2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Idén is elérkezett szeptember elseje, ezzel együtt a tanévkezdés is. A Roxfort Expresszen idén is a tesómmal meg néhány barátunkkal ültünk egy fülkében, ahogy úgyszintén egy fiákerben a kastély felé. Amikor megérkeztünk és kezdődött a beosztási ceremónia a nagyteremben, muszáj volt szétválnunk azokkal, akikkel nem egy házhoz tartoztunk, így az eredeti társaságom megcsappant létszámával, de újabb odacsapódott emberekkel folytattam a cseverészést, mígnem el kellett foglalnunk a helyünket az asztalnál. A szokásos következett - amin elkezdődött a ceremónia, mindenki csendben maradt úgy többnyire és figyeltük, hogy az elsősöket hová osztja be a Süveg, és minden diák után más asztal tört ki üdvrivalgásban a négyből. Azonban már azonnal kiszúrtam a törpék között, hogy van ám itt más is jóval idősebb diákok személyében. Nem gyakran jöttek ide újak, hiszen egész Nagy-Britannia varázslói és boszorkányai ide jártak, tehát ha valaki csak úgy hirtelen Roxfortos lett, annak ide kellett költöznie valahonnan a szigetországon kívülről. Egy pillanatra elméláztam azon, hogy vajon ennek mi lehetett az oka, de annyira nem érdekelt, hogy túlzottan foglalkozzak vele, inkább tovább figyeltem csendben a beosztást, illetve tapsoltam, ha valamelyik csöppség a Mardekár ház szárnyai alá került. Aztán egyszercsak sorrakerül az újonnan érkezők közül az a lány, aki már kapásból a cicababa hatását kelti bennem, így érdeklődve figyeltem, mi lesz a sorsa. Ahogy odabillegett a székhez, szinte még a fejére sem került a süveg, amikor felharsant a teremben: Mardekár. Az asztalunk tapsolásba, fütyülésbe és kiáltozásba kezdett, mint eddig, és mondjuk én is tapsoltam neki, elvégre miért is ne tapsolnék, de ahogy elnéztem, szerintem képben sem volt. Muszáj voltam halkan felkuncogni és oldalbabökni a mellettem ülő barátnőmet, mikor McGalagony felszólította, így a zajon keresztül csak szájról leolvasva jöhettem rá, hogy megtörtént a döntés. Komolyan? Mármint úgy tényleg... komolyan? Azt még megértem, ha egy elsős, aki épphogy belecsöppent ebbe az egészbe, szerencsétlenkedik egy kicsit, de hogy valaki, aki nagy valószínűséggel már egyszer túlesett egy másik varázslóiskola beosztásán, így le legyen blokkolva, nem fért a fejembe. Látványosan el volt foglalva önmaga mórikálásával, és fel sem tűnt neki, hogy teljesen idiótát csinál magából... Bár próbáltam győzködni magam, hogy ugyan már, ne ítéljek ennyire elsőre, egyszerűen muszáj volt. Máris sikeresen esett egyet a szememben ezzel, ahogyan azzal is, ahogy hasonlóan, mintha ő lenne a világmindenség közepe, az asztal felé vesze az irányt. Ha ez nem lenne elég, még mellettem is dobja le magát és máris rákezd önmaga játszására, avagy annak a folytatására. A többiek valamivel lelkesebb köszöntésével együtt elmormogtam egy üdvözlést, lehetőleg nem látványosan kimutatva, hogy máris nem lopta magát a szívembe. Volt egynéhány cicababa a házban, akik többnyire az aranyvérre való rákattanásuk miatt voltak ennyire sznobok, de hogy ő miért, azt így hirtelen nem tudhattam, de az oka mindegy is volt. A helyzetén nem segített nálam. Pont elég volt az ellenszenvem kialakulásához az egész viselkedése, nem volt rá elég mentség, hogy ez így nagy hirtelen megváltozzon. Azt hittem, hogy amikor elkezdődik a vacsora, nem kell tovább foglalkoznom vele, de persze jött a panaszkodás a kajáról is. Akitől lehetett a környezetemben, attól elkaptam egy sokatmondó pillantást és kerestem az egyetértést, amit szerencsére találtam is itt-ott. Nem hülyült meg mindenki, ez jó.
