2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem is szükséges, hogy beszéljünk, lesz még rá még bőven időnk. Amit tudni akarunk, már tudjuk, és aligha hiszem, hogy ebben a pillanatban nagyon kiváncsinak kell lennünk a másik igényeire, hiszen az már szavak nélkül is látható. Nathalie van annyira tudatos, hogy odavezeti a kezemet, ahol a legjobban kívánja, nekem pedig minden vágyam az ágyékomban összpontosul, amit már csak az egészít ki tökéletesre, hogy a mellkasomra támaszkodik, miközben hátrafeszíti a felsőtestét, így adva még gyönyörűbb látványt a nyilvánvalóan mennyei élvezeteknek. Olyan kemény vagyok, mint egy acélcső, a sok hónapnyi nélkülözés, önmegtartóztatás minden negatívuma most kiszabadul, s kétségbesetten hajszolja a végső beteljesülést, amire ennyit kellett várnom. Az eszembe sem jut, hogy a szerelmem lehet, hogy másnak is odaadta magát, már kidühöngtem magamat, most már itt van, és nem számít a korábbi út, csak hogy engem szeret, és remélhetőleg nem mond többet olyat rólam, hogy a múltja vagyok. Ahogyan fel és le csúszkál rajtam, fel is emelem a fejemet, hogy le is nézzek a combjai közé, nahát így még tényleg nem láttam, de ezúttal nagyot is nyelek, örömteli, hogy mindezt én értem el, hogy így zihál. Az se zavarna, ha sikoltozna, legalább mindenki megtudná, hogy már annyi esélyük sincs, mint korábban. Összetapadunk, mint két kutya, annyira szűk lesz hirtelen a nedves járat, csoda, hogy ha szét fogunk tudni csúszni. Ahogyan remegés fut végig a testén, az enyémen minden előzetes jelzés nélkül egy hatalmas kitörés, s mindezt a remegései már csak erősítik, kissé felülök, ahogyan kapaszkodok a vállába, nem számítva, hogy ő a gyenge lány, úgy szorítom, hogy majd szétroppantom. Behunyom a szememet, nem törődve most a látvánnyal, kiengedem magamból az összes elfojtott indulatomat, s a hangomat is, ami magamhoz képest tényleg meglepő lehet. Ezután hagyom, hogy rám dőljön, én is kiterülök, és még tényleg nem mászunk szét. - Te jó ég. Csak azért várattál hogy ez ilyen jó legyen? – A mocorgása további zihálásra késztet, ez már túl jó, noha Nathalie esetében ilyesmit nem is érdemes mondani..
Nem is lehetett kérdés, hogy nem fog ellenkezni. Teljesen elmerülhet bennem, ahogyan ügyesen mozgatom a csípőmet. Igen engem is épp ez tüzel fel annyira, hogy birtokolhat kívül belül, ahogyan én is őt, hiszen szorosan tartom és eszem ágában sem lenne most elmoccanni. Nem volt könnyű dolgom, hogy megértessem vele mennyire szeretem még most is és hogy csak miatta vagyok itt, de végre felfogta és ez a fontos. Innentől már nem érdekel az a másik lány, hiszen tudom én jól, hogy elég újra magamba bolondítanom és nem lesz majd képes másra gondolni. Az együttlétünk pedig ehhez az első lépés és amilyen tempóban dobálta le a ruháit és ahogyan szorította a csípőmet, amikor ráültem, hát nem is kérdés, hogy nem fog egy ideig eszébe jutni az a másik lány, ha pedig felsejlene előtte, hát ilyen módon igen gyorsan újra ki tudom verni a fejéből. - Akkor jó... maximum... irigy... oh... jézus... irigyek lesznek... - nem megy már olyan könnyen a beszéd, hiszen pontosan tudja hogyan kell még jobban ingerelnie, hogy a beszédemet már inkább csak az egerek hallját. Újra felülök, hiszen érzem, hogy hamarosan végigcikázik az egész testemen a kéj, ami eddig csak olyan ádázul feszített. A combjain támaszkodom meg, így még belátást is biztosítok neki abba, ahogyan újra felemelkedem és lejjebb csúszom rajta. Egyre fokozódik a zihálásom, amíg aztán az ujjaim immár igen szorosan nem kapaszkodnak a lábába, a testem pedig egészen megfeszül, néha megremeg, ahogyan végigsöpör rajtam a kéj és érezheti, ahogyan szinte teljes erőből rászorulok odalent is, ezzel őt is a csúcs felé sodorva. Beharapom a számat, hogy csak hangos nyögésben nyilvánuljon meg az élvezet és ne sikításba torkolljon, mert a végén még tényleg zokon veszik a szomszéd szobában lakók, hogy túlságosan hangosak vagyunk. Amikor érzem, hogy ő is még jobban megfeszül bennem, nem hagyom abba a mozgást, csak újra előre dőlök, hogy kipréseljek belőle mindent, amit csak olyan régóta tartalékolt, csak aztán engedek a fáradtságnak és hanyatlom a mellkasára. Lüktetek, ahogyan mással soha sem sikerült még. Ebben mindig is ő volt a legprofibb. Apró csókot lehelek az ajkaira, de nem moccanok. - Hiányoztál... és most már nem engedlek el... - búgom halkan a fülébe és megfeszítem kicsit magamat odalent párszor, még egy kicsit rádolgozva az amúgy sem gyenge élményre.
♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Újra együtt ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Természetesen nem megsérteni akarom, mindketten tudjuk, hogy volt bennünk önzőség, és sértettség. És jól sejti, már nincs visszaút, túlságosan is egymásra hangolódtunk. Gyorsan vissza tudtam magamban idézni, hogy mit is éltünk át mi ketten az első alkalommal, és tudom, hogy most ugyanolyan fenséges lesz, mint aznap, amikor egymásra találtunk. Előtte nem igazán voltam szerelmes, most pedig úgy érzem, hogy minden szenvedésem megérte ebben a pillanatban. Tudom, hogy senki nem ért volna fel Nathalie-hoz, bár Melissa alaposan megrezgette azt a bizonyos lécet, de most csakis a szőkeség jár az eszemben, és hogy mennyire kéjesen tudtunk egymáshoz simulni. A ruhák gyorsan lekerülnek, s bár az átok miatt legbelül egy évekkel fiatalabb kislány él, a teste, és a szeretetéhsége már egy felnőtt nőt idéz, aki képes átadni magát a vágyainak. Na és persze az enyémeknek, hiszen noszogatnom sem kell, máris gyorsabb, erősebb mozgásra kapcsol, hogy az ágyékom szinte belesajdul, édes és fájdalmas élmény ez egyszerre, olyan, amitől nem is fogok tudni szabadulni, gyorsan függőséget okoz. Megfordul ugyan a fejemben, hogy én kerülök felülre, megmutatni neki milyen is az, amikor olyan szinten ostromlom, hogy az már szinte erőszaknak minősül, ám ezt gyorsan el is vetem, hiszen nem tudok betelni a látvánnyal. A széttárt combok teljes belátást engednek, s a vad csókjával együtt meg is kapom függönyként az arcomba a szőke hajzuhatagot is, amely édesen csiklandozza a bőrömet. Ahogyan átvezeti a kezemet a nyiladozó virághoz, immár nem csak az ágyékom, hanem a teljes testem úszik a kéjben, ahogyan simogató ingerlésem közepette már két fronton, kívül és belül is birtokolhatom őt. - Vannak, de nem érdekel...! – Szuszogom, hipnotikusan tapadva tekintetemmel a ringó keblekre, a hullámzó csípőjére, s jól sejti, itt aztán nem fogjuk elhúzni a dolgot. Körkörösen mozgatom az ujjaimat a finom, szinte minden moccanásomra érzékeny rózsaszín húson, amely már a végletekig sikamlós, s tudom, hogy a kőkemény oszlop, amely benne mozog, hamarosan megadja magát a végtelen gyönyörnek.
