2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egy kicsi, szűkös kávézó borzalmas dekorációval (például arany kupidók rózsaszín konfettit szórnak), a Főutca vége felé. Úgy tűnik, a roxforti tanulók közül csak romantikázó párocskák kedvelik.
Szó se róla tényleg nagyon meglep azzal, amit mond, hogy ide szeretne jönni ráadásul Valentin napkor. Már eleve valahogy nem illik hozzá az ilyesmi, főleg hogy amúgy is most is feketében van. Persze tudom azon a nyáron még ő is feloldódott, de ott meg volt a nyár és a tenger varázsa, ami sok mindent kihoz az emberből, de a hűvös és komor angol táj... az azért egészen más. Nem akarom én elvenni a kedvét, szimplán csak tényleg meglepő már csak maga a felvetés is. Nem is tudom, hogy mit mondjak hirtelen ezért marad egy mosoly, bár nem mondanám őszintének, inkább olyan zavart fajta, amikor nem tudod, hogy hogyan kérj bocsánatot, mert úgy érzed megbántottad a másikat csak még abban sem vagy biztos, hogy pontosan mivel is. - Végül is én sem, ez inkább csak szóbeszéd és lehet, hogy csak szimplán enyhe túlzással terjesztik. - vonom meg a vállamat. Persze attól még újra tesztelhetjük, hiszen itt vagyok már jó egy éve azért azóta már kóstoltam bőven ilyesmit, tudom, hogy milyen az íze, de könnyen lehet, hogy tényleg finomabb, mint máshol. Gondolom ez is olyan, mint a bor, nem mindenhol egyforma az elkészítése, nem mindenhol egyforma az íze sem. - Tavaly érkeztem szeptemberben az ösztöndíj miatt, úgyhogy már jó ideje. Azt hittem találkozunk majd, de aztán nem voltál itt, úgyhogy úgy voltam vele ennek így kellett lennie. - na igen felmerült azért bennem, amikor megérkeztem és kár tagadni volt bennem egy cseppnyi csalódás is, amiért nem találkoztunk, hiszen szép közös emlékeink vannak. Talán ez is közre játszhat a mostani hozzáállásomban, hogy nekem volt időm bőven ezen túltenni magamat. Nem volt itt, én pedig az első reménykedés után végül szépen lapoztam és végleg lezártam magamban az egészet úgy véve, hogy ennek így kellett lennie, hiszen ide jöttem és még ennek ellenére sem találkoztunk, jó eséllyel szépen elkerültük egymást, tehát bizonyára nem is kellett találkoznunk, ezért lepett meg, hogy mégis csak felbukkant. - Szóval én nem vagyok csajos csaj.- vonom le a következtetést, de aztán szélesen el is mosolyodom. Nem zavar, hogy így gondolja, sőt. Mindig elég talpra esett voltam, hiszen anya korán meghalt, apa pedig nem sok időt töltött velem, nem volt hát aki pátyolgasson, vagy megoldja helyettem a dolgokat. - Kösz! Nekem meg a magabiztosságod tetszett és... azt hiszem pont ez a komolyság. - ami azért most is ott ül az arcán, meg a fekete pulcsi, amiben most is feszít, pedig itt minden rózsaszín és mézes-mázos, de ő nem ez a típus. Na jó azért tény, hogy valamelyest mindketten kivetkőztünk akkor magunkból, ő is lazább volt és én is, de azért nem veszítettük el teljesen önmagunkat a rózsaszín köd miatt. Mert igenis volt ott bőven rózsaszín köd, talán még valamiféle szerelem is és most meglepetten kell ráébrednek, hogy talán esetében ez még nem múlt el teljesen? Én pedig nem tudom, hogyan magyarázzam el neki a gondolataimat és hogyan ne bántsam meg nagyon. Nem érzek már úgy, ahogyan annak idején, hiszen régen volt és azóta sok minden történt. Talán igen, ha akkor botlom belé, amikor ide jöttem, nem volt senki, akit ismernék, nem voltak zűrös részei az életemnek... de azóta eltelt egy jó év és ennyi idő alatt az ember könnyedén megszabadul egy buta álomképtől. - Nem is tudom... - nagyot nyelek és lesütöm a tekintetemet. Elég nehéz ezt elmagyarázni azt hiszem, pedig azért próbálkozom, de mint kiderült annyira nem könnyű szavakba önteni azt, amit az ember gondol. Végül kis hezitálás után félre tolom kicsit a sütimet és átnyúlva az asztal felett megfogom a kezét, ha az asztalon van és persze, ha nem látom úgy, hogy ez nagyon rossz ötlet volt. - Nem akarlak ezzel megbántani tudod ugye? Én csak... - megint elakadok, hiszen nehéz elmagyarázni valamit, amit még én se nagyon tudok szavakba önteni. - Na jó... szóval azt hiszem, amikor kiderült hogy ide jövök tudod vártam és izgatott voltam és akkor úgy gondoltam, hogy megint találkozunk és olyan lesz, mint a nyár, nekem meg nem kell foglalkoznom azzal, hogy az apámat kiborítsam, csak hát... Azt hiszem arról is szó van, hogy azóta eltelt egy év és én elengedtem ezt a dolgot. Akkor csalódtam és sajnáltam, hogy nem vagy itt, de tovább léptem... így érted? - persze az ő szemszögéből felmerülhet, hogy ettől még megpróbálhatjuk újra, de mi van, ha nekem már nem jönne vissza ugyanaz az érzés? Mi van, ha én már nem érzeném azt, amit esetleg idővel ő megint, vagy... már most is? Nem akarom megbántani és főleg nem akarok rosszat neki, de a vége lehet hogy az lenne és más ez mint a nyár, mert itt lennénk egy iskolában, minduntalan találkoznánk, nem lenne kellemetlen?
Bújjunk el ϟ Ruha ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Fogjuk rá – mormogom, miközben tekintetem a mennyezetre téved, ahonnan továbbra is szünet nélkül hullanak ránk az apró, szív alakú konfettik. Tetemes mennyiségű papír landol a pulcsim vállán, amely természetesen fekete, így nem is olvad bele az aktuális környezetébe. Elfintorodom, majd ismét lesöpröm róla őket, talán ez a randi ötlet már önmagában is túlzás, de hogy pont Valentin-napon? Jensen, te idióta ökör! Úgy jöttem ide eredetileg, hogy kipuhatolózom Letnél, van-e esélyem még nála, nem pedig egyből ezzel a hülyeséggel indítok... - Na jó, talán hülyeség, szerintem felejtsd is el, amit az imént kérdeztem. Igen, ez lenne a legjobb hiszen, ami kettőnk között történt, az nem aktuális most is, bármennyire is szeretném a dolgot. Mindkettőnk élete másként alakult, mint annak idején elképzeltük, elvileg túl is léptünk ezen az egész dolgon, akkor most mégis miért igyekszem annyira jóban lenni ismét a lánnyal? Szerettem vele lenni annak idején, még a mai napig eszembe jutnak azok a hosszú tengerparti séták és a közös vacsorák, no meg a kettőnk közt elcsattanó csókok is. Tovább nem jutottunk, nem is nagyon emlékszem, mi volt a dolog oka, talán egyszerűen csak ennyi volt megírva számunkra. - Szerintem is finom, habár máshol még nem kóstoltam vajsört, úgyhogy azt nem mondhatom, hogy itt lenne a legjobb – felelem Let válaszát hallva, miközben gondolataim közé ékeli magát annak a lehetősége is, hogy kettőnk közül talán csak én vagyok az, aki szeretné, ha annak a romantikus spanyol nyárnak lenne még folytatása. Let nem igazán úgy néz ki, mint annak idején, mármint a tekintete nem csillog annyira, amikor rám pillant, olyan... komolyan olyan az egész lénye, mintha csak egy barátot látna bennem. Távolságtartó némileg, esetleg csak számomra tűnik annak a dolog? Nem annyira közvetlen, habár ezt annyira nem tudom megítélni, hiszen sok időnk nem volt egymást megismerni. - Ezt előbb is elintézhette volna az élet. Mármint, miért várt annyit vele, hogy ismét összefussunk? Mennyi ideje is vagy az iskolában? - Még jó, hogy azóta sem jött össze senkivel, igazán kínos lenne, ha esetleg a barátja erre baktatna, én pedig itt ülök a lánnyal szemben... Mármint Let számára lenne kínos a helyzet, engem nem zavarna, osztom ama nézetet, hogy aki kapja, marja. Akár meg is verekednék a lányért, az igazán romantikus lenne... Belekenném a hapsi fejét a kirakatüvegbe, majd ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Nézzük a nyáladzó párocskát a sarokban. Amikor Leticia felhozza a rózsaszín maszlagot, elnevetem magam: - Engem? Te mivel is bájoltál el annak idején? Mert rám semmiféle maszlag nem hat, főleg akkor nem, ha rózsaszín, nem kedvelem a nagyon csajos csajokat... Mármint, érted, azt szeretem, amikor valaki talpraesett és nem kell állandóan pátyolgatni, mert teszi az ostobát. Let szerencsére nem is volt az a tipikus plázacica, nagyon szép ugyan, de akkor sem esett kétségbe, amikor egyszer kócosan, melegítőben, reggeli futás közben találkoztam vele. Nem, nem én voltam ennek az elszenvedő alanya, hanem ő, annak idején szeretett kocogni, nem tudom, most is tartja-e eme szokását. Az alakja tökéletesen rendben van, akkor sem volt vele semmi gond, ő pedig ahelyett, hogy zavartan elkezdett volna magyarázkodni, már messziről integetett nekem, hogy felfigyeljek rá. Nem hiszem, hogy sok másik lány képes lenne az igazi arcát mutatni a srácok előtt. - Eléggé mi? - vonom fel a szemöldököm, határozott érdeklődéssel az arcomon, amikor azonban megérkezik a pincér, kínos csend telepedik ránk, valami olyasmi, amit én sem szeretnék hallgatni, ha mások beszélgetésébe csöppennék bele. Lepakolja a süteményeket, én eközben Let arcát tanulmányozom, aki határozottan mindenfelé néz, csak pont rám. Nem szólalok meg, amíg el nem megy a pincér, elvégre ez kettőnk dolga, nem az övé. Egyébként sem szeretem vadidegenek előtt tárgyalni a magánéletemet. Amikor végre elmegy, figyelmesen végighallgatom a lányt, nem szólok közbe, habár a szavai nem esnek éppen a legjobban. - Aha... Egyelőre nem tudok ennél értelmesebb szavakat kinyögni, a gondolataim kuszák, ezrével örvénylenek ide-oda. Nem volt rossz az a spanyol vakáció, nekem is a kedvenc emlékeim közé tartozott, én azonban nem gondolom úgy, hogy bármi is elvenné az akkori dolgok varázsát. Mi rossz lenne abban, ha újrakezdenénk a dolgot? Szakítás? Egyszer már képesek voltunk arra, hogy felnőttek módjára kezeljük az egészet, most miért nem? - Akkor most, ha jól értem, legfőképp apád miatt nem lehetünk együtt? - teszem fel a legújabb kérdést, ami megfogalmazódott bennem. Nem tudom, ez miért akadály a lány számára, az én apám sem éppen könnyű eset, egyedül csak annyi jó van benne, hogy nem gyakran látom. - Nem hiszem, hogy ő akkora akadályt jelenthetne... Mármint, értem én, hogy nem akarod, de néha jobb közösen elhárítani a gondokat, mint magányosan. Könnyebb. Elhallgatok, nem akarom én ráerőltetni a lányra a társaságom, ezért nem is teszem, de elég nehéz felfognom azt, hogy miért nem lehetünk ismét együtt. Vannak kifogásai, teljesen logikusak is, talán ez ebben a legnehezebb, de akkor sem értem... Most akkor az emlékek miatt nem szeretne egyről a kettőre jutni, vagy inkább az apja befolyásolja? Esetleg csak nem szeretne velem lenni?
