkas vagy az oroszlán. Én valami kisebb állatot szerettem volna. - Ugyan ha harcra kerülne a sor nem feltétlenül lenne ez a madár a segítségemre, de ettől függetlenül tudom, hogy jól döntöttem. Még régebben kaptam egy olyan fülest, hogy Dumbledore egy főnixet tart az irodájában, aki folyton ott van mellette, ha szüksége van rá. Talán ez adta számomra a legnagyobb löketet. Csak elmosolyodom az előadásán a házimanókról. Egy kicsit sem sértődöm meg, hogy nem ugyanaz a véleményünk róla, de nem baj. Más emberek vagyunk, más nézetekkel. Nem kell a másikra erőltetni semmit. - Végülis ez is egy vélemény – rántom meg a vállam még mindig mosolyogva. – Még ennyi év után is jól érzem magam veled, Flint, még ha nem is értek egyet az előbbi monológoddal – nevetem el magam és a fiú felé fordulok. A familiárisom még mindig ott nyugszik az ölében és mozdulatlanul tekint fel rá.
Kicsit megcsóválom a fejemet, nincsen arról szó, hogy ezzel most messzemenőkig csalódtam benne, hiszen látszik rajta, hogy nem csak kamuzik, tényleg nem tudta. - A kis liba pedig nem csak az, hanem a sárvérűek védőszentjének is tartja magát. Agresszív kis görcs. - húzom el a számat, ha képes is vagyok sárvérűek mellett beszólás nélkül elmenni, ez a csaj nem ilyen. Csak ránézek és már is felmegy bennem a pumpa. Persze ez csak annyit tesz, hogy kiül az arcomra a gyűlölködés és azonnal a nyelvemen van a következő beszólásom. - Jól van, jól van, nincs több szó a tanulásról. - vonom meg a vállam, hiszen úgy tűnik, hogy tényleg nem akar erről beszélni. Szokásom másra erőltetni az akaratomat, de ez most teljesen más, ennek most Bex döntésének kell lennie. Nem nézem én se az időt, ha napnyugta lesz és fázik majd felállunk és elmegyünk, a mai estém egészen üres. Ahogy észreveszem, hogy egy madár közelít hozzám először furcsállva vonom össze a szemöldököm, de nem nehéz rájönni, hogy azért száll le az ölembe és bújik bele a kezembe, mert Bexhez tartozik. - Kolibri? - kérdezem kicsit méregetve a madarat, miközben a farkasom is megjelenik és halkan morogva kezd közeledni, de ahogy közelebb ér elhal a morgás, nem akar kolibrit vacsoráram úgy tűnik. - Ügyes vagy és érdekes választás. Gondolkoztál már rajta, hogy miért éppen kolibri? - kérdezem, bár a hangom egészen filozófikus, egyáltalán nem foglalok állást, hogy ez egy jó vagy egy rossz döntés, még ha látszik is, hogy a farkas és a kolibri... nos, teljesen más kaliber és más világ. Bámulom egy darabig, egészen addig, míg a házimanók dolgát nem kezdi el pedzegetni. Nem hülyézem le kapásból, de egyáltalán nem értek vele egyet, és ez nagyon is kiül az arcomra. Kicsit megváltozik a tartásom, a kolibri is felreppen a kezemből és a farkas is kihúzza magát. - A házimanók okkal a szolgáink. Így kell bánni velük, ehhez vannak hozzászokva, és nem szabad őket hagyni, hogy a maguk urai legyenek. A házimanók nem azért vannak alantas sorban, mert egyszer csak ilyen kedvünk lett, hanem azért, mert megérdemlik, mert varázslók százait ölték meg a manólázadásban. Képesek akárhol hoppanálni, képesek pálca nélkül a saját varázserejükből akármit elérni, csak a szolgasors az, ami kordában tarthatja őket. Tudniuk kell, hogy hol a helyük, mert a szabad akaratuk csak veszélyt rejt a varázslótársadalomnak. - magyarázom, teljes meggyőződéssel, én tényleg ezt tanultam, nekem az Aranyvérű családok ezt a magyarázatot adták, amikor kisgyerekként először kérdeztem a házimanónkról, miért ilyen toprongyos, miért érdemli meg azt a pofont hibázás után, vagy éppen miért bünteti saját magát. Mert ott a helye, mert így kell lennie. Elengedem a tanulós témát, de ha Bex valami vidám témát akart, akkor elég pancser előadást tartottam neki. Na mindegy.
Mindig is csodáltam Corvust azért, amiért ennyire okos. Ez már egészen kicsi korunk óta látszott és a szülei is tisztában vannak ezzel. Ez lehet az egyetlen magyarázat arra, amiért ilyen keményen fogják. Tudják, hogy egyszer még nagyon sokra fogja vinni, s csak reménykedni tudok benne, hogy engem sem fog addigra elfeledni. Egy kis szégyenérzet azért végigfut az arcomon, mivel teljesen le vagyok maradva tanulás ügyileg hozzá képest, de ez már nem lesz így sokáig. Azt nem mondom, hogy beérem majd, de mindenesetre kisebb szakadék fog köztünk tátongani. Minden rosszban van valami jó. - Én ezt tényleg nem tudtam. Ha ezzel tisztában vagyok akkor sosem üzletelek vele – kapok a fejemhez és egyszerre nagyon bűnbánó arcot vágok. Ez annyira hihetetlen! Gina Accipiter sárvérű. Gondolhattam volna, de mégsem esett le a dolog. Kész vicc, hogy én egy ilyen emberrel szóba álltam és még segítséget is kértem tőle. Többnyire próbálom elkerülni a mugliszármazású boszorkányokat és varázslókat, mivel nem tartom egyenrangúnak őket velünk a társadalmunkban. Jó lenne, ha mindenki betartaná a hierarchiát, de sokan nem képesek rá. Azokat az aranyvérű varázslóat is a sírba kívánom, akik még támogatják is őket. Az olyanokat, mint a Weasley család. Édesapám kiskoromban sokat mesélt róluk, de semmi jót, nem méltók a varázsló elnevezésre. - Jól van, belehúzok, de aj Corvus most hagyjuk ezt. Kikapcsolódni jöttem ide ki és nem azért, hogy neked panaszkodjak a tanulásról – húzom el a számat. Lassan elkezd majd sötétedni és ideje lesz bemennünk, de kiszeretném élvezni még azt a kevéske időt. Mennyi lehet hátra? Fél óra? Egy óra? Nem tudom, de nincs is nálam óra, hogy folyamatosan arra tekintgessek meg alapból nem vagyok tisztában a nap kelési és nyugvási idejével. Hirtelen ötlettől vezényelve idehívom a familiárisom, ami leszáll Corvus ölébe és hozzábújik. A gyönyörű, kék kolibri felpillant a fiúra és nem mozdul. - Említettem már, hogy sikerült megidézni? – kérdezem büszkén mosolyogva. Na ezután mondja bárki is rám, hogy buta liba vagyok! - Reménykedem, hogy találnak majd új fajokat. Nincsen csodálatosabb a varázslényeknél, még akkor sem, ha veszélyesek. Egyszerűen csodálatosak és nem tudom, hogy mennyire fogsz puhánynak tartani ezután, de most muszáj ezt elmondanom neked. Igazából nem tetszik, ahogy a házimanókkal bánnak. Tudom, hogy aranyvérű vagyok és belém nevelték, hogy ők csak semmirekellő szolgák, de ettől még nem kell egyetértenem velük – rántom meg a vállam. Nekünk is van otthon saját manónk, de sosem kérem a segítségét semmire. Inkább magam oldom meg a dolgokat. - Rendben, megfogadom a tanácsod és megjegyzem a nevét. Még majd meglátom. Ismersz már, bizonytalan vagyok, ha a jövőről van szó – mosolygok a fiúra. Ez a gyógyító dolog csak egy felvetés és hiába tetszik még nem vagyok biztos benne. Csak jövőre kell lerakni az RBF vizsgákat, így addig még van időm gondolkozni.
