Alesha & Hermione

Nehezen vagyok képes megállni, hogy ne vágjak rá valamit Alesha ciccegését hallva, de sikeresen veszem ezt az akadályt és nem állok neki veszekedni. Inkább az ajkamba harapok és befogom a szám, hiszen a bocsánatkérés volt ennek az egésznek a legnehezebb része, nem kellene ilyesmivel rontanom a saját helyzetemen. Ha vitába keverednék Aleshával, hogy a saját igazamat védjem, akkor azzal csak annyit érek el, hogy egyszerűen faképnél hagy, semmi többet. Én képes vagyok a végtelenig zúdítani másokra az érveimet, de ha Alesha ráun valamire, akkor nem erőlteti a dolgot, egyszerűen csak továbbáll. Nem áll le másokkal vitatkozni, ha úgy gondolja, nincs sok értelme az egésznek.
- Nem fogom – felelem, noha igenis bánt a „formám” kifejezés és szívem szerint visszakérdeznék azt illetően, hogy pontosan mit is takar nála ez a dolog, de nem teszem. Nyilván nem valami hízelgő szavacskának szánta, ebben azért nem hiszek. Leginkább az okoskodó sértést takarhatja, már ha figyelembe vesszük azt, miért is vagyunk itt jelen pillanatban. Beleszóltam a magánügyeibe, amit ő kifejezetten rossz néven vett, pedig leginkább csak a saját érdekében tettem ezt. Rendben, elhiszem, hogy gyakran vannak idegesítő dolgaim, ezért is kérek tőle bocsánatot. Most visszaveszek magamból, hogy ne legyen köztünk ismét vita. Elvégre, ha a szüleim vagy Alesha szülei megtudnák, hogy egyedül ment el Londonba, annak egyáltalán nem örülnének. Ha pedig ennek tetejében még valami baja is esik... Nos, kétségtelen, hogy én lennék előkapva, még akkor is, ha Alesha kifejezetten ki akart hagyni ebből az egészből. Az ilyen tragédiák hátulütője az, hogy mindig kell egy olyan személy, akit hibáztathatnak.
- Nekem megfelel – biccentek egyet, habár mást ebben a helyzetben nem tehetek, ezt pedig az unokatestvérem is tudja. Nem mondhatom, hogy várjunk még pár napot a dolgokkal, az viszont kérdéses, hogy Cormac el tudja-e intézni a lakást ilyen rövid időn belül. Nem tudom, mennyire övé a ház, laknak-e most ott jelenleg haverjai vagy esetleg üresen áll-e, de remélem, holnap már indulhatunk. Sokkal jobb lenne már Londonban lenni, hiszen kissé kezd idegesíteni ez a tétlenség. Felpattanok hát, majd megszólalok: - Akkor én most megyek is, hogy mindent lerendezhessünk. És még egyszer köszi... Segítek mindenben, amiben tudok. Szia!
Egy utolsó, futó mosolyt még megengedek magamnak, majd fogom a táskám, felveszem a kabátom és elindulok a kijárat felé. Ez az egész bocsánatkérés sokkal nehezebb volt, mint elsőre gondoltam, a fennmaradó része pedig csak még nehezebb lesz. Ne legyek Hermione Granger Londonban? Megteszem, ami tőlem telik és nagyon remélem, hogy nem lesz újabb vita köztem és Alesha között.