Azért az mégis csak számít, hogy megvárt, még ha nem is úgy szó szerint, de én szokás szerint önző módon így kezelem a dolgot, mintha türelmesen rám várt volna és addig senkit sem fogadott az ágyába. Persze haragudott és kellett egy kis huzavona neki, amíg rávette magát, hogy engedjen nekem, de végül is nem kellett sok és ez a lényeg nem igaz? Valahol ő is tudta mélyen, hogy én kellek neki nem pedig valaki más, csak pipa volt, ami valahol érthető, de így hogy az én oldalamat is nézi már egészen más a helyzet, hiszen nekem sem volt könnyű és igenis okom volt rá, hogy nem vártam rá, hiszen azt hittem cserben hagyott. Egyformák pedig nem vagyunk, ő egyszerűen jobban bírta a várakozást, de neki nem is kellett egész életében bezárva élnie, úgyhogy mégis csak nekem van igazam, hogy tenni akartam valamit, meg aztán ha meg akartam keresni őt annak ára volt és vállaltam, hogy azt az árat megfizetem valaki más karjai között. - Ebből a bók részét veszem csak magamra, főleg jelen helyzetben. - mosolyodom el cserfesen, hiszen már kétlem, hogy nagyon lenne visszaút. Nem is hiszem, hogy jót tenne bármelyikünknek is, hiszen ő is már kő kemény, ha most állnánk le, a végén még valami fizikai bajt okoznánk vele neki, meg hát nekem is. Azóta, hogy lelépett nem volt más, legalábbis azon kívül, aki végül segített kijutni. Ennyire azért fontos volt nekem Ashton. Bár tény, hogy ő régebb óta éli aszkéta életet, de nekem se volt könnyű. Ezt abból érezheti is, hogy milyen könnyen helyezkedem el. Egy csepp ellenállás sincsen és már hátra is döntöm, hogy kényelmesebben élvezhesse a menetet, ha már én voltam, aki miatt olyan sokat bánkódott, ennyit megérdemel és persze számomra is igen kényelmes ez a póz. Csak akkor hajolok kicsit előrébb, amikor megszólal, és valamival gyorsabb mozgásra ösztökélem a csípőmet. Finom körzések, profi csípőmozgás, de hát tisztában van azzal, hogy e téren soha sem voltam kezdő, van elég gyakorlatom. Tudom azt is, hogy neki mi is a jó és azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy nekem mi. - Eszem ágában sincs. - suttogom az ajkaiba, miután megtámaszkodva a feje két oldalán vad csókot adok az ajkaira. Csak aztán nyúlok az egyik kezéért, amivel a combomat simogatja és finoman átvezetem máshová, még hozzá pont oda, ahol épp az akció lényege zajlik. Finoman beharapom az alsó ajkamat. A mozgást nem fogom vissza, csak neki mutatom meg, hogy mire vágyom, amivel még jobban feltüzelhet, hogy hogyan izgasson még tovább. - Remélem nincsenek... közvetlen szomszédaid. - mert azt sejtheti, hogy nem leszek éppenséggel csendes, sőt ha teszi, amire ösztönzöm, akkor újra megtámaszkodom a feje mellett és a gyorsuló mozgás mellett a hangom is egyre erőteljesebbé válik.
♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Újra együtt ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Talán túl könnyen adtam meg, de most már nem számít. Mint ahogyan a szerelem sem, amit most nem tudok magamban megfogalmazni, mivel oly mélyen elnyomtam magamban. Viszont ha nem lenne nekem fontos, nem is tudtam volna rá ilyen dühös lenni, ezért a méreg, no meg a vágy keveredik egymással. Még mindig egy gyönyörű, kívánatos lánynak tartom, aki hatással van rám, és elveszi amit akar. Ezúttal büszke lehetek magamra, én vagyok az, akire vágyik. Most félreteszem, hogy ha máskor olyan kedve van, akkor nem én leszek a befutó, noha azt sugallja, hogy szeret. Talán így is van, de ki tudja, hogy meddig. Viszont nem lelkizhetek állandóan a történteken, megadom magamat, hogy végre kárpótlást nyerjek általa. Bólogatok, hiszen már nehéz megszólalni, csupán a szőke tincseibe túrok bele, felnyögve, ahogyan az ölemben fészkelődik. Kettős érzés, hiszen olyan tökéletesen alkalmas a teste a szerelmeskedésre, hiszen rugalmas, ezzel együtt viszont tényleg még csak egy kislány, akivel minden alkalom olyan, mintha az első lenne, így már most a fellegekben érzem magamat. - Nem gondoltam, hogy téged bárki pótolhat, másfelől nem kell, hogy átverjenek. – Ezzel most nem szemrehányást akarok tenni, és inkább nem is tudnék róla, hogy ő vajon megtette-e valaki mással, jó eséllyel igen, hiszen vélaként úgysem tud magának parancsolni, én viszont a lelki sebeknek köszönhetően maximálisan elhatárolódtam a lányoktól, noha Melissa talán még bele is ment volna a dologba. Meglehet, én is, de róla is kiderült, hogy van egy pasi az életében, akivel csak a szex miatt jár össze. Na nekem ez sosem volt annyira fontos, hogy másodhegedűs legyek egy próbakapcsolatban úgy, hogy ő közben mással kavar. Nathalie mozgolódik kissé, de aztán nem is nagyon kell erőltetnem, hogy siessen már, most nem kell nagyon hangolódnunk, én kőkemény vagyok, ő pedig tiszta nedves, így semmi akadálya nincsen, hogy egyesüljünk. Komolyabb célzás nélkül is rám tud ülni, mintha csak egymásnak teremtettek volna. Sőt, olyannyira átveszi az irányítást, hogy az első sorból nézhetek rá fel, mintha én lennék kiszolgáltatva neki. Így a csípőmet nehezebb ugyan mozgatni, de miért is tenném? Néha azért végzek felfele döfködő mozdulatokat, hogy még mélyebbre hatoljak, a lassú mozgás most bőven elegendő, ki akarom élvezni minden pillanatát. Elmélyülök a tekintetében, a halk nyögés rám is átragad, oly édes, ahogyan így játszik a hangjával, csupán a csípőjét érem el így, ezért inkább a combja belső felét simogatom, s behunyom időnként a szemem, ahogyan átadom magamat az érzésnek, ám gyorsan ki is nyitom ismét hogy lássam a beteljesülést hozó angyalt. – Ne fogd vissza magadat.. – Szólalok meg összeszedve az erőmet, engem nem kell félteni, így ő irányíthatja a lendületet is, de ha arra vágyna, hogy legyek vele durvább, akkor bizony nekem kell felül lennem.. Addig marad a csodálatos látvány, az emelkedő, telt keblek látványa.