Nem akarom magam rátukmálni a lányra, ő talán az egyetlen, akinek még szívesen is segítenék, hogy felzárkózzon, de ha nem kér belőlem, akkor biztos, hogy nem fogok a nyomában járni és belebeszélni a fülébe. - Az. - válaszolom vissza, és kicsit meglep, hogy ennyire hátrahőkölsz. Tényleg nem is sejtette? Jó, csak a nagy házak családfáját kellett megtanulnom, nem tudom az összes aranyvérű ház nevét, ráadásul akinek mind a két szülője varázsló, azok is lehet, hogy mugli származásúak, hiszen a szüleik lettek sárvérűek. Mint Lily Evans és James Potter, a kis túlélő kevésbé túlélő szülei. Csak vállat vonok a ruhacserés jótanácsra, de azért a kacsintására már elsomolyodok. Azért én se hordom hetekig a ruhákat, de nagyon ritkán cserélek naponta farmert. Minden mást igen, de a nadrág valahogy nem szokott érdekelni. Picit elhúzom a számat, hátha nem én leszek a hírvivő, akit megölnek. - Szerintem igaz. Szóval nagyon bele kell húznod, Bex. - mondom, és eskü nem akarom totálisan elkedvetleníteni, de hazudni se fogok, az fix. Ha tényleg gyógyító akar lenni, akkor nagyon hajtania kéne. És nem nézem le a képességeit, de ha eddig ilyen béna volt, nem fog menni varázsütésre, még aranyvérű családokban sem. Nem kattogok tovább ezen, mert előkerül a legendás lények témája, és szinte varázsütésre változik meg a hozzáállásom és a teljes kisugárzásom. Sokkal szabadabbnak és lelkesebbnek tűnök, mint valaha. Ilyet nem igazán látni rajtam Sötét Varázslatok Kivédésén, vagy Bájitaltanon, vagy akármelyik mások szemében komoly tantárggyal kapcsolatban. Azokban visszafogott vagyok, perfekcionista, már-már tökéletes. De ez teljesen más. - Irigylem azt a sárkánykutatót vagy magizoológust, aki egyszer megtalálja őket. Már nagyon régen nem találtak új fajokat, a tankönyvünkben már vagy ötven éve változatlanul ugyanazok az állatok vannak. - teszem hozzá, kicsit elgondolkozva. A szüleim miután kijártam a Roxfortot azt akarják, hogy a Mágiaügyi Minisztériumban helyezkedjek el vagy Aurorként, ahogyan szintén a hatalom közelében maradhatok. De az, hogy én mit akarok... Az mindegy. Néhány pillanatig csak nézem a könyvet, aztán újra eszembe jut, hogy Bexnek mik is a céljai. - Ha tényleg gyógyító akarsz lenni, akkor korrepetálásra kéne járnod egy Mesterszakossal. A gyógyítók általában elég barátságosak, csak bevállalna valaki. Mondjuk a Marshall lány. - dobom be, de csak azért azt a csajt mondom, aki már inkább nő, mert vagy nyolc évvel idősebb nálunk, mert róla tudom, hogy végzős gyógyító és nagyon jó. Ha valaki bajba kerül, olyan bajba, amivel nem mehet Madame Pomfrey-hoz, azonnal őt keresi.
