2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A mindig kedves és lelkes kis hugrabugos lány most megvillantja a cinikus igazságosztó oldalát, de már csak némán végighallgatom, metsző tekintettel, egy szemernyi együttérzést sem mutatva a szavaira. Még akkor sem, amikor szóba hozza a halálfalókat és a mugli halottakat. Az éremnek mindig két oldala van, én nem mondtam azt, hogy az jobb, ha mi öljük őket halomra és egy cseppet sem veheti az én bűnömnek, hogy ez megtörtént. Majd ha én fogom irányítani a Halálfalókat, máshogy lesznek a dolgok. Bár igazából eszemben sincs, hogy ilyen nevet adjak a követőimnek... Ha tényleg követem a kijelölt utamat és olyan hatalmas mágussá válok, mint Voldemort. Csak még jobbá. Némaságba burkolózom és olyan hidegség költözik a szemeimbe, mintha valami halálos bűnt hozott volna fel a csaj. Nem fogom megmagyarázni neki, hogy mi bajom van, ahhoz éppen annyira nincs köze, mint a feltett kérdéseinek válaszához, inkább csak figyelem, ahogy elkezdi összepakolni a cuccait. Kicsit elhúzom a számat, ahogy lepillantok az én házimra, ha egyedül nem sikerült eddig megcsinálnia, akkor a mai este után se fog menni neki, ez fix. - Maradj. De tanulunk és nincsen hittérítés. - szólalok meg, és ezután már ténylegesen csak a tananyagról magyarázok neki és minden személyes kérdést és megjegyzést elengedek a fülem mellett. Ha akar persze, ha nem kér a segítségemből, menjen. Nekem azért annyira nincsen szükségem rá, senkire sincsen szükségem. Csak hátráltatnak az emberek és idegesít, hogy nem tudom maradéktalanul irányításom alá vonni őket. Hülye szabad akarat... Na mindegy. Tehát egy fél órát hajlandó vagyok arra szánni, hogy együtt csináljuk meg a házit és elmagyarázzak egy-két dolgot, de utána minden érzelgősség nélkül egy "Viszlát McCaine"-nel távozom.
- Jaaa, hát persze, a tények – forgatom meg a szemeim egy bosszankodó sóhaj kíséretében, miközben igyekszem nem felhúzni magam a dolgon. Ez Corvus véleménye, én azonban kedvelem a muglikat és ismerem is őket. Szerintem egyáltalán nem veszélyesek ránk nézve, ez csak egy eszme, amelyben sok olyan mágus hisz, akik még csak szóba állni se hajlandóak varázstalan emberekkel. - Csak mert ezt látod nyomtatásban, még nem biztos, hogy a gyakorlat is ezt mutatja. Annyiszor rácáfoltak már a sztereotípiákra... Különben is, nem csak ők üldöztek minket, hanem mi is őket. Ott vannak például a halálfalók... Szerinted hány ártatlan muglit öltek meg csak úgy? Az nem bűn? Mindkét világ tagjai üldözték a másikat, ezt még Corvus sem tagadhatja le. A muglik minket a középkorban, míg mi őket nem is olyan régen. A felvilágosult varázslótársadalom... Vicces egy helyzet, nem igaz? Segítenünk kellene nekik, nem pedig kínozni őket. Lassan már-már olyanok lesznek, mint a házimanók. Szolgálók. Alárendelt helyzetben vannak hozzánk képest, mégis a mágusok vádolják őket azzal, hogy veszélyesen reagálnának. Nincs olyan fegyverük, mint nekünk, ha háború lenne a két fél között, egy szempillantás alatt véget is érne. - Szerintem meg igenis a muglik léteztek előbb – csóválom meg a fejem ugyanolyan határozott meggyőződéssel, mint a fiú. Én ebben hiszek, ő ennek az ellenkezőjéről nem fog tudni meggyőzni. - Utána jöttünk mi. Volt valaki, aki képes volt mágiát használni, majd generációk alatt kifejlődött a mai rendszer. Ennyi