Nem mondom, hogy nem volt egy csepp kétségem sem, hogy esetleg még sem fog ez olyan könnyen menni, mint ahogyan szerettem volna, hiszen azért mégis elég csúnyán elrohant anno és a levelekre sem válaszolt... De végül elértem, amit akarok, ahogyan mindig és ez a lényeg igaz? Ashton itt van most velem, hiába beszélt valami másik lányról, de jó eséllyel az illető nem lehet olyan nagy szám, és valószínűleg nem is tett túl sokat azért, hogy Ashton figyelmét felkeltse, én pedig azt nagyon jól tudom, hogy miként kell, még ha ő úgy is gondolja, hogy nem jár neki engesztelés, de hát megbántva érezte magát, ennyi azért még sem árt. - Ez igaz, ezt akarjuk, és már te is akarod, de ettől még sajnálom... Tudnod kell, nagyon... - suttogom ezt már csak, amikor az ölében ülök. Ha nem mondjuk, hogy engesztelés akkor is éreznie kell, hogy nekem mennyire fontos. Rá vágytam, akkor is, amikor mással voltam, mert hát sejti és jól, hogy volt más, aki végül az életét adta azért, hogy itt lehessek, de nekem akkor is ő járt az eszemben. Az a nagy kérdés, hogy vajon azért, mert szeretem, mert tényleg oda vagyok érte, vagy azért volt ez, mert nem kaphattam meg? Ilyen mélységeiben még nem gondolkodtam el a dolgon és szerencsére már ő se nagyon tud gondolkodni, legalábbis igen jól látszik, hogy a vér már nem épp az agyában munkál, hanem valahol jóval lejjebb és nem is visszafogott mértékben. Örülök neki, hogy azért még sem utál, csak meg volt bántva és azért volt olyan utálatos még pár perccel ezelőtt, de már nem az és az a lényeg. Sőt olyan szorosan ölel, mint talán még akkor sem, amikor együtt voltunk. - Senki? Úgy érted... senkivel sem voltál azóta sem? Oh te szegény... - nem lehetett könnyű neki, hiszen mégis csak férfiből van és ennyi önmegtartóztatás és mindez miattam? És mégis megpróbált nekem nemet mondani. Más biztosan azt mondaná erre, hogy becsülendő a hozzáállása, de egyszerűen butaság. Szerencsére erre ő is rájött és hát nem is kell sokat várnia, ha már ilyen sokáig vissza kellett fognia magát. A hergelő mozdulatokat nem húzom sokáig. Felemelkedem kissé, hogy minden nehézség és gond nélkül helyezkedjem el. Na igen, azért mégis csak összeszokott páros vagyunk, ő pedig amilyen állapotban van... cseppet sem komplikált rácsusszannom. A halk nyögés nem maradhat el. Szinte villámcsapásként száguld végig a gerincemen az érzés és pár pillanat kell is, amíg a mozgást sem indítom el, csak kiélvezem a pillanatot egy elnyújtott csók erejéig. Csak aztán teszem a kezeimet a mellkasára, hogy lenyomjam az ágyra és eldőlhessen, én pedig finom mozgásba kezdjek immár visszahelyezkedve. Régen is így szerette a legjobban, hiszen meg van az élvezet és a tökéletes látvány is számára, a kettő pedig együtt gyilkos kombináció.
♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Újra együtt ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Igaza van, ha most mégis itt van, akkor megpróbálhatok túl lenni a dolgon. Bólintok, most kell döntenem, hiszen felesleges ezen napokat rágódni. Ha beadom a derekam, azt most is tehetem, nem kell álszent módon úgy tennem, mintha nem hiányzott volna. Igaz, hogy ott van Melissa, de neki tényleg van valaki az életében, aki mindig is ott lesz afféle vésztartaléknak, ha összeveszne az aktuális pasijával, én meg nem akarok azon rettegni, hogy mindent jól csinálok-e, vagy már visszajár lefeküdni azzal a másikkal. Talán Nathalie céltudatos volt, hogy többeknek tette a szépet, de most itt van, láthatóan csak engem akar, akkor a mostra kell koncentrálnom, nem holmi kétes jövőre. Szőke szerelmem akkora szemekkel mered rám, de azért az sem lebecsülendő tény, hogy a melleihez érve igen nehéz ellenállnom, nem mintha akarnék. A haragom elszáll, legalábbis szenvedélyt merítek belőle, ahogyan találkozik az ajkunk, és pillanatokkal később már a szobámon belül vagyunk, bezárkózva. Csoda, hogy nem ütköztünk valami nevetgélő diáktárs csapatba, hiszen látszik rajtunk, hogy mit is forgatunk a fejünkben, égünk a vágytól. - Köszi.. – Azért a következő mondata kissé megakaszt, lényegében szó szerint, nekem nincsenek ilyen elvárásaim, és ennek hangot is adok. – Én nem akartam ezt kierőszakolni. Nem kell kiengesztelned. Azért vagyunk itt, mert ezt akarjuk.. - Ne azért bújjunk ágyba, mert most úgy érzi, hogy ezzel tudunk túllendülni a holtponton. Még mindig szeretem, és kívánom őt, de csak akkor, ha neki ezt nem nyomasztó, hanem tényleg élvezetes. Láttam rajta, hogy olyan nagy szemekkel vágyott rám, így ebben méltán bizakodhatok. Így a gyors közejáték után már hagyom is magamat az ágyra tolni. Letolom a nadrágomat, és kibújok belőle, lényegében már alsóval, zoknival együtt, a cipőm valahol útközben már lekerült. Semmi nincs most rajtam, így amikor leveszi a melltartóját a blúz után, már látható, hogy mi is jár a fejemben. Miért ennyire lassú? Értem én, hogy nem kéne elsietnünk a dolgot, de azért ez mégiscsak túlzás. Már szinte hivogatom, a kezeimmel is intek, pedig nemes egyszerűséggel az ölembe ül. Mintha kárpótlás ez az egész, most én nem tudok megszólalni, főleg, hogy itt aztán még előjáték sem nagyon lesz. - Hát még én. Nem tudtalak igazán.. utálni. Azóta mindenkit ellöktem magamtól. Nem volt senki. – Mármint akivel idáig jutottam volna. Valahogy egyértelmú volt, hogy Nathalie az alfája és omegája az életemnek, nélküle valahogy olyan elképzelhetetlen volt továbblépni. A fenekénél támasztom meg, ha már így odaült, s most viszonzom a csókját. A kebleihez préselem a felsőtestemet, vágytól izzóan, s tudom, közel a pont, amikor végképp elvesztem a fejemet. Talán éppen ezt érdemelné?
- Tudom és... hibáztam, de nem jár nekem még egy esély, vagy a megbocsátás? - ártatlan tekintet, hatalmas pislogások, mintha minimum tényleg mindjárt elsírnám magamat. Azért igenis meg kell próbálnia megérteni, hogy mennyire nehéz volt ez nekem. Persze bíznom kellett volna benne, de talán ha jobban belegondol épp elég ideig voltam bezárva, egyedül. Nem igazán volt időm, hogy kialakuljanak bennem azok a szociális alapelvek, amik a legtöbbekben. Nem értek azok a behatások, mint másokat és egészen más erők motiváltak, hiszen egyszerűen csak végre ki akartam jutni onnan és persze azt hittem közben Ashton sem jön vissza, ahogyan előtte már mások is megtették... Csoda, ha féltem, hogy ugyanúgy elárul, mint mindenki más? - Tényleg úgy gondolod, ha akarnék akkor... nem lenne más? - talán nem épp a legkedvesebb kérdés, na de lássuk be azért igazam van. Nő vagyok, plusz elég szép adottságaim vannak, no meg a felmenőim... Nem lenne nehéz találnom magamnak valakit, hiszen végül olyan is lett, aki az életét adta értem, hát akkor tényleg ne lenne más rajta kívül? Mégis itt vagyok és mégis szinte már könyörgöm neki, hogy bocsásson meg, hogy próbáljon megérteni, hogy fogja fel végre, hogy tényleg fontos nekem és nem csak azért vagyok itt, mert játszom vele, hanem mert tényleg őt akarom és végre amikor nem ellenkezik és a csók is megtörténik már tényleg érezheti és végre én is tudom, ledőlt az a gát és már nem fog újabb magyarázatot várni tőlem, csak egyszerűen megadja magát nekünk. Pár perc múlva pedig már arra eszmélek, hogy kattan a zár mögöttünk és már biztosan nem zavarhat meg minket senki sem. - Illik hozzád, olyan... rendes. - csak pár szó, amit sikerül az újabb csókok között kipréselni magamból. Kihívás most beszélni és persze arra se sok esélyt látok, hogy túlzottan lassan haladjunk előre, de végül mégis erőt veszek magamon és megállítom. Na nem azért, mert én ne akarnám, szó sincs róla, egyszerűen csak... - Megbántottalak és ezzel tisztában vagyok, úgyhogy az a minimum, hogy... - egyszerűen csak egy mozdulattal segítek neki, hogy kibújjon a pólójából, majd szépen finoman a mellkasát megtámasztva tolom el az ágyig és csak aztán lépek hátra. - Le a nadrágot! - közben pedig én magam is elkezdem kihámozni magamat a saját ruháimból. Szépen lassan gombolom a blúzt, amit már majdnem leszaggatott, hogy aztán a melltartó pántja is lecsússzon a vállamról és az is a földre hulljon, majd szépen sorban nem kínzóan lassan, de mégis érzékien minden más mellettük végzi a földön. Én pedig végül az ágyat célzom meg, hogy ha még nem helyezkedett el rendesen és még netán van rajta valami, akkor én szabadítsam meg a maradék ruháktól és végül szépen szemből az ölébe üljek. - Olyan sokszor képzeltem el ezt... tudod ugye? - remélem, hogy ha eddig nem is, most már tudja, hogy mennyire fontos nekem és el is hiszi. Csak aztán csókolom meg, de egyelőre még csak ennyi. A kezem finoman szánkázik végig a mellkasán, miközben a csípőm gyengéd körkörös mozdulatokkal hevíti a vágyait, ha egyáltalán van még hova.
♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Újra együtt ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Némán hallgatom őt, ahogyan magyarázkodik, tényleg van benne ráció, amit mond, de én csak arra tudtam akkor gondolni, amikor valaki másnak a karjában láttam, hogy neki aztán mindegy, hogy kit ölelget. Hogy ennek a lánynak nincsenek érzései, csak a társfüggőség, és hogy valaki mindenképpen kiszolgálja. Értem én, hogy szabadulni akart az átoktól, de ezt fel lehetett volna építeni tudatosan is, én segítetettem volna, méghozzá úgy, hogy nem halok bele. Ám.. elhiszem, hogy már egy idő után annyira kétségbeesett volt, hiszen úgy élte le az életét, mint valami toronyba zárt királylány. Akkor én is önző lennék, hogy azt mondom, hogy már nem tudok vele együtt lenni, ha másokba is fektetette a bizalmát? - Nem, egyszerűen csak hihetettél volna jobban bennem, mint másokban. – Morgolódom már enyhültebben, tényleg nem vagyok egy különleges alak, de lényegében meg se várta a küldetésem kimenetelét, türelmetlen volt, rögtön újabb feláldoztható katonákat küldött oda. Igaz, az átok teljesen más volt, mint mindketten hittük, és kudarcnak is felfogható, hogy elsőre nem tudtam megtörni. - Vagy csak.. már tudod, hogy velem jó, és most azért vagy itt, mert éppen nincs más. – Ez már csak indok, hogy a saját érzéseim ellen próbáljak küzdeni, de mit kéretem magamat? Itt van, gyakorlatilag szerelmet vall, miért kell ennyire gőgösnek lennem? Hiába tolnám el, merő véletlenségből pont a keblénél sikerül, és az a forróság, ami elönt, a lélegzetembe is éket ver, s tudom, hogy csak ő oldhatja fel. Szomjúságomra Nathalie az egyetlen, aki enyhítést adhat, így hát vadul kortyolom az ajkait, beszívva az illatát, teljes testtel, szinte fékezhetetlenül magamhoz szorítva. Ahogyan a polóm alá nyúl, már végképp elvesztem a kontrollt, főleg, hogy az előbb a melle akadt az ujjaim közé. Most ismét megtörténhetne, de nem akarom egyikünket se kompromittálni, én azért nem vagyok véla, aki számára elvész a külvilág. Körbekapom a tekintetemet, erre bármikor járhatnak. Van szobám, méghozzá a folyosón. Gyorsan kézen fogom, hogy arébb siessünk, remegő ujjakkal nyitom a zárat, hogy ha bent vagyunk, akkor magunkra zárjam, s ugyanott folytassuk. A szobát csak én lakom, tisztaság, és rend van, noha sosem számítok senkire, a puritán lét inkább belőlem fakad. Itt bent már én is zihálva gombolgatom a blúzát, annyi idő elfojtás után most mégiscsak visszatért életem szerelme? Nem kéne ezt lassabban, jobban kiélvezni? Áh, sutba dobok inkább mindent, és erőteljesen falom az ajkait, finomkodás nélkül nyúlva már be a nacija irányába is. Túl sok rajtunk minden!
- Épp azért volt még rosszabb, hogy attól féltem csalódnom kell, épp azért fájt annyira. Nem... nem értheted, nem voltál az én helyemben, hiszen még elmenni sem tudtam. - na igen azért az én helyzetem sokkal komolyabb volt, mint amit ő akár csak elképzelni tudna. Rá bíztam magamat és attól féltem, hogy nem tér vissza és még csak utána se mehettem, hogy megtudjam egyáltalán él-e még, hogy nem esett-e baja, hogy visszajön-e. Azért elég pocsék dolog csak várakozni. - Arra is gondoltam, hogy nem tudsz visszajönni és... másképp nem deríthettem ki, hogy mi történt veled. - teszem még hozzá, hogy a gondolataimat szavakba is öntsem. Csak egy módja volt annak, hogy utána jöjjek és megtudjam, hogy jól van-e, ha találok valaki mást, aki hajlandó segíteni, hogy végre megszabaduljak az átoktól. Az már más tészta, hogy közben ő visszatért, de talán ha tényleg belegondol, legalább megpróbálhatja megérteni, hogy milyen volt nekem. - Tehát csak két választásom volt, vagy sosem szabadulok onnan, vagy... sosem lehetek veled. Ez nem valami fair. - húzom el a számat. Na igen, örülök neki akárhogy is, hogy végül nem ő halt meg, hanem valaki más, aki kevésbé volt fontos. Tudom, hogy ezzel egyben meg is bántottam, de inkább bántódjon meg, de legalább életben legyen. Így legalább esélyem van rá, hogy újra együtt legyünk és nekem egy esély már elég. - Ha csak a magánytól féltem volna, most itt lennék veled? Utánad jöttem volna és... könyörögnék, hogy bocsáss meg és próbálj megérteni? - nem, addig még nem jutok el, hogy könny szökjön a szemembe, de ha erre lenne szükség arra is képes lennék. Persze nem mondom, hogy minden érzés, csak játék és színészkedés, mert erről szó sincs, hiszen tényleg fontos nekem és tényleg akarom őt, de persze a sírás már nem lenne túlságosan valós részemről. Ettől még igenis meg kell érteni, hogy miatta vagyok itt. Ha csak a magánytól félnék, akkor találhatnék mást, ezzel ő is tisztában van. Nőként és vélaként azért sokkal könnyebb dolgom van, mint neki, hogy találjak valakit magam mellé. Amikor pedig próbál eltolni, de a mozdulat nem épp úgy sikerül, ahogyan szeretné már tudom, hogy nyert ügyem van. Nem zavar az érintés, sőt még én magamat is ráteszek egy lapáttal, ahogyan szándékosan közelebb törleszkedem és végül megtörténik, amit annyira akartam. A csókja még mindig perzselőleg hat rám, nem csoda, ha nagyon szorítania sem kell magához, mert magamtól is szorosan hozzá simulok és egy pillanat múlva már azt veheti észre, hogy a kezem a nyakáról lejjebb csúszva már a pólója alatt matat. Azzal sem törődöm, hogy esetleg itt valaki ránk nyithat, hogy netán vannak a toronyban szobatárak, akárkik, akik megzavarhatnak. Egyértelműen vad a csókom, mint aki már így is alig tudta visszafogni magát. Tisztában vagyok vele, hogy egy csók még nem minden, ezért nem is akarok egyetlen csóknál leállni, főleg mert azt még holnapra kiverheti a fejéből, de ha más is történik, ha az ölelésében alszom el, akkor már tudom, hogy menthetetlen lesz.
♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Újra együtt ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Amióta ismerem Nathalie igazi motivációt, úgy vélem, már nem kell bedőlnöm. Hiába az oly édes pillantás, tudom, hogy legközelebb lelépne valaki mással, azt pedig már nem viselném el. Igen, utánam jött, és még kockáztatott is, de hogy a szerelme őszinte lenne? Ezt nem tudom eldönteni. Azt tudom, hogy engem elcsábított, magába bolondított, de többeket is. Én volnék számára az igazi? Végülis az átkot nem én törtem meg, nem volt hozzá időm, s erőm, Nathalie valaki mást áldozott be, akinek a vére a mi lelkünkön szárad. Nekem kellett volna meghalnom, vagy ha ezt elkerülöm, megtörni az átkot, s új életet kezdeni a szőke oldalán. De így.. - Igen, de tudtommal másokat nem szerettél. A szerelmünknek azért mégiscsak jobban hisz az ember. – Megrántanám a vállamat, magamat győzködöm, mert ő úgy vitatkozik velem, hogy közben folyamatosan nyugtat, érintésekkel illet, mintha el sem váltunk volna, és ez volna a happy end. Őszintének tűnik a tekintete, mintha nem érdekelné más, csakis én. Bűnbánó az ábrázata, nem olyan megvezetős, ahogyan Melissa lefestette. Melissa, tényleg az a lány mindig is kedves volt velem, vagány, kezdeményező, de mégiscsak foglalt, lényegében barát alapanyag. S Nathalie egy mozdulattal félre akarja állítani őt az életemben, az észérvekre rámutatva, hogy amikor leszáll az éj, az egzotikus külsejű kiscsaj bizony valaki más ágyába bújik be. Csak én vagyok örök magányra kárhoztatva. - Igen, ez talán igaz, de akkor úgy kellett volna lennie. Meghaltam volna érted, és nem mást használsz fel. Ez akkor is önzőség.. Nem érdemeljük meg egymást, egyszerűen nem. – Ráznám a fejemet, de elhúzódni nem igazán sikerül, megint bevon a bűverejébe. Véla, véla! Csak erről lehet szó, hogy a különleges aurájának senki sem tud ellenállni. De mi van, ha nem ezért szeretem, hanem azért, mert tényleg egymásra van szükségünk? - Összetörtél? Én.. azt hittem, hogy neked mindegy, hogy.. ki van ott veled? Nem csak a magánytól féltél? – Akad el a szavam, ez most szinte valami szerelmi vallomás volt, amit így eddig nyíltan nem mondott ki. Egymásra voltunk hangolva, és minden jött magától, de az érzésekről főleg az átok miatt nem láttuk értelmét beszélni. Ahogyan átkarolja a nyakamat, jóleső borzongás fut rajtam végig. – Nem akarom, hogy miattam bármit is el kelljen viselned. Nem akarlak megbántani.. – Próbálnám eltolni, de a kettőnk között lévő résbe ékelve a kezemet merő véletlenségből pont a keblére tévednek az ujjaim, s már tudom, hogy elvesztem. Most eszembe sem jut Melissa csak az, hogy aki miatt ennyi rosszat kellett kiállnom, most itt van, és szinte könyörög, hogy próbáljuk meg újra. Puhának szánt csókot indítok, de úgy összekoccan az arcunk, hogy már nem érdekel semmi. Keményen magamhoz szorítom, csókom férfias, követelőző, mintha olyan magától értetődő lenne, hogy mindez jár nekem.
Mindig elérem, amit akarok és ennek most sem szabad másképp lenni. Ashtonnak meg kell értenie, hogy igenis nagyon fontos nekem és hogy igenis vele akarok lenni, még ha ez nem is megy könnyen. Hogy van valaki más is a képben? Nem számít, mert úgyis én vagyok a jobb, mert valami barátot emlegetett csak, de rám nem barátként tekintett, hanem sokkal többként és most is látom ott azt a szikrát a szemében, bármennyire is igyekszik elrejteni. Azért annyira nem tud haragudni rám, mint a mennyire mondja, hogy akar. - Más is volt, aki megígérte, hogy visszatér, csak... képzeld magad a helyembe. Nem könnyű várni, ha az életed nagy része csak várakozással telik, főleg ha még reményvesztett is vagy, mert aki igazán fontos volt az is elment. Nem... nem volt könnyű és nem volt olyan, mint te, senki sem, ezt tudnod kell. - nem, persze nem szabad másokat emlegetnem, nem is viszem túlzásba, de azért meg kell értenie, hogy nekem sem volt könnyű dolgom, sőt igenis nehéz volt elérnem, hogy bízzam bárkiben is, miután ő is elment és bármit is ígért mások is megtették már és végül mások is cserben hagytak, de tőle fájt a legjobban. És akármit is mond én akkor is megbántam... - Talán... megtettem, de tudod mit? Nem bánom, ha azt nézem, hogy így te vagy életben. Ha meghaltál volna értem... akkor se lehettünk volna együtt, de most megtört az átok és végre lehetőségünk van rá, minden... nehézség nélkül. - és igen legalább elérem, hogy nem löki el a kezemet, hogy engedi, hogy hozzáérjek, még ha még mindig küzd is magával és igenis én tudom, hogy kicsoda, csak neki is meg kell ezt értenie. Fontos nekem és nem fogok csak úgy lemondani róla. Ha ezt nem érti meg az régen rossz, de még ez sem jelenti azt, hogy csak úgy feladom és annyiban hagyom a dolgot. Nem, ha már ide jöttem és ha már kijutottam onnan, akkor küzdeni fogok érte, ez nem is lehet kérdés. - Amikor azt hittem nem jössz vissza te sem... én is összetörtem, erre sem gondolsz. Fájt, iszonyatosan, de most itt vagyok és... szükségem van rád. Csak... és egyedül... rád. - nem engedem, hogy távolság alakuljon ki közöttünk, nem távolodom el és neki sem hagyom, akármit is mond. A kezem lassacskán a vállára csúszik, majd lassan a nyaka köré fonódik. Éreznie kell a közelségemet, hiszen ha szeretett egyszer, akkor ez nem múlik el csak úgy. Akkor sem, ha most valaki másról beszél. - Megtehetted, de engem nem érdekel, bármit elviselek, de akkor sem hiszem, hogy ő úgy tudna szeretni, mint én, főleg ha csak egy barát. Nem ismeri annyira, hogy mit szeretsz, hogy mire vágysz és nem... hiszem, hogy úgy tud hatni rád, mint én... vagy igen? - az utolsó szavakat már épp csak suttogom, egészen közel hajolva, de nem rohanom le és meg sem csókolom, de szinte csak milliméterek választanak el tőle. A két karom a nyaka körül, ha csak nem tolt el magától, az ajkaim szinte már az övéin, de legalábbis igen-igen közel. Meghagyom neki az utolsó pár millimétert és ha még hatással vagyok rá, akkor ő maga fogja megtörni a maradék távolságot. Valami barát... nem állhat az utamba, az képtelenség!
♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Újra együtt ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Azon tűnődöm, hogy a véla báj teszi mindazt, hogy most, hogy ismét, megint nem tudok rá haragudni, vagy csak a szerelmem nem múlt el sajnálatos módon, holott utálnom kéne. Gyűlöltem is azért, amit tett, de hát mint tudjuk, a szeretet és gyűlölet kéz a kézben járnak. Azért gyűlöltem, mert közben szerettem is. Viszont annyi idő eltelt már, kezd belőlem minden kiüresedni, és most, hogy itt van, már nem tudok olyan vagdalkozó lenni, holott gondolatban már számos módon megöltem, de valójában sosem tudnám bántani. Főleg, hogy itt sóhajtozik nekem, annyira én sem vagyok szemét. - Nem tudom, mondjuk várni rám? Szerinted ha szeretünk valakit, akkor nem vagyunk vele türelmesek? Elmentem, megigértem, hogy visszajövök, és megtöröm az átkot, erre kivel talállak? Egy másik.. próbálkozóval.. Na nem.. – Azért nekem is van büszkeségem. Azt se nyeltem le egykönnyen, hogy a lány mindenkivel, akit komoly kérőnek lát, máris összejön, de hát úgy fogtam fel, hogy ifjonti bénázás, kereste az igazit, azaz engem. De hát nálam sem állt meg. Azért az meglep, amikor megmutatja, hogy valóban kilépett a birtokról. Leengedem a karbafont kezemet, és szótlanul kapkodom a levegőt. – Oké, ezt nem tudtam, de értsd már meg, nekem az túl durva volt. Azt hittem, örök hűséget esküdtünk egymásnak, franc se fogja a leveleidet olvasgatni, ha közben meg kicsináltál lelkileg. Mit gondolsz, pár sor majd mindent megold? Ha velem megtetted, megtetted másokkal is, és köszönöm, de nem akarok beállni a sorba. – Értem ezt arra, hogy mit éreztem akkor. Talán még most is, de nyilván ez nehezebb bizonygatni, ha lúdbörözöm a közelségétől. És megremegek az érintésétől. Mégis megfogom a kezét, noha nem tolom el csak úgy. Csak rajta tartom a sajátomat. – Én már.. nem akarok megint csalódni. Teljesen összetörtem, és.. nem tudom, hogy menne-e megint. Ha ismét átversz.. – Felakasztom magamat? Ez a jó szó? Nem is tudom, lehet, hogy mégsem, de hogy teljesen megváltoznék, az biztos. De ha a barátságomat ajánlom, miért nem tudja csak úgy elfogadni? Miért nem tud időt adni? Csak itt kéne hagynom, de egyszerűen nem megy. Viszont az igenis keményen belémvág, hogy másokra is ilyen hatással volt, még ha azt is mondja, hogy én vagyok a hőse.. Ez lehet pillanatnyi magány is. Bár.. ha értem jött ki akkor a birtokról.. Lehetnek érzései.. De ezt nem lehet egy édes simogatásból lemérni. Felpillantok végül rá, de nehéz megszólalnom. Hosszú pillanatok telnek el így. – És ha azt mondom, hogy nekem is van valakim? Csak barát, de.. miért gondolod, hogy nekem nem volt olyan döntésem, hogy továbblépek, ha már te megtetted?
Nem azt mondom, hogy azt vártam a nyakamba veti magát, de azért ennél mégis csak többet és ennek ellenére még sem mutathatom ki nyíltan a csalódásomat, pedig van bennem egy jó nagy adag belőle. Mégis nincs mit tenni, kénytelen vagyok ezúttal csendesebben kezelni, sőt lehetőség szerint visszafogni magamat, hogy ne én érezzek haragot, hanem elérjem, hogy ez a konok ellenállása megtörjön végre. Végül is, ha nem lenne dühös az azt jelentené, hogy már egyáltalán nem érdeklem, tehát ha dühös... az a jó jel. Persze jobb jel lenne a kitörő öröm, de nem siettethetek mindig mindent. - De hát... tényleg nem érted, hogy azt hittem elmentél és ott hagytál? Mégis mit tehettem volna mondd? Én... - halkan sóhajtok egyet. Kicsit hátrébb lépek, ahogyan előkerül a pálcám, de leengedve, hogy ne érezze fenyegetve magát, aztán végül saját magamra irányítom a végét, bár látszik, hogy amit teszek azt nem könnyen teszem meg. Egy apró pálca intés csak, amire láthatja a változást, ahogyan jó néhány szép szőke tincsem és még a szemöldököm egy része is egyszerűen elveszíti a megszokott színt és szinte teljesen hófehérbe megy át. - Utánad mentem és csak pár lépés volt a birtokon kívülre és látod... Azt mondod nem érdekeltél? - újabb pálcamozdulat, ahogyan az az ősz szálakat gyorsan eltüntetem. Na igen, csoda, hogy nem lett komolyabb következménye a dolognak és azt mondja, hogy csak úgy tovább léptem és én bántottam őt. Meg se hallgatott. Azt várta, hogy ott öregszem meg egyedül, miközben azt hiszem sose tér vissza? - Balgaság... azért írtam neked, többször is, de nem válaszoltál és nem jöttél és... mérges voltam, amiért úgy ott hagytál. Múltidézés, nem számít, csak hogy nekem akkor is te kellesz és tudod ha innen nézzük nem is bánom, hogy eljöttél, mert így... jól vagy. - újra közelebb lépek, a pálcámat elsüllyesztve megint. Persze nem viszem túlzásba, ne hogy elszökjön előttem túlságosan hirtelen, de tudom, hogyan kell hatni rá és ha még akár csak egy csepp kötődése is van hozzám, akkor hamar rá fogok jönni, hogy van esélyem és van értelme próbálkoznom és akkor nem is adom fel egy könnyen, hiszen mégis csak róla van szó. - Barátok? - meglepetten pillantok rá és talán csak egy egészen kevésen múlik, hogy ne mondjak olyat, ami az egészet elrontaná. Talán az segít, ahogyan lehajtja a fejét, majd megszólal rám pillantva megint. Itt már nem habozok, egészen közel lépve nézek a szemeibe és bár egy pillanatra tétovázom, de végül mégis csak emelkedik a kezem, hogy a tenyerem az arcán pihenjen meg. - Én tudom. Ashton vagy, aki meg akart menteni, tehát egy igazi hős. Az én hősöm, akit... mindenkinél jobban... szeretek. - olyan, de olyan nagy a késztetés, hogy megcsókoljam és annyira akarom is, de ki tudja, amilyen nagyon el van anyátlanodva, nem biztos, hogy ez most jó ötlet lenne és főleg nem biztos, hogy jó lépés, ezért egyelőre nem teszem meg, bármennyire akarom is. Na ugye, tudok én fejlődni, ha akarok és... ha muszáj.
♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Újra együtt ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Karbafont kézzel, keményen nézek rá, annak ellenére, hogy az utóbbi időben csak menekültem a lányok elől, és semmilyen érzelmet nem mutattam, úgy véltem, hogy az a legegyszerűbb, mert úgy nem hagyok magamon fogást. Nathalie ellenben megérdemli, hogy az arcába mondjam, hogy mit is gondolok, pedig faképnél is hagyhatnám, ugyanis cseppet sem hat meg, hogy most itt van, és beszélni akar velem. Nyilván el kell vonatkoztatnom attól a bájosan csillogó szempártól, amivel egyszer levett a lábamról. Az állandó érzéki érintéséről, no meg a megértő, áhitatos lelki-kapocs dumáiról. Nyilván mindenek ezt mondta, hogy megtörjék az átkot. - Persze, mert neked mindig kell valaki, aki körbeugrál. Most, hogy kinyirattad azt a másik idiótát, megint szerető nélkül maradtál. Ha igazán szerettél volna, akkor nem küldöd csatába csak úgy a kérőket.. – Nem mondom, hogy egy önző dög, mert az már túl nagy sértés lenne. Ráadásul én a lovagi kódex alapján nevelkedtem, nem szokásom nőket megalázni, bármilyen gonoszak is velem. Csak elsétáltam, és megpróbáltam magamban lezárni, de mint tudjuk, nagyon nem sikerült, azóta is szenvedek legbelül. - És most mire számítasz? Türelmetlen voltál, és jött az a szöveg, hogy én már csak a múlt vagyok, most megint múltidézést akarsz? Ez már nem így megy. – Rázom a fejemet, amit utána le is hajtok, nyilván sokkal könnyebb dolgom lenne, ha nem érezném a teste melegét, a bőre illatát. Véla, és ezzel aljasul visszaél. A báró lánya mindig ismerte az adottságait, és nem szégyelt visszaélni vele. Ennek lettem az egyik áldozata. Csak azért nem teszem hozzá legbelül, hogy szenvedő, mert amíg tartott, nagyon is édes volt minden pillanata. Ha nem lett volna az, akkor nyilván nem is érezném magamat ennyire pocsékul. - Ami történt, azon már nem változtathatok. Nekem is van valakim, még ha nem is úgy.. de egy barát, aki legalább megért. Nem hiszem, hogy valaha képes lennék úgy érezni megint. Ha bármit is akarsz tőlem, annak nem most van itt az ideje. Egyszer talán lehetünk barátok, de.. valamit elpusztítottál legbelül. – Persze ez nem teljesen így van, igenis kívánom, csak éppen nem tudnék vele együttélni, és ez a fontosabb. Melissa más, még ha nem is vagyunk együtt, legalább vele beszélgetni lehet. De Nathalie-ban hogy bízzak meg ismét, amikor én az életemet tettem rá, ő pedig ki tudja hányakkal csalt meg? Lehet, hogy senkivel, és csak szájhősök voltak, de ha mégis.. Már nem tudok semmit. Lehajtom a fejemet, hogy aztán mégis felnézzek rá. – Már magamban sem hiszek..