Megjegyzés ♦ Ruha ♦ Zene ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Végül csak bólintok, ha neki nem gond hát rendben van, de azért én mégis csak megvártam őt inkább, úgy azért jobban érzem magamat, meg aztán eleve elég fura lett volna, ha egyedül kezdek el itt valamit iszogatni. A végén még azt hiszik, hogy nem várok valakire, hanem tényleg egyedül jöttem és akkor kaptam volna egy jó néhány lesajnáló pillantást, amire pedig aztán főleg nem vágytam volna. Jó ez így, bár tényleg fura még mindig hogy együtt vagyunk egy ilyen helyen, mert kb. mindenki azt várná, hogy ugyanazt tesszük, mint a többi páros, majdnem egymásra mászunk az asztal felett. - Mármint ketten Valentin napkor? Oh hát... nem gondoltam, hogy te bírod az ilyen ünnepeket. - jól van tény és való, hogy akkor nyáron nagyon jól éreztük magunkat és megmutatta, hogy van romantikus oldala, pedig az első néhány óra alapján, amit együtt töltöttünk, vagy amikor mesélt magáról, abból nem gondoltam volna, na de Valentin nap... hát azért az tényleg a szerelmesek ideje és most hiába igyekszem azt gondolni, hogy ez nem egy randi, ha Valentin napon beülnénk ide, az már mindenképpen randinak számítana. - Akkor jó, a Három seprű is jöhet a következő alakalommal és állítólag kiemelkedően jó a vajsörük is. - igazából én még sok felé nem kóstoltam, de tény és való, hogy az itteni tényleg nagyon finom, bár azt hittem mindig, hogy a vajsör az vajsör, de aztán mesélte egy évfolyamtársam, hogy itt tényleg kimondottan finom, tehát lehetséges, hogy van olyan hely is, ahol nem ennyire jó, a jó ég tudja, hogy mennyire volt igaza. A kérdésére azért kissé meglepődöm, végül csak megvonom a vállamat. - Végül is de, de... tudod az élet hoz néha fura meglepetéseket és ez is most egy ilyen. Lehet, hogy találkoznunk kellett. - nem, sosem hittem a sorsszerűségben, sőt az is meglepett, hogy amikor ide jöttem nem láttam őt sehol sem. Azt hittem pont így kellett lennie, hogy hiába jövök a Roxfortba végül nem futok össze vele és lám egy évre rá mégis csak betoppant. Mindennek oka van, csak talán még nem tudni, hogy micsoda, de a sorsnak kétlem, hogy köze lenne hozz. - Naná, az életem árán is megvédenélek tőle, mert a végén meg elbájolna valami rózsaszín maszlaggal. - én is szélesen mosolyogva magyarázok, kész csoda, hogy nem nevetünk, bár attól minden bizonnyal a páros csak még csúnyábban nézne ránk, bár úgy fest elég gyorsan túl teszik magukat a problémán, hiszen nem sokkal később már elülnek máshová és ott folytatják azt, amit eddig tettek. Végül is jól csinálják, két ilyen visszafogott lélek ne szúrja el az évődésüket, még ha valami iszonyú csöpögős is. Én is leadom a rendelésemet, amikor megérkezik a pincér, maradok végül a Csipkerózsikás történetnél, remélem, hogy tényleg puncsos és nem valami rettenet. Nehéz azért így, hogy még csak meghatározva is alig van, hogy mi micsoda. Persze a pincér tuti, hogy elmondaná, de elég mézes-mázos itt mindenki és a végén még azt se tudnám elviselni, ahogyan magyaráz. A pincér végül távozik, Jensen pedig megszólal, bennem pedig az első szavak hallatán egyből elkezd motoszkálni a gondolat, hogy ez... nem biztos, hogy jó lesz, mármint amit kérdezni akar. Rendesen lefagyok, amikor végül ki is böki. Nyelek egy nagyot, mert tudom erre valami értelmes válasz kell, csak hát... a jó ég tudja, hogy hogyan kellene megfogalmaznom, hogy ne bántsam meg. - Azt hiszem valahol sejtettem, hogy így van, de tudod én... Ez eléggé... - makogok, próbálom kinyögni amit akarok, de megérkezik a felmentő sereg, azaz a pincér a sütikkel, így elhallgatok, ő pedig lepakolja a sütiket, addig csak Jensent nézem, mert látom én rajta, hogy ez fontos és azt is, hogy ha nem jól fogalmazok nagyon meg fogom bántani, ha jól akkor pedig... csak kicsit. A pincér végre távozik, szóval kénytelen leszek a kínos csenet megszakítani és végre szavakba önteni a gondolataimat. - Tudod... én tényleg kedvellek és az a nyár valami mesés volt, de tényleg. Viszont én... mindig is úgy gondoltam, hogy pont attól volt varázslatos, hogy ott volt és akkor és... csak elrontanánk az emlékét a folytatással és elvennénk a varázsát. Tudtad, hogy az ember sokkal jobban emlékszik az életében történt rossz eseményekre, mint a szép pillanatokra? Én... nem akarom felülírni a szépet. Meg aztán elég zűrös most az életem, az apám, meg... szóval kész káosz az egész. - na igen, valahol ott van bennem, hogy jó lenne elmesélni végre valakinek ezt az egészet, mert senkinek se sikerült eddig még, hiszen nem igazán lettek közeli barátaim, de gondolom most ez nem a legjobb alkalom arra, hogy az életem pocsék részéről regéljek neki. Az is lehet, hogy feláll és inkább lelép, mert nem ilyen választ várt és persze azt is megérteném.
Bújjunk el ϟ Ruha ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Tényleg nem lett volna belőle semmi baj, de te tudod – hagyom rá Letre a dolgot a fejemet ingatva, miközben némileg elmosolyodom. Annyira abszurd ez az egész számomra, mármint azt hittem, soha életemben nem találkozom újra a lánnyal, erre meg itt ülünk a ködös Anglia egyik legnagyobb varázslófalujában. Nem mondom, hogy lehetetlennek gondoltam a dolgot, egyszerűen csak furcsa.- Azért szerintem a spanyoloknak ilyen őrólt ötlet eszükbe sem jutna.- ingatom a fejem, miközben visszahelyezem az étlapot az asztalra. Még mindig nem tudom, mit rendeljek, hiszen valamiért egyik név sem jön a számra az étlapon szereplők közül. - Mármint, hogy egy ehhez hasonló helyet hozzanak létre... Csak az angolok képesek ilyesmire, annyi szent. Ami engem illet, nem gondoltam volna a népemről, hogy ennyire romantikusak tudnak lenni, hiszen a valóságban annyira távolságtartóak, annyira mások. Ridegek, érdektelenek, humor sem sok szorult beléjük. Ezzel szemben a spanyokok szöges ellentétek, tőlük hamarabb elvártam volna ezt. - Cuppogás... cuppogás mindenhol – vágok vicces képet Let kérdését hallva, habár igazság szerint nem igazán gondoltam bele a dologba, mert rögtön valami kaotikus, rózsaszín nyáltenger jelent meg lelki szemeim előtt, amely kitartóan hömpölygött felém azzal a feltett indokkal, hogy hamarosan engem is elnyel. - Nem, bele se akarok gondolni, de azért talán akkor is elnézhetnénk ide, nem gondolod? Nem azért, mert annyira tetszene a hely, habár esélyes, hogy a lány magában ezt gondolja, én viszont egyelőre nem javítom ki. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok arra, miként is mennek errefelé a dolgok, amikor a szerelmesek napját ünneplik. Komolyan úgy gondolom, hogy ezt már nem lehet fokozni, hiszen már így is hányingert keltő az egész, mi jöhet még? Beront a valódi Cupido, és mindenkit halomra lő? - Süti az van ott is, ne aggódj – mosolygok a lányra, úgy emlékszem, elég édesszájú, habár ez az alakján cseppet sem látszott meg. Egy deka felesleg nincs rajta, vagy csak én látom így? Számomra minden szempontból tökéletes, úgyhogy egy pillanatra el is időzik a tekintetem az arcán, olyan rég láttam már. Arra azonban még mindig nem tudok rájönni, hogy miért gondoltam annak idején azt, hogy ennek az egésznek már nem lehet folytatása... Talán csak az egynyári kalandok jutottak róla eszembe, amikor a férfi és a nő egymásra talál egy romantikus tengerparton, eltöltenek egy nyarat együtt, majd szétválnak útjaik. Örökre. Mi is is erre számoltunk Lettel. - Neked nem furcsa, hogy most mindketten itt ülünk? - teszem fel a kérdést, miközben elszakítom róla a tekintetem és inkább szétnézek a kávézóban, nehogy észrevegye, hogy sokáig bámultam őt. - Mármint, ne vedd sértésnek, de nem hittem volna, hogy újra látlak, és pont itt találkozni veled... A bunkó Jensen visszatért, hurrá! Komolyan, ennél jobb pillanatot nem tudtam volna találni arra, hogy előhozzam a dolgot? Oké, nagy eséllyel a lányban is megfordultak ezek a gondolatok, de kimondani azért teljesen más. Mintha számon kérném, hogy mit is keres errefelé valójában... Semmi közöm hozzá, még akkor sem, ha volt együtt pár jó pillanatunk. Mégis mit gondolok magamról? Szedd össze magad, Jensen, különben nem lesz ennek jó vége! - Elé veted magad? - teszem fel vigyorogva a kérdést, amikor Let arról biztosít, hogy megvéd az ismeretlen csajtól, ha esetleg valamire készülne ellenem. - Nem hiszem, hogy bármi gond lenne, látod? Már mennek is egy másik asztalhoz... Kezemmel a kissé mérgelődő pár felé intek, akik éppen akkor ülnek le egy másik asztalhoz, majd kezdenek ismét heves csókcsatába. Egyébként sem vettem volna magamra, ha még egy ellenséget szerzek, így is van egy pár a heves mugli gyűlöletem, fajszemléletem és a másokkal szembeni bunkó viselkedésem miatt. Nem hiszem, hogy Let tudna a dolgokról, hiszen akkor nagy eséllyel nem ülne itt velem, de előbb-utóbb valaki pont előtte kezdi el mesélni a hülye szokásaimat. - Nem szeretem a tököt – rázom meg a fejem, végül magamhoz intek egy pincért és leadom mindkettőnk rendelését. Én személy szerint egy Cupido krémfánkot kértem, remélem, nem néz ki olyan hülyén, amilyennek a neve hangzik. Amikor elmegy a felszolgáló, ismét Letícia felé fordulok. Mintha lett volna egy pillanat, amikor mindketten egymás arcát tanulmányoztuk, vagy csak én hallucináltam? - Na, jó, ezt nem most állt szándékomban felhozni, de semmi értelme sincs halogatni a dolgot – sóhajtok egy mélyet, végül reszketegen fújom ki a levegőt. Habozok még pár másodpercig, de ha már belekezdtem, folytatom: - Gondolom, sejted, hogy nem véletlenül hívtalak egy ilyen helyre... Szerinted van még esély kettőnknek? Ennyi, kész, kinyögtem, már nem kell attól tartanom, hogy nem lesz bátorságom megkérdezni a dolgot. Nem szeretek magamban őrlődni, nem is állt szándékomban a randink után úgy visszamenni, hogy nem tudom a lány válaszát.
