Főkarakter: Lacey Stewart
Teljes név: Hermione Jane Granger
Születési hely és dátum: 1979. szeptember 19., London
Csoport: Griffendél
Patrónus: Vidra
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Hetedik évfolyam
Képesség: Akkor töltsd ki, ha már dobtál a [You must be registered and logged in to see this link.] alapján és ide írd be, mi jött ki.
Kiemelkedő tudás: Jóslástan - Tehetségtelen
Jellemed kifejtése
„– Lupin nagyon jó tanár – szólt elismerően Hermione. – Csak azt sajnálom, hogy én nem állhattam ki a mumus ellen.
– Neked milyen alakban jelent volna meg? – kérdezte vigyorogva Ron. – Fogadnék, hogy mint egy dolgozat, amire tízből csak kilenc pontot kaptál!”
Sokan okoskodónak és fontoskodónak tartanak, noha ez nem igazán igaz rám. Persze, szeretek tanulni, jó jegyeket szerezni, és azt is szeretem, amikor a tanárok elismerően nyilatkoznak rólam, ennél azonban jóval több vagyok. A barátaimat és a családomat mindennél többre tartom, és nem érzem magam többnek senkinél sem. Mindenki másban kiemelkedő, másban tehetséges. Harry bátor, Luna a saját (kissé furcsa) életét éli, Ron pedig egyszerűen csak Ron. Mindannyiukat szeretem, és néha ugyan nem értünk szót, de semmi pénzért és tudásért sem mondanék le róluk. Nem tartom sokra magam, és pont ezért igyekszem mindenben a lehető legjobb teljesítményt nyújtani. Sikerélmény számomra, amikor a tanárok külön kiemelik a nevem egy kivételesen jól sikerült dolgozat, vagy házi feladat után. Olyankor szinte a fellegekben lebegek, és szüntelen ezt az élményt kergetem, újra és újra. Minden beadandó dolgozatban benne van a lelkem, méghozzá egy olyan darabkája, amely elismerésre vágyik másoktól. Ezt természetesen senki előtt sem hangoztatom, nem szeretném, ha bárki is rájönne. Legnagyobb félelmem az, hogy egy tantárgyból sem megyek át, és ezt a lesújtó hírt személyesen McGalagony professzor közli velem, akinek szinte csak úgy süt a tekintetéből a bennem való csalódás.
Szeretek segíteni másokon, leginkább olyan embereken, akik védtelenek. Nevillet már többszőr kihúztam a pácból, a házimanók ügye pedig egyenesen egy életcél lett számomra. Egyszerűen felháborító, ahogy velük bánnak egyesek, és amilyen szinten kihasználják őket. Eltökéltem, hogy felszabadítom őket egytől-egyig az alól az elnyomás alól, melyet generációk óta el kellett viselniük, így megalkottam a MAJOM-ot (Manók Alkotmányos Jogaiért Országos Mozgalom). Jelenleg is ezen munkálkodom, és szívből remélem, hogy sikerül ezt a mozgalmat világszintre emelnem.
Megjelenés
Kinézetre teljesen átlagos lánynak vallom magam. Nem vagyok se kiemelkedően szép, se kiemelkedően csúnya. Bőröm fehér, szemem sötétbarna, a hajam hosszú, göndör és világosbarna. A fogaim régebben nagyok és elállóak voltak, mely hibát hiába próbálták korrigálni a szüleim, nem sikerült nekik. Végül – Madam Pomfrey hathatós segítségével – sikerült kiküszöbölnöm ezt az apró, de annál zavaróbb megjelenési hibát. Innen fogva teljes mértékben meg voltam elégedve a kinézetemmel.
Életed fontosabb állomásai
Első év: Felvételt nyertem a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző Szakiskolába, annak ellenére is, hogy a szüleim muglik voltak, én pedig előtte még soha életemben nem hallottam erről az intézményről. Amint alkalmam nyílt rá, minden könyvet beszereztem, és áttanulmányoztam, így már mindenre felkészülve indultam el a Roxfortba. A vonatút alatt megismerkedtem pár velem egykorú gólyával, majd kíváncsian vártam a beosztást. A Teszlek Süveg a Griffendélbe osztott be, ezzel a döntésével pedig megpecsételte a további sorsom. Megismertem Harry Pottert, a kis túlélőt, aki gyermekként élte túl minden idők leghalálosabb átkát, akaratlanul ugyan, de legyőzte a Sötét Nagyurat, és ezzel hatalmas hírnévre tett szert a varázslók világában. Ott volt persze mellette Ron Weasley is, akinek bajkeverő bátyjai már megalapozták az iskolában való megítélését, és aki hamar Harry árnyékává vált. Eleinte nem voltunk túl jóban, azonban egy szerencsétlen véletlen megváltoztatta ezt a dolgot. Miután meghallottam, hogy kibeszélnek, sértődötten vonultam el a lánymosdóba, ahová sajnos egy troll is bejött, én pedig hamar veszélyes helyzetben találtam magam. Szerencsére Harry és Ron is felbukkantak, megmentettek, én pedig segítettem nekik megúszni a büntetőmunkát, mivel azt hazudtam, hogy egyedül próbáltam végezni a trollal. A történtek után hamar barátságot kötöttünk, év végén pedig együtt akadályoztuk meg, hogy Mógus megszerezhesse a Bölcsek Kövét. Mondanom sem kell, hogy a dolog legjavát természetesen Harry vitte véghez.