Egyre nyilvánvalóbb, hogy nehezebb dolgom lesz vele, mint ahogyan eredetileg gondoltam. Taktikát kell váltani, vagy hát próbálkozni kell, mert valahogyan rájövök majd, hogyan férkőzhetek közel hozzá, ha már miatta vagyok itt. Azért lássuk be nem szoktam veszíteni és nagyon nem tetszene, ha ezúttal ez történne. Arról nem is beszélve, hogy úgy sem fogja elhinni nekem, legalábbis egyelőre, de ettől még igenis próbálkozom, hiszen fontos nekem. Itt vagyok, utána jöttem, ő kell nekem, bár ezt egyelőre nem hiszi el, na de majd.. Ha egyszer nagy hatással voltam rá most is menni fog, már csak azért is, mert lássuk be nem lenne ennyire ideges, ha nem érezne semmit sem irántam, ezt pedig úgyis kihasználom. - De mégis hozzád jöttem, amikor megtört az átok, hát ezt sem látod? És tényleg nem érted? Azt hittem, hogy nem jössz vissza. Tudod jól milyen sokáig voltam bezárva, kétségbe voltam esve, amikor nem jöttél vissza és... Csak ki akartam jutni onnan. - próbálom bizonygatni neki, hogy tényleg egyszerűen csak szerettem volna végre szabad lenni és attól féltem, hogy ez mellette nem fog sikerülni, hogy ő sem lesz esélyem rá, mert nem tér vissza, mert ő is megijedt mint a többiek és ott hagyott. Ezért kellett más, aki tényleg segít nekem és... találtam mást, ha egyszer muszáj volt. Azt nem várhatta, hogy örökre bezárva maradok egyedül a birtokon miután ő elment és a leveleimre sem válaszolt. - Ha nem kellenél, nem lennék itt. Csak te kellesz és... sajnálom, hogy türelmetlen voltam és nem bíztam meg benned, de féltem. Féltem, hogy egyedül maradok ott, ha a szüleim meghalnak... ha mindenki elmegy a birtokról, ha megöregszel. - a kezem lecsúszik az arcáról, de éreztem, hogy hatással volt rá és már ez is valami. A fejemet lehajtva sóhajtok, csoda, hogy nem hullajtok könnycseppeket, de nem akarom túlzásba vinni, azt úgy sem vennék komolyan, de azért ha jobban belegondol, hátha megsajnál. - Balek? Nem... egy rendes srác. Elmondtam neki mindent, azt is, hogy hiányzol és hogy megbántottalak és megesett rajtam a szíve és segített. Már nem volt veszíteni valója, ezért végül hagytam, hogy eljöhessek... hozzád. - újra felpillantok rá szomorú tekintettel, szinte már nyíltan vágyakozva, mint aki csak arra vár, hogy a szeretett férfi végre megölelje és azt mondja képes neki megbocsátani. Tudom, nem lesz ez egyszerű, de... kitartó vagyok, hiszen hosszú évek alatt értem el, hogy eljöhessek a birtokról, Ashton sem hiheti, hogy csak úgy annyiban hagyom ezt az egészet.
♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Újra együtt ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nőkre nem illik csúnyán nézni, de istenemre mondom, Nathalie alaposan kiérdemelte. Én, aki mindenkivel lovagias vagyok, most úgy káromkodnék, mint a kocsis, hogy visszajön életem szerelme, aki rendesen átvert a palánkon, meg még másokat is, és úgy tesz, mintha minden rendben volna. Szerencsére Nathalie pillantása lekoptatja az utánunk kémkedő horda felderítőjét, úgy fest itt nem nagyon szokták meg, hogy valakivel ilyen környezetben látnak. Hiába van ott Melissa, vele azért mégiscsak tartom a távolságot, nem szikrázik köztünk (most még) a levegő úgy, mint ahogy most Nathalie-val, noha részemről egyáltalán nem a vonzalomról árulkodik ez a nézés. Vagy ha mégis, próbálok rajta uralkodni. Hogy lehet ennyire szeretni és gyűlölni valakit egyszerre? Karbafonom a kezemet, hogy ezzel is mutassam, tartom a távolságot, és nincs semmi, ami megmásíthatná a döntésemet. Mégis, Nathalie-ból ismét árad az az érzékiség, amivel elvarázsolt, és ami ellen aligha tudok küzdeni. Biztosan bántja, hogy már kutyába se veszem, nem ezt szokta meg. - Cöh, de mindenkiről ezt mondtad. Sosem gondoltam, hogy egyszer én is pont ide fogok tartozni. Láttalak, láttalak valaki mással, akivel ott édelegtél, teljesen leírva engem. Én mindent megtettem volna érted, hogy feloldjam az átkot, végső soron meg is haltam volna érted. – Szólok hozzá keményen, átlátva a véla bájon, a saját sértett önérzetem már erősebb, mint a szerelem, amit egykor éreztem. A közelsége ismét részegítő, ám sok idő telt el ahhoz, hogy már józanabbul tudjak gondolkozni, még ha itt becézget is. Nem, ezt nem teheti velem, nem vagyok hülye! Ennél még Melissa is tisztességesebb, aki felvállalja, hogy van valakije, aki ha csak alkalmi is, de legalább tudja róla az ember, hogy foglalt, és nem éri meg a próbálkozást. Nekem már úgyse fog egy normális lány se jutni, de nem is érdekel. - Én bántottalak meg? És mit becézgetsz engem? Nem én vagyok a szerelmed, csak egy múltbeli eldobott koszos rongy, aki már nem kell neked. – Rántanám el az arcomat, de csupán megrezzenek, azért az érintés mégiscsak más, nehéz ellene küzdeni. Ha belegondolok, hogy azzal a másikkal is biztos lefeküdt, akivel láttam. – Ezek szerint az átoknak vége. Gondolom valami balek beáldozta magát végül. Mindenkit tönkreteszel, de miért? Ennyire önző vagy? – Talán bántó, amit mondok, de egyértelműen jogos kérdés. Semmi nem garantálja nekem, hogy megváltozott. Most ismét engem akar kihasználni. De ha Melissának van valaki az életében, akkor használjam ezt a kis cafkát csak arra? Végülis megtehetném, lemondván arról, hogy valaha tényleg szerelmes leszek, nekem nem jut, és pont.