Megjegyzés ♦ Ruha ♦ Zene ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Az azért nem lenne fair, hiszen mégis csak találkozunk, annyira azért nem vagyok farkas éhes és átnéztem már amúgy is elég... érdekes. - mosolyodom el, főleg amikor ő is elkezdi nézegetni az étlapot és megbizonyosodik róla, hogy kellően furcsa nevek vannak és itt tényleg minden igazán szirupos és mézes-mázos, ahogyan azt sejthettük a külsőségek alapján is, de nem kellett ezen meglepődni, várható volt, hogy itt majd efféle helyzetek uralkodhatnak. Én pedig újra csak óvatosan hajolok előre, amikor az édességeket sorolgatja. - Mindkettő, de... te belegondoltál, hogy mi lehet itt Valentin napon? - ha nem lenne tényleg nagyon ciki ez az egész, akkor még el is kuncognám magamat, mert tényleg érdekes belegondolni, hogy milyen szintű nyálcsöpögés lehet itt olyankor, hiszen most is elég nagy van, pedig még csak tél van és nem az igazi romantikus ünnep, amiért mindenki úgy oda van. Én mondjuk sosem voltam ilyen, de tény, hogy nem is volt folyton valakim, aki miatt okom lett volna rá, a nyári kaland pedig nem pont Valentin napra esett. - Lehet, én sem tudom. - azért elmosolyodom már csak az emlékek hatására is. Tény és való akkor valami tényleg történt, beütött az a bizonyos rózsaszín köd, de ez talán nem meglepő. Egy nyár a spanyol tenger parton, ott aztán igazán nehéz nem romantikusnak lenni, a naplementékkel és az éjszakai fürdéssel a tengerben... talán tényleg mi is majdnem ilyenek voltunk akkor mások szemében. De így viszont most még csak azt se nagyon hallom, amit Jensen mond és ez már határozottan kezd idegesítővé válni. Azért van aki itt beszélgetni is szeretne és nem csak a folyamatos cuppogást hallani, hozzám viszont egyelőre csak ez jut el, amit nem tudom, hogy meddig viselek még. - Öhm... persze, szívesen, a Három seprű ennél sokkal konszolidáltabb hely annyi tuti és azt is bevállalom, hogy nincs ennyiféle süti. - mert azért a rózsaszín hegyek ellenére is azt mondják itt tényleg isteni édességek vannak, bár lassan már azon is el kell gondolkodnom, hogy nem arról van-e szó, hogy netán belekevernek valamit a tortákba, amitől az ember csak még romantikusabb és még csöpögősebb lesz. Azt hiszem ebben az esetben azért csak át kellene gondolnom, hogy mit választok, vagy eszek-e egyáltalán. Nem szeretek kifordulni önmagamból. Azért arra mindezek ellenére elkerekedik a szemem, amikor végül Jensen lép. Szó se róla amikor ismertem is ilyen volt, határozott, aki kiáll magáért és értem is. Furcsa, hogy ezt a részt egészen el is felejtettem már, hogy tényleg jó érzés, amikor nem neked kell mindent megoldanod, nem arról szól minden, hogy az apáddal harcolsz, vagy próbálod bizonyítani, hogy igenis érett és felnőtt vagy, hanem szimplán csak valaki megteszi, amit kérsz, sőt azt is, amit még csak nem is kértél tőle. Ezért aztán egy kis fáziskésésbe telik, mire a meglepettség helyét mosoly veszi át és bólintok is a kérdésére. Tény és való, azért ezzel az apró gesztussal is megdobogtatja a szívemet, pedig tudom... vannak dolgok, amiket nem érdeme visszaidézni és ezzel elrontani a múlt szép emlékeit. Itt most más a helyzet, én is más vagyok, talán ő is, csak... elrontanánk azt, ami szép emlékként megmaradt nekünk. - Tökéletes... kösz Jens. Becs' szó, ha el akar átkozni a csaj a tekintetével megvédelek, ha már bevállaltad. - szélesedik ki a mosolyom egy pillanatra még el is időzöm a tekintetében, aztán pillantok csak le újra az étlapra, mert lassan választani is kellene valamit és a végén még zavarba jövök. - Na jó, én szerintem Csikerózsika álomtortáját választom, ha jól sejtem rózsaszín lesz és puncsos, mintha ilyesmit hallottam volna, te kinéztél már valamit? Mit szólsz mondjuk a... Szőke herceg tökös pitéjéhez? - na itt már azért nem tudom megállni, hogy ne legyen a mosolyomból vigyor. Azért ilyen nevet... legalább humorérzékük is van az ittenieknek, azon kívül, hogy ennyire nagyon oda vannak ezért a bősz és vad romantikáért.
Bújjunk el ϟ Ruha ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Félreértelmezem a dolgokat, komolyan azt hiszem, hogy a lány lelkesedése nekem szól, azért is pattan fel olyan gyorsan a helyéről, amikor meghallja a hangomat. Én a helyében legalábbis mindenképp így tennék, hiszen már így is alig vártam, hogy láthassam. Kihagy hát egy ütemet a szívem, amikor köszön, majd elmosolyodok. Nem olyan hatalmas, égig érő vigyorral, mint egy sültbolond, leginkább csak amolyan visszafogott módon, szokásomhoz híven. Nem vagyok a túl bonyolult érzelmek embere, hiszen az már van egy pár az életemben, pont elég. Talán pont ezért sem vágtam szinte rögtön a lány szemébe, hogy szeretném újrakezdeni a dolgot. Fogalmam sincs, számára miként alakultak a dolgok, én viszont még reménykedem abban, hogy a kettőnk közt lévő kapcsolat nem hunyt ki teljes mértékben. - Nekem nem lett volna gond, ha rendelsz valamit – vonom meg a vállam. Idegesít a mellettünk lévő asztaltól hallatszó cuppogás, megpróbálok azonban másra koncentrálni. Normális esetben természetesen rájuk szólnék, hogy menjenek szobára és folytassák ott a dolgot, de nem szeretném a lányt kellemetlen helyzetbe hozni. Még csak nemrég érkezett Roxmortsba, most ismerkedik a környezettel, nyilván nem szeretne magának kéretlen hírnevet szerezni. Miután mindent a helyére tettem, helyet foglalok a lánnyal szemben, majd ismét megszólalok: - Átfutottad már az étlapot? A kérdés közben kinyújtom a kezem, majd leveszem az egyik étlapot az asztalról, melynek borítója rózsaszínben pompázik, rajtuk pedig Cupidók hada röpköd ide-oda és a kürtjeiket fújják, melyeknek nincs éppen a legjobb hangja. Gyorsan ki is nyitom hát, azonban ott is csalódás ér, hiszen nem elég a giccses kinézet a kávézóban, de még a sütemények neve sem éppen az, amit szívesen a számra vennék. - Szerinted a Rómeó édesmázos tortája vagy a Júlia fincsi habos pitéje elnevezés cikibb? - teszem fel a kérdést némileg elmélázva, szinte már sikerült teljes mértékben kizárnom a tudatomból a körülöttünk lévőket. Amikor Let megszólal, felpillantok, majd a kérdését hallva megingatom a fejem: - Nem, nem hiszem, hogy ilyenek lettünk volna, de ki tudja... Talán pár ember pont ugyanilyennek látott minket. Mondjuk, ez vicces, mert mi legalább nem igyekeztünk mindenáron belemászni a másik szájába, az tény, főleg nem nyilvános helyeken. Még csak azt se mondhatom, hogy bezzeg a mi időnkben nem volt semmi sem így, hiszen nem olyan rég történt az egész. Talán Angliában mindig is így mentek a dolgok, csak én nem vettem észre semmit sem? - Hát, emellé a romantika mellé már-már szirupos – húzom el a számat némileg füstölögve is magamban, kezd bosszantani ez a légkör. Minden rózsaszínben úszik, szívecske alakú, még a sütemények nevei sem hétköznapiak, nehogy az ember legalább egy ismerős pontot találjon a dologban. Már bánom, hogy ide beszéltük meg a találkozót, de komolyan... Ez nem rám vall, életemben nem hittem volna, hogy valaha is képes leszek átlépni az itteni küszöböt, hogy randizhassak valakivel. - Pedig annyira dícsérték ezt a helyet azok, akiket megkérdeztem... Még Summernek is volt róla egy-két jó szava, bár ahogy észrevettem, amikor elfordult tőlem, hogy ismét elrendezze a könyveket a polcon, valamin nagyon vigyorgott magában. Szóval becsapott, csak hogy lássa a savanyú képemet, amikor beszámolok neki a dolgok alakulásáról. Talán ezzel bosszúlja meg, amiért nem meséltem neki Letről? Mindegy, ezért még számolok vele, annyi biztos, majd megkapja még a magáét. - Legközelebb mehetnénk oda is – ismétlem meg az előbbi szavaimat, noha nem éppen ugyanúgy, mint pár másodperccel ezelőtt, de a mondat jelentése ugyanaz. Fogalmam sincs, Leticia szeretne-e még egy alkalmat, de én mindenképp benne lennék egy következő találkában is. Döcögős ugyan a kezdet, bár ez felírható a hely számlájára is, meg a bennem kavargó érzelmek hibája is lehet, hiszen még mindig nem tudom, hogy állok a lánnyal kapcsolatban. Annyira szép, miért is volt szívem otthagyni annak idején? - Szerintem a csaj minimum neked esne – jelentem ki magabiztosan, miközben én is a párocska felé fordulok, majd némileg kinyújtom tagjaimat és egy erőteljes mozdulattal megbököm a srác vállát. Szerencsére, az asztalok nincsenek túl messze egymástól, talán ezért is zavarja Letet a dolog: - Hé, nem lehetne egy kissé halkabban romantikázni? Zavartok minket. Szúrós pillantás a válasz, majd mindketten lángvörösbe borulnak, nagy eséllyel fel sem tűnt nekik eddig, hogy mások is vanak rajtuk kívül a kávézóban. Zavartan szétrebbennek hát, vagy legalábbis az ajkaikat távol tartják egymástól, de nekem már ez is bőven elég. - Megfelel? - fordulok vissza Lethez, azt azonban már nem vallom be neki, hogy ha folytatták volna a maratoni csókcsatát, akkor én is hasonló eszközökkel vágtam volna vissza nekik. Szó nélkül megcsókoltam volna Leticiát, és még élvezetem is leltem volna benne.