az egész. Tényleg nem értem, miért olyan nehéz elfogadni ezt az elméletet. Én is aranyvérű vagyok, mégis másként állok a dolgokhoz, mint ő. Fogalmam sincs arról, milyen a családi háttere, hogy mire nevelték a szülei annak idején, de elég hajthatatlan, még csak eltöprengeni se hajlandó ilyesmin. Bezzeg én néha gondolkodóba esem arról, melyik is volt előbb, de csak nem a mágusok, nem igaz? Más esetben nem kellene bujkálnunk a muglik elől, hiszen ők ilyen világba születtek volna. Mágusok közé. - Oké, feladom – szólalok meg kissé feszülten, amikor észreveszem, hogy Corvus immár nem vitapartner. Eléggé felhúztam a felvetéseimmel, aminek nem értem az okát. Elvégre, az ilyesmit sose lehet kizárni, nem igaz? Meg kellene tanulnia együtt élni a gondolattal, mert ha nem teszi, nagy csalódás érheti a jövőben. Nem szándékom azonban tovább feszíteni a húrt nála, mert a végén még elpattan. - Gondolom, akkor a tananyag rám marad, mert te nem fogsz segíteni – szedem fel a könyveimet az eddigi helyükről. - Majd visszajövök máskor. [/color]
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
- Mi az, hogy honnan veszem? Ezt nem valahonnan veszem, ezek a tények és ez a történelmünk. - jelentem ki szikla szilárdan. Kezd kicsit elegem lenni belőle, ahhoz képest, hogy egyedül akartam házit csinálni, kicsit a nyakamba szakadt, és úgy érzem már nem először jön oda hozzám különösebb ok nélkül, ami zavaró. Nekem nem kellenek barátok és nem is tud megváltoztatni. - Nem olyanok? Én úgy tudom azóta is kedvelt elfoglaltságuk a háborúzás és a gyilkolás, okkal vagy ok nélkül. - válaszolom könnyedén, teljes meggyőződéssel. Nem vagyok túl jó mugliismeretből, a mai mugli politika meg aztán főleg nincsen a tantárgy keretein belül, de tudom, hogy hány vallás gyilkolássza a másikat, hogy robbantgatnak, lövöldöznek, ahogy fenyegetve érzik magukat. - Nem. - válaszolom elképesztően könnyedén. - Honnan veszed, hogy nem létezik teljesen aranyvérű család? Mit gondolsz, honnan jöttem a mágusok? Valami véletlen folytán egyszer csak lettek? Előbb hiszek abban, hogy a mágia teremtett minket, mint abban, hogy ez valami olyan dolog, amitől csak elváltunk a muglik családfájáról. Kizárt. - jelentem ki, és ez egy olyan dolog, amiben hajthatatlan vagyok. A hitben úgy se lehet a másikat meggyőzni, ő lehet, hogy elkezd majd pedálozni az egyedfejlődéssel vagy mutációval vagy egyéb mugli tudomány szavaival dobálózni, de rólam könnyedén lepattan az ilyen hülyeség, nekem a mágia a legnagyobb tudomány, és az működteti az életem. Nem érdekel a muglik magyarázata. Viszont amikor arra tér ki, hogy mi lenne, ha az én családomban fordulna elő egy kvibli, hiába voltam eddig valamennyire partner abban, hogy kvázi "hitvitázzunk", az arcom teljesen elsápad és a vonásaim teljesen megkeményednek. Összeszorítom a fogamat, majd ellazítom az álkapcsomat, hogy az idegesség utolsó morzsája is eltűnjön az arcomról, és csak a hidegség maradjon. - Ebből elég volt McCaine. Ezeket a kérdéseket a legkevésbé van jogos feltenni, nem vagy te senkim, hogy ilyenekkel dobálózzál. - zárkózom be azonnal, szinte érezhetően felhúzza magam mögött a kemény pajzsokat. Teljesen megváltozik a légkör körülöttünk, a szemembe szinte érezni a gomolygó sötétséget, ahogy rámeredek, merev tekintettel. Most átlépett egy nagyon éles határt.