Bár csak annyi lenne ez az egész, hogy kinyögöm ezt az ártatlan kis szócskát, majd minden mehet tovább a maga medrében. De nem, természetesen semmi se ilyen könnyű, miért is lenne? Alapból nem szoktam még hozzá az ilyesmihez, hiszen ritkán fordul elő velem, hogy bármiben is tévednék, vagy ha mégis, akkor sem a bocsánatkérés a legelső dolgom. Leginkább olyankor is azon vagyok minden igyekezetemmel, hogy a saját igazamat bizonyítsam másokéval szemben. Nem nyugszom, amíg egy olyan érvet nem találok, ami elég nyomós ahhoz, hogy mások úgy érezzék, alulmaradtak velem szemben. Sajnos azonban Alesha a rokonom, így jutott számára is bőven az én makacsságomból, ilyesmivel pedig még egyszer sem volt dolgom. Normális esetben nála is a győzködéssel próbálkoznék, de ha azt veszem, hogy alapból az én világom miatt került ebbe a helyzetbe... Kirángatták a megszokott életéből valami hülye mágikus kísérlet miatt, belecsöppent ebbe az ismeretlen világba és én, aki az egyetlen kapaszkodót jelentem számára, még én is kirekesztem mindenből. Elvárom tőle, hogy nyugodtan üljön egy helyben, amíg Cormaccel együtt elutazunk Londonba és utánanézünk kissé mindennek. Ebben a részben igaza van, de megérthetné azt is, hogy mindezt nem azért teszem vele, mert annyira élvezem a saját helyzetemet. Tény, hogy szeretek utasításokat adni mások számára és azt is kifejezetten élvezem, ha ezeket be is tartják, mert hát megrögzött szabálymániás voltam egész életemben, de... Alesha azért mégis csak a rokonom, nem hagyhatom, hogy veszélybe kerüljön, mert ő az én felelősségem is, még abban az esetben is, ha ez nem lett nyíltan kimondva. Ha valami baja esne, azt nem bocsátanám meg magamnak, mert ki tudná megvédeni, ha nem pont én?
- Tényleg nem szeretnék belefolyni a magánéletedbe – sütöm le a szemem egy pillanatra, habár ez kissé nevetségesen hathat az előbbi kérdéseimet figyelembe véve. Rögtön arról a férfiról kezdtem el faggatni, rémes vagyok, de komolyan. Szinte azon nyomban meg is fogadom magamban, hogy – bármennyire is szeretném – nem fogok utánanézni. El kellene kezdenem megbíznom Aleshában és elfogadni, hogy sohasem leszünk annyira jóban, mint más unokatestvérek. Miért öntsek hát olajat az egyébként is lángoló tűzre? Előbb talán azon kellene igyekeznem, hogy eloltsam a mostanit. - Az a lényeg, hogy van valaki, aki mellett te is biztonságban érzed magad.
Mert azért ment hozzá, nem igaz? Mellettem nem érzi biztonságban magát, leginkább csak fogságban, korlátozva a szabadságában. Nem hiszem, hogy visszajönne az iskolába, szóval nem is teszem fel számára ezt a kérdést. Roxmorts is jó hely ebből a szempontból, mert hát itt mindenki varázsló. Örülök, hogy legalább nem hazament, vissza a családjához. Ott aztán tényleg állandóan életveszélyben lenne. Aggódom attól, hogy azok, akik ezt tették vele, úgy döntenek, hogy felkeresik és tesztelik. Ami talán még az életébe is kerülhet... Bármennyire is nem kedveltem annak idején, nem kívántam számára semmi ilyesmit.
- Rendben, akkor megkérdezem: segíthetünk számodra a nyomozásban? - a hangomon nem hallatszik sem sértődöttség, sem irónia, teljesen normális hangnemben teszem fel a kérdést. Vannak ezzel szemben ugyan fenntartásaim, de igen, ez tényleg Alesha gondja, nem a miénk. Viszont, akkor is ott szeretnék lenni mellette és megvédeni mindentől. Fogalmam sincs azt illetően, milyen képességekhez jutott a kísérlet folyamán, de ezek még nem mutatkoztak róla, szóval talán szerencsésen megúszta a dolgot. - Visszaveszek magamból, megígérem – Kissé azért megkönnyebbülök, hogy benne van a dologban. Cormac-ről azonban nem tudok nyilatkozni, hiszen én nem mondhatom meg számára, miként viselkedjen, de majd igyekszem rendezni vele a dolgokat. Ha Alesha úgy látja, hogy nem megfelelően viselkedünk, akkor simán megcsinálja, hogy egyedül vág neki mindennek, azt pedig érthető okokból nem szeretnél. - Mikor induljunk?