Megjegyzés ♦ Ruha ♦ Zene ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Talán tényleg nem ez az ideális hely, ha nem egy randi jellegű találkozóra jössz, csak egy szimpla "régen beszéltünk" csevejre, hiszen eléggé csöpög itt minden, olyan igazán szirupos. A jelenlegi lelki állapotomhoz pedig ez cseppet sem passzol, de a fene tudja talán pont e miatt lesz majd könnyebb elvonatkoztatni az apám és a tanárnő, meg... ettől az egész ügytől, a katyvasztól, amit sikerült körém teremtenie sokaknak. Igazából nem is sokaknak, mert a főszereplő csak két fő, és talán egy fél, de a tanár úr nem tehet róla, hogy behívtak a Minisztériumba, ő csak szimplán jó fej volt, hogy segített és kihúzott a bajból, csak a többi volt már kissé fura, az összefejelés, meg... hát úgy ámblokk. - Áh szia! - automatikus, hogy lelkesen felpattanok, már csak azért is, mert jobb rá figyelni, mint annyira bújni az étlapot, mint eddig próbáltam, hogy ne lássam a csöpögést. A kérdésére csak elmosolyodom és megrázom a fejemet. - Gondoltam megvárlak, mert mégis csak úgy illik és nem is késtél, én jöttem azt hiszem korán, bár nem néztem az időt. - huppanok szépen vissza, amíg ő lapakolja a kabátját és persze, amit le szándékozik venni. Na most már rá koncentrálok és megpróbálom visszafogni magamat, hogy a mellettünk lévő asztalnál ülő cuppogó párra ne szóljak rá, hogy próbálják már meg halkabban csinálni, mert a végén még idegesíteni kezd a dolog. Jó... nem a végén, azt hiszem ez már most is meg van. - Köszönöm! Pont erre gondoltam, ugye mi nem voltunk... tudod ennyire... - zavarban bár nem vagyok annyira, mint ő, én inkább csak nevetgélek kisit az egészen. Végül is elmúlt az a nyár és ettől még szép emlék volt, én így is tartom számon, mint emléket. Most amúgy se hiszem, hogy képes lennék bármilyen kapcsolatra koncentrálni, már a csókolózó párokról is az apám és Agnese jutnak eszembe... és attól máris felfordul a gyomrom, szóval én meg egy pasi... és egyébként is elég rég volt már ez az egész, jó eséllyel azóta Jensen is bőven tovább lépett. - Nem olyan vészes, itt legalább tuti, hogy finom a süti és jó édes. - lapozok egyet az étlapon, de minduntalan fél szemmel csak oldalra pillant, Jensen kérdése is elsuhan a fülem mellett, de aztán csak visszakapom a fejemet, hogy megpróbáljak rá fókuszálni? - Bocs mit is mondtál? Mi van a Három seprűvel? - végül csak sóhajtok egyet és közelebb hajolva hozzá próbálom halkabban odasúgni a dolgot, mert hát nyíltan nem akarok bajt, de ez komolyan... - Szerinted gáz lenne, ha szólnék nekik? Ez már annyira... sok nem? - értem én, hogy oda vannak egymásért, de akkor sem hiszem, hogy mi akkor nyáron ennyire túlzásba vittük volna, de ezek el se jutnak a sütiig, ami előttük van, mert folyamatosan vad nyelvcsapásokkal másnak bele egymás szájába. Azért ennek is van egy határa és úgy érzem, hogy ők ezt már erőteljesen átlépték, én pedig nem tudok semmire sem koncentrálni, pedig azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk kicsit. Kíváncsi vagyok azért rá, hogy mik történtek vele azóta, hiszen eltelt vagy másfél év, az azért nem kis idő és még csak azt sem tudom, hogy miért jött vissza a suliba, hiszen tavaly nem láttam itt.
Bújjunk el ϟ Ruha ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Let gondolataival ellentétben igenis mély nyomot hagyott bennem az a nyári kaland, most legalábbis mindenképp ezt gondolom. Sokáig nem jutott eszembe a lány, elvégre más kötött le, akadt pár tanulnivalóm is, de amikor meghallottam, hogy egy eddig Spanyolországban élő lány került a Roxfortba... Hiába is tagadom, egyből rá gondoltam. A világ ott és abban a pillanatban hatalmasat fordult velem, szinte egyből előtörtek bennem a régi érzelmek. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy ismét találkozhassak vele. Amikor pedig ez sikerült... Hihetetlen módon nem jöttem zavarba, sikerült teljesen normális hangnemben beszélnem Lettel és még Roxmortsba is elhívtam mára. Lassan lépdelek hát a főutcán, miközben egyenesen a kávézó felé tartok. Nem tipikusan barátoknak való hely, de ez voltaképp egy randi lenne, ha nem lennék ilyen gyáva és be merném vallani a lánynak a fejemben motoszkáló gondolatokat. Így viszont Let mit sem sejt minderről, én pedig továbbra is örlődhetek magamban. Aligha ma lesz a nagy nap, most leginkább csak beszélgetni fogunk, de tudat alatt remélem, hogy a környezet hatására benne is előbukkannak a régi érzelmek. Nem vagyok túlzottan romantikus alkat, nem sokat foglalkozom az érzelmeimmel, de a Spanyolországban töltött nyár kifejezetten mély nyomot hagyott bennem. Belépek a kis helységbe, majd szinte rögtön meg is pillantom a lányt. A szívem hevesebben kezd verni, de van rutinom az ilyesmiben, nem lesz gond elrejteni az érzelmeim mások elől. Gyermekkoromban még szükségem volt a szobámra, hogy elbújhassak, főleg akkor, amikor apám mindenki előtt leszólt, de mára megtanultam kezelni a helyzetet. Leticia elől egyébként sem állt szándékomban bújkálni, éppen ellenkezőleg. Igyekeztem minél több időt tölteni vele. - Szia – lépek oda mosolyogva az asztalhoz, ahol ül, miközben szétnézek és szinte azon nyomban görcsbe is rándul a gyomrom. Giccses, még annál is giccsesebb, mint amit vártam, de már nincs mit tenni, nem rángathatom el a lányt máshova. Legfeljebb becsukom a szemem, vagy nem is tudom... Nyáltenger, mindenfelé csókolózó párocskák, semmi más. Hogy sikeresen leplezzem döbbenetemet, gyorsan leveszem a kabátom, a mellettem álló fogasra akasztom, majd ismét Let felé fordulok: - Bocs, hogy megvárattalak. Rendeltél már valamit? Ostoba kérdés, hiszen semmi sincs a lány előtt, ezt azért nyugodtan észrevehettem volna. Egyébként sem lett volna sok értelme a rendelésének, hiszen a mennyezetről szív alakú konfettik hullottak alá, melyek mindenképp az italában, esetleg ételében landoltak volna. Már az én vállamon is virított valami, gyorsan le is söpörtem őket. Sok értelme nincs, de ennyivel kevesebb, nem? - Nem hittem volna, hogy valami lehet ennyire nyálas és rózsaszín és miegymás – ülök le zavartan. Van némi fogalmam a romantikáról, de ez nem az, az én szememben semmiképp sem. Leginkább azokba az ócska mugli ponyvaregénybe illenek. Eh, de rühellem őket. Akár a muglikat. - Legközelebb igyekszek valami jobb helyet találni. Ennél még a Szárnyas Vadkan is sokkal jobb lenne, ez teljes mértékben kétségtelen. - Három Seprűhöz mit szólnál? - pillantok érdeklődve Letre. Még mindig ugyanolyan szép, mint az emlékeimben, semmit sem változott. Tiszta gáz, hogy nem tudom kinyögni a dolgokat. Megmondhatnám neki kerek-perec, hogy mit szeretnék, erre mit teszek? Bénázok. Pont úgy, mint az általam olyannyira lenézett emberek többsége.
Megjegyzés ♦ Ruha ♦ Zene ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Végül is van rá példa, amikor egy exeddel jó viszonyban maradsz igaz? Mármint nem kizárt az, hogy egy nyári kaland szimpla barátsággá szelídüljön, főleg akkor, ha már eltelt azért az óta már több, mint két év. Jensen rendes srác és egy kávé azért nem nagy cucc, egyébként is rám fér, hogy kimozduljak kicsit, mert mostanában kicsit sok minden történt körülöttem, amik miatt igazán ideje lenne kiengednem a gőzt. Persze azt mások nem egy kávéval tennék, de nekem nem lehet mást, mert attól még tanulnom kell és be kell bizonyítanom, hogy nem csak azért vagyok itt és azért kaptam meg az ösztöndíjat, mert az apám miatt a tanárnő túszként akart maga mellett tartani. Persze erről senki sem tud, de ettől még magamnak be kell bizonyítanom, tudnom kell, hogy nem csak ennyiről van szó, hogy ettől még jó vagyok, mert ha teljesen elbizonytalanodom önmagamban az nem sokat fog segíteni majd a következő hetekben, amikor jönnek a komolyabb vizsgák is. Ezért fogadtam el végül a meghívását, hiszen egy baráti összeröffenésből nem lehet baj és amikor összefutottunk legutóbb nem tűnt úgy, hogy olyan rémesen megérintette volna az újra találkozás. Gondolom már ő is tovább lépett és sikerült úgy alakítania az életét, ahogyan szeretné, bár őszintén szólva olyan sokat furcsa módon nem is tudok róla. Azt hiszem az a kis nyári kaland mindkettőn számára arra szolgált, hogy kicsit kikapcsoljunk és elszakadjunk mindentől. Olyankor pedig az ember nem szívesen beszél a bajairól, a szüleiről, az iskoláról és hasonló marhaságokról, amik csak felkavarják. Inkább a hobbi volt a téma, hogy mit szeretünk és mit nem és persze... vad csók csaták a spanyol tengerparton, a kis lagúnák felfedezése. Szép nyár volt, annyi szent, ebben a zord télben különösen kellemes emlékezni rá. Úgy beszéltük meg, hogy itt találkozunk, bár ha ez nem randi, akkor jöhettünk volna együtt is, de gondolom még előtte valami dolga lehet, ami miatt csak eleve ide tudott jönni. Így hát belépek a kávézóba és egyelőre keresek egy félreeső kis asztalt, ami kényelmes, rálátni az utcára is, mert szeretem nézni a kint sétálókat, viszont a pincér sincs túl messze, hogy folyton integetni kelljen neki, hogy észre vegyen minket. - Köszönöm, egyelőre még várok valakire. - mosolyogva intem arrébb a pincért, aki pattan is, miután levettem a kabátomat és felakasztottam a közelben lévő kis fogasra. Azért attól, hogy ez nem randi még illik megvárni a másikat a rendeléssel, még ha maga a hely kissé... rózsaszín is. Remélhetőleg azért nem fognak minket is majd a kis párocskák közé sorolni, hiszen ez csak egy baráti találkozó, semmi több. Attól, hogy a mellettünk lévő asztalnál is épp egymás kezét szorongatva ücsörög egy páros és olyan halkan sustorognak, mintha legalábbis senki sem hallhatná őket... és persze ehhez közel is hajolnak egymáshoz. Hát na nem mondhatom, hogy soha sem voltam híve az ilyesminek, mert igazából nem, de mindenkinek lehetnek furcsa elborult pillanatai, bár az enyémek egy egész nyáron át tartottak, mintha nem is én lettem volna, legalábbis biztosan nem a mostani én.