Eléggé parának tartom, hogy már Corvus-nak is az iskolás ügyeimről kell panaszkodnom. Mindig eszembe jut és egyszerűen nem tudok elszakadni attól, hogy ennek nem lesz jó vége, ha így folytatom. Kellene valami kapaszkodó, ami a segítségemre van. Már pár perccel a szavaim után rögtön megbánom, hogy elutasítom Corvus segítségét. Ő lenne az egyetlen, aki tényleg tudna nekem segíteni. A legtöbb diáknak csak végig beszólogatnék és addig fajulna a dolog amíg elegünk nem lenne a másikból és vége is a korrepetálásnak. Túl büszke vagyok ahhoz, hogy visszaszívjam az előbbi mondandómat, így tényleg magamtól kellesz összeszednem magam. Nem vagyok én buta lány csak átkozottul lusta. Majd csak valahogy beérem a kortársaim tudását. - Gina Accipiter sárvérű? – kérdezem hátrahőkölve. Nem ismerem annyira a lányt, mindig is elkerülte régebben a figyelmem, mert jelentéktelen szürke kisegérnek gondoltam. Talán a sárvérűsége teszi ezt. – Oké, azt gondoltam, hogy nem aranyvérű, de azt hittem, hogy félvér. Már mindegy. Amúgy meg inkább az üzlet szót alkalmaznám erre. Ő ad nekem jegyzetet és házit én meg azt, ami kell neki, ha olyan dolog, amit meg tudok szerezni és nem is esik nehezemre – rántom meg a vállam. Persze, ha valami nagy dolgot kérne tőlem az a mocskos kis sárvérű, akkor rögtön visszautasítanám a „segítségét”. - Lehet, hogy meg fog lepni téged kedves Flint, de igen – válaszolom felhúzott szemöldökkel. Lehet, hogy nem én vagyok a leglányosabb lány és nem érdekelnek a ruháim, de azért szeretem, ha tiszták és illatosak. Legalább ennyi jár nekem. – Ez egyébként a legjobb szokásom, ezt igazán átvehetnéd – kacsintok rá. Tipikus fiú. Hiába tartom magam tomboy-nak egy srác bőrébe egy napra se bújnék bele. - Jól van, majd megoldom valahogy. Egyébként az igaz, hogy Piton csak akkor enged RBF vizsgára, ha kiváló eredményt kapok bájitaltanból? – kérdezem, s kicsit félek a válaszától. Reménykedem, hogy majd a tanár úr kivételt tesz amiatt, hogy mardekáros vagyok vagy valami hasonló, ha ez igaz lenne. Ha nem, akkor nagyon össze kell szednem magam és tepernem, mert nem lesz meg egy könnyen. Nem mindenki érthet mindenhez és ez nagyon nem az erősségem. Hangosan felnevetek, amikor meglátom a gyermeki csillogást Corvus sötét szemeiben. Valóban nagyon régen ismerjük már egymást, de azt azért nem gondoltam volna, hogy pont ez a téma hozza lázba. Ebben is hasonéóak vagyunk egymással. - Ezen nagyon sokat gondolkoztam régebben és szerintem léteznek, habár nagyon ritkák és az sem kizárt, hogy a kihalás szélén állnak – húzom el a számat. Rendkívül felcsigáz, ha a különböző legendás lényekről beszélhetek valakivel. B tervnek mindig is ott lesznek nekem, ha nem jönne össze a gyógyítás, habár nem tudom, hogy ez mennyire életbiztosítás.
Nos, valószínűleg ebben Bex nincsen egyedül. Gyakran nem tudni, hogy mi jár a fejemben, vagy hogy mik a szándékaim, így amikor azt hiszik, hogy nem figyelek, sokan szoktak csak úgy megbámulni és méregetni. Már egyáltalán nem játszok a régi játékaimmal, a kártya gyűjtést is réges-régen abbahagytam, csak tanulok és alkalomadtán odaszólok egy-két sárvérűnek, semmi olyat nem csinálok, ami miatt "normális gyereknek" tartsanak. A megnyugtatásom valamennyire beválik, bár remélem, hogy nem azért fogja most már hanyagolni a bájitaltant, mert én azt mondtam, hogy úgy is átmegy belőle. Ahogy elkezdi magyarázni, hogy nekem elég bajom van nélküle is csak elkezdem megingatni a fejem tagadólag. Csak akkor hagyom abba a rosszallást, amikor megemlíti a griffendéles lányt. - Te Accipitertől szerzel jegyzeteket? Ne már Bex, ennyire nem lehetsz megszorulva, hogy a sárvérűre támaszkodj helyettem. - válaszolom, és talán tényleg van a hangomban egy kis sértettség, gőg, és természetesen zavar. Mióta barátkozik sárvérűekkel? Ráadásul annak a csajnak olyan kamu vezetékneve van, mintha felcsaptak volna egy latin szótárt. Varázslók között gyakori a latin név, de ez a csaj sárvérű, egészen egyzserűen röhej így. Azzal a résszel cseppet sem bánt meg, hogy azt akarja, hogy törődjek csak magammal, ehhez már hozzászoktam, anyám minden leveléből ez sugárzik, hogy tanuljak és készüljek és mással ne törődjek, mert az én elmém és képességeim fejlesztése a legfontosabb. - Ha-ha. - jön újra a kamu nevetésem. - Mert te biztos mindig naponta cseréled az összes pólód és a nadrágod. - szúrom vissza egy kis mosollyal, bár őszintén meglepne tényleg, ha igen lenne a válasz. Mikor vált volna ilyen kis finnyássá? Egy farmert kétszer is fel lehet venni egymás után, nem fog miatta lerohadni a lábam. A gyógyításra kicsit felvonom a szemöldököm, de egy nyelés után elrendezem a gondolataimat és már kész is vagyok a visszafogott támogatásra. - Ha a gyógyítás érdekel, akkor ezért kezdj el küzdeni. Ahhoz viszont nagyon is fontos a bájitaltan. Biztos van felsőbb éves gyógyító is, aki bevállalna néhány korrepetálást, ha már tőlem nem akarsz segítséget kérni. Csak Accipitert ne, könyörgöm. Nem számítok arra, hogy ekkora ujjongásba tör ki, de ahogy meghallom, rám is rám száll a lelkesedés. Tudtam, hogy nem fog beszólni, hogy szinte ponyvát olvasok, de azt nem, hogy már ő is olvasta és imádja. - Fú, ez király, végre valaki, akivel megbeszélhetem! Szerinted a Tündérsárkány tényleg létezhet valahol Franciaországban? - kérdezem és a szememben ott csillog az őszinte érdeklődés. Ha bárki hallaná ezt, BÁRKI, akkor addig nem nyugodnék, míg el nem hallgattatom, hiszen Corvus Flint, aki Tündérsárkányokról olvas meséket...