Gondolom, érthető okokból minél előbb, habár nyilvánvalóan mindhármunknak vannak kisebb-nagyobb dolgai, melyeket előtte el kell intéznie. Jelenleg Alesha szava a döntő, hiszen semmiképp se szeretném, ha esetleg magánnyomozás lenne ebből az egészből.

Elég ostoba lennék, ha nem szűrném le azokat a jeleket, melyeket Alesha jelen pillanatban is felém küld. Haragszik, nekem pedig minden neheztelésem és ellenérzésem ellenére is bocsánatot kellene kérnem tőle. Mégis, még most is tartom magam ahhoz, hogy mindez az ő érdekében van... Elvégre, mi rossz van abban, hogy nem szeretném, ha baja esne? Oké, nem gyerek már, ezzel én is tisztában vagyok, de nem is mindennapi dolog az, ami vele történt. Egyszerűen csak féltem őt, nem szerettem volna számára semmi rosszat, megbántani végképp nem állt szándékomban, de nála aztán elég nehéz eldönteni, mi az a pont, ami a határt jelöli. Lekezelő voltam esetleg? Sajnos előfordul, hiszen elég sok az önbizalmam ilyen téren, mivel az évek során számomra megszokottá vált, hogy leggyakrabban nekem van igazam. Alesha velem szemben pedig nem évfolyamelső, őt nem érdeklik a dolgok elméleti része, egyszerűen csak menni akar és kész. Soha életünkben nem jöttünk ki egymással, ez tény és való, de most talán nem ártana összedolgoznunk, ha valamit el szeretnénk érni az ügyben. Félre kell hát tennem minden ellenérzésem és talán egyszer az életben fejet hajtanom valaki más előtt. Hát, ez még úgy is nehezemre esik, hogy az illető az unokatestvérem, akiről mindezek mellett pedig tudom, hogy mennyire szeret minden szabályt megszegni. Mondjuk, senki se mondta, hogy könnyű lesz...
- Jó, rendben – biccentek egyet, miközben megpróbálom magamban elrendezni ezt az egész bocsánatkérés dolgot. Miként kezdjek hozzá? Mit kellene mondanom? Vajon őszintén is fogom gondolni? Mert Alesha számára ez lesz a fontos, nem egy sebtében előadott színjáték. Nem, ő ennél másabb, jobban szereti, ha az ilyesmi szívből jön, nem egy felolvasott papírról, melyet monoton hangon darálok végig. Megbántam a dolgot, mert megsértettem a lányt, de még mindig vannak olyan indokok, melyek mellettem szólnak. Mégis, ezek jelenleg nem számítanak.
- Én csak igyekszem kissé... oldani a feszültséget – felelem zavartan, hiszen őszintén meglep Alesha kirohanása. Jó, nem hittem volna, hogy készségesen mesélni fog a férfiról a legutóbbi beszélgetésünk óta, de annyit reméltem, hogy nem lesz ennyire ellenséges. Nem veszekedni jöttem, gondolom ő se azért van itt, hogy még jobban rontsunk a helyzeten. Igyekszem hát túllendülni a dolgon és ezen az egész kirohanáson. Nem megy ugyan könnyen, de minden erőmmel azon vagyok, hogy sikerüljön.
- Szóval... - kezdek bele eredeti mondókámba, majd egy pillanatra megtorpanok ennél a pontnál és eltöprengek azon, miként is kellene folytatnom. Végül mélyet sóhajtok, összeszedem minden energiám, majd kibököm: - Tudod, én végiggondoltam a dolgot és szeretném, ha velünk jönnél Londonba. Sajnálom, hogy megsértettelek, hogy állandóan kioktatlak, de mindezt csak azért tettem, mert féltelek téged. Nem szeretném, ha bármi bajod esne, de azt is beláttam magamban, hogy felnőtt nő vagy, tudod mit lehet és mit nem. És gondolom, te se szeretnél bajba kerülni, ha nem muszáj...
Kínos és nehéz helyzet, annyi szent, de Alesha ismer már annyira, hogy tudja, ha én bocsánatot kérek valakitől, az tényleg csodaszámba megy. Ettől még nem enyém az érdem, ennyitől még nem kell felnéznie rám, de annyit sejthet, hogy még ezt a lépést sem volt számomra a legkönnyebb megtenni. Csak remélni merem, hogy nem hajt el vagy hagy faképnél ezek után.