Bújjunk el ϟ Ruha ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
A karórámra pillantok. Pontosan három perc múlva lesz délután négy óra, amire a találkát megbeszéltük. Kissé izgatottan pillantok körbe, tudom, hogy amilyen precíz, időben ide fog érni. Elvégre, valami újságíró vagy mi, nekik pedig elég kellemetlen, ha épp lecsúsznak egy fontos hírről. Bár, az is lehet, hogy csak a munkája terén ilyen precíz, és a magánéletében teljesen más. Ááá, olyan kíváncsi vagyok... Csak azon az egy héten találkoztunk, ott Monte Carloban, az viszont elég meghatározó volt. Utána is folyamatosan tartottuk a kapcsolatot a baglyaink segítségével. Én komolyan megláttam benne valamit, ő teljesen más, mint akiket eddig megismertem. Arra is gondoltam, hogy abban rejtőzhet az újdonság varázsa, hogy ő nem ismert. Sem, mint tanárt, sem mint játékfüggőt. Ezért pedig képes voltam megmutatni neki, hogy milyen is vagyok, ha nem éppen az egyik végletnek kell megfelelnem. És talán ezért is van az, hogy annyira a társaságára vágyom, úgy érzem, hogy az segítene, hogy végre sikerüljön normális keretek közé szorítanom a játékokat, és végre nem kellene titkolóznom a saját családom előtt... Bár, azt még nem találtam ki, hogy hogyan fogom egyáltalán azt elmondani, hogy miért kellett leszoknom róla. Nem, azt a Carmen-féle dührohamot nem akarom még csak számításba sem venni jelenleg, ahhoz túl jónak ígérkezik ez a nap. Még szerencse, hogy kaptam szabadságot a mai napra. Dumbledore elég megértő tud lenni, na meg, én csak helyettesítő-tanár vagyok, így rám inkább csak akkor van szükség, ha néhány diáknak letöltendő büntetése van, vagy éppen történt valami az egyik tanárral. Na meg, a papírmunkát is előszeretettel sózzák rám, gondolom nem fűlik hozzá a foguk, meg megvan a maguk dolga még ezen kívül. Én meg inkább megcsinálom, addig sem kell a játékokra gondolnom, vagy éppen ott elverni a pénzem. A munka nemesít... Milyen igaz! Tényleg könnyebb visszafognia az embernek a rossz szokásait, ha lefoglalják. Viszont megint az órámra pillantok, már csak egy perc. Délután van, Roxmorts most furcsán forgalmas, pár egyetemista is kinn lófrál a felnőttek között elvegyülve, így csak még jobban megzavarva az összpontosításomat. Oliviára akarok koncentrálni, hogy minél előbb észrevehessem, de valahogy mindig tovasiklik a tekintetem a diákokra, és rögtön azon gondolkozom, hogy egyetemisták-e. Ha nincs is lemenetel Roxmortsba, úgy hallottam, hogy a diákok előszeretettel szöknek ki olyankor is, így szinte már reflexből figyelek erre.
Általában megtartottam magamnak mások titkait és problémáit, azonban most már képtelen voltam mások terheit is magammal cipelni, amikor ezernyi gond szakadt a nyakamba. Ezért döntöttem hát úgy, hogy kezembe veszem a dolgokat, és elintézzem, hogy legalább Shannon ne nekem picsogjon. Ha annyira akar, küzdjön meg önmagával a szívszerelméért, de engem hagyjon ki belőle. Eddig sem hallgatott rám, ezután se fog, akkor keressen magának egy másik iszákos marhát, aki bölcsnek képzeli magát, és hallgassa az ő tanácsait. Ebből az egész egyedül a nőt sajnáltam, habár számomra túlságosan is kedves, de biztosan rendes ember volt. Nem hiába dolgozott ott, ahol. Azt megértettem, hogy az a barom miért volt szerelmes belé, de egy ilyen fickó szerelme számomra inkább átok lenne, semmint áldás. ‒ Valamint idióta, de gondolom, egyik sem újdonság ‒ rándítottam meg a vállamat. Ő régebb óta ismerte ezt a „csodás férfit”, mint én, neki többet táncolhatott az idegein, de én nem voltam köteles elviselni a sápítozását, és nem is akartam. Én nem tudtam volna mosolyogni a dolgokon, sőt, nem is teljesen értettem, hogy Caitlyn miért mosolyodott el. Én mondhattam valamit, vagy az eszébe jutott valami bődületes baromság Shannon részéről? Mindegy is, annyira nem foglalkoztatott, hogy rá is kérdezzek. ‒ Hát nem. Gondolhatod, az ember elmegy megjavíttatni a pálcáját, erre a pálcakészítő-tanonc a szerelmi életével kezdi traktálni… Hát ki vágyna erre? ‒ szusszantottam fel ingerülten. Különben sem voltam az a kedves, empatikus ember, akinek bármit el lehet mondani, többnyire nem hat meg mások problémája. Két kezemen megtudnám számolni azon emberek számát, akik problémája érdekel, azonban ez a páros nem szerepelt közöttük. ‒ Elhiszem, hogy furcsa. Idiótán akarja megoldani a problémáit ‒ könyököltem az asztalra, majd összefűztem az ujjaimat. A kezem felett pillantottam át a nőre. ‒ Azért mert pasi és egy barom. Mondjuk, én a helyedben már rég betörtem volna az orrát… ‒ De csak azért ütöttem volna meg, hogy tanulja meg: velem ne szórakozzon. Nem egy embert tettem már helyre az életem során, az, hogy mostanában nem feltűnően vertem meg másokat, az nem jelentette azt, hogy a Durmstrangban felvett szokásaimat és a viselkedésemet kinőttem volna. Talán soha nem is fogom. Szerettem, ha rettegtek tőlem az emberek, tudják csak meg, hogy egy Nott-tal nem érdemes szórakozni. Azért viszont hálás voltam Caitlynnek, hogy végighallgatott, és igyekszik majd megoldani a problémát. Bevallom, nem ilyen beszélgetésre számítottam, örültem neki, hogy legalább ebből a párosból a nő értelmes volt, ha már Shannon egy balfasz. ‒ Hát sok sikert hozzá ‒ húztam el a számat, bár legszívesebben azt mondtam volna, hogy: „Sok sikert a megneveléséhez!”, de mégsem tettem, mert ez úgy hangzott, mintha valami kutyát kellett volna betanítani. ‒ Köszönöm, és semmi gond. Nekem is van bőven dolgom ‒ biccentettem, miközben felálltam, és a helyére raktam a széket. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy miért verte a sors egy ekkora idiótával Caitlynt. ‒ Én is örvendtem ‒ tettem hozzá, bár hogy őszintén gondoltam-e, vagy csak udvariasságból mondtam, azt egyelőre még nem bírtam eldönteni. Megvártam, amíg a medimágus elhagyja a kávézót, majd nem sokkal később én is követtem őt. Friss levegőre vágytam, ez a sok giccs és rózsaszín felforgatta a gyomromat. Zsebre vágott kézzel körbepillantottam az utcán, majd megkerültem a kávézót, és egy félreeső helyen, ahol senki nem látott, egy holló alakját öltöttem fel. Nem sok kedvem volt visszakutyagolni a kastélyba, szárnyakon könnyebb és gyorsabb volt. Így is el akartam csípni az öcséimet, madártávlatból talán még ki is szúrom őket, ha az udvaron lesznek.
Figyelemmel kísérem Karen mondandóját és csak hümmögök közben meg bólogatok. Shannon nagyon makacs, mindig is az volt, de gondoltam, hogy hátha megváltozott már azóta. Talán még most rosszabbnak tűnik mint annak idején, nem is tudom. Az igazság az, hogy nem gondoltam, ez lesz belőle. Mármint amikor a múltkor először találkoztunk, még szívből utáltam őt, de mikor elmondta, hogy mi a helyzet, mi történt és mit tett a barátnőm, akkor kicsit megváltozott a szemléletem. Furcsa, és soha nem gondoltam, hogy aggódni fogok majd ezért a férfiért. Soha nem bánt így még senki velem mint ő. Soha nem beszélt más így velem... őszintén nem hiányzott egy kicsit sem az elmúlt években, de viszont most már más a véleményem. - Értem. Túl makacs. - Mosolyodom el egy pillanatra és már majdnem üres bögrém szélén végighúzom az ujjamat. Kedvelem a lány stílusát, én soha nem voltam ennyire magabiztos és szókimondó, inkább a nyugodtabb és visszafogottabb típushoz tartozom. Viszont idegenekkel azért soha de soha nem beszélem meg a problémáimat. Shannon ezek szerint ezt tette, szegény lány pedig már totál kivan. Felvonom a szemöldökömet arra amit mond, viszont teljesen egyetértek. Ha akar valamit tőlem akkor azt ne így tegye. Szerintem ezt kezdi ő is belátni mert nem igazán lépünk egyről kettőre. Én próbálok mindig kedves lenni hozzá, de ő... nem igazán fogadja be a kedvességet. - Gondolom a hátad közepére sem kívántad. Nem voltam eddig valami jóban vele, szóval teljesen átérzem azt amit mondasz. Ezért is volt furcsa nekem ez a helyzet. Viszont ha akar valamit nem értem miért nem... áh, mindegy is, nem értem. - Rázom meg a fejem, nem találgatok inkább. Majd ha találkozom vele akkor megbeszéljük vagy megpróbálom megbeszélni a helyzet fontosságát és ha lehet akkor le is beszélem erről, hogy ismeretleneknek teregesse ki az érzéseit. Ugyan már! Megígérem Karennek, hogy rendesebb és nyugodtabb leszek a férfival. Úgyis megsajnálnám, szóval... tudom hogy Shannon pont nem a sajnálatomra vágyik, de azért nem kell ezt neki tudni. Kiiszom a csészémből a teát, majd bólintok egyet. Tudom, hogy iszik, és idegesít is rendesen hogy mindig olyan gödény piaszaga van. A lány ismét megmosolyogtat mondandójával, kedvelem, sőt, talán nem is bánnám ha még egyszer találkoznék vele és beszélgethetnénk, persze nem ilyen témákról. - A pia szerintem a legkisebb gond, arról nem lesz nehéz lebeszélni. Remélem igazad lesz és ha kicsit határozottabban szólok hozzá akkor hallgatni fog rám. - Beljebb tolom a csészémet, kiveszem az aprót amennyibe a tea kerülés az asztalra teszem. Felállok. - Viszont ha most nem bánod, akkor mennék is. Remélem nem lesz vele több gondod, igyekszem majd vele... - Felveszem a kabátomat, kipillantok az ablakon. Itt benn olyan jó meleg van, már előre kiráz a hideg a kinti hőmérséklettől. - Örülök, hogy megismerhettelek, még ha így is... - Elmosolyodtam, intettem egyet és azzal a lendülettel el is indultam haza. Lesz mit átgondolni a következő napokban ameddig nem találkozom a férfival.
//Elnézést a kései válaszért, és köszönöm a játékot, remélem nem gond hogy zártam.
