2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A testvérek többnyire közel állnak egymáshoz, de ikernek lenni olyan kötelék, amit hétköznapi testvérek soha nem foghatnak fel. Az első naptól barátok voltunk.
Teljes név: Eileen Silsbury Születési hely és dátum: Anglia, Norwich, 1982. 12. 29. Csoport: Mardekár Patrónus: ázsiai aranymacska Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 7. évfolyam Képesség: - Mágikus adottság: - Familiáris: - Kiemelkedő tudás: Rúnaismeret - kiemelkedő, bájitaltan - kiemelkedő Kihez tartozol: Saját karakter
Jellem: Hogy kicsoda Eileen Silsbury egy kívülálló szemével? A kissé éles szó, ha valami nem úgy történik, ahogy szeretné. A fennhordott orr, ha nem vagy méltó a szavára. A különc, aki inkább kivonja magát a társasági eseményekből és egy izgalmas regénnyel gubbaszt a klubterem sarkában. A lány, aki azt hiszi, mindent elérhet. A negédes mosoly. Igen, ez mind-mind én vagyok - de ezek után tedd fel a kérdést: szerinted tényleg? Lehet. Én azt mondom, ez mind én vagyok, feltéve, ha nem ismersz és nem értesz, de még csak nem is akarsz sem megismerni, sem megérteni. Igen, lehet, hogy kissé fennhordom az orrom, de ez csak azért van, mert tisztában vagyok a képességeimmel. Nem tudom, mit akarok pontosan a hosszabb távú jövőben - de valami nagyot akarok alkotni. El akarok érni valamit az életben, ami miatt nem csak valaki leszek a tömegből. Már most is úgy érzem, hogy nem csak az vagyok, de vágyom rá, hogy valami történjen, és ezért a célért nem félek küzdeni, nem félek mindent félrelökni az útból, hiszen ha valamit akarok, azt el is érem. Azt az elvet vallom, hogy mindenki képes lehet bármire, bármit elérhet, amit csak akar - de néhány embert kiemeli a tömegből az a képessége, hogy nem retten meg játszani, nem fél a szálak saját javára való fordításától. Én is egy ilyen ember vagyok, még ha a mai napig keresem is önmagam és a valódi céljaim. Nem érzem úgy, hogy mindettől rossz ember lennék, és nem szokásom törődni vele, mit gondolnak rólam mások. Aki közel áll hozzám, az úgyis elfogadja, hogy ilyen vagyok. Nagyratörő, független és rettenthetetlen alak, akit nem lehet egy pillanat alatt megtörni és befolyásolni, mindig az enyém kell, hogy legyen az utolsó szó. Maximalista vagyok nemcsak másokkal, hanem magammal szemben is, sosem vagyok megelégedve, mindig a jobbra törekszem és nem tudom elviselni, ha hosszabb távon semmi nem történik körülöttem. Tudom, hogy vannak hibáim, mert senki sem tökéletes, de miért is ne törekedhetnék arra? Emiatt sajnos hajlamos vagyok abba a tudatba ringatni magam néhány kósza percre, hogy hibátlan vagyok, de szerencsére valami mindig fejbekólint még azelőtt, hogy önmagam előtt is elszállnék. Nem tudom eltűrni, ha valaki ostoba, netán túlzottan szerencsétlen, emiatt is terjedhetett el rólam, hogy mindenkinél jobbnak tartom magam. Márpedig ez egy baromság. Ennyire nem vagyok a végletek embere, ha valaki nem anyámasszony-katonája típus és van személyisége, azt szívesen megismerem, és a látszat ellenére egyáltalán nem vagyok introvertált sem. Lehet, hogy néha elvonulok a barátaimnak tartott emberek elől is, de mégis kinek ne kéne egy kis idő néha, amikor csak önmagával törődik? Apropó, barátok. Nem szokásom hízelegni senkinek, csak magamat adom, és ezt mindenkitől el is várom. Az érdekből kötött barátságok valójában nem azok, így ha valaki tényleg közel áll hozzám, ahhoz a végletekig hűséges vagyok, és a szórakozást sem vetem meg, elméletileg még ha kicsit csípős is, a humorom sem rossz. Akinek pedig csak egy adott ügyért és nem önmagamért kellek... nos, jobb, ha nem is próbálkozik. Akkor viszont tényleg találkozhat azzal az oldalammal, amivel nem akar. Nem szokásom csak úgy a kicsinyes szintekre süllyedni, attól azért jobban megőrzöm a méltóságom, de ha valakinél már csak az használ, hát legyen úgy, ha akarok, bele tudok tenyerelni érzékeny pontokba, még ha nem is célom aljasnak lenni. Általában tisztességesen játszom, de ha sikerül elérni, hogy ne tegyem, akkor tudok nagyon is szemét lenni, és jobban jár, aki nem köpi szembe a bizalmamat. Kissé (vagy talán nagyon?) megosztó személyiségnek tartom magam, de mint mondtam korábban: aki önmagamért kedvel, nem ad a pletykákra és megismeri az általuk elferdítetlen oldalamat is, hű barátra és egyenrangú bajtársra számíthat bennem, még talán akkor is, ha első látásra ég és föld lehetnénk.