Szinte ugyanaz jár az én fejemben is, mint Corvuséban... Nekem is meg kell mondanom a testvéreimnek, hogy senkihez se vagyok hajlandó hozzámenni. Komolyan. Van már egy kiszemeltem, ha ő nem jön össze, akkor fogom magam és zárdába vonulok. Az úgy nem lenne túl fair velem szemben, hogy belekényszerítenek egy nem működő rendszerbe. Ilyen az iskola is... Rendben, ezt még hajlandó voltam számukra elnézni, mert ők is szenvednek tőle, de most már komolyan mondom, elég lesz. Kényszerházasságról hallani sem akarok. Nem mintha eddig szó esett volna róla, de jobb az elejét venni az ilyesminek, nem igaz? - És ezt honnan veszed? - vetem fel a kérdést Corvus szavait hallva. Szeretem a muglikat, nincs velük semmi bajom, nagyon is örülnék annak, ha képesek lennénk békében élni egymás mellett. - Vannak mugli ismerőseid? Gondolom, nincsenek. Már nem olyanok, mint abban az időben, amikor halomra gyilkolták a mágiát használó embereket. Megváltoztak. Nem csak a mi világunk lett befogadóbb, hanem az övéké is. Gondold el, ezelőtt évszázadokkal még szó se lehetett volna arról, hogy sárvérűek járjanak ide, most pedig... Még ha nem is tetszik a dolog, akkor is ki kell mondanunk, hogy a Roxfort is sokat változott. Elvégre, Binns professzor mesélte az óráin, hogy a négy alapító idejében még csak azokat a diákokat vették fel, akik bizonyítottan aranyvérű családból származtak és a haláluk után is évtizedekig megmaradt ez a hagyomány. A világ változik, és ez nem csak a mágusokra érvényes, hanem rájuk is. - Arra nem gondoltál, hogy egyszer a te felmenőid is sárvérűként kezdték? - vetem fel a kérdést. - Ha évszázadokkal visszavezetnéd a családfádat, akkor bizonyára találnál az őseid között olyat is, akinek az egyik, vagy mindkét felmenője varázstalan volt. Teljesen aranyvérű család nem létezik. Talán a mai napig elsétálsz olyan sárvérűek mellett, akiknek a leszármazottaik egy nemes dinasztia tagjai lesznek a jövőben. Tudom, hogy téged a jelen érdekel, de akkor is... Talán te se lennél a világon, ha az ük-ük-ükapádat is megbélyegezték volna. Mert hát minden gépezetbe kerülhet porszem, nem igaz? Az aranyvérű családok tagadják a tényt, miszerint bármelyik felmenőjük is mugliként kezdte volna, de ha beleásnánk magunkat a kutatásba, akkor mindegyiküknél találnák legalább egy nem mágiahasználót. Ők ezt eltussolják természetesen, ettől azonban a genetika fennmarad. - Nem csak a tudás határozza meg egy ember értékét – sóhajtok egyet, hiszen Corvus annyira makacs. Persze, a szülei nevelték ilyenné, ez azonban nem teszi számomra könnyebbé a fiú megértését. - Te se ismersz minden nagy családot, pedig aranyvérű vagy, nem igaz? Nyilván neked is csak a fontosabb családok családfáját kellett bemagolnod. Az pedig nem olyan sok, bárki behozhatja a lemaradást, ha eléggé szeretné. Így is beletelne egy-két évbe, de az nem sok idő. - Arra viszont kíváncsi lennék, te mit tennél, ha kvibli lenne a gyereked vagy mugli származású az a lány, akibe beleszeretsz majd egyszer – vetem fel az elméletet, mert hát hiába vagyunk fiatalok, azért már elég szépen kamaszodunk és nemsokára eljön az az idő, amikor párt kell választanunk. - Tudom, elképzelhetetlen – forgatom meg a szemeim egy fintorral karöltve. - De mégis, játsszunk egyet. Mi lenne ha...? Fontosabb lenne számodra az aranyvér fenntartása, mint a szerelmed vagy a gyermeked? Esetleg a saját testvéredet is letagadnád, ha kviblinek született volna?
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Valamilyen szinten megnyugtatással tölt el, hogy ő is ugyanannyira lesokkolódott, mint én. De egyáltalán hogy juthatott ilyen eszébe? Rendben... Igazából érthető. Ténleg az aranyvérűek egymás között szoktak házasodni, és nagyon gyakori, hogy ez a házasság előre el van döntve a családok által, de én még ilyenekről nem beszéltem a szüleimmel. Mondjuk, most hogy így eszembe juttatta... Lehet, hogy kéne, mielőtt bele akarnának kényszeríteni egy olyan helyzetbe, amihez egyáltalán nem fűlik a fogam. - Oké, csak ennyi volt, felejtsük el. - zárom le én is, gondolni se akarok többet erre az egészre. Hát, legalább is addig, ameddig a szüleimmel nem beszélek. Nem válaszolok arra, hogy ők is emberek-e, evidens, hogy azok, de akkor is teljesen mások, mint mi. Az ellenvetésére viszont muszáj válaszolnom, muszáj megértetnem vele a lényeget. - Nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy az ismeretlentől megijednek, megőrülnek és azonnal támadni kezdenek, kirobbantanának valami nevetséges világháborút, amiben csak magukat gyilkolnák halomra. Nem érdemlik meg ezt a tudást, mert nem méltóak rá és képtelenek lennének feldolgozni. A mugliknak nincs helyük itt és minden sárvérű kockázat. - válaszolom és bár meghallgatom az idilli meséjét, csak összeszűkül a szemem és kicsit elfintorodom. - Egy tündérmesében élsz, McCaine? A kviblik se tanulnak meg semmit, csak a családok próbálják eltussolni a szégyent. A legtöbbnek az segítene a legjobban, ha kitörölnék az emlékeiket és odaadnák őket valami mugli családnak, hogy legalább annak az illúziójában nőjenek fel, hogy értékes tagjai a mugli társadalomnak, mert a varázsvilágnak úgy se lesznek. - mondom és az álláspontom mondhatni a szöges ellentéte a lánynak. Biztos, hogy soha nem fogom támogatni a muglik előtti lelepleződést, káoszt és halált szülne csak. Az más kérdés, hogy titokban szívesen ültetnék varázslókat a mugli vezetés köreibe, hogy átvegyük a hatalmat, de nyílvánosan... Nem, úgy nem. - Lehetnek valamiben tehetségesek, valamiért kaptak varázserőt, de nem soha nem fognak többet érni egy aranyvérűnél. Lehet, hogy ismerik a muglik haszontalan világát, de mire iskolások lesznek 11 évvel maradnak le a mi világunk megismeréséről. Nem ismerik a nagy családokat, a történeteket, a meséinket, épp csak akkor kezdenek el tanulni rengeteg mindent, amit mi más a szüleinktől és a nagyobb testvéreinktől rég tudunk. Ha lelepleződik a varázsvilág, abból csak háború és halál lesz, nem rózsaszín felhők és együttélés.