Nem volt nehéz dolgom ezzel a nővel, bár nyilván, nem számított arra, hogy valaha is keresni fogják őt. Én azért jobban el tudtam takarítani magam után a nyomaimat, ha odafigyeltem, vagy legalább is nehezen lehetett megtalálni. Habár az iskolában tanultam, ettől függetlenül rengeteget ingáztam London és Roxmorts között, néha még a bátyáimhoz is hazaugrottam Halesworth-be, vagy éppen a temetőbe néztem be anyáékhoz. A nő meglepett tekintete az én rideg, szkeptikus pillantásommal találta szembe magát. Habár ez nem ellene szólt, szimplán összejöttek a dolgok, és elegem volt minden élő és lélegző lényből a világon. A nyűgösségemet meg Shannon hülyesége is tetézte, ezért döntöttem úgy, hogy megkeresem ezt a vöröshajú medimágust, hogy állítsa le ezt a barmot, mert én csak drasztikus módszerekkel tudnám megtenni. ‒ Arról picsogott, hogy az öreg Ollivander elküldte őt, azt hiszem, sárkányszívizom-húr gyűjtőkörútra, aztán ott volt akkora balfa… balszerencsés, hogy megégette magát. De mivel makacs, inkább szenved, nekem nyűglődik meg engem zaklat a perverz baglyával küldött üzenetekkel ‒ forgattam meg a szememet. Nem tudom, hogy a pasi miből gondolta, hogy én jobb medimágus vagyok, mint a szív szerelme, vagy éppen miért gondolta úgy, hogy akármikor ugráltathat, de már eléggé untam a dolgot. Ezután belefogtam a kis mesémbe, hogy mennyire unom Shannon szerelmi válságát, bár azt nem tettem hozzá, hogy legszívesebben párszor már belenyomtam volna a férfi fejét Myrtle mosdójában az egyik vécébe, és megfojtottam volna. ‒ Családi vonás. Meg aztán, ha idiótákról van szó, nem fogom vissza magam ‒ rándítottam meg a vállamat egykedvűen, amikor megjegyezte, hogy milyen stílusom van. Folyamatosan káromkodni pedig még nem is hallott, na akkor milyen véleménnyel rólam! ‒ Én se gondoltam, hogy megkereslek majd ezért ‒ sóhajtottam fel. Csakhogy már tényleg nem bírtam elviselni mások terheit. Elég bajom volt nekem is, elég titkot őriztem, nem kértem mások problémáiból. ‒ Persze, mert ‒ bocsánat a kifejezést ‒ egy fasz. Én is mondtam neki, hogy ha valaha az életben akar magának egy barátnőt, akkor ne legyen egy tahó, de nem hinném, hogy képes megfogadni a tanácsomat, aztán meg nekem sír a szája, hogy mekkora nyomorék, és nem jut veled semmire ‒ forgattam meg a szemeimet, aztán továbbra is sóhajtozva hozzá tettem. ‒ Én se gondoltam, hogy amikor elmentem megjavíttatni a pálcámat, akkor majd kitalálja, hogy lelki szemetesládának használ majd, csak hát… Én vagyok az a típus ‒ kulcsoltam össze az ujjaimat, és a kézfejemet kezdtem fixírozni. Nem voltam én senkije, hogy nekem sírja el a bánatát, én se mondtam el neki, hogy összekaptam az ikertestvéremmel, hogy volt egy griffendéles srác, akivel állandóan marjuk egymást, de még azt se, hogy milyen problémáink vannak otthon. Szóval, neki se kellett volna a gondjával terhelnie, van nekem elég dolgom, minthogy ezzel foglalkozzak. ‒ Köszönöm. Igazából annyi is elég lenne, ha türelmesebb lennél vele. Meg ha keményebben visszaszólsz neki, akkor befogja a pofáját, és elnyugszik, csak szereti azt hinni magáról, hogy milyen kicseszettül menő meg férfias, holott úgy viselkedik, mint egy retardált négy éves ‒ forgattam meg a szemeimet, miután hálálkodtam neki. Shannon tényleg szörnyen gyökér tudott lenni, azonban, abban a néhány kivételes esetben, amikor nem volt se részeg, se óriási farok, talán még kedveltem is. ‒ Ó, annyira biztosan „örülne” ‒ vigyorodtam el. Lehet, hogy tényleg nem ártana a pasinak egy kis kényszerpihenő, bár nem akartam kicseszni a nővel. Tényleg rendesnek tűnt, nem tettem volna ki annak, hogy Shannon egész álló nap cseszegesse. ‒ Hát, vagy túlélem, vagy kinyírom, de szerintem az utóbbinak annyira nem örülnél ‒ pillantottam fel rá, miközben a hajamba túrtam. Képes lettem volna rá, ha én valakit azzal fenyegettem, hogy kicsinálom, akkor jobban tette, ha komolyan vett. ‒ Én is őszintén remélem, és tudom, hogy nehéz eset. Volt szerencsém hozzá ‒ bólintottam, majd elgondolkozva bámultam a nő arcát. Túl jó volt Shannonhoz. Túl rendes, nem érdemelte volna meg azt a tahót, de én nem akartam ennél jobban belefolyni a nem létező szerelmi viszonyukba. ‒ Valószínűleg az is probléma nála, hogy szörnyen sokat iszik, de nem tudom miként lehetne leszoktatni a piálásról… Vagyis, az én módszerem az lett volna, hogy hánytatót kevertem volna a piájába, hogy egy életre megutálja az alkoholt, de lehet, hogy ezzel csekély eredményt értem volna el nála. Magától meg úgyse akart volna csatlakozni egy anonim alkoholista klubhoz, szóval csak remélni mertem, hogy abbahagyja a folyamatos piálást, ha Caitlyn kezelésbe veszi őt.
Nem számítottam társaságra, meglepődött tekintettel pillantottam a lányra. Kíváncsi voltam ugyan mit szeretne, még soha nem láttam annak idején és nem igazán tudom hová tenni őt. Ismer, legalábbis névről és keresett, valószínűleg, ha már itt van. Nem sok magamfajta, egyedi vörös hajú korombeli lány mászkál a faluban, szóval nem volt nehéz felismerni, valószínűsítem. Helyet foglal, mire bólintok egyet és Shannonról való kérdezése kicsit aggasztani kezd. Nem tudom hirtelen milyen kérdést is tegyek fel, féltem a férfit akármilyen bunkón is viselkedik néha velem, kedves számomra. Karen megnyugtat, hogy semmi baja, aprón felsóhajtok és halványan el is mosolyodom. A lány modora és szavai kissé meglep, nem gondoltam, hogy ennyire szókimondó, de hát egye fene. -Ó, akkor jó. Egy sárkány? Olyan makacs! Tudja nagyon jól, hogy eljöhet hozzám ha történik vele valami. Inkább szenved. - Rázom meg a fejem, miközben belekortyolok teámba. Szeretem ha valaki makacs, de azért mindennek van határa. A férfi pedig nem tudja gyógyítani a sebeit, és ez pedig gondolom elég súlyos lehet, hisz egy sárkány nem kis darab... még mindig nem kaptam megfelelő választ kérdésemre. Gondoltam, esetleg meghívom a lányt, de nem fogadja el. Egy halvány mosoly és egy "rendben" hagyja el a szám, és kíváncsi tekintetem le sem veszem róla. Nem értettem még mindig, mi a baj, de aztán végre belekezdett. Én pedig szinte csak tátott szájjal bámultam felé. -Wow! Hát neked aztán van beszélőkéd és véleményed mindenről! - Kuncogtam el magam, lehet hogy ez csak nekem volt izgalmas egy kicsit, érdekes, de igazából rögtön átváltottam komolyabb hangnemre. Érdekesek tartottam tényleg, amivel a lány jött hozzám, nem gondoltam volna, hogy Shannon bárkivel is megosztja ezeket a dolgokat. - Nos, hát... nem gondoltam, hogy ilyesmivel fogsz elém állni, mi tagadás. Igazából én próbáltam vele már megbeszélni a dolgokat, de mindig olyan eltaszítóan válaszolt vissza, nem igazán jutottunk dőlőre egymással. Nem tudtam róla, hogy valaki mással is megosztja a problémáit, sőt, azt sem tudtam, hogy ilyesmiket gondol, igazából. - Vallom be őszintén, belekortyolok a teába, majd gondolkodóan nézek a zöldes folyadékba, aztán pedig vissza a lányra, most már ismét mosolyogva. -Igyekszem lecsillapítani a kedélyeket, megígérem, megpróbálok mindent. - Ez a végső válaszom, Karen végső kijelentései pedig igazán megmosolyogtatnak. Nem csak én látom akkor ilyennek Shannont, az biztos, de hogy én még az érzékeny oldalát nem igazán láttam neki az is biztos. Igazából kedves vagyok mindenkivel, mindig, már csak a szakmámból adódóan is és nem annyira szeretem az ilyen helyzeteket, amelybe most kerültem a fiúval. Mély nyomokat hagyott bennem a legutóbbi találkozásunk. -Ha a Szent Mungóba dugod, akkor biztosan én fogom felvenni betegnek, mivel ott dolgozom. Egyébként nem szeretném, ha ennyire zavarna, kellemetlen, hogy téged terhel ezekkel a dolgokkal. Remélem mihamarabb rendezzük a problémáinkat vele. Csak nem könnyű, de ahogy hallom, ezt te is jól megtapasztaltad. - Én igazán nem szeretném még a saját dolgaimmal is leterhelni, szóval nem kezdek bele semmilyen lelkizősdibe. Igazából mással sem beszéltem meg a problémáim Shannonról, de kivel is tettem volna? A nővel, a legjobb barátnőmmel, aki elárult? Vagy az új lakótársammal? Biztos, hogy nem...
Sejthető volt a reakciója. Elvégre, ha egy magamfajta alak szólítja a nevén, az már rosszat sugall. Főleg, ha az illető teljesen feketében volt, mintha gyászolna, pedig nem így volt. Ó, kicsit sem. Egyszerűen szerettem ezt a színt, és talán a lelkem mélyén még valahol a szüleimet sirattam, de az öltözékem jelen pillanatban senkinek nem szólt. Furcsa volt, hogy mosolyogva fogadott, én a helyében gyanakodva méregettem volna azt, aki csak úgy letámad egy kávézóban. Talán paranoiás voltam, bár én inkább elővigyázatosságnak hívtam. Azokban a körökben, amikben mozogtam, mindkettő hasznos volt. Megkönnyebbültem, amikor megerősítette a kilétét. Egy halk sóhaj kíséretében bólintottam, és kibújtam a kabátomból, amit a székem támlára fektettem, majd egy „köszönöm” kíséretében helyet foglaltam. Ezután, a bemutatkozást hanyagolva rögtön a tárgyra tértem. Gondoltam, azt majd később megejtjük, hiszen a nevemet nem felejtem el, a mondanivalómat annál inkább. ‒ Ó, remek, akkor tényleg maga az ‒ állapítottam meg, majd a széken kicsit fészkelődve, a tenyeremet összedörzsölve folytattam. ‒ Nyugalom. Semmi baja. Megvan. Megégette egy sárkány a kezét, amikor Ollivandernek dolgozott, de azon kívül, hogy esetenként egy hisztérikus fasz, nincs komolyabb problémája ‒ vontam meg a vállamat egykedvűen. Azonkívül, hogy a pasinak viselkedési problémái voltak, és talán enyhe alkoholizmussal is küzdött, nem volt egyéb problémája a kis szívfájdalmán kívül. Egyelőre nem válaszoltam arra a kérdésre, hogy miért akarnék hát róla beszélni. A fejemet ingatva udvariasan elutasítottam a meghívását. ‒ Nem kérek semmit, köszönöm ‒ feleltem. Már csak azért is, mert nem szerettem, ha bármit is helyettem fizetnek. Nevezhetjük dacnak, vagy büszkeségnek, de egyszerűen utáltam az ilyen meghívásokat. Ehelyett összekulcsoltam az ujjaimat, és komolyan a nőre pillantottam. ‒ Tudom, hogy nem az én dolgom, és nem kellene beleavatkoznom, de idegesít, amikor Shannon nyűglődik. Szóval, ha ő képtelen normálisan viselkedni a maga közelében, hát én kérem meg, hogy csináljon vele valamit. Tisztában vagyok vele, hogy milyen makacs, irritáló, és tahó néha. Alulszocializált bizonyos esetekben, ez tény. De nem olyan rossz ember, amilyennek mutatja magát. Keménykedik, mert egy barom. De neki is van szíve, ráadásul szörnyen elviselhetetlen, amikor a szív ügyeiről beszél, vagyis, a nem létező szerelmi ügyeiről. Csak annyit kérnek, hogy legyen türelmes vele, tisztázzák a dolgaikat, hogy ne engem gyötörjön, amikor rájön az öt perc, és amiatt sajnáltatja, magát, hogy mekkora farok, amiért bunkón viselkedik azzal a nővel, akit kedvel ‒ fogtam bele a magyarázatomba, de azért arra ügyeltem, hogy ne azt mondjam, hogy „akibe szerelmes”. Végig a nő arcát néztem, miközben beszéltem, de közben az ujjaim, már vadul az asztallapot kocogtatták. ‒ Megtenné ezt? Nem miatta, inkább értem, mert már az agyamra megy az önsajnáltatásával. A végén bedugom a Szent Mungóba, vagy megfojtom álmában, vagy nevet változtatok, és elmegyek innen jó messzire. ‒ Talán drámai túlzás volt az egész, de szerettem volna hatni rá, és annak is örültem volna, ha valaki leveszi a fickó szerelmi bánatának a terhét a vállamról, így is volt elég gondom. Legalább egy problémától szerettem volna megszabadulni, és ha Shannon nem ért rá, nem akart, vagy nem mert közeledni, és intézkedni, hát akkor megteszem én.