Kinézet, megjelenés: A magasságomat átlagosnak mondanám - 167 centiméter vagyok egész pontosan -, nem hinném, hogy ez lenne az, amivel kitűnök a tömegből, a testalkatom úgyszintén ebbe a kategóriába tartozik. Arról, hogy észrevegyenek és megjegyezzenek, sokkal inkább tesz a kisugárzásom, ami pedig a lényemből jön. Bőröm fehér, szerencsémre hibáktól mentes, mindössze néhány nem zavaró anyajegyem van a szám környékén. Szempárom jeges kék, amit hatalmas szempillák kereteznek. A hajszínem természetes ébenfekekete és szögegyenes, frizurámmal azon kívül nem nagyon szoktam variálni, hogy néha összefogom egy vagy két copfba, ha netán megunnám, hogy folyton ki van engedve. Mivel a homlokomat magasnak tartom, egyenesre vágott frufruval küszöbölöm ki a problémát, és mivel évek óta nem áll szándékomban lenöveszteni, ez már a védjegyemmé is vált többek között. A borzalmas homlokomon kívül meg vagyok békélve az arcommal, de végül is azt is előnyömre sikerült fordítanom, és úgy hiszem, minden mással kapcsolatban is sikerül a legjobbat nyújtanom - nem vagyok különösebben kényes a külsőmre, de ha már megtehetem, akkor próbálok úgy kinézni, ahogy tényleg szeretnék. Ruhatáram - az iskolai egyenruhákon túltekintve - nem bővelkedik túl sok színben, főleg a feketét kombinálom más előnyös és sötétebb árnyalatú színekkel, amik kiemelik a bőröm fehérségét, és igyekszem bár alkalomhoz illően öltözködni, amibe csak tudom, beleviszem a saját stílusomat, az engem jellemző sötét, kissé lázadó eleganciát, de a teljesen hétköznapinak mondható öltözködés sem áll tőlem távol, persze az engem jellemző színekkel.
Előtörténet: Az első tiszta emlékem már gyerekkorom javából származik, öt-hat éves koromból. Hogy előtte mi volt? Azóta sem tudom. Vannak ködös, kusza, pillanatnyi képeim, amik előjöttek az évek során, de nem vagyok biztos benne, hogy valódiak és nem csak az elmém szüleményei, miután annyira emlékezni akartam.
Macskaköves utcák, történelminek tűnő város, régies és nemes épületekkel. Víz - talán valamiféle folyó - és fűzfák... Mint egy mese helyszíne.
Ha minden igaz, Norwich. Képekről sikerült beazonosítanom a helyet, de lehet, hogy csak nagyon hasonlított, de mikor először láttam, biztos voltam benne, hogy kötődésem van a helyhez. Ott születtem, most már ez biztos. Ahogyan az is, hogy a családom nem az igazi családom.
Örökbefogadott gyerek vagyok, méghozzá mugli családé. Évekig ismeretlen volt számomra a fogalom, és a szüleim józan fejjel lebeszéltek arról a halvány képről, hogy valaki - egy számomra ismeretlen férfi - varázsol nekem valamit. Az emlékben egyértelműen kisgyerek vagyok, így nem meglepő, hogy jól szórakoztat a csillagszóró módjára viselkedő pálca. De nem lehet igazi, hiszen biztosan csak hallottam egy mesét, álmodtam... Az nem egy emlék, hanem a képzelet szüleménye. Senki nem tulajdonított ennek semmit, betudták a gyermeki képzeletnek. Nem részleges amnézia ez, hanem teljes, nincs mit tenni, sosem kerülhetek közelebb általa a valósághoz.