Na jó, én komolyan azt hittem, hogy itt és most fogja megkérni a kezem, amikor azonban észreveszem a tévedést, megkönnyebbülök, noha Corvus reakciója láttán kissé meg is ijedek. Legközelebb talán jobb lenne megvárni a mondandója végét, nehogy ehhez hasonló félreértések kerüljenek elő. Igazán ciki helyzeteket tudnak eredményezni az ehhez hasonló mellébeszélések, amit most volt is szerencsém megtapasztalni. - Én azt hittem... tudod... - nyelek egy nagyot, de – hozzá hasonlóan – még én is hátrálok egy lépést, nehogy túl kevés legyen köztünk a távolság, vagy tudja a fene. Az én arcomon is páni félelem tükröződik, hiszen eléggé megijedtem, amikor összespekuláltam magamban a dolgot. Azért, na... Corvus nem pont az a srác, aki álmaimban szerepel. Azt hiszem, erre találtam már magamnak valaki mást, őt pedig nem adom egykönnyen. Persze, amennyit én a szerelemről tudok... Az kb. semmi. - Félreértés volt, na! - nyögöm ki nagy nehezen, kissé talán még a hangom is megemelem, hiszen némileg bosszant, hogy Corvus ennyire megijedt még a gondolatától is. Ennyire randa és taszító azért nem vagyok, kikérem magamnak. Még örülhetne is, ha egy hozzám hasonló kedves, helyes lányt szemelnének ki mellé. Sőt! Az lenne a szerencsenapja. - Igen, értelek, de attól még ők is emberek, nem igaz? - nézek vissza rá kérdőn, hiszen az ő gondolkodása annyira más, mint az enyém. Így elsőre talán nem is értem teljesen, de eszem ágában sincs egy ennél hosszabb magyarázatot követelni magamnak. A végén még belelkesül. Pedig én tényleg kedvelem a muglikat. - A boszorkányüldözésnek meg amúgy sem volt semmi értelme se, mert egyszerű bűbájokkal megmenekültek a mágusok a haláltól – vetem ellen, habár jól tudom, hogy nem egészen ez a mondandója, de nem érdekel. - Én még azt is támogatnám, hogy felfedjük a létezésünket – osztom meg a nézeteimet a mardekáros fiúval, majd folytatom: - Szerintem elég szépen el tudnánk élni egymás mellett és akkor még a lebukástól sem kellene tartanunk. Meg hát... Ha a kviblik is tudnak valamilyen szinten mágiát tanulni, akkor ezt még a muglikkal is megpróbálhatjuk. És így minden szép és jó lenne, nem? Úgy hallottam ugyanis, hogy Frics kvibli, de elég szépen tanulgatja a mágiát és néhány alap megy is neki, mindenféle varázserő nélkül. Szóval, ebben az esetben a muglikat is fel tudnánk ruházni némi mágiával és akkor máris nem lenne annyi ellentét köztünk. - Szerintem meg a sárvérűek néha többet érnek az aranyvérűeknél – szólalok meg kissé bizonytalanul, mindenre felkészülve. Ha a fiú esetleg robbanni fog, nem árt vigyázni. - Mindkét világ részesei, ráadásul némelyikük még nálam és nálad is tehetségesebb. Talán még jól is járnánk azzal, ha a két világ egyesülne, nem gondolod? Jó lenne megismerni a muglik szokásait, azt pedig nem adja vissza a mugliismeret. Minden álmom az, hogy egyszer egyesüljön a két világ, de tényleg. Mágiahasználó és mugli békében élhessen egymás mellett, mindenféle ellentét nélkül. Mert a mostani rendszer nem jó, nagyon nem. Szeretnék szabadon varázsolni, minden ember előtt.