A hely hangulata a mai napig nem változott semmit sem. Örültem ennek és őszintén reménykedtem is benne. Hiszen imádom az ilyen hangulatos kis kávézókat, na meg főleg, hogy a Madam megengedte nekem, hogy nyaranként itt dolgozzak... az csodálatos érzés volt. Ő segített át néhány rosszabb időszakomon, mint például amikor sok volt a kiadás az iskolára, a tankönyvekre, amik többségét a könyvtárban nem tudtam megtalálni. Nagyon hálás vagyok ennek a nőnek és hálás is leszek, egész életemben. Ez a legkevesebb, hogy néha meglátogatom. A teámat lassan kortyolva kezdem el inni, miközben meglátom a felém közeledő lányt. Nem ismerős, sőt, szerintem még soha nem láttam az utcán sem. Biztos vagyok benne, hogy nem ide jön, egészen addig még meg nem áll az asztalomnál és a nevemen nem szólít. Felvont szemöldökkel pillantok fel rá, és nem igazán érdekel a rideg pillantása, én ettől eltekintve kellemes, meleg nézésemmel és mosolyommal intek a szemben lévő szék felé. -Igen én vagyok. Ülj csak le. - Nem értem, hogy mi akarhat tőlem. Remélem nincs valami komoly baj vagy hasonló dolog, nem szeretem az ilyen beszélgetéseket. Az agyam egyfolytában azon jár, hogy vajon mit szeretne. Nem sokkal később pedig meg is tudom. Shannon... miért kérdez róla? - Persze, hogy ismerem! Valami baj történt vele? Miért szeretnél róla beszélni? - Kicsit idegesebb lesz a tekintetem, türelmetlen. Teámból nem iszom, csak kezemet melengetem rajta. Nagyon de nagyon kíváncsivá tett a lány. Azt sem tudom ki ő, de most meg sem kérdezem meg el is felejtem hirtelen. - Kérsz valamit inni? Meghívlak. - Csak mondja már el, mi a helyzet Shannonnal. Sok lehetőség eszembe jut, de egyiket sem akarom kiemelten figyelembe venni, mert... mert inkább megvárom, mit mondd a lány. Aggódom.
Ügyes-bajosan ugyan, de sikerült kiderítenem, hogy az a tuskó ki után epekedett. Be kell valljam, akkora szerencsétlent, mint Shannon még életemben nem láttam. Épp ezért döntöttem úgy, hogy a kezembe veszem az irányítást, mielőtt még a perverz baglyával megint leszalasztana a faluba. Volt elég bajom nélküle is, a múltkori találkozásunk alkalmával is viszketett a tenyerem, hogy felpofozhassam. Kicsit kérdezősködtem a nő után, sőt Roxmorts utcáit járva az egyik járókelő ‒ akit korábban leszólítottam ‒, meg is mutattam nekem a nőt. A bizonyos vörös medimágust. Kegyetlen mosoly kúszott az ajkaimra, az idegennek megköszöntem a segítséget, majd ennek a bizonyos nőnek a nyomába eredtem. Volt már tapasztalatom mások követésében. Mindenek előtt nem feltűnősködtem. Lassan sétáltam a nyomában, de a szememet egy pillanatra se vettem le a hátáról, így aztán pofákat vágva fékeztem le a kávézó előtt, ahová bement. Megtorpantam. Semmi kedvem nem volt bemenni oda, ugyanis félő volt, hogy már az ajtóban kidobom a taccsot a giccsparádé láttán. Mégis elindultam az ajtó felé. Túlságosan dideregtem ahhoz, hogy idekint várjam meg, amíg ő a melegben elkávézgat. Undorodva nyomtam le a kilincset, és valami fekete kísértetként libbentem be a helyre. Az öltözékemnek köszönhetően ‒ minden csupa fekete volt ‒ teljesen kitűntem, de már nem izgatott annyira, hogy inkognitóban maradjak. A mosolygó személyzetre és a boldogan cseverésző emberekre ügyet sem vetettem. Tekintetemmel azt a vörös hajkoronát kerestem, amit ezidáig követtem. Már helyet is foglalt. Hogy is hívták? Caitlyn? Egy halk sóhaj kíséretében, lassú, kimért léptekkel elindultam az asztala irányába. Nem siettem el a dolgom. Most éppen ráértem. A mondanivalómnak úgyis csak annyi lenne a lényege, hogy kezdjen valamit azzal az alkoholista barommal, különben én nyírom ki a pasast, de ezt nem köszönheti meg. Az asztalánál megköszörültem a torkomat, hogy magamra vonjam a figyelmét. Nem volt hangulatom bájologni, így hát rideg pillantásokat vetettem rá. ‒ Caitlyn Brooks? ‒ szólítottam meg, miközben a karjaimat összefontam a mellkasom előtt. Megvártam a válaszát, és ha csakugyan ő volt az, így folytattam: ‒ Szeretnék váltani magával pár szót. Egyelőre nem mondtam semmit. Az se érdekelt, ha megrémítettem ezzel. Az arcom komoly volt, a tekintetem továbbra is kifejezéstelen. Bevallom, talán még szórakoztatott volna a rémülete. ‒ Leülhetek? ‒ böktem a vele szemben lévő székre, és ha hellyel kínált, akkor leültem, ha nem, akkor állva mondtam: ‒ Ismer egy bizonyos Shannon Weinberget? Szándékosan nem részleteztem a dolgot. Titkon talán valóban élvezhettem, hogy ilyen ködösen beszéltem, és nem mondtam konkrét okokat, vagy éppen nem részleteztem a mondanivalómat. Egyelőre nem akartam fecsegni. Majd, ha biztosít arról, hogy valóban ismeri azt a seggfejet, majd akkor beavatom a részletekbe.
Szerencsére ki tudtam venni ezt a pár napot karácsony előtt szabadságnak. Szerintem amióta elkezdtem dolgozni, nem is kértem még szabadságot. Annyira szeretem azt, amit csinálok, hogy nem volt szükségem rá, szóval... egyszerűen csak el is siklottam a szabadság gondolata felett. Most pedig úgy éreztem, a fennmaradtakat illene kihasználnom. A főnököm úgy örült, hogy egy kis időre megszabadul tőlem, hogy nem hittem a szememnek. Persze mindig túlbuzgó voltam és semmi kifogást nem lehetett találni a munkámban, sokszor túldolgoztam magam... talán ezért örült kicsit, hogy pihenni fogok. Első dolgom persze az volt, hogy elmentem bevásárolni, majd mivel nemrégiben költöztem ide Roxmortsba, ezért hazavittem a cuccaimat és egy rövid kis ebéd után visszaindultam. Shannonnal azóta nem is találkoztam, de viszont ha belegondolok, miket mondott, mi történt... kicsit elkeseredek. Nem mondhatnám, hogy mindezek ellenére rossz volt ez a találkozás. Mert nem volt az, csak zavaró. A férfi szinte semmit sem változott, én pedig persze mint mindig, most is túlságosan naiv vagyok az emberekkel szemben. Csúcs. Igazán nem tudom, mi lesz ennek a legvége. Kicsit lazítani szeretnék és mivel azelőtt nem sokat jártam le Roxmortsba, hiszen Londonban laktam, el kell mennem a kedvenc kávézómba. Mindig, éveken keresztül szinte minden nap oda jártam, sőt, még nyaranként dolgoztam is Madam Puddifootnak. Már jó rég nem sikerült eljutnom hozzá, szóval most megpróbálom bepótolni a hiányosságot. Belépve hatalmába kerítenek az ismerős képek, illatok. Rögtön hátra is megyek, néhány szót váltok a régi főnökömmel, majd közel az ajtóhoz foglalok helyet egy kellemes kis asztalkánál egy óriási bögre citromos-mentás teával. A Reggeli Próféta mai példánya az asztalon fekszik mellettem, kicsit bele-bele olvasok az első lapba, hátha találok valami érdekeset benne. Kezeimet a jó meleg bögre oldalán pihentetem, kicsit hűvös van kinn ami azt illeti.
Kérdését hallva úgy néztem rá, mint az őrültekre szokás. Alig egy perccel ezelőtt tette fel ugyan ezt a kérdést, és erre most megint ezzel zaklat. Mi lesz a következő? Újra megkérdezi, hogy miért vagyok itt? Vagy megint leáll velem vitatkozni, az arról, hogy kik járnak ide ebbe a kávézóba? Jézusom, ez a csaj tuti, hogy kattant. Na, pont az ilyeneknek találták ki zárt osztályt. És akkor még ő akar itt keménykedni? Ennél szánalmasabb már nem is lehetne, az biztos. Megjátszott ijedtséggel kaptam a szívemhez. – Jaj, ne haragudj, nem akartalak megbántani! – visszakoztam „rémülten”. – Nem tudtam, hogy egy húszad rangú, senki házi lánya vagy – tettem hozzá gúnyosan vigyorogva. – De ha már így felhoztad, neked aztán tényleg fogalmad sincs, hogy én kinek a lánya vagyok, de ha tovább fogsz idegesíteni, garantálhatom, hogy időben meg fogod tudni. – Bögrémet visszatéve az asztalra felálltam, és kész voltam a távozásra. – Tudod, semmi kedvem és energiám, időm meg aztán főleg nincs egy magáról k**va sokat képzelő, a szánalmasságot alulról súroló, értelmi fogyatékos kis libához! – közöltem vele a véleményem, és elindultam a kijárat felé, de egy pillanatra még visszafordultam Maya felé. – Ja és légy hálás, mert elviseltem úgy kábé – rápillantottam a csodaszép, fehér Chanel órámra – negyed óráig, a rettenetes társaságod. – Majd egy elegáns, modelleket megszégyenítő megfordulással, és a hajamat hátradobva, elhagytam a helyiséget. Máris jobban éreztem magam, amint külön légtérbe kerültem a lánnyal. Semmi kedvem nem volt már betérni a Három Seprűbe – pedig a kocsma mellett elhaladva láttam, hogy már jóval kevesebben vannak bent, mint amikor nem olyan rég lejöttem a faluba - és inkább visszaindultam a kastélyba, hogy előkerítsem a Lottie-t és elpanaszoljam neki, hogy hogy tönkre tette a napomat az a liba, na meg persze, hogy figyelmeztessem, hogy messzire kerülje el Mayát. Az ő érdekében nagyon remélem, hogy soha többet nem futunk össze, mert nem biztos, hogy jól fog járni.