Második év: Minden héten írtam Harrynek, de választ egyszer sem kaptam tőle. Komolyan aggódni kezdtem érte, hiszen még a legsürgetőbb leveleimre sem válaszolt, Ronnal pedig ugyanarra gondoltunk: Harryt fogva tartja a nagynénje, és nagy eséllyel nem akarja visszaengedni egyhamar. A vörös hajú fiú gyakran írt, és mindegyik levele szinte ugyanarról szólt: miként mentsük meg Harryt? Válaszaimban megpróbáltam türelemre inteni, hiszen minden ötlet, amelyet felhozott, ugyanazzal végződtek volna: mindhármunk kicsapásával a Roxfortból, mely számomra természetesen nem volt opció. A legutolsó levelemben megírtam neki, hogy várjon, és próbálja megbeszélni a szüleivel a dolgot. Különben is, Dumbledore nem fogja hagyni, hogy Harry a nagynénjénél maradjon, hiszen túl fontos szerepet tölött be a mágusvilágban. Ron levelei elmaradtak, én pedig, hogy eltereljem róla a figyelmem, a könyveimbe temetkeztem, és szinte mindent bemagoltam, amit csak tudtam.
Nem sokkal később kiderült, hogy Ron, Fred és George magánakciót tartottak Harry megmentésére, mely szerintük sikerrel járt, én viszont teljesen kiakadtam a hír hallatán. Hogy lehet valaki ennyire meggondolatlan?
A tanévnyitó estéjén történt belépőjük is hasonlóan meggondolatlan volt. Repülő autóval jönni a Roxfortba, mert bezárult az átjáró? Nyugodtan szólhattak volna Mr. Weasley-nek, aki jelentette volna a dolgot Dumbledore-nak, és az igazgató nagy eséllyel intézkedett volna. De nem, nekik repülniük kellett. Némi kárörömmel hallgattam hát a rivallót, melyet Ron az anyjától kapott, és amely intézkedett arról, hogy az egész nagyterem hallja a dolgot.
Hamarosan újabb kalandokba csöppentünk, amely Frics macskájával vette kezdetét, akit kővé dermesztettek, majd valaki vérrel a következőket festette a falra: A Titkok Kamrája feltárult. Az utód ellenségei, reszkessetek! Malfoy szerint lassan, de biztosan minden sárvérű el fog tűnni a kastélyból, Harryékkel pedig egyből rá gondoltunk, mint lehetséges elkövetőre... Százfűlé főzettel felvettük három mardekáros alakját, azonban nem jártunk sikerrel. Én hónapokig a gyengélkedőben feküdtem, Malfoyról pedig kiderült, hogy nem ő az elkövető. A gyengélkedő után nyomozgatni kezdtem, és hamar értelmet nyert számomra minden. Pont Harryéket kerestem, hogy elújságoljam nekik a fejleményeket, de engem is elért az átok. Kővé dermedtem, így nem tudtam figyelmeztetni őket, de szerencsére nélkülem is rájöttek mindenre. Harry végzett a Baziliszkusszal, megmentette Ginny-t, és mindenki mást, így az iskolát nem zárták be.
Harmadik év: Sirius Black éve volt. A szökött fegyencé, akit a Sötét Nagyúr leghűségesebb csatlósaként tartottak számon, és akinek eltökélt szándéka volt végezni Harryvel. Az iskola környékét dementorok lepték el, mi pedig éltük a diákok hétköznapi életét. Tantárgyakat vehettünk fel, én pedig az igazgató úr segítségével kaptam egy Időnyerőt, hogy minden órámon ott lehessek. Ezt a kis információt természetesen bizalmasan kellett kezelnem, így senkivel sem közölhettem a dolgot. Hagrid tanár lett, én leadtam az ostobáknak való Jóslástant, de még így is lehetetlen volt az Időnyerő segítsége nélkül követnem az órarendet. Időközben Black betört a kastélyba, így a tanárok még jobban szigorítottak az eddigi intézkedéseken. Végül mégis szembe kellett néznünk Harry szüleinek gyilkosával, aki magával vitte Ront a Szellemszállásra, mi pedig utána eredtünk, hogy megmenthessük, dacolva a közveszélyes Fúriafűzzel. Mint kiderült, Ront nem kellett megmentenünk, Sirius Black pedig mindent megmagyarázott. Végig Peter Pettigrew-t kereste, Harry szüleinek elárulóját, aki annak idején börtönbe juttatta őt. Erre azonban későn jöttünk rá, Siriust elkapták a dementorok, én és Harry pedig az Időnyerővel visszamentünk, hogy megmenthessük, így Csíkócsőrrel együtt sikeresen elmenekültek. A hipogriff ugyanis szintén kivégzésre várt, melyet természetesen Draco Malfoynak köszönhetett, aki elhitette az apjával, hogy az állat rátámadt. Sirius tehát elkerülte a végzetes dementor csókot, de még jó ideig bújkálnia kellett.