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Minden tantárgyból jó vagyok, ez tény, és ez azért van, mert legalább annyit látni könyvvel a kezemben, mint amennyit egy Hollóhátast. Nem pazarolom el az éveimet, hogy visszatekintve megbánjam, hogy nem szívtam magamba annyi tudást, amennyit csak lehetett. Még ha nem is ezt verték volna belém otthon, akkor is azt hiszem az az alap jellemem, hogy azt akarjam minden létező tudást megkaparintsak és erősebbé váljak. Azt hiszem... de hát honnan tudhatnám, hogy mi vagyok én és mit neveltek belém. Ledermed, ez rendben van, de ahogy meghallom a választ, a magabiztosságom egy pillanat erejéig meginog. - Neked teljesen elmentek otthonról? Érdekel a halált kit szeretsz és kihez mész felségül! - szalad ki a számon egy hördüléssel, és azonnal elhúzódok az irányából. Nehezen lehet megijeszteni, de most az arcomra van írva a halálra rémültség. Még talán a veríték is kivert egy pillanatra. Veszek egy nagy levegőt, mikor végre elrendeződik a beszélgetés és egyenesbe jönnek a dolgok. Kicsit meglep, hogy ilyen gyorsan belemegy, de az legyen a legnagyobb problémám, hogy túl könnyen adja magát. Már egyáltalán nem nézek a távcsőbe, csak Sashára, hogy a tekintetemmel, ami már visszaszerezte a magabiztosságát, a legmeggyőzőbben beszéljek. - A sárvérűek nem tehetnek arról, aminek születtek. De mételyek a varázslótársadalomnak, amit nem szabad támogatni. Minél több mugli származású van, minél több ismerősöd van a muglik között, annál nagyobb mértékben árulod el a társadalmunkat, a titkainkat, mindent, amit a varázsvilág a biztonságunkért tesz. Vagy éppen a gyenge, könnyen pánikoló és meggondolatlan muglikért. Középkor, boszorkányüldözések, rengeteg tűz, sikoly és halál. Rémlik valami mágiatörténelemből? - magyarázom el neki, a szemkontaktust egyetlen pillanatra se megszakítva. Ha bárki mással beszélnék, akkor is ugyanezeket mondanám, így tanultam, így tudom és így hiszem a dolgokat. - Nem teheti meg egy sárvérű se, hogy büszkén hírdesse magát és a mugli világot, meg kell húzniuk magukat és örülni, hogy a részei lehetnek.
- Hát, akkor jó neked – ejtek meg egy negédes mosolyt Corvus felé. Oké, ezt előre sejtettem, mert tisztában vagyok azzal, hogy nagyon jó tanuló, de hiába magolja be a sorokat, akkor is kell lennie valami olyasminek, ami számára nehezebben megy, nem igaz? Például a gyakorlat... De nem, Corvuson nem lehet kifogni, ő mindenben tökéletes, vagy legalábbis szeretné annak látni magát. Fogalmam sincs, miért nem ismeri el a hibáit, ha egyszer szeretnék számára segíteni. Jó, nem egy könnyű eset, de még csak pár hónapja próbálkozom vele, szóval miért is adjam fel? Talán azért, mert állandóan bunkózik? Próbálkoztak ilyesmivel előtte már mások is, de még egyiküknek sem jött össze a dolog. - Amennyit a születésem diktál? - ismétlem vissza a mondatot kérdő hangsúllyal, majd egy szempillantás alatt megdermedek a helyemen. Nem, az nem lehet... Lehetetlen! Ez feleségül akar kérni engem??? Hallottam arról, hogy az aranyvérű családok köreiben szokás előre eljegyezni a gyerekeket, de mivel nálunk apu és anyu is évekkel ezelőtt meghalt, így erre nem került sor, habár nem is volt sohasem divat ez mifelénk. Talán Corvusnak nem találtak még menyasszonyt és engem pécézett ki magának? Mondhatom, akkor szuperül kezdi az udvarlást az állandó beszólogatásaival. Oké, Sasha, végy erőt magadon és mond el neki, hogy már