Tudok a költözéséről, persze hogy tudok, hiszen mindent megírt abban a kis levélkében, amit nekem hagyott hátra. Természetesen nem tetszik a dolog, de inkább nem szólok erről egy szót sem, mert Roxmorts még mindig közelebb van Dumbledore-hoz, mint bármi más Angliában. Még ez a település is biztonságosabb, ráadásul nem egyedül lakik... Oké, más esetben nyilvánvaló, hogy megszólnám a dolgot, mert hát ez így nincs rendben, de jelenleg nem pont az a célom, hogy még ennél is jobban magam ellen fordítsam Aleshát. Ha pedig tanácsokat adok neki, akkor biztosra vehetem, hogy itt a vége, nem kér többet belőlem. Ezt azért nem szeretném megkockáztatni, még akkor sem, ha egyébként lenne egy-két szavam a dolgai ellen. Most az egyszer nekem is le kell nyelnem azt a bizonyos békát, ha nem szeretném, hogy Alesha élete veszélybe kerüljön. Elvégre, ha hátat fordítunk egymásnak, akkor ki fogja őt megvédeni? Ki fogja kideríteni, konkréten mi is történt vele? Az aurorok eddig semmire se jutottak és ahogy a mostani rendszert ismerem, Alesha ügye nemsokára egyike lesz azoknak az aktáknak, melyeken évek óta olyan kényelmesen elüldögélnek. Mert mindig akad fontosabb, valaki, aki a mágusvilág lebukását kockáztatja...
- Szia! - mosolyodok el, miközben magamban azért imádkozom, hogy ne látszódjon arcomon az Aleshára való neheztelés. Szerinte én voltam az, aki megbántotta, de mindvégig csakis az ő érdekeit tartottam szem előtt, hiszen nem szeretném, ha feleslegesen kerülne bajba. Sajnos, még mindig nem vagyunk tisztában a képességeivel, melyekhez a kísérletek folyamán juthatott, így pedig nagyon veszélyes lenne kimennie az iskolából. Azt azonban nem felejthetem el, hogy most én vagyok az, aki hibázott, még ha ezt nehéz is magamban belátnom. Ő neheztel rám, ami jogos is a részéről, szóval igazán jó lenne, ha most az egyszer szívből jönne az a bocsánatkérés... - Iszol valamit? A vendégem vagy.
Talán egy kissé vissza kellene vennem ebből, de egyszerűen nem megy, hiszen Alesha jelenleg is egy olyan embertől jött el erre a találkozóra, akit sem ő, sem én nem ismerek eléggé. Eléggé ahhoz, hogy biztonságban tudhassam... Most pedig itt vagyunk, egymással szemben, én pedig igazán szeretném, ha eljönne velünk Londonba. Szükségem lesz rá ahhoz, hogy nyugodtan nyomozhassak, hiszen egyrészt tudni fogom, hogy minden rendben vele, másrészt pedig igaza volt abban, hogy talán tudna segíteni. Ha sikerülne visszaemlékeznie valamire... Bármire...
- Olvastam a leveled - térek szinte rögtön az egyik fontos momentumra, amely jelenleg a fejemben motoszkál. Ideges vagyok, hiszen óvatosan kell fogalmaznom annak érdekében, hogy unokatestvérem ne haragudjon meg rám és oldjon kereket szinte azonnal. A hangom azonban szerencsére teljesen nyugodt és normális, mintha csak az időjárásról csevegnénk. - Ki ez a bizonyos Edward? Nem sokat írtál róla...
Óóó, még véletlenül se azért kérdem, mert gyanakszom rá, dehogy! Csoda lenne, ha ez nem futna át Alesha fején rögtön, amint meghallja a kérdésem. Tuti azt fogja hinni, hogy vallatom, pedig én egyszerűen csak kíváncsi vagyok. Hááát... úgy kb. mindenre. Nem tetszik a pasas, még annak ellenére sem, hogy nem is ismerem és fogalmam sincs arról, mivel is foglalkozik. Alesha ugyanis hajlamos mindig a nem megfelelő emberekkel kapcsolatba bonyolódni, ezt azért tudom.