Múltak a hetek, és ahányszor felhoztam ezeket, ugyanazokat a köröket róttam. Mese. Álom. Láttál egy rajzfilmet. Biztos valamelyik barátodtól hallottad. Kislányom, varázslók nincsenek. Az emlékeimet ezentúl megtartottam magamnak, úgysem érdekeltek senkit. Egy idő után talán már engem sem... Furcsának tartottam, de inkább a jelenben éltem, hiszen ha volt is egy családom valahol, akik elvesztek és semmit nem tudok róluk, most is van egy, akik ugyanúgy szeretnek és ugyanúgy szeretem őket, mintha a vér is összekötne minket. Így tehát a mugli lányok életét éltem egy Norwichtól kicsit távolabbra eső kisvárosban. Már akkor is megmutatkozott a mai napig ismert tulajdonságom, hogy mindig jobb és jobb akartam lenni. Zongoráztam, táncoltam, tanulmányi versenyekre jártam, és hiába verekedtem néha a fiúkkal az osztályban, talán még népszerű is voltam. Egy átlagos, de nagy jövőre vágyó gyerek voltam a környezetem szemében, akinek a legnagyobb hibája, hogy túl élénk a fantáziája és emléknek hitt mesevilágban él.
* * *
Aztán a mesevilágom egyik percről a másikra valósággá vált. Levelem érkezett, méghozzá egy bizonyos varázslóiskolából. A szüleim azt hitték, csak viccelek, de mégis miért tettem volna? Hitetlenkedve olvasták el a sorokat újra és újra, és mikor már azt hittem, végre hisznek nekem, hogy minden, amit ők a képzeletem szüleményének hívtak, az valóságos, csak leintették, hogy csak pár suhanc szórakozik, biztosan többen kaptak ugyanilyen levelet, velem egyszerűen csak jól betaláltak. De mikor megjelent a boszorkány az ajtónkban, aki nemcsak velem, hanem a szüleimmel is beszélni akart, rájöttek, hogy ennek a fele sem tréfa. Már nem volt kedvük azt állítani, hogy mindent csak kitaláltam. Ha nekem nem is, neki legalább hittek.
Nem sokkal később először jártam az Abszol úton, ahol hirtelen úgy éreztem, otthon vagyok. Kérdeznetnék, melyik 11 éves ne érezné otthon magát egy varázslatos helyen - de ez az érzés más volt, máris olyan volt, mintha tudat alatt csak úgy kötődnék, valami láthatatlan kapocs lenne közöttem és a varázsvilág között. Mintha visszakaptam volna valamit, amit elvettek tőlem. De hát tulajdonképpen ez is történt, nem?
* * *
Eljött szeptember elseje, mi pedig készülődtünk a King's Cross pályaudvarra. A szüleim bár féltettek, minden kétkedésük elszállt, mikor rám pillantva látták az arcomon a dacos tekintetet, mert úgy éreztem, ez talán közelebb hozhat ahhoz, aki lettem volna, ha nem náluk kötök ki, ha az igazi családomnál növök fel. Közelebb hozhat ahhoz, aki voltam, és ahhoz, aki vagyok.
A búcsúzkodást letudva és a kezdeti nehézségeket átlépve, végre felülhettem a vonatra. Egy üres fülkében foglaltam helyet, lepakoltam a dolgaimat és vártam, hátha betéved hozzám valaki. Én is szívesen ismerkedtem volna csak úgy, de a többi fülkében tőlem idősebbek voltak és hely sem volt, így csak elveszve vártam rá, hátha valaki idetalál, valaki korombeli, aki többet tud erről az egészről, mert én a felvilágosítás ellenére is teljesen sötét voltam a témában.
A vonat ablakán tekintettem kifelé, néztem a peronon álldogáló gyerekeket, diákokat, szülőket. Mind boszorkányok és varázslók. Mind olyanok, mint én. - Bocsi, beülhetek hozzád? - szakított ki egy hang ábrándozásomból. - Persze - emeltem a tekintetem az ajtó felé -, gyere cs... hű. Ugyanolyan kikerekedett szemekkel nézett rám, mint ahogy valószínűleg én néztem rá.
A lány úgy nézett ki, mintha felvettem volna egy szőke parókát és tükörbe néztem volna. Emlékszem rá, hogy szinte kővé dermedt az ajtóban, és pár másodpercig szó nélkül bámultuk egymást, míg végre megtörtem a csendet, és mondtam, hogy jöjjön már be végre. Ezután kínos csend következett, amíg letette a cuccait és leült velem szemben. Láthatóan zavarban volt. Nem volt más társaságunk a fülkében, így különösen olyan érzés volt, mintha szikrázott volna a levegő.
- Örökbefogadtak? - szaladt ki a számon egy-két perccel azután, hogy a vonat elindult. - Öhm... igen - felelte furcsán. - De nem tudom, hogy... - Kik az igazi szüleid és mi volt azelőtt - fejeztem be a mondatát közvevágva. - Igen.
Aztán ennyiben maradtunk.
Nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel, de rájöttünk, hogy nem hasonmások vagy klónok vagyunk, hanem egymás ikertestvérei. De mégis hogyan? Mi történt a családunkkal? Miért kerültünk külön egymástól? Kik vagyunk egyáltalán valójában? Ezer kérdés, amit szívesen feltettünk volna egymásnak ott helyben, de szavak nélkül is megbeszéltük, hogy senki nem tud sokkal többet a másiknál... elég volt csak ránéznünk egymás arcára, ami azon kívül, hogy teljesen ugyanolyan, még ugyanazt a zavarodottságot is tükrözte. Ahogy a kezdeti sokk alábbhagyott - nem volt valami egyszerű -, beszélgetni kezdtünk. Nem mint testvérek, hanem mint iskolatársat és potenciális barátnők, és ha eltekintettünk tőle, hogy kiköpött ugyanúgy nézünk ki, és ez nem zavart össze minket teljesen, ez valami jónak a kezdete volt. Egész úton csevegtünk, szinte be sem állt a szánk, a kínos percek eltűntek. Hülye sztereotípia, hogy az ikreknek valami természetfeletti kapcsolata lenne egymással, de akkor mégis olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást és együtt nőttünk volna fel, holott azelőtt arról sem tudtam, hogy egyáltalán létezik... Magamat is megleptem azzal, mennyire jól kijövünk.
* * *
A későbbiekben nem akadályozott meg minket az sem, hogy nem egy házba osztottak bennünket. Bár mindketten főleg a háztársainkkal lógtunk leginkább, szakítottunk időt egymásra is, amikor tudtunk. Barátokként viselkedtünk, de próbáltunk attól sem idegenkedni, hogy a találkozásunkkal testvért is kaptunk - ennek ellenére sokáig nem volt téma köztünk, hogy mi a helyzet a közös múltunkkal. Egyelőre túl nagy falat lett volna, azt sem tudtuk, hol kezdhetnénk, ha volt is próbálkozásunk ezzel kapcsolatban, a pillanatnyi fellángolás után elhalt a lelkesedés.
Hosszú idő eltelt az első év, az első találkozás óta. Kijöttek a különbségek, a hasonlóságok, úgy ismerjük egymást, mint a tenyerünket. De minden más hiányzik.
Ezidő alatt egyeztettük az információinkat, de azok sem segítettek sokkal többet. Bár néhány emlékünk különbözött, ezekből sem kaptunk teljes képet. Hiányos információkkal kell dolgoznunk, ami kicsit em könnyít a dolgon, és azt sem tudjuk, honnan és kitől szerezhetnénk bármit, ami a segítségünkre lehet. Furcsa a történet és sántít... néha legalábbis úgy érzem. Hogy a megérzésem bejön-e és tényleg minden csupa rejtély, vagy hogy itt a megoldás az orrunk előtt, az egy hatalmas kérdőjel.
Egy valamiben vagyok holtbiztos: a múltam tisztázása életem legnagyobb kihívása.
A hozzászólást Eileen Silsbury összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2020-05-23, 18:13-kor.
Megan Smith
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Eileen Silsbury 2018-07-13, 21:37
Elfogadva!
Üdvözlünk az oldalon!
Nyah, itt is vagyok. ^^
Dobások tekintetében nem voltál valami szerencsés, de sebaj, nem a képességek adják a karakter velejét a játékban, majd meglesznek később.
Találtam benne egy-két hibát, most hirtelen a "búvsúzkodást" tudnám kiemelni, amiket majd javíts kérlek, de olyan hibát nem, ami miatt ne fogadhatnám el az előtörténetet. Az egyetlen dolog, amin vacillálok, hogy nem gondolod, hogy kicsit fiatal lett a kisasszony ezzel a PB-vel? Én kicsit idősebbnek raktam volna be, legalább egy évvel, hogy szeptembertől a hetet kezdje, ha nem akarsz már is szakosodni, de hatodikosok között szerintem elég vénnek tűnne. Aranyos kis A két Lotti történetet tettél össze varázsverzióban, ha sejtésem nem csal, akkor az ikertestvéred vagy érkezőben van, vagy meg fogod hírdetni, hiszen ez egy olyan szál, ami eléggé súlyos a történetben. Összeségében a koron kívül az egész tetszett és klappol, örülök, hogy a Mardekár gazdagodik egy új taggal, aki a felszín alatt emberi és szerethető, csak át kell jutni azokon a fennhordott orrú rétegeken.
Nincs más hátra, mint az, hogy színt kapj - ez a holnapi nap során meg is történik -, aztán irány a játéktér! : )