van valakid. Vagyis nincs, de remélhetőleg nemsokára lesz. Áh, tudom is én, de tuti nem mondok igent az ajánlatára! Nincs az a pénz, amivel megvehetne magának. - Nem megyek feleségül hozzád – vágom ki magam a feszült helyzetből, miközben egy kis szünetet tart a mondandójában. Érzem, amint a gondolattól a vér is az arcomba szökik, de nem érdekel. - Én... én mást szeretek – dadogom, miközben szinte eszembe se jut, hogy talán nem is erről beszélt volna velem. Elvégre, mi mást szeretne pont tőlem? Mi másban lehetnék a segítségére? Végül, amikor folytatja, ismét ledermedek, immár viszont a szégyentől, nem pedig a hirtelen jött ijedtségtől: - G-G-G-Gináról van szó? - tátom el kissé a szám, és ha lehetséges, még jobban elvörösödöm. Nahát, ez ciki... Végül igyekszem kivágni magam a kínos helyzetből: - Én nem... Vagyis... Mi egyáltalán nem beszélgetünk, na. Néha ejtünk egy-két szót egymással, de ezt én még egyáltalán nem nevezném barátságnak. Mindenesetre, benne vagyok. Könnyedén belemegyek a dologba, hiszen nem igazán ismerem azt a Gina nevű lányt. Sokat nem beszélgetek vele, noha azt se mondanám, hogy rosszban vagyunk. Elvagyunk egymás mellett és kész. Ennyi lenne az egész? - És miért olyan nagy baj, hogy aranyvérűként sárvérűekkel is barátkozom? - teszem fel a következő kérdést, noha ez tőlem már leginkább csak figyelemelterelés. - Mugli barátaim is vannak és a családomat ez nem zavarja. Miért zavar pont téged? Ha már megígérek neki valamit, akkor tudjam is az okokat, nem igaz?
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Még szerencse, hogy senkinek se kell az én helyemben lennie rajtam kívül. - Nincsen szükségem segítségre semmilyen tantárgyból. - válaszolom könnyedén, mikor fintorogni kezd a visszaszólásomra. Ha már ő jön oda hozzám, akkor ne beszéljen hülyeségeket és még kevésbé sértődjön meg, ha ezekre rá is mutatok. Nem fogadok el tőle semmiféle segítséget, soha nem voltam az a fajta, aki megiratja a háziját mással, a tudás, amit szerzek a Roxfortban az enyém és nem tékozlom el, csak mert könnyebb lenne mástól elkérni. Persze tudom, hogy mennek ilyen üzelmek, sok Mardekáros iratja a háziját mással, de a vizsgákon és az életben nem lesz ott senki, akire támaszkodni lehet. Csak önmagunkra, és a saját képességeinkre, semmi másra. Nem adja fel, hiába igyekszem lepattintani olyan ártatlan naivitással bámul rám, olyan lelkesen, hogy nem bírok megállni egy szemforgatást. Csak hallgatom a panaszkodását, hogy a tantárgy nem elég érdekes, és közben azon gondolkozom, hogy miért vitte rá a lélek, hogy idejöjjön, ahelyett, hogy magában kivárta volna a sorát. Ennyire tökkelütött, hogy nem bír egyedül tanulni? - Nem kérek tőled semmi mást, mint amennyit a születésed diktál. - kezdek bele és kicsit újra megállok, hogy most a tekintetét méregessem. Valószínűleg szimplán fel fog állni és elmenni, hogy akkor hagyjuk a fenébe, nem kell neki a segítségem. Na meglátjuk. - Szeretném, ha aranyvérűként nem támogatnád a sárvérűeket és főleg letörnéd annak a beképzelt Accipiternek a szarvát, aki úgy jár-kel az iskolában, mintha az egész az övé lenne, miközben mindenki tudja, hogy egy cigifüggő ingyenélő. - mondom lassan, érthetően, miközben a tekintetemmel az ő szemében keresem a választ. - Ne érts félre. Nem akarom, hogy egyenesen nekimenj a csajnak. Csak azt, hogy ne támogasd és hogy ne felejtsd el a hibáit, ne higyje, hogy egy hős. Mert nem az.