Esküszöm, hogy a két kezemmel szívesem megfojtanám a lányt, bár nem áll szándékomban hiába utálom. Sajnos ideült mellém mi mást tehettem volna? Szánalmasnak tartja az újságolvasást? Nekem ez a kedvenc idő töltésem, no meg persze más is.
Miért nem szereted a zsúfolt helyeket?- Pillantottam egyet a lány felé. Kezdtem azt látni rajta, hogy egy picit ideges és feszült? Vagy rosszul látok? Már nem is tudom, mindazon által bevallom tényleg jó vele beszélgetni fogalmam sincs miért igaz, hoy bunkó de na..előre dőltem és jó mélyen a szemébe néztem. -Vigyázz kivel beszélsz! Ez csupán csak, egy álca nem tudod kinek a lánya vagyok!- Igen én egy halálfaló lánya vagyok! Jeremyt már büszkén nevezem Apának! Tudom, hogy régen nem így áltam hozzá, ahogy most de mindennek eljön a maga ideje legfőképpen a bosszúra.
Amikor közöltem vele, hogy mi a nevem, el kezdett nevetni. Ilyen szórakozatónak találja a nevem?! És akkor az övé micsoda? Egyike a legközönségesebb neveknek, amit valaha hallottam, és kábé egy utcasarkon álló ribinek különlegesebb neve van, mint ennek a Mayának, és akkor még ő nevetgél… Na tessék, még ez az újságolvasás is csak egyre szánalmasabbá teszi. Komolyan, lehet ezt még fokozni? Arról nem is beszélve, hogy mennyre bunkó. Egyáltalán nem élvezem a társaságát, de attól még nem kezdek el újságot lapozgatni. – Griffendéles mi? – nevettem fel gúnyosan. – Tényleg le kéne cserélni azt a rongyot… – Hát na, mindenki felett eljár az idő, és hát valljuk be a nagy és hatalmas Teszlek Süveg is követhet el hibákat. Mint mondjuk Maya esetében, akit rossz házba osztott, mert esküszöm a Hugrabugban a helye ennyi ésszel. Undorodó pillantással figyeltem, ahogy felhúzza azt a csöves kesztyűt a kezére. Jézusom ez nagyon gáz, mikor volt már ez divatban? Vagy húsz éve? Látszik, hogy fogalma sincs, hogy mi manapság a trendi. Unalmamban inkább a nyakláncommal játszottam, és azon gondolkodtam, hogy nem ártana lassan távoznom, mert ez így kezd nagyon unalmas lenni. Már bánom, hogy nem rángattam magammal valamelyik barátomat. – Kérdeztelek? – érdeklőttem unottan. – Nem érdekel, hogy milyen vagy, nem érdekel az sem, hogy van legjobb barátnőd, mert képzeld, az mindenkinek van. Nem azért ültem ide, hogy ismerkedjek, hanem mert itt volt hely. Úgyhogy, ha te ismerkedni akarsz, akkor nagyon rossz helyen jársz, és jobb, ha lassan odébb állsz, mert kezdesz zavarni. – mondtam a lánynak. Remélhetőleg ezt elsőre felfogja, és nem kell magyaráznom neki. Kérdésére vettem rá egy unott pillantást. – Mondtam, ha ismerkedni akarsz, akkor keress mást. De egyébként miből gondolod, hogy nem szeretem? – Lassan a kávém felénél járok, és még egyáltalán nem vagyok meggyőzve, szóval vagy gyorsan alakít valamit, vagy tényleg itt hagyom, és akkor aztán azzal ismerkedhet, akivel akar.
Cöh....ez már egyre szánalmasabb a lánytól. Még megkérdezi, hogy Hugrabugos vagyok? Hát nem! Griffendéles.. szegény önbizalom hiányba szenved, mert lássuk eléggé csúnyna és úgy látom, hogy zavarja a zsúfoltsák nekem viszont tetszik hisz ezért vagyok én itt. Háta találok valamerre, egy szingli pasit. Quinn-nek hívják a lányt hát... nem is tudom nekem a Quinnről eszembe jutott valami Quendila vagy inkább Qendolin? Elnevettem magam, majd a lány furács nézett rám, kit érdekel ez a Quendolin? Engem bizony nem, egy mérhetetlenül arrgonás és egy pöffeszkedő alak. Látszik, hogy tiszta Mardekáros stílus van... ahogy elővettem a magazinom, majd a lányra pillantottam felemelem a fejem és válaszoltam a kérdésére. -Ezt most komolyan kérdezted? A válaszom nem! Griffendéles vagyok!- Húztam lefele az ilyen lyukasos kesztűt ami mostanában divat, de én nem a divat miatt hordom hanem mert kell és muszály. Nem vagyok, egy nagy halálfaló azért sem hordom hanem ez egy nyom kiskoromból hagyva. A lány nagyon rosszul hiszi, hogy rossz társaságom van valójában szeretek viccelődni meg bolondozni, de egy kis magánéletem lehet nem? Közben lapoztam egyet és fel- fel nézegettem a lányra. Majd ismét a kérdésre válaszoltam. -Nézd.. nem, olyan lány vagyok mint a többi. Visszahúzódó vagyok van is okom rá. Ellenben szeretek viccelődni és van, egy legjobb barátnőm is szóval... és szeretek ismerkedni meg persze új barátokat szerezni- Mondtam a lánynak a magazinomban közben lapoztam egyet majd ittam, egy kis forró csokit. Most az én kérdésem jött.
Miért nem szereted a zsúfolt helyeket?- Pillantottam egyet a lány felé. Kezdtem azt látni rajta, hogy egy picit ideges és feszült? Vagy rosszul látok? Már nem is tudom, mindazon által bevallom tényleg jó vele beszélgetni
Ó, szóval Maya. Egy átlagos név egy átlagos lánynak. – Quinn – Mennyivel szebb és különlegesebb név, egy jóval szebb és különlegesebb lánynak. A kérdésére felvontam a szemöldököm – Na ácsi, kislány! Egy, nem förmedtem rád, csak tettem egy megjegyzést, amin nem az én bajom, hogy ennyire kibuktál rajta. Kettő, az előbb mondtam el, ha figyeltél volna, hogy miért egyedül vagyok itt. Három, mi a fenéért kellene elsüllyednem? – Hihetetlen ez a csaj. De most komolyan! Semmi értelme sincs annak, amit mond, félreértelmezi a mondandómat, és kiakad a nagy semmin. Az ilyet kezeltetni kéne… És akkor még gúnyosan vigyorog. De mire fel?! Kész ez a csaj. – Semmi gond, megbocsátok – mosolyogtam gúnyosan Mayára. – Mit nem szoktam? Egyedül lenni, vagy merengeni? Tudok létezni a barátaim nélkül is, bár tény, hogy jobban érzem magam társaságban. Ami az utóbbit illeti, pedig eszembe se jut. Merengeni a szentimentális idióták, és az öregek szoktak. – Lehet, durván hangzik, hát istenem, ha nem bírja a kritikát, akkor minek van még itt? – Véletlenül nem hugrabugos vagy? – érdeklődtem. Pont oda illenek az ilyenek, mint ez a Maya. Szerencsétlenek, ostobák és még látványra sem olyan szépek. Mert ugye a Mardekárnak ott vagyok én, a Hollóhátnak a legjobb barátnőm, Charlotte, és a Griffendélnek… öö talán Patil, de csak ha nagyon mondanom kell valakit. Na de ami a Hugrabugot illeti, ott egy széplány sincs, de most tényleg. Ha valaki tud nekem mutatni akár egyet is az szóljon. Meg ittam a forró csokim, így jobb híján a bögrémmel játszottam. Nem tudom eldönteni, hogy kérjek-e még egyet vagy inkább valami sütit válasszak. Talán, ha egyszer voltam itt, de már az is régen volt, szóval ötletem sincs, hogy mit lehet itt kapni. Megkérdezném Mayát, hogy hátha tud mondani valamit, de inkább kihagyom, mert még a végén megint olyat lát bele a mondandómba, ami valójában el se hangzott. Miközben gondolkozom, egyre többen lesznek, ami kezd nagyon zavarni, hiszen, pont emiatt nem a Három Seprűt jutalmazom a jelenlétemmel. Végül rendeltem én egy café melange-t, és úgy határoztam, hogy addig adok esélyt Mayának, hogy meggyőzzön, miért kéne a társaságát elviselnem, amíg meg nem iszom. Ha nem nyűgöz le, inkább beugrok a Mézesfalásba nézelődni, és majd lassan visszamegyek a suliba.
Szemrehányóan forgattam a szemem még is minek képzel engem ez a lány? Ő is egyedül van, akkor meg mi a fészkes fenéért jött ide? nem értem, hogy mi baja, bár ahogy a viselkedési stílusát nézem és ezt a hozzáállást hát... tipikus Mardekár. Bevallom még őt sem láttam erre fele bóklászni, de ahogy elnézem nem is nagyon érdekel. Szerintem semmi köze sincs hozzá és nem látnám azt, hogy nap mint nap itt mászkálnának a szerelmes párok. Hiszen a lány is egyedül van. Mocskosul válaszolgatott nekem és még van bőr a pofályán ilyet kérdezni, hogy hívnak engem? Ha az ő helyébe lennék már réges rég a porba lennéksúlytva. Felhúzom a szemöldököm majd grimaszul a lány felé nézek. -Maya! A tiéd?- Majd eltávolodok tőle és lassanként kortyolgatok a poharamba. Ismételen a lányt páztáztam majd egy kis idő múlva megszólaltam. -Öhm.. nem azért de mit képzelsz magadról, hogy csak úgy rámförmedsz? Tudtommal te is egyedül vagy ezen a helyiségen... akkor meg? A helyedben már rég elsüllyedtem volna- Gúnyos vigyor ül ki a számon. Mondanom sem kell, hogy ez a lány nagyon nagyra tartja magát csak nem tudom minek. Beképzelt kis liba.. igaz édesanyám mindig azt mondta, hogy akit még nem ismerünk ismeretlenül soha ne itéljük el egymást.
De mivel láttam rajta, hogy tipikus Mardekár nem nagyon repdesek az örömért, de ha egyszer egy ilyennel hozott össze minket a sors. Kiváncsi vagyok ,hogy meddig fogogjuk egymás idejét rabolni vagy lehet, hogy a végén még jól kijövünk egymással és öri barik leszünk ez nevetséges. Bizonyos ponton nem volna olyan, jó dolog, hogy ha egy mardekárossal barátkoznék végülis mit számít nem igaz? -Már bocsánat vannak barátaim csak most jól esik néha egyedül lenni és elmerengni a gondolataimba te nyílván nem szoktál ilyet csinálni- Felhúztam a szemöldököm majd ittam, egy jó meleg cappuchinot. Mit sem törődve a szerelmes párokkal és már kezd ez a helyiség is zsúfolttá válni viszon minél többen vagyunk annál jobb.
//