A vacsi után szokás szerint először mindenki a klubhelyiségekhez és a hálókörletekhez siet a prefektusok vezetésével. Az utat cseverészve teszem meg az alagsor felé, már egészen el is felejtve a beosztás és a vacsora eseményei okozta hirtelen sokkot, nem okozott örömöt sokáig csámcsogni az ellenszenvemen. Elvégre nem kell mindenkivel jóval lennem házon belül sem, szép is lenne mindenkivel cukiskodni, unalmas lenne a világ ellenségek nélkül. Így is volt egy pár személy, aki legfeljebb pár lenéző pillantást kapott tőlem, ha találkoztunk a klubhelyiségben, vagy ha valami olyan megszólalása volt az órán, de ezen kívül többet nem igazán érdemeltek. Akit meg úgy igazán nem bírtam, amit persze ki lehetett érdemelni... Hát nem megért néhány büntetésben töltött órát? Ó, dehogynem. Az első utam ilyenkor mindig a szobába vezet, ahol már az elhozott cuccaim várnak. Mivel szeretek rendet tartani magam körül, ilyenkor az első dolog, hogy kipakoljak, ráadásul lehetőleg csak a klasszikus módszerrel. Semmi varázslás. Egy pálcaintéssel megparancsolhatnám a ruháimnak, hogy jöjjenek ki a bőröndből, hajtogassák magukat ki és sorakozzanak fel a szekrényben, meg egyebek, de az túl egyszerű lenne, én meg szeretem saját kezűleg elpakolni a dolgaim. Úgy remélhetőleg biztosan tudom, hová tettem őket. A barátaim már megszokták, hogy ilyenkor kár zargatni, mert addig egész biztos nem rángatnak ki innen, amíg az utolsó dolog a helyére nem került, így senkit nem zavart, hogy most sem élvezhetik a társaságomat még egy rövid ideig. Később úgyis lemegyek a klubhelyiségbe és csatlakozom a társalgáshoz. Éppen a szokásos kis rituálémat tartottam, amikor megjelent valaki a szobában. Biztos valaki keres valamit a szobatársaim közül, netán a szoba legújabb lakója néz be... és ekkor felemeltem a tekintetem a cuccaim kicsomagolásából. Az újonnan érkezett szöszke cicababával találtam szembe magam. Ugye csak eltévedt? Áh, olyan szerencsém biztos nincsen. Na de semmi gond! Adjunk neki egy esélyt, igyekezzünk félrerakni az előítéleteket, próbáljunk meg normálisak lenni, ne utálkozzunk, legyünk aranyosak... Ilyen és ehhez hasonló mantrákat nyomtam magamnak fejben, míg közelebb nem jött. Én tényleg próbálok normális lenni. Hátha menni fog, de sajnos eddigi tapasztalataim nem ezt mutatták. Oké, néha sikerült a rosszul indult kapcsolatokat valahogy jobbá tenni, de az nem volt rövid idő, és az esetek számottevő részében nem is volt sikeres. Ezúttal hátha, és nem kell majd csatatérré változtatnunk a szobát. - Eileen Silsbury vagyok - feleltem kimérten, miközben elfogadtam a kézfogását, és igyekeztem viszonylag barátságos képet vágni, ami nem biztos, hogy úgy sikerült, mint azt terveztem. De legalább megpróbáltam, és az már félsiker. - Csak nem a pálcakészítő Ollivander rokona vagy? - kérdeztem mindenféle negatív felhang nélkül puszta kíváncsiságból, ugyanis nem tudtam nem észrevenni a vezetékneve egyezését az öreggel, aki, mint gyakorlatilag mindenkiét az országban, az én pálcámat is készítette. Persze lehetett véletlen egybeesés is, habár nem volt valami gyakori név. Áh, nem is értem, miért áltatom ezzel magam... Biztos voltam benne, hogy valamiféle rokoni szálak fűzik az idős pálcakészítőhöz. Ez esetben viszont sajnálom, ha neki többször is kellett már találkoznia ezzel a Gillian nevezetű leányzóval élete során, ha máskor nem is, de az évente egyszeri kötelező pofavizitkor biztosan.