Negyedik év: A Roxfortban megrendezésre került a Trimágus Tusa, mely a nemzetközi kapcsolatokat volt hivatott szorosabbra fűzni, és melyre – a verseny veszélyes volta miatt - , csakis a tizenhetedik évüket betöltött diákok jelentkezhettek. A Durmstrang bajnoka Viktor Krum lett, aki a Kviddics Világkupa sztárja volt, mely azzal ért véget, hogy felbukkantak a Halálfalók, és mindenki fejvesztve menekült. A Beauxbatonst Fleur Delacour képviselte, aki Ront teljesen megbabonázta, amit én némileg rosszallóan figyeltem a háttérből. Mégis mit esznek ebben az üres fejű libában? A Roxfort bajnoka(i) – mindenki legnagyobb döbbenetére – Harry és Cedric lettek. Nyilvánvaló volt ugyan, hogy Harry nem saját akaratából jelentkezett, mégis részt kellett vennie a versenyen, mely számos emberből irigységet váltott ki. Ron Harry ellen fordult, én pedig hiába próbáltam békíteni őket, nem jártam sikerrel. Egyikük sem volt hajlandó szóba állni a másikkal, így ráhagytam a dolgot. Időm nagy részét továbbra is a könyvtárban töltöttem, ahol jobban megismerkedtem Viktorral. Összebarátkoztunk, majd valami más is kialakult kettőnk között... Így hát a Tusa első próbáját immár két emberért izgulva drukkolhattam végig. Aggódtam Viktorért, és féltettem Harry-t. Ron a próba után végül belátta, hogy Harry a saját életét kockáztatta, így hát kibékültek, az iskolában pedig megrendezték a karácsonyi bált, melyre Viktorral mentem. A második próba abból állt, hogy minden bajnoktól elloptak valami fontosat, és az iskola területén elhelyezkedő tó mélyére vitték. Jelen esetben négy emberről volt szó: én, Ron, Cho és Fleur húga, Gabrielle voltunk azok. Mindannyian szerencsésen túléltük a megpróbáltatásokat.
A harmadik próba egy labirintusban zajlott, a bajnokok feladata pedig az volt, hogy megtalálják, majd megszerezzék maguknak a Trimágus Kupát. Természetesen ez sem ment olyan könnyen, mint az ember hitte volna, hiszen veszélyesebbnél-veszélyesebb akadályok elé állították a versenyzőket. Ráadásul, amin Harry és Cedric átment... Egyáltalán nem lehetett könnyű. Harry ugyan a legtöbb dologról beszámolt nekem és Ronnak, de valamiért úgy éreztem, titkol valamit. Mindenesetre, nem faggattam a dologról, helyette csak megígértük neki, hogy mindketten hallgatunk a labirintusban történt eseményekről.
Ötödik év: Nem volt könnyű számomra, már csak a Ronnal való kapcsolatom miatt sem. Valami megváltozott köztünk, valami más lett, és én efölött nem tudtam napirendre térni. A nyári szünetem nagy részét a Weasley-családnál töltöttem, Ronnal valamiért mégis kerültük egymást jó pár napig. Úgy gondoltam, nagy eséllyel zavarja, hogy még mindig levelezem Viktorral, de emiatt már nem sokáig kellett aggódnia. Viktor ugyanis egyre ritkábban írt, én pedig nem erőltettem tovább a dolgot. Nem tudtam ugyan, hogy pontosan mit éreztünk egymás iránt, de nyilván nem szerelmet. Nem hiányzott a tárasasága, noha a Tusa alatt el sem tudtam képzelni, mi lesz velem, ha neki vissza kell mennie Bulgáriába.