Nem lep meg Corvus stílusa, mindig ilyen, pedig ha én lennék az ő helyében, akkor leginkább örülnék annak, ha lenne valaki, aki megpróbálna segíteni rajtam. Én csak barátkozni szeretnék vele, amit ő szinte állandóan visszautasít, noha tudom jól, hogy szüksége van mások társaságára, amióta levált a régi bandájáról. Olyan magányosnak tűnik, vagy nem is tudom... Már nem látom mások társaságában az iskolán belül, pedig régebben szinte állandóan körülvették. Igen, mert csak csapatban tudtak piszkálni másokat. Corvus nélkül is odaszúrnak másoknak, de igazán örülök annak, hogy legalább ő igyekszik semleges maradni a témában. - Hát, ha valóban így lenne, akkor abban legalább tudnék segíteni – suhan át egy fintor az arcomon a megjegyzése miatt. Simán elég lett volna egy igen válasz is, nem igaz? Miért kell folyamatosan a másikat megbántani? Oké, nem volt logikus kérdés, de gondoltam, társalgásnak megteszi. - De ha esetleg nem lennél kész még a Piton által adott házival, akkor abban már tényleg tudok segíteni. Én már rég megírtam... Igazság szerint az volt az első, amit a kezembe vettem, mert még Piton ellenére is szeretem a bájitaltant, még ha ebben a vén professzor igyekszik számomra gátat szabni. Komolyan, néha úgy érzem, hogy neki semmi sem felel meg. Vagy egyszerűen csak mogorva? Igen, ez már esélyesebb, én viszont tőle függetlenül is szeretem azt a tárgyat és még jó is vagyok benne. Oké, tudom, hogy Corvus is jó tanuló, de talán nem szeret egyedül házikat írni. Én legalábbis nagyon nem szeretek. - Nahát, pont fején találtad a szöget – vidul fel az arcom a nyilvánvaló bunkóssága ellenére is, majd kinyitom a vastag asztronómia kötetet a könyvjelzőmnél. - Pont ez az, ami nem megy. A könyvben mindent annyira szárazon írnak le és igazság szerint elálmosodom tőle. Ha valaki egy kissé elmagyarázná, talán menne a dolog... Csak némi érdekesség kellene bele. Az elméleti rész hiánya miatt pedig nem megy a gyakorlat sem. Bűnbánó arcot vágok, mint akit tényleg bánt a dolog, noha a csillagászat soha életemben nem érdekelt annyira. Annyi meg annyi érdekes dolog van az orrunk előtt, miért pont az elérhetetlent vadásszuk? Amikor Corvus megszólal, egyből fellelkesedek. - Igen? És miben? - Naná, hogy segítek neki, én mindenben, végre megtört a jég és kezd kissé rendesebb lenni, mint eddig. Megy ez nekünk, csak idő kell hozzá. A végén még tényleg barátok leszünk!
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
A dolgommal törődök, bámulom a csillagokat és közben pörgetem a kezemben azt a rohadt ceruzát, hátha egyszer csak megszáll a mágikus szikra, amivel megtalálom valamelyik csillagképet. Éppen megpillantok valamit, amikor meghallom a köszönést és azonnal elveszem a fejemet a távcsőtől, hogy megnézzem ki az. - Szia. - köszönöm vissza egyszerűen, minden lelkesedés nélkül, talán még egy kicsit csúnyán is nézve, mert pont akkor zavart meg, amikor végre megtaláltam a Szíriuszt a Nagy Kutya csillagkép egyik pontját, a legfényesebb csilagot az égen. Fordulnék vissza a munkához, amikor a lány szépen lepakol mellém és mire újra a csillagászattal foglalkozhatnék, addigra elkezd szóval tartani. - Nem, éppen bájitalt főzök. - válaszolom egy kis gúnnyal. Még is milyen kérdés ez? Mit csinálnék a Csillagvizsgálóban, ha nem asztronómia házit? A második kérdése még randomabbra sikerül, és látszik az arcomon, hogy erre már nem is igazán akarnék válaszolni, csak megvonom a vállam. Éppen kibukna belőlem egy ellenséges "Mit akarsz McCaine?", amikor kiböki a baját. - Még is miben segítsek? Magold be a képeket és a neveket és nézz bele a távcsőbe és láss. - válaszolom egyszerűen, mert egyébként tényleg nem tudom, hogy hogyan segíthetnék. Kezdjek el magyarázni meg karoljam át hátulról, tartva a távcsövet míg meg nem látja a megfelelő csillagképeket? Aaaahhhaaa... Nem. - Mondjuk... Valamiben tényleg tudnál segíteni. - visszakozok kicsit, és morfonírozósra veszem a figurát, picit elkezdem méregetni a lányt, na nem OLYAN tekintettel, csak tényleg fontolgatva, hogy hogyan is lehetne hasznomra.