Néha szívesen belelátnék Corvus fejébe, hogy mégis mi játszódik le benne. Még én sem tudok sokszor kimenni a srácból, ami nagy szó, mert szerintem az iskola falai közül én ismerem a legjobban. Azt már nem merem bátran kijelenteni, hogy én is állok hozzá a legközelebb, de azért reménykedem benne. A mi kapcsolatunk nem olyan, hogy nyálasan a másik nyakába ugorjunk meg hogy őszinte legyek én senkivel sem vagyok olyan. Szeretek különcködni és igazából nincs szükségem nagyon közeli barátokra. Jobban elvagyok egyedül, mintsem másokkal. Már Corvus is egy hatalmas kivétel az életemben. - Ha igazak a pletykák, akkor remélem, hogy Piton még nem változtatott ezen a jó stílusán. Sok kivetnivaló van vele, de ennek rendkívül örülnék – mosolyodom el. Mindig próbálok jókedvű maradni akármilyen rossz is a helyzet, mert nem akarom, hogy a diáktársaim azt lássák, hogy valami miatt összetörök, összeroppanok. Úgy szeretnék a köztudatban élni, mint azaz erős lány, aki mindig kiáll magáért és nem hátrál meg másoktól. Biztosan sokan tartanak egy üresfejű libának, akikkel vannak közös óráim és tudják, hogy mennyire nem értek a tanuláshoz, de megpróbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne. – Elég bajod van, Corvus. Most láttam meg anyád levelét is, nem akarlak hátráltatni. Sikeres jövő áll előtted és semmi szükség arra, hogy visszahúzzalak. Majd valahogy megoldom, talán kezdetnek az is jó lesz, ha megtanulom a házikat meg jegyzeteket, amiket Ginától kapok. Lehet elég lesz egy elfogadható osztályzathoz, de te csak törődj magaddal – magyarázom neki bőszen. Valóban így gondolom? Valószínűleg igen, de hogy őszinte legyek azért nem akarom, hogy segítsen nekem, mert túl makacs és önző vagyok. Magamtól akarok rájönni a dolgok nyitjára és nem szeretem, ha segítenek nekem. Még Corvus sem. - Akkor vegyél tiszta nadrágot, ez már biztosan bűzlik – válaszolom gúnyosan. Tudom, hogy ez a fiú nem fog megsértődni ezen, egy percig sem aggódok miatta. Igazából az sem lepne meg, ha tényleg magával hordaná, nincsen azzal semmi probléma, de nem akarom firtatni a témát. Úgy gondolom, hogy nem akar előttem megtört kisfiú lenni, akinek a nap huszonnégy órájában az anyja levelén kattog az agya és azt olvasgatja. Talán így van, talán nem, ez az ő dolga. - Igazából te is tudod, hogy én nem tervezek előre, próbálok sodródni az árral és spontán élni az életet, de anyám rivallója után kicsit utánanéztem a dolgoknak és a gyógyítás az, ami tetszene. Kicsit meredek ez nekem, nagyon össze kellene szednem magam ahhoz ötödik végéig – húzom el a számat. Ezt még senkinek sem mondtam el, Corvus az első és így kimondva még nagyobb baromságnak hangzik, mint gondolatban. Elkerekednek a szemeim, amikor meglátom, hogy mit olvasott a srác, amikor keresztezték egymást útjaink. Hatalmas mosoly kúszik az arcomra és csodálattal tekintek a könyvre, majd Corvusra. - Én ezt már olvastam, egyszerűen imádom! – szólalok meg ujjongva. Biztos furcsán hathat az én számból, hogy már olvastam valamit, ráadásul egy könyvet, ami még valamelyest kapcsolódik is az oktatáshoz, de hát a legendás lények mindig is érdekeltek.
Nem szoktam letagadni, hogy barátok vagyunk, de azt azért nem reklámoznám, hogy kiskorunkban még aludtunk is együtt, mert ha nem is a szemembe, de a hátunk mögött tuti megindulna a sutyorgás. Újabb ok, amiért hálát adhatok, hogy a bátyámnak sikerült kijárnia a hetedik évet és nem tanult tovább, mire én elsős lettem. Mert Marcus biztos, hogy a lehető legrosszabb pillanatban dobta volna le az információ bombát, és azt az se fordítja vissza, ha a szüleink leszídják utána. A Sötét Nagyúr utódja, akit a suliban azzal cseszegettek, hogy együtt aludt egy lány osztálytársával, így vonulnék be a történelembe. Gyönyörű. A rivallóra nekem is kerekedik a szemem, ilyenhez csak az a szülő nyúl, aki már tényleg a fúriafűz dühét akarja ráömleszteni a gyerekére. Azért, ha belegondolunk ez is van olyan genyóság, mint amiket a mardekáros beszólogatós gyerekek csinálnak. Ez nyilvános megszégyenítés, hiszen a levél ott üvölt veled akárki is áll melletted. Elég... aljas, végül is. - Én azért hallottam pletykákat valami Crack és Monstro nevű párosról, akik csak azért mentek át, mert Mardekárosok voltak... - válaszolom, de nem bagatelizálom el a gondjait, látszik az arcomon, hogy fürkészem a tekintetét és már forognak is az agytekervényeim. - Csak azt nem értem Bex, ha tudod, hogy bukásra állsz és hogy miből vagy pocsék, de még azt is, hogy a figyelmeddel van baj, akkor miért nem szóltál hamarabb? Segítek, ha akarsz. Vagy mondjuk számmisztikából keresek valakit, aki segít neked, azt én se tudnám elmagyarázni, azt se értem én hogyan értem. - vallom be őszintén. Minden másban tény, hogy elég jó vagyok, tehát simán tudtam volna neki segíteni, ha megkér. Csak bólintok Marcusra, a szüleim nem szóltak semmit, de Marcust általában büntetésből tették oda, ergo nem hagyta, hogy éljük a kis életünket meg játsszunk a játékainkkal. Pedig abból voltak nagyon menők, és jó sokáig le is kötött minket. A kérdésre csak megvonom a vállam, lassan görcs fog bele állni annyit vonogatom. - Csak ez volt rajtam tegnap is. - magyarázom meg, de kicsit se kétségbeesetten. És ha tényleg magamnál hordanám? Jó, kicsit érzelgősen hat, de már nem egyszer vettem elő elolvasni, csak nem kötöttem senkinek az orrára eddig. A szavait szinte belélegzem, minden mondat után egyre jobban elhalványul bennem a megfelelési kényszer, amit anyám tett a nyakamba. Olyan meggyőződéssel beszél és támogat, hogy már majdnem elgondolkozom, hogy ezt még is mivel érdemeltem ki. Persze, a magam módján viszonzom a dolgokat, meg ha bajba kerülne és ki tudnám húzni belőle meg is jelennék, de... - Hű, Bex, ez nagyon rendes tőled, köszi. Azt hiszem, ha még nem tudod hogy milyen pályát válassz, akkor valami lelki gurunak kéne menned. - mosolyodom el, és közben leveszem a kezemet a könyvről, amit eddig takartam. Rajta szép betűkkel ott virít a felirat, Legendás lények legendás legendái. Egy történetszedet, amiben olyan varázslények és történeteik vannak, akiknek a létezését inkább sejtik, mint tudják. - Igazából nem tanultam előre, csak szeretem ezeket a történeteket. - nyújtom oda neki, hogy megnézegesse. Ez afféle bizalmi megnyilvánulás, még ha nagyon kicsi is, de beavatom abba, hogy nem éppen a sötét rejtelmek nyomában vagyok most, mikor olvasgatok.