Nem szeretek várni, de ezúttal mégis kénytelen vagyok türelmet erőltetni magamra, amíg a kért srác megtalálja végre Ashtont. Hát szó se róla elég türelmetlen vagyok, amikor végre a festmény megmoccan és meglátom őt. A mögötte érkező lány már kevésbé tetszik, főleg hogy még ott is marad, hogy bámuljon minket. Ashton itt valami nagy népszerűségnek örvend vajon? Kissé felszökik a szemöldököm és olyan lesújtóan nézek a lányra, amennyire csak tudok, de úgy fest nem veszi a lapot, főleg mert alig pillant rám, csak Ashtont figyeli, mintha minimum bálványozná. Persze amikor végre hozzám érkezik a szavai ellenére is mosolyt varázsolok az arcomra, hogy felpattanjak. Aztán tovább is viharzik, én pedig kelletlenül, de követem. Engem szoktak követni és lám, most én vagyok kénytelen. A lány kap még egy lesújtó pillantást és persze kissé ki is húzom magamat, csak hogy érzékelje, hogy nem jó illetővel packázik, ha így bámulja az én Ashtonomat, aztán szépen utána indulok, hogy végig hallgassam a nem túl kedves szavakat. Persze nem érdekel a különösebben és hiába fonja karba a kezeit maga előtt, én ennek ellenére közelebb lépek és ártatlan tekintettel pillantva rá állok meg előtte. - Én is örülök, hogy látlak szépségem... és persze, hogy azt mondtam, hiszen a múlt voltál, mivel elmentél és azt hittem nem jössz vissza, mint a többiek és... Azt vártad, hogy ott öregszem meg egyedül a falak között? Ezt a sorsot szántad volna nekem? Tudod... ezzel nagyon megbántasz és azzal is megbántottál, hogy nem válaszoltál a leveleimre, de hajlandó vagyok megbocsátani neked, mert igazán hiányoztál... Ash. - a nevét már szinte csak suttogom. Régen is tudtam, hogyan kell hatni rá, ez nem változott azóta sem, legalábbis nagyon remélem. Nem csoda, ha nem látok határozott ellenállást, akkor ameddig nem lép el, vagy próbál másképp megszabadulni tőlem, erőteljesebben, természetesen közelítek, sőt ha van rá mód akkor még az arcát is megsimítom, bár persze csak akkor, ha nem látok valamiféle olyan jelet, amiből sejtem, hogy nagyon nem jó ötlet túlzásba vinni a közeledést, mert a végén még elpattan nála valami.
♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Újra együtt ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Furcsa lány ez a Melissa, de a sok rám akaszkadó társátó eltérően legalább ő nem nyomul. Vagy máshogyan, ezért elviselhető. Amit viszont nem értek, hogy miért teszi, hiszen van valaki az életében. Valaki, akivel csak úgy lefekszenek, de mellette Melissa meg lazán flörtölget velem, amihez nincsen gyomrom. Neki is megmondtam, hogy még ha véletlenül lenne is bátorságom valamihez, akkor is furcsa lenne, hogy neki ott van talonban valaki, akivel bármikor lefekhet. Talán túlságosan romantikus alkat vagyok, nem tudom. Én csak úgy tudom elképzelni magamat, hogy csak egy vagyok valakinek az életében, visszavonhatatlanul. És nem úgy, ahogyan ez a sok lány bálványoz, mert még olvasni sem lehet tőlük. Hiába van velem sokat Melissa, ez csak picit vett vissza a divatból, miszerint engem kell követni. Amikor megszólít a srác, aki csak úgy hebeg-habog, akkor az egyik kinti ücsörögve becsapom a könyvet, hogy megnézzem, ki is az. Megköszönöm a háztársnak, és felemelkedek, vagy fél tucatnyi lány sóhajától kísérve. Már meg se hallom, csak egy bosszankodó szemforgatást ejtek meg. Sötét szerelésben vagyok, ez a kényelmes, és az ellegáns. Szeretem, mert nem kell hogy harmonizáljon minden mással. Kiemeli a szemem kékjét, és passzol hozzám. Becsapom a könyvet a hónom alá, s megindulok a klubhelység felé. Fogalmam sincs, hogy ki lehet az, kétlem, hogy a lányhordából valaki, azok nem szoktak így megszólítani. Belépek a dámán át, de a festményt megtartja az egyikük kintről, hogy nézzék, hogy hova is megyek, érdemes-e utánam jönni. Elakad a szavam, ahogyan meglátom a vöröskét. Már csak ő hiányzott. Igazi méhkirálynő lehet, ha az itteniek élére áll. Dühösen elviharzok mellette, hogy kövessen, de sietősen, mert nem akarom, hogy a sóhajtozó lányok minden szavunkat hallják. És közben igyekszem magamról lerázni a káprázatot. A hálókörletekhez vezető lépcsőkig tart a szusz. - Te mégis mi a jó francot keresel itt? Nem volt még elég? Azt mondtad annak a másiknak, hogy én csak a múlt vagyok! És a többieket is ezzel a kifejezéssel illetted előttem. – Fonom karba a kezemet sötét pillantással, elutasítóan. Természetesen hatással van rám, mert egy ilyen égető szerelem nem múlik el csak úgy, de ha Nathalie le szokta zárni a történteket, akkor nem értem, hogy mit akar itt. Az átok nyilvánvalóan megtört, de már az sem érdekel, hogy pontosan mi történt. Nélküle sem tudtam még túljutni az elmúlt hónapok gyötrelmein, de most, hogy itt van, még inkább meg fog alázni a jelenlétével. De nem, erősebb a haragom, mint a csodálatom, és csak azért se mérem végig az alakját, a ruháját, a dekoltázsát. Csak a szemébe nézek, és ha bármi olyat mond, ami nem tetszik, istenbizony le fogom lökni az ablakból. Nem szokásom lányokat bántani, de ő aztán megérdemelne egy kiadós felpofozást. Látszik rajtam, hogy majd felrobbanok az indulattól. Amit ilyen sokáig magamban tartottam, az most nagyon kikivánkozik.
Legalább húsz perce ücsörgök itt és lassan kezdem határozottan unni magamat még annak ellenére is, hogy azért akad olyan, aki már most a nyomomban lohol. Sikerült összeszednem egy kis nyikhajt azt hiszem valami más házból még a legelején, amikor betoppantam a főkapun. Szó szerint belé botlottam, de persze az angyali mosolyomnak és nevetésemnek nem tudott ellenállni, úgyhogy volt, aki a holmimat elhozta egészen ennek a klubhelyiségnek a bejáratáig. De hogy az a festmény milyen lehetetlenül mogorva! Meg hát a kinézete... gőzöm sincs, hogyan tud bárki is szóba állni egy ilyen otromba nőszeméllyel, hiszen még ránézni sem valami nagy élmény, nem hogy szót váltani vele. De úgy fest ezek után minden áldott nap kénytelen leszek, akár többször is, ha be akarok jönni ide. Ashton meg sehol... pedig már jó ideje várok rá, úgyhogy muszáj lesz valahogy előcsalogatnom, mert az már biztos, hogy az épületben van, ennek azért utána jártam, hogy ne fussak már az elején lyukra. - Hét te! - szólok valami kis vörös hajú vörös képű srácnak, bár azt hiszem a képe az elmúlt pár pillanatban lett vörös, jó eséllyel a miatt, mert megszólítottam. Milyen... szánalmas. Édes? Nem, elég gáz. Azért azok, akik nekem udvaroltak eddig sosem voltak ennyire szemérmesek, ez meg itt... Azért csak bájos mosolyt varázsolok az arcomra, mert hát másképp még sem megy a dolog és intek neki, hogy igen neki szóltam, hátha végre megmoccan és nem a háta mögé nézeget, hogy vajon akad-e ott más. Ha akadna... gondolhatja, hogy nem neki szóltam volna. - Megtennéd, hogy segítesz nekem? Van itt egy régi barátom, Ashton Blake. Annyira sokat segítenél, ha megkeresnéd őt is szólnál neki, hogy várja valaki. Ne mondd neki, hogy ki és hogyan néz ki, csak hogy keresik. Megtennéd nekem? Nagyon hálás lennék! - bájos szempilla rebegtetést mellékelek a mosolyom mellé, amíg kellő összhatást biztosít ahhoz, hogy a srác hamar kapja magát és végre elkámforodjon. Természetesen eszem ágában sincs máskor szóba állni vele, főleg miután én Ashton miatt jöttem ide, más most cseppet sem érdekel, legalábbis egyelőre biztosan nem. Ehhez viszont jó lenne, ha végre itt lenne és beszélhetnék vele, vagy legalább újra láthatnám, mert hát hiányzik... A pillantása, a csókja és nagyjából mindene. Az a morcos képe nem, ahogyan utoljára láttam, de ez apróság, elfelejtjük, ahogyan azt is, hogy nem válaszolt a leveleimre. Én vagyok annyira kegyes, hogy megbocsássak neki.
♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Újra együtt ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