Nem állítom magamról, hogy mintadiák lennék, hiszen egyáltalán nem vagyok az, de most jól kell teljesítenem. El szeretném hívni magunkhoz Kim Seung-yunt, ennek pedig feltételei vannak... Vagyis lesznek. Sera tuti rá fog állni a jegyeimre, hiszen fontos számára, hogy ne hanyagoljam el a tanulmányaimat és ha azt látja, hogy épp csak átengedtek itt-ott, akkor tuti kiakad és nem lesz semmiféle romantikázgatás. Márpedig nekem kell az a kis idő, amit vele tölthetek, mert olyan cuki és már most annyit gondolok rá, hogy az egyszerűen hihetetlen. Nem mintha elég idős lennék a szerelemhez, de na... Összepakolom hát a jegyzeteim, sebtében felkapok egy könnyű kis kabátot, majd célba veszem a Csillagvizsgáló-tornyot. Nem véletlenül esik pont erre a választásom, hiszen hírhedten rossz vagyok ebből a tantárgyból. Konkrétan bukásra állok belőle. De mégis mit tehetnék, ha az órákat annyira lehetetlen időpontokban tartják? Éjszakánként a szemem már elég szépen leragad, és igen, már fordult elő velem olyan is, hogy bealudtam az órán... Ez van. Csodát ne várjanak egy tizennégy éves lánytól, mert én se vagyok képes mindenre. Napközben egyszerűen lehetetlen aludni. Kettesével szedem a lépcsőket felfelé, hiszen már most érzem, hogy menten elalszom, márpedig odafenn a téli levegő miatt nyilvánvalóan elég hideg van, a jeges fuvallat pedig legalább észhez térít kissé. Egy fél órácska, nem több... Legalábbis ezzel vigasztalom magam, míg oda nem érek a torony ajtajához. Nem túl hatásos, amikor azonban eszembe ötlik, hogy miért is csinálom ezt az egészet, egyből erőre kapok. Kim Sung-yun arca lebeg a lelki szemeim előtt, miközben lenyomom a kilincset és belépek. - Öhm... Szia? - hökkenek meg kissé, amikor odabenn megpillantom Corvus Flintet, a negyedikes évfolyamtársamat, aki jelen pillanatban is a távcsővel bámul kifelé. Nem zavartatom magam, mindenféle bevezető nélkül odalépek mellé, majd lepakolom a jegyzeteimet az egyik üres székre, melyet más esetekben diákok foglalnak el. - Te is asztronómiára készülsz? - teszem fel a kérdésem, majd én is lehuppanok egy hasonlóan üres ülőalkalmatosságra, hogy türelmesen kivárjam a soromat. Nem értem, miért csak egy távcső van itt, de mindegy is. Voltaképp örülök a fiú társaságának, még ha tudom is jól, hogy talán nemsokára letöri a lelkesedésem. - Figyu... Nem fázol? Némileg hitetlenkedve pillantok rá, hiszen én majd megfagyok, habár legalább az álom kiment a szememből. Corvus azonban semmi jelét se mutatja annak, hogy dideregne vagy hasonló... Nem mintha nem időszakhoz illően lenne öltözve. - Gondoltam, ha már itt vagy, akkor segíthetnél nekem egy kicsit – vetem fel bátortalanul a kérésem, mert hát nem vagyunk a fiúval barátok vagy hasonló, de azért igyekszem jóban lenni vele. - Te úgyis jó tanuló vagy, én meg.... Hát én meg... Béna vagyok ebből a tárgyból. Mit szólsz? Majd viszonzom.
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Szerencsére felhőtlen, csillagfényes este van. Na nem mintha nagyon érdekelne a csillagok ragyogása, olyan romantikus módon, csak szívás lenne úgy Asztronómia házit csinálni, hogy rohadtul nem látok semmit az égen. A kezemben szorongatom a könyvet és benne a lapot, amin minden látható csillag ugyanolyan fénnyel van feltűntetve, és nekünk kell bejelölni a fényesebb csillagképeket, összevonalazgatva. Eléggé szívás így is ez a lecke, de ha felhős lenne az ég jöhetnék vissza holnap. - Hogy én ezt mennyire utálom... - mormogom, pedig igazából magát az Asztronómiát nem gyűlölöm, meg nem is vagyok olyan rossz belőle, csak most nagyon nincsen hangulatom hozzá. Lehet, hogy anyám levele miatt, lehet, hogy azért, mert kezd nagyon furcsa lenni, hogy Bex az egyetlen, aki mellettem áll, és nincsen meg az a biztonsági háló, az a hadseregnyi Mardekáros, akik ott termettek, ha csak csettintettem egyet. Fura érzés. Olyan magányos és kicsit más. És anyám szerint borzalmas tévedés és azonnal kezdjek el újra beszélni a régi barátaimmal, mert rengeteget várnak el tőlem, és egyedül nem fog menni. Teljesen egyedül még a Sötét Nagyúrnak se ment. Bele is bukott a terveibe, akármennyire volt hatalmas mágus, és akármennyire voltak jogos követelései és követni való elvei. Elbukott, de nekem nem szabad majd. A bal szememet behunyom és a jobbal bámulok át a teleszkópon, miközben a kezemben lévő ceruzát forgatom a papír felett, de egyetlen csillagképet se ismerek fel azonnal, így hezitálok még.