A mi korunkban van a legnagyobb ellentét a fiúk és a lányok között több okból kifolyólag is. Először számításba kell venni, hogy nem vagyunk többé kisgyerekek, nem csak a játék érdekel bennünket, kezdjük elfelejteni a meséket, amiket a szüleink az ágyunknál olvastak elalvás előtt és még sorolhatnám. Belépünk a serdülőkorba és más dolgok válnak fontossá számunkra. Már máshogy nézünk az ellenkező nemre és az, hogy a fiúk a lányokkal barátkozzanak az már nem pálya. Nyilván furcsább most Corvus közelében lenni és felhőtlenül beszélgetni, mint egy évvel ezelőtt volt. Nem hiszem, hogy mi valaha is rosszban leszünk, hiszen túl fontos nekem a srác ahhoz, hogy elengedjem, de kiskapuk mindig is voltak és lesznek is. Nem tudhatjuk, hogy mit rejteget számunkra a jövő. Fiatalok vagyunk még a túlzott tervezgetéshez meg igazából úgy mindenhez. - De azért azt is hozzá kell tenni, hogy Piton meg inkább a griffendéleseket bünteti meg. McGalagony egy vén szipirtyó befásult világnézettel. Ugyan mit várhatnánk el tőle? – kérdezem széttárva a karom. Nem tetszik, hogy bármi van, mindig megbüntet minket. Be kell azért ismerni, hogy a mardekárban vannak javarészt a rosszabb magaviseletű diákok, de a griffendéleseket sem kell félteni, ahogy a hugrásokat és a hollóhátasokat sem. Minden nebulóban megvan az, ami bennünk is: érzék a csínytevéshez. Lehet, hogy a mi házunkbeliek hamarabb fellépnek mások ellen és kőkemény elveink vannak, de egy fokkal sem vagyunk rosszabbak másoknál, sőt pont az ellenkezője. - Aha, rivallót küldött. Azt még a bátyám sem kapott soha – válaszolom tágra nyílt szemekkel. A fivérem minden baromságban benne van egész pici kora óta, s ha ő nem kapott még ilyen típusú fenyítést, akkor ott már tényleg gondok vannak. – Számmisztikából bukásra állok, bájitaltanból egyszerűen pocsék vagyok. Szerintem Piton még soha nem látott egy diákot sem a saját házából, aki ennyire nem ért ehhez. Szerencsére a legendás állatok gondozása megy, de az csak azért, mert imádom, pedig az a hólyagfejű Hagrid tartja. Tudod mi a legfurcsább az egészben? Az átváltoztatástan is megy, ami az egyik legnehezebb tárgy és kiváló értékelést kaptam belőle legutóbb is. Ezek szerint hülye nem vagyok csak a figyelmemmel vannak problémák – rántom meg a vállam a hosszú magyarázatot követően. Majd valahogy összeszedem magam és jó lesz. Talán sikerülni fog. Egy apró mosoly kúszik az arcomra miután elszakadok Corvus „öleléséből”. Pont az ilyen dolgokban mutatkozik meg, hogy ebben a korban mekkora is az ellentét. Régebben simán aludtunk együtt míg kicsik voltunk, akár összebújva is, de most egy ölelés is nehézséget okoz. Mármint félreértés ne essék, mert nekem nem, de a fiúnak egyértelműen. Nem tudom, mi változott, de lehet jobb is így. - Az volt a legrosszabb, amikor Marcus ült oda – húzom el a számat. Néha félek, hogy olyan vagyok, mint a bátyja, de ezt nem akarom hangosan kimondani előtte. Az idősebbik Flint kölyök is megbukott egyszer, én nem akarok az ő sorsára jutni. Elrettentő példaként kellene ott lebegnie a lelki szemeim előtt. – És ezt a zsebedben tartod? – kérdezem összehúzott szemöldökkel és gyorsan kikapom a kezéből. Nem mélyedek bele a levélbe, mindössze sietősen átfutom. - Ne érdekeljen, hogy mit mond anyukád. Így csak jobb ember leszel. Attól, hogy nem hagyod, hogy mások lehúzzanak te még nem változol. Plusz a jegyeid is várakozáson felüliek amennyire én tudom, most is előre tanulsz ahelyett, hogy szórakoznál. Azt meg csak egy hatalmas piros pontnak kellene vennie édesanyádnak, hogy még a kviddicsben is tehetséges vagy. Sokan irigyelnek téged, Corvus Flint, ne hagyd, hogy anyád eltántorítson – mosolygok rá őszintén és csak reménykedem benne, hogy hatnak rá a szavaim.