>Minden ember egy könyv ezernyi oldallal, és minden oldalon rejlik egy kijavíthatatlan igazság.<
Egy kissé különös érzés volt, hogy ennyi idősen év elején a kicsikkel együtt vártam, nem mellékesen a húgommal együtt, hogy McGalagony felolvassa a nevemet és a hírhedt Teszlek süveg alá ülve eldőljön; a tovább tanulásom itt melyik házban is folytatódik. A beosztási ceremónia teljesen más mint Amerikában, a lényege mégis ugyanaz. Bár ennyi idősen, hogy újra élem a beosztást, azon kattogok, nem-e kategorizál vagy pecsétel meg a ház? Mármint ennyi idősen már aligha van rám hatással, kicsinek viszont igenis megnyomhatja a közeg a gyereket. Mindegy! Akárhová is kerülök a fényemen nem fog csorbítani semmi! Az tekintetem Griffendél süvegén pihen és a lehengerlő múltú ereklye történetén túl, csak arra tudok gondolni, hogy te jó szagú ketitörtpetrágya! Miféle levakarhatatlan mocsokvirág tenyészet lehet azon a süvegen! Nyelek egyet finoman és igyekszem az ezzel kapcsolatos iszonyomat félre tolni és arra koncentrálni, hogy egyébként miféle remekbe szabott varázstárgyról van szó! És vajon a hang amin megszólal, vajon Godrick hangja? Igazán kedves tőle, hogy még verset is mond nekünk! Hosszú kellemes loknikba göndörített szőke hajamat babrálom, és be kell valljam, ha nem az a cipő lenne rajtam ami egyébként biztos, hogy kiveri majd a biztosítékot és jó ha le nem vetetik velem, szóval enélkül aligha tűnnék ki az elsősök közül! De ez az egyetlen aminek messze semmi köze az iskolai egyenruhához, igaz a blúzomat se nyakig begombolva hagytam. Azért arra figyeltem hogy ne dobjam ki a dekoltázsom. Egy cseppet sem zavar, hogy az elsősök megbámulnak illetve, hogy az asztalnál ülők közül is. Szabályosan fürdőzöm a figyelmükben és mikor arra kerül a sor, rugalmas könnyed léptekkel vonulok a Süveghez és díva módjára ülök le megdobva szőke loknijaimat amiből mint mindig, most is friss virág és barack illat ömlik. Államat felszegem és büszkén tekintek végig a sorokon. A beosztás olyan gyorsan megtörténik és a Süveg hozzám sem ér, hogy voltaképp fel sem fogom és ugyanazzal az elégedett arccal ülök ott a három lábú széken és várom a csodát. McGalagony köhint, ránézek, közli, hogy a süveg a Mardekárt jelölte meg a számomra én pedig felocsúdva felfedezem, hogy a kígyós asztal tapsol. Remek. Adom itt a lovat a buta szőke liba képe alá! Pislogok pár szépet, aztán elvonulok egy hajlibbentéssel a Mardekárosok asztalához, ahol valami fekete hajú frufrus csajszi mellé ülök le a kistehén fenekemmel, meg a cipőmmel egyaránt olyan könnyeden és magabiztosan közlekedek, hogy senkiben és semmiben nem teszek kárt. És még fotóképes is lennék mindvégig. - Sziasztok mindenkinek! Szólítsatok csak Gillynek! - intézem némi cukimuki affektálással meg macskás csuklómozdulattal a körülöttem lévőknek, és mindenkivel aki be akar mutatkozni, és feltétlen szeretné, hogy megjegyezzem, kezet fogok, vagy csak egyszerűen puszit dobok ha túl messze van. Corvusnak oda integetek, mire a srácok közül, többen is Corvus felé fordulnak és már ostrom alá is veszik. Cserébe valami vörös csajszitól, aki ott ül Cory mellett, olyan lesújtó pillantást kapok, hogy az felér egy párbajra hívással! Nem vagyok rest a képébe mosolyogni bájosan és még puszit is dobok neki, csak hogy érezze a törődést. Amikor a vacsora előttünk terem én panaszosan felnyögök. - Aghh! Istant diabétesz... - már már kétségbe esve szakítom el a tekintetemet a csokiban tocsogó szufláétól hogy utána kis híján sírva fakadjak egy adag öntetekkel körberakott fagyihalomtól. Végül pedig megnyugodva menekülök egy tálca sárgadinnye kockához, amik füstölt sonkába vannak tekerve és ízléses kis katonáknak vannak felszelve. Gyertek a mamához! Étkezés közben sem vetkőzöm le, azokat a tökéletesen megkomponált mozdulatokat, mintha minden pillanatban címlapra kerülhetnék.
A vacsora egy kisebb szívszakadással lezajlik. Ezt követően pedig mindenki a hálókörlet felé veszi az irányt. Mikor meglátom, hogy a pincébe tartunk, átfut az arcomon egy kis fintor. Hideg, nedves, patkánytanya képe jelenik meg a szemeim előtt. Aztán elgondolkozom, hogy végül a kígyóverem is találó lehetne, leszámítva a hideget. Azonban, mikor a rejtekfal mögé lépve elém tárul a klubbhelység megtorpanok és füttyentek egyet elismerően. Oké! Ez így, nagyon is oké! Tetszik! Na muti a szobámat! Illetve, szobánkat, mert ha jól tudom, többen leszünk.
Belépve meglátom az egyik üres ágynál a poggyászomat. És a szobában meglátom azt a fekete hajú csajszit is aki mellett a vacsoránál ültem. A vacsoránál ő kimaradt. Ezúttal azonban határozott, könnyed léptekkel veszem felé az irányt és elé érve kezet is nyújtok neki. - Gillian Ollivander. Benned kit tisztelhetek? - megtoldom egy szűk de illő mosollyal. És nem mellékesen futtában végig is mérem.