Nyúzott vagyok, elég sápatag és levert, hiszen mostanában szinte minden időmet a kutatásnak szenteltem és – nem hittem volna, hogy valaha is ilyet mondok, de – ráuntam a könyvtárban töltött órák sokaságára. Bögreszámra ittam a kávét és igyekeztem ébren maradni a vastag kötetek felett, melyekből reméltem, hogy szerezhetek némi információt Alesha állapotát illetően. Tévedtem. A végtelen percek sokaságával csak annyit sikerült elérnem, hogy pillanatnyilag is úgy nézek ki, mint egy járkáló élőholt és mindezek mellett még én magam sem vagyok tisztában azzal, merre is vagyok jelenleg. Tisztában vagyok ugyan azzal, hogy nemsokára Londonba megyünk, mégis szükségét éreztem annak, hogy az iskolában is megpróbálkozzak a nyomozással. A könyvek még soha életemben nem hagytak cserben, de most minden alaposságom ellenére is kudarcot vallottam. Kissé kedveszegetten indulok hát el Roxmortsba, ahol remélhetőleg Alesha már vár rám és tisztázni tudunk néhány dolgot, mert erre igenis szüksége van mindkettőnknek.
Az idő csípős, így felrohanok a hálókörletembe egy vékonyabb dzsekiért, majd miközben magamra kapom, indulok el a főbejárat felé. Senki sem tart fel, hiszen már egyetemista vagyok, így nem kell attól félnem, hogy Frics elkap és visszarángat McGalagony elé. Régebben, ha rosszban sántikáltam – mindezt persze egy jobb ügy érdekében tettem – mindig féltem, hogy ez lesz a dolgok vége, lebukunk, majd kirúgnak minket az iskolából. Életemben első alkalommal megyek hát le úgy a varázslófaluba, hogy semmilyen következménnyel sem fog járni, ha időközben lebuknék.
Roxmorts kihalt, tekintettel arra, hogy már késő délután van és az idő sem a legjobb, úgyhogy a lakók leginkább azon vannak, hogy otthon tölthessék szabad óráikat egy meleg ital és szeretteik körében. Én is kapkodom a lábaim, hiszen még a dzseki ellenére se melegedtem át, szoknom kell még ezt az időt, hiszen nemrég még száz ágra sütött a Nap és mindenki a Fekete-tó partján élvezte a szép időt. Én is gyakran mentem le oda egy jó könyv társaságában, majd ültem le a terebélyes tölgy árnyékába, ahol nyugodtan olvasgathattam.
Hamar a Három Seprű elé érek, hatalmas a tömeg odabenn, szinte kész csoda, ha találok magunknak szabad asztalt. Ha más nem, akkor legfeljebb megvárom Aleshát, majd megkérem arra, hogy menjünk át egy kevésbé zsúfolt és csendes helyre. Az ilyesmit nem igazán jó ötlet mások előtt megbeszélni, ha netalántán pedig mégis ragaszkodna Madam Rosmerta kocsmájához, akkor pedig alkalmazok néhány bűbájt, melynek reményében nem kell attól tartanunk, hogy idegenek is hallják a szavainkat.
Benyitok hát az ajtón, néhány emberen átpréselve magam elevickélek a pultig, rendelek egy vajsört, majd várok. Elsősorban arra, hogy felbukkanjon Alesha, másodsorban pedig arra, hogy felszabaduljon egy asztal. Utóbbi pár perc múltán be is következik, hiszen egy hátsó asztal mellől feláll egy ötfős társaság és távoznak. Elindulok hát, miközben hálát adok az égnek azért, hogy senki sem tartott igényt rá. Gyorsan elszórom az előre betervezett bűbájokat, majd magamban azért imádkozom, hogy Alesha is eljöjjön az általam kért találkozóra. Küldtem neki baglyot, mivel személyesen nem volt alkalmam beszélni vele és igen erős a gyanúm azt illetően, hogy szándékosan kerül engem.