Ha mondjuk be is szólnánk egymásnak, mi tudnánk, hogy nem kell megsértődni és vérbosszút esküdni, mert vagy nem szólunk be olyan durván, vagy ha még is csak igaz, és betalálunk, akkor nem megsértődni kell és elszaladni, hanem szembe nézni a dologgal. A sok kis mulyának ez az, ami nem megy és inkább elkezdenek vagdalkozni, sikitozni, vagy bőgni, vagy szimplán elszaladnak. Na, ez az, amit mi nem teszünk. A bátyjaink is voltak olyan jóban egy időben, mint mi, bár Marcus egyetlen témája, amiről beszélni tudott mindig a kviddics volt. Én is szeretek játszani, tehetségem is van hozzá, de a szüleim hallani se akartak arról, hogy én is ezzel üssem el az energiáimat... Ez az "én szintemen alul van" hiszen "csak egy játék, neked komolyabb dolgokkal kell foglalkoznod kisfiam". Hát puff. Miért is ne csinálhatnék valami olyat, amit tényleg szeretek. - Hát ja. Pedig valahogy mindig ők jönnek ki jobban mindenből, ha a házvezetőjük ott van a közelben. Milyen meglepő. - válaszolom, és egyáltalán nem realizálódik bennem, hogy ez azért van, mert általában mi kezdjük a balhét és nem ők, ezért minket büntetnek meg jobban, nem őket. Kicsit összeráncolom a szemöldökömet, amikor látom rajta a szomorúságot, nem értem, hogy hogy lehet ennyire gondban a tanulással. - Rivallót küldött az anyád annyira rosszul állsz? Egész pontosan mennyire is rossz a helyzet? - kérdezem, aztán jön az ölelés, amit esetlenül viszonzok. Régen nem okozott gondot az ilyen, de ahogy növünk és változunk azért egy leheletnyit furább lesz a dolog. Csak meglapogatom a hátát, persze nem érzéktelenül, mintha valami troll egy hippogriffet lapogatna, aztán el is engedem. Ahogy látom az arcán a büszkeséget én is kicsit kihúzom magamat. Nagyon-nagyon fura érzés, hogy szinte érzem a hűségét, ami hozzám köti. Fura, és hízelgő és kedves is egyszerre. Ennek csak a halvány másolata az, amikor a kis csapatom élére állva érzem, hogy ott sorakoznak mögöttem mindenben támogatva. - Igen, anyám és apám mindig ott volt a nyomunkban, vagy Marcust ültették oda az ajtó mellé, hogy megfigyeljenek. Mindig felügyelni akartak. Még most is felügyelni akarnak. - húzom el kicsit a számat, aztán előveszek a zsebemből egy levelet. - Ezt tegnap kaptam anyámtól. Hallott arról, hogy már nem nagyon beszélek a többiekkel és kezdenek a kapcsolataim lazulni és azonnal levélbe kellett közölnie az aggályait, hogy a kicsi fiával valami baj van, mert ő nem így nevelte és szükség van a háztársaink támogatására és barátságára. De legalább az enyém nem volt rivalló. - teszem hozzá az utolsó mondatot csak úgy vállrándítva, miközben a kezébe nyomom a feltört családi pecsétes levelet. Tipikusan anyám fogalmazása, a szálkás betűi, sugározza a számítást és hogy minden a befolyása alatt akar tartani. És persze azt, hogy nőjek fel és tegyem a családot büszkévé. Kíváncsi vagyok mennyire lennének büszkék, ha tudnák, hogy pont a kviddics a kedvencem és a legendás lények ismerete, amiket ők haszontalanságoknak tartanak. Bex az egyetlen, aki tudja, hogy rengeteg mindent tudok az állatokról, csak azért nem brillírozok órán és maradok csendben, hogy ne vonjam fel erre a figyelmet.
A legtöbbször nem bírom megállni, hogy durván beszóljak a velem beszélgetőknek, de Corvus esetében ez mindig is másképp volt. Vele egész tartalmas csevejeink is voltak az évek során még ha legtöbbször korunkból adódóan új játékokat ecseteltünk vagy a szüleinket szidtuk hirtelen felindulásból, hogy mennyire igazságtalanok. Emlékszem nem egyszer panaszkodtam neki a bátyámról, hogy mennyire bunkón viselkedik velem, mert anya és apa nem hitték el, hiszen előttük mindig átváltozott az idősebb Wildfield gyerek egy igazi angyallá. Be kell vallani azért sok csínyt ellestem a fivéremtől és elsajátítottam hála neki, hogy hogyan csináljak rossz dolgokat, hogy ne bukjak le. Végülis akármennyire is felhős a kapcsolatunk, nem mondhatom, hogy nem vált a hasznomra. Elhúzom a számat, amikor McGalagony jön szóba. Sosem szerettem azt a vén szipirtyót! - Jaj ne is említsd, mindig csak szívat minket. A griffendélesek szerint persze igazságos meg a tudod mit – rázom a fejem lemondóan. Most szándékosan hagyom ki a szitokszót a mondandómból és helyettesítem mással. Mostanában nagyon sokszor épülnek bele a beszédembe trágár kifejezések. Eddig mindig szépen beszéltem, de azt hiszem ezeket is a bátyámtól tanultam el. - Valahol ott, de nekem egy kicsit több is kell ahhoz, hogy ne csak mással csináltassam meg a házim – sóhajtok szomorúan. Szinte rettegek attól, hogy megbukok és évet kell ismételnem. Talán ez a legnagyobb félelmem jelenleg. Vajon a mumusom ezt tudván milyen formát öltene? – Ez így igaz, de viszont muszáj összeszednem magam. Anyám múltkori rivallója után rájöttem, hogy ez az egész nem holmi játék... – húzom el a számat. Minden egyes szavára emlékszem, amit összefoglalt abban a nem túl kedves levélben. Ritka, ha valaki ilyet kap és természetesen én egy vagyok közülük. Miért is ne úszhatnék meg egy ilyet egyszer? Azért be kell vallani, hogy a szerencse nem túl gyakran áll az oldalamra. Apró mosolyra húzom a számat és megölelem Corvust, amikor nyugtatni próbál. Nem tudnék rá haragudni soha, túlságosan szerves része az életemnek ez a srác ahhoz, hogy valaha is eltántorítsam magamtól. - Mindig fedeztelek és fedezni is foglak – mondom büszkén, miután felhagyok a srác ölelésével. Annyi vicces sztorink van együtt, hogy nem lenne elég a nap arra, hogy mindet felsoroljuk. Arról nem beszélve, hogy még el is kéne őket mesélni. A kedvenceim viszont mindig is azok maradnak majd, amikor az én vagy az ő bátyát szivattuk. Vagy egyszerre mind a kettőt, fenomenálisak voltak! Persze ezekről már mára leszoktunk, sokat komolyodtunk az évek alatt és én már személy szerint nem tartok viccesnek jó sok olyan poént, ami akkoriban tarolt. Persze, ha felidézzük még most is jóízűen kacagok rajtuk, de ennyi. Azok az idők már régesrég elmúltak. - Az otthoni használati tárgyaink háromnegyede ronda. Anyámnak pocsék ízlése van – szólalok meg őszintén. – Kevésbé figyeltek ránk, mint nálatok. Sokkal szabadabbak voltunk – értek egyet vele. A legtöbb gyerek jobban szeret átjárni másokhoz, mert a szülei nem figyelik, de ez velem mindig is másképp volt. Én előbb hívtam át magunkhoz akárkit, minthogy át kelljen lépni a házunk küszöbét.