Egy hónap telt el Viktor utolsó levele óta, de a Ronnal való kapcsolatom még mindig nem javult jelentősen. Váltottunk ugyan pár szót egymással, de közel sem voltunk már olyan viszonyban, mint tavaly ilyenkor. Ha egy helyiségben voltunk, csak úgy szikrázott köztünk a levegő, miközben mindketten igyekeztünk magunkban tartani az indulatainkat. Ron nagy eséllyel még mindig azért duzzogott, mert a Trimágus Tusa alatt Viktorral mentem a bálba, noha a bolgár Harry ellensége volt. Én ugyan nem vettem ilyen véresen komolyan a dolgot, de zavart az ellenséges viselkedése.
- Csak hogy tudd... - szólaltam meg reggeli közben, miután már elegem lett az állandó hallgatásból, és meguntam ezt a helyzetet. Ronnal most ketten voltunk az Odú konyhájában, a többiek még aludtak. A fiú nekem háttal állt, és valamit a mosogatóba helyezett. A hangom hallatán egy pillanatra megdermedt, de semmi más jelét nem mutatta annak, hogy érdekelné a mondandóm. Gyorsan felnyúlt a szekrényhez, mintha keresne valamit, de tisztában voltam vele, hogy csak húzza az időt. Nagyon is érdekelte, mit akarok közölni vele, így hát némileg indulatosan folytattam: - Már nem tartom a kapcsolatot Viktorral.
Csend. Ron nem válaszolt, helyette tovább matatott a polcon, mintha nem találná azt, amit keres, én pedig összevont szemöldökkel figyeltem a hátát. Semmi reakció továbbra sem, így felpattantam, indulatosan kijebbb toltam a széket, majd kiviharoztam a konyhából.
Két hét telt el az eset óta, de Ron még mindig nem volt hajlandó enyhülést mutatni az irányomba, én pedig úgy döntöttem, nem fogok a kegyelméért esedezni. Helyette izgatottan vártam a levelet, melyet minden évben megkaptunk a Roxfortból. Szerencsére nem kellett sokáig várnom, pár nap múlva már meg is érkezett az azt kézbesítő bagoly. Miután útjára bocsátottam a madarat, kinyitottam, majd kissé meghökkentem, amikor egy vörös-arany kitűző hullott a tenyerembe. A Prefektusi jelvény. Határtalan boldogság lett úrrá rajtam, és szinte minden más eseményt kitörölt az emlékezetemből ez az aprócska kitűző. Úgy döntöttem, megosztom Harryvel ezt a jelentős dolgot, de ahhoz Ronnal is találkoznom kellett, ugyanis mindketten egy szobán osztoztak az Odúban. Mindenesetre még ez sem akadályozott meg szent célomban, pár pillanattal később már a fiúk ajtajának kilincsét nyomtam le, végül benyitottam, azonban Harry nem volt odabenn. Ron álldogált csupán a szoba közepén, egy szál pizsamában, a tükörképét bámulva.
- Ron! - szólaltam meg, mire a fiú még mindig csodálkozó arccal fordult felém, nekem pedig a lélegzetem is elállt. A fiú mellkasán is ott csillogott a prefektusi jelvény. Meglepetten sikkantottam egyet, majd a nyakába vetettem magam. - Jaj, de jó! Mindketten prefektusok lettünk!
Hirtelen minden neheztelést elfelejtettem, leomlott a kettőnk közt lévő fal, melyet a fiú akkor vont maga köré, amikor megtudta, hogy Viktorral a Tusa után is levelezgettünk. Nevetve csimpaszkodtam a nyakában, ő pedig nem tolt el magától. Még mindig mosolyogtam, amikor elengedtem, majd a pillanattól megrészegülve csókoltam meg...
Hatodik év: Ronnal nem sokáig voltunk együtt a ránk váró RBF-vizsgák miatt, melynek okán éjjel-nappal tanulnom kellett, amit a fiú természetesen nem díjazott. A hatodik évfolyamot már nem egy párként kezdtük, és nekem eszem ágában sem volt még egy jó ideig változtatni ezen az állapoton. Barátok maradtunk ugyan továbbra is, de a barátságunk is megváltozott. Más lett, hiszen sokáig többek voltunk egymás számára, és ez az érzés még mindig bennem élt. Fájt, amikor a fiú más lányokkal beszélgetett, de olyankor elfordítottam a tekintetem, és megpróbáltam másra terelni a figyelmem. Egy ideig bevált ez a technika, de később már kevésnek bizonyult. Némán szenvedtem hát magamban, mivel a büszkeségem nem engedte, hogy újrakezdjem vele a dolgokat. Magamban viaskodtam hát, míg el nem telt a hatodik évem is.
Nagyon jól hozod az eredeti karit, szépen megtartottad a fő csapásvonalat, de mégis, amiket pluszba belefűzöl, szerintem még színesebbé teszik^^ Öröm vele játszani, mindig úgy várom, hogy mikor írsz már XD