Fogalmam sincs, hogy mi lett volna ha máshogy alakulnak a dolgok, és nem ismerem meg már suli előtt, csak itt látom először, lehet, hogy egyáltalán nem lettünk volna barátok. De sose voltam jó a "mi lett volna ha" dolgokban, ami történt megtörtént, és valahol mélyen örülök neki, hogy így lett. Hálás vagyok és szeretem a szüleimet, de nagyon kevés dolog volt, ami tényleg engem tett boldoggá és nem őket, és az, hogy összehaverkodtunk ilyen volt. Jó, ez totál nyálasan hangzik. Hagyjuk. - Amúgy igen, tök baromság ez a mondás. Csak rajtam ragadt valahonnan. Főleg azért, mert ugyanúgy megsemmisító pillantást kapnak a srácok is McGalagonytól, nem csak a lányok. - értek vele egyet, kicsit megvonva a vállamat. Jó, nem mondom, hogy egy egészséges (ha van ilyen) himsovinizmus sincs bennem, hiszen azzal a családmodellel nőttem fel, hogy a férfi az úr a háznál, a nő a háziasszony és inkább csak egy támogató fél, de minden csajra ezt nem lehet levetíteni, és ha Bexre tenném talán még fel is képelne. - Mondjuk ott, ahol te nem csináltatod meg mással a házidat én meg abbahagyom az előre tanulást? - kérdezek vissza, aztán azért is megrázom a fejem. - Nem, az kizárt, neked se menne és nekem se. - mosolyodok el kicsit. Igazából... tényleg van olyan tantárgy, amit szeretek előre tanulni, utána olvasgatni, de nem hiszem, hogy ennyi Hollóhátassá tenne, szimplán szeretem uralni az órákat és brillírozni és utálom, ha olyan kérdést kapok, amire nem tudom a választ. Nem is fordul elő olyan gyakran. Én nem vagyok az a fajta flegmás gyerek, aki ha nem tud valamit csak vállat von és hátradől. Én a legjobb akarok lenni, a "falkavezér". Azt hiszem. Legalább is a szüleim azt akarják, hogy ez legyek. A jófiúzásra majdnem felhorkantok, de csak összeszűkül a szemem és egy erőteljes megsemmisítő pillantással nézek a lányra. - Nem leszek nyálas jófiú attól még, hogy nem szekálok senkit sírásig a csapattal. Azért azt nem mondom, hogy senkinek sincs egy jó beszólásom. - válaszolom, mielőtt azt hinné, hogy valami megtért kis aranyos kisfiú leszek, a Hugrások bálványa vagy ilyesmi. Előfordul, hogy puncsolok a tanároknak, vagy olyan diáknak, akitől akarok valamit, de hogy mindenkivel kedves legyek, még a szóra se érdemes sárvérűekkel vagy az őket pátyolgató vérárulókkal, az kizárt. A kis sértődésre a hangjában nehéz lenne nem felfigyelni, és az én arckifejezésem is kicsit megváltozik. - Jól van na, nem is úgy értettem, hogy elárulnál engem. Tudom, hogy fedezel, ha kell. - próbálom megnyugtatni, bár a szemöldököm azért kicsit összeráncolom értetlenül. Változtunk ez így igaz, régen nem gondoltam volna, hogy ilyen lendülettel védi meg magát a kis semmis megszólalásomra. Ha ismerőssel beszélek, én jóval nyugisabban kezelek mindent, de Bex... mintha a vörös haja nem lenne elég, hogy mindenkinek a tűz jusson eszébe, úgy is viselkedik néha, mintha benne is csak tűz lenne. - Fúj, de ronda volt az a lámpa. - mormogom kicsit elhúzva a számat, de aztán elmosolyodom. - Persze, hogy emlékszem. Szerettem átjárni hozzátok, mindig történt valami. - és ha nagy volt a baj, Bex tényleg mindig magára vállalt mindent, ha ő kevesebb büntetéssel vihette el a balhét. És ez nagyon kényelmes volt, bár lehet, hogy utólag bűntudatot kéne éreznem, hogy hagytam neki. Azt hiszem így visszagondolva ő volt az első, akivel jóba lettem és ha bajba kerültünk elővettem élő pajzsnak, csak ezt akkor nem vettük észre. Na jó, érzem, ahogy munkálkodik bennem a készülő bűntudat, még se mondok semmit. Ami történt megtörtént és nincsen "mi lett volna ha".
Kisebb korunkban a szüleink nem hagyták, hogy rosszban legyünk egymással Corvus-szal. Ha a két család összegyűlt, akkor a szülők általában elvonultak, míg a bátyám az említett srác idősebb testvérével, Marcus-szal volt, én addig meg vele. Eljátszadoztunk egymással, közelebb kerültünk egymáshoz, mint a fiú-lány kapcsolatoknál szokás abban a korban. Nem veszekedtünk, nem volt köztünk rivalizálás, nem mondtuk, hogy az ellenkező nem hülye és még sorolhatnám. Valószínűleg ha rajtunk múlott volna ez az egész másabb lenne most ez, de a szülők mindig nagy ráhatással vannak a gyermekeikre. Be kell vallanom, hogy amikor a Roxfortba kerültem kissé féltem. Ugyan ismertem már jó pár jövendőbeli diákot, ám mégis ott volt bennem az a kicsi rettegés, hogy vajon mi lesz a későbbiekben. Amikor a mellettem ülő sráccal egy házba kerültünk viszont minden félelmem elillant. Mindig itt volt mellettem még ha nem is beszélünk mindennap, néha úgy érzem, hogy támaszt ad nekem. - Dehogy csapok! – nevetek fel és egy kicsit jobban összehúzom magam a hidegtől. – Mennyire igazságtalan ez a világ, hogy csak a lányok nem beszélhetnek így – nézek rá lemondóan bólogatva. Tudom, hogy poénnak szánta, de akkor is úgy érzem, hogy kissé hímsoviniszta megszólalás volt ez a részéről. Nem szeretem, ha különbséget tesznek a két nem között. Gondoljunk csak bele, a legnagyobb boszorkányok és varázslók köre nem csak férfiakból áll! - Példát kellene vennem rólad, neked meg rólam – szívom be ajkaimat a fájdalmas beismerés következtében. – Annyit tanulsz már lassan, mint egy hollóhátas és azért be kell vallani, az kissé embertelen. Én csak azt tanulom, ami érdekel és többnyire Ginától kérek házit meg jegyzeteket. Valahol a kettő között lenne egészséges, nem gondolod? – kérdezem kíváncsian. Jól tudom, hogy inkább a szülei miatt teszi mindezt, mintsem maga miatt. Ebben nagyon különbözünk egymástól, nincs semmi, amivel rá tudnának venni engem az állandó tanulásra, nemhogy még előre is tanuljak. - Te tudod, legalább akkor most már jófiú leszel – mondom kissé gúnyosan. Én sem vagyok egy szent teremtés, de egyértelműen jobb a magaviseletem, mint amilyen Corvusé volt az elmúlt pár évben. Szeretek szekálni másokat és nem vagyok a legkedvesebb alak, arról már nem is beszélve, hogy mindenki elé helyezem magam, de sokszor még nekem is sok volt, amit ez a srác a bandájával leművelt. – Hé, mikor mondanék én bármit is vissza? – hangomban hallatszik a felháborodás és meg sem próbálom letagadni vagy elnyomni azt. Többnyire nem érdekelnek a pletykák és semmi ahhoz hasonló dolgok. Saját magammal vagyok elfoglalva és Corvus-szal tartom olyan jónak a kapcsolatunkat, hogy senkinek se mondjam el azt, amit bizalmasan kifecsegett nekem. - Emlékszel, amikor kicsiként eltörted nálunk anyám kedvenc lámpáját és magamra vállaltam? Már akkor sem köptelek be és az nagyobb dolognak tűnt akkor – rántom meg a vállam, s reménykedem, hogy így már megvilágosodik arról, hogy kivel is beszélget. Még mindig ugyanaz a Bex vagyok, aki régen csak ráléptem a felnőtté válás útjára. Komolyabb vagyok, mint régen és a serdülőkorral a külsőm is megváltozott valamelyest, de ez nem jelent semmit.
Hát igen, Bexley-vel már azt se tudom, hogy hány éve ismerjük egymást. Nem is a mi döntésünk volt az, hogy találkozzunk, hanem a szüleinkké, de az az igazság, hogy akkor vakon követtem a szüleimet és tettem, amire kértek, tehát egy pillanatig se jutott eszembe, hogy lekoptassam vagy meghúzzam a haját, tudja a franc mi volt akkor a menő, kicsik voltunk. Csak arra emlékszem, hogy állandóan volt valaki, aki tisztes távolságból árgús szemekkel bámult minket, vagy az ő szülei közül, vagy az én szüleim közül. Aztán elkezdődött az iskola, egy házba kerültünk, egy idősek is voltunk, így nem kallódott el ez a kis barátság. És valahogy... hiába lány, valódibbnak érzem ezt a néha-néha előforduló beszélgetést, mint azt a három évet, amit a haverjaimmal töltöttem. Velük alig beszéltem, csak kipécéztünk valakit, megszivattuk, nevettünk egy kicsit és mentünk tovább. A kis vékony mosolyom valódibbá válik, amikor meghallom azt a kicsúszó basszust. - Fú, Bex, csapj a szádra, lány így nem beszélhet. - válaszolom, kicsit megingatva a fejem, nyugodtan. Persze, nem mintha itt az udvar közepén valaki hirtelen kihallgatná és beköpné a házvezetőnek vagy a szüleinek, hogy az a csúnya Mardekáros csaj rondán beszélt. Elégedettséggel tölt el, amikor rá hozom a frászt, élvezem a helyzetet, ahogy régen is élveztem a szivatásokat, még egy kis nevetés is kiszökik a számon, ahogy végignézek az arcán, de aztán a farkas visszavonul és nem sanyargatja tovább. Nem kérdezek rá, hogy megijedt-e, mert tuti játszaná a bátrat, hogy á, dehogy, ő soha, mint a lányok általában. Kivéve a gyenge kis sírósakat, akik ennyi ijedtségtől már el is sírnák magukat. Lenézek az ölemben lévő könyvre, amin a kezem hever és csak egyszerűen picit rántva a vállamon válaszolok. - Csak előre tanulok. Szokásos. - felelem, és sejtem, hogy a lány nem igazán akar beleolvasni, szóval oda se nyújtom neki. Tény, hogy inkább a Hollóhátasakra jellemző, hogy előre tanuljanak, de belém verték, hogy mindenben előbb kell járnom mindenkinél, és már kis koromban olyan sötét varázslatokkal ismerkedtek össze, amiket még hírből se ismernek az évfolyamtáraim. - Asszem meguntam őket. Heherésző idióták, akik nem látnak túl a saját szórakoztatásukon. - felelek újra félvállról, mert még mindig ez az egyszerűbb válasz. Sokkal, sokkal egyszerűbb, mintha elkezdeném taglalni, hogy elkezdett marni a bűntudat azért, ahogy egyesekkel bántam. Hiszen aki hagyja, hogy bántsák, az meg is érdemli, így gondolkozik minden Mardekáros. És néha én is. Rengeteg szemétség tud még mindig kiszaladni a számon, és csak amikor látom a velem vitatkozó szemében megvillanni a fájdalmat akkor jövök rá, hogy már megint mekkora genyó voltam. Az, hogy egyedül vagyok, segít arra koncentrálni, hogy ne így gondolkozzak, még ha így magányosabb is vagyok. Nem véletlenül van velem olyan sokszor az a farkas. - De azért ha lehet ezt ilyen szavakkal ne mondd vissza nekik, jó? - kérdezek vissza, mert ebből elég szörnyen jöhetnék ki. Látszik is a tartásomon, ahogy előre hajolok és Bex szemébe nézek, hogy nagyon-nagyon örülnék, ha ezt nem kötné senki orrára.
